Epilógus / Kilenc év múlva

Patái minden egyes lépésénél mélyen belesüppedtek a forró homokba. Nehezére esett a járás, mégsem bánta: a több napig tartó hajóút bezártsága után megtanulta értékelni a szabad mozgást. Az az igen kedves, öregedő griff úr, aki hangosan zörgő, szekérszerű önjáró szerkezetével az előző városig elhozta, felajánlotta ugyan, hogy csak az ő kedvéért tesz egy kitérőt Wetfeather felé, de ezt a nagylelkűséget inkább visszautasította, hogy végre alkalma legyen rendesen kinyújtóztatni a lábait. Azt azért nem vállalta volna, hogy a legközelebbi kikötővárosból, Crotchetshelfből kutyagoljon idáig – egy ennyire tökéletesen idegen világban nem szívesen töltené az éjszakát a szabad ég alatt, még ha egyébként meg is tudta védeni magát szükség esetén.

A nap már egészen alacsonyan járt a jobb oldalán, néhány óra múlva teljesen lesüllyed majd az óceán felszíne alá, vérvörösre változtatva maga körül az eget. Mikor a grifftől elköszönt, még egy rakás halászhajót láthatott a nyílt vízen szorgoskodni, de mostanra mind hazafelé indultak, vakítóan csillogó, sima víztükörnek adva át a helyüket. Ha jól számolta, még bőven sötétedés előtt el kellett érnie úti célját, bár teljesen konkrét információkkal nem rendelkezett, hiszen nem sok térkép keringett Equestriában a Griff Királyságról.

Talán ha jobban kilépne, hamarabb odaérne… Bár nem volt biztos benne, annyira hamar véget akar vetni a sétájának. Be kellett ismernie, már a gondolatra is egy megmagyarázhatatlan gombóc költözött a gyomrába. De miért is? Mitől félt? Hiszen erre várt évek óta, nem igaz? Elég lenne az is, ha szimpla izgatottságot érezne… Mégis… Talán éppen azért, mert olyan sok idő telt el… Félt attól, hogy minden megváltozott. Megváltozott a barátja, és megváltozott ő is, bármennyire is nem érzi magán az idő harapását. Kétszer ugyanazon a folyón nem lehet átkelni, a régi időket már nem hozhatja vissza. Bárkivel is fog találkozni ideát, ezen az idegen földön, az csak egy ismeretlen póni lesz, akivel valamikor közösen eltöltöttek néhány szép hónapot.

És… És ha mégsem változott semmi? Az talán még sokkal rosszabb lehetőség lenne. Kilenc év telt el, mióta elváltak útjaik… Nem lehet, egyszerűen képtelenség ugyanott folytatniuk mindent, ahol abbahagyták!

Tépelődéséből egy csapat sirály zavarta fel, akik éppen valami partra vetődött tengeri finomságon falatoztak, és a közeledő póni láttán hangosan vijjogó méltatlankodással emelkedtek a magasba. A váratlan hangra végre felnézett a patái elől, és a madárfelhőn túl egy kisebb települést pillantott meg, nem is annyira messzire – annál mindenképpen közelebb, mint szerette volna.

Megrázta a fejét. Túlságosan aggódik, ráfeszült a dologra. Egészen biztosan nem lesz semmi baj. Ha természetesen viselkedik, éppen úgy, mint mindig is szokott, a kettőjük között drótkötélként feszülő kémia majd megteszi a hatását. Ha egyszer barátok lettek, újra azok lehetnek, bármennyi idő is teljen el közben. Inkább kihúzta magát, hogy úgy vonuljon be a parton serénykedő halászok közé, mint egy büszke nép tagja, ne pedig a saját orrán lépdelve.

Amint közeledett, alkalma nyílt megfigyelni a keményen dolgozó griffeket. Néhányan hatalmas kosarakba pakolták a zsákmányt, miközben mások a halászhálókat hajtogatták össze, alaposan átvizsgálva őket szakadás vagy egyéb hiba után kutatva. A nemrég felzavart csapat sirály is feléjük vette az irányt, és most ott nyüzsögtek, csak arra várva, hogy néhány nem annyira finom, vagy alulméretezett darabot nekik vessenek a halászok.

