Rég látott már ennyire jó előadást. Valami olyasmiről szólt, hogy adott egy csődör és egy kanca, akik életük nagy részét teljesen magányosan töltik, amit a kedves barátaik nem néznek jó szemmel, ezért mindenáron társat akarnak nekik keríteni – és miközben mindent megtesznek azért, hogy ellenálljanak az erőszakkal rájuk tukmált randiknak, teljesen véletlenül összetalálkoznak, és egymásba szeretnek. Az a meglepetés már csak hab a tortán, amikor az utolsó jelenetben kiderül, a barátaik mindvégig azt erőltették mit sem sejtve, hogy találkozzanak már egymással.

Plum egyszerre kacagott felszabadultan a végén, és egy picit el is érzékenyült az utolsó dalon, amit a színészek egymás mellé felsorakozva elénekeltek, mintegy a tanulság levonásaként. Mikor a színpadon mindenki meghajolt, ő felpattant a székéből, és teljes beleéléssel tapsolni meg füttyögni kezdett, mint körülötte még vagy több százan a nézőtéren. Lenézett maga mellé, és örömmel látta, Sweetie Belle is mosolyogva, csillogó szemekkel tapsolja az előadást. Persze ilyen ováció után a színészek sem szabadultak el egykönnyen, legalább háromszor vissza kellett jönniük még a függöny elé. De megérdemelték az éljenzést, azt el kellett ismerni.

Azután csak elérkezett az a pillanat is, mikor a nézőtér elcsendesedett, és a tömeg lassan elindult a kijáratok felé. Mivel meglehetősen elöl ültek, Plum tudta, hiába sietnének, csak a sor végén állhatnának még vagy tíz percet, ezért inkább visszaült a helyére. Sweetie Belle láthatóan egy picit meglepődött rajta, hogy nem indulnak, de csak egy pillantást kellett vetnie a kijáratok felé, és máris meggyőzte magát, nem érdemes annyira sietniük, és leült a helyére.

– Hát ez egy elképesztően jó előadás volt, nem? – kérdezte tőle Plum még mindig az utolsó jelenetek hatása alatt.

– Igen, én is így gondolom – helyeselt a kanca. – Köszi szépen, hogy elhoztál, igazán nagy kár lett volna kihagyni. Neked ki volt a kedvenced? Azt hiszem, még sosem nevettem annyit, mint azokon az arcokon, amiket a Margaretet játszó színész vágott!

Margaret a női főszereplő egyik barátja volt, és Plum teljesen egyet értett abban, hogy elképesztően jól játszotta a szerepét.

– Igen, azt hiszem, nekem is ő volt az egyik kedvencem. De nem is tudom, mindegyiküket nagyon szerettem. Azt hiszem, az egyik első dolgom lesz kideríteni, mikor játsszák újra a darabot, és rögtön foglalok is rá két jegyet, mert ezt meg kell nézzük még egyszer.

– Ahogy mondod. Az se lenne nagy baj, ha öt perc múlva kezdődne a következő előadás, és fel se kellene innen állnunk! Mit is mondtál, hol akadtál rá?

– Igazából először csak olvastam róla, hogy elég jó kritikákat kapott, azután a múlthéten kiderült, hogy Springberry, az unokanővérem már egyszer megnézte, és tőle kaptam a jegyeket is. Általában nem szoktam adni az ízlésére, de ezzel nem fogott mellé.

Lassan kezdhettek készülődni ők is, mert a nézők sorai időközben levonultak, és már csak a személyzet maradt a nézőtérnek az első sorai között. Vizsla tekintettel keresték az esetleg elveszített tárgyakat, a felszedendő szemetet, és persze Plumékat, hogy mikor szeretnének már végre távozni, bár természetesen erről a világ összes kincséért sem szóltak volna nekik, nehogy megsértsék őket. A Canterloti Nemzeti Színház nem az a hely volt, ahonnan kizavarnák a pónikat, legyenek bármily fiatalok is. Plum azon sem lepődött volna meg, ha esetleg összefutnak Celestia vagy Luna hercegnővel, de hiába forgatta a fejét amikor érkeztek, a hercegnők páholya ma este üres maradt. Biztos már látták az előadást, vagy esetleg valami fontosabb dolguk akadt (amibe Plum nem szeretett volna most belegondolni).

Feltápászkodtak inkább, és ők is megindultak a kijáratok felé, ahol tényleg már éppen csak néhány későn induló póni őgyelgett; rajtuk kívül legfeljebb még a hátsó sorokban szedelőzködtek néhányan halkan beszélgetve. A ruhatárból kiváltották a kabátjaikat, amiket délután még a csikó kicsit feleslegesnek érzett elhozni, de odakint sötét felhők gyülekeztek és hideg szél fújt, nem lepődött volna meg rajta, ha az előadás nagyjából három órája alatt eleredt volna az eső.

Mikor az épületből kiléptek, teljesen meglepődött rajta, mennyire besötétedett időközben. Furcsa volt, a színdarab teljesen kiszakította őket a saját valóságukból, és eltekerte az időérzéküket. Mindig így járt, mikor színházba vagy moziba ment: szüksége volt legalább egy negyed órára, mire hozzászokott újra a kinti világhoz. Jól tippelte egyébként, már szemerkélt az eső, és a hideg szél kellemetlenül fúrta be magát a bundája szálai közé. Sweetie Belle fázósan húzta össze magán a kabátot, és míg sétáltak, Plum oldalához bújt, ezzel gyakorlatilag minden gondolatot ki is verve a fiú fejéből. A hideg ellenére sem siettek nagyon, andalogva tartottak arrafelé, ahol a kanca lakott Canterlotban a nővérével, nem túl messzire a palotától. Sweetie Belle úgy mesélte, nem volt nehéz dolguk lakást szerezni abban az előkelő negyedben, hiszen a nővére meglehetősen híres divattervezőnek számított már a fővárosban is.

Egy hirtelen jött szélroham Plum szemébe fújta a sörényét, nem győzött hunyorogni tőle, és mintha az utcalámpák imbolygó fénye is vele együtt hunyorgott volna. Kapott egy nagyobb adag port is az arcába, ezért mindketten megtorpanásra kényszerültek, fintorogva fordultak egymás felé, és igyekeztek megszabadulni a kínzó homokszemektől. A járókelők szétspricceltek körülöttük, amint a saját dolgukra siettek, Plum csak magas, dülöngélő árnyékoknak látta őket a furcsa fényben. Nem egyedül alkottak szigetet a széles Orchieda utca forgatagában: néhány lépéssel lejjebb egy másik póni zavarta meg a dolgára siető tömeget azzal, hogy mindenkihez megpróbált odalépni és szóba elegyedni velük, de a bizalmatlan canterlotiak nagy ívben próbálták kikerülni őt.

