Ezt a Canterlotot nem ismerte. Sokkal kisebb is volt, mint az igazi, néhány kerülete igen homályosan volt csak kivehető, mintha valahol a lét és a nemlét peremén egyensúlyoznának, és ráadásul egy folyó szelte ketté, ami valójában a hegy miatt tökéletesen lehetetlen lett volna. Ugyanakkor mindenféleképpen Canterlot volt, ezt érezte is, és hát a palotánál árulkodóbb jelet keresve sem találhatott volna a helyzete meghatározásához. A karcsú tornyok éppen úgy szöktek az ég felé, mint mindig – Equestria ezen jelképét a pónik nagy része még az álmában is ismerte, akár saját házát, legalábbis kívülről. Az egyik magasan fekvő erkélyről tekintett alá, ezért egészen jól belátta a környéket. Igaz, nem volt sok néznivaló rajta, mert a város falain túl csak puszták és erdők összevisszasága terült el. Ha akarná, szárnyra kaphatna, és saját képére formálhatná az ürességet, de most nem ezért jött.

Hanem miért is? Olyan könnyű volt elfelejteni. A tudata nem éppen úgy működött, mint odaát. A póni az álmok világában hajlamosabb volt egyszerűen elfogadni az eseményeket, és sodortatni magát az árral, mint meglovagolni és irányítani.

Tett egy lépést vissza, a boltíves ajtó felé, ahol bejuthatott a palotába. Egy szemet pihentetően kedves, szépen berendezett szobába jutott így. A padlón süppedős kárpitok, a falakon drapériák függtek, puha bútorok álltak funkciójuk szerint optimálisan elhelyezve. Picit sötét volt, de leginkább a fehér, a bordó és a mélykék színek domináltak. Ismerte ezt az előszobát, és a valóságban is pontosan így nézett ki. Nem lepődött meg rajta, a tudatalattija önállóan megalkotta azokat a tereket, ahova az ifjú álmodó még soha életében nem jutott el.

A sarokban egy tükör állt, most ezerszer ismételt mozdulattal afelé fordította a tekintetét. Egy magas, karcsú, szinte fekete póni nézett rá vissza, hosszú, lobogó sörényében a csillagok fénye szikrázott. Alikornis volt, de ennek a tudásnak itt semmi hasznát nem vette. Ebbe a birodalomba egyszerű kancaként lépett be, nem volt sem több, sem kevesebb, mint bármelyik másik idelátogató. Nem viselt koronát, sem más öltözéket, bár tudta, ezt csak saját szeme láttatja így vele. Mindenki más abban a formában fogja megpillantani a lényét, ahogyan azt a prekoncepciói alapján elvárja.

Egyetlen dologban tért el másoktól ebben a furcsa világban: érezte a vonzást, a segélykérő kiáltások vonzását. Odaát hercegnő lehetett – itt csak egyszerű szolga, aki vigyáz rá, nyájának egyetlen báránykája se essen áldozatául a sötétségnek. A kötelességgel azonban nem járt semmilyen kiváltság. Nem kapott hatalmat, amellyel parancsolhatna a környezetének, vagy az eseményeket irányíthatná. Egyedül akaraterejére hagyatkozhatott.

Eleinte nem is végezte túl jól a feladatát. Mire egyáltalán megtalálta volna, akit óvnia kellett, addigra legtöbbször már végleges sérülést szenvedett, ha el nem veszett örökre idelent. Ilyenkor órákig rázta a kétségbeesett, tehetetlen düh, vagy egyszerűen csak zokogott és zokogott, míg könnyei el nem apadtak. A legrosszabb korszaka, ami miatt máig kínozta néha a bűntudat, az a két hosszú évtized volt, amikor tökéletesen figyelmen kívül is hagyta a hívást. Fiatal volt, és rosszul viselte a kudarcokat, a felelősséget.

Azóta megtanulta a leckéjét, tisztában volt a jogaival és a kötelezettségeivel. Kiismerte az álmok tengerének felső, melegebb, szórt fénnyel bőven megáldott vizeit. Egyre ritkábban fordult elő vele, hogy elveszített volna pónikat idelent. Hozzáöregedett a feladatához, képes volt a külvilággal elhitetni, hogy már erős, hogy már nem fáj – épp úgy, mint amikor a sors végignézette vele, miként huny ki az élet szikrája halandó barátai szemében.

Büszkén kihúzta magát, felemelte a fejét, megacélozta az akaratát. Nem tétlenkedhet, már várnak rá.

Három gyors lépéssel újra az erkélyen termett, és egy szökkenéssel átvetette magát a korláton. A gravitáció mintha megdöbbent volna tettén, egy egész másodpercig tétovázott, és nem ragadta magával. Ezt az időt arra használta fel, hogy tekintetével körbepásztázza a várost. Egészen enyhén hunyorított, ezzel kizárva a zavaró fényeket, és rövidesen meg is találta a halvány, fehérarany színű lélekmécsest. Nem túl messze balra pislákolt a házak között, fénye átszűrődött a falakon is.

Hagyta, hogy a zuhanás lendületet adjon testének, lassan megpördült a tengelye körül és irányba állt, majd hirtelen szétvetette a szárnyait, melyekbe gyomorszorító rántással kapott bele a levegő. Valójában itt nem volt szüksége rájuk a repüléshez, de önmaga is ezt az ösztönös mozdulatot szokta meg, és egyébként is, minden álmodó ezt várta el egy szárnyakkal rendelkező pónitól. Lejjebb ereszkedett, és közeledtében egy kissé elkanyarodott, nehogy nagyon megijessze az álmodót.

