Vallomás / A búcsú

Erősen nekinyomta elfagyott patáját a Sárkányölő forró lábpáncéljának, és szinte földöntúli boldogsággal élvezte, amint jeges izmai lassan kiengednek. Majdnem fájt neki ez az érintés, de szüksége volt rá, és még mindig járhatott volna rosszabbul is, elnézve a kicsit magasabban már-már vörösen izzó hűtőbordákat. Néhány perccel ezelőtt tért vissza a hangárba, miután megdolgoztatta a gépet, és Icedrop nem engedte, hogy lekapcsolja a reaktort még vagy negyed óráig, hogy kiderüljön, nincs-e szivárgás valahol a rendszerben. A hulladékidőt addig is a két technikus odakint töltötte, vidáman ugráltak a vakító fehérségben, mintha még mindig csikók lennének – ami tulajdonképpen nem is állt messze a valóságtól.

Bár úgy tűnt, az ősz örökké fog tartani, most végül mégis utolérte őket a tél, fagyos, hideg szelet hozva magával; az égből rendületlenül szakadt ez a törvénytelenül összetapadt, vattaszerű, nedves valami, amit Icedrop hónak nevezett. Gunzt sem lehetett ilyen könnyen átejteni, biztos volt benne, a hó parányi, szépséges kristályokból áll, és lefelé esik, ellenben ezekkel a méretes labdákkal, amiket szinte vízszintesen fújt a földre a szél. Túl sok releváns tapasztalattal persze nem rendelkezett, hiszen az ő szülőföldjén legfeljebb egy-egy homokviharba futhatott bele az óvatlan póni még a tél kellős közepén is.

Azt meg kellett hagyni, ha felkapott egy nagyobb adag fagyott pelyhet, és picit olvasztgatta a patájában, majd jól összenyomta őket, olyan lövedéket kapott, ami nagyot csattanva hullott ezernyi, önmagában is jéghideg darabra a póni fején, amikor jól odavágta. Ez egészen addig bizonyult jó mókának, amíg a többiek össze nem fogtak ellene, és be nem mutatták, milyen kellemetlen tud lenni, ha egy hasonló kupac az egyenruhája alatt fog olvadásba a háta közepén. Annyi haszna volt a dolognak, hogy egy picit felébredt tőle, bár sajnos bőven nem eléggé ahhoz, hogy végignézze Icedrop hópóni építő bemutatóját. Addig jutott csak benne, amíg a technikus összeterelt egy nagyobb rakás csapadékot nagyjából fejnyi golyóvá, és elkezdte körbe-körbe hengergetni a tábor udvarán. Magyarázata szerint elvileg a többi pihének erre kellett volna rátapadnia, ehelyett csak annyi történt, hogy a labdacs húzott némi árkot maga mögött, majd szánalmas kis darabokra esett. Gunz körülbelül itt unta meg, és indult el melegedni a hangárba.

Végigmérte a maga mellett tornyosuló fémszörnyet és megelégedetten sózott egyet a páncélozott lábfejre. Soha sem hitte volna, hogy ebből még az ő életében lesz valami használható szerkezet, ahhoz képest Icedrop és Breeze egészen jól rendbe rakták. Az „egészen jól” a köztársaság harcigép állományában persze viszonylagos volt, és azt jelentette, a Sárkányölő képes a saját lábán mozogni, és elsütni a fegyvereit. Az már szinte mellékes, hogy a pilótafülkében minden második kijelző örökre sötét maradt, hacsak nem valamilyen hibaüzenetet sugárzott folyamatosan a pilóták felé, amit még a technikusok együttes varázsereje is képtelennek bizonyult eltüntetni. Gunz az ilyesmihez már rég hozzászokott, és nem zavarta különösebben. Amíg a reaktor működik, és elég energiát biztosít a szintetikus izmoknak ahhoz, hogy lekövessék a parancsokat, amiket a póni-gép interfészen az idegrendszere kiadott, nem lehetett oka panaszra.

Persze szüksége volt még fegyverzetre is, de abból a Sárkányölő csupa-csupa új cuccot kapott. Természetesen átrámolták rá a két Ex-20-ast, amiket eddig a Borz cipelt, sőt, még a régi gépágyúkat is, amiket már a kisebb gép nem bírt el. Az üresen tátongó rakétasilókat viszont nem tölthették fel, ahhoz nem hagyott a sereg elég muníciót a hangárban, de majd pótolják, ha felzárkóznak a mindent eldöntő ütközetre. Ennél sokkal fontosabb, hogy Icedrop felhegesztette a Sárkányölő hátára azokat a csatolókat, amikhez a Wooly által szerzett kardot rögzíteni lehetett. Ezzel felszerelve a monstrum egészen úgy festett, mint valamilyen ősi lovag, pláne, ha még a bal karjából előhajtogatható pajzsot is maga mellé emelte.

Enyhe irigységgel tekintett végig a gép mozgékony ujjakban végződő mancsain. Mit nem adott volna érte, ha képes lenne rendesen irányítani őket! Ezzel szemben a legtöbb, amire Icedrop tudásából tellett, az volt, hogy rádrótozta őket a lábszárának az izmaira, így patájának mozdulataival éppcsak képes volt megragadni velük valamit. Nagyon durva irányítási mód volt ez egy ilyen finom műszerhez, ám nem elégedetlenkedhetett: a kard markolatát képes volt megszorítani, másra nincs is szüksége.

Míg az erdőben futtatta a Sárkányölőt, nem bírta ki, hogy ne tegye próbára a kard aktív pengéjét. Kiszemelt magának egy idősebb fát, olyan hat láb körüli átmérőjű törzzsel, és kíváncsian felé lendítette a fegyvert, csak hogy kiderüljön, milyen mélyre sikerül belevágnia. Egy cseppet félt tőle, a penge majd beleszorul a fába, és akkor Icedrop roppant dühös lesz rá, amiért további munkát okoz neki, mire szétfűrészelik az egészet, de végül semmi ilyesmi nem történt. Legnagyobb döbbenetére a kard lazán, szinte visszajelzés nélkül száguldott keresztül a fatörzsön, és a lendülettől a következőn is, majd végül a harmadikban sikerült a mozdulatot annyira visszafognia, hogy megálljon. Az átmetszett fák vicces lassúsággal kezdtek dőlni, bár annyira azért nem nevetett őszintén, amikor alá kellett ugrania az egyiknek, hogy még azelőtt elkapja, mielőtt ráhasalna a közeli őrtoronyra. Elismerő füttyentéssel és fokozódó tisztelettel csúsztatta inkább vissza a fegyvert a helyére, mielőtt még valami bajt okozna vele. A fa ugyan nem volt éppen páncéllemez, sem sárkánypikkely, ez a próba akkor is sokat elárult a penge erejéről.

És természetesen ott lapult még a Sárkányölő belsejében a legújabb szerzeménye is, a tojás alakú kísérleti reaktor, amit Celestiától zsákmányoltak. Egyelőre nem érezte különösebben, miben is segít a gépén annyira, hogy érdemes volt miatta a baloldali rakétasilóhoz tartozó tárról szinte teljesen lemondania, de Icedrop biztosította róla, az ütközet hevében jó szolgálatot tesz majd. Szinte remegett az izgalomtól, ha csak rágondolt. Micsoda kavarodás lesz! Mekkora lehet vajon Celestia serege? Sokkal nagyobb, mint Lunáé? A köztársaság nyolc csatagépszázaddal rendelkezett, ami körülbelül kétszáz monstrumot jelentett. Létszámban nem élvezett különösebb előnyt a birodalom sem, legfeljebb a felszerelésük minőségében. De akkor is, soha életében nem látott még ilyen méretű sereget egy helyen. Ha azok mind megindulnak, az maga lesz a beteljesedett világvége, és ő ott lehet majd a sűrűjében!

Míg megpróbálta a jelenetet elképzelni, azon kapta magát, egyre nagyobbakat pislant, és egyre nehezebb felemelnie minden alkalommal a szemhéjait. De minek is erőltette? Igazán ráfért egy kis pihenés. Senki nem szólná meg, ha egy picit csukva hagyná a szemét. Szinte érezte, amint a következő másodpercben a tudata már tova is sodródik az álmok mezejére, a nyakizmai elernyedtek, bólintott egyet, mire hirtelen ismét magához tért.

Huszonnégy óra alatt tették meg az utat Hoofingtonból az északi táborba, ahol a Sárkányölőt hagyták. Még odafelé, amikor az egész sereg vonult, három napig tartott az út, persze akkor nagyon óvatosan kellett mozogniuk, éjszakánként szinte semmit sem haladtak, nehogy felderítőkbe fussanak bele, és ráadásul a jól bejáratott, kényelmes utakat sem használhatták. Most amint meghallották, hogy Gingermint elindult az egész második zászlóaljjal a Mossground gázlóhoz, rohanva tették meg az utat visszafelé, hogy még időben utolérjék a sereget a kitérő ellenére is. Riverfang, úgy tűnik, meg sem várta őket, hanem friss őrmesteri rangját kihasználva elvitte Bluefieldéket. Jól is tette, Gunz nem szívesen találkozott volna egyikőjükkel sem. Így viszont a Sárkányölőhöz vezető útnak csak a két technikussal, na meg Sharddal vágtak neki.

Még az út elején felvették a kapcsolatot Gingerminttel, aki a pegazus felderítők jelentései alapján úgy saccolta, lesz nagyjából három napjuk, mire a valódi ütközet megkezdődik, ami azt jelentette, rettenetesen kellett rohanniuk, hogy ne maradjanak le róla. Tíz óra vezetés után az egyszarvú ugyan felváltotta, viszont akkor még nem volt elég fáradt ahhoz, hogy az ötven mérföldes sebességgel űzve zötykölődő Borzban elnyomja az álom. Ez persze azóta megváltozott, hiszen szinte egy újabb fél nap eltelt, mióta megérkeztek azzal, hogy Icedrop és Breeze parancsait követve ugráltak, cipekedtek, tervrajzokat keresgéltek, műszereket hurcoltak, csavaroztak, hegesztettek, és általában mindent elvégeztek, amire egyáltalán alacsony műszaki képzettségükkel képesek lehettek. Gunz meg volt győződve róla, sohasem jutnak a végére, ám egyszercsak elfogytak a sorok Icedrop hosszú tesztelési ellenőrzőlistájáról, és bár nagyon sok elemét egy tollvonással kihúzta a technikus „ez nem fontos!" felkiáltással, a Sárkányölő rögtön az első próbálkozásukra beindult, és egy fél órányi finomhangolást követően megfelelően vette és hajtotta végre Gunz gerincpáncéljának parancsait.

A kis futás az erdőben, és az azt követő tíz perces járatás hivatott betölteni a „tartósteszt” szerepét, mielőtt még nekiindulnának az előttük lévő útnak délkeletre, vissza a Rodeo folyó partjára. Vagy elég lesz, vagy nem – nem bírta megjósolni, inkább csak bízott a két technikus képességeiben, akik most megérdemelt pihenésként játszottak a hóban. A félig nyitott hangárajtón át úgy látta, éppen Shard arcát akarták mindenáron belenyomni egy kupac hóba, amiért az egyszarvú mágikus képességeit kihasználva megállította a hógolyóikat a levegőben. Talán jobban tette volna, ha csatlakozik hozzájuk, vagy talán mégsem. Bizonytalan volt a szakasz jövőjét illetően, de egy dolgot azért tudott: szívesebben ülne most szülővárosa, El Pinto tengerpartján, hideg koktélt szürcsölve a perzselő napon. Déli póni volt, na, sem a szőrzete, sem a bőre alatti hájréteg vastagsága nem nyújtott megfelelő védelmet a hideg ellen.

Szerette viszont belefúrni a patáját a tengerparti homokba, és hallgatni, miként zörögnek mellette a poharában az olvadozó jégkockák, na meg az óceán hullámainak susogását. Késő délután szokás szerint megérkeztek a szörfösök jókora, rikító színű jelképekkel telepingált deszkáikat cipelve a hátukon, menő, jól fésült, napszemüveges csődörök és kancák egytől egyig. Kieveztek a vízre, és elképesztőbbnél elképesztőbb trükköket mutattak be a hullámok hátán, majd ha kellően elfáradtak, vagy az idő nem volt alkalmas, bevették magukat a parton álló bárok egyikébe. Mikor a nap egyre lejjebb szállt vörösre festve a horizontot, úgy tűntek el a családok a strandról, átadva a helyet a bulizó fiataloknak.

Mióta az eszét tudta, ilyen volt El Pinto, tele olyan pónikkal, akik még az élet császárai lehettek, és azokkal, akik már nem. Ha nagyon sétálni akart a parton, minden második sarkon kéregető koldusokba botlott, némelyiknek hiányzott egy-két, vagy rögtön egyből mind a négy lába. Őket még talán sajnálta is, bár segíteni nem bírt rajtuk: mind a sárkányháborúk idején sérültek meg, végtagjaik a hüllők éhségét csillapították. Távolra révedő szemükben csupán üresség ült, túl nehéz időkben éltek túl sokáig, és egy picit mindannyian bele is őrültek. A sivatagban kéregetés nélkül rövid időn belül éhen pusztultak volna, hiszen közel s távol nem nőtt annyi fű, amivel bármelyikük is megtömhette volna a hasát, ha a legősibb módszer szerint legelészésre adja a fejét. Aztán ott voltak a divatkoldusok, akik egyszerűen csak basztak dolgozni, és azt várták, majd a turisták eltartják őket. Ezeket ki nem állhatta már csikókorában sem, bűntudat nélkül lopott a kalapjukból, és szédítő iramban menekült, ha megkergették.

