– Oké, fogom! – mondta Plum, miközben erősen ránehezedett a deszkára, már legalábbis amennyire a kitekert pozíciójából tellett. – Jó lesz így?

– Fmmhmm! – utasította Screw.

Ilyenkor örült volna neki igazán, ha sikerült volna magasabbra nőnie. Közelebb lépett a falhoz, nyújtózkodott még egy kicsit, ezzel feljebb tolva a patájában tartott deszkát is, bár minden pillanatban azt kockáztatta, hogy elveszti az egyensúlyát, és háttal beleesik a virágágyásokba.

– Mmhm – bólintott Screw, Plum pedig igyekezett mozdulatlanná merevedni, és nem nagyon remegni az erőlködéstől, még ha tudta is, hogy azért annyira tökéletesnek nem kell lennie a deszkázásnak. Screw kivett az ajkai közül egy patányi hosszú szöget, ráigazította a deszka szélére, és meglendítette a kalapácsát. A szög három csapással bent volt a helyén, a második kettőnél már fognia sem kellett. Az erőteljes kopácsolás hangjára Plum nem bírta ki, hogy ne pislantson minden ütésnél.

Míg a lány a második majd a harmadik szöget püfölte a helyére izzadtságtól gyöngyöző homlokkal, Plum azon merengett, vajon hányszor kell egy ilyen egyszerű mozdulatot ismételni, hogy ennyire tökéletesre csiszolva menjen valakinek. Ezerszer? Százezerszer? Az mindenesetre biztos, hogy ha maga próbálkozott volna vele, akkor a patája már kék-zöld lenne a félrement ütésektől, a lécekből meg girbegurbán kiállna egy rakás véletlenül elgörbített szeg. Mákjuk volt, hogy Screw pont itt lakott Catkin bácsi tölgyesében, mert nekik még az apukájával együtt is sokkal hosszabb időbe tellett volna bedeszkázni a nagy ház összes nyílászáróját.

Screw közben megkerülte őt, és most a jobb oldalán verte be a szögeket. Szemre úgy saccolta, ha előszedné a szobájából a vonalzóját, amit a suliban szoktak használni, és lemérné, akkor a léc szélétől mind a három szög sörényszálra ugyanakkora távolságra esne, és a lány még arra is ügyelt (talán tudat alatt), hogy egymástól is egyenlő közökre legyenek. Amikor végzett mindegyikkel és elfogytak a szögek a szájából, hátrált két lépést, végignézte a művét, és egy nagyot bólintott az elégedettsége jeléül. Plum, ha már úgyis ott állt, egy picit belecsimpaszkodott a deszkába, csak hogy ellenőrizze, tartani fog-e, de az meg se nyekkent a súlya alatt. Elégedetten ereszkedett vissza négy lábra, miközben elképedve figyelte, ahogy Screw pörögve a levegőbe hajítja a kalapácsát maga mellett, majd halálos pontossággal időzítve egyetlen csípőmozdulattal elkapja a nyelét az övéről lifegő bőrkarikával. Elképesztően menő volt, Plum még csak filmekben látott hasonlót (és meg volt róla győződve, hogy ilyesmit megcsinálni trükkfelvételek nélkül nagyjából lehetetlen).

– Mit gondolsz, elég lehet? – kérdezte a lánytól körbefuttatva a tekintetét a ház falán. Ez volt az utolsó ablak: az emeleten lévőket már elintézték, a ház túloldalán pedig Plum apukája jól hallhatóan most szögelte fel a tömörfa ajtótáblát a tornácukon a bejáratra. Végeztek tehát, de hogy hogyan csinálták, és hova tűnt az a három-négy óra, amennyi időbe telhetett ezt a hatalmas melót elvégezni, arról fogalma sem volt. Ha megpróbált visszaemlékezni, minduntalan csak egy hatalmas, fekete, undorítóan nyálkás fal jutott az eszébe, ennek a képét viszont igyekezett elhessegetni magától. Biztos megint álmodozott egész végig, és azért nem emlékszik semmire. Ha tippelnie kellene, azt is megmondaná, hogy miért kezdett neki az álmodozásnak: Screw közelsége ismét egészen különös hatással volt rá. Míg körülötte dolgozott, nem hagyhatta figyelmen kívül a hol zavarba ejtően gömbölyű, hol nyúlánk és szálkás termetét, sem a sörényének az illatát. De hogy innen miként sikerült eljutnia képzeletében addig a gusztustalan falig, arról sejtelme sem volt.