Egy pillanatig maga is elcsodálkozott rajta, milyen gyorsan visszatértek a régi megszokásai. Abban a számolatlanul sok, csigalassúsággal vánszorgó évben, míg a száműzetését töltötte, nem volt alkalma segíteni alattvalóin az álmok világában. Mikor először tért vissza, szinte elsírta magát a rátörő emlékektől. Azóta hónapok teltek el, és minden visszaállt a régi kerékvágásába, mintha sosem ment volna sehová.

– Mama! Hol vagy, mama? Kérlek, segíts!

A szavak egészen vékony hangon érkeztek a fülébe odalentről, majd egy éles sikoltást hallott, és hátborzongatóan idegen, torokhangú hörgést. Egy utolsót csapott a szárnyaival, hogy megfékezze a zuhanást, mielőtt patái az utcaköveket érintették, egy sarokkal az álmodó mögött. Ennél sokkal közelebb nem mert repülni, inkább a kiszámíthatóbb gyaloglást választotta. Befordult a merőleges utcára, és végre megpillantotta a csikót.

Szívszorítóan apró volt.

Miért mindig a gyerekek álmodják a legrosszabbakat? Miért mindig a legjobbak? Az ártatlanok? Eleinte azt gondolta, talán mert annyira félelmetesen és ismeretlenül magasodik föléjük a világ, fantáziájuk minden sötét zugot kénytelen szörnyekkel benépesíteni. Mindig azokat bántják az életben, akik túl jók. Mindig azok küzdenek a lelkiismeretükkel, akiknek egyáltalán van ilyen. Idealista, naiv ötlet volt a részéről, és ahogy egyre bölcsebb lett, felismerte a tévedését.

Másról volt szó talán? Az univerzális jó és gonosz összecsapásáról, melyben a túlságosan jók is elnyerik a büntetésüket, ha másképpen nem is, hát álmukban – míg végül helyreáll az egyensúly? Sokáig hitte, hogy így van, de már nem. Minél jobban ismerte ezt a torz világot, annál tisztábban fénylett előtte az igazság.

Azok, akik a mélységben lakoznak, a fiatal, makulátlan, porhanyós lelkeket szerették.

Felpillantott az égre.

Sötétkék, felhők, csillagok, lenyugvó vörös hold. Jól is volt így, még nem jártak túl mélyen, még nem késett el. A támadók egyszerű farkasok alakját vették fel, bár méretükben a csikó fantáziája erős túlzásokba esett, groteszkül magasak és izmosak voltak, hosszú szőrük sáros csomókban tapadt testükre. A legnagyobbra a három közül a középső nőtt, ő lehetett a falka vezére. Öregebbnek is tűnt a társainál, pofáját egy hosszú, régi sebhely torzította el, szemeiben vérszomj ült. Még nem vették észre, a rémületében mozdulatlanná merevedett csikót fixírozták mindannyian, ezért a következő másodpercet kihasználhatta arra, hogy lejjebb engedje a tudata körül feszülő védőpajzsot, hadd szivárogjon be némi információ a házigazdájáról.

Lavender Sky-nak hívták, és tényleg meglepően keveset élt még. Itt lakott Canterlot északi részén, az egyik újabb negyedben, amit csak az elmúlt évtizedben kezdtek benépesíteni a letelepedők. A palota aljában lévő iskolába járt, ezért ismerhette a város egyes részeit jobban, míg másokat egyáltalán nem. Visszaidézte azt a területet, amit imént még a patái alatt látott, és megborzongott: az a város, ami odalent húzódott, már több helyen átütött az álomba, és ez nem számított jó jelnek.

A kis póninak elég sok oka volt rosszakat álmodni. Szülei éjt nappallá téve dolgoztak, hogy el tudják tartani a családot és a beteg nagyszülőket, ráadásul egyébként sem voltak a csikónevelés mesterei, maguk is túlságosan fiatalok lévén. Sky-jal ezért néha a kelleténél hangosabban kiabáltak, sokat maradt egyedül, és Canterlotban az utcákon néha olyasmiket tapasztalt, ami egy magányos csikó eszével nehezen dolgozható fel.

A beáramló emlékek között ugyan halványan, de olyanokat is felfedezett, amik még azelőttről valók, hogy visszatért volna Equestriába. Ilyenkor mindig kísértést érzett, és most is egészen picit szélesebbre tárta az elméjébe vezető rést, hadd szivárogjon át néhány kép és érzés – de nagyon gyorsan meg is gondolta magát. Senki sem élt már, aki emlékezhetett volna a régi Lunára. Celestia egyeduralmára igen, a nyári napfordulóra igen, azután pedig érkezett az új, ismeretlen alikornis, aki valami ősi rokon; gonosz volt, bebörtönözték, de jó útra tért.

Felkapta inkább a mentális pajzsot ismét, többre nem volt kíváncsi. Természetesen nem haragudott a csikóra, csak távoli űrt érzett, csalódást és keserűséget. Kellett ez neki? Nem akarta tudni. Aki kíváncsi, hamar megöregszik. Inkább kihúzta magát, és ismét eltökélte, hogy elfogadja a múltat úgy, ahogyan történt.

Azért be kellett vallania, sokért nem adta volna, ha néha a nővére is eltéved az álomvilágban, és legalább akkor a fejébe látna. De persze kinek is kellett volna egy olyan lélek?

