39.

 

Leaf megtorpant, és nagyjából úgy nézett a kancára, mint egy idegenre: egyszerűen nem tudta, mire számítson. Vajon őt is megtámadja? De miért? Most sokkal rosszabb állapotban volt, mint tegnap, miután Egér és csapata fejbe kólintotta azzal a vascsővel. Akkor legalább továbbra is értelmesen (bár feleslegesen udvariaskodva) beszélt, ám most mintha a maradék józan eszét is elhagyta volna valahol, csak mély morgás tört elő a torkából. A halott csődör tőrét is legalább akkora elszántsággal szorongatta a patájában, mint egy kiscsikó, akire rászóltak, hogy adja vissza a játékot annak, akitől elvette.

Kiabáljon rá, vagy inkább meg se próbálja megzavarni? De ő akkor is vissza szerette volna kapni újdonsült barátját, az előkelő, amnéziás lányt, ehelyett a szörnyeteg helyett. Goldenre hiába pislantott, a tolvaj leginkább a saját gyomortartalmának megzabolázásával foglalatoskodott, miközben vészesen fogyott az idejük: a két mozdulatlan egyenruhás póni jelenléte arról árulkodott, nem a fekete csődörök jelentik számukra az egyetlen veszélyt a környéken.

– Jun, kérlek, tedd le azt a tőrt – mondta végül, amennyire csak telt tőle egyenletes és nyugodt hangon. Lassan tett egy lépést a kanca felé, majd még egyet. – Tudom, hogy odabent vagy valahol. Légy szíves, ébredj fel, mert sürgősen szükség lenne rád.

A lány szemei üresek maradtak, bár legalább nem támadta meg. Egyelőre.

– Hallasz engem? Jun?

Jun szemeibe fokozatosan visszaköltözött az élet, arcára lassanként meglepett, fájdalmas kifejezés költözött, mintha tudatára ébredt volna annak, ami az elmúlt néhány percben körülötte zajlott. Pillantása a patájában tartott véres pengéről a közelben heverő holttestekre vándorolt. Leaf továbbra is felé tartott, bár nem engedett az óvatosságából. Háta mögül hallotta, amint Golden is magához tér, és a méretes kukákkal megpróbálja eltorlaszolni a múzeum hátsó bejáratát.

– Jun, tedd le a tőrt, kérlek – könyörgött tovább. – Ez nem te vagy, térj magadhoz.

Talán valami rosszat mondott? A lány tekintetébe visszatért az iménti hidegség. A tőrt egy jól irányzott mozdulattal az egyik szemetes tetejére hajította, csak úgy döngött.

– Nem ismersz engem, Leaf – szólalt meg Jun, idegen hangjával fagyos szögeket verve Leaf szívébe.

A csikó nem tudott mit felelni.

– Leaf jobban ismer téged, mint azt gondolnád – nyögte Golden, miközben hátát az egyik szemetesnek feszítve megkísérelte azt arrébb mozdítani. Elvileg a fém konténerek kerekeken gördültek, de véletlenül sem abba az irányba, amerre a tolvaj szerette volna, ráadásul majdnem kicsordult belőlük a szemét, annyira meg voltak rakva. – Viszont jobb lenne, ha ezt később beszélnénk meg, és egy picit segítenél.

Jun csak egy pillanatig hezitált, aztán megtalálta a józanabbik eszét, és odaugrott segíteni, hiszen mindannyiuk érdeke – de talán leginkább az övé – azt kívánta, ne találkozzanak a fekete ikrek maradék két tagjával. Szálkás földpóni-izmai kötelekként feszültek meg a bőre alatt, és a fémláda döngve-nyikorogva eltorlaszolta az ajtót. Golden kisebb szemétdarabokkal kiékelte a kerekeit is, hogy annál nehezebb legyen elmozdítani.

Épp időben végeztek, mert alig szusszantak, máris dörömbölés hangzott fel az ajtó túloldaláról.

– Futás! – kiáltotta Leaf, és megfogadta saját tanácsát, csak mikor már félúton járt a sarok felé, nézett vissza, ellenőrizni, követik-e barátai. Jun és Golden ott lihegett a nyakában. Azonban nem volt sok ideje igazán megnyugodni, sietős léptek zaja csapta meg a fülét a múzeum szomszédos oldala felől. Rémülten fékezett le az árnyékos falhoz lapulva, ám abban hiába bízott, nem veszik őket észre: a sima felület nem nyújtott szinte semmi búvóhelyet. Egyetlen esélyüket az jelentette, hogy a paták kopogásához egy szekér zörgése is társult, így talán nem az üldözőik bukkantak rájuk.

A sarok mögül egy testes, bozontos szőrű föld póni bukkant elő, és egy csepp meglepetés nélkül konstatálta a kis csapat jelenlétét. Maga mögött leponyvázott kocsit húzott, mintha éppen árut szállítana valamerre. Leaf meglepetten szemlélte a csődör unott arckifejezését. Menj már tovább! – gondolta, azt az ötletet, miszerint az igavonó külsejű idegen őket keresné, teljesen ki is verte a fejéből.

– Hé, Leaf! – pisszegte elfojtva a szekér. – Ide!

– Mi a… – kezdte a csikó, amikor a ponyva alól legnagyobb döbbenetére barátja, Sand kászálódott elő.

– Ne álljatok itt leesett állal! – sürgette őket Sand. – A rendőrök már lezárták az egész környéket, el kell innen tűnnetek. Hairy Hooves majd segít!

– Ne viccelj, nem férünk fel arra a szekérre hárman! – Leaf még mindig nem értette, mi volt Sand terve. Csak azért jött volna ide, hogy saját magát is bajba sodorja?

– Nem is hárman, te mafla! – sziszegte Sand. – Jun bemászik a ponyva alá, mi pedig egyszerűen elsétálunk. Csak őt keresik, fényképük is van róla meg minden!

Az összes tekintet várakozva Jun felé fordult.

– Köszönöm szépen, megoldom a magam módján – jött a lány rideg válasza.

– Nem! – kiáltottak rá egyszerre mind a hárman, bár a Leaf és Golden hangjából sütő rémületen Sand kicsit meglepődött.

– Bízz bennünk, kérlek! – könyörgött Sand. – Nem is tudod, mekkora bajba kevertél már így is minket. Csak segíteni akarunk!

– Elvezetünk a kastélyhoz, nem igaz, Golden? – kontrázott Leaf a tolvajra pislantva. – Ez a legjobb megoldás neked is!

A kanca láthatóan hezitált picit, majd szinte megtörten indult a kocsi felé.

– Jó, legyen, ahogy akarjátok – egyezett bele kelletlenül.

– Akkor a Hármasnál találkozunk egy fél óra múlva! – rikkantotta Sand, és már fordult volna, hogy kereket oldjon.

– Miért, mi van a Hármasnál? – nézett hátra Jun gyanakodva.

– Valaki beszélni szeretne veled pár szót – vetette oda Sand, mintha csak az időjárásról társalogna.

Az ominózus mondat hallatán Jun olyan hirtelen ugrott a legközelebbi sikátor felé, ha Leaf elővigyázatosságból nem veti rá magát az egyik mellső lábára, biztosan meglóg előlük.

– Green bácsi az, igaz? – próbálta menteni a helyzetet a csikó kétségbeesetten. – Jun, találkoztál Green bácsival, emlékszel?

