Válaszút
31.
Golden Hooves a hideg kövön feküdt egy szál pokrócon, és éppen azon rágódott, miként is került oda. Mellette, a kellemesen meleg, fából eszkábált ágyikójában két viszonylag ismeretlen póni aludta az igazak álmát. Egyikükkel mindössze néhány órája találkozott először, a másikat már látta párszor, és eddig a percig sem sikerült igazából eldöntenie, hányadán is áll vele. Legelső reakcióját, miszerint jól elzavarja őket, és megszokott módján, magányába burkolózva tölti az éjszakát, bizonyos anyagi természetű okokra visszavezethetően el kellett fojtania, aztán végül úgy alakult, talán más indítékot is alkalma nyílt felfedezni a segítségnyújtásra.
Zavaros gondolataiba merülten (melyek közt egyre előkelőbb helyet foglalt el az álmatlanság miatti dühe) fordult a másik oldalára, és így vethetett egy pillantást a lőrésszerű ablakon keresztül az alatta elterülő éjszakai város fényeire. Imádott ilyen magasan lakni, még akkor is, ha télen vigyáznia kellett rá, ne gyújtson lámpát olyan helyiségben, ahol annak fényét messziről is könnyen fel lehetne fedezni, vagy legalább takarja le az ablakokat valamivel. Nem mintha nem lettek volna tisztában többen is azzal, hogy a régi víztorony tetőterét nevezte ki a búvóhelyének, de mégis, igyekezett olyan szűk körben megtartani a titkát, amilyenben csak ez lehetséges.
Amikor először pillantotta meg a víztornyot a park közepén, szinte ügyet sem vetett rá – egy volt a díszes, régi épületek közül, melyek szétszórtan hevertek a környező utcákban, jelezve, Manehattan nem annyira fiatal város, mint azt első pillantásra az óvatlan szemlélődő sejthetné. Nem sokkal többel, mint két röpke órácskával később, mikor egy ifjonti hevében elkövetett baki miatt máris menekülni kényszerült a rend éber (és sajnos fürge) őrei elől, egészen más szemmel tekintett rá, és rögtön észrevette a borostyánnal befutott kőfalán egy benyílóban a tökéletesen oda nem illő, erős fémből készült, jókora lakattal lezárt ajtót.
Abban a bizonyos pillanatban a minél ijesztőbb lakat nagyon csábítónak tűnt a számára, ugyanis különleges képességének köszönhetően (melyet cukijegye nem felejtett el hűen ábrázolni egy nyitott lakat képében – szerencséjére egy szívet is kapott a hátterébe, az egyszeri járókelők számára valami szenvedélyes hősszerelmesnek tüntetve őt fel) a másodperc törtrésze alatt levarázsolta azt az ajtóról, beugrott a torony hűvös sötétjébe, és odabentről vaktában a helyére is csattintotta. Kisvártatva üldözői hangját hallotta, amint elhaladnak mellette – alig fojthatta el nevetését, mert csak néhány méter választotta el őt tőlük. Egy picit még azért meglapult, miután elmentek, nem akart véletlenül sem összetalálkozni velük, közben szeme megszokta a sötétséget.
A magasból érkező derengésben egy felfelé vezető lépcső körvonalai rajzolódtak ki. Maga sem értette egészen, mi által vezérelve, mégis igen óvatosan elindult rajta, fokról fokra tapogatva ki lábaival, mire is fog lépni a következő pillanatban. Talán az vonzotta, hogy ösztönei szerint általában a lelakatolt helyek mögött ismeretlen kincsek rejlenek, ráadásul ezek értéke egyenes arányban áll a lakat nagyságával – ugyanakkor jelen esetben mégis csak egy víztoronyról volt szó, melyben leginkább víz szokott lenni, igen sok, igen sötét, nagyon hideg víz, melybe esze ágában sem volt kipróbálni, milyen lehet beleesni, sőt megfulladni benne. Gyanította, a lakat egyszerűen csak a parkban játszadozók biztonságát szolgálta, de azért nem bírta megállni, hogy utána ne járjon.
Nagyjából félúton lehetett, mikor a jobb oldalon egy ajtó sziluettjét fedezte fel. Rápróbált a kilincsre, és úgy tapasztalta, ezt még csak be sem zárták, majd amint résnyire nyitotta és kikukucskált rajta, azt is megértette, miért: egy keskeny, alacsony korláttal ellátott párkányra vezetett, ami a torony falán húzódott körbe. Minek is zárták volna be? Pegazusból kevés lakott a városban, azoknak is jobb dolguk volt, semmint víztornyok oldalában tátongó ajtókat próbáljanak, odalentről másképpen pedig bajos lett volna feljutni. Talán az egyik közelben álló fa göcsörtös ágairól át lehetne ugrani, ám az összes póni utált fára mászni, testi adottságaiknál fogva nem is voltak benne túl jók. Egyet leszámítva legalábbis, akit Golden akkor még ráadásul nem is ismert.
Halkan visszacsukta inkább az ajtót, és tovább rótta az egyre erősödő világosságnál a lépcsőfokokat. Kisvártatva fel is jutott a torony tetejére, ahol teljes meglepetésére néhány szobás, a vastag porréteget leszámítva tökéletesen üres, körben keskeny ablakokkal világossá varázsolt tetőlakást talált. Talán a víztorony gondnoka lakhatott itt valamikor sok-sok évvel ezelőtt, azóta pedig még azt is elfelejtette mindenki, hogy létezik. A biztonság kedvéért gyorsan körbejárta (és tapogatta) a kis helyiségeket kincsek után kutatva, de egy padlóba vájt csapóajtón kívül másra nem akadt, az pedig, mint kiderült, a víztorony belsejébe vezet. Csak egy pillanatig bámult az alant visszhangzó sötétségre, mielőtt jókora döndüléssel visszaejtette a nyílást takaró fémlapot a helyére. Amilyen sebesen csak tudott fékezhetetlenül remegő térdeivel, elhátrált onnan, be egészen egy sarokba, majd később, mikor visszatért, gondoskodott róla, hogy nagy és súlyos tárgyakkal borítsa a csapóajtó környékét, épp olyan körültekintően barikádozva el azt a többi szobától, mint ahogy az emlékét kerítette el a fejében.
Mindez persze majdnem egy fél évvel később történt, amikor a hideg kikergette a szokásos búvóhelyeiről, és nagyon vágyott egy szélvédett zugra – ekkor jutott ismét eszébe a torony. Annak ablakai szinte csodával határos módon megúszták a vandálok köveit (mint kiderült, a kölkök nem bírtak ilyen magasra feldobni semmit), a besütő nap által melegítve pedig egyenesen kellemes kuckónak bizonyult. Vigyázott is rá rettenetesen, nehogy egyszer nyitva hagyja az ajtót, vagy meglássák, amint jön-megy, mert biztosra vette, pillanatok alatt hobótanyává változna a kis lakás, mihelyt mások is felfedezik. Kevéske bútora állt csak bent, egynek elővigyázatosságából adódóan, és azért is, mert egy széknél nagyobb tárgyat nehezen bírt felcipelni a sok lépcsőn, még a varázsereje használatával is. A nagyobb dolgokat, mint például az ágyát, lécenként vitte fel.