Amint közeledett, egyre jobban meglepődött, milyen méretesek is ezek a félig madár, félig emlős teremtmények. Azt hitte volna, mire idáig eljut, éppen elég griffet fog látni közelről, de tévedett: Crotchetshelf igazi multikulturális város volt, ahol szinte több patás élt, mint griff, éppen csak egyet-egyet sikerült messziről megpillantania, amint a kikötő mellett emelt tornyokból ellenőrizték a ki-berakodást, vagy magasra épített házaik erkélyein üldögéltek. Azzal a példánnyal pedig, aki az előző faluig elhozta, eleve ülve találkozott, vagy talán átlagon aluli termetűnek számított, mindenesetre koránt sem nyújtott olyan félelmetes látványt, mint a vastag, kötélszerű izmokkal gazdagon felruházott munkások. Némelyikük lazán nagyobbra nőtt meg, mint bármelyik alikornis Equestriában, éles csőreik fenyegetően csillogtak.

Akarata ellenére is visszafogta a lépteit, kiszáradt torkába megpróbált egy kis nedvességet juttatni a nyeregtáskájában cipelt kulacsból, ám nem sokat használt. Józan esze hiába bízott benne, hogy a hatalmas ragadozók a civilizáció velejárójaként már réges-régóta nem fogyasztottak értelmes lényeket, és egyébként is kellő mennyiségű hal állt a rendelkezésükre, nem kellett hát mindenféle jöttment, kapálózó-kiabáló-harapó pónikkal megtömniük a hasukat – az ösztöneit ilyen érvekkel nem nyugtathatta le, csakis kőkemény koncentrációval.

Mikor már mindössze néhány lépésre volt tőlük, és a halászok kíváncsian felé fordultak, még egyszer átfutott a gondolatai közt, hogy esetleg kikerülhetné őket, és kereshetne valami barátságosabban kinéző alakot, akitől kérdezősködhet, de inkább erőt vett magán, és végig a szeme közé nézve egyenesen odasétált a hozzá legközelebb álló fiatal, ám nála így is legalább két fejjel magasabb griffhez.

– Üdvözletem, uraim! – köszönt a tőle telhető legudvariasabban, és megpróbálta kiverni a fejéből a csillogó csőrt és az éles oroszlánkarmokat. – Ha szabad kérdeznem, ez a település ugye Wetfeather?

– M’gen, ’sszonyom – felelte a griff idegen kiejtéssel, kelletlenül elharapva a szavakat.

Némi elégedettséggel vette tudomásul, a választékos beszéde megtette a hatását, és az egyszerű halászok rögtön valamilyen nemesi származékként néztek rá (nem is tévedtek nagyot), talán kicsit meg is szeppentek.

– Nagyon hálás lennék, ha segítenének nekem – folytatta egyre magabiztosabban. – Egy Carbon Ink nevű pónit keresek, aki állítólag itt él.

A fiatal griff segélykérő pillantásokat vetett maga mögé, arra, ahol az öregebbek dolgoztak, és tanácstalanul félre is állt az útból. Az egyik termetes, sebhelyekkel gazdagon rótt bundájú halász szólalt meg végül, miután néhány pillanatig a fejét vakargatta félelmetes karmaival.

– Nem ismerünk mink ilyen nevűt.

Pedig elvileg jó helyen járt… Hiába reménykedett benne, Wetfeather nagyobb volt annál, hogy mindenki ismerjen benne mindenkit? Vagy talán a griffek nem barátkoztak különösebben a pónikkal? Sóhajtva pásztázta végig a tekintetével a közeli magas tornyokkal, felvirágozott erkélyekkel díszített házakat. Nem volt túl sok kedve megindulni csak úgy találomra az egyik irányba, hátha összeakad valakivel. Talán jobb taktika lenne sorra venni a kocsmákat, hátha az egyikükben hallottak már a barátjáról? De hát elvileg az egész nap kemény fizikai munkát végző halászoktól talán elvárhatta volna, hogy ismerjék a helyi ivók törzsközönségét. Mi van, ha Gunz többet változott ennyi idő alatt, mint azt hitte volna, és egyszerű, békés, észrevehetetlen polgárként éldegél az egyik kunyhóban?

