22.

Szerette a napsütést.

Ahogy az aranyszínű négyszög feltűnt a szobája falán a délután közeledtével, és átvonult rajta balról jobbra, néha annyira közel merészkedve a kinyújtott lábához, hogy csak egészen aprót kellett volna mozdulnia, és már el is éri. Hívogatta a melege, szívesen érezte volna, amint felforrósítja a bundáját, de nem talált magában kellő akaraterőt. Inkább csak a szemlélő szerepét vállalta magára, és feküdt teljes passzivitásban. Ennyi éppen elég. Legalább világos volt, nem fázott, és az ablak rácsain túl szinte bántó kékséggel ragyogott az ég.

Nem úgy, mint amikor közeledett az eső. Mostanában valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag egyre többször úsztak be a szürke felhők a látóterébe. Nyugtalanították, mert eltakarták a fényt, ami máskor mézként folyt keresztül a falakon. Néha napokig csak ugyanaz a monoton homály húzódott odakint, azután egyszer csak feketeségbe csapott át a külvilág, az ablaküveget bőven áztatta a hangosan doboló eső, az egyhangú zajt egyszer-egyszer mennydörgéssel megszakítva. Volt valami nagyon távoli baljós hangulata ezeknek a viharoknak, ám mégsem tudott rájuk haragudni. Bízhatott benne, hogy az eső elálltával a szél szétkergeti a felhőket, és újra kisüt majd a nap. Kicsit olyan érzés volt számára minden vihar, mint a megtisztulás.

Az éjszakákat viszont csak akkor viselte el, ha tiszta volt az ég. Ilyenkor ezer csillag ragyogott le rá, és ellentétben a nappal, ami sohasem alacsonyodott le az ő szintjére, néha a hold vette a fáradtságot, és feltűnt az ablakában. Ilyenkor csak bámulta hosszan a mindig változó formájú égitestet, homályos bizonytalansággal a szívében, mintha valami nagyon fontosat szeretett volna tenni, de elfelejtette hosszú-hosszú évekkel ezelőtt, mi is volt az.

Amikor viszont az alkonyat felhőtakarót húzott magára, és közeledett a tökéletes, csillagtalan sötétség, a szobájába csak az ajtó résein szivárgott be némi világosság. Azokban a pillanatokban józanságának halvány szikrái között könyörgött az éghez, hogy az álmok ne jöjjenek. Pedig sejtette, ha egyáltalán megengedheti magának a gondolatot, akkor félelmei közelebb járnak már hozzá, mint azt szeretné. Ott lopakodnak az ablakán túl. Nem állíthatják meg őket a rácsok. Talán már át is bújtak közöttük abban a rövid pillanatban, amikor kiszáradt szemét lehunyta az ellenállhatatlan reflex, és most ott lapulnak a sarok homályában – vagy talán annál is közelebb, bent a mellkasában.

De ideje legnagyobb részében nem törődött semmivel. Az ébrenlét és az alvás között lebegett félúton, számolatlanul rohantak el mellette az órák, a napok. Kimérten kedves, fehér ruhába öltözött pónik jöttek be néha a szobájába, akikre mindig halvány melegséggel gondolt, hiszen ők voltak azok, akik gondoskodtak róla. Enni és inni adtak neki, gyógyszereket hoztak, vigyáztak rá. Néha kiemelték az ágyából, és olyankor láthatta a széles folyosókat és a nagyobb termeket, melyekben hozzá nagyon hasonló, egykedvű, meredt tekintetű pónikkal találkozott, vagy olyanokkal, akik céltalanul bóklásztak fel-alá, vagy csak ültek egymás mellett. Őket nem ismerte, nem jelentettek számára semmit. Egyszerűen csak elfogadta a jelenlétüket, hozzá tartoztak a bútorzathoz, mint maga is.

Jó volt bútornak lenni. A bútorok nem álmodtak.

 

– Szia, Screw.

A ráköszönő hang régi kedves emlékek árnyékát ébresztette fel benne, körülbelül olyan intenzitással, mint mikor a tavasz közeledtével a befagyott patak jégpáncélja alatt megindul az első vízcsepp. Most világos volt, bár a napsugarak már átvonultak a szobáján. Mégsem látta, ki szólt hozzá – ahhoz meg kellett volna mozdítani a fejét. Nem érzett sem lelki, sem testi erőt magában ehhez.

Egy levitáció varázslat furcsa, csiklandós, súlytalan érzése fonta körbe, és ragadta magával a levegőbe. A szoba elfordult körülötte, hogy beúszhasson a látóterébe az a homokszínű, megtermett egyszarvú, aki felemelte, és egy kerekesszék irányába terelgette éppen. A szék mellett pedig egy fiatal csikó mosolygott rá kedvesen, egészen sötét kékesbordó szőre és sárgás, borzas sörénye kísértetiesen ismerősnek tűnt, mégsem tudta volna megmondani, hol látta már, vagy mikor. De mindez nem is számított, kizárólag az a morzsányi, felhős boldogság, amivel a fiú megjelenése kecsegtette.

– Köszönöm szépen – szólalt meg ismét a hang, amikor magatehetetlen testének súlyát átvette a szék, és ezzel a csikó ismét eltűnt a szemei elől. – Innen már egyedül is elboldogulok.

– Ahogy szeretnéd. Ha bármi probléma lenne, csak szólj bárkinek a személyzetből.

– Nem lesz semmi baj, igaz?

Érintés következett a sörényén, amitől az egész testén enyhe borzongás futott át, majd a szoba megfordult körülötte, mikor a csikó az ajtó felé kezdte tolni. Kigurultak a folyosóra, el a többi póni mellett, keresztül a bezárt ajtón. Azt a szakaszt, ami ezután jött, mindig áhítatban ülte végig, ahányszor csak erre járt. Nem mintha ez túl sűrűn történt volna meg… Itt már nem voltak rácsok, és az ablakokat sem azok a szűk, négyszögletes kis valamik jelentették, mint a túloldalt. Ezek itt hatalmasak és csúcsosak voltak, és még besütött rajtuk a délutáni napfény.

Az erős fényességre hunyorogni kezdett, majd lehunyta a szemeit, csak hogy egy perc múlva nyugtalanul ismét felnyissa őket – továbbra sem szeretett volna véletlenül elaludni. De ha egyszer annyira kellemes volt! Az arcát simogatták a napsugarak, átsütöttek a szőrszálai között, melegítették a bőrét. Mikor egy-egy ablak mellett elhaladva újra árnyék vetült rá, mintha hideg szellő hűtötte volna le.

– Remélem, jól vagy – duruzsolta mögötte a fiú inkább saját magának, mint neki. Felesleges is volt a beszéd, hiszen hallotta ugyan a szavakat, de az értelmük megfoghatatlan tarka lepkeként csapdosott tova mellette. Hangsúlyuk sokkal többet elárult a számára: aggodalom és egy csipet bűntudat bujkált bennük. – De legalábbis nem nézel ki olyan rosszul, mint azt mondták. Ettől még rád fog férni egy kis idő a kertben, azt hiszem. Nem tudom, mennyit törődnek veletek, de olyan érzésem van, sokkal kevesebbet, mint kellene. Egyébként pedig úgyis közeleg az ősz, a hidegben pedig nem tudunk majd kijönni.

Egy pillanatra megtorpantak, csak azután indult el ismét a kocsi, talán egy egész picivel gyorsabban, mint az imént.

