34.

 

– Kik ezek? – kérdezte Jun kíváncsian a mellette álló Mayától.

– Segíts picit – mondta Maya, világos szemeiben éppen annyi szemrehányással, amitől Jun kellemetlenül érezhette magát.

– Balra három teljesen fekete csődör gyakorlatozik, olyanok, mintha ikrek lennének. Ha jól látom, a vállukon tízes szám van.

– Igen, ők az Octane ikrek. Eredetileg nyolcan voltak, de valamiért csak három maradt belőlük.

– És jobbra, aki egyedül üldögél, mintha nem lenne semmi jobb dolga, narancs-vörös póni?

– Ilyen rikító színei kizárólag Novának vannak – nevetett Maya. – Most még lehet, hogy csak a lábát lógatja, majd figyeld meg, mit tud, amikor belemelegszik!

– Kicsodák ők, Maya? – kérdezte csodálkozva.

– Hát a mi testvéreink. A második félév.

 

Magasan a fejük fölött álltak éppen, egy olyasmi helyiségben, amit valamikor öltözőnek szánhattak, viszont egy nagy kupac poron és két lezárt sor szekrényen kívül jelenleg nem állt benne más. Az egyik fal szinte teljesen hiányzott, csak egy nagyjából lábnyi magas korlát választotta el őket az odalent elterülő méretes teremtől, amit minden bizonnyal sport célokra hoztak létre. Ahhoz képest elég kihalt volt, éppen csak néhány faládából épített akadály árválkodott odalent, és persze a pónik, akik különböző fegyverekkel igyekeztek egymást megvágni.

Junnak már volt szerencséje tapasztalni Maya edzésein, mennyire nem babra megy a játék, ha harcról van szó, ezért egyáltalán nem döbbent meg, mikor észrevette, az odalenti csődörök sem gyakorló pengékkel vannak felszerelve. Egyikük egy félresikerült csapás következtében olyan simasággal szelte ketté a mellette álló tereptárgyat, mintha a kardja vajon hatolt volna keresztül. A faláda felső része még egy másodpercig meg sem rezdült, majd szép lassan a gravitáció húzásának engedve egyszerűen elcsúszott az alsón, és tompa csattanással a földre esett. Addigra a küzdelem résztvevői már teljesen máshol jártak, folyamatosan táncolva igyekeztek elkerülni, nehogy ők is a láda sorsára jussanak.

Elsőre nem értette, ki van kivel, és minél tovább figyelte őket, annál inkább megbizonyosodott róla, nem két oldal ütközetét látja. A sötét szőrű pónik egyetlen célja az lehetett, hogy valamelyikőjük ne kerüljön ki ép bőrrel a teremből, ahányszor csak egyikük szorultabb helyzetbe került, a másik kettő már a nyakán is volt. Csakis azért úszhatták meg egyetlen karcolás nélkül eddig, mert nagyjából egyforma képességekkel rendelkeztek, és úgy tűnt, sarokba szorítva erejük szinte megduplázódik. Nem merültek ki, nem álltak meg lihegve egymást méregetni, sokkal inkább egy halálosan bonyolult balett darab lépéseit adták elő higanyos folyékonysággal.

Hozzájuk képest negyedik társuk, a narancs szőrű, egészen flegmán üldögélt egy padon, rájuk sem hederített. Jun egy picit sajnálta, hogy nem láthatja, mire célzott nővére, Nova egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki be akar melegedni, hanem inkább emlékeztette olyasvalakire, aki rémesen unatkozik. Szerencsére háttal ült nekik, mert négyük közül ő volt az egyetlen, akinek akadt ideje nézelődni, és biztosan felfedezte volna a két kancát.

– Miért vagyunk elkülönítve tőlük? – kérdezte Mayától, miután elég sokáig figyelte őket.

Maya hirtelen mondani akart valamit, ám meggondolta magát, és becsukta a száját. Egy picit rágódott még magában, mielőtt tényleg megszólalt volna.

– Ők… Mások, mint mi – mondta, de Jun szeméből csak várakozást olvashatott ki, mint aki nem elégedett ezzel a kurta magyarázattal. – Sokkal veszélyesebbek.

Jun figyelme újra a lentiek felé fordult, amíg emésztette ezt a mondatot. Igen, veszélyesnek néztek ki, bár valójában nem annyira, hogy legrosszabb esetben ne lenne képes előlük elmenekülni. Nagyok voltak és lomhák hozzá képest, ráadásul ez alatt a tíz perc alatt, amíg nézte őket, már kezdte felismerni mozgásukban a mintákat. Amikor az egyik fentről támad, a másik egyszerűen erőből blokkolja, majd eltáncol az ellenkező irányba, mint ahol a harmadik áll. Túl rövid ívre vett csapás elől elhajol, túl hosszú esetén kivédi és ellentámadásba megy át. Egyáltalán nem végeztek bonyolult mozdulatokat, a gyanútlan szemlélődőt leginkább azzal zavarhatták össze, hogy mindhárman teljesen egyformának tűntek.

Már fel is állított vagy hat sémát, ami szerint legyőzhetné őket, persze nem szabad megfeledkeznie arról sem, milyen ügyesen képesek szabadulni a szorult helyzetekből. Talán ha egyszerre ketten vagy hárman támadnának rá, akkor meg tudnák izzasztani, de nem akkor, ha Maya is mellette áll. Egyre inkább kedve szottyant kipróbálni a tudását ellenük.

Annyira beleélte magát, szinte megugrott, mikor egy pata érintését érezte a vállán.

– Sejtem, mire gondolsz – szólt a nővére. – Nekem is eszembe jutott már, de hidd el, rosszul sülne el. Nem lett volna szabad idejönnünk. Gyere, tűnjünk innen.

– Miért parancsolgatsz nekem? Miért nem mondasz el mindent, amit tudsz, akkor magam hozhatnám meg a döntést!

– Nem parancsolgatok, csak kérlek. Vannak olyan dolgok, amik jobb, ha rejtve maradnak, hidd el. Ezért találták ki ezeket a szabályokat. Nem megyünk a száz alatti sorszámú termekbe.

 

– Akkor miért hoztál ide?

Maya csak hallgatott, és Jun tudta, jogosan. Ha nem erőszakoskodik, akkor most valószínűleg nyugalmas délutáni edzésüket töltenék valahol a sötét komplexum másik oldalában. Nővére megmondta előre: aki kíváncsi, hamar megöregszik; és minél többet iszik a tudás vizéből, annál szomjasabb lesz tőle, ezt is értette már. Mit csináljon? Menjen vissza a szobájába, és tegyen úgy, mintha semmit sem látott volna? Próbálja meg Mamának feltenni a kérdéseit? De hiszen ő folyton csak kitérő válaszokat ad, mintha egy gyerekkel beszélgetne.

Vagy egyszerűen menjen a saját feje után, amint eddig is?

Megtehetné. Mégis félt tőle, mi várja az út végén. Nem szeretne rajta egyedül végigmenni. Szüksége volt valakire, aki támogatja, aki mellette áll, fizikai és átvitt értelemben is. Szüksége van Mayára.

Mennyire ironikus is ez! Amikor először hallotta nővérétől a mondást, „vak vezet világtalant” (úgy tűnt, Maya imád álandóan szólásokat idézni), majdnem meghalt a nevetéstől, fetrengett, a hasát fogta, nyerítve hahotázott, majd később csak vinnyogott, mikor ereje a végére járt. Ezalatt Maya szkeptikusan szemlélte.

– Nem érted? – nyöszörögte a kacagástól könnyes szemmel. – Ezek mi vagyunk! De melyikőnk a vak, és ki a világtalan? Ki vezet kicsodát?

Eleinte legtöbbet Maya vezetett, viszont mostanában sokszor már Jun.

