Miután néhány harapással magamba tömtem az ebédemet, némi bűntudattal figyeltem, ahogy a szemközt ülő kanca kultúráltan falatozik. Finom zabkenyér szendvicseket rendeltünk, válogatott virágokkal voltak megtömve, és kaptunk egy kancsó friss forrásvizet is melléjük. Nem akartam túl rossz képet festeni magamról, de a sietős evés olyan szokásom volt amit nehezen tudtam leküzdeni.

Körülöttünk jelenleg elég sok vendég tartózkodott a kávézóban, ez lehetett a csúcsidőszak. Horte mellé egy másik pincér is beszállt segíteni, akit még nem ismertem névről. A helyiség megtelt halk beszélgetéssel, és finom ételek illatának kavalkádjával. Volt időm nyugodtan nézelődni, míg Lyra kényelmesen megivott egy pohár vizet, és száját megtörölte egy szalvétával.

Körülbelül ezzel egy időben lépett be egy új vendég az ajtón, és kutató tekintettel felmérte az idebent tartózkodókat. Egy krémszínű föld póni kanca volt, kék és sötét rózsaszín sörénnyel. Elsőre nem értettem, miért van az a furcsa érzésem, miszerint már találkoztunk, ám mikor aztán beugrott, honnan is ismerem, ösztönösen megpróbáltam lebukni az asztal alá. Partnerem ezt látva kíváncsian fordult meg, hogy megnézze, kitől ijedhettem meg ennyire. Arcára meglepett öröm kifejezése ült, ahogy meglátta a jövevényt, és enyhe rémülettel figyeltem, amint integetni kezd neki.

– Bon! Micsoda kellemes meglepetés!

Már a neve is eszembe jutott, Bon-bon volt az, Lyra barátnője. Elindult felénk a vendégek sűrűjén keresztül, eközben Lyra egy üres széket fordított a mellettünk lévő asztaltól a miénkhez.

– Gyere, csüccs le!

Picit összébbhúztuk magunkat, és Bon-bon mosolyogva leült mellénk.

– Sziasztok – köszönt.

– Hadd mutassalak be titeket egymásnak. Bon-bon, ő itt Honeynut úr.

– Ó, már sokat hallottam rólad – fordult hozzám a krémszínű kanca. – Lyra másról sem beszélt egész reggel.

– Jaj, ezt most csak büntetésből kapom, amiért rögtön ébredés után nyaggattam – szólt Lyra enyhén elpirulva.

– Na és, mondja kedves Honeynut úr, ez alkalmommal mivel szédíti a barátnőm?

Eddig csak a fejem kapkodtam, és most sem igazán volt annyi időm, hogy kinyissam a számat.

– A helyzet még mindig az, hogy én tömöm őt a meséimmel, Bon.

– Látom, de azért bízom benne, hogy nem néma szegény fiú.

– Ez gyorsan kiderülne, ha hagynád szóhoz jutni, de te inkább gonoszkodsz, holott valószínűleg lenne olyan kedves, hogy meghívjon mindkettőnket egy kávéra.

– Természetesen… – vetettem közbe, bár teljesen felesleges díszletnek kezdtem magam érezni.

– Csodás! Úgysem ittam még ebéd után.

Picit várnunk kellett, mire a túlterhelt pincérek sort tudtak ránk keríteni, és felvették a rendelést.

– És, hogy megy az üzlet, ha szabad érdeklődnöm? – fordult felém Bon-bon addig is, amíg az italunk megérkezett.

Hálásan vetettem rá magam a témára, talán a kelleténél egy picit jobban is örülve, hogy szóhoz juthatok.

– Köszönöm, mostanában nem panaszkodhatom. Elég sok lehetőség van kilátásban, ami szép haszonnal járhat.

Bon-bon akkor sem unatkozhatott volna feltűnőbben, ha nagyot ásít, úgyhogy jobbnak láttam, ha inkább beszéltetem. Éppen hogy csak nem tekintett nyíltan ellenségének, amit nem nagyon értettem.

– Jól sejtem, hogy ti egymáshoz közel laktok? – kérdeztem tőle.

– Közel? Ennél közelebb nehezen lehetne, Lyra ugyanis az emeletet bérli nálam.

– Bizony! – szólt közbe az egyszarvú is. – Amióta csak átköltöztem Canterlotból. Bon volt olyan kedves, és megengedte, hogy maradjak, amíg nem találok saját otthont.

– Konkrétan bármeddig maradhatsz – vágott közbe Bon-bon, majd magyarázólag felém fordult. – Imádom, hogy akkor hallgatok élő zenét, amikor csak akarok. És még ő fizet lakbért, mintha nem én tartoznék neki.

– Mert gyakorlok? És mi van a sok cukorkával, amit lent a boltban magamba tömök?

– Látod, azért is nekem kéne fizetnem, mert teszteled az újdonságokat.

– Csoki tesztelés. Most mondd meg, az mekkora munka – nézett rám Lyra.

– Én is vállalom bármikor… – Bon-bon jeges pillantásából sejtettem, nála legfeljebb csak dupla áron vásárolhatok. Szerencsére időközben megérkezett, amit rendeltünk, úgyhogy ezt nem volt ideje elmondani.

Mikor a pincér letette a csészéket, és távozott, tovább kérdezősködtem.

– Ezek szerint édesség üzleted van?

– Igen, egy egészen pici. De az édesszájú pónikra mindig lehet számítani, nem volt még olyan, hogy a nyakamon maradt volna saját készítésű cukor vagy csokoládé falatka.

– Érdekes, hogy nem futottunk még össze, én is gyakran kereskedek különböző finomságokkal.

– A családom boltja már generációk óta arról híres, hogy csak a legjobb alapanyagokból dolgozunk, saját beszállítóm van természetesen – ez már egyenesen sértő volt. – De ne beszéljünk most az üzletről! Hadd kérdezzem meg, te hol laksz?

– Általában Witherséknél bérlek egy szobát, amikor Ponyville-ben járok.

– Ó, őket ismerem, rendes népek. De úgy értettem, hol van az otthonod? Ahova akkor mész, amikor éppen nem vagy sehol vendégségben?

– Olyankor általában utazok – feleltem homlokom ráncolva, miután megfontoltam a kérdést. – Út közben leginkább a szabad ég alatt alszom, tábortűz mellett, esetleg egy sátrat húzok fel, ha nagyon hideg van, vagy esik az eső.

– Szabad ég alatt! Hát nem romantikus? – kérdezte Bon-bon, arcán talán egy egész picit gúnyos mosollyal.

– Nem mondhatnám, de különösebb probléma sincs vele. Pár tízezer évvel ezelőtt a nomád őseink sem építettek maguknak házat, miközben egyik legelőről a másikra vándoroltak.

– Nocsak, és te nomádnak érzed magad?

