Abban a pillanatban tudta, hogy hibázott, mikor elsötétült körülötte a világ. Elveszítette ugyan minden érzékszervét, mégis a napnál is világosabban látta a hibáját: az a valami, amivel egy másodperce még beszélgetett, nem Celestia volt! Hogyan is dőlhetett be neki? Hiszen Celestia sosem volt képes az álmok között járni, legalábbis egyetlen egyszer sem akadt rá példa, amióta Luna megszületett. Ez az ő felelőssége és kiváltsága is volt egyben, ráadásul tudomása szerint abban a sok-sok évben, amit Equestriától távol töltött, szintén nem vette rá magát a nővére, hogy helyettesítse őt az álomvilágban. Vagy be voltak előtte zárva a kapuk, vagy ódzkodott valami miatt, esetleg az sem kizárt, hogy ennyire mégis tiszteletben tartotta a húgára osztott feladatot… a lényegen az okok nem változtattak.

Mint ahogy azon sem, hogy elveszítette a testét. Nem látott, nem szagolt, nem hallott, nem tapintott, egyáltalán nem érzékelt semmit maga körül. Igazából nem is félt… A félelemhez adrenalin kellett volna, az adrenalinhoz pedig test, ennyi ragadt rá biológiából az évszázadok alatt, pedig nem vitte túlzásba a témakör tanulmányozását. Szóval meglehetősen nyugtalan volt ugyan, sőt, mondhatni zaklatott vagy akár ijedt is, a félelem szorongató érzését mégsem érezte, pedig minden oka meglett volna rá. Hogyan lehetett ennyire figyelmetlen! Ezer és egy mozzanatot felsorolhatott volna, ami előre jelezte a bajt, és ő mégis figyelmen kívül hagyta őket mind egy szálig. Ott volt az a furcsa csikó, aki egy másik álomból érkezett, ráadásul meg is próbálta őt figyelmeztetni. Vagy éppen az a semmihez sem hasonlítható feketeség, ami olyan égető érzéssel harapta le a patájának egy darabját, mintha ez az egész világ valódi lenne. Ott volt az ég, ami félreérthetetlenül figyelmeztette, túl mélyre merült, oda, ahol bármi megtörténhet, oda, ahol még ő is hajlamos elfelejteni, hol is van, és miért is jött. Na és persze Celestia.

De mégis, ez az egész felettébb bűzlött neki. Kik lehettek a támadói? Mert annak, hogy megtámadták, immár száz százalék a bizonyossága. Kik merészelhették eltépni a kapcsolatot a testével? Nem féltek vajon a megtorlástól, amire ez után az akciójuk után feltétlenül számítaniuk kell? És honnan tudtak róla ilyen sokat? Honnan ismerték ilyen jól a kapcsolatát a nővérével? Blöff lett volna az egész? Azt mindenki tudta, hogy száműzetésben volt, és csak nemrég tért vissza… De mintha még a palotában folytatott beszélgetésüket is hallották volna! Honnan tudták, hogy ki lesz az a póni, akinek a segítségére rögtön rohanni fog, félretéve a fontosabb tennivalóit?

Milyen szépen belesétált a csapdájukba, még csak nem is gyanakodott! Buta, buta, buta, buta Luna!

Márpedig valamit tennie kell, nem tűrheti, hogy ilyen csúfot űzzenek belőle… De mit? Hol van ilyenkor egy szarv, amivel varázsolhat, hol egy szárny, amivel forgószelet korbácsolhat, egy pata, amivel lesújthatna? Legalább… legalább egy nyavalyás, apró kis izom lenne valahol, amit megmozdíthat! Eddig csak tehetetlenséget érzett, de most mérhetetlen erővel tört rá a bezártság kínja. Mintha megkötözték volna minden végtagját! Az orrát sem vakarhatja meg! Nincs is orra! Mozdulni akart, vergődni, csapkodni, tépni, törni, zúzni, ordítani, dühöngeni, tombolni!

De néma sikoltásra kárhoztatták a gondolataiba zárva, hát csak sikoltott és sikoltott.

