A táj a szélnél is gyorsabban száguldott tova a lábai alatt. Hegyek, erdők, mocsarak, virágos mezők – mind csak egy-egy villanás odalent. Ha egy picit lejjebb ereszkedett volna, a teste által keltett menetszél felborzolta volna a fűszálakat, még talán a facsúcsokat is meghajlítja maga mögött, amerre jár. De ennyire azért nem szállt alacsonyan, bár élvezte a szédítő sebességet. A füleit szorosan lecsapta, de a levegő így is erősen cibálta őket, süketítő zajjal robogva el mellette.

Néha házakat pillantott meg gyorsan közeledni, olykor egy-egy bámészkodó póni kapta utána a magasba kíváncsian a fejét, de most nem ért rá velük törődni. Ennél sokkal fontosabb tennivalója akadt. Küldetésben járt, és fogytán volt a számára kiszabott idő. Napok óta nem aludt, csak rohant a világ egyik végéről a másikra. Sietnie is kellett, hiszen a hatalmas T’Ngoroth elszabadult, és senki más nem állíthatta meg rajta kívül. Neki sem volt sok esélye, de azért meg kellett próbálnia.

Mindent megtett, amire csak az erejéből futotta. Járt fent, a fagyos északon az óriási, mogorva Jégelementálok országában. Lépésről lépésre küzdötte fel magát Ignet hegyére, ahol a ritka levegőben már képtelenség repülni még a számára is, majd mikor már azt hitte, megfullad, holttestként bucskázott le a kráter túloldalán, hogy találkozhasson az ott élő, hirtelen haragú Tűzelementálokkal. Felszippantotta Fulgur tornádója a hatalmas állóviharba, ahol napokig csak keringett étlen-szomjan, összeveretve a csapongva szálldosó törmeléktől, mire sikerült beszélnie a Levegőelementálok szerteálló szakállú vezérével. Megjárta Földmélye sötétjét és nyomasztóan a lelkére nehezedő szikláit, csak hogy a Földelementálok egy lehetetlennek ígérkező feladattal bízzák meg.

Mégis itt volt. Ahol ezren elbuktak volna, onnan ő visszatért. Hajtotta a félelem, az aggodalom: a sötétség, ami a világot fenyegette, már közel ért, túlságosan is közel. Felemelt tekintetét maga elé szegezte, pupillái kitágultak, és már látta is messze, ott, ahol a földgolyó görbülete mögül lassan feltűnt Canterlot hegye, a csillogó feketeséget, amint lassan, de megállíthatatlanul közeledve elborítja a vidéket.

Amerre Fény Gyilkosa T’Ngoroth elhaladt, többé semmi más nem maradt, csak a csillagtalan világűr végtelenje. Márpedig a szörnyeteg egyre terjeszkedett, mindent elnyelve maga előtt. Először csak ezernyi apró lyukat ütött a valóság szövetébe a szélein túl látszólag minden logika nélkül szétszórva, majd ezek a foltok tágulni kezdtek, míg végül egymásba érve ők alkották a lény új határait, és kezdődött az egész folyamat elölről.

De immár tudta, mit kell tennie, hogy megállítsa. Tudta, mert elolvasta egy inverz mécses fekete fényénél, saját tőre pengéjéből visszatükröződve Wor rettenetes könyvtárában a pónibőr tekercsekre égetett feliratokat. És végre minden eszközt meg is szerzett hozzá. Semmi más nem volt hátra, mint hogy megkeresse a Fény Gyilkosának száját, vagyis azt a pontot, amerre a legközelebbi alkalommal terjeszkedni fog. Csikóknak való játék volt ez innen, a magasból. Éppen mindössze néhány száz métert kellett feljebb repülnie.

A szörny éjsötét pereménél éles szögben a felhők felé fordult, és emelkedni kezdett. Odalent játékházakká váltak a települések, hangyákká a lakóik. Kimeresztette éles szemeit, és T’Ngoroth határait fürkészte, hogy megtalálhassa a legújabb foltokat drága szülőföldjének testén. Csupán egész picit kellett várnia, a félelmetes lyukak perceken belül feltűntek nem is oly messze az Everfree erdő szélétől, és a szeme láttára kezdtek el terjeszkedni. Amint az évszázados fák gyökerei alatt lassan elsötétült, majd megszűnt létezni a talaj, recsegve-ropogva dőltek bele az ürességbe, és eltűntek, mintha csak sohasem álltak volna ott.