– Nem, sajnos messze nem vagyok az, csak egy elkényeztetett városi gyerek. Nem véletlen, hogy a keményebb vándorlások után órákig szoktam magam áztatni egy nagy kád forró vízben.

– Ebben végre egyet értünk – bólogatott, bár nem voltam biztos benne, hogy mondandóm forró fürdős, vagy elkényeztetett részére gondolt vajon.

– Nem hittem volna, hogy ez is megtörténhet – szakított minket félbe Lyra. – Már attól tartottam, egymás nyakának estek. De Bon, inkább mesélj, mi járatban?

– Szerinted? Természetesen titeket ellenőrizlek – ez az őszinteség azért váratlan volt. – Nehogy nekem valamit rosszalkodjatok.

– Igenis anyuci, de tudod, nagy lány vagyok már, vigyázok magamra.

– Úgy látom én is, egyelőre minden a legnagyobb rendben van, akkor lassan megyek is.

Felhajtotta a kávéját, és már fel is kelt a székéről.

– Köszönöm a vendéglátást, Honeynut úr. Viszont látásra, mi meg majd este találkozunk – biccentett Lyra felé, és kifelé indult, olyan hirtelen, ahogy megérkezett.

Néhány pillanatig meghökkenten néztem utána, mert nem nagyon tudtam mire vélni ezt a rövid jelenetet. Lyra még azelőtt mentegetőzni kezdett, hogy megszólalhattam volna.

– Tudom, ne is mondd, Bon már megint elég durva volt. Ne haragudj rá, általában nem ilyen szokott lenni.

– Semmi baj, csak kicsit felkészületlenül ért…

– Azt hiszem, picit féltékeny lehet, hogy veled több időt töltök, mint vele. Majd ha hazaértem, kap egy kis fejmosást.

– Azért ne bántsd nagyon.

– Nem, szó sincs róla. De örülök hogy nem vetted a szívedre.

– Semmi olyat nem mondott, ami ne lett volna igaz. Egyébként ő hallotta már a történetedet?

– A nagy részét igen. Sokat meséltem már neki, és azt hiszem annál is többet ki tudott találni az elejtett apró darabkákból.

– Furcsa, hogy egy idegennek hamarabb elmondod, mint a barátnődnek…

– Valószínűleg éppen azért, mert te még nem ismersz. Nincsenek előítéleteid, elfogadhatsz olyannak, amilyen vagyok – vagy ha nem, hát egyszerűen továbbutazol.

– Miért ne fogadnálak el? – kérdeztem meglepetten. – Semmi szörnyűség nem derült ki eddig rólad.

– Mert még nem ismered a történet felét sem.

– Akkor, ha megkérhetlek, folytasd, mielőtt megölne a kíváncsiság.

Lyra néhány pillanatig a csészéjét figyelve gondolkozott, körbe-körbe lötykölte az alján a maradék kávét, majd egy nagy korttyal kiürítette.

– Nos, ha jól emlékszem, ott tartottam, hogy a stadion mellett állunk, a döbbenettől földbe gyökerezett lábbal, miután a Wonderbolts szárnyra kapott. Körülöttünk a rajongók és az újságírók szintén lassan tértek magukhoz, és ezzel egy időben azok, akik hallották, mit beszéltünk, átadták a távolabb állóknak a híreket, egyre nagyobb zsibongást keltve. Mint kiderült, nem egészen fél óránk volt az esti vihar kezdetéig.

 

***

 

Sunburst repült, ahogy a szárnyai bírták, de így is egyre jobban lemaradozott Soarin' mögött. Az égszínkék pegazus néha a háta mögé pislantott, és ilyenkor lassítani próbált, de az izgatottság gyorsan erőt vett rajta, és eszeveszett iramra sarkallta. Nem mintha a Repülő Akadémia olyan messzire lett volna, csak éppen nem lehetett biztosra venni, hogy Spitfire még ott lesz, ahol legutoljára látták.

Percek alatt elérték a kampuszt, a magasból impozáns látványt nyújtottak a hatalmas régi épületek, a jól felszerelet sportpályák, az étkező és a kollégium valamivel újabb, és jóval tégla formájúbb tömbjei, Cloudsdale belvárosától nem messze. Nyaktörő ereszkedésbe kezdtek a központi udvar északi szélén felhúzott egyik különálló klubhelyiség felé, és jókora zökkenéssel landoltak a bejárata mellett. Végigsiettek egy, a késő délutáni fényben lassan sötétedő folyosón, hogy a végében nyíló ajtón minden figyelmeztetés nélkül rontsanak be.

– … akkor dobjunk kezdeményezést! – Ez volt az utolsó elhangzott mondat, mielőtt síri csend telepedett a szobára. Odabent két öregebb és több fiatal pegazus ült egy kör alakú asztal körül, összesen nagyjából fél tucatnyian lehettek, mind zavartan fordultak az érkezők felé. A falakat körben össze-vissza, de főleg egymásra ragasztott poszterek díszítették, melyek különböző sárkányokat és egyéb szörnyeket, valamint történetek hőseit ábrázolták békés vagy harcias pózokban. Az asztalon pár könyv hevert, látszólag minden logika nélkül szétszórt papírlapok társaságában.

– Most kimész, becsukod az ajtót, és kopogsz! – kiáltotta a szemben ülő, lángvörös sörényű kanca fenyegető hangon. A nyomaték kedvéért félig fel is emelkedett székéből, és baljósan lengette a patáját, ami Lyrában kicsit komikus benyomást keltett, mert méretre talán ő volt a legkisebb a bentlévők között.

– Spitfire, most nincs időnk erre! – kezdett magyarázkodni Soarin’ a szélsebes repüléstől még mindig lihegve. – A Wonderbolts kíváncsi rá, le tudod-e győzni Carn Coinst az esti viharban!

A sárga pegazus időközben már megindult feléjük, rendreutasítani a bandát, most értetlenül torpant meg félúton.

– Hogy mondod?

– Jól hallottad, gyere azonnal!

Spitfire egy szó nélkül elrugaszkodott, és hihetetlen sebességgel kirepült a fejük felett az ajtón, egy szőrszálnyira G. P. sörényétől. Annyi időre sem lassított, hogy a bejárati ajtót kinyissa maga előtt, egyszerűen feltartott lábbal nekirepült, amitől az döngve vágódott ki. A következő pillanatban már csak a levegőben szállingózó két kósza papírlap jelezte, hogy valaha is a teremben lett volna.

– Te szent szalma, majdnem megérintettem! – sóhajtotta Pearl csillogó szemekkel.

 

A két egyszarvú még sohasem látott vihart felülről. Egészen bámulatos élmény volt elnézni a lenyugvó nap fényében az alant elterülő, széltől korbácsolt fekete felhőszőnyeget, és közben belegondolni, hogy odalent a földön egészen biztosan zuhog az eső. Meglepően sűrűn törte meg a sötétséget egy-egy pillanatra felvillanó fehér folt, amikor valahol éppen villámlott.

