Luna a sötét semmi közepén egyedül azzal foglalkozott, hogy legbelső lényében tégláknak adjon életet, amelyekből egyre hatalmasabb és vastagabb falakat épített. Nem tehetett mást, erre gyorsan ráébredt, miután új helyére hurcolták valakik, és ott azután ledobták, mint egy zsákot. Nem tudta, hol is van, de nem is mert kibújni, hogy ellenőrizze. Odakintről, vagyis annak a mentális pajzsokkal megtámogatott vékony membránnak a túloldaláról, ami körülvette azt a pici szikrát, amit önmagának nevezett, folyamatos hangzavar, gonosz indulatok és őrjítő, ártó szándék záporozott rá olyan erővel, ami azzal fenyegette, józansága darabokra hullik. Talán eleinte az értelme meg is szűnt néhány hosszú-hosszú pillanatra, de végül mindig visszatért, és bezárva találta magát. Nem volt más választása, ki kellett rekesztenie mindent, hogy csendben, egyedül maradhasson, hiszen még a magány is jobb volt ennél az őrületnél.

Eleinte minden mentális energiáját arra fordította, hogy a pajzsait megerősítse, és ez annyiban hasznos is volt, hogy egy nagyon picit enyhült körülötte a zűrzavar. Amint a kinti világ elhalkult, annál több akaratereje maradt felépíteni saját védelmét, így viszonylag rövid időn belül eljutott képességei határára, mikor az általa valaha épített legvastagabb fal vette már körül. Egy egészen picit büszke is volt rá, hiszen ennyire komolyan elég régen foglalkozott már mentális védelemmel, és akkoriban sokkal rosszabbul ment neki. Viszont a zajongás és a gyűlölet még mindig böködte a tüskéivel odakintről, valamivel szelídebben, de makacsul, egyre megtörve a koncentrációját a belső békéje felé vezető úton. Valami mást kellett hát kitalálnia, olyasmit, amit soha nem tanítottak neki, és ez nem volt egyszerű. Eddig nem szentelt kellő figyelmet a hasonló tudományoknak, mindig éppen elégnek érezte a mágiáját bármilyen fenyegető veszély elhárítására. Soha komolyan eszébe nem jutott volna, hogy egyszer elvehetik azt tőle.

A módszer, amit talált, meglehetősen durva volt, kezdetleges, de működött. Talán egyfajta edzésnek, kondicionálásnak fogja majd nevezni, ha egyszer még kijut innen, és egy nála tapasztaltabbal megbeszélheti, ami vele történt. Mindig csak egy picit engedett be magához a kinti zajból, azután addig ízlelgette, sűrítette magában az érzést, míg kemény, szikkadt, göcsörtös valamit nem kapott belőle, ezt pedig feltapasztotta képzeletbeli pajzsa falára. Már nagyjából a harmadik réteget húzta fel ebből a metaanyagból, és érezhetően használt, egyáltalán nem bántotta annyira a kinti őrjöngés. Igen, primitív módszer volt, de egészen addig, amíg egy csepp rosszindulat is sugárzik felé, be fogja tudni gyűjteni, hogy újabb téglát készítsen belőle. És amikor az összes alapanyag elfogyott a tégláihoz, akkor végre csend lesz.

Semmi mással nem törődött, fáradhatatlanul építkezett, egészen addig, míg csak a bizsergést és a lüktetést meg nem érezte. Az első reakciójaként üvöltve vonult vissza a létezése legtávolabbi sarkába; el sem tudta képzelni, mi lehet ez az újabb rémség, amit ráuszítottak. Rettegése közepette eltartott egy ideig, mire észrevette, az új érzései nem egészen kellemetlenek, és nagyon messziről egy kicsit még talán ismerősek is. Különösek voltak és vonzották őt, már csak a változatosság miatt is, amit az eddigi hideg sötétség után jelentettek. Valahol, nem olyan messzire igazi, létező, élő anyagok sürögtek el a maguk dolgára, folyadékok zubogtak sejtfalaknak ütközve, töltéseket cipelő ingerületek száguldottak át végtelenül bonyolult hálózatokon, egyre csalogatták őt, hiszen olyan közel voltak, kellemesen tágasak és megfelelően összetettek, és valahogy olyan Luna szaguk volt, mint reggel az ágyának, amikor felkelt.

Nem, nem tudatosan döntötte el, hogy mi is lesz a következő cselekedete, ugyanis ha rajta múlik, meg sem mer mozdulni még néhány percig. Ehelyett egy pendülésszerű hanggal hirtelen rászabadult a körülötte létező világ, újra a régi, jól megszokott érzékszervei által közvetítve, mintha el sem hagyta volna a testét. Ugyan egyáltalán nem így képzelte el magát a találkozást, hiszen ennyi időt eltölteni bármi nélkül, ami az akaratának engedelmeskedne, azzal fenyegette, hogy majd elszokik az irányítástól, mikor visszatér. Semmi ilyesmi nem történt szerencsére, rögtön tökéletesen uralta a régi testét, vagyis, ha jól sejtette, a régi álombeli testét. Ezt a sejtését csak erősítette, hogy a világ gyökeresen nem változott meg körülötte, mintha tényleg felébredt volna, csak végre képes volt rendesen érzékelni azt a kavalkádot, ami minden irányban zajosan röpködött nem messze, és pillanatról pillanatra közelebb került hozzá.