Nyaktöréssel fenyegető bukórepülésbe kezdett, ám mielőtt még belecsapódott volna a földbe, lefékezte magát, és lassan a patáira ereszkedett Ponyville szélében. Természetesen sehol egy teremtett lélekkel nem találkozott, hiszen aki tehette, elmenekült a közelgő pusztulás elől. Néhányan maradtak csak, akik botor makacssággal nem vettek tudomást a végzetről, vagy abban reménykedtek, a lehetetlen lény esetleg nem emészti el házukat, és az utolsó pillanatig halogatták az indulást. Nem is nagyon bánta, legalább nem zavarták meg az előkészületei közepette.

Nyeregtáskájából elővette azt a pókselyem szövetet, amelynek rekeszeibe az elementálok ajándékait burkolta óvatos tisztelettel, és most maga elé helyezve az izgatottságtól remegő patával lassan kigöngyölte a csomagot. Egymás után bukkant elő rejtekéből Gyémántpikkely, a pajzs, Villámköpő, az íj, amelyhez sohasem készítettek vesszőt, Tűzpenge, és utoljára amit legelőször sikerült megszereznie, a kiolthatatlan fénnyel belülről világító Jégvért – természetesen mind csupán asztrális formájukban, egy-egy ékkő által szimbolizálva. Még végre kellett hajtania a bonyolult idézést, hogy a felszerelése a rendelkezésére álljon.

Mielőtt nekikezdhetett volna, szapora léptek közeledését hallotta meg a kisváros irányából. A hangok alapján az érkezők hárman lehettek, és nem túl nagy méretűek. Nem számított, most nem ért rá velük törődni. Az ékkövekre kellett koncentrálnia!

– Plum, te mit keresel itt? – kérdezte tőle a legkedvesebb hang, ami csak létezett a világon.

Akarata megtört, gondolatai összekuszálódtak. Felkapta a fejét, és három csikót pillantott meg néhány lépésnyire közeledni. Aura és Mango Dash voltak azok, és természetesen Sweetie Belle, a leghelyesebb lány az osztályukban. Nyelt egy hatalmasat, hogy a hirtelen jött gombóc eltűnjön a torkából, és kihúzta magát. Nehogy már ilyen szégyen érje: megjárja a legszörnyűbb helyeket, amik csak léteznek egy póni számára, de berezel egy apró kancától.

– Én? Ezt nekem kellene kérdeznem! – vágta rá tettetett haraggal. – Régen el kellett volna hagynotok Ponyville-t! Sokkal jobban tennétek, ha összepakolnátok, és lelépnétek a szüleitekkel együtt, mielőtt a Fény Gyilkosa ideér!

Láthatóan túl sok bíztatásra nem volt szüksége a csikóknak. Aura szemei tágra meredtek a félelemtől, amint felmérte, milyen közel állnak a szörnyhöz, ami baljós csendben közeledő éjfekete felhőként takarta most el előlük a láthatárt, és Dash is tett egy lépést hátrafelé. Csak Sweetie Belle maradt ott, ahol megállt.

– A testvérem még a ruháit pakolja, de hidd el, nem szándékozunk megvárni ezt az izét. Minek is nevezted? Fény Gyilkosa? Ahelyett, hogy fura neveket aggatsz rá, te is menekülhetnél! – mondta az egyszarvúlány aggodalmas pillantásokat vetve az erdő felé.

– Nem aggatok rá neveket! – hajtotta le a fejét Plum ingerülten. – Így hívják, Fény Gyilkosa T’Ngoroth, és én vagyok az egyetlen, aki megállíthatja!

– Az képtelenség! – csattant fel Aura vékony, remegő hangja. – A hercegnők sem voltak képesek rá! Miért éppen te lennél?

– Azért, mert megszereztem hozzá a megfelelő eszközöket! – kiáltotta, és elveszítve a türelmét dobbantott egyet a lábával. – Már rég nekiláthattam volna, ha nem tartotok fel!