A pegazusok két felhőplatformot állítottak fel a vihar két szélén, amikről nagyjából be lehetett látni az esőáztatta tájat, ezeken gyülekeztek most a Wonderbolts tagjai, és a rajongóik, kiket a testőrök valamivel távolabb tereltek. Mire Spitfire-t utolérték, már a műrepülő csapat fehér sörényű vezetője ismertette a versenyzők számára a tudnivalókat. Ahogy Lyra és társai közeledtek, egy bólintással jelezte az őröknek, engedjék át őket.

– Akkor még egyszer összefoglalva. Öt perc múlva Misty megadja a jelt az indulásra, és a vihar túloldalán találkozunk. Egy szabály van: a felhő alatt kell maradnotok. – Soarin’ felé fordult. – Ti gyertek velem, átrepülünk a célhoz.

 

Misty unottan figyelte óráján, ahogy telik az idő. Mivel konkrét rajtvonal nem volt meghúzva, Carn Coins mindenáron igyekezett úgy helyezkedni, hogy Spitfire előtt indulhasson, amit a sárga pegazus fogai között halkan átkozódva vett tudomásul – biztos volt benne, hogy nem az az egy másodperc fog számítani.

– Indulhattok – jelentette ki a Wonderbolt, és a jelre mindketten nekirugaszkodtak. Carn teljes sebességre kapcsolt, és pillanatról pillanatra növelte az előnyét, míg ellenfele szokásos versenyző tempóját tartotta, amivel közepes távokon szokott indulni. Hamar beértek a viharba, ahol erős széllökések próbálták őket a fejük tetejére állítani, vagy legalább letéríteni az útjukról. Spitfire érezte, ahogy a szakadó eső dobolni kezd a homlokán, és egy pillanat múlva már bőrig ázott. Sokért nem adta volna, ha nála lenne a repülő szemüvege, anélkül kénytelen volt hunyorítani, kipislogni a vizet, és időről időre megrázni a fejét, hogy az eső nagyjától megszabaduljon.

Mint minden pegazus, ösztönösen érezte maga körül a statikus elektromosságot, amint a töltések összegyűltek, a közelben villám készülődött. Tudta jól, hogy egy csurom víz póni könnyen áldozatául eshet a viharnak, ezért igyekezett messzire elkerülni a helyet. Valószínűleg ezüst szőrű ellenfele sem volt képes a rövidebb, egyenes úton átvágni a célhoz. Némi örömmel konstatálta, hogy jól számított, mikor a villámcsapás biztonságos távolságban tőle egy végzetesen magasra nőtt fenyőfát talált telibe.

Lassan egy perce repülhetett, úgy tippelte, körülbelül félúton jár. A hideg vízcseppek kellemesen hűtötték az izmait, az izzadással, folyadékvesztéssel, túlhevüléssel nem kellett törődnie, legjobb formájában kezdhette meg a hajrát. Minden akaraterejét összeszedte, szinte transzba esett, a szárnycsapásai fokról fokra felgyorsultak és erőteljesebbek lettek, a szél már mit sem számított, pengeként hasította a levegőt.

Nem messze maga előtt, a bal oldalon egy fekete alakott pillantott meg a vízfüggönyön át, majd kisvártatva szintén megérezte a veszélyes töltést a felhőben, ami ellenfelét kitérítette. Utánakanyarodott, és lassan, de egyre gyorsulva elhúzott mellette. Hallotta Carn zihálását, ahogy az energiái fogytán voltak, mégis megpróbált lépést tartani. Egy rövid pillanatig fej fej mellett repültek, mikor hirtelen az ezüst pegazus egy éles kanyarral Spitfire felé vágódott, megpróbálva belökni őt a villám útjába.

Spitfire habozás nélkül összezárta a szárnyait, ívbe csapta a testét, és bukfencezett egyet a levegőben, amitől sebességet és magasságot vesztett, Carn pedig döbbenten áthúzott felette saját lendületétől. Egy másodperccel később fülsüketítő recsegéssel kisült a viharfelhőben felhalmozódott elektromosság, örömmel felhasználva az átázott pegazus által kínált vezető felületet, és Carn fekete füstöt húzva maga után, eszméletlenül pörögve zuhant a mélységbe.

A sárga póni utána vetette magát, és még jóval a földbe csapódás előtt reptében elkapta pórul járt ellenfelét, hogy a célhoz vonszolja.

 

A vihar másik végében a két egyszarvú aggódva figyelte az esőcseppek szürke áradatát, vajon melyik pegazus fog beérni elsőnek? Tudták, hogy amint a cél platformra értek, a túloldalon elindult a verseny, és perceken belül eldől, ki a győztes. Feszült csendben teltek a másodpercek, mígnem egy meglepő alakú és méretű sötét alak tűnt fel előttük. Ahogy közeledett, és meg tudták különböztetni a két pónit, G. P. vidáman felkiáltott, majdnem leesett Sunburst nyakából.

– Éljen Spitfire! Tudtam, hogy te fogsz nyerni!

Egy pillanattal később hangja elcsuklott, mikor az enyhén kormos Carn Coins kiugrott Spitfire öleléséből, a biztonság kedvéért jól gyomron rúgta, miközben elrugaszkodott a cél felé, és két szárnycsapás múlva elsőként szállt le melléjük a felhőre.

– Hogy mondtad, picim? Kicsit rosszul ejtetted ki a nevem.

A sárga pegazus csak ezután érkezett le melléjük, fogát összeszorítva a fájdalomtól, egyik lábával a bordáit tapogatva. A fehér sörényű Wonderbolt lassan odasétált hozzá, és szokásos nyugodt hangján megszólalt.

– Spitfire, meg kell vallanom, minden egyes szó igaz, amit ezek a furcsa jövevények meséltek rólad – intett az egyszarvúak felé. – Szeretnélek megkérni, hogy látogasd meg a csapatom néhányszor gyakorlás közben, hogy jobban is megismerhessünk.

– K… Komolyan mondod? – kérdezte Spitfire hitetlenül, a sérülésétől elakadó hangon.

– Hahó, itt valami félreértés lesz, én győztem! – kiáltotta Carn nem kevésbé meglepetten, ahogy közéjük ugrott.

– Azt hiszem, alantasságban tényleg verhetetlen vagy, fiam – fordult felé a fehér sörényű pegazus. – Nekünk viszont csapatjátékosok kellenek, olyanok, akik képesek más hibáját helyrehozni, akik kiállnak egymásért.

– Te mondtad, hogy csak egy szabály van! Azt be is tartottam, és én nyertem meg a versenyt!