– Természetesen emlékszem – felelte Jun, hangjából kicsit kihallatszott sértődöttsége a memóriájára vonatkozó pejoratív kérdés miatt.

– Akkor most bemászol szépen a ponyva alá, és nem mozdulsz, amíg újra a mi hangunkat nem hallod.

Feltuszkolták a túlméretes kancát a szekérre, sebtiben a fejére kanyarítottak egy rakás szénát (lehetőleg úgy, hogy levegőt is kapjon azért) arra az esetre, ha valaki benézne a ponyva alá, és mintha mi sem történt volna, szétszéledtek a szélrózsa minden irányába.

A pár másodperc múlva vágtatva érkező rendőrök épp csak egy pillantást vetettek a zörögve távolodó kocsi, és az azt húzó, unott képű, fűszálat rágcsáló csődör felé, majd sürgősen a földön heverő társaik segítségére siettek.

 

40.

 

Az idő akkor telik a leglassabban, amikor vársz valamire, ezt Green úr már jónéhányszor megtapasztalhatta eddigi hosszú élete során, sőt, még kidolgozott módszere is volt rá, miként győzze le az érzést. Egyszerűen nem szabad odafigyelnie, le kellett kötnie a gondolatait bármi mással. Most, mikor a kis őrbódéjában ült a Manehatteni Hármas Központi Raktár bejárata mellett, képtelen bármit is kitalálni, amivel elfoglalhatná magát.

Pedig lapozgatta egy ideig a nyilvántartás jókora kötetét, megszámolta a falra szögelt táblára fellógatott kulcsokat, kétszer kiolvasta arra a több hónapos újságpapírra rótt minden cikket, amibe az ebédje volt csomagolva, régi katonadalokat fütyörészett, de minden hiába: a széke ülőkéjére mintha tüskék nőttek volna, nem tudott megmaradni rajta. És éppen ilyenkor nem jön senki, persze, akit be kellene engedni, átnézni a papírjait, beszélgetni egyet az időjárásról vagy bármiről. Bumper is valahol a körútja másik végén járhat, pedig vele legalább bármikor el lehetett dumálni egy fél órácskát.

Nem, igazából Bumper minél távolabb van, annál jobb. A gyalogrendőr nem volt ugyan egy zseni, de a vörös sörényű lányt biztosan felismerte volna – vagy legalábbis ahogy Brawny módszereit ismerte, reggel az eligazításon mindenkinek a fejébe bele lett verve, kiket is keresnek. Egyébként is, Bumper kávézni akar majd biztos, akkor pedig ő sem állhatja meg, hogy ne hajítson az automatába egy batkát, a kávétól pedig csak még idegesebb lesz. A kutya rúgja meg az egészet!

Aludni sem bírt éppen nyugodtan, kicsit sajnálta is, amiért nem ivott az este valami erősebbet régi barátjával, csak hogy beszédülhessen az ágyba, mint akit lecsaptak. Enélkül pedig a rejtélyeken rágódva forgolódott hajnal háromig, akkor felkelt, melegített magának egy pohár tejet, majd visszafeküdt, és végül zaklatott álomba merült, mígnem hajnalok hajnalán arra riadt fel, valaki két patával dübörög az ajtón.

– Kérem, Green bácsi, segítsen! – ordította az arcába olyan erővel a pici Quicksand, hogy megfájdult a füle, amikor kinyitotta az ajtót.

A csikó igazán rémültnek tűnt, feldúltsága átragadt az öreg pónira is.

– Na, csak nyugalom, fiacskám – mondta, legalább annyira magának, mint vendégének. – Hát mi a baj? Történt valami?

– Igen, Leaf és Jun eltűntek, közben a rendőrök nyakra-főre keresik őket!

Ez a folytonos kiabálás nem tesz éppen jót a szomszédokkal való viszonyának. Kihajolt az ajtón, és szétnézett az ébredező utcán. Valahol messze jobbra két póni sietett halkan beszélgetve a dolgára, balra egy csikó újságokat hordott ki, egyébként a környék üres volt.

– Gyere be, és mondj el mindent – szólt Quicksandnek, és félrelépett az útból.

A csikó kimerülten lihegve beesett az ajtón – Green úr simán kinézte belőle, a házuktól idáig futott –, és lerogyott a felkínált üres székre az ebédlőben.

– Patacsókom, Green néni! – kiáltotta oda a nagy ricsajra álmosan előpislogó öreg kancának, aki erre csak legyintve elcsoszogott. Green úr tudta, Quicksand a „Green néni” megszólítással nagyjából pattanásig feszítette a húrt az asszonynál, de hát nincs mit tenni, ha egyszer a fiatalok képtelenek voltak megjegyezni a nevét.

Töltött hát egy pohár vizet, és a csikó patájába nyomta.

– Vegyél, kérlek, két nagy levegőt, és idd ezt meg – fűzte hozzá.

Quicksand engedelmeskedett, és mire kivégezte az italt, szemmel láthatóan nyugodtabbá vált a légzése. Visszatette a poharat az asztalra, és belevágott a meséjébe.

– Tegnap este Leaféknél váltunk el egymástól. Abban bíztunk, ha azt mondjuk, Jun az én rokonom, kihúzhat egy éjszakát náluk. Nem gondoltuk, hogy a rendőrök házról házra járva keresik őket! Együtt menekültek előlük, fogalmam sincs, hova.

– Értem már. És miképp kerülsz te a képbe?

– Leaf szülei megijedtek, mikor Leaf eltűnt, és mivel én is ott voltam, amikor Junt bemutattuk nekik, rögtön hozzánk indultak a rendőrökkel, kideríteni, hol szedtük össze. Elmondtam nekik nagyjából mindent, amit tudok, és rohantam ide. Kérem, Green bácsi, meg kell találnunk őket!

– Jól, van, nyugalom, nem lesz semmi baj. Továbbra is úgy gondolom, nem lenne teljesen haszontalan annak a lánynak, ha beszélne a rendőrséggel. Nagyon kíváncsi lennék, miért menekül előlük ilyen veszetten, talán mégiscsak akad valami vaj a füle mögött?

– Nem, biztosan nem, ő nem olyan!

A csikó ezt akkora meggyőződéssel kiáltotta, Green úr kénytelen volt hinni neki. Ha nem is bízott a gyerek érzékeny antennáiban teljesen, még élénken élt benne mindkét személyes találkozása a kancával, aki sokkal zavartabbnak és ijedtebbnek tűnt, mint veszélyesnek. Sok év tapasztalatával a háta mögött messziről megérezte, ha valaki hazudik neki, vagy el próbálja rejteni előle a valódi szándékait, mégis, ezek a vészjelző lámpácskák sötétek maradtak Juniper kisasszony esetében.

– Hiszek neked – bólintott végül. – Nem beszéltek neked bármiről, amiből kiderülne, hová is mehettek? Terveztetek valamit tegnap?

– Nem, fogalmam sincs, vagyis de! – kiáltotta Quicksand, és majdnem felugrott a székből, úgy kellett visszanyomni. – Junnak van valami régi pénze, aminek utána akar járni!

Green úr ettől teljesen felvillanyozódott.

– Egy ilyen öreg, karcos aranyérme esetleg?

– Igen, az! Honnan tetszik tudni?