– Plum, kérlek, inkább gyere velünk! Bármit is tervezel, nem fog sikerülni! – kérlelte Sweetie Belle.

Mindannyian összerezzentek, mikor pár száz lábnyira tőlük, a rét szélén hangos recsegéssel magába roskadt egy ősöreg tölgyfa, hogy fekete ürességnek adja át a helyét. Fölötte menekülő madárraj szállt fel és széledt tova biztonságosabb környék után nézve.

– Nem hisztek nekem – szögezte le Plum érzelemmentes hangon. Elfordult a társaitól, és lehunyta a szemeit. – Akkor figyeljetek!

Sorban felemelte a kiterített szövetről a csillogó köveket. Egyesével mindegyiknek elmormolta a szavakat, amikre az elementálok tanították, majd a szájához emelte őket, és rájuk lehelt. Tükörsimára csiszolt, hideg, színes felszínükön úgy telepedett meg lélegzetének párája, mint egy-egy darabka a lelkéből. Az ékkövek körvonalai lassan elmosódtak, amint a varázslat, ami eddig száműzte őket az anyagi világból, lassan megtört. Mielőtt még végleg alakot ölthettek volna, sorra visszahelyezte mindet a pókselyemre.

Nem telt bele egy perc, és a mágikus felszerelése teljes pompájában jelent meg előtte, és a három csikó bámultan figyelő tekintete előtt.

– Ez… ez hihetetlen… – csúszott ki Mango Dash száján.

– Plum… Komolyan gondolod, hogy szembeszállsz ezzel a lénnyel? – kérdezte tőle Sweetie Belle szemeiben hitetlenséggel, és talán egy csepp bámulattal.

– Nézd, nincsen más esélyünk. Ki fogja legyőzni, ha én nem? – felelte halkan.

– Szólhatnánk a felnőtteknek… Ők biztosan jobban tudják, hogyan kell használni ezeket az izéket… – suttogta tétován a lány.

– Felnőttek! Túl sokat képzelsz róluk! – prüszkölte Plum megvetően, majd az aggodalmat látva Sweetie Belle tekintetében lágyabb hangnemre váltott. – Bízz bennem, tudom, mit csinálok. Nem az vagyok, akinek hiszel, akinek mindenki hisz. Képes vagyok megállítani a szörnyet.

Minden magabiztosságot belekoncentrált ezekbe a szavakba, és akkor, ott el is hitte őket, pedig meglehetősen kevés esélye volt a győzelemre, és kudarca egész népét, világát elmúlással fenyegette. A lány szemei először reménykedve felcsillantak, majd talán a hazugságot megérezve lassan szomorú lemondás ült az arcára.

– Bátrabb vagy, mint hittem, Plum. Ha mindenáron szembe akarsz szállni ezzel a valamivel, hát sok sikert kívánok hozzá… Azt hiszem, szükséged lesz rá.

Mielőtt még felfoghatta volna, mi is történik, Sweetie Belle az arcához hajolt, hogy puha ajkaival egy forró csókot leheljen a szeme alá…

 

***

 

– Plum!

– Igen, Sweetie Belle?

Egy kisebb csapat póni kuncogott fel fojtottan.

– Plum, kérdeztem valamit! Figyelsz te egyáltalán?

Kinyitotta a szemeit, fókuszálta a látását, és zavartan az előtte álló, halvány cseresznye szőrű kancára pillantott, aki ingerülten várakozó arckifejezéssel nézett vissza rá. Eltelt néhány másodperc, mire sikerült ráébrednie, hol is van tulajdonképpen… Természetesen az iskolában, ez itt vele szemben Cheerilee, a tanár nénije, és az a rengeteg kajánul felé vigyorgó csikó pedig mind az ő osztálytársai.

Óvatosan körbenézett, hogy vajon kik is vidulnak rajta ilyen jót, és egy cseppet megnyugodva vette észre, Sweetie Belle éppen mással lehetett elfoglalva, mert szomorúan lógatta a fejét, és mintha lélekben is máshol járt volna. A legnagyobb gúnyolódók nyilván Diamond Tiara és a sleppje közül kerültek ki, de velük már egy jó ideje nem törődött különösebben. Arról fogalma sem volt, a tanára mit is szeretne tőle, vagy egyáltalán miről is esett szó eddig az órán, ezért inkább csendben maradt. Elaludt picit, na és? Bárkivel előfordulhat.