Mennyire megkedvelte a testvérét ez alatt a néhány hét alatt, amióta megismerte! És amit még kevésbé gondolt volna, minden jel szerint Maya is szerette őt. Odabent legalább annyira hasonlítottak egymásra, mint kívülről, éppen csak annyi összetűzés akadt közöttük néha, amitől érdekesebb lett az élet.

Könnyen lehet, minden másként alakul, ha egyszerűen csak össze vannak zárva egy nagyon pici helyre, mert akkor talán hamarabb kijönnek közöttük a különbségek, de minden napjukat annyira telezsúfolták tennivalóval, hogy gyakorlatilag estére egyszerűen bedőltek az ágyba, mint két zsák. Minden reggel megjelent egy egyszarvú az ajtóban, aki adott nekik valami (többnyire elég kellemetlen, undorító, koszos, vagy csupán nagyon nehéz) feladatot aznapra, és legtöbbször még a határidőt is megkapták, mikorra kell végezniük. Volt köztük válogatott zöldségek pucolása, aprítása és hatalmas kondérokba pakolása, vagy ha már a konyhai munkáknál tartunk, hihetetlen mennyiségű mosogatás. Jun kezdte sejteni, Maya miként lehet ilyen jó barátságban a személyzet vezetőjével, Candy nénivel – egy hét múlva már betéve fújta ő is az összes unokájának nevét, életkorát, szőrszínét, mindent; valamint azt is megállapíthatta az öreg éppen aktuális lábfájásából, hogyan fog alakulni az időjárás odakint. A második hét végére Mayával szokásuk lett kölcsönkérni egy stopperórát, amivel mérhették mosogatásuk sebességét, és ketten annyira összeszokott csapatot alkottak, hogy minden egyes nap újabb és újabb rekordot állítottak fel. Sokat viccelődtek rajta, mennyi ideig molyolhatnak ezzel a kellemetlen munkával az egyszarvúak, amikor ők ketten éppen mással vannak elfoglalva, Maya tippje szerint biztosan órákig tart nekik, és nem is járt túl messze az igazságtól.

Sokkal kellemesebb időtöltésnek számított, mikor pakolni küldték őket, egyik teremből a másikba. Kaptak segítségképpen két apró kerekeken gördülő kocsit is, így nem kellett mindent a hátukon cipelniük, de azért bőven leizzadtak, mire a hatalmas, felirat nélküli ládákat felpakolták, átvitték a rendeltetési helyükre, majd lerakodtak. Nem tudták eldönteni, vajon csak az idejük kitöltése miatt osztják be őket a hasonló emelgetős feladatokra, vagy hogy ne legyen az időtöltés nagyon monoton, esetleg az egyszarvúak varázsereje sem képes ekkora ládákat erőlködés nélkül megmozgatni? Mindenesetre egy-egy pakolással eltöltött nap végén, mikor a célnak kijelölt raktárban kimerülten, jólesően sajgó tagokkal körülnéztek, mindig büszkeség töltötte el őket, mekkora kupacot sikerült elszállítaniuk.

– Te nem vagy kíváncsi, mi van ezekben a ládákban? – kérdezte egyszer Mayát, mire ő csak flegmán vállat vont.

– Nincs ráírva?

– Nem, semmi jelzést nem látok.

– Biztos valami ennivaló.

– Vagy akár kincsek!

– Ne hülyéskedj, ha értékes lenne, biztos állítottak volna ide valakit figyelni ránk.

Ilyen is előfordult már egyszer, amikor két morcosnak tűnő egyenruhás unikornis figyelte minden mozdulatukat. Junnak nagyon vissza kellett magát fognia, csak hogy ne kezdje el direkt bosszantani őket. Most viszont csak ketten álltak a gyéren világított helyiségben.

Végigfuttatta a lábát az egyik faláda leszegelt teteje mentén, míg csak egy kiálló egyenetlenséget nem talált rajta. Beakasztotta alá a patáját, és teljes erejéből felfelé feszítette, mire a szögek tiltakozva megnyikordultak.

– Mit csinálsz? – kérdezte Maya, közben idegesen mellé lépett. – Mama azt mondta, ne nyissuk ki őket…

– …Mert veszélyes anyagot is tartalmazhatnak, emlékszem. Gondolod, ha igazán veszélyes lenne, ideengednek minket a közelébe?

– Igen, mert megbíznak bennünk.

– Ezt te sem mondod komolyan – vigyorgott rá Jun gúnyosan, bár kicsit sajnálta, hogy nővére nem láthatja az arckifejezését.

Azért úgy tűnt, a hanglejtéséből tudott olvasni, mert legalább csendben maradt.

– Gyere, inkább segíts – mondta végül elfordulva, és ismét nekiesett a ládának. Biztos lehetett benne, Maya szó nélkül mellé fog állni akkor is, amikor a büntetésüket megkapják, ennyi erővel akár segíthetne is.

Teljes erőből nekifeszült a tetőnek, ám nem talált rajta rendesen fogást, így a patája hirtelen lecsúszott róla. Hangosan felszisszent, amint a durva szálkás felület felsértette a bőrét.

– Várj, megmutatom, hogy kell ezt csinálni – sóhajtotta Maya, és mellé állt.

Ketten együtt két oldalról kapaszkodtak bele a láda tetejébe.

– Háromra, érted? Egy, kettő… Három! – vezényelt a nővére.

Jun teljes erejéből tépni kezdte a deszkát, és érezte, ahogy az lassan enged az erejük alatt. Próbálta amennyire lehetséges, átterhelni az erőt a hátára, így minél nagyobb izomcsoportjait bevonni a munkába. Munkájuk eredményeképp a fedél hangos reccsenéssel lejött a ládáról, de olyan hirtelen, hogy Maya elveszítette az egyensúlyát, és a fenekére tottyant.

– Kinyílt? – kérdezte bizonytalanul, majdnem félve.

– Aha – morogta Jun, és közelebb hajolt.

– Mi van benne?

– Fogalmam sincs.

Bármi is volt az, egy szóval lehetetlen lett volna leírni Mayának, micsoda. A szalmával és jó adag faforgáccsal kibélelt ládát egy jókora, fémesen csillogó henger töltötte ki, egyik oldalán nyomógombokkal és valami kijelző-szerűséggel, a tetején és az alján vékonyabb és vastagabb csövek csonkjai álltak ki.

– Valami gép, talán az egyik laborba, vagy a konyhába. Inkább laborba.

– Elégedett vagy?

– Azt hiszem…

– Akkor csukjuk vissza.

Óvatosan rátették a tetőt a ládára, és megpróbálták visszaütögetni a szögeket, több-kevesebb sikerrel. Ha valaki közelről megnézi, látni fogja, hogy felnyitották, nem is beszélve az apró vérfoltokról, amiket Jun pacázott rá a sérült lábából.

Este Maya lefertőtlenítette és bekötötte az elsősegély ládából vett anyagokkal.

– Remélem megérte azt, amit kapni fogunk – korholta Junt, inkább kedvesen, mint igazi haraggal.

 

35.

 

Másnap kora reggel Mama ugrott be hozzájuk, az arckifejezését látva Jun egy pillanat alatt eldöntötte, megérte.

– Juniper, kinyitottatok egy ládát.

Még csak nem is kérdés volt, így válaszolniuk sem kellett. Mama tekintete Jun sérült lábára vándorolt.

– Megvágtad magad, kicsim? – kérdezte az öreg kanca, majdnem megfeledkezve arról, miért is jött valójában.

– Csak egy karcolás, nem érdekes. Ha már egész nap azokat a vacakokat pakoltuk, meg akartuk nézni, mi is van bennük – tette hozzá, mivel egy cseppet kellemetlenül kezdte érezni magát.

Mama nagyot sóhajtott.