– Vagyis, miket beszélek! Ki fogsz innen kerülni nemsoká, igaz? Ha rajtam múlik, mindenképpen. Bízz bennem, kérlek, és ne add fel! Olyan régóta vagy már itt, de remélem, nem hiszed, hogy csak a napot lopjuk. Egyszerűen… nehéz.

Míg a folyosó végén következő ajtón áthaladva egy nagyobb csarnokba jutottak, csend borult kettőjükre. Itt már hidegebb és árnyékosabb volt, de a kertre vezető hatalmas kapu nyitva állt, és olyan friss levegő töltötte be az orrát, amibe szinte beleharaphatott.

– Jut eszembe, rengeteg póni küldi az üdvözletét. Fogalmam sincs, mikor látogathattak meg utoljára, de azt mondták, adjam át neked, hogy hiányzol. Cake néni azt üzeni, szétesik nélküled az egész boltja, és Cheerilee is hiányolt. Emlékszel biztosan, mikor legutóbb a tetőn dolgoztál az iskolában. Azt a lyukat végül Big Macintosh ugyan befoltozta, de lett helyette kettő másik, és az Apple család fülét sem lehet folyamatosan ilyenekkel rágni. Raktunk a terembe két vödröt, hogy ne a padlón gyűljön a tócsa, amikor esik az eső, de ez sem a legjobb megoldás. Az egyik padot odébb kellett húzni, az a lökött Snips meg kiborította a vödröt, amikor kiment felelni. A víz ráborult Sweetie Belle táskájára, ő meg bőgött. Egész délután szárítgattuk a könyveit, szóval nem volt valami mókás.

Egy zökkenővel átgurultak a küszöbön, és végre kiértek a kertbe. Hét ágra sütött a nap, mintha csak meg szeretné mutatni még egyszer utoljára a rossz idő kezdete előtt, hogy igenis maradt még ereje, de a levegő már kezdett lehűlni. Éppen mielőtt még kellemetlenné válhatott volna, kapott valahonnan egy pokrócot az ölébe. Idekint talált más pónikat is kettőjükön kívül, amint lassan sétálgattak a gondozott bokrok és virágágyások közötti utacskákon, vagy a padokon üldögéltek. Elszokott már attól, hogy ilyen messzire elláthat, lanyha kíváncsisággal figyelte hát a régi épület kerítése mögött húzódó erdőt, és a fák hátterében kéklő hegyeket.

A csikó rendíthetetlenül tolta az udvar nyugati vége felé, mintha csak valami célja lenne arra, közben pedig folyamatosan beszélt hozzá.

– Találkoztam Applejackkel is a héten. Nem is mondtad, hogy ennyire jóban voltatok, vagy talán vagytok is. Jó, rémlik, talán Applebloom egyszer említette, hogy kisebb korotokban sokat játszottatok együtt, de valahogy nem képzeltelek titeket közelebbi barátoknak. Ebből is látszik, milyen keveset is tudok rólad… Na de, amint meghallotta, mi van veled, rögtön megígérte, hogy meg fog látogatni. Gondolom, még nem járt itt, mert nem láttam a nevét, amikor Aura kisasszony, az asszisztens beírt a könyvbe a látogatók közé. Ja, és jut eszembe, az a lány pedig, aki most a könyvtárat vezeti, Spark… izé, Sparkle talán, szóval, mint kiderült, ő is Applejack barátja. És amikor bementünk hozzá a könyvtárba, és meséltük neki, hogy mi történt, akkor megígérte, hogy segíteni fog. Sweetie Belle szerint ő nagyon okos póni, és rengeteg könyvet olvasott, a könyvtárban meg még annál is sokkal több van neki. Ráadásul Celestia hercegnő tanítványa! Egészen biztos vagyok benne, hogy együtt találni fogunk valami kiutat neked. És akkor még nem is beszéltem tudodkiről.

A szék kerekei halkan csikorogtak a kavicsokkal felszórt ösvényen, ahogy a magas téglakerítés felé haladtak. Megkerültek egy hosszúkásra nyírt, alacsony sövényt, és a kertnek egy olyan részére jutottak, amit a kinti erdő fái az alkonyat közeledtével árnyékba borítottak. A szorgos kertészek patája nyomán kör alakú, színes virágokkal beültetett ágyás pompázott itt az egyik sarokban, körülötte kanyargott az utacska is, ami mellett elszórtan padok álltak. Az egyik padon, nekik hátat fordítva egy sötét ruházatú, magas alak ült magányosan.

– Képzeld, el tudott jönni ő is – folytatta a csikó –, igaz, megígértette velem, hogy nem szólok róla egy szót sem senkinek. Gondolj bele, micsoda felhajtás lett volna! Millió őr mindenfelé, akik az utolsó bokrokat is átkutatják, nehogy egyetlen szál sörénye is meggörbüljön valami rejtett támadó munkálkodása nyomán. Jó, nyilván nem mondom, hogy felesleges lenne azok után, ami történt… De ő… ő csak annyit akar, hogy rendbe jöjj. És szerinte nem használna neked az ekkora nyüzsgés.

A szék lassan megállt, nem sokkal a pad mellett, amin a póni ült, és ismét rövid csönd ölelte körbe – nem hallatszott más, csak a fel-feltámadó szél zúgása az erdő fái között, és néha egy madár csiripelése. Szép volt itt, szemben a kerítést borostyán futotta be, erős kontrasztot vetve a vörös téglákkal. A virágok már picit talán hervadófélben voltak, és a pázsitot elszórtan sárgás vagy barnás levelek tarkították, mindent belengett a közeledő elmúlás szaga. Ösztönei még a tompaság ködén át is tévedhetetlenül jelezték az ősz megérkeztét.

– Üdvözöljük, Screw kisasszony.

Még sohasem hallotta ezt a hangot. Nem, legalábbis a füleivel semmiképp sem, de valahonnan kerülőúton mintha mégis az a furcsa emlékkép tolakodott volna a tudatába, hogy már találkoztak. Különös érzés volt, kíváncsivá és egyben nyugtalanná is tette. Még az is meglehet, hogy ezúttal lesz elég ereje megmozdítania a nyakát, és oldalra nézni.

– Ne haragudjon, amiért eddig nem szakítottunk időt a látogatásra – szólt erőltetetten lágy hangon az ismeretlen ismerős. – Tudjuk, nagyon sokat köszönhetünk önnek, és megpróbáljuk viszonozni a legjobb tudásunk szerint. Plum úrfi már minden bizonnyal elmesélte, hogy minden lehetséges módot megvizsgálunk a gyógyulása érdekében, és sikerült igen nagy hatalmú segítőket is megnyernünk az ügyének.

Talán… talán ha a szemét megmozdítja, az is elég lehet. Annyit máris megpillanthatott a szeme sarkából, hogy vendége egy sötét színű kendőbe burkolózott be, ezzel eltakarta sörényét, füleit és nyakának egy nagy részét. Mintha… egyszarvú lett volna…

– Mondd, Plum, hall minket? Igazán nem hittük volna, hogy ilyen rossz állapotban találjuk…

A hangban most szomorúság és tétovázás rezgett. Nem, nem fogja a tulajdonosát megpillantani, csak ha elfordítja a fejét.

– Igen, hercegnő, az orvosok szerint hall minket – felelte a fiú még a hanghordozásában is nagyon udvariasan. – De nagyon erős gyógyszereket kap, így nem biztos, hogy érti is, amit beszélünk.

Nagyon sötét színű szőre volt, az árnyékban annyira mély árnyalata a kéknek, ami szinte már fekete. Ezért sem különböztethette meg igazán a vonásait a kendő alatt, de majd most… most végre kiderül, ki is ez a titokzatos vendég.