Ahogy közeledtek, Plum már foszlányokat is kivehetett a furcsa póni szövegéből.

– … és eljön az öröm ideje, mikor az ég, mint egy véres, mosolygó száj felreped, és a szörnyű, villámokkal szabdalt éjszakában a repedésből előbukkannak az ő szolgái!

A póni egy jól szituált, idősebb kancához lépett most oda, a lámpák fényénél Plum csak a tépett, szénaboglyaként álló sörényét és őrülten villogó szemeit vehette ki az arcából.

– Hagyjon, kérem! – A járókelő ijedten hátrált el tőle, nagy ívben kerülte ki, miközben a póni a patája után kapott.

– Nem indul többet vándorútjára az égen a nap, nem kel fel többé az elfeledett, tömlöcbe zárt hold! Az, aki elemészt, megállíthatatlanul teszi egyenlővé a valamit és a semmit! – köpte ordítva az arcába az őrült póni.

A kanca kiszabadította magát, és bosszankodva elsietett. Plum kicsit kényelmetlenül közeledett a tépett sörényű idegenhez, legszívesebben átkelt volna inkább az utca túloldalára. Ha egyedül van, biztos meg is teszi, viszont így, hogy itt sétált mellette Sweetie Belle, nem mutathatta magát ennyire gyávának. Inkább igyekezett kerülni a póni pillantását, és elsietni a háta mögött. Valahonnan ismerős volt neki pedig, bár nem tudta hova tenni. Ha legalább a sötét utcán kivehetné a színeit, vagy az arcvonásait… De még abban sem lehetett biztos, hogy a póni bundája tényleg kék volt-e, vagy csak a fény hiánya miatt tűnt úgy.

Már-már úgy tűnt, meg fogják úszni a találkozást, amikor az őrült póni, mintha csak megérezte volna, hogy éppen a háta mögé lopakodnak, hirtelen megfordult, és patáját felemelve vádlón Plumra mutatott.

– Nézzétek! – ordította. – A gyáva áruló közénk jött megbújni! Elfelejtette kötelességét, baromként várja a halált, várja, hogy belét széttépjék a farkasok, hogy keselyűk lakmározzanak a szemgolyóján!

Plum legszívesebben elmenekült volna, de a vádakra a földbe gyökereztek a lábai, csak állt remegve egy helyben. Az őrült póni megragadta a vállait, és a szemébe nézett. Plum szeme láttára mintha átalakult és összement volna, testének két oldalára kapott egy-egy szárnyat, és már nem állt annyira természetellenesen a szélrózsa minden irányába a sörénye sem.

– Plum – mondta a póni, és Plum akkor felismerte. Mango Dash volt az, az egyik osztálytársa. – Elrepültem Ponyville fölött. Tudod, mi maradt belőle?

Plum hitetlenül rázta a fejét. Nem tudta a választ, de nem is akarta tudni. Dash nem is árulta el neki.

– Közeledik – mondta inkább a pegazus. – Nem veszel róla tudomást, a homokba dugod a fejed, de közeledik. Mennyi időnk van még hátra? Két hét? Egy hét? Néhány nap?

– Nem… – felelte Plum. – Nem vagy normális! Tévedsz! Az csak egy álom! Nem közeledik semmi. Nem lesz semmi baj!

– Nézd! – kiáltotta Dash, és megragadta Plum fejét, hogy tekerve rajta egyet az utcán sétáló pónik felé fordítsa. – Mind egy álomban jártok! Azt játsszátok, hogy nincs semmi baj, amikor pedig vége van a világnak! Hogy lehet mindenki ilyen nyugodt? Miért nem tesz senki semmit? Miért várjátok meg, hogy elpusztítsa az otthonaitokat? Merre menekültök tovább? Fel, északra, a fagyott, halott Kristálybirodalomba? És onnan hova? Egyszerűen csak lefekszetek meghalni?

– Ez sosem fog bekövetkezni! – ellenkezett Plum. – A hercegnők nem hagynák!

– Milyen hercegnők? A hercegnők eltűntek! Legyőzték őket, és száműzték erről a világról, vissza oda, ahonnan érkeztek annak idején! Ébresztő, Plum, nyisd ki a szemed végre!

 

***
 

Felült az ágyában. Arcáról patakokban csorgott a hideg verejték, a lepedő alatta kemény csomókba gyűrődve törte a testét. Takarója valahol a földön, lábai teljesen kihűltek a hideg, hajnali levegőben, szinte reszketett.

Soha nem érezte még ilyen megkönnyebbültnek magát.

Csak álom volt! Szerencsére csak álom volt. Egy picit jobban oda kell figyelnie, hogy ne engedjen be mindenféle kósza gondolatokat az álmaiba. Hiszen ő irányítja az álmokat, és nem pedig azok őt! Meg tudja csinálni, hiszen egy jó ideje már leginkább csak arról álmodott, amiről szeretett volna – jó, leszámítva néhány kivételt, mint ez a mai este is.

Meg fogja oldani azt is, hogy visszaszerezze Ponyville-t. Csak elég erősen kell rá gondolnia. Ő volt az, aki játékból megteremtette Fény Gyilkosát, most pontosan ugyanúgy, játékból azt fogja kívánni, bár ne létezne, és akkor tényleg el fog tűnni. Mikor ébren volt, már teljesen sikerült is kiűznie a szörnyet a gondolatai közül. Már csak azt kellene megoldania, hogy amikor alszik, akkor se jusson többet az eszébe.

Elég sok ideje volt mostanában gyakorolni pedig, de egyelőre nem járt sikerrel. Nem számolta ugyan, de tippje szerint legalább tizenhat órákat aludt naponta, a maradéknak a nagy részét pedig azzal töltötte, hogy feküdt az ágyában, és nézett ki a fejéből. Kedden reggel, amikor felébredt, érezte, nem lesz képes elindulni az iskolába – legalábbis azok után, amik történtek, biztosan nem. Nem lett volna semmi értelme. Így hát miután konstatálta, hogy hajnalodik, szépen vissza is hunyta a szemeit.

Nagyon jó érzés volt. Eddig folyamatosan rohannia kellett valahová reggelente, ki az ágyból, nyomás mosakodni, öltözni, reggelizni, a táskáját összerámolni, aztán pedig a fél óra séta hidegben-melegben, hóban, esőben, sárban… Ehhez képest most olyan nyugalommal fordult a másik oldalára az ágyában, mintha csak hétvége volna.

Volt azért egy olyan tippje, hogy nem csinálhatja ezt a végtelenségig. Jó, a sulit hanyagolhatja, de apukája jelenleg csak azért nem rángatta le a nyakánál fogva a farmra, hogy ha nem tanul akkor legalább segítsen a munkákban, mert az anyukája nyitott rá először, és kitalálta, hogy biztos beteg. De meddig lehet beteg? Egy hétig, kettőig? Vajon mit szólnának hozzá, ha többet fel se kelne az ágyából? Igen, bezárkózna a saját fejébe, és magasról tenne minden kísérletre, hogy kirángassák onnan. Hiába beszélnek hozzá, nem válaszolna senkinek, legfeljebb néha enne valamit, két evés között meg halkan csorgatná a nyálát.