Nem örült neki egy pillanatig sem, hogy visszakapta a testét – ez volt a természetes állapot a számára. Ehelyett rögtön mérhetetlen düh öntötte el az imént felé sugárzott érzelmek tükörképeként. Természetesen amíg tehetetlenül hevert a kemény padlón, addig azt tettek vele, amit akartak, lehetett büntetlenül hurcibálni, rugdosni, köpködni és fujjolni rá, na de azt senki nem gondolhatta komolyan, hogy békésen tűrné ugyanezt, ha módjában állna bármiképp is fellépni ellene? Visszanyerte végre a kapcsolatát a valósággal, és ezzel egyidejűleg a saját sorsa fölötti irányítást is, ráadásul kínosan tisztában volt vele, hogy ami jelenleg körülveszi, az csak egy árnyék, nem a fizikának engedelmeskedik, hanem valami egészen másnak, olyasminek, amit ő már ezer és ezer éve uralni próbál, ha nem is érti mindig teljes valójában.

Megszívta hát a tüdejét ezzel a nem létező levegővel, és minden felgyülemlett mérgét, sértettségét és frusztrációját egyetlen ordításba sűrítette bele.

– Takarodjatok!!!

Mindent elsöpört vagy leterített maga körül, mintha csak elfújta volna a sötétséget – nem maradt más a fenyegető fekete sziluettekből, mint a csupasz szikla, itt-ott sötét foltokkal tarkítva a földön és a falakon. Biztos volt benne, hogy így lesz, és ezért meg is történt: míg nem feledkezett meg róla, hogy hatalma van ezen a világon, addig tényleg hatalma is volt. Nem számított, milyen mélyre rángatták le, oda, ahol már nem is ellenőrizheti az eget, csak arra kellett vigyáznia, hogy el ne felejtse, hol is jár. Jelenleg még annyira frissen éltek benne lehetetlen emlékei, amiket test nélkül szerzett, hogy ez képtelenségnek tűnt, bár azzal is tisztában volt, micsoda sodrása is van az igazán mély álmoknak.

Néhány lépésre a barlang belseje felé, ahol annyira kitágult a tér, hogy a testéből áradó halvány ragyogás már nem világíthatta be, egy-két hosszúra nyúlt árnyék mozgolódni kezdett, ezzel jelezve, nem merenghet sokáig tétlenül, döntenie kell: azon nyomban bosszút áll minden sérelméért, vagy inkább hallgat az óvatosságára, és egyelőre a visszavonulást választja. Ugyan azon kevés dolgok közül, amiben egyetértett a nővérével, az egyik az volt, hogy ha lehetősége nyílik rá, ne habozzon elpusztítani az ellenségeit, most több dolog is visszatartotta. Ilyen tényező volt például az ismeretlen terep, aminek a játékszabályait még nem fedezte fel eléggé, viszont ellenfelei otthonosan mozogtak benne. Egy másik pedig, hogy nem volt teljesen tisztában vele, kikkel is áll szemben. Az alapján, amit a mágia síkján érzékelt, hatalmuk ugyan nem volt összemérhető a sajátjával, ám ez itt vajmi keveset jelentett, ráadásul tippje szerint eddig csak szolgákkal találkozott, és talán egyedül nem szívesen szállna szembe magával a mesterrel.

Pillanatnyi habozás után eldöntötte, eleget időzött már ebben a világban, ráfér egy kis pihenés, inkább később tér vissza, sokkal felkészültebben, ha ez egyáltalán lehetséges. Elvégezte hát a saját varázsláshoz hasonlatos rituáléját, ami mindig felébresztette a valóságban alvó elméjét, ám nyugtalansággal vegyes döbbenettel kellett tudomásul vennie, hogy ezúttal akaratereje csődöt mondott, és semmi nem változott körülötte. Kapkodva újra koncentrálni próbált, de továbbra sem sikerült felébrednie, csak a hosszúra nyúló árnyak lopóztak felé egyre közelebb érve.

Idegesen pillantott körbe, azt keresve, vajon merre juthatna ki erről a megátkozott helyről. Ha nem ébredhetett fel, támadói újra körbevehették, és elszakíthatták a testétől, mint ahogy egyszer már megtették, azt pedig nem tudta, sikerülne-e újra visszaszereznie. Valójában arról sem voltak sejtései, hogy most miként került vissza egyáltalán a testébe. Már tudta, mindenképpen jobb ötlet meghátrálni – túl sok minden történt máris vele, amit nem értett. Túl mélyre került volna, ahonnan nem lehet ilyen egyszerűen felébredni? Vagy valamilyen módon ehhez a furcsa, gonosz barlanghoz volt köze a kudarcának?

Ekkor pillantotta meg a mozgást maga mögött, és csak alig sörényszálon múlott, hogy nem söpörte félre teljes erejével a két felegyenesedő alakot. Nem volt biztos benne, hogy helyesen döntött, hiszen az imént már egyszer elhatározta, nem fog többé habozni – de a sötét körvonalak mindenképpen pónikra emlékeztették, márpedig egészen idáig nem találkozott a saját fajtájával idelent. Eleinte cselre gyanakodott, és a mágia síkján is körbetapogatta a helyüket, de nem talált semmi gyanúsat, ráadásul a mélység lakói sem öltöttek előtte álcát már jó ideje, mintha csak kérkedni akarnának torz létükkel.

