Az asztal túlzottan nagy volt, és túlzottan ismerős. Három felülméretezett porcelán tányér hevert rajta, középen egy kék tálcán pedig pirított zabkenyér szeletek sorakoztak. Screw érezte az orrában a melegüket, tétován feléjük nyúlt, és elvett egyet. A szeme elé emelte a kenőkést, és olyan alaposan vette szemügyre (Equestriában gyártva, rozsdamentes acél – állította rajta a felirat), mintha soha életében nem látott volna még olyat… vagy mintha máris a kelleténél többször látta volna. A csészében a vaj puha volt, valaki gondosan kivette a hűtőből már jóval reggeli előtt. Plum tőle balra ült, és ködös tekintettel meredt maga elé.

Halvány sejtelme sem volt róla, miként kerültek ide. Egy perce még ott álltak a fal előtt, és azt latolgatták, vajon mi is fog történni, amikor megpróbálnak átkelni rajta. Visszapattanásról szó sem lehetett, hiába is ijesztgette őket ilyesmivel az a döglött állat, hiszen először is nem rohantak olyan sebességgel a fal felé, másodszor pedig inkább tűnt a felszíne puhának, ragacsosnak azzal a sok fekete, szurokszerű nyálkával, ami csöpögött róla. Nem ért volna hozzá semmi pénzért, pedig általában nem félt tőle, hogy összekoszolja a bundáját. Látott az már festéket, hígítót, kátrányt éppen eleget. A csikó viszont nem volt ennyire sem finnyás, némi rövid gondolkodás után kinyúlt, és megérintette a falat, ami kicsit ettől besüppedt, majd engedve a nyomásának elnyelte a patáját. Mikor visszahúzta, maradt rajta valamennyi a fekete anyagból, ami szinte önálló életet élve hullámzott egy darabig a csikó lábán, azután szomorúan engedve a gravitációnak lekókadt. Plum undorodva rázogatta le magáról a tapadós cseppeket.

Pedig biztosan jó helyen jártak, direkt ellenőrizték. Ugyan nem volt teljesen triviális számára, miként is deríthetnék ki, melyik a déli és melyik az északi fele annak a hegyoldalnak, de a csikó ezt is megoldotta: felrepült pár száz láb magasra a fák fölé, körülnézett, és már jött is vissza. Az a domb, amin Canterlot áll, innen csakis északra lehetett, tehát most a déli oldalon vannak. Akkor pedig ez az a fal itt, előttük, amin át kell kelniük.

Már majdnem nekifogott akadékoskodni, miszerint szívesebben próbálna meg átmenni egy igazi, tömör sziklafalon, mint ezen a gyanús anyagon itt az orra előtt, amikor Plum felé nyújtotta a patáját. Látva az elszántságot a csikó arcán, annyira nem erőltette a panaszkodást, és inkább megszorította a lábát – így léptek át a fekete nyálkán, együtt, erősen kapaszkodva, nehogy elveszíthessék egymást, bármi is várjon rájuk odabent.

Screw mindenre számított, csak erre a konyhára nem. A hatalmas ablakokon ezer ágra sütöttek be odakintről a nap sugarai, a levegő tele volt tavaszi virágok illatával és gyémántként csillogó porszemekkel. A tökéletes nyugalom illúzióját csak néha szelte ketté halk vízcsobogás és egymásnak ütődő evőeszközök csilingelő hangja. Lassan jobbra fordította a fejét a hangok irányába, tartva attól, amit majd meg fog látni. Egy nagy, tengerkék alak állt ott háttal nekik, és minden jel szerint éppen mosogatott. Míg Screw nézte, halkan, mély hangon dúdolni kezdett egy buta dallamot.

Valahonnan egy vízcsepp esett az arcára, szórakozottan letörölte. Visszafordult a tányérjához.

– Elkérhetem a lekvárt? – kérdezte Plum, lábát az asztal fölé nyújtva.

Screw átadta neki az enyhén ragacsos, piros zselével teli üveget. A csikó alaposan beletörölte a kését a kenyerének egy olyan pontjába, ami még nem volt teljesen vajas, és elmélyülten kotorászni kezdett a lekvárban. Kihalászott belőle egy kupacot a kenyerére, és finoman szétlapogatta, mintha attól félne, hogy összetöri benne a gyümölcsdarabokat.

– Hagytam neked is.