Természetesen a lakosok legnagyobb rétege egyszerű munkás volt, a szerencsésebbek a csillogó irodaházakban töltötték a napjaikat, a szerencsétlenebbek pedig a bányákban várták, hogy egyszer baleset érje őket, amitől azután munkaképtelenek lesznek egész hátralévő életükre, és a szociális háló alján tengődve mértéktelen alkoholizálással, tévénézéssel és a családjuk ütlegelésével szórakozzanak, mint Gunz szülei is.

És hát akadt egy elég széles népcsoport, akik szintén keményen dolgoztak a betevő falatért gyakran a bőrüket kockáztatva munka közben. Ők egyszerűen csak abból éltek, hogy kihasználva a fennálló rend pillanatnyi réseit elvették másoktól a munkájuk gyümölcsét – legtöbbször valamilyen illegális szolgáltatást vagy szert ajánlva fel cserébe, és ha szép szóval nem ment, akkor hát erőszakkal is megszerezték, amit akartak. Akadtak közöttük pitiáner bűnözők és meg nem értett, rossz útra tévedt zsenik is, egy dologban azonban mind hasonlítottak: amikor erőszakra került a sor, szükségük volt valakire, akinek kellően erős a gyomra, és megfelelő jártassággal rendelkezik a lőfegyverek használatában.

Így került a képbe Gunz, akire már akkor ráragadt a beceneve, mikor még teljesen normális, középosztálybeli csikóként cipelték el minden nap az óvodába, ahol azután a kerítés alatt becsempészett tapadókorongos puskájával mutatta be elképedt csoporttársainak, miként lövi le húsz láb távolságból a pókot a falról, az óvónénik legnagyobb rémületére.

Miközben családja leépült, hírneve pedig fel, eljutott arra a pontra, hogy bár még fehérlett a fenekén a tojáshéj, ha kiült a tengerpartra egy napos délután a hasát süttetni a sajátjának kinevezett területen, igen kevesen merték megszólítani, és azok is kizárólag idegenek lehettek. Vagy éppen a legközelebbi barátai, mint például Rosebead, aki ugyan napjainak nagy részében azzal foglalatoskodott, hogy kihasználja az előnyöket a csődöröknél, amit pegazus fajtája, kecses, törékeny külseje és életkora nyújtott neki, de alkonyatkor el nem mulasztotta volna, hogy megjelenjen a tengerparton, fején nevetséges méretű fejhallgatóval, a kívülállók számára hallhatatlan zene ritmusára bólogatva és rágcsálva a rágógumiját.

– Csá! – zöttyent le Gunz mellé a padra, mindössze annyira sandítva ki a csukott szemhéjai alól, hogy ellenőrizze, nem ül-e mellé. – Mizu?

Ezt csak amolyan köszönésképpen kérdezhette, mert a folyamatos bólogatása azt jelentette, a fülébe üvöltő zenétől nem hallaná a választ akkor sem, ha Gunz venné a fáradtságot, és megszólalna. Ő viszont már éppen eléggé ismerte Rosebeadet, és inkább az italát nyomta a patájába gondolkozás nélkül. A pegazus mohón kiitta az egészet, még miután a pohár kiürült, akkor is szörcsögött a szívószállal vagy egy fél percig, hogy az utolsó cseppekhez is hozzájuthasson, végül kikotorta a citromkarikát, és elégedetten hátradőlve rágcsálni kezdte.

– Köszi, haver – mondta, miközben a nyakára tolta a fejhallgatóját. – Ez életmentő volt. De meginnék még egyet!

Gunz csak a vállát vonogatta az ötletre.

– Nekem már egy kanyi vasam sincs, szóval akár fizethetnél most te is.

– Á, teljesen le vagyok égve – ismerte be Rosebead vidáman.

– Minek dörgölőzöl akkor a csődöreidhez, ha még lóvét sem kapsz érte?

– Őőő, talán mert jól esik? – vonta fel ártatlanul a szemöldökét a pegazus.

– Furcsa vagy – jelentette ki Gunz a hullámokat szemlélve.

Rosebead kedélyesen vállba verte.

– Te vagy a furcsa. Nem csinálhat a póni mindent a pénzért, és ez különben is olyan tevékenység, ami majd hosszabb távon hozza meg a gyümölcsét.

– Remélem, azért van valami jó híred is.

– Van, természetesen – pattant nagy lendülettel a lábára Rosebead. – Beszéltem Loudmillel, aktuális még a meló. Azt mondta, húsz százalékot fizet a szajréból fejenként.

– Hú, a felét átengedi kettőnknek? – füttyentett meglepetten Gunz. – Akkor valami turpisság van benne, az tuti!

– Pontosabban a kétötödét. Tudod, hogy én is jobban szeretem, ha inkább fix összeget beszélünk meg, de Loudmill azt mondta, ez az út vezet az üzletfelekké válás felé. Most csak azt a vityillót rámoljuk ki, és ha jól sikerül, a nagyobb balhékba is bevesz minket.

– Nem is tudom, nekem gyanús az az alak.

– Nekem is – legyintett a pegazus –, de fogd fel ugródeszkának a nagyok felé.

– Ja, a deszkáról jut az eszembe, lejmolhatnánk a deszkásoktól valami piát, mit szólsz?

– Mit pakoltál, a .45-öst?

– Á, ne viccelj, nem falat bontani megyünk, csak két félautomata .38-as van nálam!

– Jó, az is elég tekintélyes lesz, mehetünk.

Végül aztán úgy alakult, hogy nem volt szükség fenyegetőzésre, mert összefutottak néhány rajongójukkal – pontosabban Rosebead néhány rajongójával –, akik különösebb rábeszélés nélkül jókedvűen meghívták őket egy italra. Gunz persze egy kicsit úgy érezte, kilóg a többiek közül, és cseppet irigykedve próbálta ellesni a pegazus népszerűségének titkait. Rá kellett jönnie, a társas kapcsolatok felépítéséhez eléggé öngerjesztő módon vezet az út: ha népszerű vagy, akkor többen mennek oda hozzád dumálni, és nagyobb rutinod lesz a társalgásban, amitől még népszerűbb lehetsz. Rosebead utcahossznyi előnnyel indult vele szemben különleges kinézete miatt, de emellett úgy vélte, hiába szabadulna meg szénszürke bundájától és széles testfelépítésétől, akkor sem érdekelték eléggé mások ahhoz, hogy igazi társasági póni legyen. Igaz ugyan, hogy néhány sör után szívesen szórta a saját adását, de kevesen voltak rá vevők, legfeljebb azok, akiknek fizetett egy kört.

Mikor a hold már magasan járt az égen, és minden jóravaló póni az igazak álmát aludta, elindultak észak felé a tengerparton, a kiszemelt villa felé. Nem kellett túl sokat gyalogolniuk, bár azért hamarabb is odaérhettek volna, ha nem óvatoskodnak annyit: többször tettek nagyobb kitérőt, ha bárki is jött velük szembe, nem szerették volna, ha később felismerik őket. A háztól nem messze elbújtak egy sor kuka mögé, hogy megvárják a vezetőjüket.

Loudmill amilyen nagydarab egyszarvú volt, olyan halkan érkezett, Gunz majdnem kilyukasztotta a bőrét ijedtében.

– Nyugi, kislány! – suttogta a csődör. – Nem szabad idegeskedni. Tiszta a terep?

– Vagy öt perce nem járt erre senki, az ablakok sötétek – villantotta felé a szemét Rosebead. – Csak tudnám, ha a házat nem őrzi senki, akkor mi miért vagyunk itt?

– Nem szeretem a meglepetéseket – felelte egy kisebb szünet után Loudmill. – És a kérdezősködést sem. Na, ha nem jön senki, akkor nyomás!

Óvatosan körbenéztek a parton, de minden nagyon csendesnek tűnt. Átsiettek a villa bejáratához, felfutottak az ajtóig vezető pár fok lépcsőn, és meglapultak az árnyékok között. Gunz a part felőli oldalt biztosította, Rosebead a másikat, amíg a csődör valamilyen ügyes kis szerkezetet és némi varázserőt bevetve kinyitotta a zárat. Az ajtó egy halk kattanással feltárult, ők pedig beugrottak rajta, és becsukták maguk mögött.

Gunz felkattintotta a zseblámpáját, és körbepásztázta a környező falakat, míg csak meg nem lelte, amit keresett.

– Miért van a riasztó kikapcsolva? – kérdezte fojtott hangon, miközben a halványan világító fehér doboz felé intett. – Arról volt szó, hogy üres a ház.

– Igazából jobb is, ha itthon van a tulaj, akad vele egy kis megbeszélnivalóm – vigyorgott Loudmill, miközben csendesen mozogva bepislantott minden helyiségbe.

Gunz kérdő pillantást vetett Rosebead felé, viszont a pegazus csak a fejét rázta: neki sem volt a leghalványabb elképzelése sem arról, mibe is keveredtek bele. Kicsit habozva megindultak végül a csődör után, hiszen végül is azért fizette őket, hogy garantálják a biztonságát.

Gunz megtorpant és fülelni kezdett. Zajt hallott valahonnan fentről, vagy csupán képzelődik?

– Az emeletre! – utasította őket a csődör, és már el is indult a sötétben a lépcső felé.

Gunz lopakodva követte, vigyázva, nehogy megreccsenjenek alatta a lépcsőfokok, közben elővette és csőre töltötte az egyik .38-ast, a lehetőségekhez képest a legjobban tompítva a mechanika csattanását. A beszélgetés egyre hangosabb lett, amint közeledtek, bár ahhoz még mindig nagyon fojtott, hogy értsen is belőle valamit. Végigóvakodtak egy folyosón, míg csak Loudmill meg nem állt az egyik ajtó előtt, jelezve nekik, megtalálta a hangok forrását. Félreállt az útból, és hagyta, hogy Gunz és Rosebead tegyék a dolgukat.

Rosebead elhelyezkedett a bal oldalán, és bólintott. Gunz lendületet véve berúgta az ajtót, és beugrott rajta maga elé szegezve a fegyverét, a szoba jobb oldalát végigpásztázva. Bízhatott benne, a pegazus pontosan ugyanezt teszi a helyiség másik oldalával, de…

…De valami olyasmin akadt meg a tekintete, amire nem számított. Ahova jutottak, valamiféle hálószoba lehetett, mert az elegáns berendezés mellett a legnagyobb helyet egy hatalmas ágy foglalata el. Az ágyban két póni feküdt, bár elég nehezen bírta kivenni, hol is kezdődik az egyik, és hol ér véget a másik, mivel meglehetősen össze voltak gabalyodva. A széthasadó fa hangjára rémülten kapták fel a fejüket, és a halványan pislákoló éjjeli lámpa fényénél Gunz zavartan meggyőződhetett róla, hogy két kancáról van szó.

– Egy kurva nyikkanást se, különben végetek – szűrte a szavakat a fogain keresztül szinte ösztönösen, bár agyának a nagyobb része még mindig a látvány értelmezésével volt elfoglalva.

Loudmill ezt a pillanatot választotta, hogy vigyorogva kövesse őket.

– Szép jó estét, te hülye ribanc! – ordította már messziről valószínűleg a minél hatásvadászabb belépő érdekében, de a látvány őt is elnémította.

Gunz hosszú pillanatokig képtelen volt eldönteni, ki is lepődött meg jobban, egészen addig, míg a csődör nyakán minden ér ki nem dagadt, és a feje el nem lilult a gyilkos indulattól.

– Mi a szar ez, a kurva életbe!? – bömbölte Loudmill nyálat fröcskölve szerteszét. – Egy másik buta picsával csalsz meg? Te senkiházi buzeráns kurva, hát a fasz már nem is elég jó neked?

Mielőtt még bármit tehettek volna, a csődör hirtelen egy erős levitációval kiemelte az egyik pónit az ágyból egészen a plafonig, hiába kapálózott szerencsétlen a levegőben a farkát a lábai közé kapva, majd teljes erejéből a földhöz vágta, csak úgy nyekkent.

– Végig hülyére vettél, te utolsó, mocskos, undorító szemétláda, de ne félj, megmutatom neked, meg a kis buzi barátnődnek, kivel szórakozzatok – mondta Loudmill, és a hangsúlya ijesztőbb volt, mint amikor még üvöltött.

Megragadta a földön fekvő kanca sörényét, és teljes erejével az arcába vágott, Gunz a sikításon át is hallotta, amint egy fog elpattog a keményfa padlón.

– A másik kis ribancot nyírjátok ki – intett a csődör rájuk sem nézve.

A kanca az ágyon nyöszörögve próbált meg egybeolvadni a paplannal, mintha az segíthetne rajta.

– De… – Gunz még habozott.