Amiben most egy csikó hortyogott, kiterülve feküdt a hátán szétdobált tagokkal, mintha semmi gondja nem lenne a világon. Golden nem is értette, hiszen biztos lehetett benne, Leaf pont annyi problémával küzd, mint ő, ha nem többel, ám jelenleg ebből semmi nem látszott meg rajta. Mellette pedig egy kanca aludta nyugtalan álmát, sűrűn összerándulva, mint aki a fejében kísértő szellemekkel küzd éppen. Alig foglalt el helyet a matrac szélén, szinte mentegetőzve, amiért egyáltalán létezik, állát a saját összehajtogatott mellső lábain nyugtatta, selymes fényű farkát a teste mellé igazgatta. A fészkelődéstől takarója javarészt lecsúszott róla, épp csak egy foltot fedett a hátából, mindenhol máshol kilátszott világos szőre, amin most sejtelmesen ragyogott a holdfény. Olyan közel feküdt, ha Golden kinyújtja a lábát, meg is érintheti – a furcsa forradást a vállán legalábbis túlságosan is jól ki tudta venni, „06” alakjáról leginkább a futballjátékosok meze jutott az eszébe. Látott már ilyet, egyes utcai bandák tagjainál, akik hasonló önkínzással vésték magukra életük végéig (ami gyakran elég rövid időtartamot jelentett) jelvényeiket, de ez a konkrét két számjegy semmit nem mondott neki. Majd talán reggel rákérdez, hacsak addig el nem felejti.
Azt azért legalábbis furcsának találta, hogy a délután folyamán semmi hasonlót nem vett észre a lányon – igazából valószínűleg azért, mert akkor még mindenét koszfoltok borították, és a szaga is nagyjából arra emlékeztette, mintha nemrég mászott volna ki egy kukából. Azóta úgy tűnik, sikerült megfürödnie, mert most csak messzi világok fűszerei és nedves friss fű illatát fedezte fel rajta, valamint a kosz jó része is eltűnt. Leaf biztos megpróbálta hazavinni, ahol akadhatott ideje egy jó forró zuhanyra, mielőtt rájuk bukkantak volna. Ő is szívesen megfürödne már, ám – paradox módon – a víztoronyban nem volt víz, csak az az egy kis hordó, amit felhozott magának, a városi fürdőbe bemenni pedig éppen nem volt pénze. Azért így, hogy elképzelte, amint a forró, simogató sugarak alatt áll, máris jobban érezte magát, félálomban már a víz sziszegő hangját is hallotta, valamint a nedves padlón halkan közeledő lépteket. A fehér gőzben mellette megjelenő alak komikusan nyurga, egy fél fejjel nagyobb nála is, pedig ő viszonylag magas egyszarvúnak számított, főleg a zömök földpónikhoz képest. A kelleténél viszont soványabbnak tűnt, ahhoz mindenképpen túl göthösnek, hogy igazán szépnek lehessen nevezni. Vörös-ezüst sörénye nedvesen tapadt a testéhez, szemeit lecsukva élvezte, amint a lágy zuhany minden szennyeződést kiold a bundájából.
Állj, állj, ez így nem lesz jó – pattantak ki Golden szemei. Mi a fenére gondolok már megint? El van döntve, reggel tízkor, és punktum.
Fejére rántotta a párnáját, mintha ezzel lelki szemeit is megvakíthatná. Alig pár órája még olyan egyszerűnek tűnt minden. Végre egyenesbe kerülhetne, kifizeti az összes tartozását, és még marad is lóvéja. Arról nem volt szó, hogy ezek ketten hívatlan vendégként beesnek az otthonába.
Leaf, mi a túrót kerestek ti itt? - kérdezte akkor tőlük.
Még csak nem is az első eset volt. A csikó eleve azért tudta, hol lakik, mert egyszer már járt nála, persze tökéletesen véletlenül – a magas helyek iránti vonzalma vezette a víztoronyhoz, legalábbis állítása szerint. Meglátta a parkban, és fel kellett rá másznia, így hát felmászott. Első körben a mellette álló öreg tölgyre, majd onnan a párkányra, be a nyitott ajtón, fel a lépcsőn. Golden éppen a csekélyke vagyonát számolta, így annyira megijedt, majdnem lelökte a csikót a mélybe. Szerencsére idejében kapcsolt, ráadásul akkor már néhány hónapja ismerték is egymást, így egyszerűen csak igyekezett verbálisan Leaf fejébe verni, ez az ő lakása, és nem valami szívesen látott vendég errefelé, valamint könnyen baja eshet, ha bárkinek is mesél róla. Leaf minden jel szerint vette a lapot, és nem is tűnt fel a környéken egészen mostanáig.
– Bocs, tudom, azt mondtad, ne mászkáljak a nyakadra, de most segítened kell! – hadarta Leaf. – Tele van a környék rendőrökkel, és minket keresnek!
– Pontosabban engem – fűzte hozzá a csikó háta mögött álló kanca, hangsúlyából kiérződött, legszívesebben bárhol máshol lenne, és elintézné ezt az egész ügyet egyedül.
Golden azért ezen elgondolkodott, közben bizonytalanul félreállt az ajtóból, és beengedte kései vendégeit. Azt már tudta, a kancát valaki ugyancsak keresi, bár Purse elmondása alapján nem éppen a rendőrségre számított – ők általában másképp terítik a körözött személyek listáját. Ha viszont most kikergeti őket az éjszakába, nehezen várhatja, hogy holnap rá hallgatva eljöjjenek a múzeumhoz, már ha egyáltalán találnak búvóhelyet valahol, és nem kapják el őket hamarabb. Lehet, jól is történt minden, éppen a patájára játszik a sors: szemmel tarthatja reggelig mindkettőjüket, aztán átveszi megérdemelt jutalmát.
– Izé, semmi gond – szólt hát vontatottan, miközben kinézett a kanyargó lépcsőre, fülelt pár pillanatig, majd megnyugodva halkan becsukta az ajtót. – Gyertek csak be, elférünk itt többen is. Azért remélem, nem hoztátok a nyakamra az üldözőiteket.
– Nem, még jóval a park előtt sikerült leráznunk őket. Igazából azt hittem, hamarabb menni fog, és találunk magunknak más búvóhelyet is, de amint jöttünk, majdnem egyenesen belefutottunk egy gyülekező csoportba, akik nagy pechünkre észrevettek minket. Nem volt más lehetőségünk, rohantunk, ahogy a lábunk bírta, és egy kapualjban kicseleztük őket, tovább futottak a kikötő felé.
– Jól tettétek! – vágta rá Golden, látszott rajta, csak ímmel-ámmal figyel a történetre, miközben körbejárta a kis lakást, és ellenőrizte, az ablakokból kiszűrődő fény nem árulhatja el őket. – Csak aggaszt picit, ha véletlenül eszükbe jutna itt keresni titeket, akkor innen már nincs tovább, a torony teteje zsákutca. De majd úgy teszünk, mintha nem lenne itt senki, ha meg szereznek valakit, aki kinyitja a bejáratot, akkor leléphettek arra, amerre bejöttetek, a fák ágain keresztül.