Screw megfogta a felé nyújtott üveget, és némi gondolkodás után visszahelyezte az asztalra. Nem volt biztos benne, akar ő most egyáltalán lekvárt enni, vagy inkább valami teljesen mást kellene csinálnia. A gyomra egyébként is úgy összeszorult, hogy nehezen préselt volna bele bármit is.

Egy meleg érintés borzolta meg a sörényét. Csak most vette észre, a dudorászás időközben elhallgatott.

– Egyél, mert elkésel – mondta neki Apa. – Suli után pedig menj át a szomszédba Betula nénihez, ahogy megbeszéltük, jó? Azt mondta, ebéddel vár téged, és náluk is aludhatsz.

– Nagy vagyok már ahhoz, hogy vigyázzanak rám – vágta rá Screw fintorogva.

– Szívesebben maradnál itthon kísérteni? – nevetett rá a csődör vidáman. – El bírom képzelni, mi lenne abból. Fogadjunk, hogy csak valami hideget ennél egész nap, utána meg éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludnál, úgy meg lennél ijedve egyedül az egész házban. Gondolj bele, majd ahogy hűl a levegő, elkezd pattogni az előszobában a régi parketta… hát még, ha valami éjszakai madár is berepül az erdőből! Ugye nem kell tovább soroljam?

Screw egy egész picit elszégyellte magát. Igen, ezek mind olyasmik voltak, amik megestek vele nem is olyan régen, mind a kettő, és ha Apa nagyon akarta volna, felidézhetett volna még legalább egy tucat kifogást, amivel át szokott kéredzkedni az ágyába aludni. Nem mintha bármi köze lenne az éjszakai zajoknak ahhoz, hogy nehezen bírta ki éjjel a saját szobájában.

– Veled is mehetnék… – motyogta megtörten, csak a vita kedvéért. Egyáltalán nem számított rá, hogy a csődör egyáltalán fontolóra veszi az ötletet.

– Minek, hogy szanaszét und magad, pótolhasd be a házi feladatot, meg az idegeimen ugrálj két napig? Nem mondom, zseniális ötlet! – forgatta a szemeit a csődör, majd egy kissé békülékenyebb hangnemre váltott. – Értsd meg, nekem is rosszul jött ez ki, de be kell mennem Fillydelphiába elintézni az üzleti ügyeket, tárgyalni fogok tíz órákat ma is meg holnap is, ha velem jönnél, akkor is csak a szállodában porosodnál. Azt hittem, ennyire már nagy vagy, és benőtt a fejed lágya eléggé, hogy ne kelljen folyton alkudoznom veled.

Screw morcos ábrázattal, a füleit lesunyva fordult vissza a zabkenyér szeletéhez. Nem volt túl szép dolog Apától, hogy itt akarta őt hagyni, és az érvelése sem stimmelt igazából. Akkor lenne tényleg felnőtt, ha hallgatna arra, amit mondanak neki, és nem csinálna soha semmi mást? Ha elég nagy lenne, akkor délután szépen átmenne Betula nénihez, és hallgathatná a gügyögését egész este, amit a három éves unokáján csiszolgatott a tökéletességig? Egyáltalán nem volt kedve egyikhez sem, de ahhoz már pont eléggé benőtt a feje lágya, hogy meddő vitákba ne menjen bele ennél jobban. Inkább felkapta a lekvárosüveget, fejjel lefelé fordítva a kenyere fölé tartotta, és egy jó nagyot sózott az aljára, amitől egy hatalmas kupac remegő, vöröses kocsonya terítette be a kenyerét.

– Ehetnél kulturáltabban – sóhajtott Apa lemondóan. – Nézd meg, Plum milyen szépen megkente a kenyerét.

Muszáj volt vetnie egy gyűlöletteli pillantást Plumra, aki ettől behúzta a nyakát. Pedig tudta, hogy nem ő tehetett róla igazából, de mégis ki kellett élnie valakin az igazságtalanság miatti dühét. Jó, hát akkor ha nem a csikón, majd elintézi a reggelijével. Felkapott egy másik szelet pirítóst, rápakolta a lekvárkupac tetejére, és olyan vadul harapott bele, hogy sikerült elspriccelnie a szendvicse tartalmát az asztal túlvégéig.

– Azt lécci majd töröld fel – mondta a csődör, miközben nyomott egy meleg, csiklandós puszit a homlokára. – Nekem tényleg indulnom kell, ha nem akarok leizzadva érkezni. Legyél jó, holnap este találkozunk!