Éppen kezdett a helyzet egy cseppet kényelmetlenre fordulni, amint sorra minden hang elhallgatott, és egyedül Cheerilee szemeinek szúrós pillantása nem engedte el, amikor a legnagyobb szerencséjére megszólalt az óra végét jelző csengő. Ennyi mázlival ezek szerint még rendelkezett, és csak a tanítás végére vették észre, hogy nem igazán oda figyel, ahova kellene. Utolsó óra, ráadásul péntek, süt odakint a nap, közeleg a tavaszi szünet, igazán békén hagyhatná mindenki, hadd álmodozzon.

A levegő megtelt a táskájukba pakoló és beszélgető csikók zajával, ahogy mindenki komolyan vette a kicsengetést annak ellenére is, hogy Cheerilee még nem engedte el őket. A szigorú szempár is kénytelen volt megenyhülni, és az osztály maradékával foglalkozni.

– Szép hétvégét, gyerekek! – kiáltotta az osztálynak a tanár néni vidáman, ám még egy szóra visszafordult. – Plum, kérlek, maradj még picit az óra után.

A kezdődő mosoly gyorsan le is hervadt az arcáról ezt hallva, és bűntudatosan lehajtva a fejét kezdett el pakolni. Ezek szerint mégsem ússza meg fejmosás nélkül – már megint. Behajigálta a könyveit, és a hátára csapta a táskáját, majd pedig vágyakozó pillantásokkal figyelte, amint a többiek gondtalanul beszélgetve kisorjáznak a teremből, ki a szabadba, a friss, illatos levegőre. Cheerilee visszasétált az asztala mögé, és most egyáltalán nem figyelve a diákjaira a saját holmiját rendezgette.

Nagyot sóhajtott, és megvárta, míg az utolsó padokban ülők is elhaladnak mellette. Diamond Tiara és persze elmaradhatatlan csatlósa, Silver Spoon olyan gúnyosan néztek rá vissza az ajtóból, mintha csak azt mondanák: „ne aggódj, Plum, később még úgyis elkapunk!" Miközben a tanári asztal felé oldalgott, azért hálát adott az égnek, hogy legalább a csúfolódást megúszta. Megállt Cheerileevel szemben, és megvárta, míg a kanca neki szenteli minden figyelmét.

– Plum, otthon nem alszol rendesen? Valami baj van? – kérdezte a tanár néni valódi aggodalommal a hangjában, amikor végre befejezte a holmija igazítását, és a szemébe nézett.

Mit is válaszolhatna erre? A felnőtteknek halvány fogalmuk nem volt soha arról, hogy mit miért csinált. Próbálta már máskor is elmagyarázni, de ilyenkor a nagyobb pónik tekintete gyorsan üvegessé vált, csak udvariasságból hallgatták végig, miközben már nem is foglalkoztak a problémájával, egyszerűen egy apró csikó nyavalygásának betudva az egészet. Végül aztán kapott valami teljesen általános, közhelyszerű hülyeséget, mint például ha tanul még sokra viheti, vagy mások élete sem fenékig tejföl.

– Nincs semmi baj, alszom eleget – felelte inkább, majd látva tanára arcán a gyanakvást hozzátette: – Anyukám szerint több vitamint kellene ennem, nem csak mindig édességet.

Ez önmagában végül is igaz volt, bár semmi köze a tárgyhoz. Annyit azért elért a féligazsággal, hogy Cheerilee hajlandó volt leszállni a témáról.

– Emlékszem, kiskorodban olyan jó tanuló voltál – mondta a kanca mélázva. – Csak egy egészen picit kellene figyelned, és újra sokkal jobbak lehetnének a jegyeid.

Mi értelme volna?

– Megpróbálom összeszedni magam – mondta inkább kevés meggyőződéssel.

– Rendes gyerek vagy, Plum. Menj, és pihend ki magad a hétvégén – mosolygott rá a tanára.

