Plum a fűben hevert, fejét a két mellső lábán nyugtatva Ponyville szélén, és ábrándozva figyelte, amint Fény Gyilkosa T'Ngoroth fáról fára felfalja az Everfree erdőt. Igazán nem sok hiányzott hozzá, hogy beérjen a városba is – tulajdonképpen már egészen a szélén járt, és ha legközelebb észak felé viszi a kiszámíthatatlan kedve a terjeszkedésben, könnyedén leharaphatja azt a csirkeólat mindenestül annak a furcsa pegazusnak a kertjében, aki jobban szerette a mindenféle állatokat, mint a saját fajtáját.

Nem is maradt egyetlen póni sem a környéken már rég. A barátait (ha nevezheti őket így felületes ismeretségük alapján) is beleértve: Mango Dash családja az egyik reggel felpakolta a kocsijára az összes maradék holmiját, a kis pegazus papája befogta magát elé, és egy perc múlva már el is repültek Cloudsdale felé, ahol a rokonaik laktak. Na ja, Plum igazán kíváncsi volt rá, a Fény Gyilkosa mihez fog kezdeni a pegazusokkal. Vajon amikor a földet már elpusztította, vesz egy nagy lendületet, és kinyújtja fekete, éhes csápjait a felhők felé is? Vagy egyszerűen csak hagyja, hogy a szárnyasok mind éhen haljanak a növények hiányában? Ja, és tényleg, a pegazusok ha meghalnak, akkor is fent maradnak a felhőkön? Vagy egyszerűen csak átesnek rajtuk? Szoktak felhőbe temetkezni? Á, biztosan nem. De azért majd ha legközelebb találkozik eggyel, megkérdezi. Minden esetre ha lepotyognának, az elég kényelmes lenne Fény Gyilkosának.

Aura az utolsók között volt, akik elmentek a városból. Na persze, meg úgy általában a földpóni családok. Ők eleve nehezen bírták a változásokat, és nagyon ragaszkodtak a földjeikhez, ezért szinte a végsőkig kitartottak. De azért Fény Gyilkosa értett a megfélemlítéshez, meg kellett hagyni. Minden éjszaka az az egyre közeledő recsegés-ropogás felmorzsolta a pónik idegeit. Mintha csak azt mondaná: "Meneküljetek csak, a világból nem futhattok ki. Előbb vagy utóbb mindegyikőtöket utolérem!" Csoda, hogy nem lehetett sokáig kibírni?

Talán egyedül Sweetie Belle nem hagyta még el. Most is itt feküdt mellette, és a fellegeket nézte. A családja már elköltözött, szóval Plum nem nagyon értette, miért van még itt, miért nem ment velük. Ettől még természetesen örült neki, jó érzés volt, hogy nem egyedül kellett itt heverésznie az erdő szélén, hanem van vele valaki, még ha különösebben nem is beszélgetnek, meg gyakorlatilag egymásra se néznek, de akkor is.

Mondjuk azért így is volt némi kis hiányérzete. Eleinte nem nagyon tudta hova tenni, de később aztán a fásultságán is átsütött, hogy Screw-ról van szó. Szerette volna, ha ő is itt lenne vele valahol. Fogalma sem volt róla, miért. Olyasmihez volt köze, amit valamikor tudott, de azután elfelejtette, és már nem számított többet. Azért hébe-hóba megpróbálta, hátha elég erősen kívánnia, és a kék bundájú lány is megjelenik a másik oldalán, de soha se történt semmi, és amúgy is butaság volt, hiszen miért is történne bármi attól, hogy azt akarja.

Így hát leginkább csak feküdt a hasán, a füleit forgatta éppen arrafelé, amerre Fény Gyilkosa elropogtatta az aktuális fatörzset, és nagyokat pislogott hozzá.

Egyenletes, szőrborzolóan hideg szél fújt dél felé, arra, ahonnan már eltűnt a valóság, és kezdetét vette a sötétség. Egy picit zavarta, de még nem annyira, hogy tegyen is ellene valamit, például a közeli házakban keressen magának egy takarót. De sejtette, még egy pár órácskát itt marad, akkor szüksége lesz rá, azután pedig még egy picit marad, és már nem lesz szüksége semmire sem.

Nem különösebben aggasztotta a dolog, bár néha egy-egy indokolatlan adrenalinlökettől futhatnékja támadt, és egyre zajosabban zúgott a fejében néhány kósza méhraj, újra és újra azt zümmögve: "Plum, valamit elfelejtettél…"

Pedig minden tökéletes volt. Ami pedig nem, az nem számított: hiszen vége a világnak! Sweetie Belle itt van vele, ennyi elég.

Egy picit elfordította a fejét, hogy tekintetével megkeresse a kis kancát, és esetleg meg is borzolja a szőrét, csak úgy, mert jó mókának tűnt, ám döbbenten kellett tudomásul vennie, hogy a fehér szőrű egyszarvú eltűnt mellőle, átengedve a helyét egy pici, rőt bundájú rágcsálónak. Plumot ez a látvány úgy felzaklatta, hogy legalább egy percig képtelen volt megmozdulni. Csak figyelte az apró állatot, közben érdekesebbnél érdekesebb felfedezéseket téve vele kapcsolatban.

Az első az volt, hogy ez az állat valójában egy mókus. Legalábbis minden adott volt ehhez a következtetéshez, a vöröses színe, erős hátsó lábai, hosszú, bolyhos farka mind erre utaltak. Szóval Sweetie Belle mókussá változott. Nem rossz trükk, nem is tudta, hogy a lány ilyesmikre is képes. Bár az továbbra sem volt egyértelmű, miért is változott át, de legalább nem is számított.