– Szia, apa… – felelte Screw, pedig legszívesebben csendben maradt volna.

Plum csak bólogatott, ugyanis láthatóan annyira teletömte a száját, hogy meg sem bírt szólalni.

Némi motozás hallatszott az előszobából, amint Apa felvette a hátára a táskáját, majd kattant a bejárati ajtó.

Screw fülelt. Léptek kopogtak az ablak alatt, és megnyikordult a kertkapu.

Abban a pillanatban felpattant, egyetlen mozdulattal beletörölte a morzsás-vajas-lekváros arcát a mosogató melletti törölközőbe, akkora méretű kajafoltot hagyva rajta, amiből szegényebb családok megvacsoráztak volna, majd felágaskodott, hogy kinézhessen az ablakon a kertbe. Apa éppen akkor fordult jobbra az utcán, pont mint ahogy sejtette, hiszen arrafelé vezetett az út Fillydelphiába. Egyszer már járt ott, talán nem sokkal több, mint egy éve, amikor Apa a kevésbé tárgyalós ügyeit intézte arrafelé az egyik hétvégén. Ugyan akkor is volt egy-két óra, amikor unalmas pónikkal töltöttek kevésbé sem finom, de annál puccosabbnak tűnő unalmas vacsorát, viszont elképesztően menő játszótereket is meglátogattak, olyanokat, amikhez még csak hasonló sem volt az ő falujukban. Az egyiken volt például körhinta is, ami igazi ritkaságnak számított, igaz, saját magának kellett hajtania, viszont így is tökéletesen el lehetett szédülni tőle.

Amennyire rémlett neki, egy fél örökkévalóságig tartott az út, mire odaértek, de valószínűleg csak azért, mert a szekéren halálra unta magát (persze, kisebb volt és lustább), de gyalog sokkal hamarabb megérkezne. Úgy emlékezett, hogy egyszer-egyszer belebotlottak egész barátságosnak kinéző utazókba is, és csak az út elején kellett átvágniuk egy sötétebb erdőszakaszon.

Már fordult is, hogy a szobájába szaladjon, és majdnem átesett Plumon, aki időközben mellé lopakodott, hogy szintén kinézzen az ablakon.

– Nem egészen jó ötlet szerintem, amit tervezel – mondta a csikó tudálékosan.

Elengedte a megjegyzést a füle mellett, egy lépéssel kikerülte Plumot, és már szaladt is Málna úrért, aki egy kis híján két patányi méretű plüssmedve volt, ezért aztán könnyen magával hurcolhatta, bármerre is ment. Pár másodperc múlva már kint is volt az udvaron, de a hűvös reggeli levegő megtorpanásra késztette, gyorsan visszafordult az előszobába, és leakasztotta a fogasról a könnyű, tavaszi köpenyét, és a hátára terítette. Már éppen becsukta volna az ajtót, amikor Plum is feltűnt a konyhából, és tett néhány tétova lépést felé.

Megunta a csikó határozatlanságát, és megszólalt.

– Akkor most jössz, vagy maradsz?

– Nem tudlak rábeszélni, hogy menjünk inkább mégis suliba?

– Annak nem lenne semmi értelme – dorgálta kapkodva. – Egyáltalán nem úgy történt. És ha utol szeretnénk érni apát, így is sietnünk kell. Persze annyira nem akarjuk utolérni, hogy észrevegyen minket, csak hogy ne veszítsük szem elől, érted?

– Aha – bólintott Plum félszívvel.

– Na jó, nyomás! Hadd csukjam be az ajtót.

Plummal együtt lépett ki az utcára, ahol már Apának a hűlt helyét sem látták. Ettől még azért nem esett kétségbe, a falu széléig bármikor könnyen eltalált volna egyedül is. Csak a későbbi elágazásokban nem volt teljesen biztos, na meg az erdőn nem vágott volna át szívesen úgy, hogy nem lát a környéken felnőtteket. Szaladt vagy két saroknyit, ott hirtelen lefékezett, feltartott patával megállította a nyomában lihegő Plumot, és óvatosan kidugta a fejét a ház fala mögül. Természetesen Apa ott sétált éppen hátra sem nézve, kifelé a faluból, méghozzá elég jó tempót diktálva, amibe ha nem is izzadt bele, azért Screw sejtette, hogy ő még bele fog.