– Akkor ezek szerint kettő is volt belőle… – motyogta az orra alatt, teljesen meg is feledkezve a vendégéről. – De miért érdekli az az érme? Ő is azután nyomoz, amit tartósítottak a rúnákkal? Vagy tényleg annyira fejbe verhették a társai, hogy ez az egyetlen kapaszkodó a múltjához?

– Miről tetszik beszélni? Milyen rúnák? Miféle társai?

– Ne haragudj, ezt most hosszú lenne elmesélni.

– De akkor van sejtése, hova mehettek?

Green úr erősen ráncolta a homlokát. Ó, ha most mindent tudna, amit Brawny! Persze tippjei akadtak éppen, ám azok alapján megtalálni bárkit is legalább annyira esélytelennek tűnt, mint tűt keresni a szénakazalban.

– Azt gondolom, előbb-utóbb ki fognak kötni a Violet kastélynál – mondta hangosan merengve. – De ha jól sejtem, melyik az, az ide meglehetősen messze van, eltart egy ideig mire odajutnak, főleg, ha arra is figyelniük kell menet közben, hogy ne keltsenek feltűnést. Ez előtt mindenképpen elmennek egy szakértőhöz megnézetni az érmét…

– Igen, tegnap Leaf említett valami ilyesmit! – vágott közbe a csikó.

– Akkor pedig még itt vannak a városban, valamilyen műgyűjtőnél, vagy esetleg egy múzeumban. Biztos nagyon vigyáznak rá, ne lehessen felismerni őket, akkor pedig esélyünk sincs a nyomukra bukkanni.

– Biztos benne? Segítenünk kell nekik!

– Na, csak lassan a testtel. Először is, ha elmenekültek a rendőrök elől, akkor legalább már azzal tisztában vannak, hogy keresik őket. Mit tehetnél te értük, hm, fiacskám? A nyakukra hozod csak a bajt. Azt hiszem, semmi szükségük nincs a mi segítségünkre. Ennek ellenére abban igazat kell neked adnom, a jelen pillanatban a fél patámat odaadnám, csak találkozhassak azzal a kancával, igazán fel szeretnék neki tenni néhány kérdést.

A szűkös ebédlőre csend borult egy rövid ideig, míg Green úr elgondolkozva bámult ki a hatalmas ablakon keresztül a kiskertjükre, és azon túl az utcára. Odakint a szürkületből időközben reggel lett, egy szokásosan induló napon talán most kelne fel a munkába készülődni. Ezt a feltételezést erősítette, hogy a konyhából átszűrődő hangok alapján „Green néni” nekilátott kávét főzni, és ebédet csomagolni a számára. Az asszony nem avatkozott a beszélgetésükbe eddig, bár Green úr azt sejtette, később meg fogja kapni a fejmosását amiatt, hogy már megint nem a saját dolgával törődik, hanem mindenféle rejtélyek után kajtat a városban. Nagyot sóhajtott, és feltápászkodott a székéből.

– Fiam, nekem lassan el kell kezdenem készülődni, mert Straws ideges lesz, ha nem váltom fel időben. Út közben megpróbálok kitalálni valamit, és körbepuhatolózok majd Bumpernél is, hátha ki tudom deríteni, mire készül a rendőrség. Azt javaslom, te menj haza, ne aggódjanak érted a szüleid.

– Hadd menjek én is, Green bácsi! Képtelen vagyok egy helyben ülni, annyira izgulok!

 

Mennyire megértette Quicksand érzéseit! Most épp a bódéja előtt sétálgatott idegesen fel-alá. Mikor jönnek már? Egyáltalán tényleg a Néprajzi Múzeumhoz mentek? Az a fafejű Bumper a reggeli kávéja mellett elkotyogta nekik, Brawny kora délelőtt egy egész csapattal a nyomában oda indult, márpedig ez nem lehet véletlen. Juniper kisasszony ki akarja deríteni a saját érméjéről, honnan is származik, elment hát a múzeumhoz. Brawny vagy a canterloti nyomozókat követve, vagy a saját pónijai nyomán, de rájuk bukkanhatott, és szintén utánuk viharzott. Hairy Hooves, az a nagydarab, csendes, de jóindulatú csődör éppen a városházára indult vissza a kocsijával, ami vagy kétutcányira van a múzeumtól, könnyen rá lehetett venni, szaglásszon egy kicsit körül a környéken, hátha a nyomára bukkan Leafnek és a kancának. Ha menekülőre fogják a dolgot, talán meglóghatnak a múzeum hátsó kijáratánál – igaz, abban biztos volt, ha Brawny időben ér oda, állítani fog minden kijárathoz őröket. Mégis, ha sikerül meglépniük, Quicksandben megbíznak, és így elképzelhető, hogy Hairy Hooves ki tudja csempészni a lányt a rendőrök gyűrűjéből.

Igen, az egészet most képzelte el elejétől a végéig tizenötödjére. Így fog történni, vagy másképp? Brawny kapja el a lányt, vagy a canterlotiak? És egyáltalán mi oka van rá, hogy beleavatkozzon ebbe az egészbe? Végezzék csak a hatóságok a saját munkájukat, hiszen azért fizetik őket a mi adónkból, nem igaz?

Igen is, meg nem is. A canterlotiakban nem bízott egy szemernyit sem, sejtette, ha a kanca a kezükre jut, egyszerűen soha többet nem fognak hallani felőle semmit. Dolgozott már együtt hasonló titokzatoskodó idegenekkel régebben is, nagyjából olyan eredménnyel, mintha egy feneketlen, fekete zsákba borítaná befelé az információt – bárhogy is próbálkozott, minden csak befelé ment és semmi nem jött vissza, a jól képzett ügynököknek még csak az arcáról sem lehetett leolvasni, mire is gondolnak. És persze ott van Brawny, akinek a tegnapi hangvételéből kiindulva valószínűsíthető, egyszerűen lecsukja az egész bagázst, és egy hétig rothasztja őket a börtönben, már csak a miheztartás végett is, amiért így megfuttatták a pónijait. Persze később biztosan igazságos elbírálásban lesz részük, csak odáig el is kell jutniuk – Green úr tapasztalatai alapján Brawny kapitányról sok mindent el lehetett mondani, de hogy hidegfejű, vagy megfontolt, azt nem.

Mi a túrót csináljon? Meg fog őrülni a várakozástól. Hívja fel a főnökét, és hazudja azt, rosszul van? Vegyen ki egy szabadnapot? De ezzel csak annyit fog elérni, hogy felébresztik a legszebb álmából Strawst. Neki aztán tényleg más se hiányzik, mint végigmelózni még egy egész nappalt is az éjszaka mellé, egyedül hagyva a csinos, fiatal, várandós feleségét. Egészen biztosan így is folyton stresszben vannak, mikor döglik ki ez a vén csont, akinek már évekkel ezelőtt nyugdíjba kellett volna vonulnia, hogy otthon játszogasson az unokáival (na igen, ha nem költöztek volna át Equestria másik végébe), vagy a rózsákat metszegesse a kertjében naphosszat, a nyomozós játék helyett.

– Green bácsi! Nem értek még ide?

A hang olyan hirtelen szólalt meg mellette, hogy korához méltatlanul nagyot ugorva fordult meg. A hirtelen mozdulatára Quicksand és Dusk Leaf is hátrált egy lépést.

– Fiúk! – kiáltotta. – Az ég szerelmére, mi történt? Minden rendben van?