A második felfedezése az volt, hogy ez a mókus valójában döglött. Ezt már sokkal nehezebben tudta megindokolni, de volt valami természetellenes a tartásában, és valahogy… Valahogy túl kopott volt a bundája – egy kitömött játékállatra emlékeztetett, amit legalább két generációnyi csikó nyúzott születésétől kezdve. Fekete gombszemei azokkal a hatalmas pupillákkal éppen csak annyira voltak homályosak, hogy egy rendszerető póninak kedve támadjon rájuk lehelni és kifényesíteni őket egy kendővel.

A mókus közelebb lépett, felemelte az egyik apró mancsát, és lassan elhúzta Plum szemei előtt. Plum keresztülnézett rajta.

– Barátocskám, te aztán jól kiütötted magad! – mondta a rágcsáló.

Plum meg sem lepődött rajta, amikor megszólalt. Ezek szerint mégiscsak Sweetie Belle változott döglött mókussá. Jó neki.

A mókus pici, csontos ujjaival csettintett kettőt Plum füle mellett.

– Hahó, van otthon valaki?

Az apró pattanások mintha egyenesen az agyában szólaltak volna meg, viszketni kezdett tőlük a füle töve. Gyorsan legyezett is vele egyet-kettőt.

– Ezt ne csináld, Sweetie Belle – mondta cseppet mérgesen. – Nagyon kellemetlen érzés.

– Úgy, szóval kellemetlen? – vonta fel három hosszú szőrszálból álló szemöldökét a mókus. – Nagyon helyes. Mondd csak, fiacskám, látod a felhőket?

– Miféle kérdés ez? Persze, hogy látom őket – vágta rá Plum ingerülten, és a saját állítását ellenőrizve öntudatlanul is felpillantott az égre.

Valami nem stimmelt – odafent az ég tökéletesen fekete volt. Nem csak délre, ahol amúgy is számított rá, hiszen Fény Gyilkosa arrafelé mindent elnyelt, hanem Ponyville fölött is, sőt, messze északra úgyszintén. De hiszen ez lehetetlen, ahhoz túlságosan világos volt, hogy éjszaka legyen! Ám sem a napot, sem a holdat nem találta az égen, bármennyit is forgatta a fejét. Egy új ötlettől vezérelve maga elé emelte a patáját, hátha az árnyéka irányából kitalálhatja, honnan is érkezik a fény… Csakhogy a lába nem vetett árnyékot.

Alig hitt a szemének: minden körülötte fényes napsütésben ragyogott, de semminek sem volt árnyéka!

– Na? Megvannak? – kérdezte a mókus kissé türelmetlen, kioktató hangnemben.

– Várj egy kicsit… Valami… valami nincs rendben… – motyogta Plum még mindig a patáját forgatva az orra előtt, mintha most találkozott volna vele először. – De… Ez meg hogy a csudába lehet?

– Valójában egyszerű a magyarázat. – A rágcsáló mélyen a szemébe nézett, talán arra lehetett kíváncsi, megérti-e, amit mond. – Ez az egész csak egy álom. Odaát, a valóságban most éppen alszol.

– Hmm… – Plum hitte is, meg nem is. Még mindig nem érdekelte túlságosan ez az egész, mégis egyre nyugtalanabb lett.

– Valamit végre kezdened kellene ezzel az álommal, nem? – kérdezte a mókus. – Ha csak sodortatod vele magad, itt heverészhetsz reggelig a drogos agyaddal, és lekésel mindenről, ami miatt idejöttél.

– Kezdeni? De mit?

– Hát első körben kideríthetnéd például, hogy tudsz-e repülni.

– Repülni? – Ez meg miféle hülye ötlet volt? – Nem, nem tudok!

– Figyelj rám, barátom! – A mókus láthatóan kezdett dühös lenni, amitől csak még mókásabban nézett ki. – Ez egy álom! Bármit megtehetsz benne! Legalább próbáld meg! Akard nagyon erősen, és sikerülni fog! Gondolj arra, milyen érzés lenne elemelkedni a földtől!

Plum vállat vont, majd felállt. Végül is nincs semmi jobb dolga, akár tehet is egy próbát. De mondani sokkal könnyebb volt, mint csinálni. Milyen érzés lenne repülni? Hirtelen elképzelni sem bírta, bár valahonnan egy emlékfoszlány tolakodott a tudatába, azt állítva, régebben már ment neki. Kivicsorította a nagy erőlködésben a fogait is, de nem sikerült egy centit sem felszállnia. Ugrott egyet-kettőt a levegőbe, hátha egyszer csak majd nem esik vissza – de minden hiába, repülni egy másodpercet sem repült.

A rágcsálóra nézett, és nagyon remélte, hogy az épp nem nevet rajta, amiért bohócot csinált magából.

– Mondtam, hogy nem tudok… – morogta letörten.

– Na, de legalább megpróbáltad! – bólogatott a mókus. – Viszont nem is fog menni, amíg meg nem találod a felhőket.

– Mi köze van ennek bármihez is? – értetlenkedett Plum.

– Az akaraterőd, az a köze! – kiabálta a mókus, és Plum orra alá dugta az apró öklét. – Állandóan el vagy ájulva magadtól, Equestria Megmentője, de amilyen gyenge akaratod van, idelent semmi hatalmad, csak odafent, ahol a felhők is vannak! Nyomás fel, keresd csak meg őket!

Újra felnézett az égre, de továbbra sem látott semmit. Egyre inkább meg mert volna esküdni rá, hogy ez a Sweetie Belle-mókus a bolondját járatja vele.