Mikor már úgy tippelte, hogy biztonságos távolságba kerültek tőle, ami olyan nyolcszáz-ezer lábnyi lehetett, és a csődör is elkanyarodott az út ívét követve az utolsó házak után az út szélére ültetett fasor mentén, akkor ismét iszkolni kezdtek, nehogy elveszítsék. A falu főutcáján az öregebbek egy picit hosszabban megbámulták őket, de valószínűleg nem gondoltak semmi rosszra, legfeljebb arra, hogy éppen valami nagyon fontos csikójátékot játszanak, mert eszükbe sem jutott megállítani őket. Így jutottak el a közeli dombig, aminek a tetején jólfésült sorokban szőlőtőkék sorakoztak, félig hanyatt-homlok rohanva, félig leskelődve, amikor a következő kereszteződésben elveszítették a csődört szem elől.

Biztosan gyorsabban haladt, mint eddig gondolták! Jobban teszik, ha ők is rákapcsolnak, mielőtt esetleg egy újabb elágazáshoz ér, és akkor aztán nem fogják egyszerűen kitalálni, merre ment. Bezzeg azokban a régi filmekben, amiket egyszer-egyszer megnézett Apával a moziban, a déli pusztákon őslakos bölények ilyenkor csak lehajoltak a földhöz, hümmögtek meg matattak egy darabig, miközben a kamera az út porában jól kivehető nyomokra fókuszált, azután már tudták is, hogy ki járt arra, pontosan mikor, és persze azt is, melyik irányba távozott. Screw hiába nézte maga előtt az utat, a mélyen belevájt keréknyomokon és az általános összevissza patanyomokon kívül semmit sem bírt belőle kiolvasni, ahhoz viszont, hogy lelassítson és alaposabban nekiálljon vizsgálódni, túlzottan félt attól, hogy végleg lemaradnak.

– Biztos vagy benne, hogy jó úton járunk? – kérdezte Plum aggódó hangon a háta mögött.

Nem méltatta válaszra sem, hiszen természetesen száz százalékig biztos volt benne. Nem futottak bele még elágazásba, és Apának semmi oka nem lett volna letérni az útról. Igaz, ahogy haladtak, a keréknyomokat előttük egyre inkább feltöltötték a falevelek, legalábbis mintha ősz lett volna, nem is tavasz, vagy mintha egy hatalmas vihar szaggatta volna le őket a fákról. Egy fél perc futás után már sűrű levélszőnyegen jártak, ami teljesen elrejtette maga alatt az út minden nyomát. Ha ez nem lett volna éppen elég furcsa, fokozatosan besötétedett körülöttük, pedig Screw belső órája szerint még fényes nappalnak kellett volna lennie. Jó, igaz, beértek közben az erdőbe, de a fák talán nem álltak olyan sűrűn, hogy minden fényt elnyeljenek…

– Azt hiszem, eltévedtünk – jelentette ki Plum. – Vissza kellene fordulnunk, és megkeresni, merre ment igazából apukád.

– Nem! – felelte rá azonnal.

Nem tévedhettek el! Tudta, hogy pontosan erre ment. Azt is tudta, hogy hova ment. Azt is tudta, hogy hol fogja megtalálni. Hiszen ez a múlt volt, és a múltat nem lehet megváltoztatni… A valóság volt, és a valóságban bármit is tett, az mindig rosszul sült el. Hogyan is került ide? Miért is van itt?

Olyan hirtelen torpant meg, mintha a lábait belecsavarozták volna a talajba.

– A tisztáson – mondta nem teljesen a saját hangján, anélkül, hogy valójában megszólalt volna. – Ott van a tisztáson, most már örökre ott van. Ez most az igazi, nem az, ami az Everfree erdőben van. Én is ott vagyok vele, a fák között állok, míg ő a sziklákat kerüli meg. És vannak ott mások is.

Míg beszélt, tágra nyílt, rémült szemei előtt átalakult körülöttük az erdő. Az út sokkal keskenyebb lett mögöttük, éppen csak egy szekér fért el rajta; előttük viszont kiszélesedett, mintha csak egy folyó lenne, ami megpróbálja kikerülni a középen emelkedő lapos, széles sziklákat. A kis tisztáson egy magas, fekete alak állt, aki éppen csak fél szemével mert vetni egy gyors pillantást maga mögé. Valami mozgott az erdőben, ott, ahol az út tovább folytatódott a túloldalon. Többen is lehettek, rémületes céltudatossággal igyekeztek körülzárni őket, mozdulataikat csak a bozótos leveleinek rebbenése árulta el.