– Hacsak egyenesen le nem viszi a tetőt – felelte Screw a száját húzva.

– Valami nekem azt súgja – szólalt meg mögöttük váratlanul Plum anyukájának a hangja –, hogy most látjuk ezt a házat utoljára.

A kanca szomorú mosollyal közeledett feléjük egy nagy kancsó limonádéval a patájában.

– Ne mondj ilyet, mama. Nem lesz semmi baj – mondta Plum egy cseppnyi aggodalommal a hangjában. – Ami tőlünk telt, azt megtettük, akkora vihar meg nem jöhet, ami egészben felkapja a házat, hogy valahol máshol a földhöz csapja. Talán néhány ablak betörik, lehet, hogy egy egész napig takaríthatunk utána, de legfeljebb ennyi. Apa szerint a gyümölcsösben is legfeljebb a legöregebb és a legfiatalabb fák járhatnak pórul.

Plum anyukája átadta a kancsót Screw-nak, és miközben a lány nagy kortyokkal magába töltötte a frissítő ital jó részét, aggódva dél felé fordította a tekintetét.

– Nem tudom, fiam – mondta fásultan. – Én még ilyen feketeséget soha életemben nem láttam.

Ponyville felé, amerre a Plum birtokot egy össze-vissza bozótosból és néhány magas nyárfából álló természetes kerítés határolta, az ég olyan sötét volt, mintha éjszaka lenne. Éppen csak csillagok nem ragyogtak az égen, valószínűleg a viharfelhők takarták el őket, legalábbis Plum nagyon szerette volna ezt képzelni. Enélkül a tájkép pont úgy festett volna, mintha az egész világ megszűnne létezni a farmjuktól délre. Ha ez nem lenne éppen elég ijesztő, a város felől halk, de annál hátborzongatóbb recsegés és sistergés érkezett hullámokban, amikor picit enyhült a szél, mintha ezer és ezer apró villám csapkodna arrafelé, vagy éppen a valóság szövete hasadna darabokra hangosan tiltakozva.

Plum összerezzent, amikor a hideg szél visszafelé felborzolta a bundáját. Amíg szögeltek, végig nagyon kellemetlenül fújt északról, de most aztán igazán felerősödött, és csak úgy süvöltött el mellettük, neki a fekete égnek, mintha csak a vihar próbálná kiszippantani a megmaradt világuk utolsó leheletét is. Be kellett ismerni, ilyen tornádót vagy hurrikánt még ő sem látott soha eddigi nem túl hosszú élete alatt, és ha rajta múlik, most sem fogja látni.

– Azt hiszem, végszóra fejeztük be a munkát, ez nemsokára ideér. Jobb lesz, ha mi is lehúzódunk a pincébe – mondta Plum anyukája, mintha csak kitalálta volna a gondolatait. – Daisy már lent van; menj már, Plum, szólj apádnak is. Azt hiszem, a házzal már ő is végzett, most a pajta ajtaját intézi.

Plum szó nélkül megindult a pajta irányába, ami innen nézve éppen az oldalát fordította felé, így nem látta, vajon apukája tényleg annak az ajtaját rögzíti-e éppen, a szél pedig minden hangot elsodort – erősen be kellett dőlnie, hogy egyáltalán a lábain maradhasson. Nem kellett ötven lépésnél többet megtennie, de ezen a rövid távon is kétszer veszítette el az egyensúlyát, és esett térdre. Apukája az ajtó bereteszelésével már végzett, most éppen a reteszt rögzítette néhány erőteljes csapással bevert szöggel.

– Lemegyünk a pincébe! – ordította neki Plum próbálva túlharsogni az időjárás hangzavarát.

Apukája nem fecsérelte a tüdejét a beszédre, helyette csak bólintott, és megrángatta a pajta ajtaját, hogy vajon elég stabilan rögzítette-e a deszkát. Inkább a megszokás vezette a mozdulatait, hiszen már késő lett volna jobban megerősíteni a szögelést. Sietve tették meg az utat visszafelé, a pince külső lejáratáig, ahol Plum anyukája és Screw már várták őket.

