Pusztába kiáltó szó, elhal a messzeségbe,

a távolság szeletkéje, egyesek s nullák eredménye,

sorsunk iróniájának keserédes leleménye.

Merre jársz?! Nem is tudom, szeretnél-e…

Oly közel vagy hozzám, s mégis távol,

lassan érzem most már, nincs ami gátol.

Fejjel nekirontok a nagy világnak,

képzek megint okot a fars hibáknak.

Hol lehetsz?! Miért nem zeng felém éneked?

Hisz érted éledek, követve képzelt éjeket.

Fenyveserdők aljában, vagy a nagyváros zajában?

Villamoson, mit átméláztam, kolozsvári kávéházban?!

Gyere, most már kimondani nem félek.

Hadd legyek még egy ölelésre a vendéged.