– Csak azt felejted el, hogy senki nem beszélt versenyről. Ha visszaemlékszel, arról volt szó, hogy ideát találkozunk.

Carn szóra nyitotta a száját, majd becsukta. Arca eltorzult a dühtől, ahogy ráébredt, a Wonderboltnak igaza van.

– Ezt nem ússzátok meg! – kiáltotta fenyegetően, szája gúnyos vigyorra húzódott. – Ha apám meghallja, hogy csaptatok be, feloszlatja az egész csaló bagázst!

– Úgy tűnik, rajtad kívül mindenki tudja, miért nem lehet valaki pénzért tagja a Wonderboltsnak, Coins urat is beleértve – jött a válasz halkan. – Felvilágosítanád a fiatalembert, Spitfire?

A láng sörényű pegazus a szemöldökét ráncolta, majd elszánt tekintettel vetette fel a fejét.

– Egyszerű. A Wonderbolts nem csak egy csapat repülő bohóc. A Wonderbolts egy álom, minden pegazus csikó álma. Az álmainkat pedig soha, semmi pénzért nem vehetik el tőlünk.

 

– Nyavajások – sziszegte Carn a fogai között, amikor végül meg tudott szólalni. A következő pillanatban levetette magát a felhő széléről, és sebesen elvitorlázott.

– Ég veled. Remélem még találkozunk, mikor tanultál egy kis alázatot – szólt utána a repülő csapat vezetője. Rövid ideig a távolodó alakot figyelte, majd visszafordult a fiatalokhoz. – Most pedig, a helyedben megköszönném a barátaidnak, amit ma érted tettek. A többit még megbeszéljük.

Spitfire felé biccentett, majd kecsesen szárnyra kapott, és a szél hátán elrepült.

– Fogalmam sincs, ezt hogy sikerült elintéznetek – kezdte Spitfire az egyszarvúak felé fordulva. – Nagyon szépen köszönöm, és megtisztelnétek, ha csatlakoznátok Soarin’-hoz és hozzám egy Cloudsdale körüli túrán.

Sunburst mellé lépett, és így szólt a nyakában gubbasztó G. P.-hez:

– Gyere, ülj át a hátamra, a barátod már biztosan elfáradt.

– Izé, de nem leszek túl nehéz? – hebegte Pearl egyszerre félénken és izgatottan.

– Miért, ilyen gyengének nézek ki?

G. P. nem akarta megharagítani a pegazust, pedig tényleg feleakkora lehetett, mint a rakodáson edződött Sunburst. Óvatosan átszállt a hátára, átölelte a nyakát, és erősen reménykedett benne, hogy más nem hallja olyan hangosnak szíve kalapálását.

A narancsszín póni láthatóan megkönnyebbült, hogy megszabadulhatott utasától.

– Akkor a stadion mellett, a kocsinál találkozunk – szólt Lyra és G. P. felé. Átmozgatta a vállait, hogy kiűzze belőlük a zsibbadtságot, majd vidáman szárnyra kapott.

 

A nyári alkony és a kigyulladó lámpák mesterséges fénye lenyűgöző színekben festette meg a felhők fölött pompázó várost. Lyra ugyan kicsit aggódott amiatt, hogy nagyon későn fognak hazaérni, de végül is előre szólt Rose néninek, és a látvány minden szidásért kárpótolta. Amerre csak nézett, karcsú tornyok törtek a magasba, az épületeket finoman formált oszlopok díszítették. A város széleiről itt-ott folyók zubogtak a mélységbe, csak hogy a szél milliárdnyi parányi vízcseppre bontsa őket, melyeken szivárvány játszott. Szívszorítóan szép látvány volt, és mégis olyan ismerős, mintha csak egy régi álmára emlékezne vissza. Közelebb ereszkedtek, hogy a részleteket jobban kivehessék, így repülés közben összefutottak a hazafelé igyekvő lakókkal, akik értetlenül néztek a kis csapat után.

Ahogy megkerültek néhány elegáns, ragyogó épületet, és a város egyik külön felhőszigetre épített, alacsony lakónegyede fölé értek, Lyra izgatottan mutatott le, a házak felé.

– Ereszkedjünk lejjebb, kérlek! Ezt meg akarom nézni.

A két pegazus spirál vonalban süllyedni kezdett, és enyhe zökkenéssel leszálltak a kis téren, amit az egyszarvú mutatott. Lyra – Spitfire legnagyobb megdöbbenésére, mivel még nem ismerte a kis póni trükkjét – leugrott hátasáról, és körbegaloppozott. Bizonytalanul megállt egy hatalmas kapuval szemben, és láthatóan a fejét törte.

– Mi a baj? – kérdezte G. P.

– Nem tudom biztosan megmondani, de úgy érzem, itt laktam kis koromban…

– Az ki van zárva – vágta rá Spitfire, azután habozva hozzátette: – Várj csak, mit is mondtál, hogy hívnak?

– Bocsánat, az én hibám – szólt közbe Soarin’. – A nagy kapkodásban elfeljtettelek titeket bemutatni egymásnak. A hátadon ülő egyszarvú Glass Pearl, kis felhőjáró barátunk pedig Lyra Heartstrings. Lányok, azt hiszem Spitfire-t ismeritek.

– Heartstrings? – kérdezte a lángoló sörényű pegazus, miközben zavartan leült. – Hát lehetséges lenne…?

– Mondd már, micsoda?

– Apukám kicsi koromban mesélt nekem egy Heartstrings hadnagyról, akivel együtt szolgált a Cloudsdale-i Légierőnél.

– Daybreak Heartstrings hadnagy? Hatalmas, szürke pegazus narancs sörénnyel? – Lyra fel alá ugrált körülötte izgalmában.

– Ő lesz az. Hárman voltak egy járőr szakaszban, Daybreak, apukám, és nem jut eszembe a kanca neve, Wingy?

– Windy Wings, a mamám!

– Bocs, igen, Windy. Apám volt a híradós, így élhette túl.

– Mit?

– Hogyhogy mit? Hát nem tudod? Az utolsó bevetésüket.

Lyra megállt Spitfire előtt, és a szemébe nézett.

– Mit hallottál róluk? El kell mondanod! – kérte komoly hangon.

– Jól van, csak nyugalom, kisasszony! Persze hogy elmondom, de előtte keressünk egy nyugodt helyet. Nézd, ott a padon mindannyian le tudunk ülni.

Lassan elindultak a tér széle felé, közben a pegazus gondolkozva belekezdett a történetbe.

– Azt hiszem még soha nem volt olyan kemény tél, mint akkor. Egész lent, délen is méteres hó esett, fent északon pedig annyira elviselhetetlen volt, hogy aki tehette, elmenekült onnan.