Nem kellett kétszer mondania, az biztos! Mást se fog csinálni, csak alszik hétfőig. Vagy legalábbis ha rajta múlna, akkor tuti ezt tenné, de le merte fogadni, a szülei már készítik számára a tennivalókat. Gyorsan bólintott egyet, és megiramodott az ajtó felé, nehogy lemaradjon a saját szabadidejéről.

Kivágtatott a fényes koradélutáni napsütésbe, és még kívül sem ért az iskola udvarának kerítésén, máris felmérte, nagyjából mennyi ideje is van, amíg hazaér a Plum család farmjára. Szerencsére (vagy sajnos, attól függően, hogy éppen nyár volt, vagy éppen méteres havakat hozó tél) a város másik végében laktak, ezért az útja egy darabig befelé vezetett, majd a főtéren kellett elfordulnia balra, hogy a Canterloti úton ismét elhagyja Ponyville-t. Összesen egy fél óra séta lehetett, ha nem sietett nagyon, ideális alkalmat biztosítva némi elmélyült gondolkodásra.

Hol is tartott? Ja, igen, a közeledő Fény Gyilkosánál, és természetesen ott, hogy Sweetie Belle…

– Hé, öcsisajt! – pisszegte neki valaki az iskola udvarának fehér kerítésén túlról.

Ingerülten szakadt ki a fantáziája világából, amiért ismét megzavarták, és a hang forrása felé fordította a fejét. Két fiatal egyszarvú csődör támasztotta a kerítés túloldalát, még nem mondta volna őket felnőttnek, de nála azért sokkal nagyobbak voltak, és nem ismerte őket még látásból sem. Egy egészen picit meg is ijedt, hogy mit akarhatnak tőle, ezért haragjának az utolsó cseppjeit is letörölte az arcáról, és a lehető legsegítőkészebben fordult a megszólítója felé.

– Vége van már a tanításnak? – kérdezte az egészen sárgás szőrű póni, miközben sötétebb kék társa egy fogpiszkálóval matatott a fogai között az iskola épülete felé révedve.

– Igen, már pár perce. Én vagyok az utolsó – felelte őszintén, és elképzelni sem bírta, miért is zaklatják ilyesmikkel. Annak azért örült, hogy látszólag nem akarták bántani: álmodozásai közben többször esett már prédájául a nagyok ugratásainak.

– Fenébe, akkor elkéstünk – bökte oldalba a társát a csődör. – Én mondtam, hogy biztos nem kerüljük el Spoont, ha a városi úton jövünk, és nem keresztül árkon-bokron. Na, nem mintha nagy baj lenne, így is gyorsan utolérjük őket, ha kicsit kilépünk.

Plum nem nagyon értette, ehhez az egészhez mi köze van, de igen udvariatlannak érezte volna, ha egyszerűen csak hátat fordít az öregebbeknek, ezért még várt egy kicsit, amíg teljesen megfeledkeznek róla. A világosabb szőrű már éppen indulni készült, amikor társa kirakta elé a lábát, és még mindig az iskola felé nézve megállította.

– Öcsi, megmondod nekem, ki az a lány? – kérdezte anélkül, hogy egy pillanatra elfordult volna, mégis félreérthetetlenül Plumnak címezve a szavakat.

Plum kíváncsian fordult meg, hogy megnézze, kire gondol a kék csődör. Legjobb tudomása szerint már csak Cheerilee maradt az épületben, ő pedig, bár szép volt, azért azt nem várta volna, hogy pont rajta akad majd meg két fiatal csődör szeme.

De nem is a tanárára gondoltak. Bámulatuk tárgya az iskola falához támasztott magas létra tetején egyensúlyozott, éppen néhány cserépdarabot igazítva a helyére. Nem érte el őket rendesen még úgy sem, hogy magabiztosan felállt egészen a legfelső fokra, igazán neki kellett nyújtóznia a feladatnak. Világoskék szőréhez ezüstösen csillogó sörény társult, füléből fülhallgató vékony zsinórja futott a dereka körül hordott övhöz, melyről kalapács, csavarhúzó, és más szerszámok, valamint kisebb erszények lógtak alá. Látszólag teljesen megfeledkezve a külvilágról a csak általa hallott zene ritmusára ingatta a farkát jobbra-balra, miközben dolgozott.