– Semmi baj, Green bácsi – nyugtatta Quicksand. – Minden éppen úgy történt, amint azt meg tetszett jósolni.

– Juniper kisasszony jól van?

– Nem, ezt talán nem mondanám – felelt bizonytalanul Leaf. –, de legalábbis egyben van, és errefelé tart Hairy Hoovesszal.

A csikók egymás szavába vágva elmesélték a múzeumnál történteket. Green úr türelmesen végighallgatta őket – elképzelhetetlenül megkönnyebbült attól, hogy végre történik is valami. Mikor Leaf beszámolt a fekete csődörökkel vívott harcról, azért jócskán elkomorult az ábrázata. A beszélgetés félbeszakadt minden egyes alkalommal, amikor csak egy kocsi zörgött el a Hármas melletti úton, mindannyian türelmetlenül fülelték, esetleg nem Hairy Hooves érkezik-e. Egyébként is, hol késhet már ilyen sokat? Feltartóztatták valahol félúton?

Még legalább tíz percet kellett várakozniuk a csődör megjelenéséig, ennyi idő alatt Green úr tisztán érezte, legalább öt évet öregedett. Hairy a szokásos unott pókerarcával baktatott be a raktár udvarára – Green úr kapkodva nyitotta ki előtte a sorompót, miközben mindkét oldalra körbenézett, a környéken járók miatt kell-e tettetnie, mintha ellenőrizné a szállítmány papírjait, de szerencsére erre nem volt szükség.

– Nem volt semmi gond, barátom? – kérdezte türelmetlenül toporogva.

– Nem – jött a felelet a megszokott kurta módon, és jól is volt ez így, az öreg akkor gyanakodott volna, ha a csődörnek megindul a nyelve.

– Jun, előbújhatsz! – rikkantotta Leaf, miközben felhajtogatta a szekérre húzott ponyvát, közben nagyokat ugorva, hogy egyáltalán elérje a széleit.

Az álcaként felpakolt szénakazal alól – amit Green úr még csak nem is sejtett, honnan szerezhettek, talán valamelyik parkból – előbukkant a jellegzetes, fehéres-vörös sörény, és a világítóan ezüst szemek, amiket már annyira szeretett volna viszontlátni. A kanca zsibbadt, összetört tagokkal, néha felszisszenve lekászálódott a szekérről, és igazgatni kezdte a bundáját, lesöpörve belőle a rátapadt szálakat. Az egyik hátsó és egy mellső lábát vastagon rászáradt vér borította, rozsdabarnára színezve kócos vajszínű szőrét.

– Jól van, kisasszony? – kérdezte az öreg póni aggódva, felerészt a lány állapota miatt, és azért is, hogy az odakint közlekedők meg ne lássák.

– Köszönöm, igen, amennyire lehetséges egy ilyen rázós szekérút után – felelte Jun meglehetősen udvariasan, bár azért némi rosszallás kihallatszott a hangjából. Az öreg pillantását követve végignézett magán, majd magyarázkodva hozzátette: – Ez nem az én vérem.

– De hülye vagyok, el is felejtettem, neked megsebesült a lábad! – kiáltotta Leaf ismét túlreagálva a dolgokat, és Jun hátsójához ugrott, hogy közelebbről is megnézze.

Jun mókás zavarban tűrte, hogy a csikó körbevizslassa, leginkább azért, mert maga is kíváncsi volt az eredményre. Valami vágást tényleg érzett a harc során, bár mivel azóta nem fájt a lába, nem gondolt semmi komoly sérülésre. Mikor a csikó nem talált semmit, kinyújtotta hátrafelé a lábát, így a másik oldalról is körbenézhette.

– Esküszöm, úgy láttam, az az öltönyös megszúrt a késével – motyogta Leaf meglepődve –, de semmi nyomát nem látom.

– Csak egy karcolás lehetett – mélázott a lány a vállát vonogatva.

– Kisasszony, a mellékhelyiségben nyugodtan megtisztálkodhat, de kérem, előtte feleljen legalább egyetlen kérdésemre, különben megöl a kíváncsiság – kezdte Green úr. – Visszatért már a memóriája?

– Azt hiszem, jórészt igen. Már csak arra nem emlékszem, miként kerültem ide.

– Éppen elég baj az mind a kettőnknek, attól tartok. Mondja, a következő útja a Violet kastélyba vezet, ugye?

Ugyan csak egyetlen kérdésről volt szó, mégsem bírta megállni, hogy fel ne tegye a következőt is. Jun arcára lassan értetlenség ült ki.

– Igen, de…

– Nem fontos, honnan tudom. Mondja, kérem, honnan van az érméje?

– A… A mamámtól kaptam…

Green úr szemei összeszűkültek, figyelmét nem kerülte el a kanca rezdülése, és a hangjának megváltozása.

– Nagyon kérem, ne próbáljon meg hazudni nekem, hosszú évtizedek óta nem sikerült senkinek. Még egyszer megkérdezem, honnan van az érme?

Kicsit megijedt saját hangsúlyától – utoljára akkor beszélt így, amikor gyanúsítottakat hallgattak ki a kapitányságon. Nem szerette volna megijeszteni a lányt, azt végképp nem, hogy az magába forduljon és többet meg se szólaljon, márpedig az arckifejezéséből, és az ideges pillantásából, mellyel menkülőutak után kutatott, azt olvashatta ki, éppen a rossz irányba tereli.

– Ne haragudjon, még nem tiszta a fejem – mentegetőzött Jun kislányosan elpirulva, amiért füllentésen kapták. – Az érme a legjobb tudomásom szerint a mamámé volt, és azt hiszem, a földön találtam, éppen itt, ebben az épületben.

– Van esetleg valami sejtése, miként került ide?

– Azt gondolnám, ugyanazon a módon, amint én is. Legnagyobb sajnálatomra a történetnek erre a részére nem emlékszem, mint azt már említettem.

– Az érmén lévő rúnák funkciójára sem emlékszik?

A lány most először tűnt sokkal meglepettebbnek, mint rémültnek. Jónéhány másodpercbe beletelt mire feldolgozta a kérdést, és válaszra nyitotta a száját. Green úr eközben gyanakodva figyelte, nem készül-e esetleg ismét megtéveszteni.

– Igazság szerint csak valami nagyon régi írást láttam az érme egyik oldalán. Most, hogy említi, könnyen lehettek rúnák. Tudja, a mamám egyszarvú volt, és emlékeim szerint igen jártas a rúnamágiában. Ez rám korántsem igaz, ezért azt sem mondhatom meg, mit jelentett a felirat.

Most Green úron volt a sor, hogy elmerüljön a gondolatai között. Jun várakozva állt egyik lábáról a másikra néhány percig.

– Jaj, ne haragudjon – mentegetőzött az öreg, amikor végre felnézett –, nyugodtan tisztálkodjon meg, addig elrágódok azokon, amiket mondott.

A lány a mosdó felé vette az irányt, Hairy Hooves kimentette magát, mivel már régen a városházán kellene lennie és a főnökei biztosan a fejét veszik, így az öreg póni magára maradt a két csikóval.

– Mit jelent mindez, Green bácsi? – kérdezte bizonytalanul Sand.

– Várj, fiam, mindjárt megpróbálok rendet vágni benne.

