Miközben nyúzott arccal bambultam kifelé a nappalim ablakán a reggeli kávémat kortyolgatva, odakint már javában takarította a felhőket vagy fél tucat pegazus. Withers nagyi szerint azért kérték meg őket, hogy a városka lakói pár óráig élvezhessék a napsütést, még az este érkező hóvihar előtt. Sürögtek-forogtak odafent, és apró sávokban kezdett kivilágosodni az ég a munkájuk nyomán. Ha ebben a tempóban haladnak vele, talán délre végeznek is.

Próbáltam nyomasztó álmomra visszaemlékezni, nem sok sikerrel. Annyi rémlett, hogy Cloudsdale-ben jártam benne, és szárnyak nélkül repültem fel-alá, pusztán akaratom irányításával. Utána sárkányok kergettek, kicsúsztak a felhők a lábam alól, és csak zuhantam, zuhantam pörögve a mélységbe, alattam érthetetlen módon éppen Cart kocsija állt, és csupán arra tudtam gondolni, milyen mérges lesz, ha összetöröm.

Egyre távolabbinak tűnt az egész, minél jobban szerettem volna értelmet keresni benne, és ahogy az idő tisztult odakint, fokozatosan vidámabbak lettek a gondolataim is. Szinte kezdtem hozzászokni, hogy egyszerre izgulok és félek, ezúttal legalább ráfoghattam a korcsolyázásra a dolgot – már nagyon ki szerettem volna próbálni. Legalább ennyire vártam a találkozást egy bizonyos kancával, akiről még igyekeztem elterelni a figyelmem, mert a koffein így is éppen elég rossz hatással volt a szívverésemre. Két nap, két randi egymás után? Nem voltam hozzászokva az ilyen izgalmakhoz. Jó néhány éve ráébredtem már, az üzlet és a karrierem építgetése rosszat tesz a hasonló kapcsolataimnak, és pár félresikerült próbálkozás után határozatlan időre elnapoltam a szebbik nemmel folytatott kísérleteimet. Most azzal nyugtattam magam, nem is igazi randi lesz ez, hiszen a történetére vagyok kíváncsi, és ő pedig szívesen mesél nekem – ennyi az egész. És, amikor vége… Nem, talán inkább most nem gondolok arra, mi lesz utána, kicsit sem hiányzott ez a semmiből jött gombóc a torkomba.

Azon kaptam magam, fel-alá járkálok, ami eléggé meg is lepett, ugyanis nem volt szokásom. Lementem hát házigazdáimhoz, elütni az időt – két pici csikó mellett mindig jól jött egy kis segítség. Jelen esetben ez annyiban merült ki, hogy elszórakoztattam őket arra a pár órára, amíg a nagyi a sütéssel foglalatoskodott. Ismertem négy-öt zsonglőr mutatványt, és bár korántsem voltam elég ügyes hozzá, hogy hibátlanul végre is hajtsam őket, ifjú közönségem ez egyáltalán nem zavarta. Úgy tűnt, egyformán jó mulatság nekik azon nevetni, amikor elbaltázom, és álmélkodni, amikor végre sikerült.

Mikor aztán ebéd után lassan induláshoz készülődtem, Withers nagyi hálája jeléül, amiért a piciket lefoglaltam, egy fél mogyorótortát elcsomagolt a nyeregtáskámba, hiába is próbáltam lebeszélni róla. Ilyenképpen megrakodva indultam el hát a városka melletti, nagyjából negyed óra sétára lévő kis tóhoz.

 

Az időjárás felelősei, mire odaértem, már szikrázó napsütést varázsoltak fölénk, a hó úgy csillogott, hogy csak erősen hunyorítva tudtam ránézni az összefüggő, nagy fehér felületekre. A tó felszínének nagy részéről már eltakarította a havat pár erős föld póni a hókotró szerkezetével, méretes kupacokat képezve a parton. Nem messze egy hosszabb asztalt állítottak fel, ahova úgy láttam, az uzsonnának valók kerültek, erre felé igyekeztem hát én is, hogy táskám kiürítsem. Nagyjából tucatnyian száguldoztak már a jégen, főleg csikók – néhányan egymást kergették, a kisebbek botladozva ügyetlenkedtek a szélén, pár idősebb pedig botokkal jéghokizott egy nagyobb üres téren kövekkel kijelölt pályán.

A szemem erőltettem, hogy arcokat, vagy legalább színeket meg tudjak különböztetni a vakító fényességben, és örömmel fedeztem fel a korcsolyázók között randi partnerem, Lyrát. Ismét az az érzés kerített hatalmába, mint amikor először megpillantottam az újévi rendezvényen: mintha tökéletesen egyedül lett volna a többiek között. Arcán nyugalom ült, gyakran lehunyt szemmel, erőlködés nélkül siklott a jégen. A magasba szökkent, és máris hátrafelé haladt, majd két lábra állt, fokozatosan szűkülő ívbe kanyarodott, aminek a végén, mielőtt még elvesztette volna a lendületét, piruettbe kezdett. Egyre gyorsabban pörgött amint mellső lábait behúzta, szinte már nézni is szédítő volt, ekkor hirtelen elrugaszkodott és a levegőbe ugrott. Egy lábon, hátrafelé haladva ért földet, korcsolyája éle alatt a jég szanaszét spriccelt. Hozzám közel siklott el, közben rámkiáltott.

– Csukja be a száját uram, mert még megfagy a nyelve!

Bár eddig elkerülte a figyelmem, hogy tátott szájjal bámulom, követtem tanácsát. Folyvást az járt a fejemben, mennyire kellemetlen lesz hason csúszva közlekednem a jégen, tudva, kettőnk szintje között ég és föld a különbség.

Míg figyeltem, kikacsázott a partra, persze nekem úgy tűnt, még itt is sokkal kecsesebben mozog, mint én valaha is fogok a tavon.

– Ne nézz így rám, volt időm bőven gyakorolni egész csikókoromban. Canterlot környékén telente különösen jó minőségű jégpályák akadnak, ami gondolom nem mondható el Dodge Cityről.

– Nem, azt hiszem a suli végéig nem is láttam befagyott tavat. Mire esélyem lett volna, hogy megtanuljak korizni, már nem annyira vonzott a lábtörés.