Ennek azért érzése szerint kicsi volt az esélye, miért is jutna eszébe bárkinek erre járnia. Ránézésre hívatlan vendégei sem nagyon aggódtak különösebben, inkább fáradtan nekidőltek a falnak, Leaf lábai a sok futástól és mászástól abban a pillanatban remegve fel is mondták a szolgálatot, és a csikó lassan a padlóra csúszott. Társa, a magas lány villogó szürke szemeivel idegesen feltérképezte környezetét, búvóhelyeket, menekülési utakat és csapdákat keresve, de talán semmi ilyesmit nem talált, és lassan az ő szapora lihegése is lelassult, megnyugodott.
– Egyébként is beszélni akartam veletek – folytatta óvatosan a tolvaj, maga sem tudva még biztosan, miként is fogja előadni a történetet –, sikerült ugyanis kiderítenem pár dolgot arról az érméről, amit mutattatok.
Még mielőtt Leaf ellenkezhetett volna, miszerint semmi ilyesmit nem mutathattak senkinek, csak a lenyomatot, Jun már le is csapott a témára.
– Mit?! – kérdezte hirtelen olyan hangosan, szinte visszhangzott tőle a torony. Néhány másodpercig mindannyian behúzott nyakkal füleltek, majd a lány halkabban megismételte. – Mit?
– A helyzet az, hogy semmi konkrétumot – mentegetőzött feltartott patával Golden. Úgy érezte, a kanca fel akarja nyársalni a szemeivel. –, de van remény. Összesen nagyon kevés ahhoz hasonló érme maradt fent, mert igen régiek, tudjátok. És van róluk egy lista a Néprajzi Múzeumban.
Ez a beszámoló egy kicsit szétszórtabbra sikerült, mint ahogy azt tervezte, bár a lényeget így is megértette a hallgatósága.
– Oda kell mennünk! – sziszegte Jun izgatottan, és olyan hirtelen indult meg az ajtó felé, alig győztek mind a ketten az útjába állni. A lány csak kérdőn nézett rájuk, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne hajnali két órakor múzeumba látogatni.
– Nem most! – próbálta lebeszélni Leaf. – Ilyenkor be van zárva, és egyébként is ennyi üldözővel a nyakunkon nem hiszem, hogy simán elsétálhatnánk odáig. Ki kell húzzuk itt reggelig, akkor majd megtelnek az utcák járókelőkkel, és egyszerűen elvegyülünk a tömegben.
– Így van, így van! – helyeselt Golden buzgón bólogatva. – Reggel majd egyszerűen besétálunk, senki nem fog észrevenni minket.
Jun egyikükről a másikra nézett, majd egy hatalmas sóhajjal kiengedte magából a feszültséget, és elterült a földön a fal mellett.
– Igazatok van, őrültség lenne most elindulni.
– Mégis, miért olyan fontos az a régi pénz? – puhatolózott Golden. – Kíváncsi vagy, mennyit érhet?
– Dehogy, a legkevésbé sem érdekel minket az értéke. Lefogadom, Jun azt se bánná, ha ellopnád, miután kiderült, honnan is való – vágta rá Leaf, mielőtt még a lány szóra nyithatta volna a száját.
– Ellopnod sem kell, ha szeretnéd, neked adom, ha megtudtam, ami érdekelt – lehelte Jun. – Örülnék, ha soha többet nem kéne látnom az életben.
A tolvaj kicsit megütközött ezen az őszinteségen, és a lány szemeiből kiolvasható szomorúságon. Egyre kevésbé értette, mire megy ki a játék. Ennyire jó lenne hozzá a szerencséje, és a tízezer batka mellé még az aranypénzt is megszerezheti? Ha a kanca ennyire meg akar szabadulni tőle, akkor miért lopta el? Valami sokkal fontosabb dolog van a háttérben, ami elkerülte a figyelmét? A vérdíj nem az érme visszaszerzéséről szól, hanem Jun előkerítéséről?
Egyáltalán érdemes ezen agyalnia?
– Akkor miért? – kérdezte végül, miután kavargó érzelmei közül kíváncsisága győzedelmeskedett.
– Ez az egyetlen nyom, amin elindulhatok kideríteni, ki is vagyok valójában…
És most itt forgolódik álmatlanul, miközben erősen alulfejlett és hosszú időn keresztül felelőtlenül elhanyagolt lelkiismerete egyre jobban emészti. Be kellett ismernie magának, hiba volt beengednie menekülő vendégeit. Most lehetőségük nyílt magyarázkodni, közel kerülniük hozzá fizikailag (hiszen egy lábnyújtásnyira feküdtek tőle) és átvitt értelemben is, és egyre kevésbé tűnt jó ötletnek feladni őket. Igenis tartott a virradattól, amikor végleg döntésre kell szánnia magát.
Minek kevertél bele ebbe az egészbe, Leaf? – rágódott egyre magában, és nem találta a kiutat. Egyre csak az odalent elterülő város halványan pislákoló fényeit figyelte, míg csak gyomrába egyre jobban bele nem mart jeges fogaival a felismerés.
Te már döntöttél, Golden Hooves.
Igen, már döntött, és azóta egyre csak a kifogásokat keresi.
Nem fogja tudni lebeszélni Junt a múzeumba tett kirándulásról, ebben biztos volt. Akkor viszont érdemes hamarabb, sokkal hamarabb, nyitásra odaérniük, és elhúzniuk a csíkot még bőven tíz óra előtt. Utána már lesben fog állni, bárki is legyen az, aki a lányt keresi.
Most örülsz? – kérdezte öntudata azon részét, aki nem hagyta aludni. – Nem adom fel őket, mert hiába vagyok címeres gazember, ezután tényleg szembeköphetném magam. Nem adom fel őket, pedig lenne helye a pénznek, és talán az is lehet, magukkal rántanak a saját bajaikba, és nekem is menekülnöm kell majd. Így jó?
Válasz nem érkezett, mégis azáltal, hogy a döntést meghozta, rögtön megnyugodott. Beletörődve az elkerülhetetlenbe, lassan sodródott a feketeségben, körülötte pókhálóként lebegve sűrűsödtek az álom szálai.
Reggel jó korán felkelünk…
Reggel…
32.
Másnap reggel az ágya úgy hajította ki Brawny Back rendőrkapitányt, mintha csak egy csizmás láb rúgott volna jókorát a hátsójába. Soha nem aludt jól, miután alkoholt ivott, márpedig az előző este jócskán sikerült a pohár fenekére néznie, miközben régi barátjával beszélgettek. Nem is tudta hirtelen eldönteni, mi esett volna jobban: ha nyugodtan kialussza magát, vagy a kis kikapcsolódás az agyának.
Ha viszont már így alakult, nincs is értelme tovább lopnia a napot, hiszen rengeteg munka áll még előtte. Az lenne az igazán nagyszerű, ha még a többiek előtt sikerülne beérnie az irodájába, és elkezdhetné megírni a jelentéseket – talán ledolgozhatna egy keveset a toronyból az íróasztalán, vagyis tegnap óta inkább asztal melletti kupacról beszélhetünk. Majdhogynem fütyörészve tette fel főni a reggeli kávéját (csak a még alvó párja iránti szeretet tartotta vissza a hangoskodástól), majd a fejét hideg víz alá tartotta egész addig, míg a kávéfőző bugyogva elő nem állította a nap indulásához szükséges koffeinmennyiséget.