– És ez mind… mind az én hibám! – mondta most a fiatalabb hang, miközben valami megragadta a patáját. Nem figyelt rá, ennél érdekesebb elfoglaltságot talált magának. – Bocsáss meg nekem, Screw! Nem kellett volna belerángassalak…

– Ne hibáztasd magad, Plum. Ne felejtsd el, ez elsősorban az ellenségeink műve. A barátod segítsége nélkül mi… mi azóta is…

A munkától elszokott szemei végre ráfókuszáltak az alakra, és rögtön ráébredt arra is, hol találkoztak. Az a termet… Magasabb volt minden halandó póninál. Azokat a szemeket, aki egyszer megpillantotta, soha többet nem fogja elfelejteni. Látta már a hercegnőt, sőt, beszélt is vele, többször is.

De nem a valóságban, ó, nem. Egy rémisztő, hideg, nem létező világban találkoztak, ott, ahol az álmok életre kelnek. Márpedig az ő feje éppen eléggé telve volt olyan dolgokkal, amiknek sohasem lett volna szabad létezni, már azelőtt is… Azelőtt, hogy a féreg beleköltözött volna.

Eddig a kábaság fátylán át nem érezte, de most ismét megmozdult. Éhezett, talán nem is rá, hanem a sötét szőrű alikornisra odakint, ám jelenleg nem juthatott el hozzá. A féregnek be kellett érnie egy másik gazdatesttel. Érezte, ahogy belemar szörnyű, kaparó fájdalomként a lénye legmélyén, mintha az orrán keresztül egy fémkampóval próbálnák kirángatni a tüdejét. Csakhogy nem a teste szenvedett: az élősködő a halhatatlan lelkét marcangolta.

Először halkan nyöszörögni kezdett. A szörnyű bizonyosság és a kín elrángatta figyelmét a külvilágtól, minden mást kiűzve a tudatából a menekülés vágyán kívül. De nem volt hova futnia akkor sem, ha egyáltalán lábra állhatott volna. Nem bújhatott el.

– Screw! Screw, jól vagy?

Nem, egyáltalán nem volt jól! Könyörögni akart, hogy szedjék ki belőle, de csak egy elhaló sikolyra futotta az erejéből. Bármit, csak ezt ne! Jöjjön inkább a megváltó, gyors halál, vagy a gyógyszerek nyugtató, tompa kábultsága!

– Kérem, segítsenek! – kiáltotta valaki.

 

– Hiányoztam, Screw?

Az új hang nagyon mély volt, mechanikus, hideg – és belülről szólalt meg.

– Nem segíthetnek rajtad, tudod? Onnan kintről nem! – recsegte már-már vidáman. – Azok, Akik Étvágya Végtelen, rászolgáltak a nevükre. Ha meg is kapod a szánalmas tablettáidat, nagyjából annyit ér, mint vékonyka kis takaród a szörnyek ellen. De aggódnod azért nem kell! Amikor barátaid eljönnek, hogy rajtad segítsenek, mindannyiótokat örökre megszabadítalak minden szenvedéstől!

Az utolsó szavaktól rászakadó kétségbeesés bomlasztó tébolyától személyisége maradéka is darabokra hullott, és csak sikoltott és sikoltott, míg rá nem borult a sötétség.

 

***

 

Ugyanaznap estéjén Plum egyedül ült a szobájában az ágyán, hátát a falnak támasztva, patáiban egy kicsi, magából enyhe, keserű gyógynövényillatot árasztó bőrszütyőt szorongatott. Ha bárki látta volna, biztosan elcsodálkozik rajta, hogy már legalább két órája meg sem mozdult, leszámítva az állkapcsának izmait, amik hol megfeszültek, hol elernyedtek. Nem zavarta az a tény sem, hogy amikor leült, odakint még a szilvafák hosszúra nyúló árnyékait kergették az erőtlen, vörösarany napsugarak, most viszont már monokróm szilvaszínre mázolta a farmot az alkonyat. A szobát is félhomály uralta, de Plum mindent látott, amit akart – és azt is, amit nem.

Két arc lebegett a szemei előtt.

Az egyik Screw volt, amikor meghalt. Ő legalábbis abban a pillanatban tökéletesen elhitte saját magának, hogy akkor látta a lányt utoljára élve. A nagydarab, fehér ruhás ápoló néhány lépéssel odaért hozzájuk a kis kert sarkában, mintha csak őket figyelte volna ugrásra készen, amióta elhagyták az épületet, egyik erős lábával lefogta a rángatózó lányt, és belevágta a vállába az autoinjektort. Plum elszörnyedve nézte a jelenet erőszakosságát, még úgy is, hogy magának sem volt semmi más ötlete, mit is kellett volna tenniük. Talán könnyebben elviselte volna, ha egy egyszarvú siet a segítségükre – a mágia érintését valamiért ő soha nem érezte olyan durvának, mint a fizikai kontaktust, bár sejtette, ez talán csak amiatt van, mert nem ért hozzá egyáltalán. Az ápoló szorításában Screw néhány másodperc alatt egy rongycsomóvá változott, ernyedt izmainak köszönhetően a feje természetellenes szögben bicsaklott hátra, üveges szemei Plumra meredtek. Természetesen az odasiető többi segítő gyorsan körbeállta, hogy eltakarják előle a látványt, és nemsoká egy puhának tűnő, csillámló levitációval sokkal kevésbé kitekert pozícióban szállították el a lányt vissza a szobájába, de Plum nem bírta azóta sem kikergetni azt a látványt a fejéből.

Volt már rossz napja ebben az elmúlt majdnem három hónapban. Látta már artikulálatlanul segítségért kiáltani, vagy egyszerűen csak amint a nyálát csorgatta halkan a pizsamájára. Ilyenkor mindig elgondolkodott rajta, miért is jött el egyáltalán. Saját magát bünteti azzal, hogy kényszeríti rá, töltsön el valamennyi időt a kertben azzal a valamivel, ami semmivel sem tűnt értelmesebbnek, mint bármelyik zöldség a virágágyásban? Reménykedett valamiben? Vagy tényleg segíteni akart? Azért a pár ritka pillanatért tette, amikor Screw a fény felé fordult, mint egy napraforgó, lehunyta a szemeit, és olyankor egészen úgy tűnt, mintha mosolyogna?

Az biztos, hogy ma nem segített, csak ártott. Mi változott vajon? Túl sok idő telt el… vagy csak a hercegnő jelenléte miatt?

Nem! Szíve mélyén tisztában volt az igazsággal. Túl sok időt töltöttek már el a semmivel. És ha nem tesz semmit, még többet fognak. Egészen addig várnak majd, amíg az a fekete valami mindent felfal Screw-ból, amitől ő ő volt, és nem marad semmi belőle a végén, csak az a hátrabicsaklott nyak, és a szétcsúszott, üveges szemek.

Biztos volt benne, mert volt még egy arc, amit nem verhetett ki a fejéből. Akkor, amikor az ápolók körbeállták Screw-t, vetett egy segélykérő pillantást Luna hercegnőre. A hercegnő mélyen visszahúzódott a köpenye csuklyája alá, de így is tökéletesen látta a szemeibe kiülő rettegést.