Közelebb lépett az idegenekhez, de amint fény vetült rájuk, meglepetésében rögtön a földbe is gyökerezett a lába. Azonnal felismerte őket: egyikük az az álmodó volt, akinek az álmában megtámadták, a másik pedig a csikó, aki megpróbálta őt figyelmeztetni ugyanabban az álomban. Egyáltalán nem számított rájuk itt; azt hitte, valaki a palotából indult a keresésére, sőt, egy pillanatig az is megfordult a fejében, hogy az egyik tanítványa fejtette meg az álomvilág kapuinak titkát, bármennyire valószínűtlen legyen is ez a lehetőség. Viszont ha teljesen közönséges pónikkal sikerült összefutnia, akkor egyáltalán nem járhat olyan mélyen, mint azt eredetileg tippelte, nem igaz? De akkor miért nem tud felébredni? Biztosan van erre az egészre valami nagyon egyszerű magyarázat, amit nem vett eddig figyelembe…

A két alak, amint biztonsággal rá bírt állni a négy lábára, azonnal úgy futott oda hozzá, mintha csak egy rossz álom után a szüleikhez menekülő csikók lennének. Rémülten bújtak az oldalához, mintha eszükbe sem jutott volna, hogy ő igazából hercegnő, és ez még inkább azt a benyomását erősítette, hogy csak egy kutyaközönséges álomban jár.

– Luna hercegnő, végre! – lehelte a csikó elakadó hangon. – Nem hiszem el, hogy sikerült! Végre mindannyian hazamehetünk, igaz?

A másik oldaláról a kócos sörényű lány akkora reménykedő szemeket meresztett fel rá csendben, hogy egy pillanatra nevethetnékje támadt. Éppen csak egy pillanatra, míg környezete újra eszébe nem juttatta, hol is van igazából.

– Hazamegyünk, megígérem – felelte kapkodva. – De nincs sok időnk. Tudjátok, hol vagyunk most?

– Azt hiszem, Tartarusban – felelte a csikó bizonytalanul.

– Az… az lehetetlen! – csúszott ki a száján, mielőtt még végiggondolhatta volna. Igen, lehetetlen volt, de elképesztően valószínű is. Az egyetlen olyan hely, ahonnan teljesen logikus módon nem távozhattak azzal, hogy felébreszti magát. Egyben az a hely is, ahol valóban sokkal több ellensége van, mint ahány barátja. El sem bírta képzelni, hogyan kerülhetett ide, hiszen Tartarusba bejutni nem hétköznapi séta volt. Nem a főbejáraton érkezett, az már egyszer biztos, azt a környéket egyébként is jól ismerte kívül is és belül is. És ennek ellenére nem távolodhattak el túlságosan a falaktól sem, hiszen arrafelé a téboly már olyan mértékben átvette a hatalmat, hogy csupán reszkető ronccsá változva hagyhatná el bárki is.

Végül is nem számított. Akárhogy is veszi, ha a kapuján kívül bárhol máshol be lehet jutni Tartarusba, az éppen elég nagy baj volt már így is.

– Hogy kerültetek ide? – szögezte a soron következő kérdést a póniknak, miközben egyre jobban arra összpontosított, hogy szőrének ragyogásával minél távolabbra űzze a sötétséget a barlangban.

– A falon át… – kezdett a mondandójába a lány a bal oldalán, de ezután megakadt, láthatóan az emlékeivel küzdve.

– Ez hosszú történet – segítette ki a csikó. – De Screw-nak igaza van, azzal kezdődött, hogy egy fekete, ragacsos falon átvergődtünk, utána egy csomó olyan dolog történt, amit nem értek, és most itt vagyunk.

Luna tisztán érezte, hogy valami készülődik a háta mögött, és ettől az égnek meredt minden szál sörénye.

– Merre van ez a fal? Mutasd, gyorsan! – kérte a csikót.

Az tökéletesen tanácstalanul fordult körbe maga körül, majd bizonytalanul egy járat felé intett, ahol a barlang összeszűkült, és a fala eltűnt néhány ezer éve leomlott szikla mögött.

– Azt hiszem, arra…

Még valamit mondhatott az orra alatt szabadkozásképp, hogy nem teljesen emlékszik rá, miként is érkeztek végül a barlangba, de Luna ezt már nem várta meg, hanem a lehetőségekhez képest gyengéden, de határozottan mind a kettőjüket a járat felé taszította a szárnyaival. Egyre gyorsabban szedte a lábait hátra-hátra pillantva, miközben folyamatosan az az érzés szorongatta a torkát, hogy valami szörnyen hatalmas dolog üldözi őket éppen, és minden erejét össze kellett szednie, hogy ne váltson át eszeveszett vágtába.

Mire a járatba értek, és egy kanyarulat eltakarta előlük a barlang belsejét, már így is ügettek mindannyian, Luna a hosszú lábaival erős tempót diktált a többieknek. Vagy száz lépést tehettek meg egy elnyújtott balkanyarban, miközben alattuk a sziklás talaj folyamatosan emelkedett, amikor néhány lábnyira egy tükörsima, hófehér falat pillantottak meg maguk előtt. Lassítottak, de még így is jókora lendülettel futottak bele egy láthatatlan, rugalmas valamibe, ami a fal előtt húzódott, és olyan erővel pattantak vissza róla, hogy Luna majdnem elesett.

– Ez az? – kérdezte kapkodva. – Itt jöttetek be?