A mókus mérgesen ciccegett, azután minden teketóriázás nélkül az egyik mellső lábához ugrált, és felszaladt rajta, egészen a hátára. A pici, nyirkos, hideg lábacskák érintésétől enyhe hányinger fogta el, és legszívesebben lerázta volna a szemtelen kis állatot, de az addigra erősen megkapaszkodott a szőrében.

A rágcsáló a sörényénél fogva addig ráncigálta Plum fejét, míg az ég egy bizonyos pontja felé nem nézett.

– Ott van egy, ni! – kiáltozta közben a fülébe. – Látod már?!

Plum erősen hunyorgott, hátha a szemei csalják meg, de továbbra sem látott semmit. Azaz… A mókus annyira cibálta a sörényét, hogy csillagokat látott tőle.

– Hagyj békén! – kiáltotta, és a nyakát lerántva kiszabadította magát a rágcsáló szorításából, majd a patájával a feje felé kapott, hogy lesöpörje.

A mókus ezt nem várta meg, hamarabb leugrott, és undorodó arckifejezéssel söprögette a tenyeréhez ragadt hosszú sörényszálakat.

– Na! – jelentette ki végül, mikor felnézett.

Plum továbbra sem értette, mire is céloz ezzel, ám a mókus pillantását követve az ég felé rá kellett döbbennie, hogy az iménti csillagok, amik fájdalmában táncoltak a szemei előtt, még mindig az égen ragyogtak. Ez a látvány annyira meglepte, hogy a hátsó lábai összecsuklottak alatta, és leült.

Valami nagy, fehér dolog körvonalai is úszkáltak odafent, de eleinte hiába próbált rájuk fókuszálni, állandóan tovatűntek, mint azok az apró szöszök, amiket néha éles fényben látott a szeme előtt lebegni. Mi lehet az? Egy felhő?

Csak rá kellett gondolnia, és a felhő a szeme láttára öltött testet: megfoghatatlan körvonalakból hamarosan tömött, puha, bolyhos bárányfelhővé változott. Ezzel együtt halványultak el a csillagok is az égen, átadva helyüket a napkelte világos liláskékjének.

– Ez meg hogyan… – csúsztak ki a száján a gondolatai.

– De legalább ez is megvan – bólintott a mókus. – Már csak arra kellene visszaemlékezned, miért is vagy itt.

Hát, eredetileg csak pihenni akart, nem? Heverészni a fűben, nézni a pusztítást, és várni az elkerülhetetlent. De most nem volt benne annyira biztos… És mi az, hogy elkerülhetetlen? Nem éppen az ő feladata lenne megállítani a Fény Gyilkosát? Nem szerzett meg hozzá minden szükséges eszközt? Csak az írásokat értelmezte rosszul, és még meg kellett találnia azt, aki végül majd győzelmet arat, vagy ki kell találnia, hogyan válhat azzá ő maga. Bár valami még mindig nem volt rendben ezzel a gondolatmenettel, valamiről megint megfeledkezett…

Az írás! Igen, van egy másik írás is. Az, ami be fog teljesülni! És mi is áll benne? Ezt nem tudta, és pont ez a baj. Talán pont ezért van itt? Ki kell derítenie, miről szól az írás?

– Nem, nem a "mi" a kérdés, hanem a "ki"! – cibálta meg a mókus az egyik lábát.

Ettől azután minden az eszébe jutott végre. Hát persze, hogyan is feledkezhetett meg ilyen fontos dolgokról! Az írás Luna hercegnőről szólt, és akivel együtt hallottak róla, az Screw! És Screw most kórházban fekszik, igen, ő vitte oda az apukájával, és az a rendes ábrázatú orvos megmentette az életét, csak még nem tért magához! Valahol ugyanebben a világban jár ő is, az álmok között, csak valahogy meg kellene találnia azt az átjárót, ami kettejük között húzódik, amin legutóbb is átszöktek a pókszerű lények elől!

De hogy nézhet ki egy ilyen átjáró? Legutóbb miként sikerült a lány álmaiban kikötnie? Hiszen nem csinált semmi különöset, legfeljebb alvás előtt eszébe jutott párszor Screw. Csak erősen rá kell gondolnia, hogy Screw fejében szeretne lenni, és már sikerülni is fog?

Gondolataiból a mókus reszelős kuncogása rázta fel.

– Egyetlen pónit ismerek, aki elég erős ahhoz, és az nem te vagy – veregette meg a lábát kedvesen a pici rágcsáló.

Igen, ezt gondolta magától is, ennyire nem lehet könnyű. Legutóbb sem azért sikerült, mert annyira akarta volna, hanem azért, mert a pókok magukkal rántották mind a kettőjüket. De nem várhatja meg, mire ezt megint megteszik, főleg akkor nem, ha már régen belekúsztak Screw álmába, addig, amíg ő még ébren volt – ez a kapu talán soha többet nem nyílik ki előtte. De akkor mégis hogyan mehetne át, ha nem arra, mint a legutóbb?

Ez lesz az! Ha az az út már nem járható, amin átment, talán az még nyitva van, amerre visszatértek! És ezt könnyen ellenőrizheti is!

Felpattant, és óvatosan a semmi peremére merészkedett. Erőltette a szemeit, hogy jobban lásson, és messze-messze, valamerre arra, ahol nemrég az Everfree erdő közepe lehetett, meg is pillantotta a tornyot. Sok nem maradt belőle, csak nagyjából a tetejéből pár tíz lábnyi csonk, de így is biztos lehetett benne, hogy az a kapu. Hiszen ha nem így lenne, Fény Gyilkosa már rég elnyelte volna!