Általában pillanatnyi késlekedés nélkül tette, amit parancsoltak neki. Most sem valamiféle hamis morális alapon kérdőjelezte meg az utasítást, egyszerűen csak nem értette, mi történik. Nem erről volt szó. Ki kellett volna pakolniuk egy páncélszekrénnyi ékszert, és eltűnni a fenébe. Eddig sem ölt soha fegyvertelen, magatehetetlen pónikat, és nem most akarta elkezdeni. Pillantása Rosebeadet kereste, aki hasonló tanácstalansággal állt egyik lábáról a másikra.

– Mi van, ne kelljen kétszer mondani! – kiáltott rájuk Loudmill. – Talán sajnáljátok ezt a söpredéket? Ti is buzik  vagytok?

 

***

 

– Gunz.

Érintést érzett a vállán, amitől rögtön felugrott, és beverte a fejét valami keménybe. Nagyon hideg volt és meglehetősen sötét. A homályban azért ki tudta venni maga mellett a Sárkányölő lábát, na meg a fellépőt, amit sikeresen lefejelt. Fájdalmasan tapogatta a tarkóját, közben a hang forrását kereste.

– Bocs, Gunz, de indulnunk kell – szólt Icedrop a szemébe nézve, hogy meggyőződjön róla, a hadnagy érti, amit mond neki. A hangár ajtajában már ott állt a Sün a motorját járatva, keskeny csíkra maszkolt fényszórói, és néhány derengő képernyő adta az összes fényt: időközben beesteledett.

– Oké, köszi, ébren vagyok – felelte nehezen forgó nyelvvel, még mindig az álma hatása alatt, miközben lassan négy lábra kecmergett.

Hogy a túróban juthatott az eszébe ez a régi történet? Azt hitte, már negyvenháromszor elfelejtette, mint minden egyebet is, ami ilyen sok éve történt vele. Persze úgy tűnik, az agya csak elásta az emlékeit jó mélyre, hogy szükség esetén elővegye, és kedvére terrorizálja vele a tudatát. Fogalma sem volt róla, hogyan, ám azt bizony igen erősen sejtette, miért.

Az elmúlt napokban állandóan ezen pörgött. Próbálta elterelni a saját figyelmét, vagy kellő mennyiségű alkohollal kiverni a fejéből minden gondolatot, de mint égő házban a gomolygó füst az ajtó alatt, a problémája rendre visszaszivárgott. Rá kellett ébrednie, nem lehet a hátralévő életének minden egyes napjában merevrészeg, mert bár családjában hosszú hagyománya van ennek a megoldásnak, neki túl sok fontosabb tennivalója akadt, képtelen volt ennyire elhanyagolni az életét – legalábbis egyelőre. Ha pedig éppen nem adhatott magának semmi feladatot, amin rágódhat, zörögve kisiklott a gépezet az agyában, és elindult felfedezni mindenféle sötét, járatlan folyosókat. Az utóbbi időben kevés ilyen üresjárat akadt, mégis éppen elég ahhoz, hogy lassan az őrületbe kergesse.

Loudmill hírhedt megbízása… Hát, igen sokat tanult belőle, annyi biztos. Ekkor ébredt rá valójában, hogy túlságosan előrehaladt az igazi szociopata bűnözővé válás csúszós olajjal felkent, lejtős útján. El kellett döntenie, felállít-e egy szellős, mégis sziklaszilárd etikai kódexet magában, aminek azután minden egyes pontjához négy patával ragaszkodik a későbbiekben, vagy pedig előbb-utóbb tökegyedül végzi valahol egy sikátorban, és merenghet azon, hol is siklott félre, míg az élet utolsó cseppjei elcsorognak az átvágott torkából. Sokat tépelődött később ezen, és végül úgy döntött, ha kell, éhen hal, de ragaszkodni fog az elveihez. Nem bántott azóta sem aránytalan hátrányban lévő ellenfelet: sohasem lőtt fegyvertelen pónira, és sohasem fordította a harcigépe ágyúit gyalogosok felé.

Legalább ilyen fontos tanulság volt számára a szerződés szükségessége. Ha mindent előre rögzítettek, akár papíron, akár szóban egy patakoccintással megpecsételve, nem érhették hasonló meglepetések. Szerette jóelőre lefektetni a szabályokat, amik mentén játszott: első a saját etikai kódexe, rögtön utána második a szerződés. És persze igen sokat fejlődött a hozzáállása a pénzügyekhez is. Vagy fix összeget kért, vagy ha nagyon ritkán rá is lehetett beszélni százalékra, akkor is kikötötte a fizetendő minimumot. Fordulópont volt a számára az a bizonyos éjszaka a karrierje szempontjából: egyszerű verőpóniból üzletpónivá formálta át magát a hatására.

És hát, bármennyire is próbálja kerülgetni a forró kását, el kellett ismernie, ez volt az első alkalom, hogy olyan pónikkal találkozott, akik egyneműként szerették egymást.

Nem tettek rá túl jó benyomást.

Igen, nyilván azelőtt is igyekezett a lehető legpejoratívabb értelmében használni a „buzi” szót, mint minden más csikó is; nagyjából a „hülye seggfej” szinonimájaként tekintett rá, bár mindent elkövetett, hogy ne kelljen konkrét képzeteket társítania hozzá. Ha eszébe is jutott néha, hogy léteznek ilyen ferde hajlammal megáldott pónik, viccet csinált belőle, és egy nevetéssel elintézte – tőle aztán azt csináltak, amit akartak, amíg neki semmi köze nem volt hozzájuk.

Ezt a hozzáállást töltötte fel zavarbaejtően konkrét, égető tartalommal Loudmill esete. Váratlanul érte, nem készülhetett fel rá, ráerőszakolták a döntést, megtörték a magabiztosságát, belevezették a mocsárba, a történet minden egyes szereplőjét mérhetetlenül utálta ennél fogva. Jó, valahol a lelke legmélyén a kancákat egy picit sajnálta is, bár valószínűleg minden ok nélkül. Csakis maguknak köszönhették, amit kaptak. Sokkal inkább szánta őket. Szánalmasak voltak, mert hazudniuk kellett. Már a puszta megjelenésükkel hazudtak, azt állították magukról, hogy kancák, miközben valami egészen mások voltak, beleesett a csapdájukba Loudmill is, és ebben az egyetlen dologban megértette a csődör indulatát. Vannak dolgok, amik természetüknél fogva feketék és fehérek, az árnyalatok ebben az esetben teljesen értelmezhetetlenek: valaki vagy csődör, vagy kanca, nem? Undorodott a buziktól, mert nem voltak természetesek, gusztustalan dolgokat csináltak.

Vagyis… Ezt üvöltötte az ösztöneit hordozó minden egyes agysejt a fejében, de azért be kellett látnia, ennek az undornak egy nagy része nem a tapasztalataira épült, hanem inkább olyan alapokra, amiket szörnyen fiatal korában, még a szüleitől kapott. Egyszerre nyilvánvaló és furcsa is ez, hogy mennyire semmi köze nincs a csikókornak a valósághoz! A szerencsésebbek fokozatosan ébrednek fel a mesékkel töltött álomvilágból, készen arra, hogy szembenézzenek a valósággal, de neki ez sajnos nem adatott meg. Egyszerre szakadt a nyakába az élet, hirtelen kellett rájönnie, hogy dobhatja el az addigi ismereteinek nagy részét, és tanulhat meg mindent elölről, ha életben akar maradni a ragadozók között. És bizony döbbenten kellett tudomásul vennie, a nemiség nem annyira arról szól, hogy hercegnőként ül a vártoronyban, míg csak szerenádot nem ad neki a herceg, majd szerelmesek lesznek, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak – sokkal inkább egy meglehetősen gusztustalan és bűntudattal kipárnázott, földhözragadt, nyálkás tranzakció volt ez még ellenkező nemű pónik között is, melyben mindkét fél megkapta, amire szüksége volt, így vagy úgy.

Réges-rég felnőtt már, leszállt a fellegek közül, kibékült a saját testével és másokéval, elég jó ösztönökkel rendelkezett arról, miként is működik a világ. Mégis, soha, egyetlen másodpercre sem fordult meg a fejében, hogy esetleg homoszexuális lehet.

Megengedett magának azért egy halk kuncogást erre az önbizalomtól túltengő gondolatra. Ugyan, miért hazudik magának? Mindig is tisztában volt vele, hogy finoman fogalmazva kihívásokkal küzd a szexualitás terén. Értetlenül hallgatta Rosebead beszámolóit a hódításairól és az ágyjelenetekről, fogalma sem volt, miről is beszél a pegazus, mintha két teljesen különböző világban éltek volna. Ő maga nem érzett semmi különöset soha, egyetlen csődör iránt sem, pedig ahhoz képest akadt dolga jó néhánnyal. Akadtak közöttük kedvesebbek és erőszakosabbak, gyengédek és durvák egyaránt, mégis a legapróbb szikra sem gyúlt a szívében irántuk, szinte többre becsülte a hideg, kemény fém érintését a patájában: tudta, a fegyvereiben legalább megbízhat. Az ő hozzáállásával volt a baj, vagy csak egyszerűen sohasem találta meg magának az igazit (talán mert nem is kereste), a tény ettől még tény maradt.

Ehhez képest az az egyszerre meglepő és ijesztő, borzongatóan kellemes érzés, ami elfogta legutóbb a Riverfanggal töltött éjszakáján, egészen új volt neki, és tartott tőle, a folyamatosan Shard felé kalandozó gondolatai tehettek róla, nem annyira a csődör. Riverfang aranyos gyerek volt, komolyan bírta őt, és nem akadt különösebb ellenvetése a közeledése miatt sem – de ugyanakkor legfeljebb átlagosnak nevezhette. Ha nem fújja őket össze az élet szele erre a rövid időre egy helyre, simán elment volna mellette az utcán.

Azt tehát már sejtette, mi az, amit nem érez Riverfang iránt. Már csak a Sharddal kapcsolatos érzelmeivel kellett számot vetnie. Sokkal nehezebb dió volt, mint elsőre tippelte, hosszú órákat őrlődött miatta, végtelen körökre kényszerítve ezzel mentális fogaskerekeit, mert nem akarta elfogadni a végeredményt.

Talán könnyebb lett volna, ha már lennének tapasztalatai szerelem terén, ám rettenetesen buta volt a témában, nem értett a szív dolgaihoz, sőt még a pszichológiához sem. Minden, amit tudott, arra a józan, földpóni eszével kellett rájönnie, sokszor óriási kerülőutakat bejárva.

Szerelmes volt az egyszarvúba? Már ha csak feltette a kérdést, agyának a két fele kétfelé szaladt. Minden ösztöne elvetette az ötletet is, legfeljebb valahol nagyon mélyen az eltemetett romantikus énje bizsergette meg a gyomrát nem egészen kellemetlenül. Az érzelmeire nem hagyatkozhatott, valamilyen pontosabb módszert kellett kidolgoznia. Az egészet puszta logikával nehezen vezette volna le, erre gyorsan rájött: szigorúan biológiai értelemben nem akart semmit az egyszarvútól, abszolút nem vágyott csikókra, és ráadásul tökéletesen természetellenes képtelenség is lett volna az ötlet – hiszen innen is indult ki a dilemmája.

Talán ha máshoz hasonlíthatná Shardot, könnyebb lenne. Egyszer Rosebead azt mondta neki, akkor szeretsz valakit, ha az az illető fontosabb neked, mint saját magad, akár még az életed is feláldoznád érte. Akkor még fiatal volt és csak röhögött ezen, az eltelt években viszont éppen az ellenkező pólusra sikerült átlendülnie, ugyanis a legkevesebbet immár saját maga érte számára. Nem kellett túl sok ahhoz, hogy bárkiért feláldozza az életét, gondolkodás nélkül megtette volna Shardért, de ugyanígy a River testvérekért is, vagy Gingermintért, akit különösebben nem is ismert, mindössze a felettese volt. Meghalt volna Luna hercegnőért is, pedig vele aztán még csak soha nem is találkozott személyesen. Ezen az úton tehát zsákutcába jutott.

Szeretett inni, szórakozni, és hangosan nevetni, ám ennyi érzelmet bármelyik barátja kiváltott belőle, ennél valami sokkal összetettebb erő hajtotta. Szerette a fegyvereket, ebben biztos volt. Szinte gyermeki öröm szállta meg, amikor ilyen kifinomult, hideg, pontos, mechanikus gyilkoló eszközökkel foglalatoskodhatott, tökéletes megelégedés töltötte el, miután darabokra szedte, fényesre takarította, súrlódásmentesre és hangtalanra olajozta őket, és rájuk bízhatta az életét. A legboldogabbnak akkor érezte magát, amikor új, bontatlan csomagolású, drága és hasznos felszereléseket sikerült beszereznie. De hasonlíthatja ezekhez Shardot?

Talán valami egészen primitív módon igen. Biztosan rengeteget számított, hogy Shard az utóbbi időkben képes volt hideg, kegyetlen céltudatossággal működni a harcmezőn, kérdés nélkül megbízhatott benne, akár saját magában, vagy kedvenc, jól karbantartott játékszereiben. Csakhogy az egyszarvú nem tárgy volt, hanem egy önálló akarattal rendelkező élőlény, és ez mindent felborított, egyszerre pozitív és negatív töltettel is bombázva a gondolatait.