Meg sem várta a választ, újra nekifeszült a láthatatlan erőnek, és megpróbálta átszakítani. Egyre erősebben nyomta, nem pusztán a testi erejét vetette be, hanem a mentális energiái legjavát is, és majdnem egy egész testhossznyit sikerült is belefurakodnia. Ám minden további igyekezete hiábavalónak bizonyult, az erőtér kitartott, és nem engedte tovább. A feszült koncentrációtól már remegtek a lábai, azzal fenyegetve őt, hogy kicsúsznak alóla, és akkor visszarepül arra, amerről érkeztek.

– Nem emlékszem erre – mondta mögötte a csikó kétségbeesetten remegő hangon. – Ilyen fal volt, de mintha valaki leöntötte volna kátránnyal, vagy valami. Teljesen fekete volt!

Luna fokozatosan visszahátrált, vetett egy gyors pillantást maga mögé a járatba, hogy meggyőződjön róla, ellenségeik még nincsenek a nyakukon, azután pár másodpercig megmártózott a mágia síkjában, és ellenőrizte, nem lát-e bármi furcsát, amiből kiderülne, mibe is ütköztek.

Az rögtön nyilvánvalóvá vált számára, hogy a folyosót erős mágia tölti meg előttük. Viszont egyáltalán nem emlékeztette azokra a mintázatokra, amit nemrég már egyszer látott a pókoktól. Minél tovább szemlélte a különös szövevényt, annál inkább megbizonyosodott róla, hogy pónik készítették, méghozzá egyszerre többen is, meglehetősen nagy energiát és hosszú időt fektetve a varázslatba. Csak az egész olyan volt, mintha ki lenne fordítva, mintha tükörbe nézne, vagy nem is, mintha egy tükörből nézne éppen kifelé…

– Vissza kell mennünk – motyogta, maga is egyre inkább megrémülve a lehetőségtől. – Ez nem az a járat, itt nem jöhettetek be. Megesküdnék rá, hogy ez Tartarus fala, de teljesen ép!

– De ez a járat volt az, talán rossz felé fordultunk! – erőltette az agyát a csikó meredt szemekkel, miközben a saját sörényét markolászta.

– Nem is találkoztunk elágazással – vágta rá Luna még egyszer végigsimítva az erőtér felszínét, mintha csak abban reménykedne, hogy ezúttal talál valami hibát rajta.

– Megmondta – csúszott ki a kócos lány száján, aki mindeddig semmi jelét nem adta annak, hogy értené, mi történik körülöttük azon kívül, hogy egyre sápadtabbá vált az arca. – A kántáló idióták meggyógyították Cerberust.

– Tessék?! – kiáltotta Luna egy kicsit hangosabban, mint ahogy szerette volna.

– Bocsásson meg, hercegnő, de tényleg így volt! – mondta a csikó hisztérikus hangon. – A mókus azt mondta, sietnünk kell, mert valakik meg fogják erősíteni Cerberust!

Luna érezte, amint egy jeges érintés simítja végig a gerincét. Villámként csapott belé a felismerés, hogy valami hasonlót ő is hallott már, nem is olyan régen. Celestia említette neki még azon a végzetes estén, amikor utoljára beszéltek a palota erkélyén. Azt mondta, még a napforduló előtt vissza fog térni Tartarus falaihoz, hogy megerősítse őket a tanítványaival.

Lehetséges lenne? Mennyi idő telhetett el azóta? Minden jel szerint éppen elég… Honnan lehetett volna sejtése a nővérének, hogy ezzel őt is be fogja ide zárni? És hogyan fognak innen kijutni? Keresztül kell verekedniük magukat a főbejáratig? Az lehetetlen! Annak, ami odabent van, nem képes pár percnél tovább ellenállni! Nem vehetik el tőle ismét a testét! És mi lesz ezzel a két szerencsétlen pónival? Ha ő maga be is gubózna, mint nemrég, hogy kivárjon, őket nem lenne képes megvédeni!

Patájával kétségbeesetten a láthatatlan falra sújtott.

– Celestia! – ordította elkeseredetten. – Hogy tehettél ilyet?!

A fogait csikorgatva újra nekilendült, hogy erőszakkal törjön utat magának, miközben lassan minden idegszálát elöntötte a düh. Minden a testvére miatt történt. Ő tehet mindenről! Még az is lehet, hogy direkt csinálta! Hiszen Celestia semmit sem tesz véletlenül, nem igaz?

– Van egy másik kijárat – szólalt meg hirtelen mögötte a lány.

Luna lábait a meglepetéstől elhagyta az erő, a gumifal úgy lökte vissza, hogy majdnem elveszítette az egyensúlyát. Hitetlenül fordult szembe a társaival. Most csak ugratják, vagy mégiscsak tudnak valamit, amit ő nem? Jó lenne már végre, ha mindent elmondanának neki!

A lány jól láthatóan az emlékezetét erőltette, homlokára ráncok gyűltek, majd segélykérően nézett a csikóra.

– Emlékszel? Amelyikbe nem mehettünk be. Az északi.

– Az északi!! – üvöltötte a csikó vicsorogva, mint aki megbolondult, a lányhoz ugrott, és megrázta a vállait, nincs kizárva, hogy örömében. – Befelé nem jöhettünk arra, mert valamilyen gonosz lények laknak benne, de ennél rosszabb nem lehet! – fordult Lunához a kapkodó magyarázattal.