Valamennyi idő elteltével (igen, az időérzékétől is megfosztották) egy kevéssel nyugodtabbnak érezte magát. Vagyis talán belefáradt a folyamatos mentális kitörésbe. Ugyanakkor ráébredt, ezzel aztán az ég egy adta világon nem megy semmire. Márpedig ha csak várakozik, az nemcsak hogy nem célravezető, de még hosszú távon simán bele is fog őrülni. Ki kellene inkább találnia valami megoldást. Biztosan van valami, amit test nélkül is véghez vihet! Hiszen eleve az álomvilágban jár, és ott soha nem is volt teste…

Igen, az álomvilág. Eszébe juthatott volna hamarabb is, bár azért az nem meglepő, hogy az első, ösztönös reakciója az volt, hogy magára rántotta a mentális védőpajzsát, és azóta is csak szorította és szorította, mint ahogy egy kiálló ágba kapaszkodik az, aki egy szakadék fölött lóg. Ösztönös, és hozzá kell tenni, helyes reakció volt ez, de még mennyire, hogy helyes. Hiszen más sem hiányzott neki, mint hogy még mentális támadást is indítsanak ellene. Ugyan ettől olyan nagyon azért nem tartott – joggal bízott benne, hogy alkalmasint meg tudja magát védeni –, de mégis szerette volna elkerülni. Azt rögtön eldöntötte, hogy nem fogja a pajzsot óvatlanul leengedni, és körbeszaglászni, mint általában szokta, amikor valaki másnak az álmában járt. Annál most sokkal, de sokkal kifinomultabb módszert kell kidolgoznia.

Olyasmire van szüksége, amin át épp csak érzékeli a világot maga körül, de mégis elég erős ahhoz, hogy megvédje a visszahatástól… sőt, legjobb lenne, ha kívülről teljesen észrevétlenül munkálkodna, csak engedné a világnak, hogy egyszerűen átfolyjon az érzékelésén.

Egy egészen apró csápot elődugott hát a csigaházából, mintegy antennaként, és máris megérezte maga körül a szokásos, két, egymástól szögesen eltérő világot. Az egyikben a mágia meleg, nyughatatlan, erőszakos áramlatai simogatták, a másikban pedig az álomvilág csak képzeletben létező, hűvös, esti levegője. Csak a valóság hiányzott neki, ó mennyire hiányzott! Fél patáját… vagyis, jobban belegondolva akár mind a négy patáját odaadta volna, ha az egészről kiderül, hogy csak egy tévedés, vagy múló rosszullét, és újra megérezheti a canterloti palota erkélyének sima kövezetét maga alatt.

De a mágia síkjának megízlelése már fél siker volt! Nem is számított rá igazából, annyira meglepte, hogy rögtön mohón kapott utána. Ám sajnos egy aprócska hullám, annyit sem kelthetett benne. Hát persze, szarv nélkül nem is. Még ha lenne is teste, az most ott hever az erkélyen, ha valaki el nem mozdította, és ugyanúgy, amint járni sem képes alvás közben, varázsolni sem. Szép is lenne, ha bármelyik egyszarvú rossz álmában egy mágiakitöréssel felégethetné maga körül a szobát véletlenül! Tehát meg kellett elégednie annyival, hogy a teret érzékelte. Ha valami varázslat fenyegeti, azt legalább észre fogja venni.

Akkor ami még hátra van, az az álomvilág. Nyilván nem vesztette el a józan eszét annyira, hogy szelektálás nélkül bármilyen hatást beengedjen a pajzsán belülre, de azért a hőmérsékletnél illene többet kiderítenie. Például igazán jól jönne egy szem odakint, vagyis valami, amivel a környezetet megfigyelheti magának, meg ha már ott tart, egy fül sem ártana. A lehető legóvatosabban addig hajtogatta a lényéből megmaradt apró pont körül a pajzsot, míg csak eléggé el nem vékonyította azon a részen, ahol legjobb elképzelése szerint a szemének lennie kellett volna. Nem ment egyszerűen. Már az is igen nagy nehézséget okozott neki, mire egyáltalán sikerült lokalizálnia azt az érzést, ami az álomvilágban megfelelt a látásnak, nem is beszélve arról, hogy kellően megszűrje, és lehetőleg semmi más ne juthasson át a védőburkán. Percekig elszöszölt vele; mennyivel egyszerűbb volt az egész, mikor a biológia intézte helyette!

Valami mozgott körülötte, pontosabban több, hatalmas valami.

