Későre jár, a hold is alszik már.
Ében az éj, csillagok végtelen tengerén.
Elszállt a nyár, oly messze már.
De egy kis madár azt csiripelte,
de egy kis madár azt csiripelte,
két szemedbe leszek elveszve.

Későre jár, a fáradt holdfény  leszállt.
Elmúlt mi fáj, lelkünk vágyódó hajnalán.
Elszállt a báj, oly messze jár.
De egy kis madár azt csiripelte,
de egy kis madár azt csiripelte,
két kezedbe leszel elveszve.

Én várlak ezernyi éjjen át,
szívem viruló tavaszán.
Várlak, megannyi éjszakán.
Én, amíg csak kell és még…  még!
Várlak, hófödte hajnalon.
Látlak, felhők közt angyalom.
Eljössz-e? Úgy akarom,
mosolyod csillogjon arcodon.

És a táncunk, mire vágytunk,
meseszép ez az álomkép,
és csak játszunk, arra várunk,
mikor lelkünk szikrája összeér.
A táncunk, amit járunk,
ez a sápadt holdfény lelke.
Körbe és körbe, egymást ölelve,
megszűnik közbe minden örökre.

Elmúlt a tánc, feloldódtunk a zajos echo-ban.
Pár perc után, minden olyan, mintha nem is volna.
Elmúló látomás, percnyi áldomás.
De egy kis madár azt csiripelte,
a kismadarad azt csiripelte,
Látlak még majd ma este.

Késő van már, az idő leple elterül.
Eljött mi várt, csak a magány hangja egyedül.
Bolondos álomkép, elmúlt mi szép…
Egy őrült madár azt csiripelte,
A fekete holló azt csiripelte,
törött székláb felett így lengek.
 

Dimitri Shostakovich – Waltz No. 2 dallamára