Ha úgy tekintett rá, mint valami egészen kívánatos, értékes új technológiára, amit egyszerűen meg kellett szereznie, de mivel az saját lélekkel rendelkezik, egyszerre mindig csak pillanatokra veheti birtokba, és azután el kell szakadjanak, mindig Woolyhoz lyukadt ki. A csődörnek ő pontosan ezt jelentette, a gyűjteménye egy darabját, ami önfejűen folyton elmászkált, és meg kellett dolgoznia érte, hogy visszakapja. Woolynak nem számított az ő akarata egyáltalán, legfeljebb egy bosszantó kis apróság volt, egy olyan részlet, amit valamiként át kellett hidalnia, ha el akarta érni a célját. Wooly egyszerűen birtokolni akarta őt, és ezt csak valahol nagyon alantas szinten merte volna szerelemnek nevezni. Amit ő akart Shardtól, az viszont teljesen más volt.

És legalább ugyanilyen távol állt attól az őszinte, tiszta, elfogadó rajongástól is, amit Riverfangtól kapott. Ha lehet ilyet mondani, Riv volt Wooly tökéletes ellenpólusa. Ő a rigolyáival és kellemetlen szokásaival együtt fogadta el, nem akarta sem megváltoztatni, sem birtokolni, inkább csak talán a társául szegődni néhány röpke órára. Rettenetesen hízelgőek voltak a számára a csődör érzései, és mardosta a bűntudat azért, amit tett vele. Abszolút megértette volna, ha Riv soha az életben többet nem szól hozzá, sőt, olcsó árnak könyvelte volna el ezt a történtek után. Mégis, abban ugyanolyan biztos lehetett, hogy az ő viszonya Shardhoz egyáltalán nem ennyire emelkedett, hanem sokkal mocskosabb talajban gyökerezik – már csak azért is, mert az egyszarvúnak rengeteg olyan apró hülyesége volt, amit ő képtelennek bizonyult, sőt, nem is akart elfogadni.

  Valahova tehát e két véglet közé pozícionálta be a saját érzelmeit, így nem sikerült előrébb jutnia abban a kérdésben, hogy vajon tényleg szerelmes-e. Félig igen, félig nem – ami azt is jelentheti, hogy valójában egyáltalán nem, de mégis, ha azt veszi, mennyire futja a ferde lelkivilágától, akkor tökéletesen igen. Nem létezett ismét fekete és fehér a témában, csupán ezernyi árnyalat, amik ismerete semmivel sem vitte közelebb a megoldáshoz.

Számított ez egyáltalán?

Egyetlen szempontból igen: ha annak, amit érez, semmi köze nincs ahhoz, hogy Shard valójában kanca, akkor még lehet számára menekvés ebből a felettébb kínos szituációból. Talán ha megszabadulna tőle, és nem kísértené folyton, akkor előbb-utóbb lecsillapodna a vihar a fejében, és egyszer találna magának egy csődört, aki ugyanennyire felkavarja. Márpedig a jelek szerint sokkal inkább azért keringett minden gondolata az egyszarvú körül, amilyen  volt, és nemami – csak meg kellett lelnie ugyanezt a tökéletességet egy csődörben, ami ugyan elég nehéz feladatnak tűnt, hiszen teljesen más elvárásokat támasztott a csődörökkel szemben, mégis talán nem lehetetlen. Ha pedig ez így van, nem kell magát marcangolnia, éppen elég, ha mindenki mást mar el magától, de főleg Shardot. Eltaszítja őt, és a világ visszazökken a régi, normális kerékvágásba.

Vajon azért választotta ezt a megoldást, mert ez volt a helyes út, vagy pedig mindössze azért, mert ez volt az egyszerűbb? Elmenekült a felelősség elől, vagy épp hogy felelősségteljes döntést hozott?

Fogalma sem volt, mint mostanában mindig. Egyedül azt vette biztosra, hogy szívesen megivott volna valami erőset.

Kényszerítette magát, hogy kiszakadjon a gondolatai közül, és a külvilágra figyeljen. Icedrop a pár perc alatt, amíg ő mélázott, összepakolta minden felszerelését egy targoncára, és most fáradtan rámolta be őket a Sün csomagtartójába. Breeze mással foglalatoskodott, éppen egy méretes hosszúhullámú antennát cserélt a terepjárón, kihasználva, hogy végre van idejük a saját kütyüikkel is foglalkozni. Shard pedig amint meglátta, hogy magához tér révületéből, tett pár lépést felé, és mondott neki valamit, amit elengedett a fülei mellett.

Inkább elindult segíteni a bepakolásban. Mikor elhaladt az egyszarvú mellett, a szeme sarkából mély megbántódást fedezett fel az arcán, és ez elégedettséggel töltötte el. Már nem sok hiányzik, és meg fog szabadulni tőle – valamint vele együtt minden problémájától.

A Sünhöz sietett inkább, és megfogta annak a szerszámosládának a másik fülét, amit Icedrop sikertelenül próbált kellően magasra emelni ahhoz, hogy berakhassa a csomagtartóba. A technikuson látszott a halálos kimerültség, rengeteget dolgozott az elmúlt néhány órában, és nem is csak olyan fizikai munkákat, mint Gunz, hanem mentálisan sokkal fárasztóbbakat. Igaz ugyan, hogy a terepjáróban ők legalább nem zötykölődtek annyit, és volt esélyük aludni egy kicsit, amíg felváltva vezettek, de ettől függetlenül mégis az adósuk maradt. A hülye rigolyái miatt egyszer csak kitalálja, hogy a Borz neki nem jó gép, neki a Sárkányölő kell, a fél szakasz pedig ugrik, és a lelkét kidolgozza, hogy a kedvére tegyen. Mint valami elkényeztetett balerina, nem?

– Köszi – emelte rá a tekintetét Icedrop fáradtan, miközben letörölte az izzadtságot a homlokáról.

– Ne viccelj, én tartozom hálával nektek – felelte szinte mentegetőzve, és megragadott még néhány nagyobb műszert, amivel a csődörnek meggyűlt volna a baja, neki viszont harcedzett izmai erejénél fogva meg sem kottyantak.

– Hülyeség – vágta rá Icedrop, és félreállt az útjából, hogy ne akadályozza a pakolásban. – Én legalább annyira élveztem a kihívást, mint amennyire te örülsz az új gépnek. Használd jól az ütközetben.

– Arra mérget vehetsz! – vigyorgott Gunz, és barátságosan hátba verte a csődört. – Úgy szétcsapok közöttük, hogy olyat még nem látott a birodalmi sereg!

Icedrop fáradtan rávillantotta a fogait, de valamiért nem tűnt őszintének a mosolya. Nyilván, ha ő dolgozott volna ennyit, nem lenne túl sok kedve jópofizni neki sem. Inkább nem is tartotta fel tovább az indulásukat, gyorsan berámolta azt a néhány apróságot, ami még a targoncán maradt a Sünbe, majd segített a technikusnak leszíjazni a rakományt, hogy ne ugráljon el a rossz utakon. Miután mindennel végeztek, és lecsukták a csomagtartó tetejét, egy pár másodpercre lihegve megpihentek kellemesen sajgó tagokkal és eltompult aggyal a jól végzett munka után.

– Mi előre megyünk, hogy még maradjon időnk a többiek gépeit is kipofozni kicsit a csata előtt – törte meg a csendet Icedrop. – Nem tudom, mi lehet a Sárkányölő max sebessége, de kérlek, ne használd. Bár bízom a szerkezetben, nem szeretném, ha idejekorán szétráznád.

– Vettem, főnök – szalutált Gunz az intelmekre egy félmosollyal.

– Tíz-tizennégy óra alatt ti is odaértek a gázlóhoz, aminek elégnek kell lennie. Ha véletlenül műszaki problémátok lenne, a rádión utolérsz – folytatta a csődör annyira felelősségteljes ábrázattal, hogy Gunz majdnem hangosan felnevetett.

– Jól van, anyuci, menjetek már! – csapott vidáman a technikus hátsójára.

Breeze csak fáradtan intett köszönés gyanánt, és bevágódott megszokott helyére az anyósülésen, míg Icedrop Shardhoz lépett, aki közben szintén a Sünhöz baktatott elköszönni.

– Őt inkább vigyétek magatokkal – mondta Gunz a csődörnek az egyszarvú felé biccentve. – Befér hátra, én meg elboldogulok a géppel egyedül is.

Icedrop vetett egy kérdő pillantást Shardra, aki csak a fejét rázta az ötletre.

– Nem, azt hiszem, maradok.

– Dehogy marad, marhára nem hiányzik a nyakamra. Szorítsatok neki helyet – kötötte az ebet a karóhoz a hadnagy még mindig Icedrophoz intézve a szavait.

Shard sértetten kihúzta magát, és Gunz orra elé állt, hogy a szemébe nézhessen.

– Itt vagyok, miért nem hozzám beszélsz? Ha azt akarod, hogy velük menjek, akkor fogd a drágalátos revolveredet, és lőj le! Akkor bepakolhattok a csomagtartóba, minden más esetben viszont azzal a géppel megyek, aminek a másodpilótája vagyok!

– Elintézhetem neked, hogy egy zsákban utazz, ha ezt akarod – sziszegte Gunz annyira közel hajolva az egyszarvúhoz, hogy az orruk majdnem összeért, miközben maga sem tudta, min döbbent meg jobban: azon, amilyen ösztönösen beindultak a régi gengszter reflexei, vagy pedig a hihetetlen fájdalmon, amit a mellkasában érzett minden egyes szónál.

Shard nem hátrált meg, így néhány másodpercig némán vicsorogtak egymásra, míg csak Icedrop szét nem választotta őket a patájával, és közéjük nem lépett.

– Hé, lányok, nyugodjatok meg! Senki nem lő le senkit, világos? – A technikus próbált magabiztosnak látszani, de a két kanca nyilvánvalóan jóval több volt annál, amit kezelni tudott. – Nem viszem magammal Shardot. Nekem úgy tűnik, mintha akadna egy kis kibogoznivalótok. Van rá tíz órátok, hogy rendbe tegyétek ezt a szarságot, ami közöttetek van. Találkozunk a gázlónál. Ja, és Shard… Azt a másik dolgot is szeretném, ha megbeszélnétek, érted?

– Akkor menjetek már a fenébe – zárta rövidre Gunz a beszélgetést, majd meg sem várva a reakciókat hátat fordított a többieknek, és elindult a hangár távolabbi vége felé. Mintha látott volna ott egy flakon ipari etilalkoholt. Majd felönti vízzel, és azt képzeli hozzá, hogy vodka.

Hangosan csapódott a terepjáró ajtaja mögötte, mikor Icedrop beszállt, majd beindította a motort. Hallotta, amint a csődör gázt ad, és kikanyarodik a hangár ajtaján. Ez azt is jelentette, hogy amint a Sün kiért a szabadba, az üres épületet visszafoglalta magának a sötétség. A kijáratok felett izzó zöldes-fehér jeleken, a betonpadlóba épített, kifelé vezető pontszerű irányfényeken és néhány bekapcsolva maradt képernyő fényén kívül más világítás nem maradt. Hiába indult neki a homálynak, nem fogja megtalálni azt a palackot, az biztos. Fel kellene kapcsolnia a Sárkányölő menetfényeit, és akkor látna – de ehhez meg kellett volna fordulnia, visszamenni arra, amerről jött, oda, ahol Shard is áll. Milyen veszettül hülyén nézne már ki, minden tekintélye odaveszne, ha fel-alá bolyongana a sötétben. Inkább megtorpant még a halvány fények körén belül, ám nem tudta kitalálni, merre is induljon tovább.

Sok ideje nem maradt gondolkozni, mert paták kopogása hangzott egyre közeledve a betonon. Lehajtotta hát a fejét, nagy levegőt vett, és felkészült az elkerülhetetlenre.

– Gunz, kérlek, mondd meg, mi bajod van velem! – kiáltott rá az egyszarvú inkább parancsolva, mint könyörögve, amitől minden erőfeszítése ellenére lecsapódtak a fülei, de azért kihúzta magát, hogy büszkén nézhessen szembe Sharddal.

Megszólalni viszont nem bírt. Nem tudta, mit mondhatna még.

– Már vagy négy napja egy jó szavad nincs hozzám, folyamatosan bántasz és rugdosol – vágta a fejéhez Shard a vádakat egyik lábáról a másikra toporogva, mintha bármelyik pillanatban elfogyhatna a bátorsága, és menekülésbe csaphatna át. – Ha vennéd a fáradtságot, és elmondanád végre, miért haragszol rám, akkor talán tudnék rajta változtatni!

– Menj el – kérte Gunz csendesen, és elfordította a fejét.

– Nem! – ordította rá az egyszarvú remegő hangon, lesunyt fülekkel. – Nem megyek el, amíg válaszra nem méltatsz! Mit rontottam el? Nem tettem meg mindent, amit kértél? Nem hajtottam végre minden parancsodat tökéletesen? Még mindig kevés vagyok neked? Áruld már el, mit vétettem!

Túl hosszúra nyúlt a csend, szinte hallotta, amint Shard fogai vacognak az indulattól. Felelnie kellett valamit.

– Semmit… Te semmit… – nyögte ki végül.

– Gunz, nézz már magadra, ez nem te vagy! – folytatta a kínzását Shard, láthatóan elégedetlenül a válasszal. – Mindig is tiszteltem benned az őszinteséged és az egyenességed! Mi ütött beléd? Miért nem mondod meg az igazat?