 

Hárman repültek síri csendben a fagyos levegőben. Seagull szemüvegére ismét vékony rétegben ráfagyott saját lehelete, elhomályosítva a csillagok fényét. Szitkozódva kaparta le a deret patájával, miközben azon morfondírozott, parancsnoka hogy képes elviselni ezt a hideget zokszó nélkül. Nagyon fázott a páncéljában, pedig a fagyos fémet még külön rongyokba is tekerték, hogy ne érjen a testükhöz. Nagyjából negyed óra repülésre lehettek Cloudsdale-től, az északi szektor volt ma éjjelre beosztva nekik. Keletről hatalmas hófellegek közeledtek, azzal bíztatva, hogy az időjárás végre enyhébbre fordul.

– Meddig is repülhetek még veled, hadnagy? – törte meg a hallgatást, csak hogy be ne fagyjon a szája.

– Még egy fél évem van a leszerelésig – felelt a legelöl repülő szürke csődör hátrafordulva. – Windy viszont jövő hónapban, az ünnepek után már nem lesz velünk. Kíváncsi leszek, milyen újoncot kapunk a helyére.

– Reméljük, nem túl csinosat – fűzte hozzá Windy, aranyló sörénye még a sötétben is ragyogni látszott, ahogy a menetszél cibálta.

– Ne kívánj rosszat Seagullnak. Nekem meg úgyis mindegy, hiszen a legszebb lány már az enyém.

– És mihez fogsz, miután leszereltél? – folytatta a kíváncsiskodást Seagull.

– Egy rövid időre a szüleimhez költözünk Canterlotba, amíg nem találok munkát. A lányunknak igazán jó helye lesz odalent.

– Jut eszembe, Crafty szólt, hogy bármikor hasznát venné egy hozzád hasonló edzett pegazusnak – vetette fel Windy.

– Crafty? Nem mondod, hogy elmész rakodni? Azok után, hogy milyen sokra vitted a légierőnél?

– Az egy nyugis, családos embernek való állás. Egyébként meg milyen sokra vittem? Itt repülök veletek ebben a rettenetes fagyban az éjszaka kellős közepén, és ahogy azokat a felhőket elnézem, a legjobb mulatságunk ma az lesz, hogy a szárnyunkról kaparjuk a havat.

– Te utasítottad vissza az előléptetést.

– Mentem volna íróasztal mögé, aktákat tologatni? Nem, ennél te jobban ismersz, tudod hogy két napig sem bírnám. Friss levegő kell nekem, meg testedzés, és ha emellett a családommal lehetek, minden vágyam teljesült.

Seagull a hosszú évek szolgálata során beivódott reflexével a felhőváros felé sandított, és most a távolban egy apró, ragyogó pontot vett észre a perifériás látásával. A kis fény pislákolása mindenki más számára kaotikusnak tűnhetett, ő mégis egy üzenetet olvasott ki belőle.

– Üzenet a toronyból – jelentette hivatalos hangon. – Két óránál nagyméretű, azonosítatlan repülő lények.

– Vettük, megnézzük, vége – vágta rá a hadnagy. Szűk ívű jobb fordulóba kezdett, társai alakzatban követték.

Seagull a hátára erősített nagy erejű irányfénnyel egy válaszüzenetet kezdett sugározni, míg a Cloudsdale-i toronyból nem jeleztek vissza, hogy megkapták. Tudta jól, hogy a város legmagasabb pontján egy hozzájuk hasonlóan szerencsétlenül fagyoskodó pegazus áll őrségben, aki távcsövével pásztázva szúrta ki a közeledő veszélyforrást.

Öt perce repülhettek, és a felhők már egész közelinek tűntek, amikor a sötét foltot megpillantották. Alacsonyan szállt, de nagy sebességgel, pontosan Cloudsdale felé.

– Mi lehet az? – kérdezte Seagull a szemét erőltetve.

– Ha ekkora, akkor csakis sárkány – válaszolta a hadnagy. – A kérdés csak az, hogy mi űzte ki a barlangjából.

Próbáltak úgy helyezkedni, hogy a méretes bestia és a város közé kerüljenek. A hüllő hosszú nyakát előrenyújtva, teljes sebességgel közeledett, Seagull a kék pikkelyeket elnézve felismerte északi fajtáját.

– Állj! Azonosítsa magát, sárkány uram! – kiáltott rá parancsoláshoz szokott hangon Daybreak.

A sárkány lassítás nélkül száguldott feléjük, alig bírtak félrevetődni előle. Ina szakadtából repült tova, mintha csak az élete múlna rajta.

– Megállítsuk? – kérdezte Windy.

– Valami nem stímmel, olyan mintha menekülne… – morgott a hadnagy, és hunyorítva a hófelhőket pásztázta.

Valami nagy és sötét közeledett elbújva a szürke ködben. Egy pillanat múlva a felhő széléhez ért, szinte kirobbant belőle. Hatalmas éjszín szárnyakon siklott, karmos lábait a teste mellé húzta, nyakával a döbbent pónik felé fordult.

Egy fekete sárkány volt, amiről Seagull még csak legendákat hallott. Úgy tudta, a lény észak jégmezői között él, a rettentő hideg miatt szánhatta rá magát, hogy ilyen messzire lejöjjön vadászni. Csak másodpercek kérdése, hogy melléjük érjen.

– Páncélt ledobni! – ordította Daybreak, és ők engedelmeskedtek, mielőtt még eszükbe jutott volna a parancs ellentmondásossága. – A fegyvereket is! Csak a Láng marad!

Egyébként is a Láng volt az egyetlen fegyverük sárkányok ellen. Ezeket a hosszú, egyszarvúak által mágikusan feltöltött rudakat a hadnagy és Windy viselte a szárnya alá erősítve, akaratuk parancsára tűzoszlopot lövelltek az égre. Páncél nélkül könnyebben manőverezhettek, ráadásul az legfeljebb karmok ellen nyújtott némi védelmet, sárkányláng támadás esetén a forró fém csak rontott viselője túlélési esélyein.

Most, hogy felszerelése súlyától megszabadult – a fényszórót kivéve –, Seagull érezte, hogy sokkal könnyebben repül, ugrásra készen várta a következő parancsot. A sárkány a közvetlen közelükbe ért, nyakát hátracsapta, pofáját feléjük tátotta.

– Szétszóródni! – bődült el Daybreak, és hárman három felé spricceltek. A sárkány torkából fülsértő köhögésszerű hang tört fel, ezzel egy időben szája mélyéről fényes, sokágú villám vágódott oda, ahol a levegőben az előbb még a csapat tartózkodott.

Szerencséjükre a hüllő nem foglalkozott velük többet, egyenesen repült tovább Cloudsdale felé. A három pegazus felette és mögötte gyülekezett, bíztak benne, hogy itt nem veszi észre őket.

– Ez villámot okád? – kérdezte társait döbbenten Seagull, mikor ismét együtt voltak.