Annyira megrémült, hogy azon nyomban visszahúzódott, és ösztönösen körbevette magát a legerősebb mentális pajzsával, amit valaha készített. Nem kevés időnek kellett eltelnie, mire felismerte, csak az történt, amit egész idáig olyan nagyon szeretett volna. Idegen, furcsa, ijesztő érzés volt szemek nélkül látni, de még mindig sokkal jobb, mint itt gubbasztani a sötétben egyedül. Hogy is csinálta az előbb? Hol is volt pontosan az a valami, amivel csinált valamit, és egyszer csak megjelentek azok a másvalamik?

Alig szaladt végig rajta ez a tökéletesen értelmetlen gondolat, máris érezte, mennyire nevetséges és abszurd ez az egész helyzet, amibe került. Ha egyszer visszajut a valóságba, egy egész tanszéket fog nyitni az akadémián, ahol csak az álomvilággal és a testnélküliséggel foglalkoznak majd – egyáltalán miért nem jutott ez eddig senkinek az eszébe? Hogy lehet az, hogy még csak megközelítő szavai sincsenek arra, hogy leírja, amit érez? Ha mágiáról lenne szó, akkor azért meg tudná értetni magát másokkal és saját magával, hiszen sokat olvasott és tanult a témáról.

Nos, jó, ha a filozófiát most leszámítja, akkor bátran kijelentheti, hogy létezik, itt, most, saját origójaként, és létezésének vannak belső, elhatárolható irányai és darabkái, amiket hívhat szegmenseknek. A feladat tehát az, hogy a pajzsát vékonyítsa el azon létszegmense előtt, amelybe a tájékozódáshoz szükséges külső ingerek érkeznek.

Tovasuhanó árnyak…

Nem, ezek nem azok, akik őt bántani akarják. Ezek csak érkeznek az egyik irányból, és távoznak az ellenkezőbe. Gyakorlatilag minden, amit érzékel, ezt csinálja… Vagyis talán nem is ők mozognak, hanem saját maga, létezésének origója mozdul el folyamatosan a világ origójához képest, így tehát az az irány, amerről a világ érkezik, az ő haladási iránya. Nagyon elvont és furcsa logikának tűnt így érzékelnie azt, ami odakint van, de legalább sikerült megértenie. Neki magának nincsen lába, sem más olyan testrésze, amivel mozoghatna, nem is különösebben szeretne távolodni a pillanatnyi helyéről, ezért az a valószínű, hogy valami mozgatja, viszi őt ebben a térben. Mégpedig ami viszi őt, az az a valami, ami hozzá képest közel van, és mozdulatlan.

Az álomvilágban rögtön két ilyen dolgot is érzékelt, ugyanakkor nyomban fejbe vágta az a felismerés is, hogy a mágia síkján viszont egyetlen, érzékelhetően és sugárzóan hatalmas pont száguld vele együtt. Annyira megrémült, hogy majdnem ismét magára rántotta a mentális védőburkot teljes vastagságában – aztán kezdhette volna elölről az egész kísérletezést. De a mágikus valami rá se hederített, mintha észre se vette volna, mintha nem is létezne. Amilyen passzívan most szemlélte a világot, talán nem is lett volna egyszerű felfedezni, hogy leskelődik.

Óvatosan tovább tekerte maga körül a pajzsot, amitől egy kissé más fókuszban vizsgálhatta meg az odakinti álomvilágot. Várjunk csak… Áhá, szóval azok a nagyon gyorsan rohanó valamik, azok fűszálak… Ebben az esetben a mostani teste, vagy bárminek is nevezze azt a morzsát, ami létezését hordozza, sokkal kisebb, mint eredetileg gondolta. Mintha egyszeriben hangyává, porszemmé változott volna! Szörnyen furcsa volt, egészen picit arra emlékeztette, amikor még csikó korában megtalálta annak a zsugorító varázslatnak a leírását, és rögtön ki kellett próbálnia saját magán. Bár… az valahogy nem volt ennyire valóságos, hiszen tudta, hogy elmúlik, arról nem is beszélve, hogy a varázsereje a mérete ellenére a régi maradt. Nos, jó, ha ezek itt fűszálak, akkor azok a sokkal nagyobb valamik valószínűleg fák lesznek. Ebben az esetben pedig, ha az időérzéke nem zavarodott teljesen össze, nagyjából egy vágtázó póni sebességével mozoghat keresztül az aljnövényzeten.