– Juniper, nem azért vannak a szabályok, hogy téged bosszantsanak. Mondtam már, a ládákban laborfelszerelések vannak, konyhai alapanyagok, berendezési tárgyak és textilek, könyvek, meg egy nagy rakás vegyi anyag, ami akár veszélyes is lehet. Mit szeretnél, ha hoznék egy tételes listát? Vagy ha nem bíznék rád több fontos feladatot? Meg kell értened, nem ismerhetsz meg mindent személyesen, vannak dolgok, amit el kell fogadnod.

– Ha nem titkolóznál, nem kellene mindennek magam utánajárnom.

– Kérlek, bízz bennem. Jó oka van, ha valamit nem mondhatok el. Vagy azért, mert magam sem tudom még biztosan, vagy mert még nem állsz rá készen.

– De én mindenre készen állok! Hogyan bízzak benned, ha te sem bízol bennem?

– Tudom, hogy így gondolod, és meg kell mondjam, tévedsz. Előbb-utóbb be fogod ismerni, addig pedig valahogy el kell vennem a kedved a további kísérletezéstől. Mára olyan munkát kaptok, amire például nem lehet felkészülni.

– A munkát ketten kapjuk, de te sohasem beszélsz Mayához! – kiáltotta dühösen, amiért már megint gyereknek nézik.

– Nem Maya ötlete volt kinyitni a ládát, igaz?

Erre nem jutott eszébe jó válasz. Lehetett volna Maya ötlete is, nem? Nem?

– Neked különleges felelősséged van, Juniper – folytatta Mama. – Vigyáznod kellene a nővéredre, nem pedig folyton bajba sodorni.

Ezzel hátat fordított és elment, a nyomában belépő egyszarvú pedig kiosztotta a napi tennivalójukat. A szellőzőrendszert kellett kitakarítaniuk.

 

Eleinte már csak azért is élvezte, hogy Mamának ne legyen igaza. Körülbelül addig, amíg el nem kezdett izzadni (vagyis nagyjából öt percig).

A szűk fémfolyosókat egyáltalán nem ilyen nagyra nőtt földpónik közlekedésére tervezték. Felállni vagy a nyakát kinyújtani képtelenség volt, bundája valahol folyton hozzáért a koszos-poros falakhoz, egy hatalmas törlőrongynak érezte magát, ami magába szívja a mocskot. Már az első elágazásban őt jobbra küldték, Mayát balra, így reménytelenül magára maradt a gondolataival. Megtehette volna, hogy egyszerűen csak kimegy, és nem engedelmeskedik, ám ezzel éppen csak Mamát igazolná – végre kellett hát hajtania saját büntetését.

Egy vödröt taszigált maga előtt, amiben a víz már húsz méter után feketére vált, egy rongyot, és egy seprűt a nagyobb daraboknak. A levegő folyamatosan mozgott körülötte, viszont elhasznált és párás volt, nehezen belélegezhető, orrát rövidesen érzéketlenre dugította a felismerhetetlen, erős szagok keveréke. Pókhálókkal, porral és ismeretlen eredetű mocsokkal küzdött egész nap, végig abban reménykedve, talán kiderül, hová is vezet a szellőzőrendszer, de csak egy jó erős, lezárt rácsot talált a végén (felajánlotta, hogy az utána elterülő részeket is kitakarítja, ám válaszra sem méltatták).

Nővérével csak délben találkozott, amikor kihozták nekik az ebédjüket – valószínűleg azért, hogy ne vegyék el mindenki étvágyát az étkezőben. Vele szemben egy szürke-fekete, szutykos, pókhálós, csillogó szemű rém foglalt helyet, amilyen szánalmasan nézett ki, Jun alig bírta elfojtani a nevetést, pedig tisztában volt vele, most ő sem fest semmivel szebben. Nagyon próbálkozott, de Maya a kis nyikkanásokból és köhögésszerű hangjaiból gyorsan rájött, mi az ábra.

– Ennyire rossz? – kérdezte, közben a mellékelt nedves kendővel szétkente az arcán a két fekete patanyomot, amit az előbbi lábtörlésével hagyott a textilen.

Jun visítva hahotázott az eredményen.

– Sírni tudnék – nyögte a nővére, remegő hangjából Jun kihallotta, ez most kivételesen nem csak afféle szófordulat.

– Ne aggódj, amint befejeztük, veszünk egy forró fürdőt mind a ketten – próbálta meg vigasztalni, mert hirtelen szörnyű bűntudata támadt, amiért Maya miatta szenved.

Viszont addig még jó ötórányi csúszás-mászás várt rájuk, miközben bőrük minden pórusa szivacsként szívta magába a koszt, olyan mennyiségben, hogy miközben este a kimerültségtől remegő izmokkal zuhanyoztak, attól féltek, el fogja dugítani a lefolyót, és akkor mehetnek azt is kipucolni.

 

Mikor a fürdőszobából kilépett, döbbenten konstatálta, Maya éppen üvöltve tépi ki a sörényét egy belegabalyodott fésűvel, miközben a szemeiből ömlenek a könnyek – nem lehetett biztos benne, a kétségbeeséstől, vagy a fájdalomtól.

– Várj már, nővérkém, hadd segítsek! – lépett oda, és kivette a fésűt szipogó testvére patájából. Egy percre hátulról átölelte nővérét. – Meg kellett volna mondanom nekik, hogy te nem akartad kinyitni a ládát.

Maya Jun lábába fúrta az orrát.

– És akkor mi lett volna? Felelősek vagyunk egymásért, értsd meg – mondta halkan. – Ez is a játék egyik szabálya, bármit is csinál egyikünk, mind a ketten fizetünk érte.

– Unom a hülye szabályaikat – mondta Jun durcásan, közben egy tincset kezdett bogozni Maya sörényében. – Téged nem idegesítenek? Te öregebb vagy, nem tudod, mire jó ez az egész?

– Talán csak arra, hogy megtanuljuk tisztelni a szabályokat.

– Ennek semmi értelme.

Újabb tincset vett a patájába, és megpróbálta először szálanként szétválasztani az összegabalyodott sörényt, majd óvatosan nekiesett a fésűvel. Saját bőrén tapasztalta, mennyire rossz, amikor ugyanazon az egy helyen rángatják a szőrét, így megpróbált egy másik gubancot is kifésülni, mielőtt visszatért volna az elsőhöz.

Amint Maya sörényét fésülgette választékról választékra, egy furcsa, türkiz színű, szinte fénylő mintát vett észre a tarkójánál a bőre alatt. Először azt hitte, csak a szeme játszik vele, és talán csak a vékony bőrön áttűnő ereket lát, de mikor leárnyékolta a másik patájával a lámpa fénye elől, a jelek izzása tisztán kivehetővé vált. Valamilyen nagyon ősi betűkkel írt felirat lehetett – elolvasni legalábbis nem bírta –, különböző geometriai formákba rendezve. Minél tovább nézegette őket, annál erősebben fogta el a bizonytalanság, jeges fuvallat borzolta végig a gerince mentén.

– Maya, valami írás van a bőrödön… – nyögte, miközben a tudatalattija egyre azt sikoltotta, jobb lesz, ha nem foglalkozik az egésszel.

– Régi rúnák, ugye? Azt hiszem, neked is vannak.

De miért, akarta kérdezni, ám egy hang sem jött ki a torkán. Leküzdhetetlen késztetést érzett, hogy valamilyen módon megnézze a saját tarkóját, ám ez lehetetlen vállalkozásnak tűnt, még két tükör segítségével is. Talán ha leolt minden lámpát, észreveheti a halvány izzást… Mégsem fogja megmagyarázni, miként kerültek oda a jelek. Mint a forradás a vállára. Mint a semmit mondó cukijegye. Mint az ősz szálak a sörényébe.

(Mint a hiányzó gyerekkora. Mint a beültetett emlékei. Mint a kísértő rémálmai, melyekben leírhatatlanul gonosz dolgokat művel, vagy művelnek vele.)