A farkasok vezére ezt a pillanatot választotta, hogy megmozduljon, ezzel megadva a jelet a többieknek: kezdődik az üldözés. Az apró póni a félelemtől képtelenül gyorsan fordult meg, és jókora ugrásokkal menekülni kezdett felé, szinte repült a levegőben. Először úgy tűnt, észre sem fogja venni, és egyenesen elszáguld mellette, csak a távolság rohamos fogyásával sikerült befurakodnia a csikó álmába. Legalább nem kellett attól tartania, hogy megijeszti. Folyamatosan az arcát figyelte, amint a pici póni közeledett: eleinte csak a rémület ült rajta, majd amint a szemei rávillantak és megpróbáltak fókuszálni, egyre inkább a meglepetés és a kíváncsiság kezdett dominálni. Jó reakció volt, hiszen tartott tőle, hogy talán a sok mese Nightmare Moonról megnehezíti majd a dolgát. De Sky lassított, mintha teljesen meg is feledkezett volna üldözőiről.

Csak fél szemmel vetett egy pillantást a farkasok felé, nehogy véletlenül felhívja rájuk a csikó elkalandozó gondolatait, és megnyugodva látta, körvonalaik máris homályosodni kezdtek. Mire elérték őket, olyan könnyedén száguldottak át rajtuk, mint egy lágy tavaszi fuvallat – az álmodó már kiűzte őket a gondolataiból, csak a hercegnő számára látszottak. A hatalmas, sebhelyes vezérfarkas lelassított, vetett egy mérges, lemondó pillantást feléjük, és végül semmivé olvadt a társaival együtt. Sokkal nagyobb ellenállásra nem is számított tőlük, az álomvilág hozzájuk hasonló, gyengébb lakói ritkán szoktak a közelébe merészkedni, az pedig meg sem fordul a fejükben, hogy szembeszálljanak vele. Mindössze a legfiatalabbakkal mertek kikezdeni.

Visszafordult a csikóhoz, aki éppen megállt vele szemben, és tanácstalanul lecsapta a füleit. Itt volt az ideje, hogy némi magyarázattal szolgáljon hát.

– Semmi baj, Sky, csak rosszat álmodtál, de már vége – nyugtatta a picit a lehető leglágyabb hangon, amire csak futotta tőle. – Tőlünk nem kell félned, nem akarunk bántani. Azért jöttünk, hogy segítsünk neked.

– Luna hercegnő? Tényleg te vagy az? – állt egyik lábáról a másikra Sky bizonytalanul, talán még munkálkodott benne a rossz álom emléke. – Biztosan csak álmodom? Annyira valóságosnak tűnsz…

– Nemsoká fel fogsz ébredni, és magad is meggyőződhetsz róla, az igazat mondjuk. Előtte azonban lenne még valami, amit meg kell beszélnünk.

Talán rosszul választotta meg a szavait, mert a csikó elfintorodott. Be kellett ismernie, nem volt túl jó ebben a részében, és az utóbbi időben nem is nyílt alkalma túl sokat gyakorolni, főképp nem ennyire fiatal pónikkal. Ki kell még találnia, miként érhetné el, hogy hallgassanak is rá, de mégse rémüljenek meg túlságosan, a neki egyébként is rosszul álló anyáskodó hangvétel nélkül.

Elvetette inkább a karót nyelt testtartását, amit túlzottan könnyen öltött magára, mikor idegenekkel kellett beszélnie, elővette a lehető legőszintébb mosolyát, és lehajolt a pici pónihoz.

– Sky, mi tudjuk, milyen nagy a világ, és milyen nagyon rossz benne egyedül maradni. Joggal érzed néha úgy, hogy minden összeesküdött ellened, amikor semmi sem sikerül. Ilyenkor a legegyszerűbb megoldás az, ha hagyod magad sodródni az árral, mint egy akarat nélküli farönk, igaz? De az egyszerűbb út, a könnyebb út nem mindig oda vezet, ahova tényleg szeretnél eljutni.

Ez végre őszintén hangzott: talán túlságosan is jól ismerte már a hasonló szituációkat. Sky mindenesetre figyelt rá, és ennél többet nem kívánhatott.

– Hinned kell nekünk – folytatta egyre jobban belelovallva magát –, ha fiatal és kicsi is vagy, még nem jelenti, hogy ne lehetnél hatással a világra magad körül. Erősnek kell lenned, és a saját patádba venned a sorsodat. Egészen biztosak vagyunk benne, hogy képes vagy rá!

– De… Luna hercegnő… – a csikó határozatlanabbnak tűnt, mint valaha. – Honnan kellene tudnom, hogy mit kell tennem? Nem segítenél nekem?

– Nem – felelte kedvesen. – Aki mindig mások segítségére hagyatkozik, az gyenge marad. Te jó póni vagy, Sky, ne hagyd magad irányítani. Nem kell ránk hallgatnod, és nem kell mindig a szüleidre sem, mert ők is tévedhetnek. Ha bizonytalan vagy, hallgass a szívedre!

A pici póni reménykedve nézett föl rá.

– Megpróbálom… Ígérem, meg fogom próbálni!

– Úgy. És most el kell köszönnünk. Viszlát, Sky, és ne felejtsd el, amit ígértél!