Miután némi rágcsálnivalóval megmentette a teljes ürességtől a gyomrát, és felhajtotta a kávé ráeső részét, még egy darabig tanácstalanul álldogált a hálószoba ajtajában, képtelenül eldönteni, felébressze-e szíve hölgyét, vagy inkább hagyja aludni és távozzon köszönés nélkül. Végül a sorsra bízta a döntést: óvatosan lehelt egy csókot a kanca füle mögé, de az továbbra sem ébredt fel, csak egy halvány mosoly szaladt át az arcán. Jó, ha ilyen álmos vagy, akkor csak aludj – gondolta, egyébként is kicsit felelősnek érezve magát, hiszen az asszony az ő kései érkezése miatt maradt fönt szokásaival ellenkező módon sokáig az előző este.
Zajtalanul csukta be a bejárati ajtót, és fájó szemmel hunyorogva szembefordult a kora reggeli szikrázó napsütéssel. A fényességtől és a friss levegőtől tovább tisztultak a gondolatai, sőt, mire elért a negyed óra sétányira levő kapitánysághoz, már szinte teljesen fel is vidámodott. Külön érdemes volt ma hamar beérnie, mert reménykedett benne, elcsípheti az éjszakai váltásból fáradtan hazaindulókat, és így élőben kaphat hírt a történtekről, nem kell a halmozódó papírkupaccal pepecselnie. Vidáman köszönt a portásnak, és elindult megkeresni azokat a fáradt pónikat, akik beosztásuk szerint egész éjjel az utcákat rótták.
Nem is kellett messzire mennie, már a lépcsőn találkozott az egyik tiszttel, Fog hadnaggyal, amint éppen felfelé tartott az öltözőktől, már megszabadulva egyenruhájától, szemei alatt sötét karikákkal. Mikor észrevette Brawnyt, izgatottan felkapta a fejét, és sietősen megmászta az utolsó fokokat.
– Kapitány úr, de jó, hogy összefutottunk – szólalt meg, arcán némi megkönnyebbüléssel, amiért a híreket személyesen adhatja át.
– Mondja, fiam, mire jutottak? Csak nem találták meg a kancát?
– Igen, uram, megtaláltuk, bár sajnos hozzá kell tennem, akkora szerencsénk nem volt, hogy el is kaphassuk. Néhány utcán keresztül üldöztük a városban, mégis sikerült kereket oldania.
Brawny látta a hadnagy arcán, nem ennyiből áll az összes jelentenivalója, hiszen akkor kicsit talán letörtebbnek kellene lennie.
– Na, meséljen, hol bukkantak rá?
– Egy családnál bújt el a kertvárosban, valami távoli rokonnak adva ki magát. Egyébként a vendéglátói azt mondták, nem tűnt különösebben veszélyesnek, bár okozott némi kavarodást azzal, hogy az egyik csikóval együtt tűnt el, így a szülők jó ideig azt hitték, elrabolta a gyereküket. Erre a szálra végül sikerült pontot tennünk, ugyanis előkerült a csikó egyik jóbarátja, akivel együtt kódorogtak egész nap a kancával, mint az kiderült.
– Komolyan, két csikóval sikerült összebarátkoznia? Nem vall valami veszélyes bűnözőre… Ennek ellenére igencsak örülnék, ha alkalmam nyílna elbeszélgetni vele néhány dologról.
– Ez hamarabb bekövetkezhet, mint gondolná, ugyanis a pónijaim beszámolói szerint mozgolódni kezdtek a canterloti nyomozóink is.
Brawny felvonta az egyik szemöldökét, nem remélte ugyanis, hogy az egyébként igen óvatos idegenekkel bármire jutni fog.
– Ne csigázzon, Fog hadnagy! – szólt, mikor látta, a másik póni nem kapkodja el a részletek ismertetését.
– Úgy tűnik, az egyik vérdíjra jelentkezhetett valaki információval, ugyanis nem sokkal ezelőtt elhagyták a szállásukat.
Igen, valamelyik puccos hotel – talán a Zafír – egész legfelső szintjét vették ki maguknak, ez még rémlett neki a tegnapi jelentésekből. Fogalma sem volt róla, vajon a hercegnő parancsát meglobogtatva sikerült-e hozzájutniuk, vagy egyszerűen csak Canterlotban ennyire más dimenzióban járnak a fizetések, ezek a részletek nem is annyira érdekelték. Sokkal fontosabbnak találta a kijárathoz állítani két egyenruha nélküli póniját, akiknek a lelkére lett csomózva, bármilyen gyanús mozgást jelentsenek.
– Remek! – kiáltotta, és már fordult is a kijárat felé. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy a patámba vegyem az irányítást.
Már sikerült is kivernie a fejéből a papírmunka utolsó nyomait is, teljesen máshol jártak a gondolatai. Végre eljött az idő, és pontot tehet ennek a furcsa történetnek a végére, hacsak el nem baltáznak valamit menet közben. Ilyenkor bizony a legfontosabb, hogy az ő sok-sok év alatt felhalmozott tapasztalatát és szakértelmét is rögtön a helyszínen, késlekedés nélkül alkalmazni lehessen – mit számít néhány megírandó fecni! Így, hogy többé-kevésbé sikerült meggyőznie saját magát, máris sokkal vidámabban indult a reggele, öles léptekkel masírozott az előszobában a kijárat felé, amerről épp csak néhány perce érkezett.
– Egy pillanat, kapitány úr! – szólt utána Fog hadnagy. – Van más is, amit tudnia kell.
Amilyen hirtelen nekiindult, most úgy torpant meg, arcán vidám kíváncsiság: nagyon bízott benne, további jó híreket fog kapni. Nem is bízott benne, érezte! Mi más lehetne egy ilyen derűs, szép napon?
– Emlékszik két hónapja a seregnél az előléptetési ceremóniára? – kérdezte óvatosan Fog.
Természetesen emlékezett rá, hogyne emlékezett volna. Életében a legelső letolását kapta meg akkor, olyasmiért, amiért nem is ő volt a hibás. Tisztán az agyába vésődött Celestia hercegnő fagyott márvány arca a trón előtt állva, körülötte egész Equestriából összegyűjtve a rendőrkapitányok, lekushadva, behúzott nyakkal. Még a titkosszolgálat fekete köpenyes vezetőit is odaállították a fejmosásra.
Az egész Sharpen tábornokkal kezdődött, tudniillik az öreg egyszer csak úgy döntött, nyugdíjba vonul. Minden joga meg is volt hozzá, hiszen tisztességgel leszolgálta a maga idejét, ráadásul sokkal zűrösebb időszakban, mint előtte ezer évig bárki. A nagy esemény előtt néhány héttel aztán megindultak a találgatások, ki lesz majd az utódja a hadsereg élén. Három megfelelő jelölt is akadt ezredes rangban, igaz, nem mind voltak egyformán népszerűek. Közülük, hogy-hogy nem, ketten egyszerűen még a hivatalos döntés előtt eltűntek, mint a kámfor. Lumber ezredest nevezték ki végül, pedig neki a többiekhez képest eleve kisebb esélye volt, mivel beosztottjai körében az a hír járta róla, nem szeret önállóan döntéseket hozni.