Egészen picit félt tőle, hogy rövid úton a diliházban végezné.

Szóval a keddet és a szerdát minden további nélkül végigfeküdte, csak annyi időre kelt fel, hogy azt a pici tál levest, amit anyukája hozott neki, legurítsa, és addig is szarul érezze magát, amiért ennyire magatehetetlen. Azután pedig csütörtökön, vagyis tegnap, eljöttek az osztálytársai meglátogatni.

Annyira megdöbbent rajta, hogy hirtelen nem tudta eldönteni, pattanjon ki az ágyból, és szedje össze magát egy picit, vagy inkább nyakig takarózzon be, és adja elő a súlyos beteget. Persze hallott már olyanról, hogy ha valaki huzamosabb időre megbetegedett az osztályából, akkor a barátai néha beugrottak hozzá a leckével, hogy nagyon ne maradjon le a tanulásban, de ez vele eddig még sohasem fordult elő, pedig már a tanulmányai javán túl volt. Először is soha nem volt elég sokáig beteg, amikor pedig mégis, akkor is emlékei szerint pont úgy jött ki, hogy közbe esett egy hétvége. Két éve télen például összeszedett valami durva kórságot (tutibiztos volt benne, hogy azért, mert a mögötte ülő CC, azaz Cinnamon Candy folyamatosan a nyakába köhögött egy hétig), péntek este arra ébredt, hogy rázza a hideg, szombaton úgy érezte, majd' meghal, vasárnap megevett húsz liter zöldséglevest, hétfőn már mehetett megint suliba.

És hát ha véletlenül lett is volna beteg, akkor is biztosra vette, nem fogja senki a leckét cipelni utána – ugyanis nem voltak ahhoz elég jó barátai. Ezért amikor anyukája felkiáltott a szobájába a lépcső aljáról, hogy „Plum, vendégeid jöttek!", az első tippje az volt, hogy esetleg elaludt, és ez már csak egy álom.

Ez az érzés még csak fokozódott, amikor a szobájának az ajtajában megjelent Sweetie Belle, meg két újdonsült barátnője, akikkel Diamond Tiara cukijegyes buliján is beszélgetett, Applebloom, meg a kis pegazus, Scootaloo. Rögtön magára rántotta a takaróját, fel egészen az álláig, és igyekezett nagyokat köhögni.

– Képzeld, alakítottunk a lányokkal egy klubot! – mesélte később Sweetie Belle, miután átadták neki azt a két jól teleírt lapot, ami az órai és a házi feladatokat tartalmazta. – Az a neve, hogy Cukijegy Keresztesek.

Jó nektek – akarta mondani Plum, de szerencsére hamarabb rájött, hogy nem tesz jó benyomást a lányra azzal, ha a saját fásultságával lelombozza.

– Elhatároztuk, hogy mindenféléket ki fogunk próbálni, csak hogy végre megszerezzük a cukijegyünket – tette hozzá Applebloom. – Most éppen a másokon segítés van soron, ezért is hoztuk el neked a leckét.

Hát ez legalább megmagyarázza, hogy miért tette be bárki is az Apple családból a patáját a Plum farmra. Plum olyan erőltetetten mosolygott a kancára, hogy ha nem fedi el a takaró a száját, biztosan halálra is ijesztette volna.

– Egyelőre úgy tűnik, nem használ – nézett csalódottan a pegazus a hátsójára –, de nem is vártuk egy alkalomtól. A lényeg, hogy jobbulást, és ha bármiben segíthetünk, csak szólj!

Milyen zöld, gondolta Plum Sweetie Belle szemébe nézve. Még jó, hogy eljöttek, mert így, hogy nem futottak össze minden nap az iskolában, kezdett már egy egészen picit megfakulni az emlékezetében a lány szépsége. Annak pedig különösen örült, amiért most lehetősége nyílt ilyen közelről is szemügyre vennie. Míg bámulta, hosszú, egyre kínosabb csend ereszkedett közéjük – végül eszébe jutott, a legutóbb elhangzott mondatra igazán illene válaszolnia valamit.

– Izé, köszönöm szépen.

– Eljövünk holnapután is, ha nem gyógyulnál meg addigra – mondta Sweetie Belle. – Cheerilee szerint nem lenne jó, ha pont az év végén maradnál le, mert fontos dolgozatok közelednek.

Nektek – gondolta magában, de azért egyetértően bólintott. Ha pár napig hozni szeretnék a leckét, hát nem fogja lebeszélni őket róla. Tisztességesebb lenne, ha megmondaná nekik, soha többé nem megy vissza az iskolába, de akkor nem találkozna többet a lánnyal, szóval ezt az egészet még egyszer vagy kétszer át fogja rágni magában.

Mindez tegnap történt, ami azt jelenti, legközelebb szombaton látogatják őt meg. Addigra talán tud majd rendesen aludni is, anélkül, hogy a rémálmok újra felbukkannának. Talán ráveszi magát, hogy csináljon valamit. Nem azért, mert olyan nagyon szeretne bármit is csinálni. Legszívesebben csak aludt volna egész nap, de jól láthatóan Cheerileenek más elvárásai voltak, és Sweetie Belle-nek is. Éppenséggel csak azért, hogy ne okozzon nekik csalódást, akár el is mehet az iskolába. Vagy ha nem, hát gyűjt még egy kis elhatározást, és reggel kimegy a farmra dolgozni az apukájával. Biztos volt benne, hogy a csődör nem csinálna nagy ügyet belőle, ha úgy döntene, nem fejezi be a sulit, viszont melóznia muszáj, még ha lélekben valahol teljesen máshol is fog járni.

Az anyukája ráadásul ennél azért eggyel keményebb dió volt.

– Mi baj van, fiam? – kérdezte a kanca tegnap, amikor leült pár percre az ágyára. A sok munkától érdes patával végigsimította Plum homlokát, talán hogy a lázát ellenőrizze, talán hogy a sörényét igazítsa kicsit rendezettebb formába. – Nem akarsz beszélni róla?

Plum csak nagyot sóhajtott, és megrázta a fejét. Mintha ilyen egyszerű lenne! Mintha bármikor is odafigyelt volna rá az anyukája, amikor hasonló dolgokról beszélt neki! Vagyis eleinte még talán igen, egészen legfeljebb hat éves koráig. Azután mindenki körülötte szépen eldöntötte, hogy most már aztán túl öreg ahhoz, hogy ne a valóságban éljen, és úgy tettek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, egyik fülükön be, a másikon kiengedve Plum álmait.

