Pirkad már a szürke ég felhőkkel tarkított alja.

Ébred a természet, csak én eszmélek félig alva.

Álom vagy valóság? A határ összemosódva,

Puha vágy képekkel dúsított kísértéssel körbekarolva.

Ha csak lehunyom a szemem, magam mellett látom,

Még fogja a kezem, oh de szép ez az álom.

Minden arcban, mindenkiben, téged fedezlek fel,

Téged látlak, téged kereslek, újra nem veszthetlek el.

Nem érdekel mit tettél, nem vágyom okokra,

Az idő kereke bárcsak némán visszaforogna.

Mindent másképp tennék, minden másképp lenne,

Én is másmilyen lennék, reménnyel belepve.

Minden hibád ellenére, hiányzol és szeretlek,

Minden arcban, mindenkiben csak téged kereslek.

Napról napra csak jobban fáj, amit tettél,

A legnagyobb kincsemből, gyűlölet tárgya lettél.

De szerelem s gyűlölet közt vékony élen táncolsz,

Te tettél tönkre, s mindennel engem vádolsz.

Megmutattad nekem milyen a lelkem sötét legmélye,

Kínoz az űr, szíved, szívemben elférne.

Kínoz az űr, amit bennem oly lágyan hagytál,

Egy darabom kiszakítva, s vele messze vagy már.

Gyere vissza hozzám! Egy ölelésre, egy csókra,

Egy múló boldogságra, egy zajos echora.

Emléked halványuló foszlányától mindenem megremeg,

Tudom hiú ábránd s hamis lát-érzetet kergetek,

De ez maradt meg nekem, ennyit hagytál magadból:

Átbeszélt éjszakák, vágyódás, ölelés, csókok, egy lelki karambol.