Miközben ezeket a szavakat kimondta, gyengéden megtaszította az álmodó tudatot a valóság felszíne felé. Csak akkor volt értelme annak, amit tett, ha a csikó emlékezni fog rá, márpedig ahhoz minél előbb fel kellett ébrednie. Figyelte, ahogy távolodik tőle, az alakja egyre homályosabb lett, míg végül teljesen el is tűnt. Még jó darabig meredt arra a pontra, ahol az előbb még Sky állt, és csak utána kapott észbe. Ahogy arcizmai ellazultak, ráébredt, hogy egészen eddig mosolygott. De miért is? Csak kedvességből? Vagy elégedett lett volna? A ma éjszakai feladata nem volt különösebben nehéz, bízhatott benne, a csikó megszívleli, amiket mondott. Már valószínűleg fel is ébredt, ott ül valahol a szobája sötétjében, és azon gondolkozik, amit álmodott. Felkel majd, iszik egy pohár vizet, megrázza a fejét, és elkönyveli magában, micsoda butaság az egész, hiszen ő még mindig pici, a világ még mindig hatalmas… Összegömbölyödve visszafekszik aludni, és reggelre csak homályos benyomásai maradnak az egészről. És mégis, amikor legközelebb zűrösebb helyzetbe kerül, eszébe fog jutni Luna hercegnő.

Igen, könnyű dolga volt, és vidáman térhet vissza az ébrenlétbe, nem pedig olyan keserű szájízzel, mint az elmúlt néhány álmodónál. Néha akadnak olyanok, akiket ugyan képtelen megmenteni, de közben megfordul a fejében, hogy talán jobb így, hiszen bárhova is kerüljön a lelkük a nagy körforgás következő állomásaként, csak sokkal jobb lehet nekik, mint odaát, a valóságban. És még ritkábban találkozott egy-egy álmodóval, aki mégis egyre küzdött és küzdött, hogy visszatérhessen oda, sokkal nagyobb erővel, mint amit egyáltalán lehetségesnek gondolt addig. Ők voltak azok, akik eszébe juttatták, mennyire abszurd, hogy míg itt csak egy a sok álmodó közül, mégis több pónit ment meg, mint odaát hercegnőként. Mindig felszították az elhatározását: nem elég, ha eljátssza a hőst az álmok világában. Mindent meg kell tennie, hogy a valóságban is megszüntesse a szenvedést.

Gondolatai közül egy bizsergető érzés rángatta ki. Az ereiben jégkásaként terjedt szét az adrenalin – valaki őt figyelte! De hiszen nem lehet itt senki… A csikó felébredt, az álomnak vége szakadt. Akkor mégis mit érez?

Egy hirtelen mozdulattal hátrakapta a fejét, és megpillantotta a látogatóját. Egy mókus volt az, békésen figyelte a mögötte álló ház ablakpárkányán gubbasztva. Vajon eddig is ott ült, csak nem vette észre? Vagy csak most érkezett?

Lassan hátrafordult, de izmaiból kiengedett a feszültség, a kis állat nem tűnt különösebben félelmetesnek. Na, nem mintha a külső bármit is jelentett volna. Az, hogy egyelőre békésen üldögélt a támadás helyett, annál inkább. Kíváncsian nézett szembe a mókussal, de még nem szólalt meg. Nem volt benne biztos ugyanis, hogy tényleg létezik-e, vagy egyszerűen az álomvilág egy új furcsasága volt, ami abban a sok-sok évben alakult ki, míg nem járt erre.

– Üdvözöllek, hercegnő – köszöntötte a rágcsáló apró bólintással.

– Részünkről a szerencse – felelte Luna óvatosan, minden mentális energiáját arra koncentrálva, hogy szükség esetén felébredhessen. Az ég sötétkék és felhős, mint azt fél szemmel odapislantva megállapította.

A mókus két lábra állt, beleszimatolt a levegőbe, majd újra felé fordította a szemeit.

– Igazán ügyesen elintézted a csikó álmát – szólalt meg újra kiszámíthatatlan rágcsálóarccal, mellőzve minden udvariaskodást.

– És önben kit tisztelhetünk? – kérdezte a hercegnő. Próbálta felidézni, találkozott-e már ideát hasonló lénnyel, de hiába erőltette a memóriáját. Annak idején sokakat ismert, akik hozzá hasonló tudatossággal járták az álmok világát, de az ő jelenlétüket mindig messziről észlelte.

– Ó… A nevem? Hmm… – hümmögött a mókus vékony, érzelemmentes hangon. – Azt hiszem, egyelőre nevezhetsz Pártatlannak.

– Pártatlan… Beszédes név – szögezte le Luna ízlelgetve a szót.

A rágcsáló oldalra fordította a fejét, rámeresztve hatalmas, fekete pupilláját.

– Magam is úgy találom.

– És minek köszönhetjük a látogatását?

– Sokat hallani itt a pónik hercegnőjéről, és szerettem volna látni a saját szemeimmel. Mindenféle mesék terjedtek rólad, míg nem jártál erre. Akik nem hiányoltak, csupa rosszat fecsegtek… Akiknek a legjobban hiányoztál, nos, ők pedig… semmit.

Jól értette? Egy mókus tesz neki éppen tűrhetetlen stílusban szemrehányást a saját álmában? Erre igazán nem volt szüksége. Kihúzta magát, és felkészült a távozásra.

– Nos, örvendtünk a szerencsének, kedves Pártatlan – köszönt el magasra emelve a fejét.

– Egy szót még, ha szabad, kedves hercegnő – válaszolta a rágcsáló, majd nagy ívben leszökkent az ablakpárkányról, és fürgén a lábai elé szaladt.

Luna csak minden akaraterejét összeszedve állta meg, hogy hátra ne ugorjon.

– Tudomásomra jutott, hogy egyesek szívesen vendégül látnának – suttogta a mókus, majd síri hangon hozzátette: – Határozatlan időre.

