Oda akart szaladni, kiabálni szeretett volna: „Luna hercegnő, keljen fel! Mi történt? Miért nem mozdul?!", ám mindössze egy artikulálatlan nyögésre tellett a torkából, miközben felült az ágyban. Először azt hitte, felébredt, de azután meggyőződhetett róla, a helyszín ugyan megváltozott, mégis a szörnyű, valósághű álma folytatódik tovább. Igaz, továbbra sem emlékezett rá tisztán, hogy hol is sikerült elaludnia, de abban azért biztos volt, hogy nem itt.

Jelenleg egy durván szőtt, állatszagú takaróval fedett fekvőalkalmatosságon ült, valami közepes méretű helységben, ami nem sokkal lehetett nagyobb otthon a konyhájuknál. Körülötte a falakat mintha egyenetlen, ám nagyon is élő fa borította volna – hajtások és indák álltak ki belőle, amerre csak fordult. Csakhogy a forgolódástól rögtön el is ment a kedve, amint egy picit is megmozdult, ugyanis a szeme sarkából a félhomályban körös-körül lefelé vicsorgó, rémes szörnypofákat fedezett fel. A fényt mindössze a kis szoba közepén parázsló tűz szolgáltatta, ami fölött egy hatalmas kondérban valami keserű illatú főzet rotyogott, talán éppen a főtt pónihúsnak lehet hasonló szaga. Az ágy fölött, ahol feküdt, talált még egy ablakot is, melyen keresztül homályos, erdei alkonyt (vagy hajnalt?) pillanthatott meg.

Nagyot sóhajtott, és igyekezett kiűzni a rettegést a szívéből, hiszen bármivel is folytatódjon az álma, az előző jelenetnél rosszabb már nem lehet. Így visszagondolva már nem is tűnt annyira igazinak az egész, egy buta álom volt csak, mint ez a mostani is, természetesen nem mehetett át benne Screw fejébe, hiszen az lehetetlen (hiába álmodták egyszer már ugyanazt, az is csak véletlen volt), és természetesen Luna hercegnőnek sem esett semmi baja, képtelenség az egész, ahogy az az okos, hosszú nevű egyszarvú, Twilight Sparkle is megmondta a könyvtárban. Így, hogy jobban végiggondolta a történteket, Screw-ról az is nagyjából eszébe jutott, hol is sikerült elaludnia, vagy legalábbis annyi, hogy a kórházban, a lány ágya alatt megpróbálta, és minden jel szerint sikerült is neki. Már csak reggelig kell kibírnia, akkor majd felébrednek mind a ketten, kimászik az ágy alól, és megbeszélik, hogy micsoda hülyeséget sikerült álmodnia már megint, bár azért azt hozzá kell tenni, hogy ha netalán újra kiderülne, ugyanazt látták az éjszaka, akkor azért nem lenne nyugta addig, amíg valahogy ki nem deríti, a hercegnőnek tényleg nem esett-e baja.

Megpróbálta hát elkülöníteni egymástól, mi is az, amit valójában lát a sötét szobában, és mi az, amit csak a fantáziája tesz hozzá. A falakra lógatott rémes pofákról gyorsan sikerült megállapítania, hogy valószínűleg csak faragott maszkok, de kicsit nyugtalanul fedezte fel, hogy nem messze tőle, a földön egy alak gubbaszt, kifacsart pozícióba tekerve össze a hátsó lábait a fenekén ülve, egyenes gerinccel. Valamilyen patás lehetett, ám Plum nem vizsgálhatta sokáig nyugodtan, mert a következő másodpercben a szemei máris felpattantak, és a csikóra meredtek. Plum meglepetésében nagyot kiáltott, és fejvesztett menekülésre készen pattant négy lábra az ágy mellett.

– Nyugalom, csikó, semmi baj – szólt hozzá egy kellemes, mély női hang beazonosíthatatlan, de határozottan külföldi akcentussal. – Semmi nincs itt, ami bánthatna.

Plumot sem ejtették a fejére, teljesen biztos volt benne, hogy ha ő akarna pónit enni, akkor szintén nem kötné az orrára, hogy miféle turpisságra készül, hanem pont ilyen módon próbálná megnyugtatni. Ezért inkább pattanásig feszült idegekkel várta, hogy az idegen kihajtogassa a lábait a kitekert helyzetből, és feltápászkodjon. Végül mégsem ugrott ki az ablakon (szerencsére, mivel minden jel szerint nem fért volna ki rajta), mert ahelyett, hogy a furcsa idegen megindult volna felé, inkább hátat fordított neki, valamit matatott az egyik polcon, majd az izzó parázshoz lépett, és meggyújtott egy többágú gyertyatartót. Az apró lángokból áradó fény kisvártatva betöltötte a szobát.

Ilyen megvilágításban a patás alacsony, erős felépítésű alakja máris sokkal kivehetőbbé vált, bár félelmetességéből mit sem veszített: bundáját baljós, fekete csíkok borították, melyekhez hasonlót Plum még sohasem látott, ráadásul fülében, nyakán és az egyik mellső lábán olyan mennyiségű aranyékszert hordott, amihez póni nem juthatott hozzá becsületes munkával.

– Ellenben arról mesélhetnél, az erdő közepébe miként is kerültél – folytatta az alak. – Jobban kellene vigyázz magadra, ha még sok napot szeretnél megérni. Ha nem járok arra és nem botlom véletlenül beléd, reggelre valami rémség találja meg benned az eledelét.

A csikó némi értetlenséget, sőt talán aggodalmat is leolvashatott az arcáról, ráadásul egyelőre nem is közeledett tovább felé, szóval akár még azt is egyre elképzelhetőbbnek tartotta, hogy megússza újabb menekülés nélkül. Viszont egyelőre semmi sem magyarázta a falakról lógó ijesztő maszkokat, sem az idegen különös kinézetét, így igyekezett nagyon nem elengedni magát.

– Tessék mondani, hol vagyok? – kérdezte meglehetős udvariassággal, ugyanis eszébe jutott egy történet pici korából, amiben a sárkány nem falta fel egyből azt, aki szépen beszélt hozzá. – Jól gondolom, hogy ez még mindig álom?

– Miből gondolsz ilyen butaságokat? – horkantott a csíkos lény vidáman. – Ha bizonytalan vagy, csípd meg magad!

Plum számára már néhány esetben kiderült, hogy az a módszer egyáltalán nem működik mindig, viszont éppen sokkal jobb ötlete sem volt. Inkább ezt a kérdést is nyitva hagyta magában, amíg nem sikerül kiderítenie az igazat.

– Azért nem teljesen alaptalanul mondom – ellenkezett –, soha életemben nem láttam még sem ilyen furcsa kunyhót, sem ilyen csíkos sörényt és bundát. Elárulja, kit tisztelhetek önben?