– Már észrevett, én sikoltottam – folytatja Screw színtelen, akadozó hangon. – Nincs több bujkálás, nincs több játék, nincs több móka, nincs többé. Érzik őt is, és engem is éreznek. Századmásodpercenként fogynak a lehetőségeink. Én nem vagyok elég gyors.

– Screw, jól figyelj rám – mondja most Apa suttogva, nem mer hangosan megszólalni, nehogy azzal elszabadítsa a poklot. – Fordulj meg, és fuss, amilyen gyorsan csak tudsz, menekülj.

Lehetetlent kér, az egyetlen ésszerű dolgot. Screw nem mozdul, teljesen megbénult, vagy talán jelre vár, arra, hogy a félelem ijedtségbe csapjon át, hogy kiderüljön, ez nem vicc, nem játék, hanem a véres valóság.

A jelenet vontatott feszültségét egy hang törte meg, amire nem számított.

– Valami itt nincs rendben, Screw – motyogta Plum mellette halkan. – Mondd, hogy ez csak egy rossz álom. A rönkfarkasok nem vadásznak nappal. Csak képzeljük az egészet.

– Ez csak egy rossz álom – felelte Screw. – Az én valóságom. Pont így történt, nem is történhetett volna másképp. Ez a büntetés, amiért megszülettem és álmodni mertem. Ezt a részét igazából soha sem láttam, de álmomban sok ezerszer.

Három magas alak lép elő a fák közül, a sziklák három oldalán. Apa próbálja a fejét forgatva mind a hármat szemmel tartani, közben egyre magasabbra hátrál a sziklákon, mintha azok bármennyi védelmet is jelentenének a számára.

Screw nem tud odanézni, szorosan lehunyja a szemhéjait. A kiáltást így sem rekesztheti ki, pedig számít rá, lehasal, lábait a füleire szorítja.

– Nem akarom hallani! Lallalallalalaaa, süss fel nap – ropogás –, fényes nap!

Csend.

Kinyitja a szemét. Otthon van. A tavaszi napsugarak most rajta röhögnek. Sokan állnak az előszobában sötét ruhákban és suttogva beszélgetnek; egy világos színű, ismerős illatú alak fel-alá száguld a konyhában.

– Bassza meg, hát ezek mind meg vannak hülyülve? – kérdezi Anya ingerülten. – Mi a szart képzelnek? Nincs semmi fontosabb dolgom?

A szárnyával lever egy tányért az asztalról. Porcelánszilánkok és tollak hullanak a padlóra, Screw orra elé. Anya lehajol, hogy a szemébe nézhessen.

– Semmi szükségem nincs rád. Nem tudsz repülni, én pedig nem maradok itt egy óránál tovább. Bárcsak ne léteznél, sokkal egyszerűbb lenne mind a kettőnknek.

– Ne félj, anya – felelte Screw. – Még egy egészen picit. Pár órácskát, talán néhány napot. Ennyit még létezek, azután soha többé. Micsoda megkönnyebbülés lesz. Úgy fog minden történni, ahogy akartad. Úgy lesz, ahogyan mindannyian akartátok.

Az alakok a homályba vesztek körülötte, sziluettekké alakultak át, végül már csak a szemük villogott a sötétben, soha nem szűnően. Egyetlen egy maradt mellette, mintha csak a semmiben állna. Egy kékes-lilás szőrű, kamasz csikó, akit csak ezután sok évvel fog majd megismerni.

– Nem! Így nem lehet vége – kiáltotta Plum. – Screw, ennyire egyszerűen nem adhatod fel!

Screw egy lépéssel szembefordult fele, miközben most tényleg úgy érezte, ha kívülről még nem is, belülről már meghalt.

– Fogalmad sincs róla. Fel kell adnom. Nem húzhatom tovább, mert különben te is nagyon jól tudod, mi fog történni. Ugyanaz, ami akkor történt, amikor azt hittem, nem kell iskolába mennem. Végre egyszer lesz két egymás utáni hétköznapom, amikor nem kell azt hallgatnom, hogy már megint hogy nézek ki. Ugyanaz, ami akkor történt, mikor azt hittem, hogy az árvaház nem olyan rossz hely, és akár szerezhetek ott is barátokat. Ugyanaz, ami akkor történt, amikor azt hittem, lesz egy talpalatnyi föld, amire rámondhatom, hogy az enyém. Ugyanaz, ami akkor történt, mikor azt hittem, képes vagyok házat építeni, és megvédeni magam. Eddig sose tanultam belőle, hát nézd meg, nem volt elég Applebloom, megpróbáltam újra, és most Luna hercegnőn a sor. Részemről ennyi, jöjjön aminek jönnie kell.