Abban a pillanatban minden reménye szertefoszlott. Megértette, hogy miért tartottak a dolgok ilyen sokáig, hogy miért kellett hetek óta csak várnia. A hercegnő immár óvatos volt, túl óvatos, és egészen addig, amíg nem lesz száz százalékig biztos a dolgában, nem fog visszatérni az álomvilág fenekére, hogy Screw-t megmentse onnan. Plumnak csak halvány sejtései voltak a hercegnő okairól, de nem hibáztathatta őt. Természetesen ők habozás nélkül kockára tették az életüket Lunáért, de miért is várnák el ugyanezt az ellenkező esetben? Hiszen ők csak egyszerű alattvalók, akiket pótolni lehet; halandók, akiknek előbb-utóbb úgyis lejár az ideje, a világ nagyobb összefüggései pedig elsuhannak mellettük.

Nem, Plum már tudta, a hercegnőtől hiába vár segítséget. Ösztönösen biztos volt benne, hogy az ő módszerével el fognak késni, mint ahogy a levegő illatából megérezte, ha eső közeleg.

És voltak más jelek is. Mintha a sors különös örvénye, ami eddig őket hányta-vetette, ismét megmozdult volna. Néhány napja már elkezdődött, de tegnap vált igazán megkerülhetetlenné, amikor ismét felhívta magára a figyelmet az a furcsa cukijegy, ami az ébredés után jelent meg a farán, és az elmúlt hónapokban az első óvatos öröm után szinte meg is feledkezett róla.

 

Mi mással is kezdődött volna az egész, mint az anyukájával – a kanca mindig is értett hozzá, hogy előremozdítsa az eseményeket, még ha Plum kisebb korában soha nem feltételezett volna semmi ilyesmit. Amikor tegnap délben visszaért a szilvásból a házba, egy meglepő méretű sütikupac várta az asztalon, ráadásul az egyik díszesebb tányérjukra tornyozva.

– Mi az, mama, vendégeket várunk? – kérdezte mit sem sejtve, miközben átlépte Daisy egyik széthagyott játékkupacát a mosdóhoz menet, hogy megtisztítsa a patáit. Megfordult ugyan a fejében, hogy még út közben lekap egy darabot a sütihalom tetejéről, de éppen elég ragacsos és büdös volt a lába ahhoz, hogy tudja, kivívná vele szülője rosszallását.

– Véletlenül túl sokat csináltam – mondta az anyukája oda sem nézve.

Plum nem szerette az ilyenfajta véletleneket, mert általában rosszul jött ki belőlük. Minden erejével a szappanra és a körömkefére koncentrált hát, és nem tett fel további kérdéseket.

– Délután átvihetnéd Sweetie Belle-nek – tette hozzá kis szünet után a kanca. – Úgyis sokat segítettek neked a tanulásban az elmúlt napokban, szerintem igazán megérdemlik.

Plum patájában egy pillanatra megállt a kefe. Jól sejtette akkor, a sütimennyiség tényleg nem véletlen volt – és már azt is biztosra vette, hogy ha elkövetné azt a hibát, hogy az anyukájára nézzen, olyan pillantást kapna viszonzásul, mintha máris az esküvőjére készülne az egész család.

Nos, ez nem hiányzott neki, ezért megfontoltan tisztogatta tovább a patáit inkább, azon merengve, mihez is kezdjen a helyzetével. Igazából csak első hallásra tűnt abszolút rossz ötletnek egy tál sütivel beesnie Sweetie Belle-hez, és minél többet gondolkodott rajta, annál inkább be kellett látnia, a lány megérdemli a jutalmát a két kis barátnőjével együtt. Ha ők nem húzzák ki a bajból azzal, hogy folyamatosan szállítják neki a házi feladatot, könnyen lehet, hogy a nyári szünetét is tanulással kellene töltenie, hogy Cheerilee beleverje a fejébe, amikről lemaradt. És akkor számba sem vette a lányok egyéb segítségét, amiről az anyukája még csak nem is tudott – szerencsére.

Elővette hát a legszívtipróbb mosolyát, miközben elzárta a vízcsapot, és hátrafordult.

– Te vagy a legjobb, mama! – vigyorgott a kancára, akinek az arcán azért némi meglepődés suhant át fia reakcióját látva. – Tényleg ideje lenne rendesen megköszönnöm nekik, és nincs is jobb erre, mint egy tál süti! Csak csomagold be, lécci, hogy ne essen szét az egész, amíg odaérek.

Egy kendőbe kötötték a kupacot, és Plum már fel is kapta, hogy fütyörészve kigaloppozzon vele a házból, Lily nagyi és az anyukája döbbent tekintetének kereszttüzében.

Végül olyan gyorsan nem szabadult meg a sütitől, mint azt remélte, ugyanis Sweetie Belle nem volt éppen otthon, csak a nővére. Igaz, Plum először fel sem ismerte Rarityt, mert amikor hosszas kopogtatás után végre óvatosan kinyitotta az ajtót, valamilyen zöldes, iszapra emlékeztető állagú és szagú trutyival az arcán lesett ki rajta. Mint kiderült, a lányok éppen a klubházukban lógtak, valahol az Apple farmon. Plum elmerengett rajta, hogy vajon az anyukája akkor is ilyen nagy lelkesedéssel nyomja-e a patájába a süteményt, ha kiderül, hogy egyenesen az Apple családhoz viszi, de úgy döntött, erről a részletről nem fog otthon beszámolni. A lányok megérdemelték a jutalmukat azért, mert segítettek neki, ő pedig egyébként sem nagyon tudott azonosulni ezzel az ősrégi családi ellenségeskedéssel. Nem lehet generációkon át fújni egymásra egy darab történelem miatt, nem igaz?

Éppen csak pár percig őgyelgett az Apple farmon azon tanakodva, mégis hogyan fogja megtalálni azt a klubházat eldugva a jó néhány hektárnyi almaerdőben, és már indult volna végig a birtokhatár mentén, arra számítva, hogy mint ahogy azt Catkin bácsinál is tette, Screw itt is egy félreeső helyre építette fel a házát annak idején. Persze lehet, hogy eleve félreértette a lányok beszélgetését, és ezt a kunyhót nem is Screw építette – bár hirtelen egyetlen másik póni sem jutott az eszébe, aki képes lenne ilyen képtelen tervet kivitelezni. Szerencséjére összefutott Applejackkel, aki egészen kedvesnek tűnt, és néhány szóval útba is igazította, meg persze udvariasan érdeklődött Screw hogyléte felől. Plumnak vissza kellett fognia az indulatait, hogy ne vágja a kanca fejéhez, miszerint menjen és nézze meg magának. Meg is lepődött rajta, mennyi erőfeszítésébe került megtartania a műmosolyt az arcán, és míg a klubházat kereste, nem bírt kiigazodni a saját érzésein. Csak megszokásból volt mérges Applejackre, vagy pedig okkal? Az bántotta, hogy ő minden tőle telhetőt megtesz Screw gyógyulásáért, pedig alig ismeri, miközben az állítólagos barátja meglátogatni sem képes? Vagy éppen az, hogy bármivel is próbálkoztak eddig, kudarcot vallottak? Nem talált megnyugtató válaszokat, csak a fejét rázta némán elkeseredésében, pedig akkor még nem is sejtette, mi fog történni másnap a látogatásán.