Az egyetlen új információ, amit sehova sem tudott beilleszteni, az, miszerint a lány a Violet családhoz tartozik. Élénken emlékezett még rá, mit is mondott neki Brawny az előző este az eltűnt egyszarvúakról – talán mégis jó ötlet volt kizárólag ásványvizet innia –, de abban a beszámolóban csak két csődörről esett szó. Egyre titokzatosabbnak tűnt az ügy, bármerről is nézte.

Aztán ott a nagy kérdés, mi volt a ládában. Miért zárták volna be Violeték Juniper kisasszonyt, és ha ő volt bent, miért szabadult ki? Vagy esetleg mégis Brawny feltételezése a helyes, a ládában esetleg valamilyen örökség lehetett a Violet családtól, amit Jun, mint a jogos örökös (nem, talán az mégsem, akkor nem tört volna be, hanem kihozatja a ládát a hivatalos úton) meg akart szerezni, csak a segítői lenyúlták előle?

Talán van rá mód, hogy kiderítse. És ha megtudja az igazságot, mit fog tenni? Adja át a lányt a rendőrségnek? Egész életében talán csak egy-kétszer találkozott ennyire fogós kérdéssel, nem szerette volna elkapkodni rá a választ.

Rövid idő elteltével Jun előbukkant a raktárból, most már jóval tisztábban, bár azért bundájában maradtak még bőven gyanús, sötét színű foltok. Talán amikor megszárad, nem lesznek ennyire feltűnőek. Green úr az állát vakargatta, és a várakozó lánynak szegezte a kérdést.

– Tudja, egy gondolat nem hagy nyugodni, és jelenleg úgy tűnik, minden ezen áll, vagy bukik. A rejtélyekre a legegyszerűbb megoldás az lenne, ha az érme mágiájának köszönhetően ön hosszú-hosszú ideig a raktárban aludt volna, ám ismereteim szerint a rúnamágiát nem lehet ilyen távlatban élőlényeken alkalmazni. Nem jut véletlenül az eszébe valami, amit a mamája mondott önnek ezzel kapcsolatban? Esetleg egy elejtett megjegyzés az érmék céljára vonatkozóan?

Jun a homlokát ráncolta, végül megszólalt.

– Azt hiszem, erre a kérdésre ismerem a választ, de az a legegyszerűbb, ha megmutatom.

Sörényét előredobva lehajtotta a fejét, majd az egyik patájával egy választékot formált a tarkóján, láthatóvá téve sötét színű bőrét. Green úr egészen közel hajolt hozzá – ugyan nem értette, a lány mit szeretne neki mutatni, de kíváncsisága immár mindennél erősebbre nőtt. A fejbőrön apró forradások sejlettek fel, nem látta őket igazán jól, egyetlen árnyalattal térhettek el a környezetüktől, mintha furcsa, belső fénnyel izzanának. Lábával árnyékot vetett a tűző nap ellen, hogy jobban láthasson.

– Köszönöm, kisasszony – lépett hátra, amint a kirakós utolsó darabkája is a helyére kattant a fejében. – Igaza volt, ez azt hiszem, megválaszolja a kérdésemet, még ha nem is értem, miként lehetséges. Mondja, segíthetek esetleg még valamiben?

– Nem, uram, nagyon köszönöm, eddig is sokat segített – felelte Jun halvány félmosollyal, miközben hátrasimította a sörényét.

– Akkor csak annyit kívánhatok önnek, legyen nagyon óvatos, és járjon sikerrel az útján.

A lány félszegen biccentett, és szó nélkül kibaktatott a Hármas területéről. A két csikó döbbenten sietett utána.

– Quicksand, te itt maradsz! – kiáltotta Green úr ellentmondást nem tűrő hangon. – Mit gondolsz, hogy számolok el a szüleidnek, ha valami bajod esik?

 

41.

 

Mikor magához tért, mindene fájt. Ott volt először is az ezernyi karcolás a bőrén, annak köszönhetően, hogy beesett a bokorba. Az oldala és a lábai olyan mértékben sajogtak, azon se lepődött volna meg, ha valamelyik csontját sikerült eltörnie – ez mind a földet érés következménye volt. Ráadásul az egész mellkasát és az arcát tűzforrónak érezte, mintha minden egyes szőrszál leégett volna róla – a szagból ítélve nem is járhatott nagyon távol a valóságtól –, a robbanás miatt.

Egyesével végigpróbálgatta a végtagjait, ügyelve minden apró szúró érzésre az általános sajgás ködén át, ami esetleg ficamra vagy törésre utalhatna, de minden jel szerint megúszta komolyabb sérülés nélkül. Lassan felemelte a fejét, remélve, hogy a gerincét sem sikerült sehol eltörnie, és próbálkozásait siker koronázta, többé-kevésbé egyben volt. Talpra kecmergett, közben a fogát csikorgatta: korántsem a fájdalomtól, hanem mérgében.

Ez már több a soknál. Ki akarták hozni a sodrából? Hát tessék, sikerült. Csak kapja a patái közé a bandát, nem ússzák meg ép bőrrel, az biztos.

– Brawny kapitány! Brawny kapitány, jól van? – hallotta a hangot nagyon távolról.

Lassan odafordította a fejét, és meglepve tapasztalta, Fog hadnagy éppen mellette áll, és a fülébe üvölt. Ahhoz képest éppen nem hallotta őt valami jól. A nyavalyások, most végük van.

Óvatosan mozogva körbenézett. Először is észre kellett vennie, a sötétség csak félig magyarázható a füsttel, de erősen alkonyodott is már. A lemenő nap vörösre festette a tájat – a lemenő nap, és a lángok.

Csak néhány fekete csonk árulkodott arról, valaha itt egy kastély állt.

A költségek nem számítanak. – jutott eszébe. Valaki meglehetősen gazdag lehet ott, Canterlotban.

A hercegnő parancsa.  Na igen, a hercegnő neve mögé bújni jó szórakozás. Parancsokat osztogatni. Pónikat rémisztgetni. Rendőröket rokkantra verni. Épületeket romba dönteni. Ha tetszik, ha nem, hívatlanul vagy sem, amint ennek vége, látogatást fog tenni a palotában, arra esküszik.

Fog hadnagy és a társai a többieket támogatták fel. Néhány kivételtől eltekintve a csapat nagy része lábra tudott állni. Még szerencse.

Mint az is, hogy időben érkeztek. Vagy talán mégsem? Ha késnek egy kicsit, a helyzet esetleg megoldja saját magát. Akkor ők ép bőrrel hazamennek, ez az ügy pedig szépen eltűnik a süllyesztőben. De ez többé már esélytelen. Nem, nem. Most rettentően bepöccent.

Igazából azzal kezdődött, amikor a múzeum mögött megtalálták a leütött járőröket. Akkor már tudta, az a papír semmit sem ér. Lezárták a környéket, ám vagy túl későn, vagy nem elég jól, mert a préda meglógott. Legalábbis az egyik. Berobogtak a múzeumba, és a beszámolók alapján kiderült, persze mindegyiküket látták. Jó kis felfordulást csináltak odabent. A pincéből elő is került két gyanús csődör, akik a szemtanúk szerint nyílpuskákkal mászkáltak a tömegben. Ellenálltak a letartóztatásnak, nyakaskodtak, hogy nekik márpedig papírjuk van róla, megtehetnek bármit.