A hercegnő színe elé összegyűjtött jeles társaságnak egy dolog miatt főtt igazán a feje: a titkosszolgálat egyik, meg nem nevezett informátora előre megjósolta az egészet. Mindenki azon dolgozott hetekig, hogy kiderítse, vajon milyen konkrét veszély fenyegeti a jelölteket, és ki a felelős érte. Legelőször magától értetődően Lumbert és környezetét vizsgálták meg alaposan, hiszen ő profitált volna a leginkább abból, ha a másik két jelölt egyszer csak eltűnik – de semmit sem találtak. Lumber ezredes, amint a híre is szólt, régi katonadinasztia sarja, jóindulatú, dekoratív, bár nem túl kezdeményező személyiség, tökéletesen képtelen lett volna bármilyen fondorlatos terv kifundálására és véghezvitelére. Legtöbb támogatója éppen ezt szerette benne, a klasszikus, lovagias hadviselés feltétlen híveként az előreláthatólag elkövetkező békeidőben megveti majd a cselszövést.
Mindössze annyit sikerült kideríteniük (és ezt sem hősies erőfeszítéssel végigvitt nyomozómunkával, hanem egyszerűen rengeteg füleléssel és az összes informátoruk megmozgatásával), hogy valamilyen Tizedik Gyerek megnevezésű csoport vagy egyén tervez a fenyegetett két jelölt életére törni – még abban sem voltak száz százalékig biztosak, a név mögött pónik állnak, vagy esetleg más faj. Azután mire idáig eljutottak a nyomozásban, a két ezredes eltűnt.
Néhány napig az összes mozdítható póni őket kereste, sikertelenül. Utána mindenkit előállítottak és kikérdeztek, akinek csak köze lehetett az eltűnésekhez, hiába. És végül megérkeztek a takarosan összetekercselt, Celestia hercegnő címerével ellátott meghívók a palotába.
Mindez nagyjából két másodperc alatt futott át Brawny agyán, egy homlokráncolással kísérve.
– Emlékszem. – felelte várakozva. Nem nagyon értette egyelőre, miként tartozik ez a jelen helyzetükhöz.
– Az egyik gyanúsított… – kezdte Fog, de Brawny feltartott patával közbevágott.
– Nem volt ott semmi gyanúsított. A gyanúsításhoz legalább halvány gyanú kell, nekünk pedig sejtelmünk sem volt arról, mi történik.
– Elnézést. Szóval az egyik kihallgatott személy, akinek esetleg köze lehetett a Tizedik Gyerek nevű szervezethez, tegnap este feltűnt a Zafírban.
Brawny olyan hirtelen ragadta meg Fog vállait, hogy az majdnem elugrott előle, majd rázni kezdte.
– Biztos ez? Nem csak véletlen egybeesés? – kiáltotta izgatottan.
– Nem, a portás egyértelműen felismerte. Azt mondja, megmaradt a fejében az újságcikk, mert egy meglehetősen feltűnő, magas csődörről szólt, fekete szőrrel és vöröses sörénnyel, ősz szálakkal. Ugyan köpeny alá rejtőzött, mégis esküdni merne rá, hogy ő volt az. A legfelső szintre ment, legalábbis a lift ott állt meg.
Brawny egy percig szótlanul a két mellső patája közé fogta a fejét, mint aki erősen gondolkozik, majd ingerülten felkiáltott.
– Egy nyavalyás mukkot sem értek ebből az egészből! – majd miután látta, hogy Fog ijedten hátrál el tőle, hozzátette: – Elnézést, hadnagy, nem önnek szántam. Jól tette, hogy ezeket elmondta, most már menjen, pihenje ki magát.
Olyan erősen törte a fejét, hogy egyenesen nekisétál a bejárati ajtónak, ha egy érkező újonc nem éppen akkor nyitja ki azt az orra előtt. Odavetett egy köszönömöt, de igazából teljesen elmerült zakatoló gondolatai között. Nehezen tudott összpontosítani – bárcsak kölcsön kérhette volna öreg barátja, Green Apple fejét néhány napra! Ám sajnos a sajátjában csak káosz uralkodott jelenleg. Ez a sok újonnan érkezett, idegen póni fogócskázott benne, egyszerűen akadt valami velük kapcsolatban, ami miatt nem nyughatott. Mindegyikük fekete, vagy a vörös valamilyen árnyalata? Véletlen lenne, vagy olyasmibe keveredett bele, amire egyáltalán nem számított? Két testvér nem szokott egymásra ennyire hasonlítani, mint ezek.
Megpróbált inkább semmire sem gondolni. A tapasztalata azt mutatta, ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Agya önmaga számára is teljesen ismeretlen úton-módon működött, amint azt már többször is átélhette: néha órákig-napokig emésztette az új információkat, majd a lehető legváratlanabb pillanatokban, amikor teljesen mással törődött (mint például zuhanyozás közben, vagy a mellékhelyiségben), és egyáltalán nem számított rá, bírta felböfögni az eredményt. Ha most nem is jutott semmire, egészen biztos lehetett benne, odabent a koponyájában a gép azért csendben teszi a dolgát. Egyébként is volt mivel elfoglalnia magát – nézzük inkább, hova is indultak canterloti barátaink!
33.
Leaf a szökőkút mellett ült egy padon, mellette egyik oldalt Golden Hooves tekintgetett idegesen körbe, a másikon pedig Jun lóbálta a lábait zavartan, kendőbe kötött fejével és napszemüvegével egészen úgy nézett ki, mint valami filmsztár. Ha egy járókelő figyelmesen szemléli őket, akkor is csak egy közönséges manehattani középosztálybeli családot fog látni, amint élvezik a téren a délelőtti napsütést – de valójában senki rájuk sem nézett, a pónik körülöttük mind a saját dolguk után siettek, ahogy az egy ilyen nagyvárosban lenni szokott. Láthatatlanok voltak.
Pontosan így jöttek el egészen idáig, pedig Golden szörnyen ellenkezett az első pillanattól fogva. Mint egy elrontott színdarabban, le voltak osztva a szerepek: Jun mindenáron menni akart, nem lehetett semmivel visszafogni, talán csak ha lekötözik az ágyhoz (természetesen álmában, a csikó biztosra vette, bármilyen erőszakot akarnának alkalmazni a lányon, ők húznák a rövidebbet). Golden amikor álmosan pislogva tapasztalta, a kései nyugovóra térésük miatt elaludtak, és a nap már magasan jár, annyira megrémült, hogy foggal-körömmel ragaszkodott a maradáshoz, bár hiába kérdezték tőle, mi a baj, csak annyit motyogott: „nem biztonságos”. Leaf kettejük között állt, picit félt az indulástól, bár tökéletesen tisztában volt azzal, miként is juthatnak el a céljukhoz.
