Díszek és mázak, ápol és eltakar,
át nem láthat, rajtuk az én egyhamar.
Minden a látszat, az érzékelésen egyet csavar,
hogyha ledöntöd a vázat, a valóság felkavar.

Végig futkos a hátamon, a nyugati hűvös szél,
halkan suttogó ártalom, hogy közel az üdvösség.
Elmém elhomályosítja, a szabad téboly eszméje,
és ezzel károsítva, hogy a világot hogyan szemlélje.

Felháborító, elmámorító eme értékrend, oly eltántorító,
hogy eleven lényem, mégis nehezen, magamról levetem.
Többet nem kérdem, hogy elmém polcain mik porosodnak,
hogy kik nyomorognak, egy helyben toporognak, vagy elkomorodtak,
miért csak hamisan mosolyognak.

Persze nem rám, csak egymás között csendesen,
mint a gyertyán, mikor az utolsó viaszcsöpp lecseppen.

Az elmúlás végleges, sőt áhított,
hiszen elveszett már az a szegmens,
mikor még lényegesnek számított,
lelkünkben a transzcendens.