Ezt fenyegetésnek kellene vennie? Nem olyan fából faragták, aki könnyen megijed egy rossz álomtól.

– Miért mondja ezt el nekünk, kedves Pártatlan? – kérdezte inkább összeszűkült szemmel.

A mókus kapkodva körbenézett, és minden illemszabályt felrúgva a hercegnő hátára kapaszkodott. Luna megborzongott az apró, hideg lábacskák érintésétől.

– Jobban szeretem a kiegyenlített küzdelmet – kacsintott rá a mókus közvetlen közelről, és a következő pillanatban egyszerűen eltűnt.

Egyedül maradt a kihalt utca közepén, a csend baljósan nehezedett rá. Próbálta feldolgozni az előző jelenetet, de állandóan azon kapta magát, hogy a füleit hegyezi. Lassan feszültséggel telt meg körülötte a levegő, így hát nem volt tovább maradása, inkább sietősen felébresztette magát.

 

***

 

Kinyitotta a szemét. Sötét volt, odalent pislákolva tündököltek Canterlot utcalámpáinak fényei. Aki csak tehette, még aludt, de az éjszaka már nem tartott soká: közeledett a nyár, és egyre korábban világosodott ki az ég. Ilyen szempontból sokkal jobban szerette a telet, hiszen akkor az ő őrsége is tovább tartott, bár persze a palotának egyik erkélyén sem volt túlságosan nagy élmény a metsző hidegben ácsorogni. De hát ez jut egy kisebbik testvérnek.

Azért nap közben is elfoglalta magát, és a fokozatosan megnövekvő szabadidejét eléggé ki is használta. Ott volt például az egyik legfontosabb feladata, az éjjeliőrség szinte jelképesre sorvadt állományának toborzása és kiképzése, vagy a tanítványai felkészítése. Ezekkel szeretett foglalatoskodni, hiszen ilyenkor mindig érezhette, mennyire nem felesleges, amit tesz. A döntéshozásból koránt sem jutott neki annyi, mint a nővérének, mivel ritkán érkezett bárki is tárgyalni az éjszaka közepén, ha pedig mégis, az általában túlságosan fontos látogató volt ahhoz, hogy egyedül foglalkozzon vele. Celestia is behívta őt néha, amikor úgy érezte, egy-egy ügyben egész Equestriát kell ketten képviselniük, de ilyen azért mégis nagyon ritkán fordult csak elő.

Bár mintha határozottan szaporodtak volna ezek az esetek. Minden egyes elmúló hónappal jobban és jobban érezte, nem véletlenül akkor érkezett el az ideje a visszatérésének, amikor. Azok a nagyon erős mágikus jelképek, amik a birodalmat óvták, egyre veszítettek az erejükből, amint a távoli csillagok baljósabbnál baljósabb alakzatokba rendeződtek – és hiába csak éjszaka tűntek fel az égen, a nappalaikat is ugyanúgy befolyásolták. A számolatlanul múló idő ellenségeiknek sem telt tétlenségben, és ilyen fényben egyetlen óvintézkedés sem tűnt már annyira feleslegesnek, amit a nővére hozott.

Ez a mostani találkozása is. Még mindig a hideg futkározott a hátán attól a mókustól, és igazán nem vette biztosra, maga a személye volt-e rosszabb, vagy pedig a fenyegetés, amiről tájékoztatta. Nem, nem egyszerű rágcsáló volt, az biztos, annál sokkal erősebb kisugárzást érzett felőle. Arról viszont elképzelése sem lehetett, miként, és főleg miért álcázta magát. Talán csak egyszerűen el szerette volna kerülni a kíváncsi pillantásokat… Vagy az óvatosságát akarta ezzel elaltatni? Mindenképpen furcsa volt, és nem kevésbé nyugtalanító.

Ismert annak idején más lényeket, akik az álmok világát járták. De miért is ne? Ahogyan minden átlagos póni képes oda alámerülni, éppen úgy álmodhatnak más patások, de ragadozók, vagy akár sárkányok is. Ha neki megadatott, hogy átbukjon a mentális korlát pereme alatt, és feltűnjön a mások által formált világban, akkor minden valószínűség szerint akadhat még olyan, aki szintén megteheti. Ugyanakkor mindez nem jelentette, hogy bármelyiküknek is célja lenne az eltévedt pónikon segíteni. Ott voltak például a zebrák vagy a bölények sámánjai, akik a saját mágiájuk, meg némi különös gyógynövény segítségével voltak képesek kellően mélyre merülni ebben a világban, és így találkozhattak, társaloghattak a „szellemeikkel”, bármik is legyenek azok – ő maga sosem várta meg, hogy a közelébe érjenek.

Ugyanígy járták azt a világot átutazóban mindenféle teremtmények, akik csak kíváncsiskodtak picit, vagy éppen kincset kerestek, valódit vagy átvitt értelemben vettet egyaránt. Néha váltott velük pár szót, de jobban nem ismerte meg egyikőjüket sem. Ő a feladatát elvégezni járt oda, nem pedig szórakozni. Nem a pónik világa volt, az ő alattvalói legfeljebb csak az álomvilág felszínében merítkeztek meg éjszakánként. De annyit azért tudott, hogy laktak a mélységben olyan dolgok, amikkel nem szeretett volna találkozni.

Lemondóan megrázta a fejét, és megpróbált az előtte elterülő városra koncentrálni. Nehéz volt, a kihalt utcák sivár látványa végtelenül untatta, és a távolban húzódó sötétség sem nyújtott a szemének sokkal több támpontot, hiába látott remekül még a gyenge fényviszonyok mellett is.