– A név, amint szólíthatsz, Zecora – felelte az idegen. – A fajtánkat mi úgy mondjuk, zebra.

– Zecora? – kérdezett vissza Plum, kicsit ízlelgetve a nevet. Egészen biztos volt benne, már találkozott vele valahol, bár abban is, hogy még hangosan soha nem mondta ki.

– Ahogy mondod, fiam. Talán hallottál már rólam? – vonta fel a szemöldökét a zebra.

– Azt hiszem, igen… De az emlékezetem még nem tért vissza teljesen. Meg kell vallanom, nem igazán tudom, miként kerültem a kórteremből ide. Azt tetszett mondani, hogy az erdő közepén talált rám?

– Jól hallottad, pontosan így van. A tetszikezést pedig fejezd be gyorsan! Roppantul idegesít, nem öregedtem még ennyit. Ha már kórtermet emlegetsz, a kórház még akár stimmelhet: Ponyville azon végétől nem túl messze találtalak meg. Bár betegnek elsőre nem mondanálak, a memóriád hiányát esetleg megmagyarázza…

Nem, azt maga sem hitte volna, hogy beteg lenne, bár erősen nyugtalanította az a rés az emlékeiben, ami Screw szobájának képe és a mostani ébredése között tátongott. Végül is az amnézia is betegség… De általában ha nem jutott valami az eszébe, tapasztalta már, mennyire értelmetlen erőltetni. Egész biztosan akkor fogják lerohanni az emlékei, amikor a legkevésbé számít rájuk.

Lassan kezdett lecsillapodni a pulzusa, és ásított is egy hatalmasat udvariasan a patája mögé rejtve, majd elgondolkodva ismét a kunyhó belsejének szentelte a figyelmét, melyben egyre több részletet kivehetett a táncoló gyertyafényben és az ablakon át beszűrődő világosságban. A falak mentén azok a felaggatott valamik, amik eddig furcsa, tépett függönyöknek tűntek, valójában különböző szárított növények voltak. Biztosan azokból származik ez az idebent terjengő kesernyés illat is, és nem a pónihúsból; a kondérban pedig valamilyen növényekből készült főzet rotyoghat. Ezt valószínűsítette az is, hogy a szemközti falnál két hatalmas szekrény állt kisebb-nagyobb fiolákkal telepakolva, amik különböző színű löttyöket tartalmaztak. Plumot egyre határozottabban kerülgette az az érzés, hogy ha nem lenne ennyire fáradt, akkor már rég rájött volna, honnan is cseng ismerősen a Zecora név.

Lopva a zebrára pillantott. A meleg fényben máris sokkal kevésbé tűnt félelmetesnek, sőt, talán egészen kedvesnek is mondhatta volna az arcát. Ajkain enyhe mosoly futott át, amikor rajtakapta a csikót, hogy őt nézi, mire Plum gyorsan félre is fordította a tekintetét: nem szerette volna megbántani a kancát azzal, hogy leplezetlenül bámulja. Pedig minden oka meg lett volna rá, hiszen pónikban nagyon ritka volt, hogy a szőrük ennyire mintás legyen. Megpróbálta számbavenni magában a pónifajtákat, amiket ismert, de zebrához még csak hasonló sem volt közöttük. Talán a pónik másképp hívják őket? Cheerilee mesélt nekik valaha is ilyen lényekről? Hát, ha mesélt is, akkor is biztos átaludta…

Kezdte magát egyre kínosabban érezni a beállt csendben, de a feje továbbra is olyan kérdésekkel volt tele, amikre nem várhatott választ a vendéglátójától, így tétován az ablak felé fordult. Talán odakint mégis reggel lehet és nem alkony, hiszen az alatt a pár perc alatt, mióta felkelt, a narancssárga árnyalat feljebb kúszott a felhőkön – és abban is kezdett egyre biztosabb lenni, hogy ébren van, mivel álmában még sohasem érezte magát ennyire fáradtnak. Ha most otthon lenne a saját ágyában, egész biztosan átfordulna a másik oldalára szunyálni még néhány órácskát. Ahhoz, hogy kialudja magát, általában korán kellett lefeküdnie, mert a szülei az ébresztéssel nem szokták megvárni, hogy a hasára süssön a nap, hacsak nem éppen hétvége van, és szakad az eső. Márpedig esőfelhőknek nyoma sincs az égen, és…

– Tessék mon… Izé, mondd csak, Zecora – fogott neki a kérdésnek igen rossz előérzettel –, milyen nap van ma?

– Biztosan minden rendben? – kérdezett vissza a zebra összeráncolt homlokkal. – Hétfő van természetesen.

Plum úgy érezte, fordul vele egyet a világ. Különösen kellemetlen volt, mivel még az ágy csábítását is le kellett győznie közben, ugyanis ha most visszadől, fel nem kel délig.

– Azt a magasságos futópaszulyát neki – csúszott ki a száján –, már elnézést! Mi a szőrösszárú tököt fogok most csinálni?! Már rég haza kellett volna mennem! A szüleim lassan halálra aggódják magukat, viszont ha arrafelé kerülök, elkések az iskolából! Vagyis miket beszélek össze, azt se tudom, hol vagyok!

Zecora felemelt patával próbálta csitítani.

– Ne kapkodj ennyire, kérlek, a sietségnek sosincs jó vége! Korán van még, a nap sincs fenn, beérsz a városba kényelmesen. Ha dolgod van, én nem tartóztatlak, indulj csak az ösvényen északnak. Csak arra vigyázz, le ne térj róla, akkor Ponyville ide mindössze negyed óra séta.

Eleinte kicsit bizonytalanul állt meg a lábain, de mire óvatosan megkerülte a kondért, nagyon vigyázva, hogy véletlenül meg ne égesse magát a parázzsal, és kilépett a kis szoba fából faragott ajtaján, már elég erősnek érezte magát akár a futáshoz is. Odakint a hajnali levegő kellemesen hideg volt, és a benti keserű, párás gyógynövényillat után szinte édesnek tűnt a számára. Egy pillanatig csodálkozva fordult vissza, hogy a hatalmas fa törzsébe épült kunyhót kívülről is megszemlélje, de azután az erdő felé fordította a figyelmét. A fák közé több keskeny csapáson is elindulhatott volna, ezért aztán megpróbálta összeszedni minden természetjáró tudását, amit Cheerilee a fejébe erőszakolt az osztálykirándulások során, és a hajnal narancssárgájához képest betájolta magának északot. Nagy sietségében majdnem útnak is indult, mikor eszébe jutott, hogy a valóságban van, és nem az egyik álmában, így jobban tenné, ha nem haragítaná magára a zebrát azzal, hogy el sem köszön tőle, arra az esetre, ha netalán még találkoznának.

– Mindent köszönök, és viszontlátásra! – kiáltott be az ajtón, de odabent Zecora már vissza is ült abba a furcsa pózba, tudomást sem véve a külvilágról, mintha nem is járt volna nála vendég egy fél perccel azelőtt.