Egy pillanatra úgy érezte, nagyon pici porszem ő egy hatalmas, folyamatosan forgó, baljósan morajló gépezet két fogaskereke között; bármit is tesz, nem a saját szabad akaratából teszi, irányítják és megfigyelik minden lépését, szinte magán érzi a pillantásukat minden másodpercben. Tekintetével valami éles tárgyat keresett, és biztos volt benne, ha abban az őrült pillanatban talál egyet, saját két patájával fogja lenyúzni a bőrt a tarkójáról, csak hogy megszabadulhasson tőlük.

Hideg érintést érzett a lábán, és felsikoltott.

– Jun? – kérdezte Maya ijedten.

– Egy gyík mászik a nyakadon! – üvöltötte, miközben az a szalmaszál, ami a józan eszét tartotta, egyre jobban kicsúszott képzeletbeli szorításából.

– Nyugi, nyugi, semmi baj, ő csak Izzy – felelte a nővére, patáját nyugtatólag remegő lábára helyezve.

Közben az apró hüllő közömbösen Maya fejére mászott, forgolódott egy sort a sörényében, majd kényelmesen elhelyezkedve szembefordult vele.

– Jó szagú széna, Maya, mondd, hogy nem őrültem meg! Mi a fészkes fenét keres ez az izé a fejeden?

Miközben nézte, Izzy fokozatosan beleolvadt a vörös sörénybe, hamarosan csak a két szemét lehetett tisztán kivenni.

– Izzy egy gekkó, Juliantól kaptam, és nem, nem őrültél meg. Kérlek, vegyél néhány mély lélegzetet, mert idáig érzem, amint remegsz.

Jun lehunyta a szemét, próbálva kiüríteni a fejéből a benne tomboló tornádót. Mikor újra fel mert nézni, már egy kicsit nyugodtabb volt, jót tett neki, hogy végre olyasmi történik, amit meg lehet magyarázni. Próbaképpen odatartotta a lábát Maya homlokához. A gekkó megszaglászta, majd mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, átmászott rá. Pici, hideg, tapadós lábacskái csiklandozták a bőrét, amerre csak járt.

– Nem is mutattad még! – mondta szemrehányóan, amiért nővére előtte titkolózik, ugyanakkor elámulva a kis lény aranyosságától.

– Meg akartak vele lepni, aztán kiment a fejemből.

– Hát sikerült, majdnem szörnyet haltam ijedtemben.

– Ne haragudj, neked akartam adni, csak a megfelelő pillanatot vártam.

– Nem, nem vehetem el, ha Julian ajándéka.

Maya mindent elkövetett, hogy azt az illúziót keltse, mélyen Jun szemébe néz.

– Figyelj, elmesélem, és akkor meg fogod érteni. Julian szerint Izzy valamilyen mágikus lény, és úgy gondolta, segíthet nekem a látásomat visszanyerni. Valószínűleg tévedett, mert egyáltalán nem működik, de talán csak azért, mert mégsem engem akartak a gazdájának. Próbáld ki, hátha nálad történik valami.

– Várj, hol szerezted? Honnan veszed, hogy valakinek szánták?

– Egy furcsa hengerben pihent, amit Julian mutatott. Azt mondta, nekünk tervezték, és csak mi nyithatjuk ki a dobozt. Neki legalábbis zárva maradt, az én érintésemre pedig egyből feltárult, és szerintem neked is működött volna, hiszen ikrek vagyunk.

– És miből gondolod, hogy segít látnod?

– Ezt csak Julian mondta, de a legtöbbször igaza szokott lenni.

– Honnan ismer ő ilyesmiket?

– Azt hiszem, azért, mert ő volt az első, és ugyanúgy nem sikerült, ahogyan én sem. Sokkal kevesebbnek nézik, mint ami valójában, ezért rábíznak olyan dolgokat is, amiket ránk nem.

– Szívesen találkoznék vele… – mondta ábrándozva, pedig elég keveset értett meg Maya rébuszaiból.

– Ne gondold, hogy ki akarom őt sajátítani, majd bemutatlak neki, amikor legközelebb nem kap egyikőnk sem ilyen mennyiségű munkát.

Úgy tűnt, Izzy időközben kényelmesen berendezkedett a hosszabb maradásra Jun sörényében, de mikor a lány a homlokához emelte a lábát, habozás nélkül átmászott rá, és várakozva méregette. Jun a szeméhez emelte, hogy közelebbről is megvizsgálhassa. A pici gekkó mintha csak büszke lenne tudományára, felöltötte fekete-sárga harci színeit.

– Micsoda jópofa egy szerzet vagy, barátocskám! – gügyögte neki. – Kíváncsi lennék, vajon valóban mágikus vagy-e…

Izzy semmi jelét nem mutatta annak, hogy értené, amit mond, csak a saját szemei nyalogatásával volt elfoglalva.

– Nincs vele sok gond, az idő nagy részében észre sem vettem. Éjszaka elmegy, gondolom vadászni, viszont reggel eddig mindig visszatért. Zuhanyozni nem szeret, bár ezt is csak azért tudom, mert simán kiugrott a fürdőszobából, amint egy csepp víz is hozzáért – magyarázta Maya.

– Nem úgy tűnik, mintha sok trükköt ismerne… – vizsgálgatta a patáját forgatva, bár azért enyhén elámult, mikor simán megtapadt rajta fejjel lefelé is. – Bár az biztos kapóra jön neki, hogy a falon is képes járni, és ilyen jól álcázza magát. Lefogadom, senki észre sem vette eddig a létezését.

– Nekem legalábbis nem szólt senki miatta – vonta meg a vállát a nővére.

– Na gyerünk, picim, mutass egy varázslatot! – bíztatta a gekkót, miközben játékosan megbökte a másik lábával.

Izzy közömbösen megfordult, leugrott Jun lábáról, és eliszkolt az egyik szellőzőnyílás felé. Elgondolkodva nézett utána, remélte, nem kell véletlenül sem azokba a végtelen, poros fémfolyosókba a kis hüllő után másznia.

– Nyugi, reggelre visszajön – mondta Maya, mintha csak kitalálta volna, mi jár a fejében.

 

36.

 

Természetesen a gekkó tényleg előkerült reggelre, hideg kis talpának érintésével ébresztette fel Junt már jó korán. A lány álmosan tapogatózott az asztalkáján álló asztali lámpa felé, majd értetlenül bámulta az ébresztőóráját.

– Mit akarsz ilyen korán reggel? – kérdezte Izzyt. – Remélem, nem kell elvigyelek sétálni, vagy ilyesmi.

Kicsit hülyén érezte magát, amiért egy hüllővel viccelődik, de Izzy nem tágított a párnájáról, továbbra is olyan szemekkel meredt rá, mintha bármelyik pillanatban megszólalhatna. Jun kíváncsian figyelte a hasított pupillákat, egyre inkább úgy érezte, mintha valamiképp kitágulnának, és közelednének felé. Bizsergés futott végig a tarkóján, és képtelen volt szabadulni attól a furcsa gondolattól, hogy ez az egész már egyszer, valamikor régen megtörtént vele. Egy nagyon hosszú másodperc múlva fejjel előre belezuhant a gekkó tekintetébe, és odabent sötét fémfolyosókon szaladt végig lehetetlen sebességgel.

 

– Maya! – rázogatta izgatottan a nővére vállát egy perc múlva. – Maya, kelj fel!

– Mi az? – morogta Maya álmosan. Hitetlenkedve felnyúlt az órájához, és végigfuttatta a patáját a mutatókon. – Mondd, hogy valami nagyon fontos dolog miatt keltesz fel hajnalok hajnalán.

– Megtörtént, képzeld! Juliannak igaza volt! Izzy szemein keresztül láttam!