Felesleges a történteken aggasztania magát, hiszen még csak azt sem tudja, vajon a mókus tényleg figyelmeztetni szerette volna, vagy pedig éppen azokra a pónikra fáj a foga, akiket nem menthet meg, ha távol marad. Szó sem lehetett róla, hogy ne végezze el a kötelességét, ettől nem tántoríthatja el semmi, még akkor sem, ha odaát nem az a hatalmas alikornis hercegnő, mint a valóságban. Elég, ha elhatározza, vigyázni fog magára – és egy szót sem szól az egészről a nővérének, nehogy az megint túlzásokba essen.

A szeme sarkából mozgást érzékelt a távolban, odakapta a tekintetét. Egy közepes méretű repülő lény közeledett a felhős ég hátterében, körülbelül négy-öt mérföldre lehetett tőle, de ha ilyen tempóban repül továbbra is, percek alatt ideérhet. Nem kellett több pár pillanatnál, hogy a mozgásából, a szárnya alakjából, és csillogó sörényéből levonja a következtetést: a nővére volt az, Celestia. Furcsa, nem látta távozni – de azért különösebben nem is lepődött meg, hiszen testvérének bőven akadtak titkai még előtte is. Ha úgy veszi, talán az a különösebb, hogy egyáltalán megérkezni látja, és nem csak a szokásos puha lépteket hallja a háta mögül. Jobb, ha felkészül. Celestia semmit sem tett véletlenül.

Amint az alak Canterlot fölé ért, észrevehetően lassított, és már nem a süvítő forgószél sebességével repült. Szárnycsapásai kimértek, kecsesek és felségesek lettek, sokkal méltóbbak egy uralkodóhoz, mint az iménti sietség. Mintha csak kedve szottyant volna kiszellőztetni a fejét még hajnalig, és sétára indult volna. Nyílegyenesen afelé az erkély felé repült, ahol ő is állt, még ha nem is az volt a legszélesebb a palotában, ahol leszállhatott. Kiterjesztett hatalmas szárnyaival és felcsapott fejével Celestia olyan tekintélyt parancsolt, amitől önkéntelenül hátrált egy lépést nekiütközve a korlátnak, hogy nővérének elég hely jusson. Utólag korholta is magát a megalázkodása miatt, bár képtelen volt eldönteni, Celestia neki szánta-e a hatásos belépőt, vagy az esetleg lentről figyelő tekinteteknek. Szívesen elhitte volna, hogy az utóbbi az igaz, ha nem lett volna éjszaka – és nem ismerte volna túlságosan jól a testvérét.

Celestia csapott egy utolsót a szárnyaival, és olyan nőiesen ért földet, amitől Luna újra egészen fiatal csitrinek érezte magát. Nővére összehajtogatta a szárnyait, és megállt tőle egy patanyújtásnyira, fölé magasodva, ezzel is rájátszva a kettejük között lévő korkülönbségre.

– Üdvözöllek, nővérem – köszöntötte Luna egy biccentéssel.

Celestia az arca felé lendítette a patáját, a mozdulat hirtelensége hunyorításra késztette. Mégis, amint a láb a közelébe ért, lelassult, és gyengéden kisimított egy rakoncátlan sörénytincset az arcából a füle mögé.

– Mi a baj, kishúgom? Nyugtalannak látszol. – Az idősebb alikornis egész kedvesen, bár némi huncutsággal a szemeiben mosolygott. – Történt valami az éjszaka?

Nyugtalannak… Igen, így is lehetne fogalmazni… Persze nem segített egyáltalán nővére viselkedése sem. Abban a kis híján egy évben, amióta újra egy palotában laktak, igen ritkán tudta eldönteni, mikor kell komolyan vennie Celestiát. De az is lehet, csak több időre volt szüksége, hogy alkalmazkodjon hozzá, hiszen teljesen elszoktak egymás társaságától.

– Semmi említésre méltó – felelte inkább nyugalmat erőltetve magára. – Mindössze ismét kaptam egy hívást az álomvilágból.

Celestia elkomolyodott. Talán nem volt jó ötlet felhoznia ezt a témát, de egy picit vissza szeretett volna vágni nővérének az egyetlen dologgal, amire kizárólag ő volt képes kettőjük közül. Celestia mindig négy patával a valóságban járt, és nem értette az álmokat úgy, mint ő – fel sem mérhette, mekkora veszélyt jelentenek rá, még ha tisztában is volt vele, hogy néha meglehetősen veszélyesek.

– Ne aggódj, könnyen elintéztem – legyintette, mintha csak lerázná magáról a témát, és persze eszébe se jutott megemlíteni a mókust. – Mesélj inkább, milyen volt az utad?

A fehér alikornis elfordult tőle, és minden érdeklődés nélkül a lenti város felé kezdett szemlélődni. Valamin töprenghetett egy percig, mert nem szólalt meg, viszont az arcáról lehetetlen volt leolvasni a gondolatait.

– Beszéljük meg inkább odabent – törte meg végül a csendet, majd a magasba emelte a fejét, hogy a csillagok állását áttanulmányozhassa. – Egyébként is itt az idő. Megengeded?

– Parancsolj – felelte Luna szinte ösztönösen, annyiszor lezajlott már ez a rituálé kettőjük között.

Celestia lehunyta a szemeit, minden vonásából sütött az erős koncentráció. Hosszú, karcsú szarva felragyogott, a sarkokba száműzve az éjszaka árnyait a szűk erkélyről, szinte nappali világosságot vetítve a palota falára. Az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél, azután visszatért a félhomály. Mindössze a keleti horizonton változott meg valami: messze a földgolyó görbülete mögött először csupán nagyon halványan, majd az idő múlásával egyre észrevehetőbben szürkülni kezdett az égbolt.

