Egy varázslat születése

Mindenki azt mondta, nem érdemes vele foglalkoznia – vagyis ez még az enyhébb vélemény volt, a „tök esélytelennel” a skála másik végén. Ráadásul úgy tűnt, minél öregebb volt az, akit megkérdezett, annál sarkosabban fogalmazta meg a véleményét, pedig pont a tapasztaltabb egyszarvúk segítségében reménykedett eleinte.

– Új varázslatot megalkotni nem olyan egyszerű, mint azt képzeli, kisasszony! – mondta neki Dr. Greyhat, a mágiaismeretek professzora, aki annak idején az akadémián az idézés tárgyat tanította neki, és még egy egész osztálynyi „semmirekellőnek”. – Csak a legnagyobb hatalmú egyszarvúak reménykedhetnek benne, hogy valaha is sikerrel fognak járni ezen a téren, mint amilyen például a híres Szakállas Starswirl mester volt! Ám még neki is igen hosszú évek teltek tanulással, mire egyáltalán eszébe jutott megpróbálnia. Lássa be, kisasszony, ön bőven nincs még azon a szinten… és nem hinném, hogy valaha is elérné.

Még most is fájdalmasan elfintorodott, amikor felidézte a professzor lesajnáló arckifejezését. Felért ez egy tőrdöféssel az önérzetének, és kicsit sem vigasztalta az a tudat, hogy az öreg megátalkodott hímsovinisztaként bizton hitte, minden egyszarvú kancának legfeljebb a konyhában szabad a varázserejét kamatoztatnia.

– Tök jó lenne, ha működne, Fliss.

Ennyi kis hümmögésre futotta Silverberrytől, a legjobb barátnőjétől is, akitől azért sokkal többet várt volna, hiszen eleve fiatalabb volt nála vagy három évvel, ráadásul folyamatosan olyan történetekkel fárasztotta, hogy például „milyen jó móka lehet medvévé változni! Én ha medve lennék, egész nap semmi más dolgom nem lenne, minthogy keresek egy kövér málnabokrot, és ki nem mozdulok onnan, amíg nem jön a hideg, aztán meg átszunyálnám a telet, meg a tavaszt, meg az őszt, nyáron folyton strandra járnék, és leharapnám annak a szemét Willnek a fejét, amikor legközelebb pofátlankodik."

Fliss csak megértően hümmögött meg bólogatott, sőt még a játékba is belement, és feldobott néhány jó ötletet, hogyan szúrhatnának ki Willel ha medvék lennének, pedig az egész tök értelmetlen volt, nyilván medveként marhára nem érdekelné őket, mit beszél érthetetlen nyelvén egy aprócska csődör.

Végül csak rá kellett döbbennie, hogy ebben a témában nem várhat lelki támogatást senkitől sem – és minél inkább egyedül maradt, annál jobban rágta belülről valami, folyamatosan arra uszítva, hogy lépjen végre. Végül is mennyire lehet nehéz? Egyszerűen csak nagyon nehéz, vagy egyenesen lehetetlen? Sohasem fogja megtudni, ha csak ábrándozik róla, nem igaz?

Egy szép őszi délután, miközben hazafelé sétált a Kacatboltból, a lábai teljesen önállósították magukat, és elvitték a könyvtár elé. Ha meg már ott járt, benézett az ablakon is. Hatalmas polcok között négy vagy öt póni olvasgatott odabent egy hosszú asztalnál. Ha már az ablakon benézett, gondolta, akár be is mehetne. Ha már bement, akár olvashatna is valamit új varázslatok létrehozásáról.

Fogalma sem volt, mekkora fába vágja a fejszéjét. Ha valaki (akinek ad is a szavára) előre megmondja neki, hogy életének következő másfél évének jelentős részét négy fal közé zárva fogja tölteni egy rakás poros, száraz papír, némi megszáradt és egy üvegnyi folyékony tinta társaságában, akkor talán hamarabb feladja. Legalább fél tucat zsákutcába futott bele, és csak a vakszerencsének köszönheti, hogy megtalálta a megoldást – na meg Starlight Carvernek, aki a városházán volt mágiaügyi szakértő.

Az is egy jópofa találkozás volt. Ült egy rakás diákkal együtt az asztalnál éppen azt méregetve, a három közül melyik könyvet is vigye haza, hogy az elejétől a végéig gondosan kijegyzetelje, amikor ráébredt, hogy valaki áll mögötte. Kíváncsian fordult hátra, és egy türkiz szőrű csődört pillantott meg, aki éppen elmélyülten tanulmányozta az asztalon kiteregetett könyveit.

– Nem veszem ám ki mind – szabadkozott, mert amúgy is kezdte úgy érezni, az összes mágiával foglalkozó könyvet hazavitte már (ami a szabályzat miatt sem lehetett igaz, hiszen ötnél több könyv nem lehetett nála egyszerre).

– Ne haragudjon! – lépett vissza a csődör. – Remélem nem tart tolakodónak, ha megkérdezem: a kisasszony neve nem Felicity esetleg?

– Ismer valahonnan? – hőkölt hátra Fliss.