Míg az anyukája lefelé igyekezett a keskeny falépcsőn, Plum vetett még egy pillantást a házukra a bedeszkázott ablakaival, majd hátra, a vihar felé is. Hát, ha forgószél is jön, olyan sötét van arrafelé, hogy szemernyit sem lát belőle, hiába erőlteti a szemeit. Még ha a villámok fénye megvilágítaná, akkor talán, de azoknak is legfeljebb csak hangja volt, így le kellett mondania teljesen a látványosságról. Éppen elindult volna ő is a pincébe, mert már az apukája türelmetlenül várta, hogy bezárhassa az ajtót, amikor Screw megragadta az egyik lábát, és visszahúzta.

– Plum, ez nem a te szörnyed?

– Melyik? – kérdezett vissza szétszórtan, egy mukkot sem értve a kérdésből.

A lány Ponyville felé intett, de ezzel sok támpontot nem adott neki arról, hogy mire is gondol. A viharnak semmi köze nem volt semmiféle szörnyhöz tudomása szerint. Screw megint össze-vissza beszél, mint szokott… vagy – és ez a lehetőség furcsa, távoli rémületet ültetett a szívébe – elképzelhető, hogy tud valamit, amit ő nem?

– Bocsánat – mondta a lány tágra nyílt hüllőszemekkel. – Elfelejtettem szólni. Ez csak egy álom.

– Mics… – csúszott ki Plum száján ismét, jóval hamarabb, mint hogy az agya egyáltalán feldolgozta volna, amiket a lány mondott. Abban a pillanatban azonban meg is értette, miről beszél.

A kertjük végében lassan kidőlt egy százesztendős tölgyfa, és vele együtt buborék alakban a bozótos egy része is eltűnt. Nem maradt utánuk semmi, csak a végtelen üresség, ami most már elemi erővel szívta magába körülöttük a levegőt.

– Az nem lehet! – kiáltott vissza. – Fény Gyilkosa sosem csapott ekkora szelet! És különben is, neki Ponyville túloldalán… kellene…

Ám ezt a mondatot sem fejezhette be, ugyanis Fény Gyilkosa a szeme előtt falta be egy másodperc alatt az egész bozótost a maradék fákkal együtt, és már a szántóföldjük szélén csámcsogott dobhártyaszaggató robajjal.

Felgyorsult! Csak ez lehet a megoldás… Valamitől megváltozott, már sokkal gyorsabban terjed, és jóval hangosabb is. Erre aztán igazán nem számított! Meg kellett volna állítania, még mielőtt Ponyville-t eléri, vagy legfeljebb valahol az első házak után! Még jó, hogy mindenki elköltözött a városból, és így jó eséllyel senkinek sem esett baja… Milyen igazuk is volt, hogy nem bíztak benne!

De milyen hülyeségek jutnak az eszébe már megint! Hiszen a szörny már az ő farmjukat eszi, és a saját szülei lent vannak a pincében a testvérével együtt. Nekik már késő lenne elmenekülni, vagy nem? És hogy jön ide a tornádó? Miért pont a pincébe menekültek, mikor az egyáltalán nem véd a közelgő veszedelemtől?

– Jó, értem – motyogta az orra alatt, mire Screw kíváncsian közelebb hajolt hozzá, hogy halljon is belőle valamit a hangzavarban. – Bármilyen logikátlan álom is legyen, nem halogathatom tovább, meg kell állítanom ezt a szörnyet, meg kell mentenem a családomat.

Azzal a különös, teátrális mozdulattal, amivel egy bűvész húzza elő a nyulat a kalapjából, elővette a szürke selyembe tekert ékköveket a táskájából. Letette a kis csomagot maga elé, és kihajtogatta. Minden pontosan ugyanúgy volt benne, mint ahogy legutóbb hagyta, bár furcsa módon került még egy fénytelen, fekete kő is a többi közé, amire jelen pillanatban nem emlékezett. Mikor tette oda, és vajon mi van benne? Vagy csak egyszerűen értékes holmi, és ezért rejtette a többi kincse közé?

Megrázta a fejét, és felnézett. Fény Gyilkosa egyre közelebb őrjöngött, már ordítva felzabálta a búzaföldjük felét, és ha ezzel a tempóval halad, akkor pillanatokon belül eléri a konyhakertet is, ami már közvetlenül a házuk előtt húzódott. Inkább felidézte az ékkövekre ható varázsszavakat, és egyesével elmormolva őket, majd az ékkövekre lehelve visszaváltoztatta a szörnyirtó felszerelését a valódi formájába. Hamarosan ott hevert előtte minden: Gyémántpikkely, Villámköpő, Tűzpenge és Jégvért, zöld, sárga, vörös és kék szikrákat szórva a gyorsan közeledő alkonyatra. Plum nagy levegőt vett, és míg Fény Gyilkosa három, gyorsan táguló buborékkal felfalta a madárijesztőjüket, kinyúlt Jégvért felé, hogy magára öltse.