– Futás! – szólt rájuk Luna, és nagyon meg kellett erőltetnie magát, hogy ne hagyja le rövidebb lábakkal rendelkező társait.

Legszívesebben nyaktörő iramban elvágtázott volna, hiszen sejtelme sem volt, vajon a másik kijáratot nem falazta-e még be a testvére a tanítványaival. Olyan nagyon régen nem végezhettek ezzel a járattal sem, hiszen akkor a két póni sem jutott volna be. Egyetlen kérdés van csak: vajon melyik barlangban jártak először? Ha itt, akkor még elérhetik a másikat, mielőtt az is bezárulna – de ha a másikban, akkor viszont elkéstek. Van még vajon kijárat ezen a kettőn kívül?

Ezen még ráér gondolkodni. Ennél jelenleg sokkal jobban aggasztotta az a pár sötét csáp, ami megindult feléjük tapogatózva a barlangból, ahonnan jöttek. Valahogyan el kell menniük mellettük, ha el akarják érni a másik kijáratot.

– Mögém! – parancsolta a két kísérőjének nagyjából azzal a hanghordozással, amit általában a többéves kiképzésen edződött testőreivel is használt. Mire beléhasított, mennyire nem volt illő így utasítgatnia őket, már be is ugrottak a háta mögé, majdnem orra bukva a nagy sietségben.

Luna mély torokhangon felmordult, két lábra emelkedett, és az összes akaraterejét belekoncentrálta a mellső patáiba. Úgy csattintotta őket a földhöz, hogy a barlang kemény sziklapadlója beleremegett, majd vetett néhány jókora hullámot, amik gyorsan terjedve távolodtak tőlük, apró darabokra szaggatva út közben a csápokat. Nem várta meg, hogy mi lesz támadásának eredménye, rögtön a hullám frontja után vetette magát, és kirohant a járatból, majd balra a fal mellett elvágtázott a sziklák viszonylagos védelmében. Hallotta maga mögött a két póni lépteit, de így is túlságosan félt lehagyni őket, ezért az első adandó alkalommal lassított, és maga elé engedte a lányt és a csikót. Éppen csak egy szőrszálnyival közelebb, mint ameddig ellátott, a félhomályban máris egy újabb, szűk járatot vett észre a falon, és most arrafelé igyekeztek. Valahonnan a háta mögül egyre erősödő suttogás szállt felé, de próbálta a jelentését elengedni a fülei mellett. Volt egy olyan sejtése, hogy egyetlen szerencséjük eddig csupán Tartarus falainak közelsége volt: eltartott egy darabig, míg a gonoszság odabentről szép lassan előszivárogva megerősítette magát. Minden másodperc, amit késlekedéssel, füleléssel, beszéddel vagy vitatkozással töltenek, az ő esélyeiket csökkenti, és ellenségeikét sokszorozza meg. Futniuk kellett az életükért, nem volt más választásuk.

Beugrottak a járaton, ami olyan keskeny volt, hogy Lunának összébb kellett húznia magát, csukott szárnyait így is kellemetlenül horzsolták a falak. Ám nem tettek meg tíz lépésnél többet, egy újabb tágas terembe jutottak. Eddig a csikó ment elöl, de most földbe gyökerezett lábakkal megtorpant.

Lunának az eléjük táruló látványról legelőször egy búzamező jutott az eszébe. A barlang padlóját, falait, de még a plafonját is furcsa, hosszú, fűszerű szálak borították, végükön kalászszerű buzogányokkal. A hajladozó növények mezejét keresztül-kasul ösvények szántották át, mintha valaki különös mintákban évtizedek óta futkározna erre, és kitaposta volna. A barlang túlsó végében egy meglehetősen sima felületű, sötét színű kőfal húzódott. Még ilyen távolságból is mesterségesnek tűnt, teljesen elütött a megmunkálatlan szikláktól maga körül.

– Ilyen volt a fal, amin átjöttetek? – kérdezte óvatosan Luna, bár maga sem tudta, miért is halkította le a hangját.

– Nem teljesen, sokkal nyálkásabb volt – felelte a csikó. – Lehet, hogy rossz helyen járunk, a mókus valamilyen szörnyeket emlegetett, de itt nincs egy sem.

Luna a fülét forgatta hallgatózva, de hiába erőltette az érzékszerveit, azok nem adtak neki semmi támpontot arra vonatkozólag, mitévők is legyenek. Valami szörnyen rossz volt ebben a barlangban, de nem tudta kitalálni, mi is az, ami nem stimmel vele.

Amikor a halk, közeledő zümmögést meghallotta, majdnem felugrott. A hang betöltötte a teret körülöttük, mintha egyszerre szólt volna mindenhonnan, megrezgette a sziklákat, még maguk alatt a földben is érezték. Átjárta a csontjaikat; annyira felerősödött, hogy szinte elzsibbasztotta a lábukat.

A következő pillanatban hangos csattanással egy fényes, parázsszínű folt jelent meg a barlang túlvégében a fal előtt, és lassan, fülhasogató csikorgás közepette egy rúnát rajzolt a levegőbe. Luna a torkában dobogó szívvel döbbent rá, hogy ezt a jelet ismeri, vagyis nem pontosan ezt, hanem a tükörképét. A zúgás körülöttük hangszínt váltott, a világító fénykör egy újabb rúna rajzolásába kezdett a levegőben, miközben az előttük magasodó falról pici, sötét alakok váltak le, mintha csak millió és millió apró, fekete bogár szaladt volna szanaszét. Alattuk a szikla tükörsima volt, hófehér és fényes, mint a márvány.