Érzékelését újra a két alak felé fordította, akik vele együtt mozogtak, és végre némi értelmet vághatott abba, amit látott. A lények nyolc vékony, hosszú ágon lépdeltek, amiből még némileg homályos alakjuk ellenére is azonnal rájött, hogy csakis azok a pókszerű szörnyek lehetnek, amikkel már találkozott a valóságban is. Az egyik pók hátáról vékony, mágikusan viszont erősen fénylő szál indult el, ugyanaz a szál, amit maga körül is érzett. Hát ezzel ejtették foglyul. Mi lehet ez?

Megpróbált óvatosan tapogatózva ismerős mintázatokat keresni a varázslatban. A működése egyszerre volt ismerős, és teljesen idegen – eddig meg sem fordult a fejében például, hogy a rögzítést ilyen kacifántosan próbálja meg létrehozni. Igyekezett jól a memóriájába vésni, hogy amikor végre kikerül innen, majd kipróbálja és alaposabban tanulmányozhassa. Viszont egyáltalán nem talált benne elemi mágiát, sem az anyagi mágia bármilyen más megnyilvánulását, de még csak asztrális komponenseket sem. A nagyrésze bonyolult metamágia volt, egészen picit megfűszerezve egy olyan mintával, ami messziről hasonlított arra a varázslatra, amit ő is használt az álomvilágba belépésekor. Nagyon bízott benne, hogy ha felébred, nem felejti el az egészet, mert igen sokat tanulhatna belőle.

Viszont végre tudta mihez viszonyítani a varázslat erősségét, és ilyen szemszögből a pókszerű lényeket tápláló mágia sem tűnt már annyira erősnek. Jól sejtette, ha valamiképp visszaszerezné a varázserejét, könnyűszerrel elbánhatna vele, sőt, ha kedve úgy tartaná, a legnyersebb módon is belenyúlhatna az integritásába, hogy semmivé foszlassa. Kár hogy nem teheti meg azonnal… Bár… Amióta a mentális pajzsán rést nyitott, és a támadóit figyelte, mintha határozottan halványult volna a mágiájuk ragyogása. Csak azért, mert már pontosan fel tudta mérni? Nem, nem lehet kizárólag ennyi! Sokkal valószínűbb, hogy a pókok puszta létezése is a mágiájukból táplálkozott!

Hát persze… Ez sok mindent azonnal megmagyarázna. Eredetileg azt gondolta, valamilyen túlvilági lények lehetnek, azért nem képesek tökéletesen megjelenni az anyagi síkon, de ennél sokkal valószínűbb, hogy nem is léteztek. Nem élőlények voltak, csak bábok, amiket ideig-óráig összetartott gazdájuk akarata. Akkor pedig, ha ilyen tempóban halványodnak, hamarosan teljesen felemésztik saját magukat… és akkor végre kiszabadul! Ugyan azt elképzelni sem tudta, mihez is kezdene hirtelen jött szabadságával, akaratának kifejezésére képtelenül heverve a fűben, de még az is biztosan jobb lenne, mint száguldani a végzete felé. Mennyi idő lehet még hátra?

Számolni kezdett. Harmincig se jutott, amikor úgy érezte, a lények kisugárzása biztosan csökkent valamennyit. Tizedét veszíthette el? Huszadát? Ötödét?

Újrakezdte az idő mérését, de most húszig sem jutott. Egyre gyorsabban fogyasztják a mágiát! Talán már csak egy perc, és kiszabadul! Mi várhat rá? Van valami célja ennek az esztelen rohanásnak?

Lesz ideje egyáltalán magában heverni valahol, vagy az, aki a pókokat létrehozta, nagyon is tisztában van erejük halványodásának tempójával?

Nem kellett sokáig várnia, az egyik kérdésére rögtön választ is kapott. Körülötte egy perc múlva megszűnt a növényzetnek mindenfajta árnyéka, és már csak hideg sziklafalakat érzékelt, olyanokat, miket sohasem melegített fel az álomvilág képzelt napja. Törmelék, kavicsok… odafentről apró cseppekben hulló, tócsákba gyűlő nedvesség… majd egy erős rántás, amint a barlang padlójára hull, és utána semmi sem mozdult többet.