– Jó neked – felelte a testvére, miközben a másik oldalára fordult. – így már két pár szemed is van, míg nekem egy sincs.

– Jaj, ne csináld már, te is tudod, nem tehetek róla. Hidd el, ha a hatalmamban állna, helyrehoznám a szemeidet. De most nem ez a lényeg! Láttam őket! A többi földpónit!

– Miféle földpónit? – nézett rá Maya aggódva.

– Egy nagyobb hálóteremben járkáltak, volt ott több teljesen fekete csődör, és egy másik, pontosan olyan vörös sörénnyel, mint a tied. Maya, azt hiszem, ők ugyanolyanok, mint mi!

A nővére szemei hatalmasra tágultak a rémülettől.

– Nem, nem olyanok! Semmire sem figyeltél eddig abból, amit mondtam?

– Beszélni akarok velük. Te ugye ismered az utat, amin eljuthatok oda? Juliannal is ott találkozol, nem? Valahol a folyosók labirintusának a másik végében vannak, igaz? A száz alatti ajtók mögött.

– Jun, nem hiszem el, hogy ennyire nem tartod tiszteletben, amit Mama mondott. Nem megyünk a közelükbe, ez a szabály. Én sem jártam még ott soha, Juliannal a raktárakban vagy az étkezőben szoktam csak összefutni. Kérlek, testvérkém, felejtsd el, hogy láttad őket!

– Jó, ha nem akarsz jönni, akkor maradj csak itt, megyek egyedül.

– A fene abba a makacs fejedbe! – kiáltotta Maya. – Azt hiszed, az élet csak egy hülye játék? Egyszer mind a kettőnket meg fogsz öletni. Rengeteg gondtól megszabadultam volna, ha már a legelső nap kitekerem a nyakad!

Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztek egymással.

– Akkor jössz? – vigyorgott Jun.

– Legalább reggelizzünk meg előtte, nyavalyás.

 

Annyira azért sikerült a nővérének eltérítenie a céljától, hogy nem a hálótermek felé vették az irányt. Nap közben amúgy sem találtak volna ott senkit, ráadásul sokkal messzebb kellett volna lopakodniuk. Ezért kötöttek ki végül a poros öltözőben. magasan a testvéreik feje fölött. Most egy kicsit be kellett húzniuk a nyakukat, mert a csődörök éppen feléjük fordultak, csak a párkány fölött mertek kipislogni, bízva abban, hogy a sötétség elrejti őket.

– Szerinted rossz ötlet lenne beszélni velük? – kérdezte Mayától bizonytalanul. Az ismereteiben tátongó hatalmas fekete lyukak óvatosságra ösztönözték.

– Szerintem rossz ötlet volt idejönni – suttogta a nővére. – Láttad őket, elégedj meg ennyivel. Azt hiszem, egyébként sem állnának velünk szóba.

– Miért?

– Mert azt mondták nekik. Tudom, te legszívesebben mindig épp az ellenkezőjét csinálnád, mint amire utasítanak, de ők  mások. Miként is fogalmazzam meg, hogy megértsd? Nincs annyira szabad akaratuk… talán csak Novának.

Egy darabig tépelődött még, küzdött benne az elővigyázatossága a kíváncsisággal. Ha már eddig eljöttek, miért is ne próbálhatná meg? Mi baj történhetne?

Tulajdonképpen akármi. Csoda, hogy idáig sikerült különösebb probléma nélkül átszelniük az épületet, még csak meg sem állították őket sehol. Abban azért nem bízhatott, hogy Mama nem fogja megtudni, mit művelt már megint, és természetesen a büntetés sem fog elmaradni. Akkor pedig Maya megint vele fog szenvedni, bármennyire is igazságtalanul bántják őt… Talán mégis az lenne a legjobb, ha szépen csendben eltűnnének.

Még egy pillantást vetett a csődörökre odalent, akik időközben úgy döntöttek, elég volt a gyakorlásból, és lassan pakolni kezdtek.

– Arról van sejtésed, mi ez az egész a félévekkel? – kérdezte aztán hirtelen.

Maya a sörényét vakargatta.

– Csak annyit, hogy más-más a feladatunk.

– Miért vannak ők többen, mint mi? Nem tudod, mi lehet a többi testvérünkkel? Ha te vagy az ötödik, én a hatodik, akkor hol van az első négy? Vagy a számok semmit sem jelentenek?

– Bár tudnám… – szólt a nővére a fejét ingatva. – Sajnos erről mindenki hallgat, de azt hiszem Julian sejt valamit. Egyszer elszólta magát, azt mondta, én vagyok a szerencsésebb, mert nem látom őket.

– Megmutatod, hol történt ez?

– Nem volt elég ennyi izgalom egy napra? Tényleg nem hiszem, hogy jobb lesz nekünk, ha beleártjuk magunkat ezekbe a dolgokba.

– Viccelsz? Hiszen arról van szó, kik is vagyunk mi valójában! Nem mondhatod komolyan, hogy téged ez hidegen hagy. Honnan találhatnád ki, mi lesz a jövőd, ha azzal sem vagy tisztában, honnan jöttél?

– Nem igazán győztél meg. Ha történni fog valami rémesen rossz a jövődben, amin nem változtathatsz, akkor nem jobb, ha inkább boldogan élsz, anélkül, hogy megmérgezné a mindennapjaidat?

– De mi az, hogy nem változtathatsz rajta? Csak akkor nem alakíthatod a saját sorsod, ha fogalmad sincs, mi is történik körülötted!

– Nagyon naiv vagy, nem értek egyet veled.

– Jó, akkor mindenféle ideológiai viták nélkül kérlek, segíts nekem!

Ezt már olyan hangosan mondta, kicsit meg is ijedtek, talán meghallhatták odalent. Szerencséjükre alattuk az edzőterem kiürült, nyomát sem látták a többi földpóninak. Maya lemondóan lógatta a fejét, közben egy nagyot sóhajtott.

– Úgy látszik, ez egy ilyen nap. Megmutatom, de ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek.

 

37.

 

Nesztelenül kiosontak az öltözőből, és visszafelé vették az irányt, arra, amerről jöttek. Csak nagy ritkán botlottak bele egy-egy egyszarvú munkásba, ám azok is siettek a saját dolguk után, rájuk sem hederítve – talán azt gondolták, valami hivatalos küldetésben járnak éppen, egyik raktárból mennek át a másikba pakolni, vagy hasonló, Jun el sem bírta képzelni. Errefelé egyik ajtó előtt sem álltak őrök, mostanában, mióta Mayával volt, egyébként is szabadabban mozoghatott, biztos arra számítottak, majd a nővére megakadályozza, ha valami nagy turpisságra készül.

Micsoda tévedés! – mosolygott magában.

Nem akart ő folyamatosan, direkt rossz lenni, egyszerűen túl kíváncsi volt, és komolyan gondolta, a megfelelő tudással még sokra mehet későbbi életében. Nem szándékozott sokáig rostokolni a betonfalak között, pláne, ha továbbra is úgy kezelik, mintha nem lenne meg a magához való esze. Távoli baljós, ám ködös emlékként még kísértett benne a tegnapi furcsa felfedezése a rúnákkal kapcsolatban, de szerencsére Izzy megjelenése (aki most szinte észrevétlenül pihent valahol a sörényébe bújva) majdnem teljesen kiverte azt a fejéből, és egyébként is, nem éppen ezért olyan tehetetlen, mert nem árulnak el neki semmit?

Mi ez az egész dolog a többi testvérével egyébként is? Miért vannak ennyire elzárva egymástól? És mi az, amivel Maya jobban jár, ha nem látja?

Gondolataiból egy ajtó zökkentette ki, megérkeztek.

– Parancsolj, ha jól emlékszem, itt álltunk Juliannal – törte meg a csendet Maya, közben a lábával mutatva az irányt.