Brawny maga gondoskodott róla, kifelé menet megbotoljanak a lépcsőn. Lesz idejük elgondolkodni a történteken, mire canterloti barátaik megtalálják őket a börtön pincéjében. Az a négyballábas Cherrybloom, a titkárnője… nos, véletlenül elkeverte a papírjaikat. Persze majd ha lesz kedve rendet rakni, megtalálja őket.

Majd.

Annyi mindenesetre kiderült, van egy régi aranyérme a kancánál is. A múzeum több alkalmazottja is felismerte őt, és a vallomásuk szerint megadták neki pont azokat az információkat, amiket a canterloti szakértő a nyomozóknak az előző nap. Ez rögtön más megvilágításba helyezte a Violet kastélyt. Ahány felesleges pónija csak akadt, mindet magához vette, és vágtázva útnak indult.

Amikor ideért, a kanca és két társa – az egyik kiskorú, a másik kisstílű bűnöző – éppen a kastélyra vigyázó öreg komornyikkal beszélgetett. Alig akadt ideje bekeríteni őket, és megkezdeni a letartóztatásukat, amikor megjelent Starburst "úr”, az a narancsszínű csődör, akivel az irodájában már a tegnapi nap folyamán is összefutott.

Akkor úgy érezte, ilyen szép napja még sosem volt: az összes jómadár egy helyre repült, neki csak szépen be kell lapátolnia őket a kalitkába. Mekkorát tévedett! Starburst úgy gondolhatta, a hercegnő papírja majd felhatalmazza őt az ellene folyó rendőrségi eljárás megszakítására, ezért aztán szóváltásba keveredtek, ezután pedig bevetette a bal patájában rejtegetett mágikus fegyvert, aminek köszönhetően a lökéshullám az összes környéken ácsorgót szanaszét repítette, és minden éghető anyagot lángra lobbantott egy nagyjából tízméteres sugarú körben.

Brawny repülését a kastély udvarán álló bokrok szakították meg, majd a földre zuhant. Ekkor minden jel szerint elvesztette az eszméletét.

Valami nagyon különöset és rémisztőt álmodott.

Álmában a vörös sörényű kanca felkelt a földről, ezüst szemeiben úgy csillant meg a lángok fénye, mintha egyenesen a gyűlölettől izzottak volna. Egy szót ordított a csődör felé, artikulálatlanul, olyan hangerővel, hogy a nyál messzire fröccsent a szájából. A csődör egy tökéletesen oda nem illő halvány mosollyal a szája szélén válaszolt.

Ekkor a kanca tett előre pár lépést, és a csődör körül ismét fellángolt a levegő. Brawny beárnyékolta a szemeit, ám a hullámokban rátörő forróságtól a szempillái még így is megpörkölődtek.

A lány eltorzult arccal üvöltött, amint a szőr a fején és a mellkasán fekete füstté vált, és a bőre felhólyagzott. Üvöltött, de nem fájdalmában, hanem dühében, és megtett még két lépést.

A csődör fekete sziluettje az izzó fehér tűzgömb belsejében már nem mosolygott. Arckifejezése tökéletesen kivehetetlen volt, alakja mintha fokozatosan összement volna.

A lány sikolya megszakadt, mint amit elvágtak, többé már nem akadt sem levegő, melyet belélegezhetett, sem hangszála, amivel hangot adhatna. Csontjaira mocskos fekete szénrétegként kezdett ráégni a húsa, szemei elpárologtak az üregeikből, miközben megtett még két lépést, és odaért a csődörhöz.

Hogy a kastélyból az erős főfalak üszkös romjain kívül semmi nem maradt, és több száz méteres körzetben leégett az utolsó fűszál is, arról valószínűleg az a második robbanás tehet, ami ezután következett.

 

Támolyogva arrafelé indult, ahol a kastély bejárata állt. Nem volt nehéz megtalálnia a helyet: a homokos föld felső rétegére kis körben fekete üvegréteg égett rá. Egy marék elszenesedett csont jelezte az üvegkör közepén, az álmának igenis lehetett valami köze a valósághoz. Csontok, és a kihűlő üvegbe belefagyó lábnyomok.

Nyugat felé vezettek, majdnem egyenesen bele a vérvörös foltba az ég alján.

Nem, ez őrület, a robbanáshoz ilyen közel senki nem maradhatott életben. Hol ér véget az álom, és hol kezdődik a valóság?

Brawny, Brawny, hát nem tanultál semmit? Minek hiszel inkább, az elméleteknek, vagy a bizonyítékoknak?

Miről is beszéltek, mielőtt megzavarta őket? Ponyville-be mennek? Akkor csak nevetett rajtuk magában. „Tudok javasolni egy kellemesen hűvös helyet uticélotoknak” – gondolta akkor cinikusan. Most pedig megléptek, ki az ő körzetéből, ahol már semmit nem tehet az elfogásuk érdekében.

– Fog hadnagy – szólalt meg kiszáradt, égő torokkal krákogva. – Fog hadnagy!

– Igenis, uram!

– Mától szabadságon vagyok, maga a helyettesem. Próbálja meg elsimítani ezt a kuplerájt.

– De… De hova megy, uram?

Nyugatra.

– Azt hiszem, meglátogatom egy ezer éve nem látott rokonom Ponyville-ben. És még az sem kizárt, benézek Canterlotba is.

 

42.

 

Golden Hoovesnak halvány ötlete sem volt, mi a fészkes fenét keres itt. A vonat csak robogott bele az éjszakába, míg ő bámult kifelé az ablakon, figyelte a csillagok fényét el-eltakaró hegyek és erdők fekete tömbjeit. Kis falu közeledett a lakóházak pislákoló fényéből ítélve, a szerelvény lassított, majd egy zökkenővel megállt. A vele szemben ülő Leaf is az ablak felé fordította a fejét, kíváncsian pislogott kifelé. Jun méltatlankodva ciccegett a csikó mocorgására – éppen Leaf sörényéből simítgatta ki a megperzselődött, felpöndörödött szálakat. Egy percnyi mozdulatlan csend után a kalauz sípja szelte ketté az éjszakát, és a vonat nagyot rándulva újra megindult, egyre csak gyorsulva bele a sötétségbe.

A kocsi ajtaján egy asszonyság lépett be egy méretes bőröndöt cipelve a hátán, biztos most szállt fel, fintorogva nézett végig a kis társaságon, és keresett magának egy szabad helyet a vagon másik végében. Hát igen, nem nyújtottak valami szép látványt: mind a kettőjüknek tüsire pörkölődött a sörénye, bundájukból még mindig égett szaruszag szivárgott, hiába mosakodtak le az állomás kétes tisztaságú mellékhelyiségében.

Igen, mind a kettőjüknek, de Junnak nem. Neki nagyjából két patányi hosszú, dús, fehéres-vörös sörény borította a fejét, egészségesen csillogva a gyér világításban, Golden meg mert volna esküdni rá, ha közel hajol, még azt a jellegzetes, kellemes fűszeres illatot is érezni fogja, amit mindig a lány közelében – jó, leszámítva a legelső találkozásukat. Amikor még elindultak, szinte semmi nem volt, ami elrejtette volna Izzyt, szegény kis állat finnyásan emelgette a tappancsait, mert szúrta a szőrszálak tarlója. Mire az állomásra értek, a gekkó teljesen eltűnt, és Golden tutira vette, mikor Canterlotra begördülnek valamikor holnap reggel – vonatuk nem lehetett valami gyors, minden tanyánál megállt –, a régi, lábnyi hosszú sörénye keretezi majd a lány arcát.