Plum vállat vont, és elszáguldott a város felé.

 

***

 

Nagy kísértést kellett legyőznie az út során, hiszen egyszer édes illatú, kék virágok csábították, vágjon át a mezőn, amin nőttek, ahelyett, hogy nagy ívben megkerülné azt, majd a fák között legfeljebb az ösvénytől száz lábnyira csörgedező patak hívogatta, frissítse fel egy picit magát benne, és nedvesítse be taplószáraz száját. Azért az Everfree erdő hírneve, a meglehetősen nyomasztó álma és a különös, majdnem ijesztő találkozása Zecorával együttesen elégnek bizonyult, hogy fékezze az ösztöneit. Galoppozás közben eleinte még koncentrálnia kellett a csapásra maga előtt, amit néhol legfeljebb meghajlott fűszálak jeleztek, de néhány perc múlva egy szélesebb ösvényre jutott ki, majd pedig belefutott az Appleloosa felé vezető, manapság ritkán használt földútba, és innen már vágtára kapcsolhatott. Nem mintha bármiről is lekésett volna, hiszen a napkorong még csak most bukkant elő a hegyek mögül, legfeljebb hat óra körül járhatott az idő – ám nagyon nyugtalanította a gondolat, vajon a szülei mit fognak szólni a kis éjszakai kimaradásához. Vajon a nővér a kórházban ellenőrizte, hogy hazaért-e épségben? Akkor aztán a szülei számára is teljesen nyilvánvalóvá válhatott, nincs sem a kórházban, sem otthon, és végigaggódhatták az egész éjszakát. Tuti olyan fejmosást fog kapni, amit még sokáig megemleget, jobb volt hát túlesni rajta minél hamarabb.

Mikor Ponyville szélére ért, az első utcácskán lefordult jobbra – valami bizonytalan érzés azt súgta neki, igazából nem akar keresztülvágni a belvároson, nehogy valakinek feltűnjön a sietsége, vagy az, hogy a kórházhoz képest rossz irányból érkezik. Átvágott inkább a kertek alatt, még ha ez pár perces kerülőt is jelentett. Itt csak néhány álmos háziállattal futott össze, néhány kutya kapta felé a fejét, hogy vajon érdemes-e megugatnia, és pár kapirgáló csirke röppent ijedten szét az útjából. Picit lassított, mikor a Csobogó kőhídjához ért, nehogy felverje a lakókat a patakopogásával, azután visszaérve a földútra ismét teljes sebességre kapcsolt. Nemsoká már a Catkin birtok szélét jelző cölöpök mellett rohant, és onnan már igazán csak néhány percre volt a saját farmjuk.

Mikor elérte a Plum rezidenciát, egy gyors pillantással ellenőrizte az előszobában a kirakott lábbeliket, és enyhe megnyugvással látta, hogy az apukája csizmája már nincs sehol, a csődör már megkezdte a napi munkáját, a szilvást járta valahol. Kész szerencse, mert akkor talán nem őt keresik éppen (ahhoz nem kellett volna csizma), ráadásul csak az anyukája lesz itthon Daisyvel, és vele úgyis könnyebben megértik egymást általában. Azért így is a nyakát behúzva közeledett a konyha felé, ahol bele is futott szülője szemrehányó tekintetébe. Anyukája az asztal mellett ült, és éppen a nagyi reggelijéhez pucolt valami zöldséget.

– Plum Junior, hát ilyenkor kell hazaérni? – kérdezte tőle a kanca némi indulattal a hangjában, de Plum a szeme körül halványan mosolygó ráncokból mégis egy kis vidámságot vélt kiolvasni. – Ha azt ígéred apádnak, hogy indulsz hazafelé, amint a nővérek váltanak, akkor miért nem tartod magad ahhoz? Egyáltalán nem érdekel, hogy a szüleid itthon aggódnak érted?

– Ne haragudj, anyu… – válaszolta ösztönösen, de itt el is akadt. Tétován toporgott egy helyben, nem tudva eldönteni, hogy mégis mivel próbálja meg kimagyarázni magát, ami nem tűnik túl nagy hazugságnak, és nem megy szembe azzal sem, amit a szülei esetleg már hallottak.

– Legalább Screw jól van? – váltott témát jó érzékkel az anyukája. – Elaludtál az ágya mellett, mi?

A kanca már megint azt a jól ismert pillantást lövellte felé, mintha sokkal többet tudna annál, amit bármelyikük valaha is elmondhat.

– Ööö… Igen, sajnálom, nem akartalak titeket megijeszteni, de otthagyni sem akartam, és azután pedig hirtelen olyan álmos lettem… – kapott a felé dobott mentőövön makogva. Teljesen zavarba jött anyukája tekintetétől és a saját hazugságától is, igyekezett inkább semmi konkrétumot nem elárulni, nehogy később megüthesse miattuk a bokáját. Ugyanakkor picit undorodott is magától, amiért nem mer kiállni egyenesen, és elmondani az igazságot. De mit is mondhatna? Számára is ködös volt az éjszakája egy része, egy másikban viszont megint rémálmok, szörnyek és hercegnők szerepeltek, amiknek csak az említésére is gyorsan elkezdett üvegesedni a felnőttek pillantása. Ha meg még a zebrát is megemlíti, egész biztos, hogy a családja megkérdőjelezi az épelméjűségét. – Screw pedig… Hát, Dr. Surehoof azt mondta, meg fog gyógyulni, de azt ő sem tudta, hogy mikorra…

Már csak a lány említésére is eszébe jutott a szikla, a rajta heverő két pónival. Nem is igazán bírta eldönteni hirtelen, melyik tűnt halottabbnak közülük, a mozdulatlan felnőtt, vagy a kifejezéstelen arcú csikó. Mi történhetett velük, miután otthagyta az álmot? Screw is felébredt, ahogyan ő? Vagy ott maradt a tisztáson? Fény Gyilkosa vajon felfalta már az egészet? Egyáltalán mit tehet az a szörny egy álomban? Ő maga a saját játékszabályai miatt sosem próbálta volna ki, de volt néhány részlet, ami elbizonytalanította: például a Luna hercegnő lábából kiharapott mélyedés. De ha az igazi volt, akkor a pókok… és Celestia hercegnő… Nem, nem lehetett valóságos egy morzsa sem az egészből, hülye álom volt csupán. Screw pedig jó eséllyel felébredt reggel, még ha a sérülései nem is gyógyultak meg teljesen, és bent tartják néhány napra megfigyelésre. Délután majd beugrik hozzá látogatóba, visz neki valami harapnivalót a Sugarcube Cornerből, és minden rendben lesz.