Plum már százszor elment mellette anélkül, hogy egyetlen hosszabb pillantásra is méltatta volna, hiszen a kanca hozzá képest a kelleténél öregebb volt, ám most, hogy felhívták rá a figyelmét, be kellett látnia, a csődörök indokoltan figyeltek fel rá: a megerőltető munka közben nyúlánk, macskaszerű termete és karcsú alkata vonzotta a tekinteteket. Kellő távolságból, legalábbis.

Screw volt az, Ponyville legfiatalabb ezermestere, aki máris meglehetős hírnévre tett szert a környék pónijai között. Egyfelől mindenki imádta, aki csak munkát rendelt tőle, mert gyorsan, pontosan és mesterien végzett el minden feladatot, amit rábíztak; ugyanakkor aki már váltott vele néhány szót, az azonnal észrevette a lány furcsaságait is. Tekintetét állandóan meredten rászegezte a beszélgetőpartnerére, amitől arckifejezése nyugtalanítóan hüllőszerű lett. Nem segített rajta a két jókora fekete folt a szemei alatt, vagy az sem, hogy észrevehetően haragban lehetett a fésűjével, mert a sörénye állandósult kócossággal állt a világ négy égtája felé, mintha csak saját akarattal rendelkezne. Elég hallgatag személyiség hírében állt, és ha beszélt is, vagy kínos lassúsággal tette, vagy pedig követhetetlenül gyors gondolatmenettel.

– Ne bámészkodj, hé, hanem válaszolj! – vágta hozzá a csődör a fogpiszkálóját a kerítés túloldaláról.

– Screw a neve, többet nem tudok róla – felelte őszintén, miközben undorodva söprögette a bundáját ott, ahol a nyálas fadarab hozzáért.

– Kapsz egy rágót, ha idehívod – mondta a kék egyszarvú egy lenéző mosoly kíséretében.

Nem, ehhez aztán nem volt semmi kedve. Ha a csődör be akart csajozni, akkor várja meg, amíg az áldozata magától lemászik a létráról, őt meg engedjék már az útjára! Így is éppen elég értékes időt elraboltak a rövid délutánjából.

– Igen, úgyis olyan jól tudsz repülni, számodra igazán semmiség lenne szólni neki! – érkezett a gunyoros hang a város felől.

Nem messze az úton Diamond Tiara és Silver Spoon közeledtek, talán éppen a csődör barátaikat kezdték el hiányolni ők is. Azon nem lepődött meg különösebben, hogy Tiara ott cikizte, ahol érte. Ezért is utálta nagyon kiadni magát: amióta csak egy elejtett félmondatából osztálytársai megtudták, hogy álmában repülni szokott, folyton hasonló poénokkal ugratták. Még a kis pegazusok valamennyire hízelgőnek találták, hogy a képességeikre vágyódik, de a többiek állandóan tollakat ragasztottak a hátára, amíg ábrándozott, vagy tojásokat raktak a széke alá, vagy papírrepülőt hajtogattak, szilvamagot ültettek rá, és jót kacagtak, amikor a szerkezet nagyot koppant a padlón.

Egy pillanatig mérlegelte, mivel is járna jobban, ha egyszerűen faképnél hagyná a társaságot és bízna abban, hogy a csődörök nem vesznek rajta retorziót, vagy ha mégiscsak a teljes hangerővel zenét hallgató Screw figyelmének felkeltésével bizonyítaná szellemi felsőbbrendűségét, majd egy lemondó sóhaj kíséretében az utóbbi lehetőség mellett döntött, és kényelmesen sétálva megindult az épület oldala felé.

Mikor a létra alá ért, megállt, és egy jelentőségteljes pillantást küldött a háta mögé, a két osztálytársa és barátaik irányába, majd óvatosan megkocogtatta a létra egyik lábát. Amint a remegés végigfutott a fán, Screw egy pillanatra reflexszerű mozdulattal megkapaszkodott a csatornában, és kíváncsian lepillantott. Plum intésére sem nagyon zavartatta magát, kényelmes tempóban befejezte a cserepek pakolását, majd végül lemászott a létrán, kivette a fülhallgatókat a füleiből, akkurátusan belehajtogatta a zsinórjukat az övéről függő egyik erszénybe, és végül ijesztő szemeit megpihentette a csikón.