Gondolkozás nélkül elrugaszkodott, a levegőbe emelkedett, és a következő pillanatban már sietve repült a torony irányába.

– Nincs mit – szólt még utána a mókus, bár a két szót Plum akkor is elengedte volna a füle mellett, ha meghallja a szél fütyülésén át.

 

***

 

Beugrott a torony tetején a lejáróba, és sietve vágtázott végig a lefelé kanyargó csigalépcsőn egészen a második fordulóig, amikor egy picit elbizonytalanodott: ha még sincs már a helyén az átjáró, akkor könnyen elfogyhat alóla a talaj, ha ennyire száguldozik. Lassított egy kicsit inkább, felkészülve rá, hogy bármikor meg tudjon állni, ha esetleg eltűnnek a lépcsők, és szembetalálja magát a feneketlen mélységgel. Ám semmi ilyesmi nem történt, sőt, a következő lőrésszerű ablakon kipislantva sikerült újra megpillantania az Everfree erdőt maga alatt, mintha soha hozzá sem ért volna Fény Gyilkosa.

Megborzongott a gondolatra: mostantól kezdve elhagyta a saját álmát, és átlépett Screw-éba! Valahol mélyen benne járt a lány fejében, és ettől egyszerre megijedt és zavarba jött, ugyanakkor picit büszkének is érezte magát: bár az átjárót nem ő nyitotta, de mégis olyasmit vitt véghez, amiről mindenki azt gondolta, egyedül Luna hercegnő képes rá. Azért ez az egész helyzet meglehetősen feszélyezte – furcsa volt valaki másnak a fantáziájában létező kastélyban bolyongani, alig mert hozzáérni bármihez is, legyen szó akár csak egy halom törmelékről. Ha most abból a kupac törött téglából a fal mellett építene egy kis piramist, vajon Screw meglepődne, amikor véletlenül egyszer rátalál? Vagy a kérdést megfordítva, mit szólna ő maga, ha a saját álomvilágában nem úgy találná meg a cuccait, ahogy legutóbb hagyta őket?

Megint jó nagy butaság volt az egész, hiszen a legtöbben nem álmodtak annyira tudatosan, hogy feltételezzék, minden pont úgy fog maradni, amikor újra visszatérnek a következő éjszaka. A pónikkal az álmok leginkább csak úgy megtörténtek, mint ahogy az vele is volt kiskorában, és néha mostanában is, amikor nagyon fáradt volt. Vagy akár ma éjszaka is, egészen addig, amíg Sweetie Belle át nem változott. Tessék, ezen sem lepődött meg különösebben, Screw sem fog törődni vele, bármit is épít vagy tesz tönkre a fejében.

Nem kellett sokáig keresgélnie a kijáratot a kastélyból, csak nagyjából ugyanabba az irányba sietett néhány percig, ráadásul most, hogy nem kergették, és a szeme hozzá tudott szokni a fényviszonyokhoz, a pici fényecskét megidéző rúnakövére sem volt szüksége, mint legutóbb. Hamarosan egy hatalmas, boltíves kapuhoz jutott, melynek mindkét szárnya beszakadva lógott a zsanérjain, mintha valamikor nagyon régen egy óriási erő berobbantotta volna őket. Itt önkéntelenül is lassított: odakint az a kikövezett udvar úszott alkonyi fényben, ahol legutóbb a pókszerű szörnyekkel találkoztak. Semmi oka nem volt feltételeznie, hogy még mindig ott lennének, de azért jobb az elővigyázatosság.

Óvatosan kidugta a fejét a kapu mögül, és ugrásra készen körbepislantott, de szerencsére sem a palota udvarán, sem az erdőben nem mozdult egy lélek sem. Ettől aztán egészen új kihívással találta magát szembe: fogalma sem volt, hogyan fogja megtalálni Screw-t.

Egyáltalán mekkora lehet ez a világ a fejében? Benne van vajon egész Equestria? Elég valószínűtlennek tűnt, hiszen azok a helyek nem lehettek itt, ahol a lány még életében sosem járt… vagy de? Végül is a saját feje is tele volt teljesen kitalált vagy többé-kevésbé a valóságra hajazó helyszínekkel, a lánynak is lehetett egy egész rakás hasonló. A doktor csak annyit mondott neki, hogy "mélyre szállt", de vajon ez mindössze annyit jelentett volna, hogy az álmok világába, vagy azon belül is esetleg egy völgyben kellene keresnie, vagy valamiféle szakadékban?

Tanácstalanul elindult a fák felé, hátha sétálás közben jobban forog az esze, és talán sikerül kitalálnia valamit. Eddig azt hitte, érti, miként is működnek az álmok, vagy legalább a sajátjairól volt egy erős sejtése, de most teljesen összezavarodott. Hogyan lehet az, hogy Screw fejében van, és Screw még sincs sehol? A tudata biztosan itt kódorog a környéken, csak valahogy fel kellene magára hívnia a figyelmét? Ő is mindig visszatért Ponyville-hez, az sem lehet véletlen hát, hogy az átjáró éppen ide nyílott – kellett errefelé lennie valaminek, ami a lány álmaiban volt visszatérő elem.

Amíg ezen merengett, egy apró kis fényecskére lett figyelmes a fák között, és rögtön a földbe gyökereztek a lábai. Mi lehetett az? Nem hasonlított semmire, amit eddig életében látott. Sápadtabb és ugyanakkor aranylóbb volt, mint a közönséges láng, nagyon távolinak és közelinek tűnt egyszerre, mintha a növényzet mögött világított volna valahogy, akár egy pici nap, ami a földre szállt és most átvilágít az erdő lombjain, át a fatörzseken, a bokrokon. Screw-hoz lehetett köze, vagy a szörnyekhez? Megtalálta, amit keresett, vagy csak csapdába sétál, ha arrafelé veszi az irányt?