Nagyon szerette volna, hogy így történjen, ám túlságosan nem bízhatott benne, mert azon kapta magát, teljes erővel az alsó ajkát harapja. Kényszerítette magát az izmai ellazítására, de így is betöltötte a száját saját vérének halvány, fémes íze.

– Aggódsz érte, ugye? – kérdezte az anyukája látszólag mindent leolvasva az arcáról.

Plum félszegen bólintott.

– Ha nem baj, iskola után beszaladnék megint a kórházba. De most megpróbálok még világosban hazaérni – tette hozzá egy óvatos mosollyal.

– Jól van, fiam, majd beszélek apáddal – mondta a kanca elmerülve a saját gondolataiban, és visszafordult a kupac zöldséghez maga előtt az asztalon.

A falon az óra éppen akkor lépte át a hetet.

Plum némileg megkönnyebbülve vette az irányt a szobája felé, amiért megúszta hosszas magyarázkodás és dorgálás nélkül, bár azért a gondolatai legmélyén tartott tőle, egyszer még rajtakapják a hazugságain. Addig viszont igyekeznie kell úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, be kell mennie az iskolába tanulni, bármennyire is rohant volna máris Screw állapotát ellenőrizni legszívesebben, vagy feküdt volna le aludni még egy-két órácskát, hogy kiűzze a fáradtságot a szeméből. Az emeleten inkább mégis a mosdó felé kanyarodott, és kitöltött magának egy adag hideg vizet. Először csak óvatosan megdörgölte az arcát vele, de mihelyt lehunyta a szemeit, hogy azokat is megmossa, rögtön rátört a szédítő fáradtság, és majdnem helyben összeesett. Inkább egyszerűen belenyomta a fejét a hideg víz alá, és ott is tartotta, amíg bírta levegővel. Ettől már egy kissé magához tért; nem is sokat vesződött a törölközéssel, hadd maradjon a szőrében a hűsítő érzés.

A folyosón vetett egy pillantást Daisy szobájába is a nyitott ajtón keresztül. Odabent a csikó még az igazak álmát aludta összegömbölyödve, és Plum igazán nagy kedvet érzett rá, hogy mellé feküdjön megfeledkezve minden problémájáról. Álmodik vajon? Ha igen, remélhetőleg csupa szépet.

Megrázta a fejét, amitől pár kósza vízcsepp hullott a padlóra a sörényéből.

– Bocs, hogy még mindig nem hoztam sütit – suttogta, majd megindult a szobájába összepakolni a táskáját.

Egyszerűen nem mert leülni az ágyára egy másodpercre sem, nehogy elaludjon – inkább elindult korábban otthonról, és szép kényelmesen tette meg az utat az iskoláig, csak hogy mindenki más előtt beérjen. De legalább volt ideje sétálni néhány kört az épület körül, és vetni néhány bizonytalan pillantást a törött cserepekre a tetőn, amiket még pénteken egy bizonyos ezermester lány úgy-ahogy a helyükre igazgatott.

 

***

 

Az emlékezete akkor tért vissza csak teljesen, amikor már újra a kórház előtt állt a délutáni verőfényes napsütésben. Az imént még mit sem sejtve fordult be a sarkon, megpillantotta az épületet a körülötte húzódó alacsony kerítéssel (amin tegnap éjszaka nagy lendülettel átmászott), a bejárati teliüveg ajtókat és mögöttük a fehérre festett falakat, és rögtön az inába szállt minden bátorsága. Hiszen ha jobban belegondol, tegnap pillanatnyi felindulásában ellopott két üvegnyi altatót a raktárból, és ráadásul az egyik orvos rajta is kapta! Miként lehetséges, hogy ez eddig nem jutott eszébe?

Valamiért abban a hitben élt eddig, hogy Screw szobájában aludt el, azután talán hazaindult, vagy valami, és esetleg úgy kötött ki az erdőben a zebránál, de nagyon nem gondolkodott el a történteken. Mással volt elfoglalva egész nap, folyamatosan hadakozott a hullámokban rátörő álmossággal. Jóságos ekevas, hát felhajtott két üveg altatót, egyáltalán nem az a csoda, ha elbóbiskolt picit rajzóra közepén, és amikor le kellett volna adnia a papírlapot a tanár néninek, nem volt rajta más csak két reszketeg vonal… Sokkal inkább az, hogy egyáltalán sikerült hajnalban felébrednie és elindulnia. Mintha… mintha valami parittyaként hajította volna ki az álmából…

Megrázta a fejét. Nem hiányoztak neki a további kótyagos gondolatai, most egy egészen más természetű, sokkal égetőbb problémával kellett szembenéznie. Nem elég, hogy hazudott a szüleinek, ezek szerint lopott is. Tiszta elmebaj, nem? Mindezt a hülye fantáziája miatt. Igaza lenne a szüleinek, és lassan itt az ideje, hogy felnőjön végre? És miként fog most bemenni Screw-t meglátogatni? Soha többet nem megy a kórház közelébe se, nehogy valaki felismerje? Vagy próbáljon meg bocsánatot kérni, esetleg felajánlani, hogy majd ledolgozza az altatók árát?

Valamit tennie kellett, mert az nem állapot, hogy csak itt áll egyik lábáról a másikra a sarkon – az pedig elképzelhetetlen, hogy egész hátralévő életében rettegjen az épület felé merészkedni.

Még végig sem gondolta, a szíve máris hatalmasat dobbant a mellkasában: a kórház ajtaján az a barna sörényű csődör sétált ki (Dr. Horse! – jutott eszébe a név valahonnan), aki tegnap rajtakapta őt az emeleti folyosón. Úgy ugrott vissza a sarok mögé, mint aki mérgeskígyót lát.

Szerencséjére a doktor rá sem hederített, fáradtan fütyörészve elindult jobbra, a belváros felé. Sem táska nem volt nála, se fehér köpenyt nem hordott, Plum éppen csak az arcáról és a szemüvegéről ismerte fel hirtelen – talán éppen hazafelé tart? Elég valószínűnek látszott, hiszen ha tegnap éjszaka váltotta fel Dr. Surehoofot, akkor bőven itt volt az ideje. Pontosabban, ha jobban utánaszámol az eltelt óráknak, már rég otthon kellett volna lennie… Talán az egyik beteggel akadtak problémák? Talán éppen Screw-val?

Ez a gondolat már túl sok volt az egyébként is túlterhelt idegrendszerének, alig várta meg, hogy a csődör ráfordulva a Canterloti útra eltűnjön a szemei elől, máris rohant az épület bejáratához. Úgy tépte fel az ajtót, mintha az élete múlna rajta, és kapkodva vette az irányt az emelet felé. Igyekezett nem nézni se jobbra, se balra, de azért a portán a pultja mögött olvasó Sweetheart nővér figyelmét így sem sikerült elkerülnie.

– Á, Plum, te vagy az? – szólította meg a halványlila, testes kanca, amint elhaladt előtte.