– Nyugi, a legjobb oktatót fogtad ki magadnak – mondta hamiskásan mosolyogva, nem túl bizalomgerjesztően. Az is igaz, hogy az adott körülmények között akkor éreztem volna igazán biztonságban magam, ha az ágyneműm nagy részét magamra kötözöm védőfelszerelésként.

Láthatta rajtam ódzkodásomat, mert kacagni kezdett.

– Na gyere, elkértem neked az egyik ismerősöm régi korcsolyáit, kapd magadra őket.

Az asztal felé vettük az irányt, ami körül néhány póni üldögélt. Lyra sorban bemutatott nekik, de fél perc múlva már ha agyonvertek volna se emlékeztem a nevükre. Annyi segítségem akadt a zenekar tagjainak megkülönböztetésében családtagjaiktól, hogy az előbbiek cukijegye többnyire valamilyen hangszert ábrázolt.

Picit irigykedve pillantottam társam légies, fehér cipőcskéire – a kori, amit kaptam, egy súlyos, kemény, sötét színű darab volt, de legalább a lábaimra illett. Amíg felvettem és szorosan becsatoltam őket, Lyra, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, magyarázni kezdett.

– Legfontosabb dolog, hogy a bakancs jól tartsa a lábad, mert addig a néhány szezonig, amíg az nem izmosodik meg, könnyen össze lehet szedni egy ínszalag szakadást. Így ni, szorosan meghúzod, mehetünk is. Ha nem próbálsz vagánykodni, négy lábon maradva nem fogsz elesni.

– Bocsánat, de ha egy lábam sem emelem fel, hogy fogok haladni?

– Az majd a második lecke lesz – felelte titokzatosan, miközben egyre közelebb került a félelmetes, befagyott víztükör.

Egy segítő lábat nyújtott felém, miközben a jégre merészkedtem, és megvárta, amíg nagyjából egyenesen megállok, arccal a tó olyan része felé, amit most mások nem használtak.

– És mi az első lecke? – kérdeztem, amikor már egyik lábam sem próbált meg véletlenszerű irányba kicsúszni alólam.

– Az első, hogy nem szabad félned – kezdte. – Jusson eszedbe, egyszarvú vagy, bármikor tompíthatsz az esésen a varázserőddel, de igazából még csak erre sem lesz szükséged. Nézzük akkor az egyenes haladást.

Egy meglepett kiáltásra sem futotta az időmből, hátulról máris úgy megtaszított, hogy nyaktörő sebességgel száguldani kezdtem a túlsó part felé. Teljes koncentrációmat lekötötte, hogy négy lábon bírjak maradni, meg sem fordult a fejemben, hogy bármit is varázsolhatnék, csak amikor már túl késő volt. Lassítás nélkül belezúgtam az egyik felhalmozott hókupacba, mindössze egy póni formájú lyukat hagyva magam mögött. A puha fehérség felfogta az esést, egy karcolás nélkül megúsztam, mégsem bírtam a lábamra állni – semmi erőm nem maradt, úgy szakadtam a nevetéstől. Kisvártatva feltűnt Lyra, és osztozott a jókedvemen.

– Segíts már, nem tudok felkelni – kértem.

–   Egész ügyes vagy, arra számítottam, hogy az út felét hason teszed meg – szólt mosolyogva, míg mágiájával segített feltápászkodnom. – De most megtapasztaltad a legrosszabbat, ami történhet veled. Nem is volt olyan vészes, ugye?

– Azt hiszem ennyire még nem féltem életemben.

– Ez az, ami a legjobban akadályoz a tanulásban.

– Kezdem sejteni, akkor miért megy neked olyan jól.

– Ugyan! De most, hogy te sem félsz már, kezdhetünk foglalkozni a komolyabb dolgokkal.

Megmutatta, miként lehetséges magamat előre lökni a súlypontom áthelyezésével, és a kanyarodás alapjait. Az első jókora bukásomtól tényleg sokkal nyugodtabb és oldottabb lettem, vidáman beszélgettünk mialatt tanított. Most, mikor végre velem volt, élveztem a társaságát, minden szorongásom és félelmem a háttérbe szorult, nem is gondoltam rájuk. Azon kaptam magam, direkt elügyetlenkedem, amiket mutat, csak hogy kijavítson, megérintsen, amiért rosszul tartom a lábaim, vagy egyensúlyom vesztésekor rátámaszkodhassak.

Fogalmam sem volt, mi ütött belém, de jól éreztem magam, kicsit mintha részeg lettem volna. Hosszasan elbámultam, amint ruganyos izmokkal lökve magát száguld a jégen, mintha nem is járt, hanem repült volna rajta. Türkiz-fehér sörénye súlytalanul lebegett mögötte, a nap sugaraitól vakítóan csillogva, arcán ismét az a földöntúli béke és boldogság ült, mint amikor először pillantottam meg a tavon. Tekintetem folyton visszatért az ajkaira, amint felidéztem tegnap esti puhaságukat és melegüket az arcomon.

– Mi az? – kérdezte a mozgástól kipirulva, enyhe zavarban, mikor észrevette, hogy képtelen vagyok levenni róla a szemem, és közelebb siklott.

– Én… – kezdtem, de nem jutott eszembe, mit is mondhatnék neki. Korcsolyázzon nyugodtan tovább, én majd csak állok itt bambán, és nézem sötétedésig? Legszívesebben megállítanám az időt ebben a pillanatban és az örökkévalóságig boldog lennék? Ha most lefényképezhetném, a képet mindenhova magammal vinném, és soha többet nem lennék magányos? Nem, ez csupa önző gondolat, és viszonzásul semmim sincs, amit neki adhatnék, csak a buta hallgatásom, mikor mesélni támad kedve.

A kínosan hosszúra nyúlt csendet egy csapat egészen fiatal csikó szakította félbe, akik kiáltozva száguldottak el közöttünk, majdnem levertek a lábamról. Egyikük hátranézett, és felém kiáltott:

– Bocsánat!

– Na, megálljatok csak! – ordítottam túljátszott indulattal, és minden tudományom bevetve utánuk kacsáztam mókásan dülöngélve. A nyomaték kedvéért megeresztettem néhány artikulálatlan hörgést is, amitől sikítva és kacagva spricceltek félre az utamból. Pillanatok alatt kineveztek szörnynek, és a játék célja az lett, melyikőjük tud hozzám közelebb merészkedni, anélkül, hogy elkapnám. Legnagyobb örömömre Lyra is beszállt a játékba, persze a gyerekek oldalán.

