Jegesen süt reám a februári alkony,

Fröccsöző cimborám a városra tekintő balkon.

Ráz a hideg, csíp a cigaretta füst,

Forró aggályaim pár száraz frázissal hűtsd.

Nem tudom olvassa, vagy épp hallja,

Hogyan vetül rám a fehér, téli ég hantja.

Nézem a holdat. Talán te is épp nézed.

És e-képp egybeolvad, két idegen lélek.

Kicsiny vagyok, de szívem nagy álmokért dobog,

Nem vagyok rossz, csak rossz döntéseket hozok.

Belefáradtam érted, és mindig másért csak tenni,

Tündöklő szépséged mellett, emlékeidben árnyéknak lenni.

Félek.. tán dolgom jobbra már sosem fordulna,

Elszállt a remény, elfordult Isten, elhagyott Fortuna.

Csak könnyekben ázó kedves, mint múzsa maradt.

Szűkülnek a szobák, rám omlanak a falak.

Letört letargikus kedvem színed se lombozzná fel,

Leláncolt szívem lakatját csak a te szavad oldozzná el.

Várok rád, vagy csak vártam? Át ezernyi éjjelen…

De búcsút intek helyetted magamtól: – ég velem!

Éberen az értelem, de részegen azt képzelem,

Egy élettelen éjjelen, hogy reggel melletted ébredem,

De nem… Villódzó emléked játszik velem.

Meghalok, feltámadok majd elvesztem az eszem.

Jegesen süt rám a februári alkony,

Elvesztem sorsomban, lassan leteszem kardom.

Utoljára kiáltok, mit bánom ki hallja meg:

Ez meg volt írva, bassza meg!

Nem hiszek a véletlenben,

Párhuzamos életünk fonala összefut a végtelenben.