Lehetett bármelyik igaz, jelenleg mégsem volt más választása, minthogy a fényecskét kövesse. Ha csak véletlenszerűen elindul valamerre, kifuthat az időből, így viszont valami egészen biztosan történni fog, legyen az jó vagy rossz. Lopakodva elindult hát arrafelé, vigyázva pakolta egymás után a lábait, és közben erősen hegyezte a füleit. Azon kapta magát, hogy néha a levegőbe szimatol, talán egy ősi ösztönének köszönhetően fürkészte a ragadozókat – ám nem érzett semmi fenyegetőt, a szél nem fújt, levél sem rezzent, amerre járt.

Később nehezen tudta volna megmondani, mennyi ideig követhette a fák mögött bujkáló ragyogást. Az idő néha fájdalmasan lelassult számára, máskor felpörgött, hogy csak úgy suhant el mellette a növényzet. Lehetett öt perc vagy fél óra is, mire ritkulni kezdtek körülötte a fák, jelezve az erdő szélének, vagy legalább egy tisztásnak a közeledtét. A fényecske látszólag semmivel nem került se közelebb, se távolabb, sőt, ha lehet, még sokkal halványabban világított, mint eddig, de ő mégis lelassított – nem mert kirohanni az erdőből, bármi is várja a fákon túl.

Pattanásig feszült idegekkel lépett az utolsó bokrok közé, hogy utoljára felmérje a terepet. Jól sejtette, egy tisztásra ért csupán, ami mögött az erdő tovább folytatódott. A növényzet egy apró, sziklás magaslatot folyt körbe, ahonnan talán évezredekkel ezelőtt elkopott a termőföld. Nem messze onnan, ahol Plum lapult, balfelé egy keskeny, de jól járható ösvény kanyargott elő és tűnt el szemközt, a sziklák túloldalán. A fűben egy felborult, kétkerekű kocsi hevert, kísértetiesen hasonló ahhoz, amihez az öreg Catkin vezette őket a birtokán, de mégsem egészen ugyanolyan: kopottabbnak, használtabbnak tűnt, és valamilyen cserépedényekkel lehetett megpakolva, amik most szilánkokra törve hevertek a földön szerteszét. A következő pillanatban Plum már azt is tudta, hol látott még hasonlót. Apukája minden hónapban pont ilyen szekérre szokta felpakolni a saját áruikat, amikor bevitte őket a városba a vásárra.

A kis sziklacsoport tetején két póni hevert. Mindkettőnek nagyon hasonló színei voltak, a nagyobbik egy árnyalattal talán sötétebb, a kisebb, aki a társára hajtva a nyakát feküdt, valamivel világosabb kék. A fényecske, amit Plum idáig követett, most egészen halványan ugyan, de mégis kivehetően ott pislákolt kettőjük között.

Plum ekkor hallotta meg a recsegést, és ijedtében majdnem kiugrott a bokor mögül. A torkában dobogó szívvel kényszerítette a lábait mozdulatlanságra, csak a szemével fordult a hang iránya felé. Odaát, a sziklák mögött, ahova eddig nem látott el a levelektől, lassan kidőlt egy faóriás, majd félelmetes roppanások közepette követte a mellette álló is. Hangosan tiltakozva engedtek a vonzásnak, amint a gyökérzetük fele, és a törzsük egy része is fokozatosan, belülről kifelé haladva eltűnt, és beledőltek abba a feneketlen, éjfekete semmibe, ami odalent várta őket a kis tisztás talaja helyett.

De hiszen ennek az egésznek nem volt semmi értelme! Ilyesmi nem történhet! Márpedig Plum minden jel szerint magával T'Ngoroth-szal, a Fény Gyilkosával találkozott össze ismét. Hogyan kerülhetett ez ide?!

Átmászott a kapun, ahol Plum is érkezett? Vagy lehetséges lenne, hogy ő maga fertőzte meg Screw álmait, amikor a saját fejében megmutatta a lánynak a szörnyet? De hát ilyesminek egyszerűen nem szabadna megesnie! Még a saját álmában sem volt képes legyőzni ezt a rettenetes valamit, mit tehetne ellene valaki más fejében?

A Fény Gyilkosa lassan, de feltartóztathatatlanul lyuggatta ki, változtatta anyagtalanná a sziklák körül a talajt, egyre nagyobb darabokat harapva ki belőle. Mintha valaki fekete homokszemeket szórt volna Plum és a sziklák közé, amik egyre csak növekedtek, előbb patányivá, majd póni méretűvé; összeértek, és a föld így egy újabb hatalmas területen megszűnt létezni. Ha ez így megy tovább, percek alatt eltűnnek a sziklák a két pónival együtt!

Nem nézhette tovább tétlenül, előugrott a bokrok közül, és a semmi szélén toporogva megállt.

– Hahó, pónik! Screw, te vagy az? – kiáltotta a pónik felé. – Hallasz engem? Gyorsan, el kell…!

Plum döbbenten elhallgatott, mikor a kisebbik póni, aki eddig a másik hátán hevert, lassan felemelte a fejét, és felé fordult. Valóban Screw volt az? A vonásai alapján felismerte ugyan, de sokkal fiatalabbnak tűnt most, mint a valóságban, talán legfeljebb vele egy idős lehetett. Ám igazából nem is ez forrasztotta a torkára a szót, hanem a lány arcáról sütő közömbösség, és az ezzel tökéletes ellentétben álló fájdalom és szomorúság a szemeiben.