A klubházat legalább könnyen megtalálta. Kis ösvény vezetett el odáig, amin láthatóan elég gyakran, de nem túl nagyméretű pónik közlekedhettek, már csak a szélességéből és a gazosságából ítélve is. A kunyhó a fán éppen ugyanolyan volt, mint Screw másik, újabb háza, csak sokkal kisebb, Plum úgy nézte, legfeljebb egyetlen szobának lehetett hely odabent. Viszont arról egy másodpercnyi kétsége sem volt, hogy ki építette – lépten-nyomon felismerte rajta Screw patájának a nyomait. Egy picit fura érzés volt, még egészen új önmagának is; olyan, mintha kinyílt volna a szeme. Amióta nem az álomvilágában töltötte idejének legnagyobb részét, és jobban figyelt a valóságra maga körül, olyasmiket is észrevett, amik addig eszébe sem jutottak volna, főleg, ha ezek a dolgok valahogyan köthetőek voltak a fákhoz. Amikor végigsétált Ponyville-en, már meg tudta különböztetni a fadíszek motívumaiból, hogy ki készítette őket. A nagyon összetett, furfangosan egybeszőtt mintákat olyan pata alkotta, ami már ránézésre is évtizedek óta űzte a mesterségét („az öreg Axe lehetett az, gondolom” – világosította fel egyszer az anyukája), de mellette fel-felbukkant egy sokkal újabb, nyersebb, ám ugyanakkor erősebb és merészebb vonalvezetés is, amit Plum Screw-val azonosított. Ennek egy kezdetlegesebb, kiforratlan verzióját látta most viszont a klubházon is.

– Hahó, van itt valaki? – kiáltotta a feljáró előtt megállva. Hívatlanul felmenni nem mert volna, főleg azért, mert illetlenségnek találta, de az agya hátuljában megmozdult egy halvány figyelmeztetés mindenféle csapdákra vonatkozólag is, hiszen Screw semmit nem hagyott őrizetlenül. Persze butaság volt, valószínűleg az Apple család minden veszélyes dolgot leszerelt a házról Screw távozása után, ellenkező esetben nem engedték volna a csikóikat ide játszani.

Kisvártatva kinyílt odafent az egyik ablak, és egy narancsszín bundájú póni hajolt ki rajta.

– Hé, Plum – köszöntötte Scootaloo valamiért sokkal letörtebben, mint arra Plum számított volna. – Gyere csak fel.

Üres fejjel felgaloppozott a rámpán, és benyitott a kunyhóba. Nem nagyon tervezte el, hogy mit is fog majd mondani, inkább arra számított, hogy spontán vidámsággal vágja ki magát, éppen ezért eltartott neki egy darabig, mire felfogta, valami nem stimmel.

– Sziasztok, lányok! Csak meg akartam köszönni nektek a sok segítséget, tudjátok, amikor folyton hordtátok nekem a házi feladatot, meg amikor vigyáztatok rám Screw házában. Nézzétek, anyukám küldött egy egész rakás sütit! – tódította egy szuszra, majd amikor a három, orrát lógató csikó látványát végre sikerült az agyának feldolgoznia, elhallgatott. – Valami baj van? – tette hozzá halkabban némi szünet után.

A három lány úgy nézett egymásra, mintha azon gondolkoznának, melyikőjük is közöljön valami szörnyű hírt, azután Sweetie Belle egy mosolyt erőltetett az arcára.

– Nem, semmi baj! – mondta minden beleélés nélkül. – De jó, süti! Tedd csak le oda, az asztalra!

Miközben a csomagot lepakolta, Plum homlokára ráncok gyűltek – hallott már ennél jobb hazugságot is.

– Nem tudtok átverni – mondta kissé számonkérőbben, mint eredetileg tervezte. – Látom, hogy a földig lóg az orrotok, olyan ábrázatot vágtok, mintha valaki meghalt volna.

Csak egy másodperc múlva ébredt rá, hogy milyen tapintatlanság esett ki a száján, és nagyon remélte, hogy igazából nem halt meg senki. Mivel a lányok nem reagáltak továbbra sem, annyit azért leszűrhetett, hogy ennyire szerencsére nem volt vészes a helyzet.

– Na, ki vele! – kötötte az ebet a karóhoz. – Hátha tudok segíteni valamiben.

– Köszi, rendes vagy, de nem tudsz segíteni – felelte Applebloom szipogva. – Big Mac sem tudott.

Plum értetlen ábrázatára Sweetie Belle végre magára vette a szerepet, hogy elmagyarázza, mégis mi történt.

– Tegnapelőtt a nagy szélben ráesett egy bazinagy ág a fájára, és most ettől teljesen maga alatt van.

– Már felvetettük neki, hogy ültessünk egy másikat… – tette hozzá segítőkészen Scootaloo.

– Az nem lesz ugyanaz! – fakadt ki Applebloom a könnyeit törölgetve. – Ezt még a mama és a papa ültette nekem! Nem lehet pótolni!

Plum levett egy sütit a halom tetejéről, a lányok közé tette az asztalra, és addig tolta egyre közelebb Applebloom orrához, míg az abba nem hagyta a sírást, hogy durcásan felnézzen.

– Ha szeretnéd, megnézem én is a fádat. Hátha lehet rajta segíteni valahogy – mondta kedvesen.

Applebloom hátat fordított neki.

– A bátyám már megnézte, és nem lehet – jelentette ki halkan.

– De fogadjunk, hogy ő nem ismeri annak a gyógyszernek a receptjét, amit mi használunk. Ne tudd meg, milyen rossz állapotú fákat hoztunk vele rendbe apukámmal a legutóbbi vihar után.

– Hát, ennél jobban elrontani úgysem tudja – szólalt meg némi hallgatás után Sweetie Belle. – Szerintem mutassuk meg neki.

 

A kis fa tényleg nem volt valami fényes állapotban. Még ha csak elhajlott volna, vagy ha kisebb sérülése van, esetleg egy ága törik le, azt simán rendbe hozhatná… mint ahogy biztosan meggyógyította volna az Apple család bármelyik tagja is. Ezzel szemben a fa törzse egy helyen majdnem teljesen szétnyílt, és a szövetei is több helyen roncsolódtak. Egy picit el is késtek már a gyógyítással, az lett volna az ideális, ha tegnap reggel rögtön ezzel kezdik, és nem várnak vele egy egész napot. Plum azon merengett, mihez is kezdene ilyen esetben az apukája. Valószínűleg visszavágná az egészet, és reménykedne benne, hogy hátha kihajt újra, vagy ha éppen van vesszője, akkor be is olthatná. Az viszont biztos, hogy egyik esetben sem nézne ki soha többé úgy, mint a sérülése előtt.

– Na? Meg tudod gyógyítani? – kérdezte kicsit türelmetlenül Applebloom, amikor már vagy tíz perce vizsgálgatta és tapogatta a fát, bár a hangsúlya inkább azt mondta, hogy "úgysem tudod meggyógyítani te sem”.

Plum ezen kicsit azért felhúzta magát. Természetesen ezer és egy ötlete lett volna, hogyan mentse meg a fát, éppen csak a kis kancának nem tetszett volna egyik sem.

– Láttam már rosszabbat is – felelte, és csak akkor jött rá, hogy az igazat mondja, amikor a szavak elhagyták a száját. Kissé olyan érzése lett ettől, mintha nem is ő beszélt volna.

Igen, sokkal rosszabbat is látott már. Akkor minden egyes szilánkot a sárból húztak elő, és felépítettek belőlük egy egész fát. Fogalma sem volt róla, miért jutott most ez az emlék az eszébe… hiszen Applebloom fája annyira nem is volt rossz állapotban… Annyira nem, hogy ha mind a ketten azt akarják, akkor ne lehetne megmenteni. Márpedig ő megígérte, hogy segíteni fog.

– Szaladj már el a nagyidhoz, Applebloom – utasította végül a lányt elszántan. – Hozz nekem méhviaszt, meg pálinkát. Az lenne a legjobb, ha mind a kettő innen származna, a farmotokról, vagy legalább valahonnan a közelből. Tudod, sokat számít, hogy felismerjék a fák. Addig mi meg megpróbálunk darázsfüvet meg körömvirágot szedni.