Miért nem hagyja már békén? Mennyire makacsul nyaggatta – de hiszen éppen ezt szerette benne, hogy ennyire önfejű, mindig véghezvitte, amit eltervezett. Ebben nagyon hasonlítottak egymásra. És tulajdonképpen abban is volt valami, amit mondott. Nagyon nem volt jellemző rá eddig ez a fajta menekülés, amit most művelt. Ahelyett, hogy szembenézett volna saját magával, inkább kivetítette a problémáját másokra, akiket könnyebb volt gyűlölni. Igen, a könnyebbik utat választotta az igaz út helyett, szembeköpve ezzel minden elvét, amihez úgy ragaszkodott eddig.

De ha ez nem ő volt… akkor mi  is volt ő tulajdonképpen? Mit kellene tennie ahhoz, hogy újra helyreálljon a világ egyensúlya a fejében, és végre kibéküljön önmagával?

Az egyszarvúra nézett, aki egyszemélyes ítélőszékként magasodott felé, nemes tartással, mégis remegve, hatalmas, csillogó szemekkel, a hosszú naptól kócos sörénnyel. Szinte érezte a gravitációszerű vonzását, amint hívta őt, mint lepkét a fény, mágnes a vasat, ellenállhatatlanul, soha nem szűnően. De valójában erről nem Shard tehetett. Nem az ő tulajdonsága volt a vonzás, hanem Gunzé a vonzódás. Villámcsapásként hasított belé, hogy a saját legyőzhetetlen vágyakozását érezte, bármennyire is tiltakozott ellene. Ebből a kötelékből így nem fog szabadulni, amíg él – hacsak el nem fogadja, és nem tesz valamit, hogy kielégítse a vágyait.

Nagyot sóhajtva levonta hát a következtetéseit, belenyugodott a tényekbe. De hol is csúszott félre ez az egész? Elég volt egy röpke pillantást vetnie a kanyargós sebhelyre Shard vállán, ahol kilátszott a sötét bőre, és máris tudta a választ. A Vipera jelvénnyel kezdődött minden, még ha akkor nem is sejtette, hogy ez lesz belőle. Ahányszor csak az egyszarvú kiégetett szőrére esett a tekintete, mindig ugyanazt érezte: az elérhetetlen magasságokban lebegő, nemes Moonshard kisasszony makulátlanul tündöklő bundáját sikerült elcsúfítania, saját magához tette hasonlatossá, megjelölte magának a pecsétjével, hogy mindenki lássa, ez a póni hozzá tartozik, tiszta lelkébe belegázolt, romlatlanságát elrontotta.

Azóta Shard csak még magasabbra szárnyalt, és ezzel egy időben süllyedt ő egyre mélyebbre, állandóan felfelé kapkodva, hogy lerántsa magához ezt a félistent maga mellé a mocsokba. Nem azért, mert uralkodni akart rajta. Nem azért, hogy megtörje az akaratát, hogy rákényszerítse a sajátját, hogy birtokolhassa. Egyszerűen azt szerette volna, ne távolodjon tovább tőle, figyeljen rá, csak rá figyeljen. Be akarta szennyezni, hogy azután együtt fedezhessék fel a testiség minden szennyét. Halandóvá akarta változtatni, hogy együtt halhassanak meg.

Ez volt az egyetlen, amit tehetett. Döntött, átkelt a hídon, és felégette azt maga mögött. A sorsát Shard patájába helyezte, hadd ítélkezzen felette. Ha elfogadja őt, akkor valamiképp majdcsak elfogadja saját magát, bármennyire is legyen rémületes az az út – és ha elutasítja, akkor is eléri, amit akar, véget vet a hazugságoknak.

Két lépéssel átszelte a közöttük lévő fényéves távolságot, picit nyújtóztatta a nyakát, hogy rendesen elérje a magas egyszarvút, és Shard ajkaira tapasztotta az ajkait.

Mintha apró szikra pattant volna át kettőjük között, hirtelen tökéletesen ébernek érezte magát, a napnál is fényesebben égett bele a jelenet a szemébe. Az idő szinte állóra lassult, így alkalma nyílt egyszerre több meglepő dolgot is kényelmesen megfigyelnie.

Az egyik ilyen volt, hogy minden előzetes várakozásával ellentétben nem szakadt a fejükre a mennyezet, nem nyílt meg alattuk a föld. Tulajdonképpen semmi szörnyű dolog nem történt, pedig bármit el bírt volna képzelni.

A másik felfedezését Shard fizikai valójával kapcsolatban tette. Orrával mélyen beszippantotta bőrének szagát, amit főleg a tisztálkodásnál belekent, távoli világok fűszereit hordozó olaj határozott meg, de a sok kimerítő utazás, cipekedés, munka után kezdett rajta átütni valamilyen egészen kellemes, édesen csípős, csak Shardra jellemző egyedi illat is. Abban az első tizedmásodpercben, míg nem értek egymáshoz, próbált valamilyen koncepciót kialakítani magában arra vonatkozólag is, vajon milyen lesz majd az egyszarvú íze – de ilyen téren pont az lepte meg, hogy semmi különöset nem érzett. A néhány órája elrágott rágógumijának egészen elhalványult, gyümölcsös ízén kívül Shard ajkai tökéletesen ízetlenek és tiszták voltak, mint a víz.

És a legfelkavaróbb, szinte ijesztő tapasztalata az egészben a saját reakciója volt. Igen, Shard víz volt neki, a legédesebb, kristálytiszta, gyémántként csillogó forrásvíz, amit hosszú, kitikkadt sivatagi vándorút után csak kóstolhatott, olthatatlan szomjúsággal, mohón nyelte minden cseppjét. Mintha valamilyen kábítószert fogyasztott volna, feje könnyű lett a boldogságtól, akár egy héliumos léggömb, mellkasában pillangók repdestek csapongva.

Az egész nagyjából egyetlen másodpercig tartott, éppen addig, míg Shard döbbenettől lemerevedett agyában kapcsoltak az áramkörök – akkor pedig az egyszarvú elrántotta a fejét, és rémülten hátraugrott helyből vagy hatlábnyit. Szemében félelem ült, az arca elé kapta a patáját, mint akit megütöttek, és ezt az érzetet erősítette a nyakától a füle hegyéig felfutó vörösség is. Sokáig csak tátogott, de nem bírt egy hangot sem kipréselni a torkán.

– Te… te… – nyögte végül az egyszarvú hitetlenül.

Gunzra újra visszaereszkedett a sötétség. Igen, ezt már hallotta. „Gunz, baszd meg, te beteg vagy!" – ordított rá Riverfang is, és ez volt, ennek kellett lennie a normális reakciónak minden épeszű póni részéről.

– Bocsáss meg… – lehelte a szavakat.

Nem mert többet Shardra nézni. Megmérettetett, és könnyűnek találtatott. El akart süllyedni szégyenében, ám nem tehette – lassan, minden lépésért megküzdve elvonszolta hát magát a hangár ajtajáig, hogy majd odakint, a hóban hűtse le a lelkében tomboló érzelmeket. Az egyszarvú végre nem követte, egyedül maradt a csillagtalan, fagyos éjszakában.

Ott, ahol nemrég még tomboló tavasz dúlt a mellkasában, most minden szilánkosra tört, mintha csak leheletvékony üvegből lettek volna a reményei. A szilánkok pedig belemartak minden egyes lélegzetvételénél. Nagyon fájt. Mégis, lehetett volna rosszabb.

Nem azért született kilenc élettel, hogy végül a sérült lelke ölje meg. Mikor a gyengébbek már rég feladták és meghaltak volna, ő mindig tovább küzdött, és győzedelmeskedett. És ismerte jól a régi mondást: ami nem ölte meg, az csak erősebbé tette – máris mintha megkönnyebbült volna egy kicsit. A fájdalom nem múlt el, talán soha nem is fog, de az a tonnás teher, amit eddig cipelt a hátán, végre lekerült róla, szabadon lélegezhetett ismét.

Végre azt is elérte, amit akart. Miután kimutatta a foga fehérjét, Shard többet nem fogja kölyökkutyaként követni mindenhova, erre fogadni mert volna.

Bizonytalanul közeledő léptek alatt ropogott a hó. Megint tévedett?

– Gunz…

Mi mondanivalójuk lehetett még egymásnak ezek után? Összeszedte minden önbecsülését, bár a szemeit szorosan be kellett csuknia hozzá. Nem számított, úgyis vaksötét volt.

– Mondd ki, Shard. Forgasd meg bennem a tőrt.

– Gunz… Félreértesz engem, azt hiszem… – motyogta az egyszarvú tétován. – Én… én tartozom bocsánatkéréssel… Nem… Nem értettelek, és most… most is csak sejtéseim vannak… De tudnod kell, hogy… Ha te azt szeretnéd,… szóval… akkor nekem… sincs ellene kifogásom… Szóval érted…

Eltartott egy darabig, mire összepakolta a szavak értelmét, ám továbbra sem hitt a fülének. Felpislantott a hangárajtón kiszűrődő fény előtt álló sötét sziluettre. Nem vált köddé és nem is vádolta tovább – csendben maradt, és várakozott.

– Ko… komolyan mondod? – kérdezett vissza inkább időhúzás gyanánt. Maga is alig értette, miket beszélt Shard, viszont viccnek nagyon rossz volt, az biztos.

Az árnyalak csupán bólintott.

Most már tényleg jeges rémület szorította össze a szívét. Mi a fenét csináljon? Az előbb már lemondott róla, belenyugodott a sorsába, most pedig Shard mégis itt áll előtte, és bocsánatot kér… Túl hamar vonta volna le a következtetést? Van mersze még egyszer elölről kezdenie az egészet? Egyszer már megégette az egyszarvú, mi lesz, ha ismét így jár? Persze a jutalma a mindent elsöprő boldogság lenne, ha csak egy rövid időre is, a büntetését pedig ismét elviseli, ha el kell.

De most, mikor nem az indulatai vezették, sokkal nehezebb dolga volt. Ha felbosszantják vagy felhúzza magát, bármire képes, ezt tudta jól, viszont hideg fejjel, megfontoltan közeledni szexuálisan egy kancához, az egészen más lapra tartozott. Zavarba jött a saját érzéseitől, kellemetlen volt ilyen őszintén felfednie őket.

Sokat segített viszont a sötétség. Nem látta tisztán Shard arcát, nem kellett a szemébe néznie, és ez segített neki összekaparnia az elszántságát. Elfojtott indulatoktól remegve hajolt közelebb az egyszarvúhoz, a szájában érezte a perzselő leheletét, mielőtt megcsókolta volna.

Ezúttal tökéletesen más élmény várt rá, mint legutóbb. A felfedezés varázsa nagyrészt elpárolgott belőle, a spontán ártatlanság átadta a helyét a buja szenvedélynek. Az egész teste belebizsergett a tudatba, hogy talán ezúttal Shard nem zárkózik el tőle, és talán végre elérheti azt, ami ennyi ideig kínozta, és végre két félből egy egész lénnyé olvadhatnak össze egyetlen ölelésben. Maga sem tudta, mit is tesz, önző is volt, sürgette is az idő, hiszen rövidesen indulniuk kellett, nem tudta meddig mehet el. Mohó vágyakozással karolta át Shard nyakát, és a nyelvét átcsúsztatta az egyszarvú szájába.

Soha még csak hasonló édes bűntudattal teli boldog forróságot nem érzett, a bőréből ki bírt volna ugrani tőle – ezért is lehetett, hogy eltartott néhány másodpercig, mire észrevette, valami baj van. Zavartan lassított egy kicsit, mire megpróbálta összerakni magában, mi is történhetett.

Ó, milyen buta is volt! Ha több tapasztalattal rendelkezne, biztosan százszor hamarabb észrevette volna. Nevetnie kellett a helyzet abszurditásán: Shard az ölelésében hullamereven és jéghidegen tűrte az érintését, rettegve várta minden mozdulatát!

Halkan kuncogni kezdett, elengedte és eltolta magától a rémült egyszarvúszobrot, amivé barátja változott. Annyira nem érdekelte Shard reakciója, hogy minden pozitív érzését kivetíthette rá, pedig ő egyáltalán nem volt benne a buliban. Na mi van, Gunz, ezt akartad, nem? Leereszkedett hozzád az istennőd, és megengedte, hogy megöleld – igaz ugyan, hogy halandóvá változni már nem fog a te kedvedért. Nem bírta ki röhögés nélkül! Annyira hasonlítottak egymásra, hogy ugyanabban a szituációban ugyanazt a reakciót választották. Ő is simán odaadta magát bárkinek, ha ezzel elérhette a céljait, és Shard is tétovázás nélkül eltűrte, hogy csináljon vele bármit, bármilyen gusztustalan legyen is. Csak még azt nem értette, miért.

De az eredmény szörnyű volt. Nem tudta önző csődörként kihasználni társa passzivitását, neki erre nem volt szüksége. El sem bírta képzelni, az a sok szerencsétlen, akivel bármiféle érzelem nélkül lefeküdt, miként lehetett rá képes. Ezek szerint mégiscsak vesztett, és még észre sem vette! Ó, micsoda szerencse, hogy már felkészült rá, és másodjára koránt sem fájt annyira! Szomorú volt, igen, szomorú és vicces: keserű nevetését elnyelte a hó.