Talán ha egy másodpercre találkozott a tekintetük, azután Screw visszahajtotta a fejét a nagyobbik póni hátára, és újra mozdulatlanná dermedt.

Plum tanácstalanul oldalazott pár lépést a felborult szekér felé, ahol a talaj még érintetlenül állt, hogy közelebb kerüljön a sziklákhoz, amikor Fény Gyilkosa apró homokszemei újra megjelentek közvetlenül a patái előtt, és ez meghátrálásra késztette.

– Screw, kérlek, menekülj onnan, amíg még nem késő! – kiabálta újból. – Emlékszel, meséltem neked erről a lényről, nemsoká felfalja a sziklákat veletek együtt! Nem tudom megállítani, az egyetlen esélyetek, ha eltűntök onnan!

A lány ezúttal sem méltatta válaszra.

Most mi a túrót csináljon? Kapkodva megiramodott balra, ahol a Fény Gyilkosa még nem falta fel a tisztást, és rémülten állapította meg, hogy a koromfekete kör mintha fogócskázna vele, követi őt, és lassan bezárul a sziklák körül. Rohanjon mégis oda, és rángassa el Screw-t? De ha nem tudja rávenni, hogy elinduljon, akkor csapdába eshetnek mind a ketten! Ráadásul ha a lány nagyon ellenkezik, könnyen belebucskázhatnak a semmibe a keskeny sziklapadról!

Milyen hülyeség, már megint saját magát félti ahelyett, hogy megmentené a barátját! De vajon joga van őt megmenteni még az akarata ellenére is?

Beharapta az ajkait kétségbeesésében, azután lesz ami lesz alapon elszánta magát, hogy átfusson a sziklacsoportra, amikor az égből sötét nyílvesszőként valami nagyon nagy és nagyon gyors csapódott be mellette a földbe. Reflexszerűen hátraugrott, azután a látványtól döbbenten megmerevedett.

Mindenre számított, csak erre nem! Pókokra, rémekre, szörnyekre – ezzel szemben pedig egy éjszín alikornis magasodott fel előtte, ahogy a földet érés után kinyújtotta karcsú lábait, és kiterjesztette tekintélyt parancsoló szárnyait. Arca elszánt vicsorba torzult, szemei szikrákat szórtak, a sörénye rendezetlenül lebegett körülötte, mintha láthatatlan szélvihar tépné.

– Megállj! – kiáltotta a jövevény messzire dörgő hangon, és Plum azonnal térdre vetette magát előtte.

Úgy érezte, mintha eddig puha, vattaszerű ködben bolyongott volna, ami most hirtelen felszállt a szemei elől: hogyan feledkezhetett meg Luna hercegnőről?! Annyira nehéz volt néha logikusan gondolkozni, és észben tartani, amit akart az álmok világában!

– Luna hercegnő! Azonnal el kell mennie innen! – könyörgött kétségbeesetten még mindig hason fekve.

A hercegnő, ha lehet, még dühösebben nézett rá vissza.

– Mit merészelsz?! Fenyegetsz minket? – Luna szarva vakító fehér fényt árasztva felizzott, és egy pillanat múlva csatlakoztak hozzá a szemei is.

– Dehogy! Eszembe se jutott! – mentegetőzött Plum, a lábával próbálva leárnyékolni a világosságot, miközben a hasán csúszva igyekezett távolabb kerülni. – Kérem, Luna hercegnő, nem maradhat, itt veszélyben van!

A hercegnő mintha gyanút fogott volna, félbeszakította a varázslatát, megszüntetve az erőteljes fényességet a tisztáson. Zavartan körbenézett, miközben a füleit forgatta kutatva – pillantása elidőzött egy darabig a sziklacsoporton heverő pónikon, homlokát ráncolva méregette az egyre terjeszkedő feketeséget a lábainál, azután újra Plum felé fordult.

– Ki vagy te? Hogyan kerültél ide? – kérdezte parancsolóan. – Nem emlékszünk rád, nem tartozol ebbe az álomba, mégis közönséges póninak tűnsz.

Plum szóra nyitotta a száját, de máris elakadt a mondandójában. Honnan is kezdje el egyáltalán a meséjét?

– Ez egy hosszú történet – szólalt meg azután –, és tényleg nincs időm elmondani, legfeljebb ha mind felébredtünk!

Luna óvatosan felsandított az égre, mintha valamit keresne, vagy valaminek az érkezését várná arról. Plum követte a pillantását, de nem látott semmit, csak a csillagokat. Érdekes, ahhoz képest, hogy messze nyugaton vészes gyorsasággal alkonyult, már megint túl világos volt körülöttük a táj.

A hercegnő most Fény Gyilkosa felé fordította a figyelmét. Lassan az egyik pici, éppen tágulóban lévő koromfekete homokszem felé nyúlt, miközben Plum ijedten figyelte, mit is tervez. Luna alig ért hozzá a semmiből készült buborékhoz, felszisszent, és elkapta a patáját, majd az arca elé emelte, hogy megvizsgálhassa.

Ott, ahol Fény Gyilkosa hozzáért, Luna lábából hiányzott egy darab, mintha valami kiharapta volna. A hercegnő erősen koncentrált, és a seb Plum szeme láttára fokozatosan egyre kisebb lett, míg végül eltűnt. Csak később jött rá, mi is volt annyira különös ebben a jelenetben: a harapás helye egyáltalán nem vérzett, pedig meglehetősen mély volt.

– Felettébb furcsa lény – állapította meg Luna merengve.