– Az őrséget átveszem – csúszott ki Celestia száján a formalitás színtelen hangon, és Luna döbbenten vette észre, nővére mennyire elveszett a saját gondolataiban. Vissza sem bírt rá emlékezni, mikor hallotta ezt a mondatot utoljára. Csupán abban volt biztos, hogy régen, nagyon régen, talán egy másik világban.

Az idősebb testvér megindult a boltíves ajtón át be, a palotába, tekintete majdnem átsiklott Lunán anélkül, hogy egyáltalán észrevette volna, de végül visszaköltözött az élet a szemeibe, arcáról eltűnt a maszkszerű kifejezés, és a szája szegletébe is visszatért a pajkos, halvány mosoly.

– Gyere, reggelizz velem – szólt vissza az ajtóból, majd elnyelte a kivilágítatlan előszoba sötétje.

Luna utána indult. Az étel említése eszébe juttatta, milyen üres is a gyomra. Annyira lekötötte a saját ügyeinek intézése az éjszaka, hogy utoljára a vacsoránál evett valamit. Na persze, délben az ebéd a nap főétkezése, az éjféli nasi pedig bűn… Tipikus.

Fáklyákkal kivilágított folyosóra értek, majd átvágtak egy hatalmas, meleg fényű gyertyákkal ritkásan pöttyözött termen, aminek az ajtajaiban álmosan összerezzenve húzta ki magát a palotaőrség. Érkezésükre kinyitották előttük az ebédlő ajtaját, és egyikük eliramodott előkeríteni a személyzetet.

Míg elfoglalták helyüket a hosszú asztal mellett, amelynél kisebb fogadások vendégei is kényelmesen elfértek volna, két komornyik lépett elő az északi ajtó mögül. Egyikük körbejárt a teremben, és sorra gyújtogatta a pihenő gyertyákat, másikuk egy kisebb felszolgálókocsin betolta a reggelit. Luna az asztal nyugati végében foglalt helyet, nővére vele szemben, majdnem harminclábnyi távolságra. Ugyan most csak ketten voltak a méretes teremben, az mégsem tűnt üresnek: berendezői gondoskodtak az otthonos hatásról, a bútorok és a falon függő kárpitok pedig a visszhangok megszüntetéséről. A hatalmas déli ablaksoron át szűrődött be némi világosság, odakint a hajnal már bíborra színezte az eget.

Eszébe jutott Lavender Sky, míg megkapták reggelijüket, és a komornyikok magukra hagyták őket. Találkozása a mókussal teljesen el is feledtette vele, miért is lépett át az álomvilágba elsősorban. Remélte, hogy a csikó jól van, és sikerült akkora hatással lennie rá, hogy a jövőben elkerülje a hasonló veszedelmeket. De gondolatai ezúttal sem foroghattak sokáig a történtek körül, mert az előtte felhalmozott harmatosan friss virágok, zöldségek és gyümölcsök illatától újult erővel mart bele a gyomrába az éhség.

Kihúzta magát, és megpróbálta a lehető legilledelmesebben elfogyasztani az ételt anélkül, hogy remegő patával kapna utána, vagy a nyála az asztallapra csorogna. Nővérére sandított, aki szokásos nemes tartásával apró falatokat eszegetett. Ő bezzeg biztosan nem étlen-szomjan repkedett egész éjszaka.

– Az idézőknél jártam. – Celestia hangja puhán hasított a csendbe, Luna patájában mégis megállt az alma a hír hallatán.

Az idézők nem olyan mágusok voltak, akikhez bármelyikőjük jókedvében kirándulást tenne. Valószínűleg ahhoz lehetett köze, hogy nővérének nemrégiben sikerült elszalasztania Crescent Callert. Celestia két napig tombolt utána, és a különleges alakulatból mindenki kerülte a vele való találkozást a hét hátralévő részében. Pedig nem ők tehettek róla, Caller mágiája ismét sokkal erősebb lett, mióta a körözést kiadták ellene – azoknak az egyszarvúaknak, akik körbezárták a fogadót, melyben az értesüléseik szerint éppen megszállt, esélyük sem volt ellene. Tulajdonképpen annak is örülhetnének, hogy senki sem hagyta ott a fogát.

A feszültséggel megtelt levegőből arra következtetett, nővére útja nem hozott eredményt, de azért rá kellett kérdeznie.

– Tudtak segíteni?

– Nem. – Celestia szája keserű félmosolyra húzódott. – Természetesen nem. Még csak nem is hallottak róla. Valójában azt sem sikerült kiderítenem, tényleg rejtegetik, vagy pedig azért állítanak direkt ekkora hazugságot, hogy bosszantsanak.

Luna sejtette, testvére most nem csak túloz. Abból a bandából maga is bármit kinézett, nem tisztelték és nem is félték az alikornisokat.

– De nem is azért keltem útra, mert ilyen reményeket táplálnék – folytatta Celestia megvillanó szemekkel. – Nekem elég, ha számolnak velem. Amint felkel a nap, elindítok egy kisebb különítményt feléjük, csak hogy lássák, nem blöffölök. Az majd kiugrasztja a nyulat a bokorból. És nem véletlenül beszélek nyulakról! Hagytam nekik hátra párat azokból az apró, kedves kis szőrmók kémekből is. – A fehér alikornis halkan kuncogott, és Luna tudta, belül sokkal jobban szórakozik, mint azt engedi kifelé látszani. – Ha Caller tényleg náluk bujkál, vagy legalább halvány sejtésük akad, hogy merre található, barátai akaratukon kívül is el fogják őt árulni.