Alig haltak el a szavai, a sötétség pereméről a dögevő madarakként köröző árnyak máris egy picit közelebb rebbentek.

– Így van, Screw – mondták neki száz ismerős és száz ismeretlen hangon. – Egyedül mi értünk meg téged. Majd meglátod, ideát nem is olyan rossz hely, még ha igazából nem is létezünk. Gyere, ne létezz velünk együtt te se, és soha többé nem kell oda visszamenned!

– Igaz ugyan – morogta egyikük egy kissé közelebb hajolva –, hogy ezt a képzelt testet nem tarthatod meg, de ne aggódj, mi is jó hasznát fogjuk venni. Csak… valahogy le kéne fejteni rólad.

– Bár ennek mesterei vagyunk egyébként – ajánlkozott egy harmadik nyájasan –, még arra is figyelni szoktunk, hogy nehogy meggondold magad. Egyszerű, csak átharapjuk az inakat a lábadban, hogy el ne szaladhass. Ez történt apáddal is miattad, hát most mondd, hogy nem érdemled meg.

– Nem kecsegtetnénk azzal sem, hogy gyorsan vége lesz, mert nem lesz gyorsan vége. Abba elég nehéz gyorsan belehalni, ha feltépjük a hasad, és falatozunk egy kicsit a beleidből. Minden egyes percét átérezheted, ha akarod. És ugyan miért is ne akarnád?

– Mire vársz még, Screw? Csak egy szavadba kerül!

Az árnyak sziszegése őrjítően hangosra fokozódott, bemásztak a bőre alá, pépesre rágták az agyát. Teljesen egyet értett velük, olyan jó lett volna azon nyomban véget vetni az egésznek! De a megnyugtató döntéssel még egy egészen keveset várnia kellett, mert hirtelen visszavonult a sötétség, mintha csak egy apró lidércfény űzte volna néhány lépéssel hátrébb egy ködös mocsárban. A kékes derengést egy váratlanul felbukkanó csikó árasztotta magából, aki megjelenésében megszólalásig hasonlított Screw-ra. Screw azt is tudta, hol találkozott legutóbb vele.

– Vagy, ha úgy akarod – mondta a csikó vékony, de kemény hangon –, van még egy lehetőséged. Szívesen segítek neked, csak kérned kell.

– De miért is kérnél ilyen hülyeséget? – suhant el mellette az egyik árnyék. – Nem nekünk teszel szívességet, ha ránk hallgatsz, hanem saját magadnak. Nekünk teljesen mindegy, vissza is térhetsz. Mi szívesen fülön csapunk újra egy deszkával. Ha ezt élvezed, szívesen fogdossuk a formás kis segged minden nap.

– Szívesen tönkreteszünk bármit, amit felépítesz. Ellened fordítjuk a vacak kreálmányaidat, hadd árts csak velük a saját barátaidnak.

– Majd az arcodba vágjuk, mennyire felelőtlen, haszontalan vagy. Eltaszítunk magunktól újra és újra, ha ezt szeretnéd.

– Szüless csak meg arra a porvilágra hívatlanul újra, ahogy megszülettél először is az akaratunk ellenére! Vagy lásd be inkább, te nem ezt szeretnéd igazából.

Screw az ajkába harapva kapkodta a fejét jobbra-balra a hangok irányába. A fogai feltépték a saját húsát, érezte a vér ízét a nyelvén, A fájdalom mégis valahogy távolinak, egészen kibírhatónak tűnt most. Talán, ha kell, egyetlen egyszer, utoljára még el tudja viselni.

– Hazudnak neked, tudod. – A pici Screw mélyen a szemébe nézett, szinte szuggerálta, hogy ne legyen képes elfordítani róla a tekintetét. – Csak azt mondják, amit hallani szeretnél.

– De hiszen igazuk van! – ordította Screw. – Minden pontosan így történt!