– Majd én leszek a szemed, jó?

– Nem vagyok biztos benne, mennyire akarom tudni, mi van bent…

Jun túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy a nővére aggodalmaskodásával törődjön már megint. Óvatosan benyitott az ajtón, és belépett a sötét terembe. A kinti világossághoz szokott szemeivel nem sokat látott, csak fakó derengést vehetett ki a szemközti falnál. Megindult arrafelé, közben halványan érezte, Maya remegve lépked a nyomában.

Odabent néhány méternyire vastag, átlátszó falú hengerek sorakoztak, nagyjából póni méretűek, bár mindegyiket egy fém állványra erősítették, így fel kellett rájuk néznie, ha ki akarta deríteni, mit is tartalmaznak. Áttetsző folyadékban sötét alakok lebegtek bennük, mégis hiába ragyogtak halvány megvilágításban, nem tudta beazonosítani őket.

Mikor közelebb lépett hozzájuk, és dermedt agya fokozatosan összerakta, mit is lát, rá kellett ébrednie, tényleg létezik a világon olyasmi, amire nem lehet felkészülni.

A hengerekben pónik lebegtek mozdulatlanul, iszonyatosan ismerős pónik, akár a saját testvérei lehettek volna, minden testrészükön egy-egy rúna izzott halvány türkiz fénnyel, ezek szolgáltatták a beteges megvilágítást, melynél a hengerekre rótt betűket is el lehetett olvasni, bár néhány percig eltartott, mire rájött, azok nem varázsjelek.

„45625-01 Janine”, „62321-01 Janine”, „81932-01 Janine” – állt az első sor elején, és még vagy öt másik tartály mellettük, amiken innen nem látszott az írás. Szívébe megmagyarázhatatlan rettegés költözött, a torka összeszorult, tudatalattija már felkészült valami szörnyűségre. Kapkodva a következő sorhoz lépett, és végigpillantott a feliratokon.

„32432-02 Fedora”, „44387-02 Fedora”… Ugrott a következő sorhoz.

– Mi az? Mondj már valamit! – kérlelte Maya hisztérikus hangon. Mivel testvérétől éppen nem sok segítségre számíthatott, kinyújtott lábbal tapogatta a teret maga előtt.

„56923-03 Marigold”

Következő sor!

„33292-04 Apricot”

Maya közben megtalálta az egyik hengert, a patájával simogatva próbálta kitalálni, mi is lehet az.

„66367-05 Maya”, „79219-05 Maya”, egy egész sor Maya. Vagy talán mégsem? Az egyik tartály mintha üres lett volna.

– Valami van ezekben a vacakokban? Igazán segíthetnél.

Az utolsó sorhoz ért.

„42742-06 Juniper”, állt a hozzá legközelebb eső hengeren.

– Mi… Mi vagyunk bennük… – nyögte elhaló hangon.

Hozzányomta az orrát a hideg üveghez, hogy jobban lásson, biztos akart lenni benne. Az odabent lebegő póni a megszólalásig hasonlított rá. Innen egészen olybá tűnt, mintha élt volna, pedig a folyadékba zárva semmiképp sem lélegezhetett…

A másik Juniper szemei váratlanul lefelé fordultak, és egy pillanatra  farkasszemet néztek.  Izmai láthatóan megfeszültek, de továbbra sem mozdult, csak a rúnák izzottak erősebben, mintha azok kárhoztatnák dermedtségre. Tekintetéből egy csepp értelmet sem olvashatott ki, csak az örökkévalóság közönyét, és az űr végtelen hidegét.

Jun egyébként is megtépázott idegei végre teljesen felmondták a szolgálatot, és egy szánalmas kis nyikkanással összecsuklott.

 

38.

 

– Jun! – kiáltotta Leaf, és a lányhoz ugrott.

– Kérem, a saját érdekükben húzódjanak hátrébb – szólt az egyik fekete csődör. A nyilak hegye még mindig a padló felé fordult, viszont gazdáik továbbra is komor ábrázattal közeledtek.

Golden zúgolódást hallott maga mögül, és odapillantva egy csoport pónit vett észre, akik épp most lépdeltek lefelé a lépcsőn. Az öregebb, jól szituáltnak tűnő kancák és csődörök a fegyveresek láttán megtorpantak, és zavarodottan tekintgettek az előtérbe, lehettek vagy húszan is.

Az öltönyösök már Leaf fölé magasodtak, Golden érezte, ha most nem cselekszik, akkor késő lesz. Kétségbeesésében azt tette, ami legelőször eszébe jutott, és minden varázstudását bevetve kitleportálta az egyik csődör kezéből a nyílpuskáját. Hála az égnek a két fekete póni nem számított igazából ellenállásra, különben erősebben markolták volna fegyvereiket, és akkor a mágia meghiúsul – így viszont a puska Golden patájában kötött ki, támadóik nagy meglepetésére.

Nem volt hozzászokva ekkora súly teleportálásához, ezért a feje kicsit kóválygott, mégis megpróbált elszánt ábrázatot magára ölteni, és a nyilat a másik puskásra szegezte, majd meghúzta a ravaszt. Nem célzott igazából jól, a nyílvessző több méterrel a póni mellett húzott el (és csak a vakszerencsének köszönhetően nem találta el a hátrébb állókat), de azért elég ijesztő lehetett, mert az öltönyös gondolkodás nélkül a földre vetette magát.

Ezzel még semmit nem intézett el, bár pillanatnyilag előnyösebb helyzetbe kerültek, mégsem akarta megvárni, hogy támadóik magukhoz térjenek az első döbbenetükből. Szemei körbecikáztak a teremben, ismét megtalálta a piros dobozkát a falon, aminek néhány perccel korábban nem tulajdonított semmi jelentőséget, ám létezését az agya elraktározta valamelyik hátsó bugyrában, a „még jól jöhet” kategória alá. Teljes erejével arrafelé dobta az immár használhatatlan puskáját, egy kis levitációval megtámogatva, hogy mellső lábai gyengesége ellenére is célba érjen. Repülj, repülj! – szurkolt neki magában, és a nyílpuska tusa apró csörömpöléssel belevágódott a dobozba, ezzel megszólaltatva a tűzriadót.

Úgy tűnt, a múzeum vendégei között sokkal többen voltak azok, akiknek az emlékezetében még elég élénken élt a tárlatvezetők története a régi épület sárkányláng általi pusztulásáról, mint akik figyelemmel kísérhették Golden kétségbeesett mozdulatát, és tisztában voltak vele, nincs semmiféle tűz. A megszólaló áthatóan magas csengőhangra a messzebb álló pónik késlekedés nélkül a kijárat felé vették az irányt, udvariasságra időt sem vesztegetve sietősen maguk előtt tolták azokat, akik csak döbbenten figyelték az előző percben lezajlott jelenetet. Az előtér megtelt kiabáló, lökdösődő turistákkal, a kavarodásban a lassan felocsúdó fekete csődörök szinte teljesen elvesztek.

– Tűnjünk innen! – sziszegte Leafnek, miközben félig a megmaradt varázserejét, félig a lábait használva Jun ernyedt testét a hátára kanyarította, és rohamtempóban megindult a lépcsősor felé. Lépten-nyomon szembejövő pónikba ütközött, előbb egy idősebb hölgy lépett a lábára, majd egy fiatalabb kancának ment neki, aki a két csikóját próbálta egy irányba terelni, mindegyiküket határozottan félretolta az útjából, vigyázva, hogy azért lehetőleg el ne essenek. Belekönyökölt az előtte ténfergő jól öltözött úr oldalába, aki szitkozódva fordult utána, de addigra már elérte a lépcsőt, és teljes sebességgel a pince felé vágtatott. Lefelé senki nem állt az útjába, így még arra is nyílt egy kis ideje, hogy vessen egy pillantást a háta mögé, vajon Leaf tudta-e tartani a lépést. A csikó ott igyekezett szorosan mögötte, kihasználva azt a keskeny sávot, amit a tolvaj lökdösődése nyitott a kifelé törekvő pónik között.