Mindenre felkészülve, hitetlenül tapogatózott körbe észlelésének csápjaival. A pókok eltűntek volna? Egyáltalán nem érezte a jelenlétüket, de még csak a varázserő morzsáit sem, amiből táplálkoztak. Most mit csináljon? Azt sem tudta hirtelen eldönteni, vajon könnyebbüljön meg, amiért megszabadult fogvatartóitól, vagy éppen rémüljön meg tőle, esetleg legyen rájuk dühös, amiért látszólag minden cél nélkül berángatták ide, pont egy kihalt barlangba, ahol még esélye sincs rátalálni semminek, ami esetleg él és mozog ebben a valószerűtlen világban?

Addig is, amíg csak heverészett, volt ideje rendesen magába szippantani minden információt a körülötte elterülő térről, és minél több energiát fordított a vizsgálódásra, annál nyugtalanabbá vált. Igen, egy barlang vette körül, ám a pókok elég gyorsan elég távolra hurcolták a bejáratától ahhoz, hogy fénynek már a nyomát se érzékelhesse idebent. Az egész járat kiszélesedett körülötte, és tovább folytatódott arrafelé, amerre a lények cipelték. Fentről néhol óriási cseppkövek nyújtóztak alá, hogy elérjék a földről fölfelé magasodó társaikat. És valahonnan a távoli mélyből, mint gát repedésén át egy fekete tó vize, úgy szivárgott elő egy megfoghatatlan rossz érzés, amit jelenlegi kezdetleges érzékszerveivel nem tudott hova tenni. Mégis, egy dologban biztos volt: rendes körülmények között gondolkodás nélkül menekült volna innen, olyan tempóban, ahogy csak bírják a lábai. Az egész világon, amit ismert, egyetlen hasonló hely akadt még, ahol inába szállt minden bátorsága, még a látszólag tökéletesen elpusztíthatatlan falak ellenére is.

Míg a mozdulatlan csendben várakozott, az érzelmei szép lassan felőrölték az akaratát, és már-már meggyőzte magát róla, hogy építse vissza a mentális páncélját, legfeljebb egy apró kukucskálólyukat hagyva rajta, amikor a közeledő dolgot felfedezte. A váratlan mozgástól a lénye egyik fele egészen picire húzódott volna össze, míg a másik legszívesebben körbe-körbe rohangászott volna, de mivel egyiket sem tehette meg valójában, némi befelé sikítás és mentális fogcsikorgatás után nyugalmat erőltetett magára, és sikerült újra a világra koncentrálnia.

Nem, nem a lépteket vette észre, azok egészen halkak voltak, megítélése szerint aprók és szaporák, csak akkor fedezte fel őket, amikor már egészen közel értek. A sötétség miatt a dologról visszaverődő fényt sem érzékelhette, a szaglásáról pedig olyan mértékben fogalma sem volt, miként is működik, hogy meg sem próbálta reprodukálni a mentális megfelelőjét. Viszont ami érkezett, az már egészen messziről mindent elhomályosító, ragyogóan fényes mágikus aurát hordozott maga körül, annyira erőset, amivel élőlényben csak ritkán volt szerencséje találkozni. Bár, amennyire elveszítette minden viszonyítási alapját, nem volt benne egészen biztos, mit is érzékel pontosan. A közeledő valami hiába tűnt megalázóan hatalmasnak a mágia síkján, az álomvilágbeli kivetülése egészen apró volt, szőrös, és valahogy megviselt, kopott. Ennyi információ alapján elképzelése sem volt, mivel is áll szemben, mégis, valamiért az az érzés kerülgette, hogy egyszer vagy többször, esetleg nem is olyan régen, vagy akár évezredekkel ezelőtt, már találkoztak.

A pici valami nem messze megállt, két lábra emelkedett, óvatosan fürkészve körülnézett, majd visszapottyanva ismét a négy tappancsára cikázva egészen közel futott ahhoz a helyhez, ahol Luna hevert. Hosszú bajuszszőrei idegesen rezegtek, amint szaglászott, ráadásul az egyik éppen ezt a pillanatot választotta, hogy kipottyanjon a helyéről, és lassan szállingózva lehulljon a barlang padlójára.

Már biztosra vette, hogy egy mókus volt az, és ettől rögtön az eszébe jutott az is, hol és mikor találkozhattak ezelőtt. Vagy tévedett volna? Az a mókus sokkal kevésbé emlékeztette egy mumifikálódott tetemre, mint ez, bár az igaz, hogy amazt az igazi érzékszerveivel tapasztalhatta meg… vagyis a majdnem igaziakkal… és annak a mókusnak nem volt ekkora mágikus hatalma sem.