– Az az átkozott kék a városra húzza! – kiáltotta a hadnagy oda sem figyelve. – Időt kell nyernünk! Seagull, amilyen gyorsan tudsz, repülsz vissza Cludsdale-be, közben sugározd a vészjeleket! Alikornis támogatást kérünk, ébresszék fel a hercegnőt! Windy, te vele mész!

– Dehogy megyek, egyedül nem tudod feltartani!

– Indulj, ez parancs! Gondolj a lányunkra!

– Csak rá gondolok! Ha a sárkány ér előbb oda, porig rombolja a várost! Állíttass hadbíróság elé, akkor is maradok.

Daybreak a foga között morgott valamit, de tudta, hogy Windynek igaza van. A pillanat hevének engedelmeskedve magához rántotta a kancát, és szenvedélyesen megcsókolta, mindketten sejtették, hogy talán utoljára.

– Seagull, mondd meg Lyrának, hogy mindennél jobban szeretjük! Gyerünk! – kiáltotta utána, és Seagull nekirugaszkodott. Ahogy a szavak elhagyták a hadnagy száját, elkezdte fényszórójával sugározni az üzenetet, és mostmár csak ismételte, amíg válasz nem érkezett rá. Tehetetlen düh forrt benne, hogy nem segíthet társainak, de talán a város védelmében még hasznát veszik. Teljes erejéből repült, jócskán lehagyta a sárkányokat. Háta mögött mintha csak a nap kelt volna fel, a hadnagy és Windy narancsra festette az eget a Lánggal. Előtte délkeletről, a messzi Canterlot irányából egy új csillag kezdett ragyogni, és tisztán láthatóan közeledett: a hercegnő felszállt. Bárcsak időben érkezne!

 

– Két nap múlva találták meg őket – fejezte be a történetet Spitfire. – Összezúzva, megperzselve feküdtek odalent, az erdőben, ahova zuhantak. Azt mondják, még halálukban is egymást ölelték. Később kiderült, nagyjából tíz percet sikerült nyerniük Cloudsdale-nek. Gondolj bele, tíz percig szabadon tombolhatott volna a fekete sárkány, ha nem tartják fel! Pegazusok százai haltak volna meg.

– Igazi hősök voltak! – kiáltotta teljes átéléssel G. P., aki időközben fáradtan hevert végig a padon, élvezve, hogy ismét valami szilárd dolog tartja. – Miért is ezer éve halott pónikról tanulunk történelem órán, és nem róluk!

– Igen, Cloudsdale-ben sokan ismerik a nevüket, tudják mit tettek a városért – helyeselt a sárga pegazus. – Furcsa, hogy éppen a lányuk nem hallott róluk.

– Még nagyon kicsi voltam, amikor történt, a nagypapám pedig nem beszélt erről  – gondolkozott Lyra. – valamiért olyan érzésem van, hogy ő jobban szerette volna, ha nem áldozzák fel magukat a városért. És azt is kezdem érteni, amit egyszer hallottam az orra alatt morogni, hogy felelőtlenség volt folyton együtt maradniuk.

– Mindig ez a nyavajás „ha”! – kiáltotta Spitfire. – Mi lett volna, ha nem ők őrjáratoznak akkor? A sárkány eléri a várost? Láthatod, az északi oldalon vagyunk. Még álmotokban mind meghaltok, mikor rátok dönti a házat? Teljesen felesleges ezen tépelődni. Én azt hiszem, sokkal többet számít, mihez kezdünk az életünkkel, hogy bebizonyítsuk, áldozatuk nem volt hiábavaló. Persze te már jól állsz, mert máris rengeteget köszönhetek neked. Ha bármit tehetek érted viszonzásul, csak szólj.

– Hát, kezdhetnéd például azzal, hogy G. P. plakátját dedikálod.

Pearl nem győzött helyeselni, és reménykedve kihajtogatta az összetekert posztert.

Mikor Spitfire meglátta, mit ábrázol, felnevetett.

– Lányok, ez inkább nekem megtiszteltetés. De komolyan mondom, ha tényleg szükségetek van valamire, keressetek meg. Mit írják rá?

– Valamit, ami csak az enyém – Kérte a fehér egyszarvú zavarában elfordulva.

– Jó. Első számú rajongómnak, G. P.-nek, aki egy igazi gyöngy – tagolta Spitfire, miközben lendületes betűket kanyarított a lapra.

– A világért sem szeretnélek elkergetni titeket, de ilyen későn nem kellene már otthon lennetek? – kérdezte Soarin' aggódva.

– Mindegy, már úgysem ússzuk meg a fejmosást – felelte Pearl. – De azért az igaz, hogy haza kellene érnünk, mielőtt igazán elkezdenének aggódni értünk.

– Az jó, ha visszaviszünk titeket a stadionhoz?

– Persze, tökéletes.

 

Sunburst már türelmetlenül várta őket, és azonnal a kocsi elé ugrott, mikor megérkeztek.

– Gyertek, siessünk, különben nekem végem! – kiáltotta.

– Akkor hát sziasztok, mindent köszönök! – Köszönt el tőlük Spitfire.

– Meglátogatsz majd minket Canterlotban? – kérdezte Pearl reménykedve.

– Persze, mindenképpen!

Sunburst felugrott, és gyorsulva repülni kezdett, maga után húzva a szekeret a két egyszarvúval, akik még sokáig integettek hátra, a felhőn álldogáló pegazusoknak.

Hazafelé, miközben G. P. arcán angyali mosollyal, poszterét magához ölelve fantáziája birodalmában kalandozott, Lyra csak két dologra tudott gondolni: hogy mit kapnak majd szüleiktől, és hogy Forge mennyire sárga lesz az irígységtől, mikor a mai kalandjukat elmesélik neki.

 

***

 

– Hát, így tudtam meg végül én is, hogyan haltak meg a szüleim.

– Emlékszem arra a télre, bár akkor még nagyon fiatal voltam – szóltam elmélázva. – Azt hiszem, azért maradhatott meg bennem, mert egyedül akkor esett hó Dodge City-ben. A rokonokhoz sem utazhattunk el az ünnepekre, mert minden út járhatatlan volt, még a vasút is állt. De azt hiszem, a fekete sárkányról nem jutottak el a hírek hozzánk. Ha hamarabb megtudom, hogy ilyen híresség vagy, lehet hogy meg sem merlek szólítani.

– Kár lett volna, meg amúgy is mindenki a saját életének a főszereplője, biztos te is csináltál izgalmas dolgokat fiatal korodban.

– Segíteni Spitfire-nek? Még a közelébe sem érhetek ennek. Gondolom azóta is díszhelyetek van a Wonderbolts fellépésein.

– Igen, szoktunk kapni meghívókat, és ha tehetem, el is megyek.