De ha véletlenül most másképp is alakulna, akkor se tudna mit mondani, mint ahogy hétfőn sem mondhatott semmit annak a különös egyszarvúnak, aki az utcán letámadta hazafelé jövet a kórházból. Mindenkinek sokkal jobb lesz, ha nem beszél ilyesmikről egyáltalán.

– Az a lány tehet róla? – feszegette tovább a témát az anyukája. – Vagy… esetleg, ne adja az ég, rosszabbodott az állapota?

– Dehogy, anyu, Screw-nak ehhez semmi köze – felelte rögtön a féligazságot. Mert hát hogyan is ne lehetett volna köze hozzá? Az egész épp hogy vele kezdődött. De akkor sem úgy, ahogyan azt az anyukája elképzelte.

– De legalább méltóztattál megszólalni! Egész nap ki se mozdulsz az ágyadból, pedig tudom, hogy nem vagy beteg. Mit gondolsz, meddig tarthatom miattad a hátamat apádnál? – esett neki a kanca, majd sokkal engedékenyebb hangnemben hozzátette: – Nem akarod legalább őt meglátogatni a kórházban?

Ez az, rugdoss, vádolj, ébressz bűntudatot bennem! – gondolta Plum, és befordult a fal felé.

A kanca még pár percig ült az ágyán, aztán ropogó térdízületekkel feltápászkodott, és elindult kifelé. Az ajtóban azért egy pillanatra még megállt.

– Ha nem mondasz semmit, nem tudok segíteni.

Hát, ennyi volt ő ebben az elmúlt néhány napban a szüleinek: egy probléma, amit valahogy meg kellett oldani. Pedig a maga részéről már tudta a megoldást, csak vennie kellett egy nagy levegőt, lebukni, és megvárni, amíg átcsapnak a feje fölött a hullámok. Valamiért mindenki más rohant valahova rajta kívül.

Míg ezek a gondolatok kavarogtak a fejében, odakint szép lassan kivilágosodott az ég alja. Csak ebből vette észre, mennyi ideje is feküdhet nyitott szemmel alvás helyett. Hát igen, azért ha végigfekszik egy egész napot, annak megvan az a veszélye, hogy túlalussza magát, és mostanra egyre több indok böködte minden oldalról, miért is kellene felkelnie. Ahogy az ablakán besütnek az első napsugarak, úgy lesz egyre nehezebb visszacsuknia a szemeit, már csak megszokásból is, de valószínűleg ez lehetett a pónik természetes bioritmusa is. Az ágya is nyomni kezdte a hátát, mintha csak arra szeretné ösztönözni, hogy „hé, világ lustája, Plum, ideje lenne már a négy lábadra állni, legalább addig, amíg megreggelizel, azután nem bánom, akár vissza is feküdhetsz”. És igen, a harmadik tényező az éhsége volt. A tegnapi napot még átvészelte egy kis levessel, és akkor úgy tűnt, bírni fogja korlátlan ideig ilyesmikkel, de most a gyomra korgásával félreérthetetlenül jelezte, baj lesz, ha nem eszik valami rendes ételt.

Egy picit morogva kikászálódott az ágyából, amitől csak még inkább tudatára ébredt tagjai sajgásának. Ezek szerint sikerült mindenét elfeküdnie. Bizonytalan lábakon elimbolygott a mosdótálig, töltött magának egy kis friss vizet, tessék-lássék szétkente az arcán amitől rögtön jobban érezte magát, de ugyanakkor sajnálattal tapasztalta, hogy az álom utolsó morzsáit is sikerült elkergetnie. Elkövette azt a hibát, hogy belenézett a tükörbe, ahonnan egy szörnyen nyúzott arc nézett vissza rá. Először picit meg is lepődött rajta, hogy ez a valaki ő, de azután a még mindig vizes patájával hátrasimította a sörényét, és ettől, meg a hűsítő érzéstől kezdett magára találni.

Úgy nyitotta ki a szobája ajtaját, mintha épp lopni indulna, és halkan leosont a lépcsőn a konyha felé. Korán volt még, talán van esély rá, hogy mindenki aludjon még a családjából, akkor pedig észrevétlen elosonhat a kamráig, magához vesz pár répát vagy zabszeletet, és majd befalja őket a szobájában.

A konyhaajtón át világosság ömlött a folyosóra. Hát, ennyit a terveiről. Egy picit meglapult az ajtó mellett a lehetőségeit mérlegelve, azután egy nagyot sóhajtott, és belépett. Odabent rögtön megpillantotta Lily nagyit, aki valószínűleg a hintaszékében aludt egész éjszaka, és még most is csukott szemmel lógatta a fejét. Ő jelentette a kisebb problémát, hiszen simán elosonhatott volna mellette úgy, hogy nem ébreszti fel – ám a konyhaasztalnál ott ült az anyukája is, szemüveggel az orrán éppen azon ügyködött, hogy Daisy valamelyik ruhájának a térdén befoltozzon egy friss lyukat.

– Jó reggelt – mondta Plum leginkább megszokásból, majd halkan elsettenkedett a kamráig, hátha az anyukája annyira belefeledkezett a munkájába, hogy fel sem tűnik neki.

Nagyjából így is történt. A kicsi, hűvös helyiségben az egyik polcról leemelt egy zabszeletet, majd rövid gondolkodás után mégegyet, azután pedig a sarokban álló kosárhoz fordult, és előkotort egy épnek kinéző répát is. Visszament szerzeményeivel a konyhába, és a mosogató vize alatt egy picit megtisztogatta a zöldséget, majd a szobája felé vette az irányt. Már-már azt hitte, megmenekült, mikor az anyukája megszólalt.

– Tudod, nem sokon múlott, hogy Canterlotba költözzünk – mondta a kanca merengve, és Plum nem volt benne biztos, hogy hozzá szól, vagy a nagyi ébredt fel időközben.

Canterlotról viszont az eszébe jutott az álma, és ettől megtorpant. Nem lehetett véletlen, hogy az anyukája ezt a témát hozza fel, beszélt volna álmában? És… várjunk csak, mit keresett volna a Plum család Canterlotban?

Visszanézett, de az anyukája kifejezéstelenül varrta tovább a ruhadarabot.

– Vagyis, akkor én biztosan nem mentem volna, csak apád. Jobban belegondolva, minden teljesen másként alakult volna. Talán hozzámegyek ahhoz a semmirekellő Noise Kindlerhez, aki akkoriban csapta nekem a szelet, és akkor most velem üvöltözne, nem szegény Sandtulippal.

Plum még nem rakta össze, van-e bármi értelme is annak, amiről a kanca beszél. Természetesen Sandtulip nénit ő is ismerte, a család egyik barátja volt, de ilyen összefüggésben még sosem hallotta a nevét.

