Épp hazafelé vet a sorsunk,

vörös bortól kékes az ajkunk.

Másképp látom, arcára fátyolos tónus terül,

ahogy a város lassan elcsendesül.

Egy pillanatra megállunk a sarkon,

gyönyörködtet a májusi alkony.

Az ég alja lassan már pirkad,

aludni kéne, de a torkom még tikkad.

Igyunk még! Valahogy ez a nap is eltelik.

Igyunk még, megint holnap reggelig.

Füstös matróz kocsma, mi befogadó képes,

agyunk tompa, ízlésünk nem kényes.

Felteszek egy régi, fekete lemezt.

Táncoljunk a holdfénynél! Tudom, szereted ezt.

Tudom, ez felperzsel, szikrára lobbasztja lelkedet,

közeledj nyugodtan, tudod, úgy is engedek.

Gyere, hajolj közelebb, nyújtok neked támaszt,

ha már a bor s az élet ennyire lefáraszt.

De vörösen szikrázó haja  keringőre hív a szélben,

hogy hajnalig tangózzunk a sápadt holdfényben.

Egy el nem múló emlék, egy pillanat a végtelen,

egy pillanat az életem, ahogy beléd estem hirtelen.

A hajnali szellő már kellemesen lehűlt,

amint kettőnk lénye egy ölelésben csendesült.