Míg ezen töprengett, a mókus kinézelődte magát, megcsóválta a fejét, és valamit dünnyögött az orra alatt. Luna majdnem el is szalasztotta a mondandóját, hiszen eddig nem fordított különösebb figyelmet a hangokra, ráadásul így, fül nélkül azt sem tudta hirtelen, miként is érthetné meg a jelentésüket. Szerencséjére magát a kimondott gondolatot egy egészen más csatornán sikerült észlelnie, nagyjából úgy, mintha a mókus arcára lett volna írva.

– Ejnye, kedves hercegnőm, hát nem figyelmeztettelek? Elbíztad magad, vagy nem vigyáztál eléggé? Én a helyedben messzire elkerültem volna ezt a világot… Na persze úgy tűnik, egyikőnknek sem volt igazi választása, nem igaz? És most nézd meg, mit csináltak veled.

Luna nem volt teljesen biztos az érzelmekben, amit a monológ közvetített felé. Valamiért a mondatokból áradó sajnálkozás nem tűnt őszintének, inkább egy adag gúny és némi vidámság vegyült bele. De nem ért rá ezzel foglalkozni, inkább annak örült, hogy az a sejtése, miszerint egy ilyen elhagyatott helyen senki nem fog rátalálni akár évszázadokig, nem fog valóra válni. Ha pedig ez a fura mókus az ő pártján áll, és ennyire sajnálja, ami vele történt, akkor akár segíthetne is rajta. Igen ám, de hogyan? Ha bizonytalanul is, de érzékelni képes ugyan ezt a világot, megváltoztatni mégsem tudja, hiszen minden eszközétől megfosztották hozzá. Talán…

„Vigyél vissza a testemhez!" – formálta meg a gondolatot egy hirtelen jött ötlettől vezérelve, és amennyire csak merte, elvékonyította a mentális védőpajzsát. Ha a beszédről vagy a varázslásról le is kell mondania, azért még egyetlen út nyitva maradt előtte: ha a mókus jó megfigyelő, esetleg konyít a mágiához (és ekkora hatalommal ugyan miért is ne tenné), akkor messziről leolvashatja a gondolatait, hasonlóan ahhoz, ahogy ő is félig olvassa azokat, amiket direkt neki szánnak. Általában már a gondolattól is a hideg rázta, hogy esetleg valaki beleláthat a fejébe, mégsem maradt más választása. Bízott benne, a tudata legmélyét nem szolgáltatja ki így sem, csak a legerősebb gondolatokat a felszínen, de mégis teljesen meztelennek érezte magát ennyire kitárulkozva. Persze jókora butaság ez is, hiszen mostanában ritkán hordott ruhát, ráadásul már teste sincs, ami miatt zavarba jöhetne.

A mókuson nem látszott, hogy bármit is észrevett volna, és ettől gyorsan rátört ismét a kétségbeesés. Mi van, ha ez az egész nem úgy működik, mint azt tippeli? Hiszen az égvilágon semmit sem tud erről a helyről, vagy erről a helyzetről! Hogyan sétálhatott ennyire fogalmatlanul ebbe a csapdába?

– Hé, nem is rossz! – szólalt meg a mókus, miközben felderült az arca. – Igazán nem gondoltam volna, hogy ebben a helyzetben beszélgethetünk. Ezek szerint valamilyen módon látsz engem? Hallod, amit mondok?

„Igen!!!" – ordította vissza Luna létezésének minden csepp energiájával.

– Persze mit vártam volna tőled – nyugtázta a mókus egy vállvonással. – Gondolom, sokat segít, hogy mindig tudatosabban jártad az álmok világát, mint a legtöbben. De akkor is szép teljesítmény, figyelembe véve, hogy legfeljebb néhány órája szabadíthattak meg a testedtől. Emlékszem, annak idején…

„Vigyél vissza a testemhez!" – tért vissza az előző gondolatához Luna eléggé türelmetlenül, amitől a rágcsáló kelletlenül bár, de elhallgatott.

– Nem kell aggódnod – szólalt meg kis szünet után vontatottan –, a tested pont ott van, ahol hagytad, minden világban. Ha jól tippelem, a nővéred majd gondoskodik róla, hogy ne menjen tönkre nélküled sem, hiszen megvannak rá az eszközei.

„Vissza akarok jutni!"