Applebloom már a ház felé szaladt, mire sikerült végigmondania, onnan fordult vissza még egy kiáltásra.

– Körömvirág asszem van a nagyi kertjében, azt is hozok!

Onnan számolva, hogy minden hozzávalót sikerült előkeríteniük, majdnem három órán keresztül tartott, mire Plum elkészítette a kencét. Ment volna hamarabb is, hogyha a körömvirág és a darázsfű kivonat már készen lett volna, mint ahogy otthon az apukájának mindig van a fészerben pár üveggel mindkettőből. Haza is szaladhatott volna értük, de hitt benne, hogy ezeknek a növényeknek is a környékről kell származniuk, hogy a lehető legerősebb hatása legyen a szernek. Igaz, logikus magyarázatot nem talált rá, és talán csak egy hülye babona volt az egész, de Applebloom fáját elnézve bármilyen babona segítségére szükségük volt. Különben sem sietett sehova a délután folyamán, és legalább amíg a növények áztak, addig befalták az összes sütit a lányokkal.

Ezután következett a hülye tánc, amit apukája mindig lejteni szokott, miközben az üvegcsében rázta a folyadékot teljes lendülettel, és Plum igyekezett őt hűen utánozni, a többiek nagy vidámságára. A folyadék jól sikerült, amennyire legalábbis meg tudta állapítani a tejszerű színéből és az illatából, bár mintha egy egészen picit világosabb lett volna a szokásosnál. Ha nem éppen az árnyékos klubházban álltak volna, Plum azt hihette volna, hogy a napsugarakat látja néhol áttűnni a kis üvegcsén, de persze ez képtelenség volt. Inkább csak a méhviasz nem volt teljesen tiszta, amit felhasználtak, és annak a színét láthatta.

Persze a munka igazi neheze még csak most kezdődött el, mert valahogy össze kellett raknia még a fát is. Annyira nem volt egyszerű művelet, mint Plum álmában, nagyon vigyázva kellett kiegyenesítenie és kitisztítania a törött és roncsolt részeket, majd az egészet visszahajtogatni, hogy tökéletesen illeszkedjen. Egy leszakadt ágacskával egyáltalán nem bírtak mihez kezdeni, de azért a fa törzsét Plum a tőle telhető leggondosabban foltozta össze. A kis fa sebeire bőven kent a gyógyító folyadékából, majd az egészet bekötözték és megtámasztották, hogy el ne tudjon mozdulni, még ha véletlenül egy erősebb széllökés érné, akkor se.

Mire az egésszel végzett, már alkonyodott. Végignézett a munkáján, és a gyengülő fénynél egészen úgy tűnt, mintha a fának semmi baja sem lenne. Hogy hosszú távon túl fog-e élni, az majd csak néhány nap, néhány hét múlva derül ki igazából.

Még mielőtt hazaindult volna, óvatosan nekitámasztotta a homlokát a fácska törzsének.

– Hát, én megtettem, amire képes voltam, most már rajtad a sor – suttogta olyan halkan, hogy kettejükön kívül más ne hallja. Odaátról, a meggyötört kéreg túloldaláról valami furcsa bizsergés felelt neki, de lehet, hogy csak képzelte az egészet.

Hazafelé egy jódarabon együtt mentek Sweetie Belle-lel. Mind a ketten elég kimerültek voltak, ezért nem sokat beszélgettek; csak akkor váltottak pár szót, amikor már a Carousel butik előtt álltak, aminek az emeletén Sweetie Belle is lakott a nővérével.

– Ezt szépen megoldottad – dicsérte meg a lány. – Jó neked, hogy te legalább már tudod, miben vagy igazán jó!

A fiútól csak egy hümmögésre futotta, miközben nagyon örült neki, hogy a halvány világításban biztosan nem látszik, mennyire vörös az arca.

– Már régebb óta meg akartam kérdezni… Te tudod, milyen fajta fa van a cukijegyeden? – szegezte neki Sweetie Belle. – Nem tűnik igazán szilvának…

Plum maga is végignézett a cukijegyén, majd megvonta a vállát.

– Azt hiszem, ez minden fa.
 

***

 

Sokat rágódott azóta azon, ami történt. Hogy mennyi lehetett belőle véletlen… és miért éppen most kellett ennek bekövetkeznie. Egész éjszaka nem tudott aludni, mindvégig az álomországba tett legutóbbi kirándulása járt a fejében. Az, amit Fehér Sas mondott neki a totemekről, és a szerződés, amit Szilvával kötött. Csak akkor felejtette el az egészet, amikor Screw látogatására indult másnap délelőtt, és utána, amikor hazafelé tartott, újra kísérteni kezdte, sokkal komorabb megvilágításban.

Akkor már tudta, hogy a hercegnő nem tesz meg mindent. Már tudta, hogy el fognak késni. Tudta, hogy elhallgatnak előle dolgokat… és ha volt egyvalami, amit megtanult az elmúlt hónapban, az az, hogy nem dughatja homokba a fejét. Ha tehet valamit, egyáltalán bármit, akkor meg kell tennie, és nem halogathatja. Ugyanakkor nem szaladhat neki ismét fejjel a falnak, mint legelőször tette, tudatlan póniként, mert odalent fokozottan érvényes a mondás, hogy a tudás hatalom. És ezúttal, ha nekivág, nem lesz mellette Screw, hogy figyelmeztesse, csak álmodik. Neki kell megoldania mindent, és ha Fehér Sas szavaiból bármi is igaz, akkor legfeljebb a totemének a segítségére számíthat.

De ez még kevés volt. Úgy érezte, a sötétben tapogatózik. Bárcsak értette volna, hogy mi folyik körülötte!

Egyetlen kártya volt még a patájában, amit egészen idáig nem játszott ki. Ott forgatta, babrált vele egész úton hazafelé, majd amikor elhagyta Ponyville határát, és beért a fák közé, elszánta magát – és széttépte a papírlapot.

Nem történt semmi, pedig pár percig csak állt mozdulatlanul. Nem is tudta, hogy miért számított másra. A földre dobta a papírfecnit, és indult tovább, hazafelé.

– Miért hívtál, Plum? – szólalt meg mögötte egy kanca hangja.

Plum megpördült a tengelye körül, és minden félelmét, fájdalmát és bizonytalanságát rázúdította az előtte álló semmire.

– Elegem van a hülye játékaidból! Jobb, ha eszedbe jut, ki is mentette meg végül a drágalátos Luna hercegnődet! Nélkülem és Screw nélkül semmire sem mentetek volna az összes nyavalyás mágiátokkal együtt sem! Tartozol nekem, megértetted, tartozol legalább annyival, hogy ideállsz elém, és válaszolsz a kérdéseimre!

A beállt csendben csak Plum zihálása hallatszott a kirohanása után, mintha teljesen magára maradt volna.

– Itt állok előtted – mondta a kanca valahonnan a közelből.

– Akkor miért nem látlak? – kérdezte ingerülten Plum.

– Azért, mert el vagyok átkozva – érkezett a felelet közvetlenül a csikó orra elől, egy forró lehelet társaságában.

Plum kinyújtotta maga elé a patáját, és selymes bundát tapintott. Eltartott neki vagy egy percig, mire felfogta a kanca helyzetét. Így, hogy maga elé képzelte, amint vele szemben áll, és a szügyét a patájának nyomja, még mintha a körvonalait is ki tudta volna venni. Nagyjából azon a helyen, ahol a kanca arcát képzelte el, egy szempár körvonalai lebegtek bizonytalanul, bár rögtön ismét láthatatlanná váltak, amint Plum fókuszálni próbált rájuk.