Jó ideig kergetőztünk, és már minden izmom sajgott, lihegtem a kimerültségtől. Utoljára félelmetesen feléjük csattogtattam a fogaimat, aztán engedtem remegő lábaimnak, és elhasaltam a jégen. Még a nyelvemet is kilógattam, mintha csak meghaltam volna.

– Nézzétek, legyőztük! – kurjantotta egyből a mentazöld kanca, és az ujjongó csikókkal együtt valami furcsa törzsi táncot kezdtek el lejteni körülöttem. A látvány olyan komikus volt, hogy a rekeszizmom is belefájdult a nevetésbe. Pár perc múlva, mikor a picik látták, tényleg nem fogok többet felkelni és kergetni őket, valami jobb játékot találtak maguknak, és ismét magunkra hagytak minket.

– Nem gondoltam volna, hogy ennyire szeretnek a gyerekek – szólt partnerem, miközben óvatosan felsegített. Amint felültem, elkezdtem kicsatolni a bakancsokat, már nagyon vártam, hogy ismét a patám alatt érezzem a földet.

– Á, csak az egész picik, velük gyakorlatilag egy nyelvet beszélünk. A kamaszok teljesen más lapra tartoznak, úgy vettem észre, ők valamiért sokkal felnőttebbnek szeretnének látszani, mint amilyenek valójában. Nekik inkább csak egy ciki bohóc vagyok.

– Kíváncsi vagy, mi az én véleményem? – kérdezte huncut mosollyal, kerülve a szemkontaktust.

– Persze, mi?

– Szerintem aranyos bohóc vagy.

– Kössz, azt hiszem – feleltem a sörényem vakargatva, valami ilyesmire számítottam.

– Meguntad a korit?

– Hát, később talán még rá tudsz beszélni egy körre, de most mozdulni sem bírok, úgy fáj mindenem.

– Nyugi, a holnapi izomlázad sokkal rosszabb lesz.

– Kedves vagy.

– Ez az igazság. Gyere, üljünk le addig is, míg kifújod magad.

A hosszú asztal felé sántikáltam, és lerogytam a távolabbi végében az egyik székre. Lyra volt annyira gondos, és szerzett nekem egy tányér sütit, míg a lábaimat pihentettem. Zenész barátai közül most a legtöbben a jégen játszottak a kicsikkel, alig néhányan beszélgettek az asztal másik végében csendesen, így mi is magunkban lehettünk.

Élvezettel falatoztam az uzsonnát, hiszen a sok testmozgástól eléggé megéheztem – de mindent elkövettem, hogy ne tömjem magamba egyszerre az egész süteményt. Legalább ennyire igyekeztem levenni a szemeim a mellettem eszegető kancáról, de hiába, ő pedig próbált úgy tenni, mintha nem mosolyogna minden lopott pillantásomon.

– Ígértem neked, hogy folytatom a történetet, és itt a legjobb alkalom rá, amíg ejtőzünk.

– Bizony, alig bírok a kíváncsiságommal – helyeseltem bőszen.

– Akkor lassan odaérünk azokhoz az időkhöz, amiket a barátaimmal töltöttem az Akadémián, vagy a vidékiek kedvéért a Varázslóakadémián… – kezdte, a piszkálódás közben nagyot kacsintva.

– Mé’ mondassz neköm ilyenöket, Dodge City nem vidék – szóltam közbe annyira déli tájszólással, hogy a szülővárosom környéki bármelyik kis tanyán elismerően öleltek volna keblükre.

– Csak vicceltem – nevette. – De biztos nem lepődsz meg, ha hozzáteszem, ez előtt még egy dolgot el kell mesélnem.

– Micsoda fordulat.

– Szóval, képzelj el a barátaimmal, amint a suli utolsó évének végén, a nagybetűs élet kapujában üldögélünk egy padon, és a nyarunkat tervezgetjük.

 

 

***

 

 

Gyönyörű kora nyári délután volt, a természet még üdén zöldellett. Hét ágra sütött a nap, ám éppen csak annyira melegítette fel a levegőt, hogy Forge levegye a zakóját, és maga mellé hajtogassa, miközben két barátjával heverészett az iskola előtti tér szélén, egy padon. Túl voltak a ballagáson, és most a hirtelen beállt szabadságtól megzavarodva, szinte fel sem fogva a történtek súlyát, kábultan élvezték a friss levegőt. Saját lelkiállapotukat tükrözte külsejük is: ünneplő ruhában feszítettek, és bárki messziről rájuk néz, két igazi hölgyet és egy urat láthatott volna, leszámítva, hogy Forge úr sörényét az illendőnél jóval hosszabbra hagyta, és fülbevalót viselt, a lányok pedig kihívó sminket kentek magukra, és azon versenyeztek, melyikőjük képes magasabbra tupírozni a frizuráját.

– Érzitek ezt az illatot? – kérdezte a csődör, miután nagyokat szippantott a levegőből. – A szabadság illata!

– Egy hétig csak aludni fogok – álmodozott Pearl.

– És a nyár végén megint mehetünk vissza tanulni – fűzte hozzá Lyra józanul. – Miért is hagytam, hogy rábeszéljetek?

– Ugyan, mit kezdtél volna magaddal? Szívesebben néznél állás után? – érdeklődött Forge.

– Hát, ami azt illeti, szerintem el tudnék intézni pár fellépést valami zenekarral.

– Irigylem az önbizalmad…

– Az az igazság, egy rajongód máris van – fűzte közbe a fehér egyszarvú. – Amilyen jó vagy, még az sincs kizárva, hogy ösztöndíjat kapsz az Akadémián.

– Senki sem kapott még zene szakon ösztöndíjat…

– Mert senki nem zenélt még úgy, mint te!

– Vagy pedig mert senki sem veszi igazi varázsló szaknak.

– Emiatt ne aggódj, szerinted a sport szak jobb? Mégis oda jelentkeztem.

– Hát én meg az elkötelezettséged miatt irigyellek.

– Bizony, nagyjából ez az egyetlen dolog ami érdekel. Könnyen lehet, ha nem tudom elvégezni a sulit, elmegyek riporternek vagy sporteseményeket közvetíteni.