Amint hozzáért, Jégvért azonnal átváltozott a régi jellegtelen, kékesen csillogó féldrágakő formájába.

– Ne csináld ezt, most igazán nagy szükségem lenne rád! – kiáltotta.

A kő hideg szenvtelenséggel hevert tovább a kiterített pókselymen.

Plum gondolatai kétségbeesetten száguldottak. Hát jó, ha vértet most nem is vehet, attól még megpróbálhatja megállítani Fény Gyilkosát, mielőtt közel érhetne. Megragadta Villámköpőt, de az egy kisüléssel akkorát vágott a patájára, hogy azon nyomban el is hajította. Mire földet ért, az íjból nem maradt más, csak egy pici, sárga, simára csiszolt kő.

Rémülten rázogatta zsibbadt patáját, hogy minél előbb térjen bele vissza az élet, míg a sötétség behabzsolta a répaföldjüket. Óvatosan kinyúlt Tűzpenge felé, tartva attól, hogy az megégetheti, de semmi ilyesmi nem történt. Amint hozzáért a kardhoz, az is ékkővé változott vissza.

– Nem értem! – fordult segélykérően Screw felé. – Működnie kellene! Miért nem működik?

A lány merev tekintettel nézett vissza rá.

– Talán kell a páncél ahhoz, hogy a fegyverek engedelmeskedjenek – folytatta Plum. – Ha azt megidézem újra, akkor talán…

Screw leakasztotta az övéről a kalapácsát, és felé nyújtotta.

– Mit csináljak azzal? – kérdezte Plum most már hisztérikus hangon. – Nem látod, hogy mágikus? Közönséges tárgyakkal meg se lehet karcolni!

Mellső lábaival a fejét csapkodta, hátha attól jobban tud gondolkozni, de nem járt sok sikerrel.

– Mit mondtak az elementálok?! Lehet, hogy minden szó számít! Miért nem működik?!

Fény Gyilkosa végzett a konyhakerttel, és már csak pár lépésre tombolt tőlük, egycsapásra elnyelve a kerti csapot és Daisy pici homokozóját.

– Mennünk kellene… – mondta Screw, hangját majdnem teljesen elnyomta a körülöttük tomboló vihar.

Plumnak sem volt más ötlete. Kifogyott minden lehetőségből. Talán ha hátrálnak egy keveset, akkor nyerhet egy kis időt, és összeszedheti a gondolatait. Ugyan a farmot elbukják, de az kis áldozat, ha marad, aki újjáépítse.

A pince lejárójához lépett, amit közben bevágott a szél. Vagy az apukája csukta be?

– Hahó, mennünk kell, gyertek ki! – ordította teli tüdőből, miközben belecsimpaszkodott az ajtón fogantyúként szolgáló vaskarikába.

Az ajtó meg sem mozdult. Bereteszelhették belülről.

– Gyertek ki, ez nem forgószél! – kiáltotta, miközben patáival erősen dörömbölni kezdett a deszkákon. – Nem biztonságos a pince, menekülnünk kell!

Semmi válasz.

– Anya! Apa! Nem halljátok?! – üvöltötte eszelősen. – Gyertek ki! A Pince nem véd meg titeket! Mennünk kell!

Érezte, ahogy a hangszálai lassan feladják a kiabálást, és már csak rekedt rikácsolás tör elő a torkából, teljesen esélytelenül arra, hogy túlszárnyalja a körülötte tomboló orkánt. Tehetetlenségében könnyek szöktek a szemébe. Homályosan még látta, hogy Screw is csatlakozik hozzá az ajtó feszegetésében, feszítővasként beakasztva a kalapácsa szöghúzásra alkalmas végét az ajtó alá. Ám hiába rángatták, tépték, a fa nem engedett. Jó erősre építették.

Amikor az első, gyorsan táguló fekete buborék megjelent előttük a fában, már csak azt érezte, hogy repül, és valahol több lépéssel arrébb ér földet. Screw hajolt fölé és segítette lábra, valószínűleg ő is lökte arrébb, hogy fel ne falhassa a szörny a pincével együtt. Nem is mert a ház felé nézni, agya teljesen leblokkolt, mintha Fény Gyilkosa növesztett volna bele ürességet.

