Magát meztelennek érezte
a sziklaszirt széléről lerévedve.
Egy utolsó ígéret, feladat elvégezve.
Lelkiismerete kísértet gyanánt megmérgezte.
Hogy mehetett ily messzire?
Mikor romlott meg ennyire?
Egy fehér vászon, a vörös halál állarca.
Holdárnyékálom, pendülő idegszálon.

Régi szavak emlékén, emlékek legvégén,
holdfényben állva egy magányos lányka.
Ki végre hazaért.

Bírta míg harcolt, míg látta az okát.
Bírta míg dacolt, fogak tépték torkát.
Konok sorsa e partra mosta.
Felkérte egy tébolyult keringőre,
s a valóság megfertőzte.

Régi szavak emlékén, emlékek legvégén,
holdfényben állva, magára várva.
Belső hangok hibája, szellemek világa,
sutogta végig, vérig sértették, hiába.
Most is hozzá szóltak, azt tette amit mondtak.
Kővé dermedt szívén már nem hatol át a penge éle.
Hazaért végre.