A lépcső aljára nyaktörő tempóban érkezett, az utolsó négy-öt fokot egyszerűen átugrotta, az elé táruló folyosó sima kőpadlóján a lábai majdnem kicsúsztak alóla, mikor Jun tehetetlen súlya a hátára zöttyent. Gondolkodás nélkül megindult balra, egy sötétbe vesző átjáró felé, elszáguldott két ajtónyílás mellett és rápróbált a harmadikra.

Nyitva volt.

Beugrott rajta, Leaf egy villanásnyi idővel később követte. Bevágta az ajtót, és körbekémlelt valami búvóhely után.

A szobában a kijáratot jelző apró lámpácska fényét leszámítva sötétség honolt. Vagy négy hosszúkás asztal állt középen, mindegyikükön különböző ősrégi tárgyak hevertek, mindenféle apró szerszám és vegyi anyagokat tartalmazó tégelyek társaságában. Goldennek nem akadt ideje azon merengeni, mi célt is szolgálhatnak, lebukott az egyik asztal mögé, megpróbálta magát olyan kicsire összehúzni, amennyire csak képes volt. A szájához emelt patával jelezte Leafnek, maradjon csendben, ám erre valójában nem sok szükség volt, a csikó az ijedtségtől kerek szemekkel, de némán lihegett mellette. Amennyire lehetett, még a lélegzetüket is visszatartották, így rövidesen a távoli csengőhangot leszámítva csend ereszkedett a helyiségre.

A füleit erőltette, és a csörgés mellett nemsoká ki tudta venni a szellőzőrendszer halk zúgását, a tömeg morajlását odafent, és kisvártatva paták szapora koppanását is, lefelé a lépcsőn. Úgy hallotta, jönnek mind a ketten. Amint leértek, egy pillanatra megtorpantak, majd ismét felhangzott közeledve a kippi-kopp, amint egyikük elvágtatott az ajtó előtt, tovább a folyosón.

Jun épp ezt a pillanatot választotta, hogy magához térve feltápászkodjon mellettük, a nem várt mozgástól Golden majdnem felkiáltott.

– Jun! El kell tűnnünk innen! – suttogta Leaf szinte némán. – Találnunk kell egy másik kijáratot!

Golden egy picit sértődötten, de azért megkönnyebbülve vette tudomásul, eddig tartott a vezető szerepe, a csikó máris úgy fordul a lányhoz, mintha csak egy varázslattal hirtelen mindannyiukat megmenthetné. A félhomályban úgy tűnt, Jun idegen, szinte élettelen szemekkel pillant egyikükre, majd másikukra, bár mintha bólintott volna. Egy apró hüllő ugrott ki a sörényéből olyan váratlanul, rémületében a tolvaj nyikkanni se tudott, majd a következő másodpercben már bele is veszett a szoba sötétjébe.

– Nem várhatunk itt – szólalt meg Golden halkan. – Ha észreveszik, hogy nem menekülünk, vissza fognak jönni, és átkutatják a pincét.

A többiek ellenvetés nélkül, némán várakozva fordultak felé. Most merre induljanak? A legjobb lenne egy olyan folyosót találniuk, ahol legalább időt nyerhetnek, ám ehhez az egyik csődör után kell indulniuk, és egy távolabbi elágazásban lefordulni. Nagyon kockázatos tervnek tűnt, viszont ha itt maradnak, bármikor rájuk nyithatják az ajtót. Mégis, minél tovább vár, annál biztosabb, hogy az üldözőjük visszafordul, és összefutnak vele…

Felpattant hát, és az ajtóhoz lépett. Óvatosan résnyire nyitotta, és kilesett rajta. Sehol nem látott egy lelket sem, így hát amennyire halkan csak tőle tellett a kővel burkolt padlójú visszhangzó folyosón, lopakodva megindult. Volt már rutinja az ilyesmiben, de sajnos két társának nem sok: akkora zajt csaptak mögötte, mint egy tehéncsorda. Próbálta némi pisszegéssel csendre inteni őket, ám a helyzet nem sokat javult, csak mikor lassabbra fogta a tempót. Jun ráadásul olyan tekintettel méregette a kopár falakat, a plafonon húzódó vezetékek és csövek szövedékét, mintha csak egy rossz álomban járna, amiből bármelyik percben felébredhet. Vagy húsz méterrel előttük a folyosó ismét elágazott, legalább addig el kellene jutniuk, hogy egy csepp esélyük is legyen a menekülésre.

Hirtelen megtorpant.

Jól hallja? A léptek már közelednek?

Adrenalin öntötte el egész testét, úgy érezte, a szíve nyomban kiugrik a torkából. A paták dobogása egyre hangosodott.

Kétségbeesve iramodott meg az elágazás felé, majd a nyakát behúzva kikukucskált jobbra, amerről a hangok jöttek, hála az égnek üldözőjük még nem tűnt fel: egy közeli kanyar elrejtette őket. Gyorsan balra osont, és benyitott az első ajtón.

Odabent épp csak szusszantak egyet a falnak dőlve, amikor a paták koppanása lefordult arra, amerről jöttek, majd kisvártatva halk beszélgetés ütötte meg a fülüket, bár a távolság miatt semmit sem értettek belőle.

– Nyomás tovább! – súgta Golden, és már indult is.

Minél távolabb értek a hangoktól, annál jobban megszaporázták a lépteiket, ám a következő kanyarnál a tolvaj rémülten konstatálta, ha útjukat így folytatják, egy kört leírva vissza fognak érni a lépcsőhöz. Tanácstalanul kutatott egy jó irányba vezető elágazás felé, mikor észrevette a fejük fölötti egyik csövön feléjük kígyózó pici gyíkszerű lényt.

Izzy egy akrobatikus mozdulattal a mélybe vetette magát, és megtapadt Jun kinyújtott lábán. Egy pillanatig a hüllő és a póni tekintete találkozott, majd a lány gondolkodás nélkül a legközelebbi benyílóba ugrott, és eltűnt egy ajtó mögött.

– Utána! – formálta az ajkaival Leaf, ám Goldent sem kellett bíztatni, már a nyomában is volt.

Egy jókora, sötét raktárhelyiségben találták magukat, Golden szinte vakon követte a lány patáinak koppanásait. Belerúgott valamibe, ami pattogva elgurult a polcok között, aztán mielőtt még káromkodhatott volna, bevágta a fejét egy kiálló tárgyba, olyan erővel, hogy csillagokat látott. Messze előtte feltárult egy ajtó halvány sziluettje, a beszűrődő fénynél léptei visszanyerték kicsit magabiztosságukat, így felzárkózhatott a lányhoz, aki olyan tempót diktált, mintha tényleg égne az épület.

Áthaladtak egy kisebb, zárt ládákkal telerakott szobán, el egy íróasztal mellett, melyen méretes papírhalmok tornyosultak, és a következő ajtón keresztül kiléptek a szabadba.

A déli nap ragyogása szinte elvakította őket, így nem is látták, hol kötöttek ki, csak a körülöttük álló méretes fém szemetesekből következtettek arra, valahol a múzeum háta mögött lehettek. Amint Golden szeme hozzászokott a fényárhoz, kivehette az előttük néhány lépésre várakozó fekete alakot is, aki mellett két egyenruhás test hevert mozdulatlanul.