Screw a füléhez hajolt, és úgy kiabált valamit.

– A ház! Odabentről is lejuthatunk!

Együtt ugrottak a legközelebbi ablakhoz, és kezdték róla lefeszegetni a léceket. Bárcsak ne végzett volna olyan tökéletes munkát Screw, bárcsak kevésbé erősek lettek volna a lécek! Egyetlen, kétpatányi széles deszkát sikerült lefejteniük az ablakról, mire Fény Gyilkosa már a ház falához ért.

– Ez esélytelen! – kiáltotta Plum elkeseredetten, és teljes erővel ütni kezdte a következő deszkát, hátha azzal legalább eltörheti. Az érdes felület felsebezte a lábát, de nem törődött a fájdalommal. Ha csak ezt az egyet szétveri, már talán befér!

Érintést érzett a vállán, furcsán puhát, a helyzethez nem illőt. Hátranézett.

Egy pici, makulátlan fehér szőrű csikó állt mögötte, szédítően mély, zöld szemekkel.

– Nincsenek odabent – mondta neki Sweetie Belle csendesen.

Plum most teljesen összezavarodott. Igaz lehet, amit a csikó mond? Van még remény a számára? De egyáltalán… Hogy került ide?

– Mind Canterlotban vagyunk – folytatta Sweetie Belle. – Ott biztonságos, tudod. Igazán nagyon messze van, odaát, ahol ez a valami soha nem érheti el. Gyere inkább te is.

Finoman megfogta Plum lábát, és húzni kezdte, el a sötétségtől, el a farmról, Plum pedig követte őt. Tényleg, mi baj is lehetne Canterlotban? Hiszen Sweetie Belle hívja őt, az álmai Sweetie Belle-je… és ott vannak a szülei is, meg mindenki, aki fontos neki. Ugyan kudarcot vallott, de mi van abban? Végre megérdemel egy kis pihenést.

Hideg volt, a lélegzetük füstkígyóként tekergőzött elő az orrukból, és még hosszú másodpercekig lebegett körülöttük. Az utcalámpa sárgás fénye apró, lefelé szállingózó kristályokon csillant meg.

Esett a hó.

A Canterloti Nemzeti Színház fehér épülete úgy magasodott mellettük, mintha maga is hóból épült volna. Szokatlan csend vette őket körül, mint mindig, amikor az első hótakaró tompítja el a zajokat. Az utcán nem járt senki sem rajtuk kívül, és ez azt az érzést erősítette, hogy valahol éjfél körül járhatott az idő.

Sweetie Belle csillogó szemekkel nézett fel rá.

– Mit szeretnél, mondd? – kérdezte. – Menjünk újra színházba? Itt bármilyen színdarabot eljátszanak, amire csak vágysz. Vagy mit szólnál egy gyertyafényes vacsorához? Van az utca túloldalán egy igazán jó étterem. Esetleg csak sétálnál egyet ebben a szép hóesésben?

– Várj, nekem ez így túl hirtelen… – motyogta Plum. – Azt sem tudom, hogy a szüleim rendben vannak-e, előbb mondjuk velük szeretnék találkozni. Mit is mondtál, hol vannak most?

Sweetie Belle megnyugtatóan megérintette a lábát, miközben rámosolygott.

– A szüleid miatt már nem kell aggódnod. Valójában semmi miatt sem kell aggódnod soha többet. Ha nem szeretnéd, nem megyünk sehova sem. Maradhatunk itt az idők végezetéig.

– Ezt komolyan mondod? De… Ki állítja meg akkor Fény Gyilkosát? Mi lesz a farmmal?

– Téged komolyan érdekel a farmotok? – kérdezett vissza Sweetie Belle huncutul hunyorogva.

Plum erre a kérdésre nem számított, egy pár másodpercig el kellett gondolkodnia rajta, mit is válaszoljon, ami tényleg igaz is lenne.

– Őszintén nem tudom, viszont tisztában vagyok a kötelességeimmel – felelte végül.

A kis egyszarvú megértően bólogatott.

– Tisztában vagy velük, és ezért menekülsz folyton az álmaidba. Talán furcsán hangzik, és biztosan én sem hinném el a helyedben elsőre, de tényleg vége minden megpróbáltatásodnak. Megérkeztél, velem vagy, és soha többet nem kell olyasmikkel törődnöd, amivel nem akarsz, vagy ami megoldhatatlan kihívásokat állítana eléd. Mit szólsz?