– Én igazán megértem, hogy nem ez a kommunikáció legkifinomultabb formája, amit valaha két értelmes lény művelt egymás között, de azért én a helyedben legalább egy „kérlek”-et beiktattam volna valahova a gondolataim közé – mosolygott a rágcsáló halott tekintetét Lunára szegezve.

Luna tajtékzott, de el kellett ismernie, jelenleg egyedüli lehetséges megmentőjével áll szemben, és nem érdemes csak az önérzete miatt magára haragítania.

„Vissza szeretnék jutni, vigyél a testemhez kérlek" – sugározta inkább, miközben nagyon remélte, hogy a szarkazmust a mókus már nem képes kiolvasni a mélyebb rétegekből.

– Egyébként, ha például az egyik alattvalód lennék, kérés és gondolkodás nélkül segítenék rajtad, hidd el – folytatta a mókus egy félmosollyal, mintha mi sem történt volna. – Már csak azért is, mert eléggé fogytán van a számunkra kiszabott idő. Ugyanakkor meg kell értened, az a valaki, aki idáig elhozatott, nem feltétlenül örülne annak, ha segítenék. Nem vagyok biztos benne, hogy átlátod, mekkora kockázatot is vállalok, főleg ha azt is hozzáveszem, hogy ha segítek, nem neked kell itt maradnod összezárva vele.

Luna egy rossz előérzettől vezérelve azonnal magára kapta a védőpajzsát teljes vastagságában, éppen csak a legkisebb kémlelőnyílást hagyva rajta.

Valami nem stimmelt. Addig minden rendben volt, míg abba a hitbe ringathatta magát, hogy a rágcsálónak álcázott entitás őszintén segíteni akar rajta – de ebben a legutóbbi pár mondatában már sütött az alkudozás. Így viszont a helyzet máris egészen más. Természetesen szörnyű helyzetbe került, és el kellett ismernie, hogy a saját hibájából, de eddig még senki mást nem sikerült magával rántania legalább.

Viszont arra jobb, ha minél előbb felkészül, hogy lesznek olyan rosszakarói, akik megpróbálnak majd visszaélni a helyzetével. Itt van rögtön a pókok gazdája. Miért fosztotta meg őt a testétől? Miért cipelte el idáig? Mit akarhat elérni vele? És nem pontosan ugyanezt akarja ez a mókusszerű valami is? Ha akkora hatalma van, mint azt érzi rajta, akkor miért számít neki, hogy a pónik egyik hercegnőjével mi is történik? Valamit kérni szeretne tőle… Olyasvalamit, amit ő semmilyen más esetben nem adna meg. Egy igazán veszélyes szívességet, amit rögtön megbánna, amint visszajut a testébe – és talán nem csak ő, hanem még sokan mások is.

Akár akarta, akár nem, túsz volt, egy nagyon értékes, megkötözött, jelenleg gazdátlan túsz, aki csak itt hever a barlang padlóján várva, hogy valaki felvegye. Ha olyasvalakivel hozná össze a sorsa, aki feltétel nélkül elengedi, azért örökre hálás lenne… de addig, amíg csak a túszt látják benne, sokkal egyszerűbb, és sokkal biztonságosabb rajta kívül mindenki más számára, ha azt feltételezi, hogy máris halott.

Óvatlan volt, legyőzték, meghalt, megérdemelte. Ennyire egyszerű.

– Nagyon csendes vagy – állapította meg a mókus hunyorogva. – Nem kérdezed meg, mi a segítségem ára?

Nem, nem fogja megkérdezni. Legszívesebben az összes kapcsolatát megszakította volna a kinti világgal, de azért annál kíváncsibb volt. Kíváncsi arra, mikor megy el a mókus, és mikor érkezik valaki más a helyére.

A mókus vetett egy gyors, óvatos pillantást a barlang távoli sötétje felé, majd sokkal halkabbra fogta a hangját.

– Hát jó, igazad is van – mondta, és egészen úgy tűnt, mintha kacsintott volna. – Nem bízol bennem, és én sem bízom benned. Bármit is kérnék, igent mondanál, és végül nem adnád meg. Bevallom sejtettem előre, de azért vicces volt megpróbálni. Na sebaj, az én nagy szerencsémre sokkal több bábu mozog ezen a táblán, mint te azt sejtenéd. De nem beszélgethetünk tovább, mert ha jól hallom, máris közeledik néhány gyalog, akikkel nem szeretnék ilyen állapotban összefutni, szóval a viszontlátásra… vagy ég veled!

