A hulló eső szántja fel a tereket,
s én benne ázva hallgatom a cseppeket.
S míg száll a pernye, megnyílik az elme.
Búval és bánattal telve, úszom az áramlattal szembe.

Napról napra csak elévülök,
saját gondolataim súlya alatt megszédülök
a semmittevésben még teng-lengek,
elborult, eltéved álomvilágba szenvedek.

Mindent másképp nézek, másképp élek meg,
máshogy rakom össze a fejemben a képeket.
Vérvörös szabadság, nem a lehetőségeket pártolva,
csak renyhe, élettelen semmittevés zápora.

Hát kalandra fel, hisz álom az élet,
álmodok szépet, míg az álmomban élek.
Benne és nem neki, a lényeg rosszul lett dekódolva,
ez az elhaló tettvágy elszakított fonala.