– Mert így szeretnéd látni. Jól tudják ők, ismerik a legtitkosabb félelmeid. – A csikó kinyúlt a mellső lábaival, és megérintette Screw arcát. – De hadd mutassam meg neked, amit olyan régen láttál, hogy hajlamos vagy megfeledkezni róla, ők pedig nem sietnek emlékeztetni!

A sötétség fokozatosan szertefoszlott, az űrt fényes, aranyló alakok töltötték be. Ott, ahol eddig küzdenie kellett minden lélegzetért, most játszadozó szellő suhant keresztül, a bőrét magasra nőtt kalászok csiklandozták. Egy egész búzamező terült el körülötte, a millió és millió szál tengerként hullámzott a nyári napfényben. Valami közeledett feléjük, lépteket hallott és különös suhogást.

Egy árnyék húzott át a feje fölött sebesen, olyan közel, hogy ösztönösen behúzta a nyakát.

– Soha nem kapsz el, ha nem akarom! – kiáltotta a szárnyaló alak vidáman nevetve.

A búzában egy gyorsvonat sebességével száguldó csődör rohant el mellettük, léptei alatt szinte rengett a föld.

– De miért ne akarnád? – kiáltott játékosan az ég felé, azután elrugaszkodott, és a levegőben úszva rávetette magát az iménti pegazusra. Nagyon óvatosan ragadta az ölelésébe, mintha egy törékeny műalkotás lenne, a mellkasához szorította, és még arra is ügyelt, hogy a hátával érjen először földet, így tompítva az esésüket.

Egy percig csak feküdtek egymáson kimerülten lihegve, majd a csődör felemelte a fejét, és komoly tekintettel, de a szája szögletében mosolyogva megszólalt.

– Te vagy az én árnyat adó felhőm a tikkasztó hőségben.

A kanca lehunyta a szemeit, és óvatosan hozzáérintette az orrát a csődöréhez.

– Te pedig az én esőm, amivel a szomjamat olthatom.

Éppen csak néhány szívdobbanásra maradtak mozdulatlanok, majd elnevették magukat, és játszadozva odébb hemperedtek. A hajladozó búzaszálak lassan eltakarták őket Screw szeme elől.

– Nem felejtettem el őket – győzködte magát Screw, miközben fiatal önmaga szemrehányó tekintetet lövellt felé. – Éppen az én születésem jelentette a boldogságuk végét. Látod, őket is én tettem tönkre!

– A születésed csak egyetlen dolgot jelentett – csóválta a fejét a csikó –, hogy mennyire szerették egymást.

– Akkor miért, mondd meg, miért, ha nem miattam?

– Azért, mert túl fiatalok voltak. A fiatal pónik pedig képesek azt hinni, hogy saját maguk a legfontosabb a világon.

Volt valami a csikó hangjában, ami zavarta Screw-t. Gyanakodni kezdett, összeszűkültek a szemei.

– Rám célzol? Hát nem érted? Én éppen saját magamtól akarom megvédeni a többieket! Talán Lunának és Plumnak még nem késő… Talán ha eltűnök, és nem hozok többé balszerencsét rájuk…

Miközben ezt kimondta, fölöttük az égen különös hullámzás futott végig, mintha az egész csak egy foszladozó vászondarab lenne világoskékre festve, amit éppen elfúj a szél, és keresztültűnik rajta az odakinti éjszaka sötétje. Az egész csak egy pillanatig tartott, épp csak addig, míg a csikó oda nem fordult. Vicsorgott az erőlködéstől, a homlokán izzadtságcseppek ütöttek ki, de az ég újra helyreállt.

– Ha lenne időnk, tételesen megmutathatnám a másik oldalt, amit teljes erőddel igyekszel figyelmen kívül hagyni… de nincs – folytatta a csikó. – Inkább arra felelj: miközben képes vagy elhinni, hogy egyszerre vagy mindennek az oka, egyáltalán nem érdekel, hogy Plum mit szeretne? Miért hozod meg a döntést helyette?

Plum? Tényleg, teljesen meg is feledkezett róla, hogy jelen van. Most a pillantásával kereste, miközben a búzamező lassan, menthetetlenül újra a semmibe foszlott körülötte. Plum ott állt, ahol eddig is, közvetlenül mellette a levegőben. Esdeklően fordult felé, hogy erősítse meg a döntésében, de Plum csak nem akarta elengedni. Közelebb lépett hozzá, és úgy ragadta meg a lábát, mintha az utolsó szalmaszál lenne, amin az élete függ.