Lyra hátradőlt, és elgondolkodva nézett fel a tiszta, kék égre.

– Micsoda unikornisok vagyunk! Csoda, hogy nem neveztek el minket béna bandának vagy valami hasonlónak.

– Egyértelműen csak Forge-nak köszönhetjük, ő legalább rendesen tud varázsolni.

Forge leuralkodóan átölelte őket, és büszkén kihúzta magát.

– Így van, lányok, mi is lett volna veletek nélkülem!

– Arról ne is beszéljünk, mi lett volna veled nélkülünk! – bökte oldalba Pearl. – Emlékeztek, amikor az uraság majdnem felgyújtotta az iskolát?

Mindhárman kuncogni kezdtek a felidézett történeten.

– Mert jó szokásodhoz híven megint óra alatt hegesztettél – vigyorgott a zöld kanca.

– Lime néni meg odamegy hozzá…

– …Erre bűnbánó arccal a háta mögé kapja a patáit!

– Ne tudjátok meg, mennyire égetett az a vacak – szólt közbe Forge, a nevetéstől rázkódva.

– És akkor… „Fiacskám, azonnal dobd ki a kukába, ami a patádban van!" – színészkedett Pearl, olyan jól utánozva Lime néni hanghordozását, hogy majdnem lefordultak a padról.

– Ez az ökör meg fapofával odamegy, és beledobja azt a forró akármit a többi papírszemét közé!

– Fél perc múlva a tanár is észrevette, azt mondja – a fehér egyszarvú itt teátrálisan szaglászni kezdett –, „Gyerekek, mintha valami égne, ti nem érzitek?"

– Közben ilyen sűrű fekete füst szállt fel a kukából! – röhögött Forge, a lábával hadonászva.

Semmi erejük nem maradt, csak vinnyogtak percekig a hasukat fogva. Leghamarabb Lyra jutott újra szóhoz.

– Majdnem egy hónapig vihettük neked házhoz a leckét, miután az igazgató kivágott.

– Ja, de legalább kipróbáltam a poroltót, szerencsére működött. Mondjuk azt nem raktam zsebre, amit apámtól kaptam, az is biztos.

– Így visszagondolva annyi haszna azért volt, hogy Lime néni többet senkivel nem dobatott ki semmit – tette hozzá Pearl elmélázva.

 

Az iskola épületéből egy csapat póni lépett ki, és tartott feléjük vidáman, szintén ünnepi öltözetben. Néhány kanca egy-egy csokor virágot lóbált a patájában menet közben, amit a rokonoktól kapott a ballagásra. Hátul pár hangoskodó vonult, az osztály menőnek számító csődörei. Sörényüket a legkülönbözőbb irányok felé állították be zselével, és már az ünnepség vége után egy másodperccel feltették napszemüvegeiket – csak azért nem hamarabb, mert az igazgató igen szúrós pillantásokat vetett rájuk.

Amint észrevették a padon ücsörgőket, lassítottak, és feléjük vették az irányt.

– Jé, szevasztok – köszönt az egyik kék póni lazán, látványosan csámcsogva egy rágógumin. – Azt hittük, már hazamentetek.

– Hülyék lettünk volna – Forge minden átmenet nélkül váltott a többi fiú között használt beszédstílusára. – Ilyen király időben nem lehet kihagyni egy jó dumálást a lányokkal.

– Dragonfly azt mondta, egész hétvégére övé a kecó, és valami állati bulit rendez. Nem jöttök?

– Majd később lehet, hogy beugrunk, de egyelőre meg vagyok elégedve a társaságommal.

Forge ismét átölelte két barátnőjét, akik vették a lapot, és a banda felé megeresztett vadító pillantások között két oldalról egy-egy puszit nyomtak a csődör arcára. A szürke egyszarvú olyan remekül adta elő az élet királya színdarab főszerepét, hogy az osztálytársaik jól láthatóan elsárgultak az irigységtől.

– Nem lehetne beszállni? – kérdezte a kék egyszarvú, szájában megállt a rágó.

– Na, tűnés! – mordult rájuk Forge tréfásan, és a lábát feléjük lendítette. A kis társaság erre elporoszkált, egymás között hőbörögve.

 

– Szép munka – szólt Pearl, és elheveredett a padon. Fejét a fiú ölében pihentetve figyelte néhány bárányfelhő feltűnését. – Nekem sem volt sok kedvem ezekkel bájologni.

Ezzel mindannyian egyetértettek, hiszen gyakorlatilag egész iskolás korukban hárman egy külön társaságot alkottak az osztályban. Nem mintha nem szerettek volna barátkozni a többiekkel, inkább azok nézték különcöknek őket. Még a legjobban talán Forge illeszkedett be a közösségbe.

A szürke póninak már megint valami mókás juthatott az eszébe, mert kuncogni kezdett magában.

– Mi az? – kérdezte Pearl, lábával árnyékot vetve a szemére, hogy jobban lássa barátja arcát.

– Azt tudod, hogy Bright beléd van zúgva?

Bright az előbbi kék unikornis beceneve volt. Pearl közönyös maradt a hír hallatán.

– Nofene. Miből gondolod?

– Már régóta gyanús. Folyton a feneked figyeli.

– Jaj nekem – mondta minden beleélés nélkül. – A ballagáson is?

– Csak úgy guvadtak a szemei!

– Lyra, elintézed nekem?

– Á, hagyd, szerintem ő egy ilyen póni. Mindenki fenekét nézi – felelte a zöld kanca lassan, látszott, hogy eddig nem oda figyelt.

– Nem, komolyan mondom! – erősködött Forge. – A te hátsódra ügyet sem vetett!

– Mi ez a hirtelen megszállottság nálad a hátsókkal kapcsolatban? – tette fel a költői kérdést Lyra. – Természetesen nem az enyém nézte, ha egyszer Pearl állt előtte.

– Micsoda egy perverz! Verd meg nekem légyszi! – kérte viccelődve a fehér egyszarvú.

– Most miért mondod, hogy perverz? Mit vársz egy csődörtől?

– Lehetne például olyan, mint Forge.

A nevezett vidáman forgatta a szemeit, de csak addig, míg a válasz meg nem érkezett, egy bordái közé mélyedő pata társaságában.