– Értem már – bökte ki végül. – Te is a hercegnő segítségére vársz, igaz? Ezért akartad mindenáron megtudni, mi történt vele.

A kanca némi gúnnyal prüszkölt egyet.

– Ne feledkezz meg róla, hogy Equestria egyik hercegnőjéről beszélsz. Minden alattvalónak kötelessége bármit megtenni érte, és ez fokozottan igaz ránk, akik az udvarnál dolgozunk, és felesküdtünk rá. De igen, nem tévedsz, ha azt gondolod, hogy személyes okom is volt, amikor a szolgálatába álltam. Amikor megtudtam, hogy többé talán fel sem ébred, úgy éreztem, minden elveszett. Ezért abban is igazad van, hogy hálával tartozok neked és Screw-nak azért, amit tettetek. Te hívtál, és én kötelességemnek éreztem, hogy eljöjjek.

– Akkor felelj nekem őszintén! – emelte fel a hangját Plum elkeseredetten. – Ugye Luna hercegnő nem fog segíteni Screw-n? Mennyit tudsz a nyomozásáról egyáltalán?

A kanca mintha lehunyta volna a szemeit.

– Mindent tudok, amit egyáltalán lehetséges, bár sok mindent nem értek. Ne gondold, hogy a hercegnő nem dolgozik a megoldáson: a legerősebb egyszarvú tanítványaival egy egészen új tudományágat hoztak létre neki. Olyan szavakkal dobálóznak, amiket én legfeljebb csak visszamondhatok, de a jelentésüket nem ismerem… és néha olyan érzésem van, csak most találták ki őket. Azt is meg kell értened, hogy az események tükrében szörnyen óvatosan kell eljárnia, ráadásul sok fontosabb ügy szakadt a nyakába, ezért nem szentelheti minden idejét az álomvilágnak.

– De Screw-nak szüksége van a megoldásra, mégpedig minél hamarabb!

– Én csak információval tudok szolgálni. Kérdezz bármit.

– Mitől fél a hercegnő? Mi az a féreg? Miért nem képes egy hatalmas alikornis egy intéssel elpusztítani?

Az ígérete ellenére a kanca csak hallgatott. Plum vakon kinyúlt maga elé, és megragadott egy lábat, hogy a láthatatlan póninak eszébe ne jusson lelépni, mielőtt még felelne.

– Egyszerű kérdések ezek – jött végül a felelet habozva –, de a válaszuk nagyon összetett. Itt fogunk ülni reggelig, ha meg szeretnéd érteni földpóni létedre.

– Te úgyis szeretsz mesélni, én pedig szeretem a meséket – vonta meg a vállát Plum.

– Hát jó, legyen – sóhajtott a kanca, és utána néhány másodpercig csendbe burkolózott, míg összeszedte a gondolatait. – Luna azért fél, mert pontosan ismeri végre az ellenségeit. Igazából az, hogy mi a féreg, ebből a szempontból nem is fontos, elég az hozzá, hogy csak az álomvilágból lehet végezni vele. Ahhoz pedig, hogy végezzen vele, be kell sétálnia egyenesen az ellenségei csapdájába… újra. Ezt nyilván nem teheti meg felkészületlenül, ezért fordítja a szabadidejének nagy részét tanulmányokra.

– Ezzel nem sokat segítettél – vágott közbe Plum, mert úgy érezte, a kanca rövidre próbálja fogni a mondandóját. – Én is találkoztam a hercegnő ellenségeivel Tartarusban; a farkukat behúzva menekültek előle.

– Várj, egy kicsit messzebbről kell indítanom, hogy ezt is értsd – mondta a kanca tétovázva. – Amit te egyáltalán láthattál, az csak a kivetülése volt egy koncepciónak, a világunk egy elemi mozgatórugójának… hmmm, elemek. Mond neked az valamit, hogy tűz, víz, föld, levegő?

– Tessék? – pislogott Plum. Természetesen régi mesékből hallott már az őselemekről, de el sem tudta képzelni, mi köze van ennek bármihez is.

– Mindegy, fogadd el kérlek, hogy ezek az elemek négyen alkotják az anyagi világunkat. Ugyanakkor van két másik világ is a miénkkel párhuzamosan…

– Igen, erről már meséltél – szakította félbe Plum megörülve neki, hogy végre ért is valamit. – A szellemvilág és a mágia világa. És Tartarus mind a háromban létezik.

– Azt mondod, szellemvilág? Furcsa egy név neki, de találó. Az egyszarvúak asztrálsíkként szoktak hivatkozni rá, és ennek egy felsőbb, kevésbé összetett rétege az, amit álomvilágként ismerhetsz. Ennek a világnak is megvan persze a maga négy „eleme”, mint ahogy az igazinak is. Ezeket hívják jónak, gonosznak, káosznak és rendnek. Ne úgy képzeld el őket, mint amit megérinthetsz, mint például a vizet, vagy a földet… Inkább mint szellemeket. És ugyanúgy, ahogy vízből sem egy van az anyagi világon, a gonoszság szelleme sem egyetlen dolog, bár pontosan úgy, ahogy léteznek hatalmas egybefüggő óceánok, léteznek entitások az asztrálsíkon, amiket szinte kimeríthetetlen gonoszság alkot.

Plum izgatottan felkapta a fejét.

– Ezt is említetted már! A hercegnők kimerték Equestriából a gonoszságot, vagy mi a szösz, egyenesen bele Tartarusba. Éppen csak mintha egy süllyedő hajón lennénk, megpróbál állandóan visszaszivárogni. Felborítottuk az egyensúlyt, ahogy a sámán is megmondta!

– Nagyjából pont ez történik – kuncogott a kanca a megfogalmazást hallva. – Uatant, az elemi gonoszság hatalmas szolgáját már ismered, akkor hadd mutassam be a másik játékosunkat, aki viszont szeret megbújni a háttérben, bár kevés olyan dolog van, amiben ne lenne benne a mancsa. Ő pedig a káosz.

– A káoszt is bezárták a hercegnők Tartarusba?

– Bár csak ilyen egyszerű lenne! – nevetett fel a láthatatlan póni, még a fogai is kivillantak a félhomályban. – De tudnod kell, hogy káosz nélkül nincsen élet, nincsen időjárás, nincsen semmi… szerencsére a mi rend alapú mágiánk csak igen kevéssé fogja, ezért tökéletesen kirekeszteni képtelenség lenne. Minél jobban próbálkozol vele, annál több szivárog vissza belőle, mintha csak homokot markolnál. Azért a hercegnőknek nem egyszer gyűlt meg vele a bajuk, és manapság Equestriából jórészt száműzve is van, csak az Everfree erdő környékén találkozhatsz vele nagyobb mennyiségben, Tartarus körül, ahonnan folyton kiszökik.

– Ennyi lenne az egész? – kérdezte kétségbe esve Plum. – Porszemek vagyunk csupán egy óriási sakktáblán, ahol a jó és a gonosz, a káosz és a rend küzd egymással? Nem számítunk semmit, elhullunk anélkül, hogy egyáltalán megérthetnénk a felsőbb célokat?

– Ezt akartad hallani, nem? – vágott vissza a kanca. – Ha egyszerűbb lenne, Luna már rég megoldotta volna.

Plum úgy érezte, minden erő kifut a lábaiból, és a földre roskadt.

