Zöldé válik a táj, zöldé válik mi fáj.

Zöldell ekképp, a hegy s a rét,
zöld szemedbe révednék még.

Állok s várok, magamba alá szállok,
várok s állok, órákat haránt vágok.
Oly messze mi bárhol, perceket léptekbe számol.
Oly messze mi rám szól , szó szeletek élednek távol.

Révedve részegen regresszív átkarol,
reszketőn remegő részem hozzácsatol.
Tetemre hívom belső énem lényét,
tetteket szító szólamok szilárd képét.
Válassz… fényes tisztás, vagy köd,
mely eláraszt minden gondolatom közt.

S bennük létezel, míg kérdezel,
míg esténként elmék síkján éledsz fel.
beborít a kusza, semmit szító kavalkád,
ellep megint újra, hisz bizonytalanságból faragták.

A válasz zöld, rikít, virít, mint egy érzés,
elhall a légzés, ha újra szeget ver egy kérdés.

Kereslek, szeretlek, vezeklek, ezek mit is jelentnek?