Miközben borzongva figyelte nővérét, már szinte sajnálni kezdte a prédáját. Ő maga nem is ismerte Crescent Callert, ahhoz nem tért még vissza elég régen Equestriába.

– Biztos megéri ennyi energiát beleölni a keresésébe? Bárhol elbújhatott… – mondta bizonytalanul ráncolva a homlokát.

Celestia megvonta a vállát, és közelebb húzta magához a zöldséges tálat.

– Most még forró a nyoma, pár napig mindenképpen megéri kutatnunk utána. Azután ismét eltűnik, mint egy patkány a szalmakazalban, én pedig visszarendelem a pónijainkat – magyarázta, míg egy salátadarabot levitált ki a tálból, majd Lunára fordította a tekintetét. – Te is tudod, ellenségeink nem pihennek, és közeleg az ő idejük. Szükségünk lesz minden előnyre; talán éppen azon múlik majd a végkifejlet, eggyel többen vagy kevesebben lesznek-e.

Ahhoz képest, milyen komoly témát vetett fel, most egyáltalán nem látszott a nővérén, hogy aggódott volna. Sőt, mintha fejben már máshol járna, a fehér alikornis elmélyülten rágódott a reggelijén. Így hát Luna csak bólintott, sejtve, hogy már nem rá figyel, és maga is folytatta a falatozást.

– Te hogy haladsz a tanítványaiddal? – szólalt meg végül a nővére, mintha csak véletlenül hozná fel a témát, de Luna gyorsan átlátta, miként kapcsolódik a kérdés az eddigi beszélgetésükhöz. – Néha látom, amint a személyzet a kis tüzes által hagyott nyomokat takarítja…

– Fireboltra gondolsz – felelte Luna. Nem szerette, amikor a testvére úgy tett, mintha nem lenne tökéletes memóriája. Talán azért nem nevezte a nevén, mert még mindig féltékeny volt, amiért végül ő vállalta el az egyszarvú tanítását? Bár meg tudta érteni: rossz lehetett annyi év után konkurenciát kapnia. – Nos, talán sohasem lesz olyan ereje, mint a tiednek, mi is a neve… – adta vissza a kölcsönt. – Tudod, akit Ponyville-be küldtél.

– Twilight Sparkle – segítette ki Celestia lebiggyesztve az ajkát, szinte lesajnáló hangsúllyal.

– Igen, rá gondoltam – nyugtázta Luna, és megengedett magának egy elégedett mosolyt. – Fireboltnak sem a mágikus hatalmával akadtak problémái, hanem újabb és újabb kísérleteinek kontrollálásával, mint azt láthattad. De kezd egészen belejönni, és egyébként sincs szívem kitenni a palotából. Nagyon rosszul esne neki. Inkább felrovattam néhány tűztaszító rúnát a függönyökre, és a vödrök sem véletlenül vannak a nyugati szárny folyosóin.

– Örömmel hallom – mondta Celestia minden érdeklődés nélkül, a zöldségekre koncentrálva figyelmét. – Ne is beszéljünk többet a munkáról. Hanem inkább azt áruld el, készülsz-e már az idei Nyári Napünnepre?

Éppen azért, mert két falat között vetette oda a szavakat, Luna nem is tudott felkészülni a piszkálódásra, és majdnem kiejtette az almát a patájából. Most ezt hogy kellene értenie? Vajon vegye célzásnak a múltjára, vagy inkább engedje el a füle mellett? Eddig nem készült rá különösebben, de egyébként is majdnem két hónap volt még addig, és általában nem ő mondta a beszédeket olyankor. Talán vágjon vissza azzal, hogy megemlíti, lassan helyre lehetne tenni a Nightmare Night körüli félreértéseket? Bár az a legjobb, ha oda se figyel. Egyébként is kellemetlenül érezte még magát, ha sok idegen póni előtt kellett megjelennie.

– Az még odébb van – legyintette el végül a kérdést. – Most a Nagy Galopp Gála sokkal jobban foglalkoztat annál – tette hozzá, hogy valami semlegesebb irányba terelje a beszélgetést.

Celestia arca végre őszintén felderült, talán először, mióta csak hajnalban hazaérkezett, és már éppen egy nagy levegővétellel nekikezdett volna, hogy kifejtse a véleményét, amikor odakintről hideg zuhanyként átszáguldott rajtuk egy ismeretlen rossz érzés hulláma. Mindketten az ablakok felé kapták a fejüket, és síri csendben forgatták a fülüket, mintha az odakint lassan ébredező város halk morajlásán túl próbálnának megtalálni egy hangot.

– Ez… Ez mi volt? – suttogta végül Luna borzongva, mikor már nem bírta elviselni a csendet. Ám a pillanatnyi rosszullét ahogy rájuk tört, tova is vonult, és mire a testvéréhez fordult, már abban sem volt biztos, nem csak képzelte-e az egészet.

– Nem tudom – felelte őszintén Celestia. – De az Everfree erdő mélyéről jött. És most, remélem, megbocsájtasz…

Az udvariassági formulát már kifelé robogva a teremből vetette a háta mögé oda sem figyelve, és a következő másodpercben át is száguldott az északi ajtón.

Luna egyedül maradt a reggeli maradékaival, a fülében hangosan dübörgő vérrel, és az egyre növekvő rossz előérzetével.