– Miért? Miért Screw? Miért én?

– Szerintem ezt nem komolyan kérdezted, de módomban áll rá válaszolni, ha akarod – jött a felelet csendesen. – Screw egy nagyon különleges póni, ő a híd, a horgony az álomvilág és a valóság között. Te is megtapasztalhattad már, ő csak a valóságról álmodik, és ez picit fordítva is igaz, amiről álmodik, az a valóság. A gonosznak nagy szüksége volt rá, hogy valóra válthassa a terveit. Te pedig… Azt hiszem, te a másik oldal, a káosz egyik bábja vagy. Teljesen véletlenül csöppentél bele ebbe a játszmába, és amit csak lehetett, tönkre is tettél benne. Hozzá kell tennem, minden jel arra mutat, hogy Uatan saját magának köszönheti a kudarcát.

– Ezt hogy érted? Az előbb még azt mondtad, én tehetek róla…

– Szerintem az egész nem így történik, ha a gonosz nem akarja ennyire bebiztosítani, hogy minden sikerüljön neki. Megírta az önbeteljesítő jóslatát, csak tudod, az ilyen jövőt befolyásoló vagy fürkésző varázslatok általában rossz hatásfokkal működnek, mert hosszú távon egy egészen pici kaotikusság is jelentős eltéréseket okozhat bennük. Ezért aztán Uatan egyik szabadon garázdálkodó, Crescent Caller névre hallgató kisebb szolgája azt a feladatot kapta, hogy vonja el a káoszt a környékről. Nem mondom, hatalmas sikert aratott… és el is nyerte érte a jutalmát. Az idézők, egy magát teljesen törvényen kívülinek tartó társaság véletlenül belebotlott, és csak egy hajszálon múlt, hogy el bírt menekülni. Előtte még minden jel szerint az egyik varázslata félresikerült, és kilakoltatta a lelket néhány szerencsétlen madárból és kisállatból, akik nem menekültek el időben… legalábbis a jelentések alapján, amik a rettenetesen furcsán viselkedő állatokról szólnak, erre következtetnék.

– A furcsán viselkedőt nem úgy érted, hogy halott? – kérdezte fásultan Plum.

– Koránt sem – nevetett fel újra a kanca. – Jelenlegi tudásunk alapján odaát, az asztrálsíkon jókora tülekedés zajlik az olyan gazdátlan, de kellő összetettséggel rendelkező anyagi struktúrákért, mint amilyen egy üres test. Nem csoda hát, hogy a környékre összeterelt, és jócskán felerősödött elemi káosznak is csurrant-cseppent valami!

– A mókusról beszélsz? – kapta fel a fejét Plum. – A holló szellemről, aki beleköltözött a kölcsön rágcsáló testbe?

– Nem értem, honnan tudod te ezeket… – zsörtölődött a kanca. – Gondolom, a sámánodtól, mi? Elfelejtettél mindent leírni nekünk, amikor kikérdeztek. De igen, pontosan így van. Minden jel szerint a mókusod sokkal nagyobb szarkeverő, mint azt bármelyikünk is gondolta volna.
 

***

 

Míg az ágyán ült, százszor pörgette vissza a fejében az egész különös beszélgetést a láthatatlan kancával… és minden mást is, ami eddig történt vele, amiket a sámántól tudott meg, és minden egyes szót, amit a mókussal váltott. Minél többet rágta magát rajta, annál jobban látta maga előtt az egyetlen kiutat. Nem tehetett semmi mást: vagy tétlenül fog ülni, vagy pedig újra a saját patájába veszi az irányítást. Márpedig a tétlenségből elege lett. Az a valaki, aki nemrég még az álmaiba menekült, egy másik, teljesen idegen póni volt. Ha bármi is igaz abból a sok szövegből, amivel idáig a fejét tömték, akkor többé már nem fog áldozatként visszatérni a szellemvilágba.

Lehunyta a szemeit, koncentrált – és néhány másodperccel később felépültek a szeme előtt az álomvilágának jól ismert körvonalai. Az első három házat kellett csak tudatosan elképzelnie, valahol a negyediknél már átvette a teret a tudatalattija, míg ő már aludt is.

Minden olyan volt, mint mostanában bármikor, ha erre támadt kedve járni: Fény Gyilkosa eltűnt, mintha sose létezett volna – bár ha akarta, előhívhatta, hogy játsszon egy picit vele. Ponyville újra állt, lakói visszaköltöztek, az Everfree erdő a szokásos mélyzöld pompájában susogott délre, míg az északi határnál, a Catkin birtokon üresen állt egy ágak közé épített házikó.

– Mókus – mondta ki a nevet, amire nem gondolt már jó néhány hete, de amire a rágcsáló mindig reagált eddig is.

Még a szokásosnál is hamarabb sikerült megtalálnia a pici alakot. Egy szépen gondozott parkban állt, magas kőszobrok között, a csillagos égbolt alatt. Plum felé most a hátát fordította, kis karjait összefonta maga mögött, úgy nézett fel valamire. Plum nem volt biztos benne, mennyire szeretné, hogy megforduljon, ugyanis a mókusnak, amennyire ki tudta venni, hiányzott az arca. Így oldalról groteszk halálfejével egészen úgy nézett ki, mintha szélesen vigyorogna.

Plum letérdelt mögötte, és homlokát a földhöz érintette.

– Holló szellem, parancsolj velem! – mondta elszántan. – Bármit megteszek, ha megmented Screw-t attól a féregtől!

A rágcsáló köhögésszerű, kaffogó hangot hallatott.

– Látod, fiacskám, tudsz te rendesen is beszélni – csikorogta. – De miből gondolod, hogy szükségem van a szolgálatodra?

Plum felkelt, és kihúzta magát.

– Te akartad így, te választottál szolgádul engem – felelte. – Tudom már, hogy ki vagy, és én sem az a póni vagyok, akit először megismertél. Velem van a fa totem, melynek gyökere mélyre nyúlik! Egészen addig, míg a hold nem kapja vissza fényét a naptól, én leszek a leghatalmasabb akarattal rendelkező póni a szellemvilágban!

Csak hogy érzékeltesse, nem a levegőbe beszél, egy intés kíséretében rákényszerítette az égre, hogy kivilágosodjon. Egyszerű volt, csak akaraterő kérdése… Vagyis akaraterőé és gyökereké, ahogyan azt Fehér Sas is megmondta.

A mókus egyáltalán nem tűnt lenyűgözöttnek. Még mindig ugyanazt a szobrot fixírozta, amit eddig is. A világosságban Plum végre ki bírta venni, mit is ábrázolt, bár sokkal okosabb nem lett tőle. Egy kőbe vésett hosszúkás, sárkányszerű alak volt az, amit alkotójának furcsa észjárása miatt különböző, egymáshoz véletlenül sem illő állatok testrészeiből pakoltak össze.

– Jól van, öcsi – köhögte a mókus, és a póni felé villantotta halott vicsorát. – Akkor most nyisd ki a füled, mert csak egyszer mondom el, mit kell tenned…

 

Plum pedig csak hallgatott, és bólogatott néha, ahogy egy jó gyaloghoz illik, de máris legalább öt terve volt, hogyan kényszerítheti rá a mókusra, hogy betartsa az egyezségüket.


 

 

 


 

VÉGE


 

 

 

 

Ez a történet nem jöhetett volna létre
Greywing és Pizzás Csiga rengeteg segítsége és őszinte véleménye nélkül

Köszönöm, hogy elolvastad.

 

 

 

Creative Commons Licence

Új hozzászólás