– Igen, az Fény Gyilkosa, és hamarosan felfalja az egész tisztást! – próbálta meg sürgetni Plum.

A hercegnő már nem foglalkozott vele. Úgy tűnt, elhatározta magát, hogy a saját tempójában intézi el a dolgokat, és kizárt minden zavaró vagy kevésbé fontos tényezőt a környezetében. Felségesen kihúzta magát, és a sziklák felé emelte a tekintetét. Plum csodálattal nézett fel rá – nem is értette, miként gondolhatta az imént, hogy a pónik hercegnőjének bárki is árthatna.

– Screw – szólalt meg Luna hercegnő.

A csikó a sziklákon, Screw fiatalabb változata a hang felé fordította az egyik fülét, de továbbra sem mozdult.

– Screw, fel kell ébredned ebből az álomból – folytatta Luna.

– Nem tudok – válaszolta a lány vékony hangon.

– Nem tudsz, vagy nem akarsz?

Luna olyan vádlón szólalt meg, hogy Screw legalább vette a fáradtságot, és végre feléjük fordult. Nem válaszolt, csak szomorú eltökéltséggel futtatta végig a tekintetét Lunán, Plumon és a lábaik alatt táplálkozó sötétségen.

– Screw, megígérted nekünk, hogy meg fogod próbálni. Megígérted, hogy összeszeded magad, és változtatni fogsz a dolgaidon.

– Bocsásson meg nekem, Luna hercegnő – kérte Screw remegő hangon. – Tudom, hogy megígértem. Néha… Néha hittem is benne, hogy sikerülni fog! De azután… azután újra bebizonyosodott, hogy semmi keresni valóm nincs azon a világon. Kérem… ne bántson engem tovább… hadd maradjak itt, ahova tartozom.

A lány visszahajtotta a fejét a nagyobb póni hátára, és szeretettel végigsimította a kék bundát maga alatt.

– Screw, nem ide tartozol. Ez nem egy valóságos hely. Nem menekülhetsz el az emlékeid közé – korholta Luna. – Ha itt maradsz, meg fogsz halni.

– És ha éppen azt akarom? – kérdezte Screw dacosan. – Miért akar mindenáron megmenteni? Hiszen nem jelentek semmit önnek, csak egy újabb strigulát a sikeres vagy a sikertelen küldetései között!

Erre már Luna sem felelt azonnal. Plum tanácstalanul pillantott kettőjükre: ha a hercegnő sem képes meggyőzni a lányt, akkor mit tehetne ő? Hiszen a felét sem értette annak, amiről beszéltek. Avatkozzon közbe, vagy inkább maradjon csendben? Nem kellene mégis sietniük?

A dilemmája másodpercekkel később egész rémületes módon végül megoldódott: Fény Gyilkosa elkezdte befalni az utolsó darabkáját is a sziklák körüli talajnak – a felborult szekér és a körülötte heverő törmelékek pörögve hullottak bele a lenti semmibe. Most már csak akkor szabadulnak innen mindannyian, ha felébrednek, vagy ha Luna hercegnő még tartogat valamit a tarsolyában.

– Tudnod kell, hogy ez nem igaz – szólalt meg Luna a hosszúra nyúlt csend után szinte megbántott hangon. – Mi úgy tekintünk mindannyiótokra, mint a saját gyermekeinkre. Ha titeket bántanak, az nekünk is fáj. És mind közül legkedvesebbek ti vagytok számunkra, nyugtalanul álmodók.

– Kik számára, Luna hercegnő? – kérdezte keserűen Screw, felvetve a fejét. – Miért beszél többes számban? Mint uralkodónk mondja ezt, minden alikornis nevében?

Luna először tágra nyílt szemekkel hátrahőkölt a vádakra, azután eddig felséges tartása megtört, és picit mintha össze is ment volna.

– Nem, Screw – felelte végül halkan, vontatott hangon, mint aki egy számára idegen nyelven szólal meg. – A saját nevemben beszélek. Meg kell értened, csak segíteni szeretnék. Az ajánlatom áll, szívesen látlak Canterlotban.

– Nem tehetem, sajnálom.

– Hagyhatnál magad számára ennyi egérutat, de túlzottan makacs vagy. Miért ragaszkodsz ennyire az elveidhez? Mondd meg akkor, mit tehetek én?

A lány lehunyta a szemeit, és lehajtotta a fejét.

– Azt mondtad, a gyermekeid vagyunk – mondta nagyot sóhajtva, miközben az arcán legördült egy könnycsepp. – Egész életemben csak egyetlen dolgot kértem az anyámtól.

Néhány pillanatra csend telepedett a tisztásra, még a föld utolsó göröngyei is mintha halkabban hullottak volna bele a semmibe, ami körülvette a sziklákat. Végül Luna hercegnő törte meg a némaságot, amint kiterjesztette hatalmas szárnyait, és két hangosan suhogó csapással a levegőbe lendült. Kecsesen ért földet a sziklákon, éppen a két másik póni mellett.

Plum döbbenten figyelte, ahogy a hercegnő maga alá húzva hosszú lábait lassan letelepszik Screw mellé, és egy nagyon óvatos mozdulattal ráborítja a szárnyát a lány hátára.

 

***

 

– Luna hercegnő!

A kiáltás váratlanul harsant fel, széttépve az erdő csendjét. Egy villám csapott le az égből, és szemet kápráztató fényességbe borította a tisztást. Amikorra Plum visszanyerte a látását, Luna már lábra is pattant, és értetlenül nézett szembe kihívójával.