– M… mi az? – Shard a döbbenettől csak sokára találta meg a hangját.

– Haver! – verte hátba Gunz a röhögéstől elcsukló hangon. – Komolyan csipázlak, tudod? Hatalmas arc vagy, soha nem találkoztam még hasonlóval! Engem nevezel hazugnak? Miért nem mondod a szemembe, hogy „bocs, Gunz, nem vagyok buzi”? Majdnem sikerült rászedned, hallod, majdnem!

– N… nem haragszol rám? Esküszöm, nem tudtam! Meg akartam próbálni… én tényleg igyekeztem! – mentegetőzött az egyszarvú. – Kérlek, adj még egy esélyt… Ígérem, nagyon fogok vigyázni, hogy ne vedd észre…

– Eh, te miről beszélsz? – nyújtotta rá a nyelvét Gunz. – Utálom a sült fagyit, nem kérek többet efféle meglepetésből, köszönöm.

– De…

– Nem értem, miért teszed ezt magaddal. Valld be őszintén: szerelmes vagy belém?

– Nem, vagyis nem tudom, vagyis…

– Akkor miért?! – kiáltott az egyszarvúra követelőzően, mert megunta a hezitálását.

Nem kapott választ a kérdésre. Pedig ennyi magyarázatot igazán megérdemelt. A sötét sziluett előtte lassan egybeolvadt a talajjal.

– Mondd meg, miért? – kérte szelídebben.

– Mert… mert nem akarlak elveszíteni – érkezett a felelet nagyon vékony, a sírás szélén álló hangon. – Azt szeretném, ha nem küldenél el… és barátok lennénk…

– Barátok, te buta? – kérdezte meghatódottan, és próbálta lenyelni a jókora gombócot a torkában, amit Shard hüppögése idézett elő. – Az ilyen rossz barátok, mint én, nem érdemlik meg, hogy megalázd magad miattuk. Sokkal többet érsz te annál. Te vagy a legerősebb egyszarvú, akit ismerek, lehetnél egy kicsit büszkébb magadra.

– De… – ellenkezett Shard, majd egy nagy sóhajtás után picit erősebb hangon folytatta – …de Riverbloom azt mondta, a varázserő önmagában semmit nem ér, és igaza van… Én is sokáig azt hittem, csak az számít, hogy végre erős lehessek és… és végre odaállhassak a szüleim elé… De… de mit ér az erőm, ha nincs senki, akit megvédjek vele, Gunz? Mihez kezdek, ha… ha te elküldesz… és megint… megint egyedül leszek…?

– Ne haragudj, amiért mindig ezzel fenyegetlek – felelte Gunz bűntudatosan, és beletúrt az egyszarvú havas sörényébe, hogy megnyugtassa. – Tudnod kell, nem gondolom komolyan. Aki egyszer Vipera lesz, az az élete végig Vipera marad, emlékszel?

– Igen, de… belegázoltam az érzéseidbe, mert képtelen vagyok viszonozni őket – nyüszítette Shard –, pedig… pedig nagyon szeretném, mert… annyira kedves vagy, és jól esik nekem, de nem tehetek róla, nem megy!

Gunz felemelte a fejét, és végignézett maga körül a sötét táboron, el az őrtornyok mellett, át a fekete erdőn. Úgy tűnt, időközben elállt a hóesés, a szél lassan szétszaggatta a felhőket, és előbukkantak a csillagok. Teleszívta a tüdejét a tiszta, fagyos levegővel, majd hatalmas párafelhő képében kifújta, és vele együtt mindent, ami odabentről feszítette.

– Na és? – vonta meg végül a vállát vidáman. – Attól még lehetünk barátok!

– Té… tényleg? – nézett fel rá Shard sziluettje reménytől csillogó szemekkel.

– Simán! – vágta rá Gunz, és pajkosan az egyszarvúra kacsintott. – De csak ha nem bánod, hogy ha néha a seggedet bámulom!

Shard halkan kacagni kezdett az ötletre, majd egyre jobban magával ragadta a nevetés, amint minden feszültség elszállt belőle, és megkönnyebbült.

– Gunz, neked tényleg hiányzik egy kereked! – nevette csilingelve, és átölelte a barátját.

– Arra mérget vehetsz, bébi!

 

***

 

A reaktor halkan nyüszített alattuk, amint a Sárkányölő a hosszú lábain majdnem ötven mérföldes sebességgel röpítette őket előre. Ment volna ennél sokkal gyorsabban is, csak Gunz nem merte hajtani, egyfelől Icedrop figyelmeztetése miatt, másrészt pedig az út is elég kiszámíthatatlanul kacskaringózott előttük, és nem szeretett volna berongyolni az erdőbe. Azért pár pillanatra kipróbálta a gép végsebességét, ami valahol hatvan körül lehetett, viszont úgy már annyira zajos volt a pilótafülke a sok kiöregedett szigetelés és zörgő fém miatt, hogy egyébként is megunta volna hosszú távon. Így is megteszik az utat nagyjából tíz óra alatt.

Nem zsúfolódtak be annyira a pilótafülkébe, mint mondjuk a Borzban, aminek Shard biztosan örült, mert anélkül volt jó kilátása, hogy teljesen a pilóta nyakában lenne, de ő azért egy picit sajnálta. A bevetéseik legszebb pillanatai voltak, amikor az egyszarvú megtámasztotta a lábát a feje mellett, és ő beszívhatta a bőre illatát, vagy mikor a kimerültségtől már-már erotikusan a fülébe lihegett, egyszerre csiklandozva az apró szőröket rajta, és végig az egész gerincét.

Igen, ezt már megbeszélték, nem lesz közöttük semmi komolyabb, ám ennyi plátói szerelmet megengedett azért magának, legalább addig, amíg talál egy másik szimpatikus pónit. Tudta már, a szerelme tökéletesen vak, bár azért bízott benne, hogy legközelebb egy csődör lesz az illető.

Míg egyre fogytak a sötét mérföldek előttük, Shard szundított egyet, félig-meddig kényelmesen elhelyezkedve az ülésében, Gunz pedig fáradtan meresztette a szemeit a fényszórók halvány pászmái által megvilágított útra. Eleinte még egy-egy elágazásnál lassítania kellett, míg kiböngészte a Sárkányölő számítógépébe töltött térképen, merre is kellene továbbhaladniuk, de azután lassan vöröses pír jelent meg az ég alján, amint pirkadni kezdett, és így már volt mihez tájolnia magát: nekivezette a gépét egyenesen Celestia felkelő Napjának, mintha csak megkezdődött volna a végső ütközet.

Kora délelőttre járhatott, amikor Shard ébredezni kezdett, és hangosan megpróbálta kinyújtóztatni az elgémberedett tagjait. Ez még a viszonylag tágas fülkében is azzal járt, hogy a lábait átnyújtotta a szélvédő felé, egy óvatlan mozdulattal majdnem eltalálva Gunz fejét.

– Hé! – mordult rá a hadnagy, mert nem éppen ilyen romantikára számított, majd kicsit kedvesebben hozzátette: – Megálljunk egy picit, hogy kiszállhassunk megmozgatni a lábainkat?

– Miattam ugyan ne – felelte Shard álmos hangon, és Gunz sokért nem adta volna, ha hátranézhet megcsodálni az összekócolt sörényét. – De ha megállsz, akkor átveszem, és te is szunyálhatsz egyet, mit szólsz?

El kellett ismernie, olyan álmos volt, mint még soha, és nem is volt értelme dögfáradtan megérkeznie a csatába.

– Rábeszéltél – felelte, és megállásra bírta a monstrumot.

Míg Shard átvette az irányítást, majd előbb bizonytalanul dülöngélve, végül egyre rutinosabb lépésekkel felgyorsította a Sárkányölőt, kényelmesen hátradőlt az ülésében, és megpróbált úgy elhelyezkedni, hogy aludhasson. Éppen megtalálta azt a pozíciót, ahonnan nem fog lépten-nyomon lebillenni a feje, amikor az egyszarvú újra megtörte a csendet.

– Gunz… Valamit be kell vallanom.

– Ajjaj, ez rosszul kezdődik – felelt lehunyt szemmel, azután inkább mégis kinyitotta, mert érezte, egy gőzmozdony erejével és sebességével közeledik felé az álom. – Mi van ma, a vallomások napja?

Erre a retorikai kérdésre Shard inkább nem felelt.

– Nem fog nagyon tetszeni, úgyhogy kérlek, ne akadj ki – mondta helyette óvatosan.

– Te jó ég, nyögd már ki, mi az?

– Az a reaktor, amit Icedrop beszerelt… valójában nem is reaktor.

– Ez kurvára megmagyarázza, miért nem csinál semmit – bólintott kicsit ingerülten Gunz. – És ha nem reaktor, akkor micsoda is valójában, minek hurcibáltuk magunkkal, és mi a fenéért foglalja a helyet a rakéták elől? Gondolom nem valami szupertitkos fegyver?

– De, de, igen! – kapott a jó magyarázaton az egyszarvú. – Persze, hogy fegyver!

– Gyanús vagy te nekem – forgatta a szemeit Gunz. – Ha egy sima új fegyver lenne, nem titkoltátok volna el előlem.

– Szóval a helyzet az, hogy az egy EMP generátor.

– Ez Icedropnak biztosan jelent valamit, de nekem marhára nem. Mi a túrót csinál pontosan?

– Egy bizonyos sugarú körben megöl minden elektronikát maga körül.

– Saját magát is?

– Igen.

Egy pár percig köpni-nyelni nem tudott a hír hallatán.

– Fasza – nyögte ki végül sápadtan. – És mekkora az a bizonyos sugár?

– Látod, ezt nem tudom pontosan – felelte Shard őszinte örömmel, amiért Gunz még nem kezdett el üvölteni. – Icedrop mindenféle energiasűrűségről meg hatásfokról, tereptárgyakról, domborzatról és a föld görbületéről beszélt nekem össze-vissza, de egy szót sem értettem belőle. Azt mondta, az eredeti helyén olyan ezerötszáz láb lehetett a hatósugara a saját áramforrásáról, de rákötötte a Sárkányölő reaktorára is, így akár kétszer vagy négyszer annyi is lehet. Az egész azon múlik, hogy mit bír a szuperkondenzátor, vagy mi, ami benne van.

– És mit bír?

– Nem tudtuk kideríteni. Ami a tervrajzokon van, az bírni fogja, de látszólag valakik módosítottak rajta építés közben. Icedrop megpróbálta szétszedni, de mágikusan van lezárva, valamilyen rúnákkal. Azt mondta, beletolunk mindent, amit lehet, és akkor elég nagyot fog szólni.

Gunz pár pillanatra a patájába temette az arcát, amíg gondolkodott, majd fáradtan simított végig a szemein.

– Jó, akkor hadd foglaljam össze a remek terveteket – szólalt meg végül kimerülten. – Bevágódunk az ütközet kellős közepébe, és felrobbantjuk ezt az izét, amitől az összes csatagép felborul, mire a pónik kiszállnak, és a kézifegyvereikkel lövik egymást halomra.

– Ez nem fog bekövetkezni. Az egyszarvúknak meg se kottyannak azok a pici kaliberek.

– Tömegverekedés?

– Talán nem.

– Hát, szép álom – hagyta helyben Gunz. – És mi? Velünk mi lesz? Nem veszélyes az a szar, ha rajta ülünk?

– Icedrop elismerte, hogy a teljes terhelésen lévő reaktorral lehetnek gondok, amikor megsülnek a biztonsági áramkörök.

– Csodás. Biztosan jót fogok ezek után aludni. – Egy picit forgolódott, azután hozzátette: – Már értem, miért nem akartátok ezt az orromra kötni. És tudod mit? Felejtsük is el, hogy említetted.

– Ne csináld ezt, Gunz. Hiszen mind erről álmodtunk! Nem lesz több háború! Soha többet nem kell egyetlen barátunknak sem meghalnia! Mindannyian hazamehetünk végre!

– Ezt úgy mondod, mintha téged olyan nagyon várna az otthon! – vágta az egyszarvú fejéhez gúnyosan. – Nekem semmim sincs, ahova visszatérhetnék, legfeljebb egy doboz a híd alatt! Mit vársz tőlem, adjak fel mindent, amit elértem, és legyek újra pitiáner bűnöző? Mennyi időt és energiát öltünk ebbe a szaros Sárkányölőbe is, és még csak ki se próbálhatom? Sírni tudnék! A lehetetlent kéred tőlem, Shard!

Shard átnyúlt a műszerfal fölött, és kedvesen összeborzolta a sörényét.

– Ezt te se gondoltad komolyan. De ha ez megnyugtat, az a valószínűbb, hogy kettőnk számára nem lesz szabad távozás. Otthagyjuk a fogunkat, és igazad van, jobb is, hová is mehetnénk? Egyikőnk képességei sem érnek semmit sehol máshol, csak a harcmezőn.

– Örülök, hogy ilyen vidáman látod a helyzetet – morogta Gunz a szemhéjai súlyával küszködve.

– Én már beismertem, hogy nem tehetünk mást. Túl nagy lehetőség ez ahhoz, hogy kihagyjuk.

– Idealista vagy. Gondolod, Luna és Celestia pedig szépen egymás nyakába borul majd? „Kedves testvérkém, belátom, tévedtem, ugye meg tudsz bocsájtani?" Fenéket. Nem fog változni semmi.