Plumnak minden elhatározása az inába szállt, és legszívesebben hanyatt-homlok elpucolt volna még a lány környékéről is. Milyen furcsa elmebajnak köszönhetően láthatta szépnek még az imént, és hogyan juthatott eszébe megzavarni a munkájában? Így, közelről, fölé magasodva mondhatott bárki bármit a szelíd természetéről, igenis begyulladt a látványától. Egyedül az mentette meg, hogy ebben a pillanatban Cheerilee lépett ki az iskola kapuján, észrevette őket, és vidáman megindult feléjük.

– Drága Screw, mondd, sikerült megjavítani a tetőt? – kérdezte a tanár néni örömteli izgatottsággal.

Screw végre levette a tekintetét az ijedt csikóról, és a sörényét hátrasimítva gondolkodott egy pillanatig a válaszon.

– Kelleni fog a polgármester asszony hozzájárulása – felelte végül határozottan, de meglepően kedves, puha hangon, még bólintott is mellé.

– Mihez? – hökkent meg Cheerilee annyira, hogy még az udvariasság is kiesett a fejéből.

– A számlához – helyeselt Screw, mintha a kanca a szájából vette volna ki a szót.

– Milyen számlához, gyermekem? – kérdezte Cheerilee évtizedes tanári tapasztalatokra alapozott végtelen türelemmel.

– Addig a korhadt fát sincs értelme kicserélni, mert csak megint vizes lesz – ráncolta a homlokát a lány erősen gondolkodva valamin. – Mert új cserepeket kell venni.  A régiek sajnos el vannak repedve.

– Értem! – A tanár néni arca először felderült, majd ismét el is komorodott. – Bíztam benne, csak elcsúszott valamelyik cserép, de ezek szerint komolyabb a baj. Beszélni fogok a polgármester asszonnyal, mert bármikor jöhet egy nagyobb vihar, és akkor úszni fogunk.

– Igen, még beázik – vágta rá Screw cseppet szomorúan, és bűntudatosan lesunyta a füleit.

– Nem a te hibád – legyintett Cheerilee –, köszönöm szépen, hogy megnézted nekem.

– Nem tesz semmit – felelte a lány, és már indult volna tovább, de a kanca a vállára tette a patáját és megállította.

– Screw, mesélj kicsit, jól megy a sorod? – kérdezte halk hangon, aggódva. – Áll még az ajánlatom, ha el akarnál költözni.

– Még sokat kell dolgoznom – sóhajtott Screw kerülve a kanca tekintetét, és lehajtotta a fejét.

– Ez csak kifogás – dorgálta Cheerilee, ezúttal követve a lány csavaros észjárását. – Mondtam, ráérsz utólag fizetni. Tudom, hogy az összes pénzed elveszik.

– Nem vagyok hálátlan – vinnyogta Screw elesetten.

– Sokkal többet tettél már értük, mint amennyit érdemelnek.

Erre már nem érkezett felelet. Plum értetlenül figyelte a szóváltást, ahogy Cheerilee szigorúan, de aggódva az apróra összement lány fölé magasodott, aki kínlódva állt egyik lábáról a másikra, mintha éppen legszívesebben bárhol máshol lenne. Eltelt így néhány hosszú másodperc, majd végül a cseresznyeszínű kanca törte meg a csendet.

– Jól van, nem erőltetem, de tudnod kell, rám számíthatsz, ha bármi baj van.

– Tudom – felelte Screw önmagához képest meglepően érthetően.

– Akkor még egyszer köszönöm a tetőt. Szólok, amint elintéztem az új cserepeket. Szia.

– Viszontlátásra.

Mindketten megindultak kifelé, a kerítésen nyíló kapu irányába, bár Screw kissé lemaradva követte csak az idősebb kancát. Plum önmagát tökéletesen feleslegesnek érezve ballagott a nyomukban, és nagyon remélte, ezek után már igazán engedik hazamenni. A két csődör és a két osztálytársa még mindig ott álltak a kerítés mellett, igaz, időközben elunhatták a várakozást, mert most egymás között beszélgettek vidáman valamiről. Már elhaladt mellettük, és éppen megkönnyebbült, amikor a kék csődör hangja utánuk kiáltott.