– Az egész a nagy tornádón múlott, amiről már talán mesélt neked apád – folytatta a kanca. – Még azelőtt történt, hogy megszülettél, azt hiszem, pontosan öt és fél évvel, nyáron. Az már a harmadik nagyon száraz évünk volt, az aszály miatt olyan kevés élelmiszer maradt a raktárakban, hogy a polgármester asszony, nem ez, hanem az előző, Honeycraft, már azon gondolkodott, mindenkivel beszolgáltatja a terményeit, és szigorúan kiporcióznak mindent, hogy ne haljunk éhen.

Nem, ezt a történetet még nem mesélte az apukája. Plum nagyon kíváncsi volt, hova vezet ez az egész, így visszafordult az ajtóból, és lassan leült a konyhaasztal mellé. Anyukája félretette a ruhadarabot, amin dolgozott, a szemüvege fölött felpillantott, majd ismét a mellette heverő kosárhoz fordult, és elővett belőle egy nadrágot. Nézegette egy darabig, mire a lyukat felfedezte rajta, azután nekiállt befoltozni.

– Gondolhatod, mennyire megviselte ez a canterlotiakat, akik gyakorlatilag azt eszik, amit mi megtermelünk, mivel nincsenek nagy mezőik ott a hegyen. Úgy hallottam, még Baltimare is megsínylette, hogy a kereskedőik üres patával tértek vissza folyamatosan, pedig nekik ott a tengerparton egészen más az éghajlatuk, és akkor is volt kukoricájuk bőven, ha más nem is. Szóval azt hiszem, teljesen normális, hogy a fővárosiak addig rágták Celestia hercegnő fülét, míg ő parancsba nem adta a cloudsdale-i pegazusoknak, hogy csináljanak valamit az időjárással.

– Apám már akkor mondta, hogy baj lesz belőle. Ő akkor termelésfelügyelőként dolgozott, úgyhogy elég jó rálátása volt a dolgokra. Az egyik nap, úgy emlékszem, július vége lehetett, vagy talán augusztus eleje, megjelent egy hatalmas, színes kavalkád az égen, mintha csak ezernyi virágszirmot kapott volna fel a szél, vagy színes üveggyöngyök röpködnének a magasban. Pegazusok voltak, tényleg nagyon sokan, soha sem gondoltam volna, hogy ennyien lakhatnak ott, a felhők között, lehettek tízszer annyian is, mint ahányan összesen laktak akkoriban Ponyville-ben. Folyamatosan dolgoztak, nem igazán tudtuk, mit, csak a forgatagot láttuk belőlük, annyira magasan voltak. Azután megjelentek az első fodros, fehér bárányfelhők az égen, és páran máris örömmámorban törtek ki. A bárányfelhők azután összeálltak és hatalmas, fehér tornyokat alkottak odafent, majd lejjebb ereszkedtek, elsötétült a hasuk, és azt hiszem, két hónap óta akkor esett az első rendes eső. Mondanom sem kell, egy darab tócsa nem maradt utána sehol, a föld úgy elnyelte az egészet, mintha meg sem történt volna.

– Mi, fiatalok, szörnyen örültünk neki, emlékszem, a nővéremmel, a te Sunberry nénikéddel nem voltunk hajlandóak bemenni a házba, végigugráltuk az egész két-három órás zuhét odakint, mint két csikó. Akkor is vidámak voltunk, amikor apánk megérkezett. Rögtön láttuk rajta, hogy valami baj van, de nem értettük, mi lehet az, hiszen az ő élete a növények voltak, és azok most megmenekülni látszottak, az utolsó pillanatban egy rendes aratáshoz. „Az egyszarvúak már megint azt hiszik, okosabbak a természetnél”, mondta mérgesen. „Legalább bárkit megkérdeztek volna ahelyett, hogy parancsokat osztogatnak. Legalább hallgatnának az öreg pegazusokra. De nem, ideküldenek egy rakás zöldfülűt, hogy rúgjanak bele az időjárásba. Tudjátok, mit csinálnak? Behozzák a nedves levegőt keletről, az óceán felől. De ebben a szörnyű melegben sosem lenne belőle egy nyavalyás felhőfoszlány sem, ezért északról terelik le a hideget, hogy a pára le tudjon csapódni odafent. És ha már így átmozgatták az egészet, délről a meleg mit gondoltok, hova megy? Hát nyilván keletre, az elhurcolt párás levegő helyére."

– Nem értettük, mire akar kilyukadni, csak akkor futott át rajtunk némi bizonytalan rossz érzés, mikor a légtömegek útját illusztrálandó húzott egy dühös csigavonalat a patájával a porba. Persze túl rosszra nem gondoltunk akkor sem, hiszen a tornádók nem ritka vendégek errefelé, lehet kezelni őket, eltéríteni, vagy átvészelni a pincében. A pegazusok sem nagyon aggódtak, azt mondták, urai a helyzetnek, ha véletlenül tornádó keletkezne, majd elvezetik, vagy szétbontják. Olyan sokan voltak odafent, hogy hittünk nekik, és nem értettük apámat, hogy miért olyan ideges. Na persze, ma már tudom. Ő az óceán mellett nőtt fel, és túlélt néhány hurrikánt.

– Azt hiszem, ha abbahagyták volna még időben, akkor megússzuk. De talán maguk is megittasodtak a hatalmuktól, amikor az első kisebb tornádót tényleg sikerült megfékezniük. Senki nem gondolt arra, hogy hová is tűnik az a rengeteg energia, amit felszabadítottak. Amikor pedig a hurrikán kialakult, már késő volt. Az is közrejátszhatott, hogy eleinte fel sem ismerték: akkora volt, hogy csak felülről, nagyon magasból lehetett észlelni a forgását, és ekkora forgószélre senki nem számított errefelé. Persze hamar összesűrűsödött, felgyorsult, és megfékezhetetlenül tartott Ponyville irányába.

– Úgy hallottam, nem egy pegazus törte ki ott a szárnyát vagy a nyakát. Amikor mind eltűntek az égről, mégis a harmadik napja szakadt az eső, és a szél csak egyre erősödött, akkor kezdtük mi, falusiak is megsejteni, hogy valami nem stimmel. Azután leszállt a főtérre egy csapatnyi tépett pegazus, és Honeycraft polgármester asszony összecsődítette a lakosságot. Igencsak bűntudatos ábrázattal azt mondták, át fog haladni rajtunk a tornádónak legalább egy szelete. Mindent el fognak követni, hogy kitérítsék, amennyire lehet, de már így is túl sok pónit veszítettek. Azt mondták, Ponyville északkeleti szélén lesz a legnagyobb a rombolás, és megkértek mindenkit, aki arra lakik, hogy a vihar idejére költözzön el rokonokhoz. Valaki megkérdezte, nem érintene-e kevesebb pónit, ha délnyugatra próbálnák meg terelni, hiszen arra kevesebb ház áll, az Everfree erdőért pedig nem nagy kár. Én már akkor tudtam, mi lesz a válasz, amikor hosszúra nyúlt a csend. Igaz, hogy kevesebben laktak arra, de befolyásosabbak is. És természetesen ott terül el Ponyville büszkesége és az egyik legfontosabb exportcikkének előállítója: az Apple farm.