– Minden harci gép ott lesz, ami valaha épült, és még valamennyire is működik. Eltűnnek végre ezek a megátkozott szörnyek. Ezután a háborúk teljesen más szabályok szerint zajlanak majd, ha lesznek egyáltalán.

– Lefogadhatod, hogy lesznek… – motyogta Gunz, de már túl fáradt volt a vitatkozáshoz.

Egy picit még fészkelődött, hogy az ülése ne nyomja annyira kényelmetlenül, majd egyszerűen álomba zuhant.

Nem aludt valami jól, többször felbukkant az öntudatlanság hullámai közül, de a Sárkányölő monoton zaja és a kinti szürkeség egyre visszanyomta a mélybe. Egyedül akkor riadt fel tényleg, amikor ébredező tudata síri csendet talált maga körül, és elviselhetetlen világosságot. Kellemes meglepetéssel konstatálta, hogy a szélvédőn keresztül erejük teljében hullanak rá a napsugarak, és kellemesen melegítik a bundáját.

Kinyitotta a szemét, és körülnézett maga körül. A csatagép egy domb mögött állt, körülötte sok-sok társával együtt. Dél körül járhatott az idő, fényesen sütött a nap, és idelent, ennyire délen hónak még csak nyomát sem találta. Sejtette, hogy elérték a Mossground gázlót – Mi másért állt volna meg Shard? –, ezt bizonyította a háta mögött elterülő lankás dombság is. Északra, pár tíz mérfölddel arrébb magas sziklafalak emelkedtek, azok közül érkezett a laposabb vidékre a Rodeo folyó, és itt szétterülve vett birtokba egy kisebb alföldet. Két ágra oszlott, ezzel egy nagyjából fél mérföld széles szigetet szakítva ki a földből, melynek két partján annyira lelassult a sodrása, hogy a pónik és más errefelé vonuló állatok itt ősidők óta megkockáztathatták az átkelést. Jelenleg a folyó kellően mély és sebes volt ahhoz az északi esőzések miatt, hogy képtelenség legyen rajta átúszni, de a csatagépek legtöbbjének jó, ha a térdéig ért, ezért híd nélkül sétálhattak keresztül rajta.

A folyó túloldalán a dombság újra elkezdődött, és egészen biztos lehetett benne, hogy ott állomásozik jelenleg láthatatlanul a birodalmi hadsereg. A gázló a dombok közül tökéletesen bevédhető volt: semmi mást nem kellett tenni, mint néhány röpte robotrakétát megereszteni a közeledők felé, azok megtették a hatásukat. Jól mutatta ezt az is, hogy a folyó két partján és a szigeten is alig maradt növényzet, mindenhol kráterek és fekete foltok csúfították a talajt. Na meg kiégett roncsok.

Ha viszont jobbra vagy balra fordult, a körülötte hosszú sorokban álló, alakzatba rendeződött szakaszok képe rögtön izgatottsággal töltötte el. Igen, egyszerre ennyi gépnek talán lesz esélye átkelni, ha megindulnak. A hosszabb lőtávú, rakétákkal és könnyű sínágyúkkal felszerelt egységek a dombok mögül fedezik a mozgékonyabb társaikat, amint azok az ellenfél védelmét áttörve átkelnek a folyón. Csak a másik oldal dombjai mögé kellett valamiképp elérniük. Fáradhatatlan pajzsegyszarvúak, tökéletes pilóták, jó parancsnokok és egy remek, cseles haditerv kellett mindössze hozzá – ezek nélkül pedig mindannyian elhullottak valahol ott, a síkságon, mint már oly sokan, akik megpróbálták.

Egy tökéletes csapda, mészárszék volt a terep. Bízott a szakaszában, bízott a társaiban, bízott a feletteseiben, ismerte Shard erejét – bár nem sejtette, mennyi maradt meg belőle a pajzsvizes incidens óta –, tudta, hogy képesek lennének áttörni. Mégis, mikor az áldozatokra gondolt, a mérleg nyelve egyre jobban Shard terve felé billent. Inkább essenek egymásnak husángokkal a pónik, mint hogy kényelmes távolságból gombnyomásra osszák a halált. Nem volt ebben a harcban semmi tisztesség, semmi becsület.

Odafent a magasban, messze a fegyverek hatósugarán kívül színes alakok köröztek: a pegazus felderítők. Sokkal közelebb nem mertek jönni, mert a pilóták között biztosan akadt jónéhány, akik nem sajnálták volna a lőszert, hogy közéjük csördítsenek. Mégis, annyiról legalább gondoskodtak, hogy ne lehessen sunnyogás: amint az egyik oldal belefogott egy hadműveletbe, tudott róla a másik is. Érdekes játékszabályok voltak, de lehetett hozzájuk alkalmazkodni.

Kaparászást hallott valahonnan a Sárkányölő fémburkolata felől, és kisvártatva Shard jelent meg odakint. Az egyszarvú felnyitotta a pilótafülke tetejét, néhány ügyes tornamutatványt végrehajtva beküzdötte magát a helyére, majd kimerülten fújtatott egyet.

– Hello, Gunz, látom, felébredtél – mondta azután.

– Miről maradtam le? Rádiócsend van? – kérdezte Gunz, és néhány nagy pislantással megpróbálta kiűzni a szeméből az álom maradékát.

– Igen, már korábban bejelentették. Nagyjából egy fél óra múlva kezdődik az ütközet, de akikkel beszéltem, nyugodtak és vidámak.

– Hallod, igazán jó haver vagy, hagyod, hogy átaludjam életem utolsó napját? – kérdezte kicsit szemrehányóan.

– Szükséged volt rá – felelte halkan az egyszarvú.

Ebben azért akadt némi igazság, nem is haragudott igazán komolyan. Ugyan, mit is csinált volna, ha hamarabb felébred?

– Beszéltem a testvérekkel – folytatta kis szünet után Shard. – Riverfang üzeni, hogy ne haragudj rá azért, amit mondott.

– Makacs dög, de szívesen megölelném most – mondta Gunz nehéz szívvel. – Hol vannak? Van még időm kiszállni? Én tartozom neki bocsánatkéréssel már megint!

– Úgy se merne a szemedbe nézni. Ha ennek vége, és úgy alakul, majd megteheted.

– Ha…

– Riverbloom megkapta az ajándékát Woolytól. – vágott közbe Shard, mielőtt kimondhatta volna, amit gondolt. – Pontosabban a tábori orvos. Ekkora üveg pajzsvízzel lesz majd esélye szépen lassan leszokni róla. Azt mondta, örökre hálás lesz neked ezért, hogy még utoljára a bátyja mögött ülhet. Gunz, fogalmam sincs, honnan szerezte, vagy miként csináltad, és mikor. Azt hittem, csak magaddal voltál elfoglalva, de nem… Neked mindig van időd másokra. A legjobb póni vagy a világon.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – mondta Gunz a zavartól vöröslő fülekkel. – De örülök, hogy Bloom jól van.

– Icedrop is beszélni akar veled. Nyitva tartja a Sünből a kettes kódolt csatornát, ha gondolod, bekapcsolom.

– Hát akkor rajta – felelte enyhe izgatottsággal. Egyébként is volt néhány kérdése a technikushoz.

Shard kapcsolgatott valamit a háta mögött, majd egy pittyenés jelezte a kommunikátorból a vétel létrejöttét.

– Icedrop, itt Gunz, hallasz?

– Szia, Gunz – köszönt a csődör szomorú, minden előírásosságot nélkülöző hangja.

– Képzeld, volt egy meglehetősen kellemetlen beszélgetésem Sharddal még az este! – újságolta a hadnagy egy cinkos pillantást vetve maga mögé a másodpilótájára.

– Igen, ne haragudj, amiért titkolóztunk előtted…

– Ja, tényleg, beszéltünk arról is, de most másra gondoltam. Egy csomó kínlódást és kellemetlen pillanatot megspóroltál volna nekünk, ha előre megmondod, hogy ez lesz életem utolsó napja!

– Tudod, folyamatosan azon rágom magam, miként lehetne ezt az egészet másképp megoldani…

– Haver, nincs mindenre jó megoldás. Bízd csak ránk, majd mi Sharddal elintézzük. Inkább azt áruld el, mégis mennyire kell közel kerülnöm? Mekkora a hatósugara ennek az izének? Három mérföld vagy hat? Nem mindegy!

– Komolyan nem tudom. Amennyire tőlem tellett, felerősítettem. A Sárkányölőben nagy teljesítményű reaktor van, biztosan hatalmasat fog szólni. De meg kell értened, soha senki nem végzett ilyen kísérleteket. Nincsenek róla könyvek vagy képletek. Talán nem is működik, de talán az is elég lenne, ha ott beindítanád, ahol állsz. Tényleg fogalmam sincs.

– És mit javasolsz akkor? Te vagy a szakértő.

– Az biztos, hogy a föld, a dombok leárnyékolják. Elég erős áramot kell gerjesztenie, hogy minden csatagépet megsüssön a környéken. Az optimális az lenne, ha eljutnál a harctér közepére, a szigetre, de tudom, ez lehetetlen. Sokkal hamarabb szétlőnének.

– Bízd csak ide, máris van egy tervem. Inkább azt mondd, hogyan kell elindítani.

– Egyszerű, felprogramoztam a számítógépre, te is vagy Shard is elindíthatja. Nagyjából hatvan másodperc kell neki, hogy teljes terhelésre kapcsolja a reaktort, és a megfelelő pillanatban automatikusan elsüti az EMP generátort.

– Shard azt mondta, a reaktorral lehetnek bajaink.

– Nézd, Gunz, nem akarok hazudni neked. – Icedrop hangjából sütött a bizonytalanság. – Hála az égnek a fúziós reaktorban a nukleáris robbanás ki van zárva, ezért akik pár tíz lábra állnak tőletek, biztonságban lesznek. Amikor az elektronika elszáll, a mechanikus védelem megpróbálja leállítani a generátort, és… Hát, talán nem lesz baj, de a legvalószínűbb, hogy az egész gépet belülről tépi majd szét a túlnyomás. Javasolnám, hogy katapultáljatok még előtte, ha lehet, viszont ha későn indultok, az ejtőernyő nem fog kinyílni, szóval talán az a rosszabb megoldás.

– Mindig bírtam a pozitív hozzáállásodat, barátom – kuncogott Gunz a mikrofonba.

– Gunz, esetleg… Ha gondolod, nem muszáj mindkettőtöknek mennie.

– Icedrop, itt Shard. – vette át a szót az egyszarvú. – Gunznak szüksége lesz a pajzsomra, ha el akar jutni a szigetig.

– Tudom, Shard, de…

Gunz őszintén felkacagott a másodpilótája makacsságát hallva.

– Hallottad a kisasszonyt, Icedrop! – kurjantotta a rádióba. – Ha egyszer kijelenti, hogy jön, akkor jön.

Néhány másodpercig síri csend telepedett a kommunikátorra, azután ismét megszólalt Icedrop letört hangja.

– Akkor sok szerencsét nektek. Kiszállok, mert most érkezik Luna hercegnő. Remélem, amikor ennek vége, újra mind együtt lehetünk.

Gunz nem tudta, mit is felelhetne erre, semmi frappáns nem jutott az eszébe. A kis lámpa hamarosan ki is aludt a műszerfalon, jelezve a csatorna lezárását. Hát, legalább a hosszú búcsúzkodást megúszta.

– Gunz, bejövő adás az egyesen – érintette meg a vállát Shard.

– Kapcsold be!

Csak nagyon halk sziszegés töltötte be a pilótafülkét, mintha a szél suhogna, és nem kellett soká várniuk, egy fekete árnyék repült át a dombok felett. Lejjebb ereszkedett, leszállt az egyik közeli magaslatra. Mintha először egy picit összement volna, nehezen lehetett kivenni a formáját, de kisvártatva az alak kihúzta magát, felemelte a fejét, és széttárta a legnagyobb pegazusokat is megszégyenítő méretű szárnyait. Éjfekete és kék színben pompázó páncélján gellert kapott a nap, szügyén a holdat formázó ezüst jelvény tündöklött, amint felemelte a patáját, és levette a fejéről a sisakot. Mélysötét, csillagos eget idéző sörénye kibomlott, és a gravitációt megszégyenítően úszni kezdett a levegőben a széllel.

Megérkezett uralkodójuk, Luna hercegnő. Gyönyörű volt és nemes, termetével tiszteletet parancsoló, amint végigfuttatta a szemeit az előtte felsorakozott seregen, és Gunz nem állhatta meg, hogy a körös-körül felhangzó éljenzésbe ne szálljon be ő is. Soha életében nem látta még a hercegnőt így, szemtől szembe, de minden legendát felülmúlt a megjelenése. Ezer hang harsant és kétszáz csatagép toppantott a lábaival, amint vigyázzba vágták magukat felséges jelenléte előtt, a föld is megremegett.

– Kancák és csődörök, hűséges társaim, barátaim! – kiáltotta a hercegnő a rádióban, és rögtön mindenki elnémult. A dombok között olyan csend lett, hogy Gunz Luna valódi, erősítetlen hangját is hallotta odakintről visszhangként megérkezni.