– Bezárják a kaput! – kiáltotta Luna. – Gyorsan, gyertek szorosan a nyomomban!

Kiválasztott egy ösvényt a fűszerű növények között, ami látszólag a legrövidebben szelte át a mezőt a falig, és óvatos sietséggel megindult rajta, nagyon ügyelve rá, hogy sehol ne érjen a szálakhoz. Még a nyakát is behúzta, igyekezett olyan picire összemenni, amennyire csak lehetséges. Így is magasabb és szélesebb volt társainál, bízott benne, ahol ő elfér, ott kényelmesen követhetik. A búzamező hajladozott körülöttük, mintha csak a sietségük által keltett menetszél örvénylése cibálná a különös növényeket. Amerre elhaladtak, a szálak képtelen sebességgel indultak virágzásnak és hoztak hosszúkás, sötét terméseket mögöttük.

Félúton járhattak a fal felé, amikor a növények hullámzása utolérte, majd le is hagyta őket, mintha csak figyelmeztetnék egymást a közöttük haladó pónikra. Luna egyre fokozódó rémülettel figyelte, amint előttük az ösvény fokozatosan összezáródik, mikor a szálak ráhajlanak, és felé fordítják fekete, tekergőző, féregszerű terméseiket. Az utolsó pillanatban fordult le jobbra egy másik ösvényre, nagyon reménykedve benne, hogy hamarabb elérhetik a falat, minthogy a búzamező ismét utolérné őket. Egy pillanatig megfordult a fejében, hogy egyszerűen szárnyra kap, de azzal magára hagyta volna a két társát, ráadásul sokkal távolabb nem jutott volna a növényektől, hiszen azok a barlang plafonjáról is feléjük nyújtóztak.

Ismeretlen eredetű pattanást hallott a háta mögül, és a hang felé kapta a fejét. Valahol mögöttük az egyik növény feléjük köpte a termését, a mögötte szaladó csikónak úgy kellett félreugrania előle. Ennek a fele sem volt tréfa! Éppen elég nehéz volt a szálakat kerülgetni anélkül is, hogy rájuk ugrottak volna!

– Vigyázzon, hercegnő! – hallotta a kiáltást, és valaki a következő pillanatban nekiszaladt, majdnem leverte a lábairól. Közvetlenül a fejük fölött ismét megszólalt az éles, pattanó hang, és egy fekete, tekergőző kukac hullott a lány sörényébe ott, ahol az előbb még Luna állt.

– Szedjétek le! – sikoltotta a lány, de mire a csikó odakapott volna, már a féreg befúrta magát a szőrszálak közé.

Luna elszörnyedve figyelte a jelenetet, és a rázúduló terror hatása alatt érezte, valami elszakad benne legbelül. Többé nem volt ura a cselekedeteinek, csak mint valami külső szemlélő vett részt bennük. A teste akaratlanul rávetette magát a két pónira, cseppet sem óvatosan magához ölelte őket, de olyan erővel, hogy hallotta a csontjaik ropogását és a kiáltásaikat valahol a saját hörgése mögött. A következő pillanatban anélkül, hogy egyáltalán a szárnyai kitárására időt vesztegetett volna, felrepült az ösvény fölé, és eszeveszett sebességgel elszáguldott az alulról és felülről egyaránt feléje nyújtózó szálak között, miközben józanabb énje kétségbeesve ébredt rá, a hidegség az ajkain csakis azt jelentheti, hogy minden előkelőségét a sarokba dobva nyáladzik és habzik a szája.

A búzamezőről a fentről lelógó szálak miatt erős szögben lefelé tartva érkeztek meg, és fékezés nélkül becsapódtak a barlang emelkedő aljzatába. Luna érezte, nem képes megtartani a rakományát az ölelésében, így hárman háromfelé gurultak sokáig sajgó, kék-zöld zúzódásokat szerezve a kemény sziklán. Akkora lendülettel értek földet, hogy mindhárman egyenesen keresztülbukdácsoltak az előttük magasodó, immár hófehér falon, legnagyobb szerencséjükre semmilyen láthatatlan energiamező nem állította meg őket.

Odabent köd volt, állapította meg Luna.

Hideg és köd, valamint sok fény, ami ki tudja, honnan szivárgott. Nem emlékeztetett napsütésre, inkább fehér volt, mint a hold fénye, csak sokkal erősebb, de még így is megnyugtató. Luna némi próbálkozás után megállapíthatta, képes mozgatni a nyakát, és még a lábait sem sikerült eltörnie – bár nem mintha sokat számítana, az álomvilágban törött lábbal is vágtázhatna, ha akarna. Két nagyobb, színes csomót is megpillantott nem messze, amik valószínűleg a társai voltak. Rogyadozó térdekkel feltápászkodott, és elindult begyűjteni őket: ugyan egy veszélyen túljutottak, de véglegesen csak akkor menekülnek meg, ha már mindannyian igazából felébredtek a saját ágyukban otthon, a valóságban.

A csikót találta meg először; már fel is ült, mire odaért hozzá, és a fejét lapogatta fájdalmas ábrázattal. Luna lábra segítette, amit a csikó egy megilletődött biccentéssel fogadott – egyikőjüknek sem akaródzott megtörni a csend végtelen mélységét.