– Érthető módon kerekedett egy kis felbolydulás, míg a húsz-harminc érintett család hangot adott az ellenvéleményének, vagy máris megpróbált magának biztonságos szállást intézni. Mégis, egyvalaki nagyon megmaradt bennem, talán azért, mert nem messze álltam tőle. Ez a póni egy harákolás után köpött maga elé a földre egy hegyeset, majd a legkisebb ingerültség vagy kapkodás nélkül egyszerűen elsétált. Catkin bácsi volt az, aki már akkor is magányosan élt a farmján, leszámítva a gyerekei és az unokái sűrű látogatásait. A másik, aki rögtön utánafordult, Plum bácsi volt, vagyis az öreg Plum, a te nagyapád. És ment velük az apád is, bár az ő értetlen tekintetében azért már mintha láttam volna egy kis félelmet is.

– Nagyon rossz érzés volt figyelni őket, ahogy elmennek. Olyan volt, mintha feláldoztuk volna őket, csak mert rossz irányba laktak. Azok, akiknek a faluban volt háza, sokkal egyszerűbb volt a döntés: összeszedik pár holmijukat, és beköltöznek valamelyik rokonukhoz, a vihar kicsit megtépi a lakhelyüket, de legfeljebb pár rövid hét alatt rendbe szedik, és visszaköltöznek, mintha mi sem történt volna. Viszont a két farm… egészen más tészta volt. Két család több generáción átívelő munkáját tette volna a földdel egyenlővé a vihar, nem csoda, ha nem akartak elmenni. Ráadásul rokonaik is csak messzebb éltek, Canterlotban meg Appleloosában, és abban biztosak voltunk, ahhoz túl büszke pónik, hogy bárkitől is szállást kérjenek Ponyville-ben. Emlékszem, apámmal együtt mentem a tornádó lecsapása előtti napon, hogy megpróbáljuk behozni őket. Két lépést tettünk meg előre, egyet visszafújt minket a tomboló szél; az eső vízszintesen esett egyenesen be az esőkabátaink alá, pillanatok alatt bőrig áztunk. Az öreg Plumot is a Catkin farmon találtuk, éppen a nyílászárókat deszkázták be, már csak az utolsó simítások hiányoztak. Nem mondom, hogy túl kedvesek voltak, elküldtek minket melegebb éghajlatra, de hát mindig is zsémbes vén póniknak ismertük meg őket. Azért tettünk egy próbát apáddal is, hátha hallgat a szép szóra, de ő még akkor túl fiatal volt, gyakorlatilag nulla tekintéllyel az öreg Plum mellett. Pedig ha csak rajta múlt volna, tudom, hogy beköltözött volna a család. Már akkor is biztos voltam benne, hogy tetszem apádnak, bár engem nagyon elvakított Noise Kindler azokban az időkben.

– Szóval letörten, sikertelenül tértünk haza, és nem mondom, hogy jót aludtunk. Másnap hajnalban átszáguldott Ponyville-en a tornádó. A pegazusok nagyjából egy mérfölddel téríthették el az útját mindössze. Úgy emlékszem, egy napig tartott, mire kiástuk magunkat a házunk alól a pincéből, de lehet, hogy volt az kettő is. Másik két nap volt, mire az utcákat sikerült megtisztítanunk eléggé ahhoz, hogy szabadon közlekedhessünk. Mindenki a saját problémáival volt elfoglalva, bár azért jól esett látni, hogy akiknek kisebb káruk keletkezett, mennyire önzetlenül segítettek azoknak, akiknek szüksége volt rá. Azt hiszem, mi közepesen járhattunk pórul, a tetőnket lefújta a szél, a két közvetlen szomszédunk tetejét meg a mi udvarunkra, de egyébként a házunk még állt. Így is volt munkánk bőven, ezért lehetett, hogy csak nagyjából egy hét múlva tudtam meg, hogy az öreg Plum meghalt a viharban.

– Mikor a Canterloti utat eléggé járhatóvá tettük, akkor sétáltam el először rajta észak felé, ahol a legnagyobb pusztítást végezte a vihar. Nem viccelek, Plum, ha azt mondom, nem ismertük fel a helyet. Olyan volt, mintha a tornádó felkapta volna az egész környéket, és egy másik környéket tett volna le a helyére. Emlékszem az évszázados fákra az út mellett, tudod, ahol most azok a bokrok vannak a bal oldalon, ahogy jössz ki a városból. Fogpiszkáló sem maradt belőlük. Az öreg Catkin tölgyfái, jártál már nála, tudod, hogy milyen erősek és hatalmasak… jó, ha minden harmadik megmaradt közülük, de lombja nem volt egyiknek sem, és ágaik is csak elvétve. A Plum farm mögött pedig, ahol most a gyümölcsös van, nem volt semmi, csak vizes, összetúrt föld. Fogalmam sincs, hova tette a vihar a fákat, Plum, de azt sem tudom, hova tette a házakat. Eszembe jutottak az erős, bedeszkázott ablakok, amiktől azt remélték, majd megvédi az épületek belsejét. A vihar viszont az alapozásig lebontotta a Catkin és a Plum rezidenciát is.

– Komolyan mondom, az öreg Plum jobban járt, hogy valami agyoncsapta a viharban, mert ha túléli, a szíve szakadt volna meg. Az eltelt egy hét annyira volt elég, hogy közös erővel apád és az öccse, Melon bácsikád felhúzzanak egy kisebb kunyhót Catkin bácsinak, aki a lábát törte el, de a kórházban nem bírt megülni a fenekén. Hozzá kell tennem, megértem, mert azokban a napokban nagyon zsúfolt, nyüzsgő és hangos hely lett abból is. Azután egy reggel a Plum család maradéka, vagyis apád, Melon bácsi, meg az ő menyasszonya, Radiant Ruby, akit te nem ismersz, mert végül nem házasodtak össze, béreltek egy kocsit, felrámolták rá a maradék holmijukat, amit a pince megóvott, vagy megtaláltak szétdobálva a tornádó útja mentén, és elindultak a főváros felé. Nem lepődtem volna meg rajta, ha soha többet nem térnek vissza. Minek is? Hiszen mindent elvesztettek, amijük csak volt, leszámítva talán magát a földet. Mint később kiderült, Melon bácsikádnak ez is volt a terve, és azt hiszem, mondhatjuk, hogy nagyjából meg is találta a számítását Canterlotban.