Plum a nyakát behúzva fordult hátra, bár a nővér kedveskedő hanghordozásából kiindulva látta némi esélyét, hogy sikerül legalább olyan jól kikerülnie a helyzetből, mint ahogy megúszta a beszélgetést a szüleivel is.

– Csókolom – köszönt bátortalanul –, igen, Screw-hoz jöttem, ha lehet…

– Nem vártál meg tegnap, pedig megígértem az apukádnak, hogy hazakísérlek – dorgálta a nővér szelíden.

Hát, ha csak ez volt a baj, akkor talán még sincs minden veszve.

– Tetszik tudni, nagy vagyok már ahhoz, hogy kísérgessenek. De remélem azért nem tetszik haragudni nagyon – mondta ki, ami eszébe jutott, a lehető legártatlanabb és legudvariasabb hangján.

– Hát, nem örülök neki, ha egyedül mászkálsz abban a sötét erdőben. Viszont egyáltalán nem haragszom! Sőt, bárcsak minden gyerek ilyen jólnevelt lenne… – Sweetheart nővér arcán mintha árnyék futott volna át. – Nem találkoztál véletlenül egy gyanús csikóval, miközben hazafelé mentél? Itt őgyeleghetett valahol a környéken.

Plum száján megfagyott az eddig ráhúzott mosoly.

– Őőő, nem, nem rémlik, vagyis igazából nem is figyeltem – hebegte, és abban a pillanatban meg mert volna esküdni rá, hogy a nővér átlát a színjátékán. Talán az lett volna a jobb, mert ettől az újabb hazugságtól az említett, egyre inkább háttérbe szoruló jólnevelt énje szörnyen szégyellte már magát.

– Ne is törődj vele – legyintett a nővér –, nem tehetsz róla, na meg előbb-utóbb úgyis elkapjuk a kis taknyost. Menj csak fel a barátodhoz, bár attól tartok, az állapota semmit sem változott a tegnap estéhez képest. Azért biztosan jól fog esni neki, ha beszélsz hozzá pár szót.

Plum lógó fejjel és füllel, behúzott farokkal somfordált fel a lépcsőn. Nem segített rajta az sem, hogy a nappali fényben a kórház folyosói sokkal kevésbé tűntek már nyomasztónak, és nem kellett Screw miatt sem annyira aggódnia – ha bárki is látta volna, azt gondolná, éppen akkor halt meg az egyik hozzátartozója. Ólomsúlyú patákkal lépdelt végig a fehér csempék között, és kedvtelenül fordult be abba a szobába, ahol Screw feküdt.

Sweetheart nővér egész pontosan írta le a lány állapotát: épp úgy festett, mintha meg sem mozdult volna tegnap óta, amikor Plum magára hagyta. Mindössze az arcának színe lett talán egy árnyalattal egészségesebb, bár az is lehet, hogy csak az ablakon bevilágító természetes fény tehetett róla. Szemei csukva voltak, mellkasa lassan, egyenletesen emelkedett-süllyedt, mint aki mélyen alszik.

Valaki tegnap óta visszaállította a székeket a fal mellé, most a csikó az egyiket óvatosan az ágyhoz húzta; maga is megijedt a rémes hangtól, ahogy a szék lába a padlón súrlódott, mintha lenne esélye felébreszteni vele a lányt. Félve nézett vissza Screw felé, de ő a fülét sem mozdította.

– Szia – mondta neki Plum, és összetörten lezöttyent a székre, nagyjából annyi tartással, mint egy zsák krumpli. – Nincs kedved felébredni, mi? Egyre inkább meg tudom érteni.

Csak amikor a saját hangja eljutott a füléig, akkor értette meg, micsoda ökörség csúszott ki a száján. Azért jött, hogy adjon egy kis erőt a lánynak, meggyőzze, hogy van értelme visszatérnie, és nem azért, hogy a saját letargiáját is ráterhelje.

– Ne haragudj, össze-vissza beszélek – mentegetőzött. – Mindent megadnék azért, hogy felébredj. Elmondhatnád, hogy mi történt veled… hogy ki vagy mi tette ezt. Elmondhatnád, hogy mit álmodtál, ha álmodsz egyáltalán. Hogy igaz volt-e… Annyira értelmetlen ez az egész. Fogalmam sincs, mit miért csinálok, mi lenne a jó, és mi a rossz. Tegnap valamiért olyan világos volt minden, és tessék… a lehető legrosszabbul sült el. Még csak fel sem ébredtél.

Egy percig csendben ült, míg fokozatosan rá nem döbbent, hogy gyakorlatilag bámulja a lány arcát. De legalább már ennél mélyebbre nem süllyedhet: lopott, hazudott, és most pedig magatehetetlen kancákat kukkol. Milyen hosszú, selyemfényű fekete szempillái voltak!

– Bárcsak rám néznél azokkal az őrült szemeiddel! – csúszott ki a száján egy hatalmas sóhajjal. – Mondhatnál valami teljesen logikátlant, amit nem fogok soha megérteni! De te csak alszol… Ott vagy lent még mindig?

Nem kapott választ, és nem jutott semmi más az eszébe, amit esetleg még megbeszélhetne Screw-val. Egyébként is micsoda felesleges időtöltés ez, alvó pónikhoz beszélni! Így is teljesen hülyét csinál magából. Gyorsan körbe is nézett, nem jár-e éppen egy nővér a folyosón, nem hallgatja-e ki magában nevetve, hogy miket is mond. Paranoiájában már kezdte úgy érezni, mintha valaki figyelné, vádló szemek, amik átlátnak rajta, tudják róla, mit tett, mennyire rossz volt minden félresikerült szándékában és a gondolataiban is egyaránt.

De hiába forgatta a fejét, hiába fülelt, nem járt sehol senki ezen a békés délutánon. A csend, amit csak néha zavart meg a kinti szellő neszezése a résnyire nyitott ablakon át, vagy távoli gépek és pakolás zaja a kórház termeiből, egyre nyomasztóbban nehezedett rá. Indulnia kellene, találni valami más elfoglaltságot, mielőtt még valaki összerakja, hogy az a csikó, aki az este betört a raktárba, az bizony ő volt. Akár haza is mehetne, és… aludhatna egyet végre.

Felkelt a székről, nem foglalkozott vele, hogy visszategye a helyére, inkább csak némán elindult kifelé. A lépcsők előtti kis térben akarata ellenére is arra az ablakra siklott a tekintete, ahol az este olyan sietősen távozott. Egy picit lelassultak a léptei, de azonnal eszébe jutott, mi lenne, ha ismét feljönne valaki a lépcsőn, és rákiáltana… és ettől a gondolattól rögtön űzött vadként, hanyatt-homlok menekült ki az épületből. Sweetheart nővér mintha valamit még utána is szólt volna, talán hogy ne szaladjon, vagy ne olyan hangosan, vagy ilyesmit. De nem bírt megállni, míg be nem fordult a legközelebbi mellékutcába, és el nem tűnt mögötte a kórház épülete. Akkor azután lassított, és kapkodva próbált minél több friss levegőt legyömöszölni a tüdejébe.