Nem, egyre inkább elfogta az az érzés, Jun nagyjából annyira valódi póni, mint egy jól sikerült szobor. Egy nagyon veszélyes szobor. Mióta a múzeumot elhagyták, érezhetően megváltozott, sokkal visszahúzódóbbá és szótlanabbá is vált – mintha csak kihűlt volna.

Bolond vagy, Golden. Elfordult az ablaktól, és a lányra nézett, aki elmélyülten rendezgette Leaf sörényét. Arcán koncentráció, szokatlanul ezüstös szemei csillogtak, vékony bőre alatt karcsú, ruganyos izmok tengere hullámzott, ha közelebb hajolna, érezhetné a testmelegét. Ez neked egy szobor?

Jun észrevette a rászegeződő tekintetet, és kíváncsian Golden felé fordult. A csődör zavartan kapta a fejét az ablak és a kinti táj irányába, mint akit valami rossztetten értek.

És ha nem póni? Akkor miért jössz zavarba, ha rád néz?  Mégiscsak Leafnek lesz igaza ezzel a távoli ország hercegnője teóriával.

Egy szárnyatlan, szarvatlan, mégis varázslatos, udvarias, bukott hercegnő.

Ugyanakkor csak egy kislány egy túlméretes testbe zárva, aki egy rémregény oldalai közé csöppent, és nem találja a kiutat.

Eszébe jutott a kastély, bár igyekezett eddig nem gondolni rá. Késő délutánra járt már, mire megérkeztek, pedig amint Jun kilépett a Hármas kapuján, sietősen a nyakukba kapták a várost, fittyet hányva a szokásos elővigyázatossági szabályokra. Golden persze a következő sarokról figyelte csak, amint a lány és a csikó nekiindul: ismerte már jól Green urat, még azokból az időkből, amikor az öreg a rendőrségen dolgozott, és köszönte szépen, de esze ágában sem volt vele találkozni. Valami ilyesmire azért Leaf számított – a csikó igen jó megfigyelő hírében állt –, és bevárták a tolvajt valamivel arrébb.

Nem volt nehéz dolga megtalálni a Violet birtokot, emlékezetében még élénken élt, mikor legutóbb bemerészkedett a kísértet lakta helyre. Akkoriban nemcsak Manehatten környékén számított új fiúnak, annyira kezdő volt, hogy a távoli motozást meghallva hanyatt-homlok menekült kifelé – elhagyatottnak hitte a kastélyt, nem számított rá, hogy bárkivel is összeakad odabent, végképp nem a hórihorgas, csontos alakra, aki úgy imbolygott elő a sötétből, mint maga a halál.

Most, miután becsöngettek, ugyanez a jelenés nyitott ajtót, Goldennek úgy tűnt, egy napot nem öregedett, de hiszen már amúgy is éppen elég vénnek nézett ki csupacsont termetén lötyögő bőrrel, kopott szőrével.

Mikor az öreg komornyikot meglátta, valami olyasmi játszódott le a lány arcán, amiről százoldalas tanulmányt lehetett volna írni, ha véletlenül egy szakértő lélekbúvár arra jár. Mivel a tolvaj nem értett az ilyesmihez különösebben, csak annyira emlékezett, a lány vagy két lépést hátralépett, a fejét a magasba emelte a döbbenettől, a szemei tágra nyíltak. Fájdalom és félelem kergetőzött bennük, száját szóra nyitotta, ám hangtalanul csukta be ismét. Mellkasából szaggatott sóhaj szakadt fel, termete megrogyott, szinte belezuhant az öreg póni nyakába.

– Julian… – nyögte elhalóan, szemét elöntötték a könnyek, és zokogni kezdett.

A komornyik darabos mozdulattal viszonozta az ölelést, szinte hallani lehetett az ízületei nyikorgását. Golden Leaffel együtt tátott szájjal, a tehetetlenségtől zavartan figyelte a jelenetet. Ismét rá kellett ébrednie, semmit nem tud a szótlan lányról, például nem is feltételezte volna róla, hogy így sírjon, mint egy gyerek. Julian lassan simogatta a hátát, alaposan felborzolva rajta a szőrt, de ezzel mintha mit sem segített volna, a lány egyre hangosabban hüppögött.

– Julian… Most már emlékszem… – törtek elő belőle a szavak foszlányai. – Mindenre emlékszem… Maya… Maya… és a mama is…

Az öreg csődör olyan erősen szorította magához a lányt, amint csak tőle telt, fejét a sírástól remegő vállakra hajtotta.

– Cssss… Tudom. Ez mind már nagyon régen történt – csikorogta lehetetlenül mély hangon. – Jun… Össze kell szedned magad, mert nincs sok időnk.

Jun összeszorította a szemeit, mintha ezzel megállíthatná a könnyeket, vicsorgott az erőlködéstől, hogy a sírást elfojtsa.

– Mi… fog most… történni? – kérdezte a zokogástól meg-megtorpanva.

– Közelednek. Nem érzed? Igaz, nem közénk tartozol. – Az öreg lassan beszélt, minden szót alaposan megrágva. – Utána… Nem tudom.

Hátrébb lépett, és egyik patájával megemelte a lány állát, hogy a szemébe nézhessen. Jun arcán a szomorúság helyét fokozatosan a düh és a félelem vette át.

– Szükségük van rád, ezért nem pusztítottak el, mint a többieket – mormolta Julian. – Mama érméivel megdermesztettek, bezártak, elrejtettek, várva hogy eljöjjön az idő.

– De… Nem voltak ott, mikor felébredtem. Mi történt?

– Közbe kellett lépnem. Túl nagyra nőtt a hatalmuk. A kinevezés… A tábornok… Nincs időm elmondani. – Az öreg póni mindent elkövetett, hogy picivel gyorsabb tempóra fogja beszédét, de kudarcot vallott.

– Te segítettél? Hogy úsztad meg eddig? Érted is el fognak jönni!

– Én csak egy félresikerült torzszülött vagyok, nem számítok nekik. Emlékszel már, mit kell tenned?

– Igen, a bánya, Ponyville mellett.

– Jun. Azt hiszem, Izzy…

– Jó estét kívánok – szakította félbe a harmadik hang váratlanul. – Hölgyem, uraim…

Egy jól öltözött barna csődör lépett közéjük, egyik patájával jelvényt tartva a magasba. Golden természetesen azonnal felismerte, és úgy kellett visszafognia magát, hogy ne kezdjen el hanyatt-homlok menekülni: Brawny Back volt az, Manehatten forrófejű rendőrkapitánya. Mikor körbenézett, a többi póniját is megláthatta, amint előléptek a kastély kertjét díszítő bokrok közül, és az ősi épület sarkai mögül. Ennyire lekötötte volna az előző jelenet, és észre sem vette, amint bekerítik őket? Ennél sokkal elővigyázatosabbnak kellene lennie! Talán épp az altatta el a figyelmét, az öreg komornyik beszélt ugyan valakik közeledéséről, de túl nyugodt volt. Jó eséllyel nem is a rendőröket várta, hanem másokat… Akkor viszont sürgősen el kellene tűnniük innen!

Feltűnésmentesen lépett egyet hátrafelé, egyik lábával maga mögött terelve a csikót is, miközben a kapitány kedélyesen folytatta az előadását.