A sziklákon egy fehér alikornis magasodott fel, és szarvának egyetlen intésével visszavarázsolta a talajt egy félkörben, ahol Fény Gyilkosa nemrég megette. Ezután a két póni felé fordult, és egy ellenállhatatlan levitációval szinte odahajította Screw-t Plum mellé. A lánynak tiltakozni is alig maradt ideje, éppen csak egy picit vergődött a levegőben, és a hatalmas erő már a tisztásra is lapította.

– Celestia! Te… Mit… Hogy… – hápogta Luna döbbenten.

A magas alak felé fordult, és egy pillanatig farkasszemet néztek.

– Meglepődtél, Luna? – kérdezte Celestia. – Mit gondolsz, számomra tétlenül telnek az évek?

– Nem értem, nővérem…

– Próbára akartalak tenni. Adtam neked egy feladatot, és kíváncsi voltam, vajon képes leszel-e a kötelességeiddel törődni – vicsorgott Celestia. – Hát mondhatom, kedves húgom, hogy csúfosan megbuktál! Mit gondolsz, mi történik a valóságban, míg te itt játszadozol az álmaiddal, jó szülőnek képzelve magad?

Luna teljesen meghunyászkodva állt a nővére színe előtt. A nyakát és a farkát behúzta, füleit lecsapta, úgy várta a dorgálást. Screw lassan feltápászkodott Plum mellett, és leporolta a bundáját. A szemei úgy cikáztak a két nővér között, mintha még sohasem látta volna őket.

Plum maga sem értette, mi is történik. Nem arról volt szó, hogy Luna hercegnő jelenik meg az álmokban? Ezek szerint akkor Celestia is képes rá? És miféle próbáról beszéltek? Screw igazából nem is volt veszélyben? Akkor sem tűnt túl szép dolognak így játszaniuk mindkettőjükkel!

Miközben próbálta felfogni a körülötte zajló eseményeket, azt vette észre, hogy valami mintha eltakarná a napot – valahogy halványabb lett a fény, mint amikor nyári délutánokon egy felhő vonul át a tiszta égen. Kíváncsian felnézett, de nem talált odafent semmit, az égbolt tökéletesen fekete volt, sehol egy felhő, sehol egy csillag, semmi. Valamikor már mintha látott volna ilyesmit, bár hirtelen nem bírt visszaemlékezni rá, mikor.

– De hiszen intézkedtem a valóságot illetően is, nővérem! – mondta most Luna remegő hangon. – Megkérdezheted róla a saját tanítványodat!

Valami nem egészen volt rendben Luna szőrével. Plum szuggerálta néhány másodpercig, mire rájött, hogy mi is az. Talán eddig is ott volt, csak a sötétben látszott jobban: egy apró, fakó színű fényecske ütött át a hercegnő mellkasán. Pontosan olyan volt, mint amit követve megtalálta Screw-t.

Az észrevételét ellenőrizendő gyorsan a lány felé fordult. Igen, Screw mellkasában is pislákolt halványan egy nagyon hasonló láng. Plum gyanakodva tekergette a nyakát, hogy tükör hiányában megállapítsa, vajon saját magán is felfedez-e ilyesmit, ám nem talált semmit. Inkább a többiek felé meresztgette a szemeit, de sem Celestia hercegnőnek nem volt fényecskéje, sem a sziklákon még mindig mozdulatlanul elterült kék póninak. Mégis, mi a törött kapanyelet jelenthet ez az egész?!

– Ne aggódj, tudok mindenről – húzta ki magát még jobban Celestia. – És ismét csalódást okoztál nekem, Luna. Miért kell mindig mindent magamnak megoldanom? Igazán nem ezt akartam, de azt hiszem megfelelő büntetés lesz, ha elintézem, hogy most egy ideig ne léphess be az álmok világába.

– Ne! Celestia, azt nem teheted! – kiáltotta Luna kétségbeesve. – Nem veheted el tőlem az álmokat! Nővérem, könyörgöm, legyél igazságosabb, adj még egy esélyt!

Celestia elfordult, és legyintett a patájával. Abban a pillanatban egy vékony, finom szövésű háló röppent ki a fák közül és hullott Luna hátára.

Plum felkiáltott meglepetésében. A háló keresztülsuhant Luna testén, megakadt a mellkasában pislákoló halvány lángocskán, majd egy rántással kitépte azt a helyéről. Luna hercegnő egy nyikkanás nélkül összeesett, és elterült a sziklán, amin eddig állt.

A tisztás túloldalán egy sápadt alak lépett elő a bokrok közül, és lassan magához csévélte a hálóját a belegabalyodott fényecskével együtt.

– Celestia hercegnő, vigyázzon! – ordította Plum, és a szörny felé mutatott.

Celestia Plumra emelte a pillantását. Először csak minden érzelem eltűnt az arcáról, majd ennél is nagyobb átváltozásba fogott. A nyaka egyre rövidebb lett, a feje belesüppedt a testébe, ami mintha felpuffadt volna. Lábai hangos roppanással megtörtek, elvékonyodtak, és még növesztett is belőlük néhányat a csikó elképedt szemei előtt.

Még csak fel sem foghatta, mi történik, a fehér alikornis máris pókká változott, és száz apró, feneketlen szemével nézett vissza rá, csáprágóiról mérgező nyálat csöpögtetve a sziklákra.

Plum nem bírta eldönteni, hogy maradjon mozdulatlan, meneküljön el, vagy egyszerűen csak essen össze és őrüljön meg itt nyomban. Végül ezt a döntést nem kellett meghoznia.

A két pók hátat fordított neki és Screw-nak, majd a következő pillanatban eltűntek a zsákmányukkal a fák között.