– Hé, Screw! Várj már egy picit!

Hú, szerencsére nem hozzá szóltak, pedig még a nyakát is behúzta rémületében. Ezek szerint a legjobb lenne, ha tovább sétálna, hiszen semmi köze egyikőjükhöz se. El is haladt a megtorpanó lány mellett, de nem jutott messzebb néhány lépésnél, és a kíváncsisága őt is hátra fordította.

– Figyelj, összefuthatnánk valamikor – fűzte tovább a szövegét a csődör.

– Öt batka – felelte Screw minden érdeklődés nélkül az övére akasztott felszerelését ellenőrizve.

– Tessék? – kérdezte a csődör meglepődve.

– Ha munkát szeretnél ajánlani – meresztette rá a szemeit a lány fél patáját nyugtalanítóan a kalapácsán tartva. – Ennyi az óradíjam.

– Ugyan, hagyd már, Pin – hűtötte le a csődört Silver Spoon megvető hanghordozással. – Mit akarsz pont ettől?

– Nem is tudom, csak találkoznék vele. Megy a színe a szőrömhöz, nem gondoljátok? Jól mutatna a holnapi bulidban.

– A tiszteletemre rendezett cukijegy bálra gondolsz? – kérdezte Tiara önérzetesen, majd Screw felé fordult. – Hát, ha szeretnéd, el tudom intézni, hogy eljöjjön. Van egy kis titkunk nekünk, kettőnknek, nem igaz?

Plum majdnem a homlokára csapott, csak félúton sikerült megállítania a mozdulatot. Hogy ez kiment a fejéből! Tényleg holnap rendezik meg Tiara idétlen bálját, amin majd halálra ünnepeltetik magukat, amiért nekik már van cukijegyük. Neki még természetesen nem volt, és kedve sem, hogy elmenjen, bár szerepelt a meghívottak listáján, mint az összes osztálytársa… így Sweetie Belle is. Ez az egyetlen oka volt rá, hogy ne aludja át az egészet. Meghívtak még egy rakás más pónit is, és ráadásul a rendezvényt a környék legjobb cukrászdájába, a Sugarcube Cornerbe szervezték, ami azt jelentette, hogy végre teletömheti a hasát édességekkel, ráadásul Pinkie Pie biztosan ott lesz, márpedig ő nagyon jó hangulatú bulikat tud csapni szinte bármiből. És, csak hogy ne legyen felhőtlen a vidámság, eljönnek ezek az arrogáns akárkik is biztosan, akik közül az egyiket Pinnek hívják. Hát, nagy dilemma lesz kitalálnia, hogy menjen-e vagy se holnap este, az tuti.

Míg ezen merengett, Screw tökéletes fapofával fogadta, hogy Tiara felemlegeti az állítólagos „titkukat”, szóval nem lehetett valami túl nagy dolog.

– Sajnálom, megígértem nekik a korlátot – szabadkozott a lány nem túl őszintén, majd vontatottan hozzátette: – Akarom mondani, dolgom van.

– Olyan nincs! Ha én azt mondom, akkor eljössz! – húzta fel az orrát Diamond Tiara. – Kinek ígérted meg a micsodát? Biztosan jó lesz neki holnap után is.

– Én pontos vagyok – fordított hátat a társaságnak Screw, ezzel jelezve a társalgás végét, és megindult a város felé. – Cake úr elvárja a pontosságot.

– Micsoda?! Cake úr? – nevetett Silver Spoon. – Akkor mégiscsak találkozol vele, Pin! A cukrászdában fog dolgozni!

– Szerencséd, hogy eljössz, Screw! Viszlát holnap! – kiáltott utána Diamond Tiara, majd a patáját felemelve Plumra mutatott, aki éppen kezdett volna megnyugodni, ám ettől összerezzent. – És te se merj otthon maradni! Biztosítanotok kell a szórakozásomat az üres fenekű szerelmeddel együtt!

Plum a szemét forgatva hagyta ott őket. Minek is kellett megvárnia a végkifejletet? Azt hitte, majd pont róla fognak megfeledkezni? A kis társaság gúnyos kacagását hallgatva maga mögött végérvényesen elhatározta, ha a fene fenét eszik, akkor se fog elmenni.