– Nézzük csak, „A mágia története”, „Aspektusok megidézése”, „Erőpróba”, „Elemek és síkok”, „A komponensek használata a modern mágiában”, „Varázsvéset”, és még sorolhatnám… Ezek azok a könyvek, amiknek a cédulájára az utóbbi néhány hónapban rákerült az ön neve. Ha megengedi a feltételezést, ön vagy valamilyen mágiaelméleti vizsgára tanul nagy erőbedobással, vagy olyasmivel kísérletezik, amivel csak nagyon kevesen ebben a városban.

Az első ötletet épp Carver adta neki, pont, amikor a legnagyobb szüksége volt rá. Kevesen múlott pedig, hogy hagyja a fenébe az egészet, amikor a csődör lecsapta elé az asztalra az „Encyclopaedia Instincti” tizenötkilós példányát, amivel maga is szemezgetett már néhányszor, de eddig a könyv mérete mindig elrettentette.

– Nézze, ez már fél siker – mondta a csődör. – Ösztönös detektáló varázslatok, például ékkövekre. Ez olyasmi, amin elindulhat, nem igaz? Erre már lehet írni egy manifeszt transzkriptet, például verbálisra, ahogyan Dr. Haymane dolgozta ki a tézisében. Emlékszik, ugye?

Természetesen emlékezett, bár ráment egy hónapja is, mire sikerült megalkotnia a megfelelő igézetet, és akkor még nem volt sehol attól az anyagtól, amit keresett. Ez tűnt a legkeményebb diónak.

– Vasat? Miért éppen vasat? – kérdezte Carver. – Ha aranyat keresne, azt még teljesen megérteném, és tudnék is rá jó varázsigét ajánlani. Ezüstre szintúgy. De miért éppen vasat keres, kedves Fliss? Hiszen tiszta állapotban nem is fogja megtalálni, legfeljebb a különböző oxidált változatait, mint például a hematit. De hogy ne legyen olyan egyszerű a helyzete, a földkéreg is tartalmaz vasat…

De neki nem kellett semmiféle oxigén. Legfeljebb szén… egy egészen kis százalékban. És ez volt az a mozzanat, ami végül elvezette a megoldáshoz: a megfelelő tömeg és a tisztaság.

Szóval ismét tavasz volt, mikor Silverberryvel kiálltak a mező szélére. Előző nap Will biztosította őket, hogy valamit találni fognak a környéken, mert a legenda szerint az ük-nagyapja errefelé ásta el az összes vagyonát egy fémládában, hogy a hőn utált rokonai nehogy bármit is örököljenek utána.

Nagyon nem akart beégni a mutatványával, ezért otthon már egyszer kipróbálta, minden további nélkül sikerült megtalálnia a sörénytűjét. Elővette hát a nyeregtáskájából a háromágú, krómból készült, rúnákkal bőven díszített detektort, beletöltötte a keresendő mintát tartalmazó patront, majd két lábra ágaskodott, és egy picit imbolyogva a két mellső patájába fogta az alkalmatosságot.

– Ferri inveno! – kiáltotta, és izzó szarvval óvatosan megindult előre.

– Nem lehetne a varázserőddel fogni? – kérdezte Silverberry ártatlanul.

– Kell a materiális hurok és a pontos visszacsatolás – szűrte válaszul a fogai között, nagyon igyekezve, hogy hasra ne essen. Azért az agyába jól bevéste, a későbbiekben vagy az eszközön kell még finomítania például azzal, hogy kerekeket szerel rá, vagy fejlesztenie kell az egyensúlyán.

Igen erősen koncentrálva tett meg vagy ötven lépést az erdő első fáiig, azután visszakanyarodott, és egy újabb csík végigpásztázásának fogott neki néhány lépéssel arrébb. Silverberry kutyahűséggel követte az első tíz percben, azután egyre inkább kezdte elunni magát.

– Szerintem nem működik – vonta le a következtetést végül, és megállt.

– Várj csak… – dünnyögte Fliss. – Valamit mintha éreznék…

A detektor határozottan remegett a patái között, és úgy tűnt, nem csak attól, hogy már régóta szorongatta. Óvatosan behatárolta a helyet, ahol a legerősebb volt a rezgés, és gyorsan megjelölte egy karóval.

– Most pedig megnézzük, mit is találtunk! – kiáltotta izgatottan, miközben előkapta és széthajtogatta a két tábori ásóját, majd az egyiket barátnője vonakodó patái közé nyomta.

A föld sem bizonyult túl keménynek, és nem is kellett mélyre ásniuk, amikor egy nem túl nagy acéldobozra bukkantak.

– Will nagy-déd-ükfaterja nem lehetett túl gazdag, ha ekkora ládára futotta neki – mondta Silverberry, miközben Fliss megszabadította a dobozkát a rátapadt rögöktől, és éppen azt próbálgatta, vajon melyik irányba és hol nyílhat.

– Na majd most meglátjuk… – morogta, és elhúzott egy pici reteszt, amitől a láda teteje hirtelen felpattant.

Odabentről egy akkora szőrös pók ugrott elő, mint a patája, és ijedten végigfutott a lábán.

Fliss sikoltozva próbálta lerázni magáról, miközben azon imádkozott az éghez, hogy nehogy belemásszon a sörényébe, Silverberry pedig teljes beleéléssel ordított vele együtt, mintha csak az ő bundájában szaladgálna az a dög. Nem csoda hát, hogy az erdő szélén egy bokornyi póni majd megfulladt a röhögéstől – de szégyen és ugratás ide vagy oda: a detektor működött!

 

 

Creative Commons Licence

Új hozzászólás