Plum lehajtott fejjel vizslatta a patáit. Hiányérzete volt, azt sejtette, nem pontosan ilyesmire vágyott.

– De én igazából szeretem a kihívásokat – felelte minden lelkesedés nélkül.

– Hát persze, de a kudarcokat már annál kevésbé. Márpedig azokból eléggé kijutott neked mostanában. Ideje lenne megpihenned. – Sweetie Belle tágra nyílt szemei lassan az egész világot kitöltötték. – Felejtsd el minden bajod. Az a valóság nem érdemel meg téged, nekem viszont szükségem van rád, szükségünk van egymásra, szükséged van rám.

Nem tudta elszakítani a tekintetét. Egyedül Sweetie Belle-t látta maga előtt, lassan minden más a ködbe veszett. Eltűnt a színház, eltűntek a lámpák, macskakőről macskakőre eltűnt az utca, és már a hó sem szállingózott. Sötét volt körülötte, megnyugtatóan sötét és üres az egész világ. A homályos érzés, ami eleinte csak halvány illatként lengte körbe gondolatait, egyre inkább szöget ütött a fejébe: a csikónak igaza van. Nem kellene ennyire kapálóznia, csak hogy megkaphassa az élettől a következő pofonját. Akár lazíthatna is egy kicsit.

– Plum – szólalt meg mögötte egy távoli, zaklatott, de mégis valahonnan ismerős hang. – Azt mondtad, figyelmeztesselek. Ez az egész csak egy álom. Nem történik meg igazából. Nem valóságos.

Sweetie Belle arcáról fokozatosan leolvadt az eddigi kedves mosoly, és gúnyos vigyorgásnak adta át a helyét. Valahova Plum mögé nézett most, mintha ott állna, akihez a szavait intézi.

– Persze, hogy csak álom az egész, kedvesem. Éppen ez a lényeg, éppen ez az, amire Plum vágyik. Ideát semmi sem létezik igazából. De fel kell világosítsalak: ettől még minden nagyon is valóságos.

– Ennek semmi értelme, hiába csavarod a szavakat. Ez az, ami valóságos!

Plum puha, meleg érintést érzett a mellső lábán, és ettől összerázkódott. Mintha éppen elaludni készült volna, mikor hirtelen arcon csapják, úgy tért magához a kábaságából. Gondolatainak szilánkjai ugyan még messzire lebegtek körülötte, mégis, a valaki, aki megérintette, ezerszer létezőbbnek tűnt most, mint az előtte álló egyszarvú. De vajon ki ez a valaki? Vajon van valami értelme annak a szónak, hogy Screw?

– És ez is valóságos – mondta újra a hang, mire Plum alatt fokozatosan újra körvonalazódni kezdett a talaj. Vagyis… furcsán fényes volt, világos színű és meleg tapintású, mintha fából lett volna.

Egy ablak lenne? Mögötte halk zene csendült fel, és számtalan beszélgetés hangjai. Ismerős volt valahonnan az édes illat is, biztosra vette, hogy járt már ezen a helyen korábban. Asztalok, tálcák, sütik, lufik… Csak nem a Kockacukor Sarokház volt az?

Odakintről egy világoskék szőrű, kócos kanca nézett fel rá várakozó arckifejezéssel. Plum nem fejthette meg, hogy mégis mit akarhat tőle, mert máris közeledő léptek koppanását hallotta a háta mögött.

– Igen ám, kedvesem – csendült fel Sweetie Belle méregtől csöpögő hangja. – Ha a te valóságodat próbálod megidézni, ne feledkezz meg a kellemetlen részletekről sem!

A kinti kanca mellett (akit talán Screw-nak hívtak) pár lépésre egy nagyra nőtt egyszarvú csődör sötét alakja jelent meg, és megpróbálta rávetni magát.

– Nem! – kiáltotta Screw, és az árny mintha megtorpant volna a levegőben. – Hazudsz! Másképp történt!

A következő pillanatban Plum egy szélesebb, kitaposott úton sétált, ha tippelnie kellett volna, valahol Ponyville határában. A házak lassan elmaradtak mögötte, mégis fokozatosan felismerte a környéket: ha még pár száz lépést megtesz, akkor ahhoz az elágazáshoz ér, ahol befordulhat a farmjukra. Mellette Screw baktatott szótlanul, lehajtott fejjel.