– És G. P.? Vele mi van? És egyébként is, hogy kerültél Ponyville-be? A barátaid Canterlotban maradtak?

– Furdalja az oldalad, mi? – kérdezte mosolyogva. – Ez mind ki fog derülni a történetem második feléből. Most, hogy őket és a családom már ismered, lassan rá is térhetek a lényegre. De ez már nem ma lesz, attól tartok.

A kávézó pultja fölötti órára néztem, és meglepődtem, hogy eltelt az idő. A délután felénél járhattunk, bár az ablakon kitekintve ebből semmi sem látszott – ugyanolyan havas, hideg szürkeség uralkodott az utcán, mint reggel.

– Már megint rengeteg idődet raboltam el – mentegetőztem.

– Nem nagy rablás, ha valamit neked adnak. De a hét végén fellépésünk lesz, és eljátszunk pár új darabot. Legalább néhányszor át kellene futnom a kottákat, hogy ne blattoljam le az egészet ismeretlenül.

– Megértem. Akkor viszont veled tartok, megígértem, hogy még mielőtt hazamennék, beugrok Cart-hoz egy percre.

– A Sweet Home felé mész? Akkor elkísérhetsz, én is arra lakom.

– Örömmel!

 

Lassan szedelődzködtünk. Még egyszer ellenőriztem, hogy minden egyes cetlit bepakoltam-e a táskámba, majd a hátamra kanyarítottam. Lyra maga köré tekerte a kendőjét, én előbányásztam a fogason lógó ruhadarabok alól a sálam, és kiléptünk a fagyos levegőre.

Miközben sietősen szedtük a lábainkat, a mentazöld egyszarvú elgondolkozva így szólt:

– Holnap a pegazusok szerint sütni fog a nap, bár ez elsőre elég hihetetlen a mai időjárást elnézve. A barátaimmal a zenekartól elmegyünk a tóra korcsolyázni délután. Van kedved jönni?

– Hát, nem fogok nagyon kilógni a társaságból? Nem akarok én lenni az elefánt.

– Nem, családos esemény lesz. Mindenki hozhatja a párját, vagy csikóit. Amúgy is barátságos pónik, imádni fognak.

– És Bon-bon nem fog még jobban utálni, ha engem viszel magaddal? – kérdeztem még mindig szabódva.

– Bon biztosan nem jön, nem szeret korizni.

– Én viszont nem is tudok – nyögtem ki végül. Dodge City-ben nem sok lehetőségem akadt, hogy ezt a sportot gyakoroljam.

– Elsőre senki se tud, de meg lehet tanulni. Majd segítek, jó?

– Remélem nem töröm ki egyik lábam se, ártana az üzletnek.

– Szívesen mondanám, hogy ha ilyesmi történik, majd ápollak, de attól tartok, akkor direkt elesnél – nevette.

Még egy egészen picit tépelődtem, de egyre jobban kezdett tetszeni az ötlet.

– Akkor most vegyem úgy, hogy randira hívsz? – kérdeztem végül mókásan.

– Egész nyugodtan – felelte egy ici-pici zavar nélkül. – De az nem opció, hogy nem jön el, megértette, Honeynut úr?

– Természetesen, Lyra kisasszony.

– Közben meg is érkeztünk, úgyhogy lassan elköszönök.

És tényleg, bár egyáltalán nem az utat figyeltem – nem tudtam szemem levenni a partneremről –, most ott álltunk egy két szintes ház mellett, aljában egy kis üzlettel. „Bon-bon Édesség” – hirdette a cégér. Felpillantottam az emeletre, ahol a hatalmas ablakokat bordó függönyök keretezték.

– Ott laksz? – intettem a fejemmel.

– Igen – felelte. – Majd ha egyszer nem sietsz, megmutatom.

Egy másodpercre nagy volt a kísértés, hogy rávágjam, nem sietek, de az igazság az volt, hogy túl sok póninak ígértem túl sok mindent a délutánra. Lyra valószínűleg hezitálásom látva kitalálta, mire gondolok, és nem kísértett tovább. Kaptam egy gyors puszit az arcomra, amitől minden idegszálam forróság öntötte el. Míg földbe gyökerezett lábbal álltam, megbabonázva ajkai puhasága által, már be is ment a házba, csak egy halk sziát suttogva felém.

– Sz… szia – köszöntem a becsukódó ajtónak.

 

A hideg szél egy maroknyi havat fújt a sálam alá a háztetőről, és ettől valamennyire magamhoz tértem. Szinte részegen sétáltam át a Sweet Home Vendégházhoz, ami nagyjából két sarokra lehetett a városka széle felé. Már messziről felismertem előtte Cart méretes szekerét, mely leponyvázva állt nem messze a tér szélén.

A jókora épületben egy takaros kis folyosóról nyíltak a vendégek lakásai. Kikerültem egy nagyra nőtt cserepes növényt a földön, és megkerestem a harmadik ajtót balra, ahol barátnőm szállt meg. Kíváncsi voltam, mire gondolhatott Purse, mikor azt mondta, furcsán viselkedik, de egy picit hezitáltam az ajtaja előtt – kamasz korunk óta ritkán jártunk a kanca szállásán.

Végül csak bekopogtam, és válaszul megszólalt az ismerős, búgó hang.

– Megyek!

Mikor Cart kíváncsian feltűnt az ajtó nyílásában, rögtön láttam rajta, hogy nemrég még a fürdőszobában tartózkodhatott: hosszú sörénye nedvesen tapadt a nyakára és az arcába, egy fehér törölközővel szárítgatta éppen. Sötét szőre csillogott, az árnyék és a fény erős kontrasztot vetett a bőre alatt játszadozó nyúlánk izmok minden mozdulatára. Mindig elképedtem, mennyire nem volt rajta egyetlen gramm háj sem, pedig tudtam, milyen sokat edzett. Orromat megcsapta frissen mosott bőre őszi erdőre emlékeztető illata, melybe egy egészen apró csokoládé vegyült, ami miatt csikó korunkban jó játéknak tűnt, hogy megpróbáljuk megharapni, egészen addig, amíg mindannyiunknál erősebb nem lett.

Szótlanul állta a pillantásom, csak a törölközőjét csavarta a feje köré, miközben várakozott.

– Szia! De jól nézel ki, vendéget vársz? – kérdeztem tőle, mikor végre megtaláltam a hangom.

– Igen, például téged.

– Jó, de rajtam kívül – szóltam legyintve.

– Azt hiszem, rajtad kívül senkit – felelte egy cseppet ingerülten, majd félreállt az ajtóból. – Gyere be.

Kicsit tényleg furcsa volt ez a válasz, mert csak a barátai kedvéért nem nagyon szokott törődni a külsejével. Mintha még a hangja is lágyabb lett volna, nem a szokásos önbizalomtól zengő.