– Azért vagyunk ma itt, mert mindannyian ugyanabban hiszünk – folytatta Luna. – Hiszünk benne, hogy a pónik népe szabad nép! Hiszünk abban, hogy mindannyian képesek vagyunk felelősségteljes döntéseket hozni, hiszünk abban, hogy irányítani tudjuk a sorsunkat!

Újra felhangzott a kiáltozás, és nem is csillapodott addig, míg a hercegnő fel nem emelte a patáját. Gunznak el kellett ismernie, Luna értett hozzá, mi módon építse fel a hangulatot.

– Amit eddig elértünk, azt közösen értük el – szólalt meg újra a hercegnő. – Nélkületek sohasem ment volna, és ezért köszönöm nektek az áldozatotokat, a kitartásotokat, a bizalmatokat, a hiteteket.

Gunz legnagyobb döbbenetére a hercegnő egy egészen picit meghajtotta a fejét feléjük, és ő legszívesebben térdre rogyott volna előtte. Felemelte a sárkányölő mozgékony mancsát, és tökéletes tisztelgést vágott ki a gépével. A jelek szerint sokan érezhették ugyanígy, a fegyverek sorra az ég felé lendültek.

Luna hercegnő felegyenesedett, és folytatta.

– Csodálatos, amit eddig együtt elértünk, de nem elég! – kiáltotta kemény hangon. – A népünk hatalmas része még a zsarnokságot nyögi! Nem nyughatunk, nincs megállás, míg csak minden testvérünk nyakából le nem téptük a láncokat, míg nem állhatunk együtt, szabadon!

Sokan kiáltottak egyetértően, ám a hercegnő meg sem várta a zaj csillapodását, suhintott egyet a szárnyaival, és kecsesen a levegőbe emelkedett.

– Tudjátok, mivel viccelődnek odaát rajtunk fajtársaink leigázói? – kérdezte keményen, és rögtön síri csend lett. – Azt mondják, „milyen birodalmat is építhetne az Éjszaka hercegnője? A sötétség, az alvás birodalmát?" Feleljetek nekik ti!

Szörnyű bömbölés támadt a pónik között a gúnyos szavakat hallva, de a hercegnő meg sem torpant.

– Mondjátok meg nekem, az éjszakát építjük mi? Ha ők ezt éjszakának nevezik, feleljünk meg nekik együtt és büszkén: igen, inkább élünk egy ilyen éjszakában, mint a Nap elnyomó egyeduralma alatt! Legyetek ti mindannyian az én csillagaim… Nem! Legyünk mi együtt a csillagok! Ragyogjuk be együtt az eget, és hozzuk el együtt Equestriának a köztársaság napnál is fényesebben tündöklő éjszakáját!

Hatalmas éljenzés harsant a dombok között, miközben Luna hercegnő a magasba emelkedett, majd aláereszkedve elrepült az egész sereg sorfala előtt, és eltűnt. Gunz csomóval a torkában fordult hátra másodpilótájához.

– Shard, micsoda disznóságra készülünk mi! – mondta elcsukló hangon, teljesen a beszéd hatása alatt. – Most azt kívánom, bárcsak meghalhatnék Lunáért! Amit tervezünk, az egyszerű árulás.

Az egyszarvú szomorúan bólintott.

– Én is így érzem. De valójában nem áruljuk el a köztársaságot. Egyszerűen csak kicsavarjuk a fegyvert mindenki patájából, kikényszerítve, hogy békésebb módon rendezzék a nézeteltéréseiket.

– Tudom – felelte Gunz –, de mégis… Borzasztóan érzem magam.

Még végig sem mondhatta, hirtelen Gingermint hangja harsant fel a rádióban.

– Második zászlóalj, itt Gingermint. Két perc az indulásig. Hagyjátok szabadon az egyes csatornát a taktikai parancsokra. A többit a szakaszparancsnokok használják belátásuk szerint.

– Hatodik század, itt Winepress. Amint megkapjuk a parancsot az indulásra, teljes sebességgel megindulunk a gázló felé. Első körben ne távolodjatok el nagyon a domboktól, a cél, hogy kicsalogassuk őket, és a rakétásaink minél többet elintézzenek közülük. Ismétlem, ez még nem az általános roham, ne spóroljatok a pajzsotokkal és a kitérő manőverekkel. Akinek távolsági fegyvere van, az is csak tiszta célra lőjön.

– Te jó ég, kezdődik! – kiáltotta Shard majdnem kétségbeesve. – Gunz, ha van valami terved, itt az ideje, hogy megoszd velem! Hogy fogunk eljutni a szigetig?

– Mit gondolsz? – kacsintott hátra Gunz őrült vigyorral az arcán. – Életem legnagyobb blöffjével! Nyiss nekem egy kódolatlan csatornát, hogy mindenki hallja!

– Értettem – nyugtázta Shard a parancsot, majd elfordított pár kapcsolót. – Beszélhetsz.

Gunz eszelős ordításba kezdett az éterben.

– Fémláb, itt Gunz! Hallasz? Fémláb, itt Gunz! Te mocskos szemétláda, a te segged az enyém! Adósom vagy ezzel a párbajjal, megértetted? Ha nem szartad magad még teljesen össze, akkor odavonszolod a valagod a szigetre, és végre elintézzük, melyikőnk is a jobb pilóta! Hallod, te senkiházi? Bújj elő, ha mersz!

A folyamatos üvöltés és szitkozódás mellett felpörgette a Sárkányölő reaktorát, és teljes sebességgel kirobogott a dombok sora mögül, le, a folyópartra.

– Annak a mocskos nyavalyás gyáva nyúlnak pedig, aki kettőnk közé áll, a csata végén személyesen verem ki az összes fogát, megértettétek? Ismertek, nem viccelek! – szórta tovább a szitkokat vidáman. – Mocskos birodalmi szarrágók, ha azt hiszitek, nem kaplak el titeket, tévedtek!

– Gunz, itt Winepress, mi a szart csinálsz, elment az eszed?!

– Kuss baszdmeg, dolgom van! Shard, némítsd el! Fémláb, itt Gunz, hallasz, te anyaszomorító?

Maga sem bízott benne, hogy sikerül, egészen addig, amíg egy nyugodt hang meg nem szólalt a kommunikátorában.

– Hallak, Gunz, itt Fémláb. Fejezd be a szád koptatását, és gyere a szigetre. A többiek ne lőjenek, amíg ezt el nem intézzük.

Gunz abban a pillanatban egyetlen mozdulattal kikapcsolta a rádiót, amint meglátta a szemközti dombok közül a tagbaszakadt Bikát elővágtatni.

– Egyelek meg, el se hiszem, hogy bejött! – fordult hátra izgatottan, és rácsapott Shard páncélozott lábára.

Pedig az igazság az volt, hogy jó eséllyel működnie kellett a cselnek. Az ütközet hivatalosan még nem kezdődött el, és a pegazus felderítők jelentették mindkét szembenálló oldalnak, hogy csak egy-egy magányos csatagép indult meg, nem volt hát okuk az idegességre. A pilótákban pedig, bármennyire is furcsa, élt még a másik iránti tisztelet, és a lovagiasság szabályai. Ha Gunz úgy döntött, párbajra hívja ki ősi ellenfelét, az legfeljebb a feletteseinek okozott fejfájást, mindenki más félreállt az útjából – sőt, valószínűleg fokozódó kíváncsisággal várták a látványosságot. Feltüzelte őket a kérdés, vajon ki fog győzni ebben a felvezető játékban a csata előtt? A köztársaság, vagy a birodalom?

Belegázolt a Rodeo folyó habjaiba, és átegyensúlyozott a sziklás mederben a szigetre. Eddig minden a tervei szerint alakult, senkinek sem jutott eszébe rájuk lőnie. Még az is lehet, hogy a végén sikerülni fog. Talán a reaktor sem hull atomjaira. Minden a legjobban fog alakulni!

– Indítsd be azt az izét! – kiáltotta hátra Shardnak, miközben megállt a sziget közepén, és bevárta, mire a Bika megérkezik.

Fémláb először tisztes távolságban állt meg tőlük, valószínűleg az őrült ordibálásból nem tudta, mire számítson, de amikor meglátta, Gunz kinyitja a pilótafülke tetejét, közelebb vezette a gépét, és ő is kilesett a páncélüveg mögül.

– Coral, haverom, ugye így hívnak? – kiáltotta át a másik gép barack sörényű pilótájának, túlüvöltve a reaktor turbináinak veszett süvítését. – Kössz, hogy eljöttél, lógok neked egy rekesz sörrel!

– Mit tervezel, Gunz? Ugye nem lesz párbaj?

– Miből jöttél rá, tesókám?

– Füstöl a géped.

– Ja, jobb lesz, ha hátrébb mész egy picit.

– Akkor legközelebbre marad annak eldöntése, ki a jobb pilóta?

– Nem lesz legközelebb! Inkább elismerem, te vagy a jobb, Coral.

– Hülye vagy, mi bajod…? Tudod mit, bármit is tervezel, sok sikert!

Coral hátrált néhány lépést a Bikával, amint a Sárkányölőn megvadult elektromos kisülések szaladtak végig.

– Gunz! – üvöltött még vissza. – Rájöttek, hogy valamit forgatsz a fejedben, és szét fognak lőni!

A Bika újra a helyére csattintotta a fülke tetejét, és hátat fordítva elrobogott, hogy kikerüljön a tüzérségi zónából.

– Mennyi van még, Shard? – kérdezte Gunz nyugodt hangon.

– Olyan húsz másodperc – felelte az egyszarvú érzelmek nélkül.

– Szarban leszünk, készülj fel.

Egy mozdulattal lecsatolta a Sárkányölő hátáról a széles pengéjű kardot, és maga előtt mélyen belevágta a hegyét a talajba. A gép teste elé emelte a bal karját, és kinyitotta a pajzslemezeket rajta, majd pedig féltérdre ereszkedett, hogy minél kisebb látható felületet nyújtson a birodalom mesterlövészeinek.

Ekkor érkezett meg az első hiperszonikus lövedék, és Shard egy kiáltással megállította.

– Ne strapáld magad – szólt hátra –, hadd lőjék a páncélt előbb!

A Sárkányölő körül hirtelen felrobbant a levegő, amint minden oldalról rakéták sokasága tépte fel a talajt. Gunz a visszacsatoláson keresztül érezte, hihetetlen erők feszülnek a pajzsnak és a kardnak maga előtt. A tomboló pokol nemhogy csillapodott volna, de még fokozódott is: körülöttük megtelt a levegő izzó wolframmal, mikor a sínágyúk is beszálltak a Sárkányölő elpusztításába. A pilótafülkében egyre melegebb lett a levegő, a fények nagy része kialudt, a műszerek halottan konyultak alapállásukba.

– Hol tartunk? – ordított hátra abban a pillanatnyi szünetben, amikor a felszálló füst miatt ellenfeleik már nem látták, hova is lőnek.

– Öt másodperc!

– Tudunk még katapultálni?

– Az EMP generátor minden energiánkat elszívta, semmi sem működik!

Kétségbeesett gondolat volt csupán, hiszen a záporozó lövedékek amúgy is végeztek volna velük, amint elhagyják a fülkét. Jóságos ég, gondolta Gunz, bárcsak később lyukasztanák át a gépe páncélját, minthogy az a valami ellövi végre a töltetét! Egy hirtelen ötlettől vezérelten az utolsó energiamorzsákkal felborította a gépét: ha már katapultálni úgysem tudnak, legalább annál kisebb célt nyújtanak, és a Sárkányölő hátán a páncél még amúgy is érintetlen.

Mit is gondolt, hogy majd nem lőnek rá? Hatvan másodperc rettenetesen hosszú idő volt, nyilván észrevették, hogy valamire készül! Talán ha nem rohan így elő, hanem a harc sűrűjében jut el a szigetre… De miért is áltatta magát, sosem értek volna oda, legfeljebb hatalmas áldozatok árán. Így legalább a feladatukat rendesen elvégzik.

Ám menekvés már nincs a számukra.

Mit számított, hogy a reaktor végez velük, vagy a becsapódó rakéták? Semmit. És amikor ráébredt, hogy elfogytak a lehetőségei, többé már nem ura a sorsának, végtelen nyugalom szállta meg. Végül mégis a kilencedik élete lett az utolsó!

A legvégső pillanat után több dolog is történt egyszerre.

Nagyon mély robaj tört fel a Sárkányölő belsejéből, a műszerfalon kék villámok cikáztak keresztül, és végre tényleg minden elsötétült körülöttük.

Shard lábai a nyaka köré fonódtak, és erősen megszorították. Ő is megragadta az egyszarvú patáját, és úgy kapaszkodott bele, mintha soha többé nem akarná elengedni.

  Ugyanekkor megadta odabent magát valami a gép szívében, és cafatokra szaggatta alattuk a pilótafülkét. Tüzes forróság tört rá, biztosra vette, leégtek a lábai, és nemsoká követni fogja teste többi része is őket. A fülkében egyszerre elfogyott minden levegő, még azt is kiszippantva, ami a tüdejében volt.

Miközben a valóság rémületes hirtelenséggel hullott darabokra, csak egyetlen dologra tudott gondolni. Arra, hogy mindig is így akart meghalni: egy egész világot romba döntve maga körül, annak az ölelésében, akit szeret.