– Forge kimondottan mulya ilyen téren. Világ életében kancák vették körül, két szalmaszálat nem tett soha keresztbe a társaságunkért.

– Hé! – kiáltotta a szürke egyszarvú tettetett sértődéssel.

– Arra viszont tényleg kíváncsi vagyok, honnan veszitek, hogy bárkit is meg szeretnék verni.

Két barátja meglepődve nézett össze, de nem válaszoltak rögtön.

– Jó szagú széna, mi az? Mondjátok már el! – kérte őket Lyra nyugtalanul.

– Emlékszel még Billre? – kezdte Pearl óvatosan.

– Bunyós Billre, aki visszabukott hozzánk? – A zöld póni a patáiba temette az arcát. – Nem hittem volna, hogy ezt még valaki fel fogja emlegetni…

– Pedig a többi csődör rendesen fél tőled azóta is – bólogatott vigyorogva Forge. – Próbáld csak ki a buliban, közeledj feléjük mérgesen.

– Ez sok mindent megmagyaráz – nyögte Lyra. – Hiszitek vagy sem, nem is direkt bántottam szegényt.

– Ahhoz képest jól helyben hagytad, percekig sírt a klotyóban.

– Nem sírt, csak a szeme könnyezett.

– Mert úgy orrba vágtad. Különben sem te voltál vele a fiú wc-ben.

– Véletlenül csináltam, esküszöm! Azt a mozdulatot kellett gyakorolnom a zeneórámra!

– Sajnálom szegény hangszered.

– És ennyivel évekre elástam magam a többiek előtt? Sírni tudnék. Szólhattatok volna hamarabb is, kimagyarázhattam volna.

– Ugyan, legalább senki nem mer kötekedni velünk azóta se.

Pearl nyugtatólag Lyra fejére tette a lábát.

– Ne aggódj, azért mi szeretünk, még ha kicsit brutális is vagy.

Nevetve átölelték a zöld egyszarvút, aki egy darabig még füstölgött magában, de egyre inkább megnyugodott barátai érintésétől.

– Ugrathattok, ahogy akartok, én is szeretlek titeket.

 

Csendben heverésztek néhány percig, a délután békéjét élvezve. Forge maga mellett két oldalt a lányok sörényét birizgálta gondolataiba merülten. Ábrándozásából egy csapat hangos madár zökkentette csak ki, amint áthúztak a tér felett.

– Gyertek, köszönjünk el rendesen Lime nénitől – szólt, és lassan tápászkodni kezdett.

– Jaj, megint bőgni fogok – nyifogta Pearl, szemébe máris könnyek szöktek a búcsú gondolatára. – Pedig most csináltam meg a sminkem negyedjére.

– Rá se ránts, majd segítek rendbe szedni – vigasztalta Lyra.

– Jó – szipogott a fehér póni, lábával óvatosan megtörölve a szemét. Egy jó adag szemceruza maradt világos szőrén, de nem törődött vele.

Együtt indultak meg a régi épület felé, ahol olyan sok évet töltöttek el. Régóta várták már ezt a napot, amikor végre kiszabadulhatnak innen, szívük most mégis nehéz volt. Nem tudták pontosan megmagyarázni miért – hiszen bármikor visszatérhetnek, és a tanáraikkal is minden bizonnyal sokszor fognak találkozni a városban. Ennek ellenére érezték, életük egy hosszú, nehéz, mégis boldog szakasza mindörökre véget ért.

 

 

*

 

 

Miért múlik el a nyár mindig ilyen hirtelen? – futott át Lyra fején a gondolat. A szobájában feküdt az ágyán, körülötte sötét honolt, de a holdvilág besütött az ablakán, így mégis látott picit. Ágya fölött a falon lógtak a jól ismert, bár szinte évente cserélődő poszterek, jelenleg éppen néhány kedvenc zenészét ábrázolták, leszámítva a Wonderbolts-osat, amit még Pearl ragasztott ki nála „Olyan nincs, hogy nincs róluk képed” felkiáltással.

Ha jobbra nézett, az ablak melletti sarokban láthatta lantja sziluettjét. Egy hangszertartón állt, árnyékos helyen, mert nem szerette volna, ha a nap kiszívja festett testének színét. Még a nagypapájától kapta, és egyszerűen imádott játszani rajta; a különböző kopásnyomokból ez meg is látszott. Keresztrúdján friss húrkészlet feszült, amin még a csillagok fénye is megcsillant – mostanában sűrűn kellett cserélni őket, mert a rengeteg játéktól gyorsan koptak. Volt hozzá egy tokja is, de nem abban tárolta, utálta folyton ki-be pakolászni, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy játszana valamit, csak akkor csomagolta be, ha fellépésre vitte. Egy kottatartó állt a társaságában, rajta az a darab, amit éppen most tanult. Néha falra tudott mászni ezektől a populárisabb, kortárs szerzeményektől, de ha pénzt akart keresni, nem ártott, ha sokan hallgatják.

Szemben a könyvesszekrényét jórészt kottákkal pakolta tele, irodalmat olvasni ugyan szeretett, csak ritkán akadt rá ideje. Ezeken kívül mindössze egy éjjeliszekrénye volt még a kis szobában, és így sem tűnt üresnek. Nagypapa mindig mondta, költözzön át az emeleti vendégszobába, az vagy kétszer ekkora lehetett, de Lyra nem engedett neki. Itt lakott már amióta csak Cloudsdale-ből elköltözött, és ahogy ő nőtt, a szoba úgy ment össze. Mostanra kellemes kuckó hangulata lett, éppen megfelelő egy magányos póninak.

Hirtelen mérgesen a hasára fordult, és a fejére húzta a párnáját. Nem lesz ez így jó! Sose fogok elaludni, ha ilyen tempóban keringenek a gondolataim, akkor pedig reggel rettentő fáradt leszek. Most, mikor zsúfolásig tömve voltak a napjai, és sosem tudta magát kialudni, kezdte megérteni, miért is kávéznak a felnőttek. Ha a reggeli megviselt arcával állítana be dolgozni, rövid úton kipenderítenék, fel kellett hát valamivel frissítenie magát, és a hideg zuhany, mint alternatíva, rövidebb hatásúnak, mégis jóval kellemetlenebbnek bizonyult. Pedig tartott tőle, hogy egy ördögi körbe került: a kávétól nem bírt rendesen aludni, ettől sokkal fáradtabb lett, és még több kávét ivott.