– Elnézésüket kell kérnem, amiért félbeszakítom a társalgásukat. Juniper kisasszony, ugye? Szeretnék önnek feltenni néhány kérdést, ha lehetséges.

– Jun… – kezdte újra a komornyik, ám be nem fejezhette, újra a szavába vágtak.

– Tisztelt uram, az időpont sajnos nem a legalkalmasabb – felelt a kapitánynak Jun kapkodva.

Brawny szája körül erőltetett mosoly ömlött szét.

– Kisasszony, azt hiszem, ön félreérti a helyzetét. Szeretném, ha önszántából követne engem a kapitányságra a társaival együtt, de ha ez esetleg nem állna szándékában, hatalmamban áll erőszakot alkalmazni.

Golden kihasználta, hogy nem figyelnek feléjük, és addig hátrált, míg csak neki nem ütközött a mögötte álló rendőrnek.

– Értse meg, kérem, ez lehetetlen! Örömmel válaszolok a kérdéseire, viszont meg kell kérnem, tartson velünk. Haladéktalanul el kell érnem egy vonatot.

– Jun… – dörögte a komornyik olyan hangosan, ahogy csak a vézna testéből kitelt.

– Ó, természetesen. És, ha szabad megkérdeznem, hova utazik ilyen sietősen?

– Az talán már nem olyan fontos – érkezett a válasz a kert felől.

Mi lesz itt, osztálytalálkozó? – futott át Golden agyán. A kastély előtt szinte nevetséges méretű tömeg kezdett gyülekezni. Az újonnan érkező csődör akár Jun valamilyen távoli rokona is lehetett volna, hatalmas, karcsú alakjával jó egy fejjel magasodott a rendőrkapitány fölé, rikító narancs szőre és vörös sörénye a látóhatár irányába araszoló nap sugaraira rímelt. Bár hangjából semmilyen érzelmet nem olvashatott ki, arról mindenesetre meggyőződött, félni nem fél az egybegyűltektől.

Brawny egy picit meglepetten pislantott a jövevény felé, majd arcán az eddigi hamis mosoly igazán őszintébe csapott át.

– Á, kedves Starburst úr! Milyen öröm, hogy csatlakozik hozzánk. Önnek is szerettem volna feltenni pár kérdést a társai viselkedésével kapcsolatban.

A Starburstnek nevezett illető rá se nézett a kapitányra, egyenesen elhaladt mellette, és Jun fölé magasodott.

– Juniper, ismersz engem – mondta hidegen. – Fejezzük be a játszadozást, és akkor senkinek nem esik baja.

– Uram, hagyja abba a fenyegetőzést, mielőtt a pónijaim letartóztatják! – Brawny láthatóan kezdte elveszíteni a türelmét.

Golden még két lépést tett hátra, eloldalazva a kibontakozó szócsatára koncentráló zöldfülű rendőr mellett.

– Brawny kapitány, a hercegnő nevében…

– Starburst úr, ön minden felhatalmazását elveszítette, amikor a beosztottjaimra támadt! Megírtam a jelentésemet a hercegnőnek, a többit majd megbeszélheti személyesen vele!

A szinte már röhejes képet, amint a kapitány vörös fejjel üvölt a méretes csődör nyakának, Golden igyekezett jó mélyen a memóriájába vésni, hogy szórakozhasson rajta majd öreg napjaiban. Na persze, ha megéri. A biztonság kedvéért óvatosan araszolt még néhány lépést hátra, Leafet továbbra is maga mögött terelve. A csikót sem kellett nagyon győzködni, valahonnan megérezte, ennek nem lesz jó vége.

A következő jelenet olyan gyorsan zajlott le, még a földre vetődni is alig maradt ideje.

– Juniper, még nem késő… – kezdte Starburst.

– Te… Te voltál az… – tátogta a lány.

– Letartóztatni őket! – kiáltotta Brawny.

Az egyenruhás pónik nekik szegezték a fegyvereiket – akik közelebb álltak, rövid lándzsákat, a távolabbiak nyílpuskát. Starburst ugyanakkor felemelte a bal lábát, amin valamilyen írás izzott, a jelek beleégtek Golden retinájába.

És akkor elszabadult a pokol.

A tolvaj egy virágágyásnak köszönhetően – és persze reflexeinek, mert eddigre már hasalt – megúszta az első lökéshullámot, csak a sörénye vágódott a szemébe. Jé, meggyulladt… – konstatálta tompa révületben a szeme előtt táncoló égő szálakat, de nem bajlódott azzal, hogy megpróbálja kioltani őket.

– Nova!!! – hallotta Junt bömbölni, miközben a döbbent csikót maga előtt taszigálva a legközelebbi, tökéletes téglatest alakra nyírt bokor felé igyekezett. Elképzelni sem tudta, mi folyik a háta mögött, eredetileg a legrosszabb, amire számított, egy nyílzápor volt, most pedig mindenhol tűz égett körülötte.

– Igen, én öltem meg őket – érkezett a válasz, ám mintha az eddigi teljes érzelemmentesség helyére egy egészen apró büszkeség szivárgott volna.

Golden Leaffel a karjai közt beugrott a bokor mögé, fülszaggató dörrenést hallott, majd úgy érezte, felgyullad a háta, és onnantól elméjét elnyelte a sötétség.

 

Látta, mi maradt a kastélyból. Látta, mikor új szőr nőtt Jun csupasz bőrére – kivéve persze a „06” alakú forradást. Milyen csapatban játszol? Az egyszarvúk között? Erős barátaid lehetnek, ha ilyen rúnák védenek – jutott az eszébe, amint a szemközti ülésen elterült lányt nézte. Most nem kellett a lebukástól tartania, Jun a két mellső lábára hajtotta a fejét, és nagyokat szuszogva aludt. Nyugtalan álma lehetett, mert izmai össze-összerándultak, mint aki éppen menekül valami elől.

Kicsit sajnálta, hogy ennyire nem figyelt a suliban. Talán akkor bejutott volna az akadémiára, és ismerné, miként működnek a rúnák, de nem, ő azzal volt elfoglalva, hogy kígyót-békát teleportáljon a tanári asztal fiókjába, vagy a szertár lezárt szekrényeit nyitogassa a haverjai legjobb szórakozására. Mágia? Mindent tud róla, ami az élethez kell. Földrajz? Unalmas badarság. Hol van az a Ponyville? Valahol Canterlottól délre. Sose járt ott, most legalább megnézheti magának. Még az is lehet, igen naiv népség lakik arra, akik éjszakára se zárják be az ajtót.

Ja, ne felejtse el jó mélyre lehúzni a fejét a canterloti állomáson – hátha valaki még emlékszik az arcára ennyi idő után is.

– Szálljatok le rólam, kérlek – mondta a lány még az este, míg a vonatra vártak. – Láthattátok, ez nem játék.

– Épp azért kell veled tartanunk, nem igaz, Golden? – vágta rá Leaf a tolvajra pillantva.

Ő maga sem értette, miért nem lépett még le. Az aranypénz miatt? Vagy talán két ezüst szem kedvéért?

– Nem értem, mit vártok tőlem. Nem az vagyok, aminek  hisztek. Csalódni fogtok bennem – győzködte őket a kanca.

Leaf csak a fejét ingatta.

– Te még sosem tettél semmit önzetlenül, valaki másért?

Jun megadóan lehunyta a szemeit.

– Nem… Talán nem. De most majd fogok.