– Körülbelül két hónap telhetett el, és már javában benne voltunk a szeptemberben, amikor egy verőfényes őszi napon, a gazdaboltban üldögélve, ahol Sunberryvel együtt dolgoztunk akkoriban, arra figyeltem fel, hogy egyre nagyobb csődület támad az utcán, majd pedig mintha egy egész erdő vonult volna el az ablak alatt. Gyorsan én is kisiettem, nehogy lemaradjak a látványosságról, és amint a nyakamat nyújtóztatva igyekeztem átnézni a pónik fölött, ismét egy jókora szekér gördült el az orrunk előtt, roskadásig megpakolva fiatal gyümölcsfákkal. Volt belőlük még vagy hat ezen a kettőn kívül, sorra gördültek be Baltimare felől, és tűntek el északra a Canterloti úton. Gyorsan bezártam a boltot, és követtem a menetet kifelé a faluból, egészen addig, amíg az egész erdő be nem fordult balra a Plum farmra. Ott aztán lepattant néhány markos póni egy pár egyszarvú társaságában, és a közös erejükkel néhány perc alatt lepakolták a szekereket nagyjából oda, ahol annak idején a szilvakert állt, majd amilyen hirtelen megjelentek, úgy el is tűntek.

– Sajnos nem állhattam akkor ott, és nem nézhettem végig, amint a fák a helyükre kerülnek. Az a pletyka terjedt el Ponyville-ben, hogy Plum kölcsönt vett fel a földjére, és abból akarja újrakezdeni a gazdálkodást, a nagyon jó minőségű szilvafákat pedig a Patkó-öbölben lakó egyik rokonától sikerült beszereznie. Azóta persze kiderült, hogy apádnak semmiféle rokona nem lakik Baltimare környékén, egyszerűen arról volt szó, hogy még gyerekkorában egy átutazóban Ponyville-ben járó, Tangerine Cake nevű idegen megvett nagyapádtól néhány fiatal szilvafát, mert annyira megtetszettek neki, és meg akart próbálkozni a szilvatermesztéssel délebbre is. Nos, most ezeknek a fáknak a gyerekei tértek vissza.

– Sokan meg mertek volna esküdni rá, hogy az egész vállalkozás már akár egy év múlva becsődöl, és akkor a farm majd valami ismeretlen pénzpóni kezébe kerül, de Plum nem költött semmire, amire nem volt muszáj. A két patájával, és Catkin bácsi segítségével ásott ki minden egyes gödröt, ahova a fákat ültették. Azután, még a tél beállta előtt nekilátott felhúzni ezt a könnyűszerkezetes házat a régi alapjaira. Na persze ne úgy képzeld el, hogy rögtön ekkorára építette, emelettel-csűrrel-mindennel, nem, nagyjából ahol most az előszoba van, annyi lett belőle kész, mielőtt leesett volna a hó. Pedig akár hamarabb is elkészülhetett volna, mert a faluból sokan felajánlották neki a segítségüket, amikor látták az elszántságát. De ő soha nem fogadott el semmit, amiért ne bírt volna megfelelő fizetséget adni. Egy egész éven keresztül mást sem csinált, mint hogy nappal a szilvafákat gondozta és a farmot építette, éjszaka pedig a fatelepen vagy az állomáson dolgozott, rakodott, zsákokat cipelt, minden munkát elvállalt, ami csak akadt akkoriban Ponyville-ben. Fogalmam sincs, mikor aludt vagy evett, egyszer sem bírtuk ilyesmi időpocsékoláson rajtakapni. Mindig minden segítséget és anyagot kifizetett, az egyszer biztos.

– És azután, a következő évben, amikor a szilvafák termőre fordultak, és csak úgy roskadozott minden águk a mézédes gyümölcsök alatt, akkor kezdtük megérteni, hogyan fogja a fákért felvett óriási hitelt visszafizetni. Akkoriban még nem úgy ment, mint manapság, hogy egyszerűen eladta a termést, nem, akkor szüksége volt minden egyes fillérre, de mégsem végezhetett el mindent egyedül, kénytelen volt elfogadni a segítségünket. Talán még sosem főztünk be annyi szilvalekvárt, sosem aszaltunk annyi szilvát, mint akkor, anyukámnak, Lily nagyidnak majdnem leszakadt a háta, de még a nővéremnek is a fülén folyt ki a lekvár. Közben Plum az öreg Catkinnel meg lefőzött jó néhány hordó pálinkát. Amit nem tudott eladni a faluban, azt mind felvitte a nagy canterloti vásárba, és ebből aztán lett annyi pénze, hogy a hitelei jó részét visszafizesse.

– Nem tudom, mennyit hallottál már ebből a régi históriából. Apád nem az a felvágós póni, a faluban is csak kevesen tudják, honnan kellett neki újrakezdenie az egész farm felépítését. Azt hiszem, akik sejtik, mennyi munkája volt vele, tisztelik is ezért. Emlékszem, egyszer megkérdeztem tőle, nem lett volna egyszerűbb, ha ő is Canterlotba költözik, eladja a földet, és valami más vállalkozásba kezd. Csak egy mondattal válaszolt, amit állítólag az öreg Plum ismételgetett sokat: „A Plum család egy olyan fa, amit hiába tör kettébe a vihar, újra kihajt a gyökereiről." Hát találó egy mondás, sőt, így visszanézve olyan, mintha egy jóslat lenne. Néha elgondolkodom rajta, mennyi esélye is volt annak, hogy pont a legjobban süljön el minden. Apád ügyes gazda, de micsoda szerencséje volt, hogy kapott hitelt a földre, vissza tudta szerezni a híres fákat, azután éppen kifogott egy jó évet, és nem úszott el az egész mondjuk egy újabb szárazságon vagy viharon. Szerencse volt ez, vagy a sors… vagy akár az is lehet, hogy legyőzhetetlen akaraterő, kitartás, és rengeteg, rengeteg kemény munka. Azt hiszem, nekem megvan a válaszom erre a talányra, és remélem, hamarosan te is meg fogod találni a sajátodat.

Azt, hogy a konyhára visszatelepedett a csend, Plum csak akkor vette észre, amikor az anyukája már néhány perce elhallgatott, annyira sikerült belefeledkeznie a történetbe. De hát miért is ne feledkezett volna bele? Teljesen olyan volt, mintha egy mesét hallott volna: bár a szereplőket ismerte, és néhány eseményről is hallott már, összességében anyukája elbeszélése tele volt meglepetésekkel, fordulatokkal, kérdésekkel és válaszokkal. Minél jobban belegondolt, annál inkább kezdte érteni, a kanca miért szánta rá magát, hogy ezt elmondja annak ellenére, hogy Plum igen ritkán hallotta őt egyszerre ennyit beszélni. Mégis, hiába sejtette, hogy az ő ösztönzésére megy ki a játék, valamilyen más áramlatok fodrozódását is megérezte a történet felszíne alatt, valami olyasmiét, amire talán az anyukája sem számított. A patáiba temetve a fejét próbált gondolkodni, de a napokig tartó pihenője után nehezére esett visszatérni a valóságba.