Elege volt már ebből az egész napból. Eleve rosszul kezdődött egy nyomasztó éjszaka után, és csak újabb mélységekbe sikerült eljutnia így kora délutánra. Hazamegy, rendesen kipiheni magát, azután biztosan egészen más színben fogja látni a világot. Muszáj így lennie!

Ezzel annyira meggyőzte magát, hogy még bólintott is hozzá egyet. Éppen sikerült egy kicsit megnyugodnia, és majdnem galoppra váltott, hogy hamarabb a farmjukhoz érjen, amikor a hang megszólította.

– Szóval te vagy Plum Junior.

Egy fiatal kanca hangja volt. Plum az első pillanatban Screw-val azonosította, talán azért, mert nem tudta senki máshoz kötni, vagy csak azért, mert ezt szerette volna a leginkább, de nem ő szólt mégsem, nem szólhatott ő, hiszen Screw a kórházban feküdt, és egyébként sem mondott volna ilyen nyilvánvaló dolgokat, bármennyire is tekervényes utakon forogjon az esze. Kíváncsian hátra akart nézni, hátha beazonosíthatja magának az idegent, de valami durván megragadta a sörényét, és erőszakosan visszafordította a fejét az üres utca felé. Fájdalmában könnyek szöktek a szemébe; elkapta volna kínzója patáját, de csak a saját égnek meredő sörényét tapinthatta.

Ó, ezek szerint az ismeretlen egy egyszarvú. Jól emlékezett még erre a varázslatokkal szembeni keserű tehetetlenségre, amit utoljára akkor volt szerencséje átélni, mikor néhány éve az iskolában összehozta a balsors néhány idősebb, kötekedős csődörrel. Akkor végül inkább meghúzta magát, de most elképzelni sem tudta, mit vétett. A kórházból jöhetett rá valaki, hogy ő volt a tegnapi betörőjük?

– Nem érdemes forgolódnod, úgyis én vagyok a gyorsabb, világos? – kérdezte tőle most a hang.

Mit tehetett volna, lassan bólintott, mire a szorítás fokozatosan engedett a sörényén. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy talán mégis megpróbál még egyszer hátranézni, de nem akarta megtudni, mennyire lehet gyors, vagy erős varázsló a mögötte álló valaki. Inkább feszült mozdulatlanságba dermedt, amit látva az ismeretlen újra megszólalt.

– Plum, mit tudsz Luna hercegnőről?

Ez a kérdés annyira váratlanul érte, hogy mindenről megfeledkezve eltátotta a száját, és csak egy szőrszál választotta el attól, hogy döbbenetében meg ne forduljon. Mit tud róla? Szinte semmit, és mégis, talán néhány olyan dolgot is, amit rajta kívül csak nagyon kevesen. De az idegen kanca biztosan nem kíváncsi az ő álmaira, csak a színtiszta igazságra, mint a felnőttek általában…

– M… mit? – dadogta az agyát erőltetve a jó feleleten. – Celestia hercegnő testvére, csak sokáig száműzve volt a holdba… Azután nemrég visszatért, mint Nightmare Moon, de…

Eddig jutott, amikor megérezte a kellemetlen, de nem túl erős mágikus ütést a fülei között. A sajgó fejéhez kapott, és behúzta a nyakát. Ez azért már több volt a soknál! Rég nem bántak már vele ennyire pici csikóként, és azzal, hogy az ismeretlen így sárba tiporta az önérzetét, kezdte egy kissé fel is bosszantani.

– Ne nézz teljesen hülyének – szólalt meg a kanca. – Ha még ennyit sem tudnék, akkor is megkérdezhettem volna bármelyik járókelőtől, és nem kellene veled fárasztanom magam. Inkább azt mondd el, mi történt vele, és hol van most!

– Ne haragudj, de még soha életemben nem találkoztam Luna hercegnővel – felelte Plum mogorván, miután elhatározta, hogy az idegen egy morzsányi információt sem fog belőle kihúzni az álmairól. – Feltételezem, hogy valahol Canterlotban van, arról pedig, hogy mi történt vele, kérdezz meg valakit, aki a palotában él.

Már várta az újabb büntetését a nagyszájúsága miatt, de az csak nem akart megérkezni. Pedig egész szépen eltervezte magában, miként fog segítségért kiáltani, és kimenekülni a párhuzamos főútra, ahol ilyenkor kora délután sokkal nagyobb a nyüzsgés, és biztosan belebotlik néhány felnőttbe. Akkor majd magyarázkodhat ez az egyszarvú, hogy miért is zaklat egy olyan csikót, akit nem is ismer.

De az idegen szintén megérezhette az elszántságát, mert nem varázsolt többet, csak egy mérgeset fújt.

– Azt hiszem, tudom, miért nem akarod elárulni nekem, mi is történt valójában – mondta végül a kanca némi lemondással a hangjában. – Fordított helyzetben talán én is erősen haboznék, hogy kinyissam-e a számat. Viszont ajánlhatok neked egy alkut, amivel mellékesen azt is be tudom bizonyítani, képes vagyok elhinni, bármi legyen is az igazság.

– Nem kell veled alkudoznom – állapította meg Plum, pedig erről még mindig nem volt teljesen meggyőződve.

– Nem is. Csak annyit kell tenned, hogy miközben hazafelé sétálsz, meghallgatsz egy mesét. Szereted a meséket, igaz?

Plum valójában szerette őket, de elég kellemetlennek ítélte volna meg erről tájékoztatni a kancát. Inkább csak szótlanul elindult az utcán.

– Helyes – mondta az idegen a háta mögött egy kissé lehalkítva a hangját. – Jó kis mese lesz, azt garantálom. Kezdhetem úgy is, hogy „hol volt, hol nem volt”, igaz? Végül is egy meséről van szó. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon különös hely ezen a világon, amit minden irányból vastag sziklafalak vettek körül; nevezhetnénk akár egy barlangnak is, ha nem rögtön egy szűk, sötét hely jutna az eszedbe a barlangokról. Ezt a furcsa helyet felfedezte magának réges-rég néhány alikornis, és rögtön eszükbe jutott egy igen jó cél, amire hasznosíthatnák. A sziklafalakat megerősítették és körbevették még két fallal, majd pedig az egész mellé állítottak egy három fejű őrzőt. A három fal és a háromfejű őr azóta is gondoskodik róla, hogy aki erre a különös helyre bekerül, az onnan többet ki ne jöhessen. A helyet elnevezték Tartarusnak, vigyázóját pedig Cerberusnak.