A pici rágcsáló visszaereszkedett négy lábra, és eliszkolt nagyjából arra, amerről jött, átadva a helyét az élettelen, fekete kőnek. Luna ismét egyedül maradt, bezárva önmagába a baljós gondolataival együtt. Fogalma sem volt, kik lehettek azok, akik közeledtek, de nem merte megkockáztatni, hogy az odakintből a kelleténél nagyobb szeletet engedjen idebentre. Úgyis minden ki fog derülni a maga idejében. Például abban teljesen biztos lehetett, hogy nem a várva várt felmentőserege érkezett meg, ugyanis akkor az a nyamvadt mókus nem hagyta volna itt heverni, hanem elvitte volna magának. Biztosan a pókok gazdája vette észre a szolgái létének megszűnését, és valami módon újrateremtette őket. Már az is megért volna egy fél canterloti kincstárat, ha azt kideríthetné, hogyan is csinálta, már ha tényleg az volt, akit a követek megneveztek. Vagy az is lehet, hogy nem is volt igazán nehéz a dolga, ha például Tartarus falain keletkezett egy apró repedés, mint attól Celestia félt. Ebben az esetben az lenne a legjobb, ha a nővére és a segítői megtalálnák és befoltoznák azt a lyukat minél hamarabb… De vajon nem lehetséges-e, hogy már be is foltozták? Esetleg meg sem találták, elmentek mellette? Mennyi idő telhetett el a valóságban, amióta testetlenül hever? Egyáltalán mennyi idő telhetett el az álomvilágban?

Valami közeledett, most már ő is megérezte. Pontosabban két valami is, amiről rögtön a pókok jutottak az eszébe… de nem, ami most érkezett, annak a leghalványabb köze nem volt azokhoz a lényekhez. Míg a pókokat fénylő mintázat kísérte mindenhová a mágia síkján, most semmit nem sikerült észlelnie, csak ürességet, rémítő, feneketlen ürességet, mintha maga a mágikus tér szövete szűnt volna meg, mintha valami elnyelte, vagy inkább kitaszította volna magából. Még csak hasonlót sem tapasztalt soha eddigi életében, legfeljebb egy nagyon régi mesét hallott ilyesmikről a nővérétől… mikor még mindketten egészen fiatalok voltak.

Ezek után nem volt kíváncsi a lényekre, de félt teljesen magába zárkózni, nem akart egyedül maradni a sötétben, még nem. Helyette undortól remegve figyelte, amint a valamik egyre közelebb lépdelnek hozzá.

A hátsó lábukra emelkedve jöttek, mint nem sokkal ezelőtt a mókus, mégsem hasonlítottak egyetlen élőlényre sem, mi valaha Equestria földjét taposta. Csupasz, sápadt, papírszerű bőrük és groteszkül magas, csontos alakjuk a megcsúfolása volt bármilyen teremtménynek. A fejük helyén egy majdnem teljesen sima, orrnélküli golyót hordtak mindössze, hosszú, karomszerű ujjaik máris mintha Luna felé tapogatóztak volna.

És a legszörnyűbb az volt bennük, hogy Luna valahol már látta őket. Egyszer, nagyon régen, akkoriban, mikor semmi sem létezett. De nem, az nem lehet!

– De igen, Holdfény.

Nem lehetnek valódiak! Réges-régen meg kellett volna szűnniük!

– Itt lent, a mélyben többen is vagyunk mi, nem valódi dolgok. Nem szűnhetünk meg, addig nem, míg bárki is emlékszik ránk. Örök életetekkel éppen ti kárhoztattok örök létre minket.

Ez őrület, nincs semmi értelme! Ki lehet az a Holdfény? Mit akarnak pont tőle?

– A testvéredhez van egy kérésünk.

Akkor ez az egész csak egy tévedés! Ezzel nem mennek semmire! A nővére a patáját sem fogja mozdítani, hogy megmentse őt! Hiszen alig tért vissza a száműzetéséből, észre sem fogja venni, ha megint eltűnik!

– Te tévedsz. Napfény igen sokat megad érted, majd meglátod.

Nem! Ez már nem játék, nem akar megint egyedül maradni! Nem akarja a sötétséget, ne vegyék el tőle a mágiáját! Ez nem lehet igazi, az egész csak egy rossz álom! Elég, elég, fel akar ébredni végre!

– Csend. Aludj.