I.
Góg és Demagóg fia vagyok én,
Hiába plakátolok ki minden falat
S mégsem ér el fényem, hisz halogén.
Szabad-e népnemzetinek lenni, e város alatt?

Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost,
ez a város megtagadta keresztény múltját.
Szegfűszegbe öltözött, kilopta maga alól az ősi vánkost,
és megrökönyödve, tébolyodva egymást nyúzzák.

II.
Ásotthalom kerítésén át jöttem én,
Fülembe a Daúlá Ál Iszlám Káma rivall.
Szabad-e Párizsba robbantanom,
Új időknek új vallásival?

Mi mind békés, doktorok és ügyészek,
lennénk. Nem nézünk ám hülyének.
Teret nem adnánk népünk dühének,
csak helyet kérnénk munkának és szülésnek.
 

III.
Fülembe forró 888-at öntsetek,
Legyek a régi, az új énekes noÁr,
Ne halljam kormányunk hazug szavait,
Tüntessünk együtt, gazul betelt a pohár.

Fiatalnak lenni itt nem perspektíva,
hol a hétköznapokat a korrupció alakítja,
Orbán felbökkedi, Áder aláírja,
Polt a fejét elfordítja, szabadságunk elpusztítva.

IV.
De amíg sírunk, rívunk, másra várva,
Évről évre száll új szárnyakon a dal.
S ha elátkozzuk százszor önmagunk,
Mégis ismétlődik, és senkit sem zavar.

Az országot mindenki elárulta paralel.
És miért? Mert élni csak kell!
Kinek fontosabb a karrier és pénz ígérete,
mint a haza becsülete.