Plum nem akarta beismerni, de az első perc után teljesen magával ragadta a történet. Természetesen hallott már Tartarusról, de mindig csak baljós suttogások, ijedt pillantások között, így a mostani igen jó alkalomnak tűnt, hogy többet is megtudjon róla. Ráadásul ha az iskolában is hasonló stílusban adnák elő a történelmet, sokkal szívesebben tanulná.

– Joggal kérdezhetnéd – folytatta az idegen titokzatosan –, hogy vajon miért kell valami köré három fal? Miért kell egy őrnek három fej? Csak azért, mert ez egy mese, és a mesékben három darab szokott lenni a dolgokból? Vagy talán van is némi értelme a felesleges túlbiztosításon kívül? Nos, ha véletlenül foglalkoztál volna mágikus tanulmányokkal… és miért is foglalkoztál volna, hiszen földpóni vagy. De azért jelentősen leegyszerűsítve elárulom neked, miért van szüksége Cerberusnak három fejre. Az első fejével tépi szét a varázserődet, a másodikkal a tested, a harmadikkal pedig a lelkedet.

Ennél a résznél a kanca hangja szinte sziszegéssé halkult, amitől Plum hátán végigfutott a hideg.

– A falak pedig nyilván azért kellenek, hogy Cerberus inkább kutyakaját egyen a fenti három dolog helyett… lévén egy nagyranőtt kutyáról van szó – tette hozzá a kanca társalgási stílusban. – A lényeg az, hogy amint teltek-múltak az évek-évszázadok, egyre gyarapodtak Tartarus lakói, ám mindőjük számára sokáig csak befelé volt út. Így volt ez egészen múlt hét szombat reggelig. Mielőtt erre kitérnék, meg kell említenem neked egy számunkra igen meglepő létformát, akit mi csak úgy hívunk, "Uatan", mivel a valódi nevét akkor sem bírnánk kimondani, ha véletlenül valaki megjegyezné. Legyen elég annyi, hogy Uatan bizonyos részei szintén Tartarus falai közé lettek bezárva. Itt a „bezárva” kifejezést nagyjából úgy kell értened, ahogyan bezárod a folyó vizét azzal, hogy a süllyedő csónakodból egy vödörrel kimered, ugyanis ami nekünk bent van az neki kint, vagy ilyesmi.

– De hadd gyarapítsam a mesémet néhány újabb szereplővel, egyfelől hogy el ne aludj rajta, de azért is, hiszen egy mese mit sem ér hercegnők nélkül. Szóval képzeld magad elé Celestiát, amint szép kényelmesen teázik egy szombat reggelen, amikor is utoléri őt egy alig érezhető, ám felettébb kellemetlen hullám a mágikus síkon. Gondolom ezt földpóniként nehéz elképzelni; megnyugtatlak, nekem sem könnyű, de tételezzük fel, nagyjából olyan arcot vágott, mint aki valami büdöset szagol. Rögtön el is határozta, amint ideje engedi, útnak indul, és kideríti, mi is történt valójában. Elvándorolt hát Tartarus falaiig, sokáig nézegette őket, amikor az egyiken egy apró repedést talált: ezen a repedésen keresztül szökött meg egy pici morzsányi varázserő, egyenesen át oda, ahol a pónik lelkei tanyáznak. És mit szólt mindehhez Cerberus? Azt hiszem, izgatottan felkapta az egyik fejét, de miután a másik kettő a füle botját sem mozgatta, és a teste is túl lassú volt a varázslat követéséhez, minden, amit tehetett, egy elnyújtott vonyítás volt csupán.

– A morzsányi varázserő pedig, és hadd tegyem itt hozzá, varázserőből egy morzsa méretű elég sok mindenre elég, átalakult cseppet, árnyékot vetett az anyagi világra, és megindult Canterlot felé. Hogy pontosan miként nőhet lába egy varázslatnak, azt, ha szeretenéd, egy nem túl kedves, Aura Dancer névre hallgató egyszarvú szívesen elmagyarázza neked bármikor, amikor Canterlotban jársz, és sikerül audienciát kivívnod a belső körnél, vagy elkapod hazafelé menet. Ugorjunk hát vissza a varázslathoz, ami éppen a főváros felé oson, és a sors furcsa szeszélyének köszönhetően út közben belebotlik két mit sem sejtő póniba. Ennek a két póninak látszólag nem sok szerep jutott a mesében, úgyhogy erre a rövid jelenetre nevezzük csak őket Screw-nak és Plum Juniornak.

Plum éppen egy forgalmasabb utcán vágott át, amikor az idegen kanca ehhez a részhez ért, ezért csak fél füllel hallgatta a mesét, a varázslatokról szóló nem túl érdekes részletek pedig egyébként is elaltatták a gyanakvását, így hát ugrott egy jókorát, amikor az ismerős neveket meghallotta. Kezdte már érteni, miért is kell meghallgatnia ezt a történetet pont most, és az is egyre inkább szöget ütött a fejébe, hogy talán az elhangzottaknak sokkal nagyobb része lehet igaz, mint ahogy eddig tippelte volna. Döbbenetében a kanca figyelmeztetéséről is teljesen megfeledkezett, és majdnem hátrafordult, de egy gyengéd pata megállította mozdulat közben a fejét.

– A lábad elé nézz, ha nem akarsz hasra esni – figyelmeztette az idegen csendesen. – Egyébként sem kell aggódnod, a két póni a mese ezen részében még megúszta bántódás nélkül a találkozást a varázslattal. Az mindössze annyira megijesztette őket, hogy a legközelebbi járőrig szaladtak, majd továbbhaladt Canterlot felé, ahol azután előadta jövetelének célját. Látszólag csak egy üdvözlőlapot és némi ajándékot adott át Celestia hercegnőnek Tartarus mélyéről, az előbb említett Uatan nevében… Ám ezen kívül tett még valami mást is, olyasvalamit, amit nem értek teljesen, sőt, rajtam kívül mások sem. Valami furcsa okból elbújt a házak közt vagy a csatornában, kivárta az éjszakát… és azután minden maradék erejét felhasználva rajzolt egy sosem látott mintázatot a mágikus térben, majd végleg eltűnt. Azt hiszem, ha Canterlot sok okos egyszarvúja, vagy, halkabban teszem hozzá, kevesebb, de még sokkal okosabb alikornisa sejtette volna, mi is készül, nem hagyták volna ezt a varázslatot felügyelet nélkül, de hát utólag könnyű okosnak lenni. Egész Equestriában mindössze három póniról tudok, akiknek sejtése van, mi is történt valójában. Közülük az egyik egy makacs csikó, aki nem hajlandó beszélni, a másik kettő pedig valami különös, nagyon mély álomba zuhanva fekszik, ahonnan képtelenség őket felébreszteni.

– És most rajtad a sor, hogy befejezd a mesét. Talán segíthetsz vele Screw-n, a kórházban fekvő barátodon, vagy az én barátomon, aki a canterloti palotában fekszik, Luna hercegnőn.