Gondolataiból anyukája hangja riasztotta fel ismét, olyan hirtelenséggel, hogy össze is rezzent.

– Nyomás a szobádba, mert ha apád meglátja, hogy kutya bajod, letekeri a fejed – mondta a kanca, és Plum már hallotta is a közeledő paták kopogását odakintről.

Gyorsan kipislantott az ablakon, és a kinti világosságból ráébredt, sokkal hosszabb időt töltött a konyhában, mint amennyit eredetileg szeretett volna. Bár anyukája túlzott, azért arra tényleg számíthatott, hogy ha apukája itt találja, akkor rögtön befogja egy kis munkára, és ezt jelenleg még szerette volna elkerülni, legalább addig, amíg rá nem sikerül jönnie, mi az, ami ennyire piszkálja a tudatalattiját. Így hát felpattant a székéről, és megiramodott kifelé a konyhából, csak félúton jutott az eszébe, hogy a zabszeleteket és a répáját az asztalon hagyta. Visszaszaladt hát értük, és ha már ott járt, gyorsan nyomott egy puszit anyukája orrára is, mielőtt még visszamenekült volna a szobájába.

A nagy sietség után maga mögött az ajtót már igen óvatosan csukta be, ugyanis odalentről meghallotta apukája hangját. Odalopakodott az ágyához, magára rángatta a takaróját, és nekilátott elrágcsálni a megszerzett élelemet. A zabszeletből a lepedőjére hulló morzsák láttán eszébe jutott, később mennyire meg fogja ezt bánni, amikor szurkálják majd a bőrét, de az éhsége pillanatnyilag minden józanabb gondolatot kivert a fejéből.

Mikor már a répája végét majszolgatta, újra megpróbálta felidézni a nemrég hallott történetet. Igen, azt már tudta, hogy apukája az öreg Plum halála után rengeteget dolgozott, de például arról fogalma sem volt, hogy Melon bácsiék a vihar miatt költöztek Canterlotba. Ez az egész vihar is furcsa história volt: hallotta már néhányszor, amint az öregek mesélnek róla, de általában olyan túlzásokat használt mindenki („Az egész faluból nem maradt még csak egy nyavalyás szilánk se!"), amik egyszerűen nem lehettek igazak. Megbízható beszámoló híján pedig nehezen dönthette el, mi az igazság, és hol kezdődik a legenda.

Viszont egy rakás furcsaság rögtön a helyére is került, például hogy apukája miért nem szívlelte különösebben a pegazusok munkáját, vagy hogy mi is a konkrét problémájuk az Apple családdal, na már azon kívül, hogy ők a faluban a rivális gyümölcstermesztők. Az is egy csapásra világossá vált, hogy Catkin bácsihoz az apukáját a jószomszédi viszonynál sokkal több fűzi… meg persze az is, hogy a faluban néhány öreg indokolatlannak tűnő tisztelettel miért köszönt mindig előre nekik.

De nem is ezen akart most merengeni, hanem azokon a különös szavakon és a megfogalmazáson, amit anyukája használt. Annyira nem volt buta, hogy ne tudja, a történetet példabeszédnek szánta a számára, amiből kiderítheti, mennyire rossz ötlet tétlenül várni, hogy jobbra forduljon a sorsa, ahelyett, hogy tenne valamit. Csakhogy önmagában apukája helyzete aligha hasonlított a sajátjára, hiszen ő joggal remélheti, hogy majd a dolgokat okosabb, tapasztaltabb felnőtt pónik megoldják nélküle is, nem? Ráadásul konkrétan nem is ő maga került bajba, hanem csak…

Megrázta a fejét. Hiába próbálja tagadni, a hatalmas tornádó túlságosan jól passzolt a helyzetének a leírására. Egy pillanatig minden úgy tűnt, az élete a legnagyobb rendben van, azután keresztülszáguldott rajta ez a valami egy felsőbb akaratnak engedelmeskedve, és tönkretette mindenét, szándékosan vagy sem, nem volt beleszólása. És az is túlzás, hogy tökéletesen tehetetlen lenne.

Az egészen más kérdés, hogy mer-e bármit is tenni. Vajon apukája fejében megfordult az, hogy ha csődbe megy a terve, akkor egyszerűen idegenek kezére jut a földje? Biztosan, százszor is. Lett volna neki biztonságosabb választása? Összeszedhette volna a pénzt a szilvafákra hitel nélkül? De miből? Cipekedésből? Aligha. Adta volna fel inkább, és költözött volna Canterlotba, hogy mindent elölről kezdjen?

És ott volt az a mondat, ami mindennél sokkal erőszakosabban benne maradt a fejében. „Legyőzhetetlen akaraterő." „Amilyen gyenge akaratod van, idelent semmi hatalmad!" – kiáltotta neki a mókus abban a végzetes álomban. Akkor, ha nem lett volna annyira tompa, megsértődhetett volna ezen az állításon. Mindig is azt gondolta magáról, elég erős az akarata, csak éppenséggel sosem volt elég elszánt ahhoz, hogy bármire is használja. Vagyis csak egyetlen dologra: a saját álmait irányította vele. Min múlik vajon az akaraterő? Csak egy döntés az egész? Hogy „márpedig nem adom fel”?

És ha éppen az álomvilág volt az, amire mindig is rákényszerítette a saját akaratát, akkor ki lenne nála alkalmasabb póni Luna hercegnő megmentésére?

De választ kapott ám egy másik dilemmájára is. A jóslat, a pókok jóslata… ami beteljesedett. Látszólag úgy írták meg, hogy beteljesedjen, és ő teljesen elvesztette a fejét tehetetlenségében egy ilyen hatalommal szemben.

„A Plum család egy olyan fa, amit hiába tör kettébe a vihar, újra kihajt a gyökereiről” – tessék, itt egy újabb jóslat, de ezúttal egy olyan, amit neki írtak! Vajon min múlik, hogy egy jóslat nem marad más némi száraz tintánál egy papírfecnin? Mindenféle megfoghatatlan természetfeletti erőkön? Vagy a puszta akaraterőn?

Érezte, ki kell derítenie. Muszáj megtalálni a választ, még akkor is, ha most túl izgatott is az alváshoz, akkor is, ha egyáltalán nem álmos.

Hiszen ha akarja, akkor elalszik. Megvannak rá a módszerei.

Egy bárány. Két bárány. Három bárány.

Akaraterő az egész.

Négy bárány.

Öt bárány.