– Szükségem van rád – mondta Plum. – Csak együtt tudjuk megmenteni Luna hercegnőt. Bízom benned, és kérlek, te is bízz bennem! Hiszek benne, hogy együtt képesek vagyunk legyőzni a balszerencsédet!

Screw most legalább annyira megijedt attól a lehetőségtől, hogy esetleg még sincs mindennek vége, mint nemrég az ellenkezőjétől. Érezte, gyorsan kell meghoznia a döntését, mert a keringő árnyak ismét egyre közelebb értek, és sziszegésük lassan betöltötte a gondolatait.

– De mi van, ha tévedsz? – kérdezte a csikótól. – Mi van, ha mégsem sikerül?

– Nem vagyok biztos benne, hogy sikerrel járunk – mondta kapkodva Plum. – Csak azt szeretném, ha mindent beleadnánk, ami rajtunk múlik… És ha mégis elbukunk, akkor senki se mondja azt, hogy ez a sors volt, csak legfeljebb annyit, hogy nem voltunk elég erősek.

– Hát jó – hajolt meg Screw. – Én figyelmeztettelek, legyen ez a te felelősséged. – A fiatalabb Screw felé fordult, és megpróbálta túlkiabálni a körülöttük egyre hangosabbá váló ricsajt. – Segíts, ha tudsz, csikó, kérlek, segíts!

– Legyen hát! – felelte a csikó, messzire visszhangzó hangjával túlszárnyalva a rémek jajongását. – Megadom neked az erőt, de az eszközt magadnak kell megválasztanod hozzá!

– Eszközt? Ezek ellen? De mit is kérhetnék? Mi lenne a megfelelő?

– Kérj valamit, bármit! – biztatta Plum. – Kérj egy kardot, vagy más fegyvert!

– Kardot? De hiszen nem is tudok vívni…

– Ejj, de szörnyen földhözragadt vagy! De tudod mit? Kölcsön adok neked az álmaimból!

Plum előkapott egy vöröses árnyalatban csillogó drágakövet, és a semmibe helyezte maga előtt. Sietve suttogott neki egy pár szót, mire a kő fokozatosan köddé vált, és Screw csodálkozva figyelte, ahogy felveszi egy díszes markolatú, mégis félelmetesen célszerű, gyilkolásra termett kétélű hosszúkard formáját. A csikó felkapta a fegyvert a földről, és a markolatát felé nyújtotta.

– Tessék, használd ezt! Hidd el, értesz hozzá!

Screw megsuhogtatta maga előtt a kardot. Higgye el? De hiszen soha életében nem tartott még a patájában ilyesmit… Mégis, valahogy ismerős volt neki, olyan furcsán Plum-szagúan ismerős, mintha a csikó nem csak a kardot adta volna neki, hanem a tudásának, vagy legalább a hitének egy darabkáját is azzal együtt.

– Ez az, csapj oda nekik! – biztatta pici Screw is.

A körülötte száguldó árnyalakok felé vágott, amik sziszegve húzódtak vissza az útjából. Próbálta őket elérni, de azok minduntalan félreugrottak előle, meg nem sebezhette őket. Ráadásul egyre többen lettek, mintha a semmiből érkezett volna erősítésük. Most már nem pazarolták az energiájukat a győzködésére, nem is fogták vissza magukat. Csillogó fogsoruk egyre közelebb kaffogott Screw végtagjaihoz, ha egy másodpercig lankadt a figyelme.

– Nem bírok velük már sokáig! – kiáltotta rémülten. – Remélem, legalább ti tudjátok, hova is tartunk!

– Csak üsd őket! – ordította vissza Plum, hangja majdnem elveszett a rémek recsegésében és jajgatásában. – Előre, tovább, előre! Nézd, mintha arra már világosodna az ég alja!

Az ég alja? De hiszen egük sem volt ebben a puszta ürességben… Bár, mintha a csikó igazat mondott volna… A távolban sárga derengéssel feltűnt egy apró fényecske. Ha nem is a hajnal volt az, akkor talán egy tábortűz, vagy egy gyertya lángja! Az a tudat, hogy végre van egy cél, amit el kell érniük, amire koncentrálhat, újult erővel töltötte el. Sebesen osztotta a csapásokat mindenfelé, ahol a lények a közelébe próbáltak férkőzni.

Milyen szép volt az a kis fényesség!

Bárcsak elérhetnék…!