Arra a két hónapra, amíg a nyári szünet tartott, nem sikerült igazán jó munkát találnia. Egy pici boltban dolgozott, mint eladó, vagyis a hely méreteiből adódóan ez azt jelentette, hogy ki-be pakolt a raktárból, a vásárlóknak segített, és a pénztárt is gyakran kezelte. Délután, a munkaidő végén aztán sokkal élvezetesebb elfoglaltsága akadt, felkapta a lantját, és két fiatal zenész ismerősével kisétáltak a parkba, hogy utcai előadással egészítsék ki jövedelmüket. Nagypapa persze próbálta meggyőzni, hogy ne törje magát ennyire, majd ő kifizeti a tandíjat, de Lyra sejtette, nem állnak annyira jól anyagilag, mint az öreg azt mutatja neki. Barátai gyakran csatlakoztak hozzá estefelé, és ilyenkor csak úgy repült az idő, mindig akadt valami, amin elviccelődhettek, egy buli, amit nem lehetett kihagyni, vagy néhány mély gondolat, amit feltétlenül meg kellett vitatni.

Pár hete értek vissza a nyaralásukból, amit Forge egyik rokonának a faházában töltöttek Baltimare-től délre, egy kis erdőben, nem messze a parttól. Picit hideg volt a tenger – nem fogtak ki igazán jó időt –, de a környék szépsége, a rengeteg látnivaló és a nagy kirándulások kárpótolták őket. Igazi nomád körülmények között éltek arra a pár napra, kútból húzták a vizet, órákat sétáltak a legközelebbi lakott területig, és ha főzni, vagy hűvösebb éjszakákon fűteni szerettek volna, fát kellett hasogatniuk a kályhához. Egy darabig gyanakodva szemlélték a sarokba állított baltát, megpróbáltak néhány varázslatot, hátha használható a rönkök darabolásában, de végül csak az ősi módszer segített. Pár nap után Forge egészen belelendült, végül is kicsi korától kezdve fémmel dolgozott, nehogy már egy balta fogjon ki rajta. Szürke szőre alatt a hátán megfeszültek az izmok, majd lecsapott, és már hullott is a fahasáb.

Jaj, ennek most miért kellett eszembe jutnia? Kikászálódott a párnája alól, feladta a harcot az ébrenléttel, kipattant szemekkel figyelte inkább a csillagokat.   Miután a fiúra gondolt, még kevesebb esélye volt az alvásra, mint eddig.

Elképzelni sem tudta, miként nyúlhatott meg ilyen hirtelen, már most majdnem egy fejjel magasabb, mint ő vagy Pearl. És valahogy olyan felnőtt csődör formáját kezdte magára ölteni – ugyan soha nem lesz olyan nagydarab, mint egy föld póni, de azért meglátszottak rajta a családja kovácsműhelyében segédként eltöltött évek.

Bezzeg, amikor megismerte, még semmi más nem kötötte őket össze, mint az együtt átélt hátborzongató élmény. Akkoriban előfordult, hogy többször is terhesnek találta a fiú társaságát, mert az nagyjából úgy ragaszkodott hozzá, mint egy kiskutya, na meg persze Lyra abban az időben egyébként is eléggé magának való volt. Amint az évek teltek, egyre jobban hozzászokott a jelenlétéhez, olyannyira, hogy tényleg nagyon hiányzott volna neki, ha nem találkozhat a barátaival – többek között ezért is hagyta magát rábeszélni erre az egész továbbtanulásra, holott jól tudta, csak akkor érhetne el magasabb szintet, mint amit magántanárai nyújtani képesek neki, ha valamelyik neves lantművésszel vehetne pár órát. Ezek közül pedig egy sem oktatott az akadémián. Talán nem is olyan nagy baj, ha nem fog megszakadni a tanulásban, lesz bőven ideje dolgozni is mellette, vagy kibogozni Forge iránti érzelmeit.

Elgondolkozva nyúlt az éjjeliszekrénye felé, és kihúzta a felső fiókot. Rövid keresgélés után egy ékszerdobozka akadt a patájába, kiemelte, és a sötétben a szeméhez tartva kinyitotta. A hold fénye egy apró, gondosan megmunkált, szív alakú medálon csillant meg. Ez volt a legelső ajándék, amit a fiú adott neki. Miért őrizgetem vajon olyan régóta? Miért érzem úgy, kellemetlen lenne, ha Forge meglátná, amint hordom? Miért veszem elő mégis egyre többször? Elképzelhető, hogy már nem csak a legjobb barátom látom benne?

És… és ha szerelmes vagyok? Mi lesz, ha megmondom neki, de ő nem viszonozza? Megmarad vajon a barátságunk?

 

A szobája csendjében a távolból hirtelen egy annyira váratlan hangot hallott meg, hogy majdnem felugrott az ágyából: nyílt odalent a bejárati ajtó. Egy pillanatra még az is átfutott a félálomban lebegő gondolatai között, hogy Forge jött át vendégségbe.   De hiszen ez ki van zárva, késő este van!

Egy apró fénypöttyöt varázsolt az éjjeliszekrényen álló ébresztőórája felé, mert a sötétben nem látta jól a mutatókat. Három óra múlt! Ki jár itt ilyenkor? Éppen kezdett volna megijedni, és valami nehéz tárgy után kutatni a tekintetével, amit védekezésre használhatna, mikor meghallotta Nagypapa mélyen zengő hangját. Úgy tűnt, beszélgetett valakivel.

Picit megnyugodott, és a kíváncsiság kezdett eluralkodni az érzésein. Miféle vendég érkezhetett? Akármennyire nem szép dolog hallgatózni, mégis hegyezni kezdte a fülét, hátha fény derül a rejtélyekre.

Eleinte csak szófoszlányokat tudott kivenni. Az idegen szintén egy idősebb csődör lehetett a hangja alapján, szokásos udvariassági formulákat váltottak Nagypapával, majd beljebb indulhattak a nappali felé, mert hangjuk picit erősödött.

 

– Mintha csak ezer éve nem láttalak volna, kedves barátom – jött az idegen hangja tompán, de érthetően.

– Nem, ennyire talán még nem vagyunk öregek, még ha néha úgy is érezzük magunkat.