– Ne gondold, hogy lehagyhatsz – mondta Sweetie Belle. – Mindannyian tudjuk, mit szeretnél elrejteni.

Az út szélén magasodó bokrok közül két nagyon sok lábú, sápadt alak lépett elő. Úgy tűnt, mintha valamit húznának maguk után, valami picit, csikóméretűt és liláskéket, de mielőtt még Plumnak ideje lett volna megrémülni, vagy egyáltalán jobban szemügyre vehette volna a csomagot, a helyszín újra megváltozott körülötte.

Magasan volt, valahol egy fán talán, és ez a helyzet annyira váratlanul érte, hogy rögtön megszédült. Csak annyi mentette meg a lezuhanástól, hogy belekapaszkodott az előtte húzódó faragott fakorlátba. Screw most odalent állt, ám egyáltalán nem tűnt nyugodtnak.

– A legjobb helyre hoztad! – kiáltotta Sweetie Belle mérhetetlen kárörömmel. – Ezt mutasd meg neki, ha mered, és garantálom, hogy ezerszer inkább velem marad, mint hogy visszatérjen oda!

Plum lábai alól kicsúszott a talaj, és egy kertben ért földet. Nem messze egy roppantul ismerős ház állt, amiben eddigi életének nagy részét töltötte. Valamiért szörnyen megkönnyebbült: hát mégsem falta fel Fény Gyilkosa!

– Csak így tovább – szurkolt gúnyosan Sweetie Belle. – Kedves Plum, mit szólnál egy kis répaszedéshez? Vagy inkább a gyümölcsösben dolgoznál? Nézd, van itt éppen elég feladat a számodra!

Nem mert odanézni, félt attól amit majd találni fog. Valami szörnyűség történt, a farmjuk nem így szokott kinézni. Talán mégsem sikerült teljesen megmenekülniük? Újra át kell élnie, ahogy az egész gyerekkorát felfalja a sötétség? Menekülni akart, vágyakozva gondolt vissza arra a kellemes, hideg ürességre abban a furcsa Canterlotban, ahol ezzel a különös, kegyetlen Sweetie Belle-lel együtt lehetett.

A feje magától fordult, egészen biztosan nem ő mozgatta. Balra a háztól, amerre minden ép ésszel felfogható valóságban a gyümölcsfáknak kellett volna sorakozniuk, most csak gödrök álltak, mindenfelé fekete, sebzett föld, mintha vaddisznók túrták volna össze, vagy egy óriási tornádó.

A sárban, nem messze egy kékeslila, sárgán lobogó sörényű csikó állt ingerülten vicsorogva. Plum elsőre majdnem azt hitte, hogy a tükörképe az, de nyomban belé is hasított a felismerés, hogy ez már egyszer megtörtént vele. Ha egy picit erőlteti az agyát, még a csikó neve is az eszébe fog jutni…

– Eleget játszottál – mondta csendes, mégis indulattal teli, parancsoló hangon Szilva, és Sweetie Belle eltűnt. A táj most tökéletesen mozdulatlan és néma lett körülöttük.

Szilva visszaült a sárba, és a földön kezdett matatni. Talán valamit keresett, talán csak értelmetlenül turkált, de mindenképpen annyira belemerült az elfoglaltságába, hogy többet egy pillantást sem vesztegetett Plumra.

Plum úgy rohant oda hozzá hanyatt-homlok, mintha az egyetlen megváltója lett volna. Emlékezetében élénken ragyogott fel az első találkozásuk, amikor a csikó egyetlen intésével visszadobta őt abból a végtelenül fura, minden logikát nélkülöző világból, ahol a sámánnal is találkozott, a saját kényelmes kis álmába.

– Csináld újra! – kiáltotta könyörögve, és megragadta Szilva vállát. – Utálom ezt a helyet! Ki akarok megint esni belőle! Kérlek, állítsd még egyszer a feje tetejére! Vissza akarok menni oda, ahol mindent ismerek, ahol végre megint az történik, amit én akarok!

Szilva abbahagyta a turkálást, és szomorúan nézett fel rá.