Beljebb léptem, és kíváncsian fürkésztem körül a kis lakosztályban. Ahol álltunk, egy apró előszoba lehetett, innen beljebb volt a nappali és hálószoba céljait betöltő helyiség, jobbra pedig egy jól felszerelt, de kicsi konyha. Mindenfelé meleg színek, otthonos bútorok.

– Emlékszel még, mikor mindannyian itt szálltunk meg? – kérdezte, látva amint memóriám erőltetem.

– Persze, a kezdet kezdetén, amikor nem volt ennyi jószándékú ismerősünk.

– Sokat dolgoztunk, mire sikerült megtalálni a helyünket ebben a világban.

– Bár úgy gondolom, neked sem lenne muszáj itt bérelned szobát, van éppen elég barátod a városban.

Egy féloldalas mosolyt villantott felém.

– Igen, de gondolj bele, túlzottan önálló vagyok ahhoz, hogy valaki vendégül lásson. Az meg, hogy egy csődörnél szálljak meg, szintén nehezen jöhet szóba, vigyáznom kell a hírnevemre.

Ezen jót kacagtam, elképzelve azt a szerencsétlen párát, aki megpróbálja akarata ellenére letámadni Cartot.

– Ne röhögj! – csattant fel, pedig már egészen megszoktam a szelídebb hangját. Rögtön halkabbra is fogta a szavait, mintha csak megbánta volna, hogy kiabált. – Én is kanca vagyok, és nem feltétlenül esik jól, hogyha a barátaim megfeledkeznek róla.

– Ne haragudj – kértem mentegetőzve. – De mindig te voltál a legerősebb hármunk közül, és nem csak fizikai értelemben. Föld póniként már kis korunkban bebizonyíthattad, hogy elbánsz velünk. Ennél érdekesebb, hogy lelkileg is, és emiatt kicsit mindig irigyeltünk Purse-szel.

Lassan, a fejét ingatva megindult a konyha felé, én pedig követtem.

– Kérsz egy korty bort? – kérdezte hátra fordulva, mintha csak most jutott volna eszébe. Levett két poharat a szekrényből, és egyszarvúkat megszégyenítő ügyességgel kibontott egy boros üveget. A konyhapult másik oldalához sétáltam, leültem az egyik hosszú lábú bárszékre, és fejemet a patámra támasztottam.

Épp csak egy ujjnyit töltött a vörös nedűből, és az egyik poharat felém nyújtotta. Egymásra emeltük, ő a patájával, én a varázserőmmel, majd lassan kortyoltunk belőle. Édes, gyümölcsös ízéről rögtön felismertem a bort, az a déli, tüzes fajta volt, amelyből Cart mindig tartott a szekerében egy dobozzal.

Észrevettem, hogy kerüli a tekintetem, inkább italába mélyedt.

– Biztos nem hiszed el, ha azt mondom, ez az erő csak egy álarc… – kezdte bizonytalanul.

– Ugyan, ne szerénykedj. Idősebb is, bölcsebb is vagy nálunk. Emlékszel, pelenkáztál csikókoromban – kacsintottam rá vigyorogva.

– Jaj, már bánom, hogy ezt felemlegettem. Másfél éves voltam, mikor megszülettetek, és éppen babásat játszhattam, amikor történt.

Ennyire talán még eddig nem tudatosult bennem soha, hogy ilyen kis korkülönbség van köztünk. Cart egész fiatalkorunkban annyira céltudatosan viselkedett, mintha egy teljes generációval lenne idősebb. Annál jobban meglepett a mostani vallomása. Az arcához hajoltam, hogy a szemébe tudjak nézni.

– Valami baj van? – kérdeztem.

– Nem, semmi. Csak tudod, kicsit félek. Mikor egy darabig minden idillinek tűnik, a póni azt hiszi, hogy örökre úgy marad. De eszembe jutott, amit Purse mondott a jövőről, tudod, amikor kinevettük, csak már nem tűnik olyan viccesnek az egész. Eddig elégedett voltam az életemmel, az utazással, hogy barátok vagyunk, akik néha összefutnak. Azután eljön egy útelágazás, és egyikőnk erre megy, másikunk arra, egy csapásra minden megváltozik, és rá kellett ébrednem, hogy én ezt nem akarom. Hogy szeretném, ha továbbra is együtt tudnánk maradni, még ha ez azzal is jár, hogy nem kerülhetjük el a változást.

Nem igazán értettem, mire akar kilyukadni, de kicsit úgy tűnt, a semmiért csap ekkora hűhót.

– Figyelj, mehetünk együtt a pihenőnk után, ahogy szoktuk. Majd Canterlotnál aztán kitaláljuk, melyik irányba forduljunk.

Kétségbeesetten nézett rám, arca tűzben égett.

– Nem érted? Szeretlek, te lökött!

Kicsit megdöbbentett az érzelmeinek ilyen őszinte kirohanása. Megnyugtatólag a lábára tettem a patám, úgy feleltem neki.

– Tudod, hogy én is szeretlek. A családom helyett a családom voltál, amióta csak az eszemet tudom.

A patájába temette az arcát.

– Nem ezt akartam mondani… – nyögte.

Hanem mit? – szerettem volna kérdezni, de a tudatalattimban motoszkálni kezdett egy képtelen gondolat. Mielőtt még a felszínre kerülhetett volna, dörömböltek az ajtón.

 

– Cart kisasszony! – jött az enyhe tájszólással beszélő hang kívülről.

– Miért most? – suttogta könyörögve Cart, de ebből odakint nem sokat hallhattak.

– Cart kisasszony, meghoztam a szerszámokat! Pakoljuk fel a kocsira, mert aztán a munkások mennének! – A dörömbölés is sürgetőbb lett.

Lecsúsztam a székről, és lassan kifelé indultam.

– Miattam ne várasd őket, majd még beszélünk – szóltam vissza. – Amúgy is mennem kell, megígértem Withers nagyinak, hogy még vacsora előtt megpucolok neki egy rakás mogyorót, hogy tortát süthessen a kicsiknek.

A föld póni fejét csóválva letekerte a törölközőt a sörényéről, és megtörölte az arcát.

– Jó, akkor majd holnap. Szia – köszönt utánam gyorsan, ahogy kiléptem. A küszöbön egy termetes gazdába botlottam, nagy nehezen kikerültük egymást a szűk folyosón.

Miközben a széllel küzdöttem a hazafelé tartó úton, folyamatosan járt az agyam. Úgy éreztem, valami fontos ment ki a fejemből, olyasmi, amiből talán később még baj lehet. Purse-nek is igazat kellett adnom, Cart bizony elég szokatlanul viselkedett. Reménykedtem benne, hogy talán az időjáráshoz van köze, és mikor legközelebb találkozunk, visszaváltozik a magabiztos, nagy hangú kancává, akit olyan régóta ismertünk.