A lány az oldalára esve feküdt pár lépésre mozdulatlanul. Luna sejtette, ő keményebb dió lesz, és már előre félt is tőle. Óvatosan közelítette meg, és undorodva söpörgette át a sörényét a patái között, hátha a gusztustalan fekete féreg nyomára bukkan, de valahol elveszíthették a nagy kavarodásban, mert nem találta sehol. Viszont a lány sem ébredt fel, hiába rázogatta.

Egy pillanatig megijedt, hogy talán valami módon a lelkét odaát hagyták, és vissza kell menniük érte, de mikor hunyorítva koncentrált, még a mellkasában látta gyengén lobogni az apró lélekmécsest. A csikó segítségével a hátára emelte hát a testet, és sietve elindultak arra, amerre sejtése szerint a kijáratnak lennie kellett.

Nem tettek meg pár száz lépésnél többet, mikor a köd oszlani kezdett, és egy különös, folyamatosan változó és mozgásban lévő, szabálytalan geometriai alakokból formált háló tűnt fel előttük. Luna rögtön felismerte a mintázatot, bár még élőben sohasem látta, csak olvasott róla. Általában egyébként is láthatatlan volt, hiszen jónéhány láb szikla fedte, de most valahogy belülről sikerült idáig jutniuk, ami önmagában is gyomorforgató érzés volt. Tartarus falainak legkülső, intelligens borítása magasodott előttük, ami egyedül is képes volt annak mérlegelésére, ki tartozik odabentre és ki odakintre, így bármilyen szökési kísérletet lehetetlenné tett, még ha a börtön lakói el is jutottak idáig. Vagyis hát ez volt az elmélet, de természetesen mint minden mágikus teremtménynek, a falnak is véges volt az energiája, ráadásul az, aki a legjobban ismerte a gondozásának minden fortélyát, már régóta nem ezt a világot taposta.

Luna megrázta a fejét, és egy másodpercnyi habozás után átsétált a hálón. Nem ütközött akadályba, mint ahogy a mellette óvatos ábrázattal sétáló csikó sem. Csak valahogy ügyetlenül léphetett, és a magatehetetlen lány, akit cipelt, lecsúszott a hátáról, hogy egy tompát puffanjon a háló rossz oldalán, mintha párnákra esne. Visszafordult érte, közben az orra alatt átkozva az ügyetlenségét. Minden pillanat felesleges késlekedés volt csupán, hiszen innen néhány lépésnyire már szabadok lesznek mindannyian, már szinte érezte, miként fogja társait az ébrenlét felé lökni, hogy végül maga is a hálószobájában térjen magához, vagy ott, ahol éppen a teste hever a valóságban.

Felemelte a lányt, megindult, és belegabalyodott a hálóba. Értetlenül ráncigálta picit, először tolta, utána forgolódott, és húzni kezdte… és ekkor vette újra észre, hogy ő maga odakint van, a test pedig bent, és a háló nem ereszti. Nagyot rántott rajta, de semmit sem használt, csak tompa, öblös morgás harsant fel valahonnan a közelből, amitől az égnek állt a nyakán a szőr.

– Engedd el, Cerberus! – mondta felvéve a parancsoláshoz szokott hanghordozását, amennyire csak tőle tellett. Rögtön emlékek szállták meg, ismét eszébe jutottak azok a régi idők, amikor ő még pici volt, és szörnyen be volt rezelve az óriási, háromfejű kutyától. Akkor Celestia tanítgatta neki, hogyan is parancsoljon a túlvilági állatnak, hogyan barátkozzon össze vele. Azóta sem kerültek egymással semmilyen konfliktusba, és talán éppen ezért nem is hitte volna, hogy még valaha eszébe fog jutni, mit is érzett, amikor először pillantotta meg a méretes, csillogó agyarakat.

– Rossz vagy! – folytatta a letolást, miközben a testet rángatta. – Ő nem tartozik odaátra, engedd el azonnal! Fujj, rossz!!!

Cerberus csak tovább morgott, de a lányt nem engedte el. Luna élénk fantáziája már a kutya vicsorgó pofáját is belelátta a háló kusza szemeibe.

– Cerberus, engedd el! Engedd el, te dög! – mondta egyre kevésbé magabiztosan, a hisztériától hullámzó hangon. – Megmondalak a gazdádnak, megmondom neki, milyen rossz kutya voltál! Már hívom is, ha nem engeded el azonnal! Surge! Surge herceg!

– Dare ga ikunda?! – kiáltott rá egy mély hang valami ismeretlen nyelven a háta mögül, amitől annyira megijedt, hogy sikerült egyszerre megpördülnie és elhátrálnia.

Egy lehetetlenül magas alak bontakozott ki előtte a ködből, szőre lilás árnyalatokban pompázott, de a köd mintha furcsán hozzátapadt volna, világító körvonalat kölcsönözve neki. Luna nem is tudta, azon lepődjön-e meg jobban, hogy a jövevény egy alikornis volt, vagy azon, hogy tulajdonképpen ismerte is, csak nagyon régről, talán valahonnan azokból az időkből, mikor még maga is kisebb volt, és ezért látja most ilyen hatalmasnak.

Az alikornis vele szemben idegesen méregette a környezetét, mintha nem lenne teljesen biztos benne, hol is van pontosan, majd egyre inkább a csodálkozás vette át a helyet az arcán.