– Innen két út indul számodra – mondta halkan –, és a látszat ellenére egyik sem könnyebb a másiknál. Az egyik visszafelé vezet. Ha kéred, visszajuttatlak oda, ahonnan érkeztél, de tudnod kell, hogy ott csak a régi önmagad vár rád, az, akit eltúlozva ugyan, de a hamis Sweetie Belle is bemutatott neked. Arrafelé nem mehetsz a végtelenségig, előbb vagy utóbb újra szembe fogsz kerülni ezzel a választással, és rá fogsz ébredni, hogy aki körbe-körbe jár, az egy lépést nem halad előre.

– A másik út előre vezet, egyenesen bele a mocsárba, ahol ha egyedül maradsz, a biztos pusztulás vár rád. Ha erre indulsz, az íratlan törvény szerint csak egyetlen feltétellel segíthetek neked: ha előtte szerződést kötünk. A segítségemért cserébe neked is segítened kell nekem, bár azt megígérem, ha a feladatod könnyű soha nem is lesz, olyat kérni nem fogok tőled, amit ne szeretnél, vagy ne lennél képes megtenni.

Plum fejében hosszú másodpercekig visszhangoztak a szavak még akkor is, mikor a csikó már elhallgatott. Elsőre egyértelműnek tűnt számára a döntés, de Szilva szavai el is bizonytalanították. Nem lehetne megoldani, hogy csupán visszatérjen a kényelmes kis álmaiba, és egyáltalán ne kelljen döntenie? Mindenképpen ide fog visszajutni, ha arrafelé indul? Mi lenne, ha megállna, és nem menne sehová? És az vajon miben különbözne attól, ha hagyná, hogy a hátborzongató Sweetie Belle eltüntessen körülötte mindent?

– Honnan tudom, hogy jól döntöttem? – tette fel végül a kérdést. – Nem mehetnék még egy kört, amíg ezen gondolkodom?

– Fogytán az időd – pillantott körbe maga körül Szilva kimérten. – Ha ez megnyugtat, nincs jó döntés, vagy rossz. Egyszerűen… más lesz majd a világ, mikor legközelebb ideérsz. Azok a dolgok, amik elég fontosak voltak neked, hogy most idáig eljuss, majd elmúlnak, de jönnek helyettük mások.

– Akkor mondd meg, miért leszek mégis szomorú, ha erre gondolok?

A csikó nem válaszolt. Plum sejtette is, hogy miért, hiszen már egyszer elmondta neki: a döntést magának kell meghoznia, és minden további szó már ebbe avatkozna bele. Vagy igazából az is lehet, hogy Szilva azért maradt szótlan, mert tudta, hogy már meg is hozta a döntését.

Hiszen az előbb mondta ki.

A csikó türelmesen nézett fel rá, homlokán mégis mély ráncok ültek, mintha valamire erősen koncentrálna. Az arcán egyetlen csepp izzadtság indult útjára.

– Segíts nekem, kérlek – mondta Plum –, és megígérem, én is segíteni fogok neked.

Szilva ajkaira egy távoli mosoly költözött, miközben a patáját Plum felé emelte.

– Meg kell vallanom, ritka, hogy a te népeddel ilyen módon szerződnék… De csapj bele, ha komolyan gondolod!

Plum óvatosan, behúzott nyakkal a csikó patájának koccantotta a patáját, felkészülve rá, hogy azon nyomban a fejére szakad az ég, vagy megnyílik alatta a föld. Semmi ilyesmi nem történt, csak egy egészen apró szikra pattant át kettőjük között. Egy másodperc múlva már abban sem volt biztos, hogy egyáltalán megtörtént-e az egész, vagy csak képzelte.

– Most pedig gyere, segíts építeni – szólt a csikó, és visszafordult ásni a sárba.

– Mit építünk? – kérdezte Plum, miközben ő is lenyúlt, és közös erőfeszítéssel egy furcsa, hosszú, smirgliszerű szilánkot húztak ki nagy cuppanással a nedves talajból.

– Természetesen egy fát.

Szilva egy lendületes mozdulattal beleállította a szilánkot a szélesebbik végével lefelé a földbe, és már nyúlt is a sárba a következő darabért.

– Milyen fa lesz ez? – kérdezte csodálkozva Plum.

– Ez minden fa – felelte Szilva szórakozottan.

– És miért építjük? – kíváncsiskodott tovább Plum, miközben már a második, kétszer akkora szilánkot illesztették az előzőhöz.

– Látod ott fent azt a csillagot?

– Igen…

– Hát most mondd meg, honnan lehetne könnyebben elérni, mint egy fáról?