Jun feltűnő termetével és színeivel kilógott volna a tömegből, ez nem lehetett vitás egy másodpercig sem. Márpedig ha egyetlen szempár is akadt egy utcában, amit ráállítottak a keresésére, a fejek fölé emelkedő csillogó vörös sörény rögtön elárulja gazdáját. Az első dolguk tehát, amint abban megegyeztek, egy kendő beszerzése, amit Golden boszorkányos ügyességét bemutatva hamar végre is hajtott. Jelen esetben Leaf sem igen tiltakozott, mikor elemelte azt egy a parkban pihenő kanca táskájából, hiszen enélkül Junt elbújtatni teljesen esélytelen lett volna. A második, amit picit gyakorolniuk kellett, hogy a lány ne úgy lépkedjen fel-alá, mint aki díszszemlére készül, hanem lazítson picit, rogyassza be a térdeit, és hajtsa lejjebb a fejét. Ugyan ettől közelről nézve kicsit higanyosan gördülő lett a járása (Golden legnagyobb mulatságára, ami egészen addig tartott, míg csak a szúrós tekinteteket fel nem fedezte), viszont a magasságából sikerült lefaragnia épen eleget ahhoz, hogy kimerészkedhessenek a városba. Amint azt Leaf előre megmondta, senki még csak rájuk sem hederített, pedig a rendőrök szemmel láthatólag még mindig keresték őket, tele voltak velük az utcák.
Így jutottak el végül a múzeumhoz, ami egy nagyobb tér egyik szélén állt, meglepően új épület képében. Leaf ebben még nem is járt, csak a régiben, még mielőtt az leégett. Nagyon pici volt akkor, a szülei is éltek még, nem is emlékezett túl sokra az egészből, igazából az üvegtáblák mögötti időtlen térben függeszkedő kortalannak tűnő használati tárgyak tökéletesen hidegen hagyták akkoriban. Semmit sem jelentett számára, mikor megtudta, két felvadult sárkány harcának eredményeként a közeli kis park és a régi múzeum szinte teljesen porig égett („Hála az égnek éjszaka történt, és egy megperzselődött bundájú hajléktalanon kívül senkinek nem esett baja. A sárkányokat előállították." – olvasta a cikket a papája), a benne található kacatokat Equestria más múzeumainak kacatokkal telezsúfolt raktárából pótolták. Leszámítva néhány olyan egyedi darabkáját a pónitörténelemnek, ami menthetetlenül megsemmisült – Leaf csak most, sok évvel később, Jun különös emlékezetvesztése kapcsán gondolkodott el azon, igazából mekkora csapás lehetett ez. Talán még néhányan emlékeznek az eltűnt tárgyakra, ám a következő generáció végképp nélkülük fog felnőni, hiányukkal végleges, fájó lyukat ütve az önmaguk történelméről összegyűjtött tudásban. Ezek az emlékek örökre eltűntek, viszont ha csak rajta múlik, Jun biztosan visszakapja a sajátjait.
A szökőkút mellé végül is Golden paranoiáját kielégítendő ültek le, a tolvaj ugyanis meg akart győződni róla, senki sem figyeli a múzeum bejáratát. Az új, obszidiántömbként ragyogó csupa üveg épületet az építész annyira azért hagyományos külleműre tervezte, hogy egy sor lépcsőt megmászva lehetett csak eljutni a kapujáig, ahol biztosan kiszúrnák őket kezdetleges álcájukban. Golden aggódva tekintgetett a szemben álló épület tornyán elhelyezett órára, mintha valamit rögtön lekésne. Leaf követte a pillantását – nemsoká fél tíz –, de az időpont semmit nem árult el a számára.
A téren látszólag senki sem állt őrt.
– Továbbra is úgy gondolom, tűnjünk innen, amíg lehet – fejezte ki félelmét Golden, arcán a préda feszültségével, aki riadtan füleli a ragadozó érkezését.
– Mindenképpen be kell mennem – suttogta Jun elszántan.
– Visszajövök később, és megnézem neked, amire kíváncsi vagy – ajánlotta a tolvaj készségesen.
– Ez nem tűnik kimondottan célravezetőnek, hiszen magam is csak akkor fogom megtudni, konkrétan mit keresek, amikor meglátom.
Leaf megunta a szájtépést, egyszerűen felpattant, és megindult a lépcsők felé.
– Gyertek, amíg nincs itt senki! – szólt hátra.
Junnak nem kellett kétszer mondani, máris mellette szedte a fokokat. Golden a szemét forgatva felsóhajtott, és utánuk indult.
Odabent az épület sötétített üvegfalainak köszönhetően kellemes hűvös légkör uralkodott, és természetesen a nap fénye sem vakította őket annyira. A jókora előcsarnokban (Golden szemmel látható megkönnyebbülésére) nyüzsögtek a pónik, két teljes turistacsoport érkezhetett nemrég, hogy a kiállításokat megtekintsék. Ugyanakkor Leaf úgy sejtette, a kíváncsiság nagyobb részt magának az épületnek is szól, hiszen a tűz óta a múzeum egyik gyűjteménye sem volt kifejezetten egyedinek mondható.
– Várjatok meg itt, megkérdezem, merre találunk régi pénzeket vagy valakit, aki ért hozzá – mondta Golden, mikor kellően sikerült elvegyülniük a látogatók között, és elindult az információs pult felé.
Leaf hallotta, amint Jun idegesen dobol az egyik lábával, miközben tekintetét egy másodpercre nem vette le a tolvaj hátáról. Az nemsoká visszatért, és kurtán megosztotta velük, amit megtudott:
– Numizmatika az emeleten, jobbra a folyosó végén.
A csikó összeszorított szájjal küzdött, nehogy feltörjön belőle a nevetés, annyira viccesen komolyan hangzott ez a szó Goldentől, mintha valami tudós lenne, aki éppen most vezeti körbe őket a kis birodalmában. Miközben csendben kaptattak fel az emeletre, azon is ideje volt elmélázni, ki a túró akar egyáltalán régi pénzekkel foglalkozni. Szinte hallotta a beszélgetést, „Mi leszel, ha nagy leszel, kisfiam?" – „Numizmatikus!", és annyira rázta a néma nevetés, majdnem legurult a lépcsőn.
Na, nem mintha bármi oka lett volna gúnyolódni a témán, hiszen neki aztán fogalma sem volt, mivel akar foglalkozni nagykorában. Amikor annak idején a papája játékosan nekiszegezte az ominózus kérdést, csak a homlokát ráncolva hümmögött.
– De komolyan! Mondhatsz bármit, amit szívesen csinálnál – nógatta a papája.
– Tényleg nem tudom – vallotta be őszintén, közben egymás után futottak át a lehetőségek a fejében, amiket sorra visszautasított. Milyen szép lenne például életeket menteni, na persze, tipikus választás rávágni, hogy tűzoltó, orvos vagy ilyesmi, bár már akkor is sejtette, ezek a feladatok túl nagy felelősséggel járnak. Csinálhatna valamit a vendéglátóiparban, de nem szeretett másokat kiszolgálni. Vagy lehetne zenész, esetleg író?
Aznap egész délután ez járt a fejében, akkor is, amikor a közeli parkban rossz szokásához hűen felmászott az egyik fára („Nem normális, hogy egy póni fára mászik! Egyszer ki fogod törni a lábad” – féltette mindig a mamája), hogy ott elmélkedjen, az alatta elsétálókat figyelve. Megpróbálta kitalálni, melyiküknek mi lehet a munkája, de a városi pónik elvont cukijegyeivel nem sokra ment. Jó, persze a fagyist felismerte, meg a postást, és persze a rendőröket.