Ennyi, vége – futott át az agyán, és szörnyű bűntudat fogta el, hiszen ő tehet az egészről. Ha ellenáll a vérdíj kísértésének, és nem szól egy szót sem, vagy ha legalább feltartóztatja a kancát, és nem engedi, hogy ma idejöjjön, akkor talán másként alakult volna minden. Az ő hibája, csakis az övé, és még azt a hülye érmét is elfogadta, de ha most emiatt esik bántódása a társainak, akkor esküszik az életére, a legelső csatornanyíláson lehajítja teljes erejéből – ám minden hiába, ezekkel az álszent gondolatokkal nem megy semmire.

A lányt előbb-utóbb mindenképpen utoléri a sorsa, hát mennyivel jobb, hogy most itt vagy vele, nem igaz, kedves Golden? Legalább megvédheted! – kacagta humorosabb énje, mégis egyszerűen túl gyáva volt szembeszállni a csődörrel.

Tanácstalanul Junra pillantott – ha tényleg igaz, amit Leaf mondott, és a lánynak van esélye ellene, akkor itt lenne az ideje, hogy összeesés helyett ezt be is mutassa. Jun most korántsem halálra váltan állt, mint aki kísértetet lát, ehelyett szenvtelenül méregette az öltönyös pónit, olyasmi arckifejezéssel, mint aki egész életében erre a pillanatra várt.

– Juniper, egy közös ismerősünk váltani szeretne veled néhány szót – szólalt meg a csődör fagyos hangon. – Jobban tennéd, ha önszántadból velem jönnél, akkor nem esik bántódása a barátaidnak.

Golden tizedannyira sem rémült meg a burkolt fenyegetéstől, mint a lány torka mélyéről válaszként feltörő tökéletesen idegen morgástól, és az összes fogát megmutató gúnyos vicsortól.

Egy pillanat múlva Jun már rá is ugrott ellenfelére, mozdulataiban nyoma sem volt annak a kifinomultságnak, amit Leaf a sikátorban láthatott még a tegnapi nap folyamán. A csődör egy gyors mozdulattal félre is seperte, a lány szinte lepattant róla, bár a levegőben bemutatott félfordulat után a négy lábán ért földet. Golden gyanította, ezzel a hirtelen támadással inkább csak a kezdeményezést akarta átvenni, minthogy igazán kárt okozzon, ámde az öltönyös reflexei rendben lévőnek tűntek. Most lassan előhúzta a ruhája alá rejtett tokból a közelharci fegyverét, egy rövid, lapos, kétélű tőrt. Szótlanul méregették egymást, a levegőben kettejük között szinte szikrák pattogtak a feszültségtől. Jun szeme megvillant, mire a csődör oldalra táncolt, ám a kanca direkt késleltette a mozdulatait, így egy jól irányzott rúgással kiseperte ellenfele alól a lábait.

A csődör nem vesztette el a lélekjelenlétét, még a levegőben Jun lába felé vágott, és Golden meg mert volna esküdni rá, a tőr mélyen beleszaladt a combjába, de nem látta rendesen abból a szögből, mert a lány lendületből továbbfordult. Alatta az utca kövezetét legalábbis egyre sűrűsödő vérvörös pettyek borították.

Most a fekete póni vette át a kezdeményezést, és a kanca kényszerült hátrálásra néhány suhintás erejéig, míg kiismerte az ellene bevetett harcmodort. Egy váratlan pillanatban a tőr elől folyékony mozdulattal félrehajolt, és az egyik hátsó lábával fordulatból úgy vállon rúgta a csődört, hogy annak elzsibbadt a lába, és a fegyver csörömpölve hullott ki belőle. A fordulat lendületét kihasználva egy újabb köríves rúgást indított meg, viszont ellenfelét ezúttal nem sikerült meglepnie, az egyszerűen erőből blokkolta a felé tartó végtagot. Csontrepesztő roppanás hangzott, és Jun az egyensúlyát vesztve elterült a földön.

Kelj fel! – ordította volna Golden a legszívesebben a bíztatást, ám túlságosan félt, hogy magukra vonhatja a többi üldözőjük figyelmét, akik egyébként is másodperceken belül a nyakukon lesznek, ha nem tudnak időben elkotródni innen. Látta már, Leaf nem túlzott, a lány sokkal rutinosabban harcolt bárkinél, akivel életében eddig találkozott, mégsem kerülhetett ellenfele fölé sem erőben, sem gyorsaságban. Ez nem igazságos, a jónak pedig mindenképpen győznie kell!

A csődör most hátulról vetette rá magát a pillanatnyilag védtelen, sebesüléseitől igencsak lelassult kancára, és fojtó szorításba fogta a nyakát annak minden kapálózása ellenére. Jun nem adta könnyen a bőrét, megpróbálta hátrafelé befejelni ellenfél orrát, viszont az számíthatott valami ilyesmire, mert teljesen hátrahajolt, ezzel a kancát szinte elemelve a földtől, így sem a fejével nem érte el, se a lábaival nem talált olyan felületet, ahol lendületet vehetett volna bármilyen ellentámadáshoz. Egyik mellső lábával kétségbeesetten próbált lazítani a nyaka körüli szorításon, de éppen csak annyit ért el, hogy a csődör nem tudta teljesen elszorítani az ütőereit, így az azonnali eszméletvesztés helyett szép lassan fulladt meg. Másik lábával hátrafelé tapogatózott, hogy bármit megragadjon, ami csak a patája ügyébe kerül, ám ellenfele nagyon vigyázott rá, ne markolhasson a levegőnél szilárdabb dolgot. Mozdulatai egyre lassultak és erőtlenné váltak, amint az oxigénhiányt jelző fekete foltok elárasztották a látómezejét.

Golden biztosra vette, ha most nem lép, a lánynak vége, elveszti az eszméletét, és akkor már nem segíthetnek rajta. Ha csak megzavarja az öltönyöst (akin időközben a vagyonokat érő ruházat tépett rongyokká változott), és a harc tovább húzódik, akkor a társai beérik őket, nem menekülhetnek. Egyetlen kiút villant fel előtte.

A néhány lépésnyire földön heverő tőrt erősen koncentrálva Jun csapkodó lábnak hatókörébe levitálta.

A lány szeme sarkából még épp észlelte a közeledő tárgyat, utolsó erejével kinyúlt érte és megragadta. Ellenfele magabiztosságában észre sem vette, mi készülődik, csak mikor már elkésett: a tőr villanását látva hirtelen elengedte Junt, nehogy az a nyaka köré fonódó lábak ellen tudjon fordulni. Junnak meg sem fordult a fejében ilyesmi, amint egyetlen lába is leért a kemény kövezetre, a pengét a lábszárához szorítva rövid köríves ütést indított meg hátra és felfelé. A penge olyan könnyedén metszette át a csődör nyakát, az még két egész lépést tett hátrafelé, és hitetlenkedve a tolvaj felé pillantott, mielőtt végleg összeesett.

Golden épp valami ilyesmit szeretett volna, mégsem teljesen így képzelte el, mi is fog történni. A szétroncsolt erekből lüktetve a földre áramló vér egyre növekvő tócsájától a lábait hirtelen gyengeség fogta el, remegett, mint egy nyárfalevél, biztosan érezte, hamarosan újra találkozni fog a reggelijével. Igyekezett elfordítani a tekintetét, és inkább Leaf után nézett, kicsit későn eszmélve rá, a horrorisztikus látvány nem feltétlenül a csikónak való.

Leaf meredt szemekkel állt, egyszerűen nem hitte el, amit lát. Úgy érezte, a kimerülten lihegő, félig a saját, félig ellenfele vérében úszó, félőrült tekintetű kanca nem lehet az, akit tegnap óta megismert.

– Jun… Te… Te… – motyogta, közben pillantása az elesett csődörre vándorolt, akinek a halott teste az idegek bizarr játékának köszönhetően éppen ekkor rúgott egyet céltalanul a levegőbe. – Megölted!

Amint a csikó egy bátortalan lépést tett előre, a lány mélyről feltörő, állatias torokhangon ismét morogni kezdett.