– Nocsak, a pici Luna, és, őőő… – mondta a jövevény, miközben homlokát ráncolva Plumra esett a tekintete.

– Plum – segítette ki Plum, majd valószínűleg a szárnyak és a szarv látványának köszönhetően meg is hajolt, és hozzátette: – Uram.

– Surge… – csúszott ki Luna száján, azután rögtön meg is akadt, mert majdnem hozzátette azt is, hogy bácsi, de valahogy a megszólítás egyáltalán nem tűnt helyénvalónak. – Te… Hogy… Én azt hittem…

– Nos, rosszul hitted! – mosolygott rá az alikornis zavartan, majd elfordult, hogy Luna háta mögé is vethessen egy kíváncsi pillantást. – Cerberus, kiskutyám! Ül! Úgy is van, jó kutya!

Luna úgy fordult hátra, mintha bármelyik pillanatban megjelenhetne a hálószerű fal helyén Cerberus materiális, háromfejű kivetülése, de semmi ilyesmi nem történt. Még csak azt sem sikerült megállapítania, hogy vajon a fal tényleg leült-e, vagy csak az alikornis fejében létezett ez a teljesen abszurd kép.

– Ügyes vagy, hát fogtál valamit! Nézzük, mi is ez! – gügyögött tovább Surge herceg, miközben közelebb lépett a hófehér hálóhoz, ami most határozottan olyan mintázatokat öltött, mintha a farkát csóválta volna.

– Ő Screw, egy közönséges póni, egyáltalán nem tartozik oda! – szakította félbe az idillt hirtelen Luna. – Surge, mondd meg neki, hogy engedje el!

Az alikornis feszülten tanulmányozta a lány földön heverő testét, majd kisvártatva megszólalt.

– Megint tévedsz, Luna drága. Ez csak egy póni volt, amíg bele nem költözött ez a fekete izé. Természetesen ebben az állapotban sokkal jobb, ha nem megy innen sehova.

– Milyen fekete izé? – kérdezte értetlenül Luna, de alig mondta ki, agya hátuljában már meg is született egy szörnyű gyanú.

– Az ott – mutatott Surge a lány fejére szinte unottan. – Nem tudom, mi az, de nem néz ki jól.

Luna hiába erőltette a szemeit, nem látott semmit, így azt sem tudta eldönteni, vajon Surge nem csak képzeli-e az egészet.

– Kérlek, mondd meg Cerberusnak, hogy engedje el – lépett közelebb az alikornishoz. – Nem hagyhatjuk őt itt! Megmentette az életemet! Bármi legyen is az a valami, meg fogjuk találni a módját, hogy kiszedjük belőle és elpusztítsuk, a szavamat adom rá. Minden felelősséget vállalok érte!

– Te lehet, hogy igen, de egyedül nem vállalhatsz ekkora felelősséget, ha jól tudom, hiszen nem vagy minden póni teljhatalmú uralkodója – emelte fel a patáját enyhén oktató hanghordozással Surge herceg. – Mit szól ehhez a nővéred?

Luna szóra nyitotta a száját, de be is csukta. Nem tudta eldönteni, mitévő is legyen. Próbáljon meg felébredni, kikérni a nővére véleményét, és visszatérni? De hiszen ez nonszensz! Ő volt egyedül az éjszaka és az álmok hercegnője, soha nem volt rá szüksége, hogy a testvére engedélyét kérje bármihez is! Surge valószínűleg sokkal fiatalabbnak hiszi, mint amilyen valójában! Ráadásul éppen most, amikor amúgy is ennyire kiélezett a viszonya a nővérével! És mi van, ha Screw már nem lesz itt, amikor visszatér? És ha már itt tartunk, Surge hercegnek nem lenne szabad egyáltalán megjelennie sem ebben a világban!

Válaszolni akart, tovább puhítani Surge ellenállását, amikor az alikornis hirtelen félrebillentette a fejét, és fülelni kezdett. Luna nagyon bízott benne, hogy nem a fejében lévő hangokat hallgatja.

– Ó, igen? Szóval ezt – mondta Surge, majd lefittyedt ajkakkal legyintett. – Legyen, ha akarjátok, bár lefogadom, az öreg Decadence nem lesz elájulva, amikor megtudja. Ereszd, Cerberus!

Luna képtelen volt megállapítani, vajon a fal engedelmeskedett-e, ezért gyorsan odaugrott, és megpróbálta átcibálni rajta a testet. Legnagyobb megkönnyebbülésére ezúttal sikerrel járt, így nem kellett tovább azon töprengenie, hogy mihez is fog kezdeni, ha véletlenül kiderülne, az előző pár percben mégis ő bolondult meg.

– Ébredj fel, Plum! – fordult a csikóhoz, és megtaszította őt a valóság felé. Egy picit nehézkesen ugyan, mintha sziklából lenne, de az álmodó engedelmeskedett neki. – Ébredj fel, Screw!

Hihetetlenül megkönnyebbült, mikor végre a két póni épségben elhagyta az álomvilágot. Visszafordult Surge felé, hogy köszönetet mondjon neki a segítségéért, és ha lehetséges, esetleg egy pár szót kihúzzon belőle, hogyan került oda, és mi is történt az imént valójában.

Ám hiába forgolódott, az alikornisnak nyomát sem látta többet. Egyedül a fal vetette mögötte közömbös mintáit, mintha mi sem történt volna.