A múzeum emeletén kiállított tárgyak egy pillanatra visszarángatták a jelenbe, csak hogy emlékezetének egy másik bugyrában vesszen el ismét: meg mert volna esküdni rá, ezeket a dolgokat már látta valahol. Nagyrészt ugyan lehetetlen gondolat volt, hiszen régi ruhák és páncélok között jártak éppen, amik egészen biztosan apró kupac porrá égtek, vagy fémesen csillogó tócsává olvadtak a tűzben, de mégis, a pótlásuk kísértetiesen jól sikerült.
– Nézd, papa! Ilyen szép ruhákat még nem is láttam! – kiáltotta, mikor a családjával jártak itt, elmerülve a bonyolult minták és intrikált díszítések sokaságában. A legtöbb tárgy halálra untatta, már csak azért is, mert látszólag a pónik pár ezer év alatt semmit nem fejlődtek a mesterségeikben, és szinte semmi kirívót nem talált, ami megdöbbentette volna. Ennél a kiállításnál viszont határozottan úgy érezte, nem visszafelé, hanem előre haladt az időben – elképzelni sem bírta, ennyire aprólékos munkát miként végezhettek a régiek egy egyszerű ruhán, miközben a maiak meg magukra terítenek két szövetdarabot és kész, azt is csak ünnepi eseményekkor. Ugyanez igaznak bizonyult a páncélokra és fegyverekre is, díszítésük gazdagsága egészen zavarba ejtette.
– Régen más idők voltak – mesélte a papája –, akkoriban néhányan megengedhették maguknak, hogy ilyen hihetetlenül munkaigényesen elkészíthető ruhákban járjanak, miközben a nép nagy részének semmije nem volt. Manapság egy ilyen ruha egyszerűen túl drága lenne.
Leaf nem elégedett meg ezzel a magyarázattal, biztosra vette, annak a tudásnak, ami egy ilyen műalkotás elkészítéséhez kellett, egy jó része egyszerűen elveszett az idők során.
A másik felfedezését a napmintákkal kapcsolatban tette: minden fontosabb helyen (mellvérteken, kardokon, pajzsokon) feltűnt Celestia hercegnő címere, holott a kiállított tárgyak némelyike több mint ötezer éves korral büszkélkedhetett a mellettük olvasható leírás alapján.
– Az előző hercegnő címere is a nap volt? – próbálta megragadni a kérdést valamelyik végénél. Logikusnak tűnt, hiszen Celestia hercegnő előtt is felemelte a napot valaki, vagy nem?
– Ezek mind Celestia hercegnő címerei – mondta a papája –, már ötezer évvel ezelőtt is ő uralkodott, mint ma. Talán akkoriban olyan fiatal lehetett, mint most Luna hercegnő, ha igazak a történelemkönyvek.
Hú, akkor jó sokáig élhet! – gondolta magában, hiszen még csak öregnek sem nézett ki. Vajon mindenre emlékszik, ami az élete alatt történt vele? Vagy azért ennyi idő alatt el lehet felejteni dolgokat? Az biztos, előbbi esetben nem sok értelme lett volna régészettel foglalkozni, hiszen ha valamire kíváncsi, megkérdezi a hercegnőt: Hogy is történt az a csata négyezer-kétszázharmincöt éve? És akkor a hercegnő elmeséli.
Persze, ha lenne rá ideje.
És ha biztosan igazat mondana.
Annyira elábrándozott, majdnem fellökte Junt, amikor az valami miatt megállt. Mikor körbenézett, az is kiderült, miért: a teremben, ahol álltak, mindenfelé régi érmék pihentek a falakra akasztott vagy lábakon álló vitrinekben. Na, ez a része a múzeumnak tipikusan az volt, ahova önszántából be nem jött volna, vagy esetleg a szép rajzolatokat nézegetni néhány pénzen, de azt is megunná az első szekrénnyi után. Nagyon bízott benne, nem kell végigsétálniuk az egész kiállításon, és egyesével összevetniük a pénzeket a kancáéval.
Szerencsére Jun is igyekezett valami rövidebb utat találni, így a pillanatnyi tanácstalanság után megindult az egyik tárlatvezető póni felé, aki éppen egy kisebb csoportnak magyarázott valamit a terem közepénél. Beálltak a többiek mellé, Jun udvariasan megvárta, amíg a vezető befejezi a mondanivalóját (amit azért szúrós tekintetével akaratán kívül is siettetett kicsit), majd szokásos udvariasságával, ami most teljesen helyénvalónak tűnt, megszólalt.
– Elnézést, segítene nekünk, kérem? Erről az érméről szeretnénk többet megtudni.
Előhúzta a régi aranypénzt. A tárlatvezető és Golden szinte egyszerre hajoltak közelebb a patájához, hogy jobban lássanak.
– Ó, milyen szép darab, bár kicsit karcos. Kérem, várjanak itt egy picit, amint lehet, küldök egy szakértőt.
Végül az illető folyamatosan mesélve elsétált a csoportjával, és vagy negyed órán keresztül teljesen egyedül ácsorogtak a teremben. Később Leaf élete legunalmasabb pár perceként emlékezett vissza erre az időre, mivel a feszült légkör miatt bármilyen beszélgetést próbált kezdeményezni, sorozatosan kudarcba fulladt. Jun fapofát erőltetett magára, ám nem volt valami jó színész, szinte olvasni lehetett róla, mennyire aggódik. Golden ugyanakkor szabályosan a patáját rágta, amint a percek teltek, egyre inkább. Leaf fejében először megfordult, hogy ráijeszt valamivel csak a hecc kedvéért, de a végén inkább lemondott róla, mert egyre biztosabbá vált abban, a tolvaj hanyatt-homlok menekülve keresztülrohanna a falon, csak egy Golden Hooves alakú lyukat hagyva maga mögött.
Mind a hárman nagyot ugrottak hát (a csikó csak azért, mert megijedt a társai hirtelen mozdulatától), mikor a terem egyik falában egy kis ajtó tárult fel, ám szörnyek helyett csak egy kedves arcú, öreg, szemüveges póni botorkált elő onnan.
– Üdvözletem, kedves hölgyem, uraim, a nevem Cape Coins – mutatkozott be a jövevény, és mindhármuk megdöbbenésére udvariasan egy csókot lehelt Jun felemelt lábára. A lány bele is pirult kissé, ráadásul a mondanivalója is teljesen kiesett a fejéből. – Miben lehetek a szolgálatukra?
– Egy igen ritka érmével kapcsolatban zavarnánk – vette át a szót Golden, és Leaf legnagyobb rémületére simán kiteleportálta Jun patájából az aranypénzt, szerencsére csak azért, hogy az öregnek megmutathassa.
– Nahát, micsoda különlegesség… – morogta Cape Coins, közben a szemüvegét igazgatta az orrán, hogy jobban lásson. – Összesen tizenhét darab létezéséről tudtunk eddig, hihetetlen öröm, hogy előkerült egy tizennyolcadik is!
– Attól tartok, ez az egyik a már ismertek közül… – kezdte Golden.
– Egy titokzatos jótevőm hagyta nálam, amíg aludtam – vágott közbe Jun –, szeretnék utána járni, ki lehetett az.
– Bámulatos ajándék! – helyeselt az öreg póni. – Borzasztóan értékes, tudta?
– Csak nem? – A tolvajnak szinte kicsordult a nyála.