– Így van, ahogy mondod. Hogy szolgál az egészséged?

– Köszönöm, nem panaszkodhatom.

– Elnézést kell kérnem, amiért ilyen későn zavarom meg hajlékod nyugalmát.

– Ismerem a szokásaitokat, kedves M…

– Ne, nem szeretném, ha kimondanád a nevem. Még itt se.

– Legyen, ahogy akarod, barátom.

Lyra észrevette, hogy nagypapája mintha csak kényszerből válaszolgatna a felé irányzott mondatokra, terhesnek tűnt neki ez a látogató, és talán nem is csak a kései időpont miatt. Ez az utolsónak elejtett „barátom” is néhány pillanatig ironikusan függve maradt a levegőben.

 

– Szép ez a ház. Nagyon otthonos.

– A néhai feleségem ízlését dicséri.

– Milyen kár, hogy ő már nem lehet közöttünk.

– Kár.

A szó kurtán, keserűen csengett a hallgatózó egyszarvú számára.

– Nem kínálsz meg valami innivalóval?

– Mit hozhatok?

– Csak egy pohár friss vizet, ha megkérhetlek.

Padló nyikorgása, matatás és üvegpoharak csilingelése a konyha felől.

 

– Köszönöm szépen, kedves barátom.

– Igazán nagyon szívesen.

– Emlékszel még a régi időkre? Mikor fél lábunkat adtuk volna egy korty vízért?

– Rég volt.

– De annyira azért nem, hogy ne emlékezz rá, ugye? Amiken együtt keresztülmentünk?

– Nem. Annyira azért nem. Még ha néha szeretném is elfeledni.

– Mindketten szeretnénk, csakhogy ez már része annak, amivé lettünk!

Az idegen hangja most mérgesen csattant, pedig halkra fogta a szavát. Szinte egészen torokhangon beszélt. Nagypapa nem felelt semmit.

 

– Meg van még a régi csellód?

– Nem lennék képes megválni tőle, mint azt te is tudod.

– Persze hogy tudom.

 

Na jó, ez a beszélgetés már tényleg a képtelenség határait feszegeti! – gondolta Lyra. –Nagypapa már időtlen idők óta nem játszik csellón, amit régebben használt, azt pedig eladta! Miről beszélnek ezek? Ki ez az idegen?

Kíváncsisága legyőzte az elővigyázatosságát, és amilyen halkan csak lehetséges volt, elindult megnézni, mi folyik odalent. Lekászálódott az ágyáról, a szobája ajtajához osont, és résnyire nyitotta.

Odalent a félhomályt csak egyetlen gyertya lángja oszlatta el, ami nem volt elég ahhoz, hogy az emeleti galériáig elérjen. Talán ebben a sötétben megkockáztathatja, hogy a lépcső korlátja mögül kilessen. A nappaliban leülve egyébként is csak akkor veszik észre, ha oldalra néznek.

De most mégis, miért óvatoskodok ennyire? Hiszen én itthon vagyok, mitől kellene félnem? Lemegyek, és megkérdezem Nagypapát, mi folyik itt.  Mégsem mozdult. Valami az öregek hangjában óvatosságra intette. Várjunk csak, előbb lessük meg, ki az.

A lépcső széléhez óvakodott, és lenézett a gyertyafényes nappaliba. A nagypapájával szemben egy köpenyes póni ült, és meglepetésére nem volt egyedül: oldalt mögötte hasonló öltözetben még ketten álltak. Mindegyikük az arcába húzott csuklyát viselt, így első ránézésre csak azt lehetett biztosan megmondani, nem egyszarvúak. Azért hihette eddig, hogy magányos jövevényről van szó, mert a másik kettő eddig meg sem szólalt. Az idegenek vezetője kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben, mégis, valamiért az sugárzott belőle, bármelyik pillanatban talpon teremhet. Nagypapa vele szemben ült, gondterhelt arccal előre görnyedt, idegesen tömte a pipáját. Kettejük között a kis dohányzóasztalon egy szál gyertya társaságában a pohár víz állt.

 

– Meg sem kérdezed, miért jöttem? – szólt a vendég, miután Nagypapa rágyújtott.

– Anélkül is elmondod, nem igaz?

– Ugyan, micsoda beszéd ez, nem való régi barátok között.

– Fejezzük be a színjátékot! Mondd, miért jöttél? – Cello indulatosan ráncolta ősz szemöldökét.

– Szükségünk van a segítségedre.

– Megmondtam, hogy soha többet nem csinálom. Keressetek más bolondot.

– Szó sincs semmiféle bolondságról. Jelenleg te vagy a leghatalmasabb hangszer birtokosa, számítunk rád.

– Udvarlással semmire sem mész. Komolyan beszélek.

– Bezzeg a nyugalmas élet, a szép öregkor jól jött ugye? Ne feledd, kiknek köszönheted mindezt!

– Hiába fenyegetőzöl. Mindketten tudjuk, keserűen megfizettem már az árat.

Lyra elhűlt a jövevény felől hallható hangtól. A fogát csikorgatta, vagy csak így nevetett? A következő pillanatban rémülten vette észre, hogy a csuklya feléje fordul. A sötétben semmit nem látott alatta, már-már azt hitte, csak a fekete űr lapul odabent. Mozdulni sem mert, hátha az idegen nem veszi észre.

– Csatlakozzon hozzánk, kisasszony.

A kedélyes hang minden kételyét eloszlatta afelől, hogy lebukott. Akaraterejét összeszedve nyugalmat erőltetett magára, próbált arra gondolni, hogy mégiscsak otthon van. Lassan elindult lefelé a lépcsőn, majd az öreg póni mellé állt, szembe az idegenekkel.

– Valami baj van, Nagypapa?

– Nahát, nem jutok szóhoz – ámuldozott a vendégek vezetője. – Hogy megnőtt a kis unokád, barátom! Mikor utoljára láttam, ekkora lehetett – a patáját képtelenül alacsonyan tartotta a padló fölött.

– Lyra, kérlek, menj vissza a szobádba.

– Lyra Heartstrings, hát persze! Hirtelen nem jutott eszembe a neved. De hallottam ám rólad! Azt mesélik, legalább olyan ügyes zenész leszel, mint az öreg Cello!

