Könnyeid arcodról leperegnek,
és az út porában megdermednek.
Halkan suttogod: –Elhagytál engem.
Pedig mi ketten, egy testben melyben,
egy szellem rezzen.
Csak mosolyogtál, majd elfutottál.
Ment, ment, ment, és nem fogta fel,
így nem hagyhatsz el, nem hagyhatsz el.
Ment, ment ment, át a város zajain,
Könnyeitől nem hallotta szavaim

Kapaszkodj belém feszesen, kedvesem.
ha az élet széttép.
Ez mereven eleven, hevesen szerelem.
Érezd a fényét, ne lássuk a végét.

A Wesselényi utcában jártam,
szemben megláttam, egyedül egy bárban.
Pohara fölé hajolt, önmagával dacolt.
Poharában almabor, tekintete felém araszol.
Félénken rám nézett, teljesen megigézett.
Lépteim hallgatta, ahogy közeledtem ballagva.
Majd rávágott az asztalra, szemében fénylett az alkohol.
-Hozzád tartozom, és te hozzám tartozol!
Könnyektől fuldokol, hisz bármennyit is harcolunk,
mi egymáshoz tartozunk.