– Honnan lehetne kideríteni, kié lehetett? – kérdezte a kanca kissé türelmetlenül.
– Hát ez viszonylag egyszerű, van egy lista az irattárban az összes érme elérhetőségével. De ha az eset ezen a környéken történhetett, van rá esély, hogy a Violet család egyik érméjét kapta meg.
Jun úgy nézett ki, mint akit fejbe vágtak. Az összes vér kifutott az arcából, a lábai megroggyantak, ha Leaf nem ugrik oda, hogy támogassa, valószínűleg fenékre is ül.
– Violet… Violet Rime… – motyogta megbabonázva, szemei hatalmasra tágultak.
– Talán csak nem ismeri, kisasszony? – kérdezte az öreg vidáman, észre sem véve, micsoda sokkot jelentett a lánynak a nevet hallani. – Tudja, annak idején együtt jártunk iskolába, és mind a kettőnket nagyon érdekeltek a régi pénzek. Egy időben azt hiszem, talán szerelmes is voltam bele, na de ez egy másik történet. Sajnos sok-sok éve már, hogy nem találkoztunk, azt hittem, el is költöztek. Mondja csak, honnan ismeri, ha szabad kérdeznem?
– Violet Rime a mamám – mondta Jun reszkető hangon, de már szilárdan állva.
– Nahát, tényleg? Ez igazán meglepő. Sose hittem volna, hogy lenne nála esélyem, ahányszor felhoztam a témát, mindig a tiszta vérvonalra hivatkozva rázott le, hozzá kell tennem, igen udvariasan. Az első férje is egyszarvú volt, nyugodjék békében. Ezek szerint csak talált magának egy szimpatikus földpónit, kár hogy nem én lettem az, pedig hányszor megkértem a patáját!
Cape Coins láthatólag elveszett az emlékei között, üveges szemekkel a távolba révedve jót kacagott, ki tudja, milyen régi beszélgetését elevenített fel éppen.
– Mondja, kérem, nincs valami ötlete, miként találhatnám meg?
– Sajnos ebben nem segíthetek, ezer éve nem láttam, mint már azt említettem. Talán próbálja meg a kastélyban, ha tényleg visszaköltözött, ott biztosan megtalálja. Nincs kizárva, hogy még én is meglátogatom valamikor a közeljövőben!
– Kastélyban? – Jun elég tanácstalannak tűnt.
– Violet kastély, tudom, merre van – nyugtatta meg Golden Hooves. – Egyszer már, khm, jártam ott…
Leaf olyan pillantást vetett a tolvaj felé, mintha egy anyagyilkosra nézne. Mikor Golden észrevette, csak vállat vont, és az üres patáját mutatta.
– Köszönjük szépen a segítségét – szólt Jun az öregnek, egy fejhajtással kísérve.
– Ugyan, szóra sem érdemes. Örülök, hogy segíthettem. Nem derült ki ugyan, miért adta önnek Violet Rime titokban az érmét, de bármilyen félreértés is legyen önök közt, remélem tisztázni fogják.
Míg az elhangzottak hatása alatt a kanca szinte bénultan állt, Cape Coins mosolyogva visszacsoszogott arra, amerről jött. Elsőnek Leaf törte meg a csendet.
– De jó, Jun, végre megvan a mamád! És ráadásul egy kastélyban lakik! Mindig sejtettem, hogy valamilyen előkelő családból származol! – a csikó alig tudta visszafogni az izgatottságát.
– A mamám meghalt.
– Tessék? – Leaf abbahagyta az ugrálást. Rosszul hallott volna? Ha lehet, most még sűrűbb lett a csend, mint előtte.
– Azt hiszem, a mamám meghalt… – ismételte meg Jun, kicsit kevésbé határozottan. – Viszont nem emlékszem semmiféle kastélyra. Talán ha odamegyünk, eszembe jut valami.
Egy percig letörten nézték a memóriáját erőltető lányt. Leafnek fogalma sem volt, mit mondjon neki. Miként emlékezhet valaki úgy, hogy meghalt a mamája, ha igazából nem halt meg? Miként nyilváníthatna részvétet, amíg Jun sem biztos a halálában? A kastély mindenesetre jó ötletnek tűnt, ha nem is találnak ott senkit, az ismerős helyszín, és talán néhány régi kép majd segít a lánynak visszaszereznie elveszett múltját.
Golden tétovázva nyújtotta vissza az aranypénzt Junnak, ám az csak a fejét rázta.
– Tartsd meg, nekem már nincs rá szükségem.
– Nem, nem fogadhatom el, túl értékes.
– Akkor vedd úgy, hogy elloptad tőlem.
Leaf csak bámulta, amint Golden arcán megfagy a mosoly, és egész teste megvonaglik, mintha Jun egy jeges tőrrel szúrta volna le éppen. Jó, ez a mondat a lány szájából tényleg kicsit bántónak hatott, de mégiscsak igaz volt, nem?
– Nem, inkább mégis elfogadom. Köszönöm szépen.
Jun egy cseppet sem figyelt a tolvaj érzelmeire, lassan hátat fordított nekik, és lehajtott fejjel elindult, végig a termeken és folyosókon a kijárat felé.
Éppen leértek a földszintre vezető lépcsőről az előcsarnokba, amikor Golden rémülten megtorpant. A bejárattól nem messze két oldalt két éjfekete szőrű, öltönyös csődör állt őrt, patájukban felhúzott nyílpuskával. Az egyik pont ebben a pillanatban fordult feléjük. A kétcsoportnyi turista, akivel befelé jövet találkoztak, már eltűnt, így nem reménykedhettek benne, hogy elbújnak a tömegben. A szétszórtan álldogáló, a falra akasztott képeket nézegető vagy halkan egymással beszélgető pónik között a két csődör tekintete egyenesen rájuk szegeződött.
Mintha csak összebeszéltek volna, egyszerre indultak meg feléjük, hangtalanul, mégis fenyegetően. Golden egy ideges pillantást vetett Jun felé, aki a körülötte állókról tudomást sem véve, lehajtott fejjel baktatott tovább a kijárat irányába. Most mi a túrót csináljon? Mégsem hagyhatja, hogy elkapják, ha már reggel eldöntötte! És ráadásul a lány nekiadta az érmét is. Nem árulhatja el őt!
– Jun! – szólt elfojtott hangon. – Azt hiszem, ezek téged keresnek! El kell tűnnünk innen!
Mindhárman megtorpantak, és aggódva figyelték a fekete csődörök közeledtét. Azok már a köztük lévő távolság felét megtették, és továbbra is feléjük tartottak. A tolvaj kapkodva keresett menekülési útvonalat. Nem ismerte a múzeumot, tanácstalanul méregette a csukott ajtókat, melyik nem vezeti őket zsákutcába.
Leaf valamitől nagyon nyugodtnak tűnt.
– Ne aggódj, Jun egy pillanat alatt ellátja a bajukat, ha bántani próbálják – súgta Goldennek.
De Jun csak eltátott szájjal, halálra váltan nézte a közeledő két pónit, hátán az összes szál szőr az égnek állt.
– Ti… hogyan… az nem… – kiáltotta összefüggéstelenül, majd a szemei felfelé fordultak, és eszméletlenül terült el a padlón.
Új hozzászólás