Bródy János után szabadon

Álmodom,

néha már fényes nappal álmodom.
A múltidőkre nyílik az ablakom,

és a pillanat törékeny szárnyakon,

bár itt repül, elkapni nem tudom.
 

A dunyha alól kikacsintó, kíváncsi emlék,
A szépség allegóriája, kifacsart eszmék.
Múlt és képzelt jövő, egymással üvöltözik,
És a jelenembe, nap mint nap összeütközik.

Ez vajon valóság vagy képzelet?
Kérdem az elsuhanó éveket.

Ez álom vagy éberkóma?
Mert csak félig olyan, mintha élet volna.

Az idő pörög, lassan eltelik felettem
Minden megváltozik, csak én maradok egy helyben.

Hát álmodjunk még, álmodjunk amíg lehet,
ameddig enged egy szelet, végtelen képzelet.

A lelkem szólama rezzen a húron,
A dallamát már kívülről fújom.

Félálomban éneklem: Értelem vagy érzelem?
Mindegy énnekem, míg álmodom az életem.

Álmaiban hogyha ha megtalálom az elveszett időt,

Az útszélére hullott éveket

homályos torz tükörből pislog vissza rám,
a dallamokban őrzött képzelet.

Mint egy báb szakadt a madzagon,
Mint a poros képek a falakon,
Mint egy régen elmúlt alkalom,
Úgy köszönsz be az ablakon.

Egy régi emlék, mi újra felelevenedett,
mi miután elengedte, újra megfogta a kezed.
Mi porból lett s abból támadt fel,
egy pillanattal később újra ugyanaz leszel.
 

Ez a kócos álom zokog a vállamon,
Elhessegetni már évek óta próbálom.
próbáltam már ezerszer, de nem találom,
Minden mi maradt nekem, egy régi nagy álom.
 

Vad éjszakák idegen ágyakon,

El nem múló régi vágyakon,
hogy hová tartok nem tudom.

valahol eltévedtem félúton.
 

Álmaiban hogyha ha megtalálom az elveszett időt,

Az útszélére hullott éveket

homályos torz tükörből pislog vissza rám,
a dallamokban őrzött képzelet.