A kanca elhallgatott, utolsó szavai nehéz kövekként koppantak Plum fejében. Szoborrá dermedt, annyira lekötötte minden gondolatát az elhangzottak földolgozása. Akkor hát igaz volt minden! Azok a pókok, vagy ahogy a mesében hívta őket az ismeretlen, a varázserő tényleg létezett, vele (velük) találkoztak össze az erdőben és az álmukban egyaránt, és igazából sikerült csapdába ejtenie Luna hercegnőt, vagy legalábbis egy részét, és most képtelen felébredni.

De mit is mondhatna? Hogyan kellene befejeznie a történetet? Hiszen a kanca máris sokkal többet tudott őnála! Csak bólogasson, hogy igen, látta ő is, amint Luna hercegnő összeesik? Screw-ról nem fog mesélni, az biztos – a lány titkaihoz senkinek semmi köze –, de vajon azzal árt vagy használ, ha elmondja, hogy Celestia hercegnő is megjelent az álmában? És miért emleget az idegen állandóan egy varázserőt, amikor a pókok ketten voltak? Miért szökne meg egy résen két kisebb valami, amikor kijöhetett volna egyben is? És miért volt rá szüksége, hogy leálljon saját magával beszélgetni abban a szörnyű rémálomban, amiben ő először került át Screw fejébe, és amiben először jutott a tudomására az írás létezése?

Vagy nem is létezett semmiféle írás, a pókok csak azért mondták ezt el neki, hogy elültessék a bogarat a fülében? Vagy azért, mert meg volt írva, hogy el kell mondaniuk ahhoz, hogy beteljesüljön? Eddig bármibe is fogott bele az elmúlt napokban, minden balul sült el, mindig olyan módon ráadásul, amire nem is számított volna. Lehet, hogy azok a szörnyek valahogy ráállították őt egy pályára, ahol bármit is tesz, bárhogyan is akar segíteni, mindig az ellenkezője teljesedik be?

– Nem! – kiáltotta hangosabban, mint szerette volna. – Sajnálom, de nem mondhatok semmit. Nem tudok semmit. Nem is értem, mit akarsz tőlem! Ott van Celestia hercegnő és a sok nagy hatalmú egyszarvú, ők értik ezt az egész varázslatos blablát, nekik kellene megmenteniük Luna hercegnőt!

Az indulattól zihálva állt még egy másodpercig, amikor észrevette, hogy az utcán néhány járókelő kíváncsian fordul felé a hangoskodására. Mit is kiabált az előbb? Inkább lehorgasztott fejjel sietve megindult hazafelé, mielőtt még bárki kérdőre vonná, mitől is kell megmenteni Lunát. Zaklatója lemaradt vagy csendben követte, mindegy volt, nem foglalkozott többet vele.

– Igazad van, Plum – szólalt meg végül a hang a háta mögött. – Ők is mindent megtesznek. Csak arra kérlek, gondold át ezt az egészet még egyszer. Ha bármi, legyen az akármilyen apróság, eszedbe jut, amiről azt hiszed, hogy segíthet, akkor ne tartsd magadban. Talán téged nem érdekel, de ez az egész csak valami sokkal rosszabbnak a kezdete. A történet java még hátra van, és rajtad is állhat, mi lesz a vége.

Egy patányi, négyszögletes papírlap lebegett az orra elé mágikus aurába burkolva. Plum megfogta, és egy kicsit távolabb tartotta a szemétől, hogy jobban is megnézhesse. Valami kör alakú kriksz-krakszot ábrázolt, aminek nem volt semmi értelme.

– Ha úgy érzed, folytatnád a mesét, csak tépd szét a papírlapot – mondta a kanca.

Hát arra várhat a végtelenségig is.

Hátrafordult, hogy visszaadja a cetlit, de addigra már nem állt ott senki. Zavartan nézett körbe az utcán, ám nyomát sem látta olyan póninak, akihez az elképzelése szerint illett volna a hang. A felvágós egyszarvúja talán elteleportálhatott. Egy percig még latolgatta, mihez is kellene kezdenie, gyűrje össze vagy tépje szét a lapot, végül habozva összehajtotta és betette a táskájába.

A kanca meséje sokkal jobban aggasztotta magánál a mesélő személyénél. Egész nap azt hitte, elmenekülhet az éjszakai eseményektől, de talán csak nem merte beismerni magának, mi is történt valójában. Pedig annyira jó kifogása volt, hiszen az álmaiból soha semmi sem szokott igaz lenni. Igen, ez az egész egyre gyanúsabban emlékeztette a valóságra.

A saját álmaiban mindig hős volt, a valóságban egy földtúró senki.

A saját álmaiban túljárt a gonosz eszén, a valóságban a gonosz becsapta, és a saját céljaira használta.

A saját álmaiban mindig megmentette a barátait, a valóságban ő tehetett a pusztulásukról.

Utálta, gyűlölte a valóságot!

Hiába menekült előle, a valóság befurakodott az álmaiba is, ő pedig naivan elhitte, megmaradhat a hős státusza így is. De ezt csak egyszer fogja vele eljátszani, azt garantálja. Innentől kezdve az álmainak az ég egy adta világon semmi köze nem lesz hozzá. Akkor majd rögtön észreveszi, ha megint elkezd beszivárogni.

Most pedig igenis azt fogja tenni, amit eltervezett. Hazamegy, és szép nyugodtan lefekszik aludni. Itt hagyja ezt az egész álnok, hazug valóságot, és többet nem is tér belé vissza, legfeljebb ha nagyon muszáj. Álmodni fog egészen holnapig… Esetleg majd délután felkel, és meglátogatja Screw-t, hátha az orvosok kitalálnak addigra valami gyógymódot a számára.

Vagyis… Várjunk csak! Erre megint a valóság akarta őt rávenni! Screw… Az lenne a legjobb, amit tehet, ha többet soha az életben nem találkozik vele! Hiszen a kórháznak jobb, ha a közelébe sem megy… És így jobban belegondolva, minden Screw-val kezdődött.

Akkor siklott félre az élete, amikor Screw-t megpillantotta azon a végzetes péntek délutánon a létra tetején. Ha nem látja meg, sosem jön rá, hogy ő is a Sugarcube Cornernél fog dolgozni. Ha nem akar vele találkozni, el se megy arra a hülye cukijegy bulira. Ha nem megy el, vagy legalább képes tartani a száját, akkor Screw nem kíséri haza, és sosem találkoznak a pókokkal, azok meg kereshettek volna maguknak más balekot.

Úgy tűnik, lány csak balszerencsét hozott neki minden lépésében. A legjobb az lesz, ha száműzi a gondolatai közül is, ha teljesen megfeledkezik róla.

Hazamegy, lefekszik aludni, és Sweetie Belle-ről fog álmodni.