– Ne merészeld őt belekeverni ebbe! – sziszegte a fogai között Nagypapa.

A jövevény mintha észre sem vette volna a fenyegetését, társalgó stílusban folytatta.

–   Tudod, kedves barátom, ha te nem segítesz nekünk, talán majd az unokád fog.

Ezután igazán rémisztő jelenet következett. Lyra még sohasem látta ilyennek az öreg pónit, aki általában kedélyes nyugalommal fogadott minden rosszat. Most igazán kezdett dühös lenni, a fogai között, vicsorogva válaszolt.

– Amíg én élek, addig nem, azt garantálom.

– Ezen igazán könnyen segíthetünk – jött a kihívás fagyosan.

Nagypapa hirtelen felkelt a székéből, unokája úgy érezte, az idegenek fölé magasodik. Talán egy kósza szellőtől egy másodpercre a kis gyertya lángja is fellobbant, bevilágítva a csuklyák alá, és Lyra enyhén megkönnyebbülve vette észre, hogy nem szellemeket, hanem közönséges, meglepett pónikat takarnak.

– Mit merészelsz? – kiáltotta az öreg. – Idejössz, és a családomat fenyegeted? Hordd el az irhád a házamból!

A pillanat elmúlt, a nyomasztó sötétség visszatért. A jövevény komótosan feltápászkodott, és nyugodtan állta a nagypapa tekintetét.

– Mert különben mi lesz?

– Hívom az őrséget! – A válasz egy csepp habozás után, bizonytalanul érkezett, és ismét előcsalta a csikorgásszerű nevetést.

– Nem lesz rá szükség, barátom. Mindent megbeszéltünk, akár mehetünk is.

Nyugodt tempóban az ajtó felé indultak mindhárman, patáik súlyosan koppantak a padlón. Mielőtt még kiléptek volna az utcára, vezetőjük hátrafordult, és az egyszarvúak felé biccentett.

– Ég veled Cello. Viszont látásra, kisasszony – és ezzel eltűntek az éjszakában, még az ajtót sem csukták be maguk mögött.

 

Csend nehezedett a nappalira. Lyra elindult, hogy bezárja az ajtót, közben döbbenten figyelte, amint Nagypapa egészen összemegy, visszarogy a karosszékébe, és remegő lábbal a szájához emeli a pipáját. Legtöbbször hitetlenül emlékeztette magát az öreg póni korára, de most hosszú életének minden éve duplán meglátszott rajta.

– Kik voltak ezek, Nagypapa? – kérdezte, mikor visszatért a nappaliba. – Azt hittem, kísértetek.

– Meglehet. Kísértetek a múltamból – jött a válasz elgondolkozva. – Reméltem, hogy nem találkozunk már ebben a rövid időben, amim még hátra van.

– Ne beszélj ilyeneket.

Cello szemei a távolba révedtek, gondolatai valahol a fiatalságában járhattak.

– Mi ez az egész a leghatalmasabb hangszerrel? – kíváncsiskodott Lyra óvatosan.

Sokáig nem kapott feleletet, és éppen indult volna, hogy egy pohár vizet hozzon nagypapájának, mikor az halkan megszólalt.

– A Hatalom hangszerei, micsoda bolondság. Mindent feláldozol érte, és mikor végül a tied, rájössz, soha többé nem leszel képes használni.

– Hogy érted ezt? – Lyra sejtette, nem szeretné hallani a választ. Mégis meg kellett kérdeznie. – Mit kell feláldozni?

Az öreg hirtelen felébredt furcsa álmodozásából, és szigorúan unokájára nézett.

– Mondtam volna valamit? Bármi is volt, felejtsd el! Csak egy fáradt, vén póni motyogása, ne is törődj vele. Menjünk aludni – szólt rekedten, és elcsoszogott a szobája felé.

Aludni, jó vicc. Hogyan lehetséges ezek után aludni? – futott át Lyra fején. Ennél éberebbnek soha nem érezte még magát. Biztosra vette, meg lesz reggel a böjtje a pihenés hiányának, így hát a konyha felé indult, és dupla adag kávét főzött magának.

 

 

***

 

 

– Jó, azt nagy nehezen megemésztettem, hogy Cloudsdale-ben helyi hírességnek számítasz, de most már kezdek kicsit félni tőled. Mi ez az egész a nagypapáddal? Kik voltak ezek az idegenek?

A történet végét már tágra nyílt szemmel hallgattam, még a süti is megállt a patámban.

– Bevallom, máig sincsen halvány elképzelésem se róla.

– Elég zárkózott lehetett az öreg. Semmit nem mondott a szüleid haláláról sem.

– Talán a zárkózott kifejezés az túlzás. Rengeteget lehetett vele beszélgetni a legkülönbözőbb dolgokról. Maradjunk annyiban, akadtak nála tabu témák.

– Ilyen például a fiatalsága?

– Abszolút. Egyszer a bácsikám elszólta magát, hogy az öreg megjárta a börtönt is, erre olyan szúrós pillantást kapott, hogy még.

A szemeimet forgatva feltartottam a patám.

– Állj. Most nem vagyok biztos benne, melyik lepett meg jobban, hogy nagypapád volt börtönben, vagy az, hogy van egy nagybácsid.

– Hát ezek szerint valamikor becsukták, erről én sem tudok többet. A papám testvéréről meg én is hajlamos vagyok megfeledkezni, életemben vagy háromszor találkozhattam vele és a családjával. Bármi történt velünk, soha semmiben nem számíthattunk a segítségükre.

– Kedves pónik lehetnek.

– Ne menjünk bele. Biztosan jó okuk van így viselkedni, végül is semennyire nem ismerem őket. Többször eszembe jutott már, talán ő mesélhetne a nagypapámról… Kár, hogy nem vagyunk olyan viszonyban.

– Látom, neked is kijutott a bonyolult családi ügyekből.

– Nem is annyira nekem, mint az előző generációnak.

 

Rövid ideig gondolkoztam, mielőtt újra megszólaltam volna.

– Biztos nem mondtad volna el ezt az éjszakai látogatást, ha a továbbiakban nem lenne jelentősége.

– Azt hiszem, ezzel a hajnallal fordulóponthoz ért az életem. Viszont még mielőtt erről mesélnék, innom kell valami erőset.

– Maradj csak, rögtön hozom.