Süvít a szél, rezzen a haraszt,

a fuvallat hozzá új érzést tapaszt.

Hűvös keleti szél, csíp, karmol, harap,

Hisz ő is tudja: nem Nyugaton kel fel a nap.

Elfeledni kívánt, rég poros memento,

Gyengébb pillanatokban felcsendül eme echo.

Ájtatos lehetőségek, mikkel halkan életre hívom,

Hazug báb-képzet, mivel csak magam kínzom.

Fel kéne ébredni végre!

Feledni kéne, de feledni még nem lehet,

Míg minden magábafolytott érzést ki nem engedek.

Ez nehéz, ez megöl, lepetéz, feszít bentről,

Majd az idő rozsdás fogaskereke lassan felőröl.

Erre még nem állok készen.

Még úgy kelek fel, hogy nem vagyok ébren,

Még bőven érzem, hogy pezseg a vérem.

A poros emlékek fiókját a helyére visszavágom,

hogy mi lesz ezután? Majd kitalálom!

Hisz ez az egész mizéria csak egy cifra álom…