Szirén énekek visszhangoznak álmaimban,

csalfa hangok mártóznak vágyaimban.

Hozzásimuló dallamok az éteri némaságba,

játszadozó hanghullámok vibráló ég-kantárja.

A párnába belesírt feledések könnye,

nem más, mint a múltból elbújó jelenések gyöngye.

Ahogy a nap fásultan átfordul éjszakába, szabad a tánc.

Emlékek vállunkon ülő repertoárja, maga a lánc.

Egy szeletnyi kényszer, meg nem értett gondolatok,

kiretusált okozatok, sűrűn megszőtt fondorlatok.

Elfeledni kívánt tények, meg nem értett ének,

egy harmóniák agóniájába elrejtett élet.

Hazug álomképek, félreértelmezett szavak,

átírt igazságok után, mi az ami maradt?

Fejem magasról leszegem, arcomra árnyék ragad,

néma hangok közt kezed felteszem, én lennék önmagad.