Nem rég tették, testét, lelkét,
elmék csendjét, bevégezték.
Kinyílt az a ketrec, Végre már felkelhetsz.
Hát nézd meg kérlek, kifogyott a készlet,
közén éket vernek, ettől a méreg esz meg.
Lesd meg ahogy a harag serceg,
gyerek, ne nézzél már,
ha kivárod a percet,
leszek, neked Jekyl és Hyde.
Érzéketlen néma mizantróp,
égi szerenádként szólnak a riasztók.
Az őrök loholnak, forognak, robognak, tolongnak,
morognak elmémbe, motoznak, dobognak, kopogna.
Fogolynak vissza zárnának,
most nevessek vagy zokogjak?!
Hisz a kulcsa a zárkának, a valóvilágba átrángat.
Klausztrofóbia önmagamban, magamban fönnakadtam,
pár érzést fölkavartam, hol van anyád, hogy fölakasszam?!
Minden olyan kelletlen, a fura hangok a fejemben,
rendetlen lelketlen versekben,
ernyedten testembe engedtem.
A káosz,és a téboly, a valóságba szétszór.