Lehetetlen. Valószínűbb, hogy semmit sem változott.

A griffek feszengve toporogni kezdtek, nyilván szerettek volna már visszatérni a munkájukhoz.

– Ne haragudjanak, amiért feltartom önöket. Csak még egy kérdés: talán az ismerősöm a Gunz nevet használja. Ezt sem hallották még?

Még végig sem mondhatta, máris érezte, jó úton jár, mert a név hallatán több öregebb halász arca is félreérthetetlenül felderült.

– Mé’ nem ezze’ kezdte, hölgyem? – kurjantotta az egyikük. – Gunz a kovácsná’ lakik, a lőtér mellett!

Lőtér mellett? Kétség sem férhet hozzá, megtalálta, akit keresett.

– Meg tudná mondani, kérem, merrefelé találom a lőteret? – kérdezte megkönnyebbült mosollyal.

– E’ se tévesztheti, csak menjen tovább a parton, amerre a puffogást hallja! – felelte egy másik griff karmával dél felé intve, amerre a föveny vezetett tovább.

– Köszönöm szépen! – felelte udvariasan, de már nem is oda figyelt, a lábai szinte maguktól indultak meg a jelzett irányba.

Most, mikor a halász felhívta rá a figyelmét, tényleg hallott valami távoli, mély, lövésre egyáltalán nem emlékeztető hangot. Idefelé jövet nem szentelt neki különösebb figyelmet, végül is idegen világban járt, ismeretlen zajokkal, idegen szagokkal és furcsa látványosságokkal. Erre a dörrenésre simán ráfogta volna, hogy valaki fát aprított a messzeségben, vagy valamit eléggé ráérős tempóban kalapáltak – viszont egyetlen fegyver hangjára sem emlékeztette, amit ismert. Pedig a polgárháborúban megfordult a patái között néhány, az egészen piciktől a több tonnásakig.

Bár be kellett látnia, azoknak a nagy része használhatatlanná is vált annak rendje és módja szerint, a maradéknak a lőszereit gyártó üzemekkel egyetemben. De bármilyen fegyver is adja ki magából ezt a hangot, Gunznak ott lesz a helye a környéken.

Nem volt már bizonytalan. A távoli jövő helyett a jelen töltötte el minden idegszálát, amint sietős lépteit galoppozásra gyorsította a marasztaló homokon át. Ügyet sem vetett többet a parton kikötött kisebb hajókra és csónakokra, szó nélkül száguldott el a legénységük mellett, legyen szó griffekről, pónikról vagy más patásokról, jóvágásúakról, vagy félelmetesen rosszarcúakról. A pici kikötő a raktáraival és a halpiacával lassan elmaradt mögötte a belvárossal együtt, és most a balján alacsonyabb építésű házikók sora következett, a parton pedig a munkások átadták a helyüket a fiatalságnak, akik elszórtan sétálgattak vagy játszottak a homokban.

Ilyen közelről a puffanások is határozottan lövéseknek hangzottak már, bár a fegyver fajtáját továbbra sem azonosíthatta be. Nem túl messzire, a településnek majdnem a legszélén, egy sziklafal mellett hosszú, erős kerítéssel körbevett területet pillantott meg, ami csakis a lőtér lehetett. Több kisebb házikó is állt mellette, melyek közül első ránézésre ilyen távolságból nem állapította volna meg, melyik lehetett a kovácsé, ám különösebben már nem is izgatta ezen magát. Olyannyira biztos volt benne, hol fogja megtalálni a barátját, mint az iránytű tudja, merre van észak.

Belépett a lőtér kapuján, és az alacsony épület felé fordult, melynek hosszú tornáca alatt húzódtak a lőállások, három-négy felfegyverzett fiatal griffel, pár apró pónicsikóval, közöttük pedig egy magabiztosan sétálgató, széles vállú, lángsörényű szürke kancával.

Annyi mindent szeretett volna egyszerre csinálni és mondani, hogy a zavartól a földbe gyökereztek a lábai, és egy szó sem jött ki a torkán. Gunz az ajtó csukódására megfordult, majd gyengéden félretolva az útjából a gyerekeket tett felé pár lépést.

– Segíthetek, hölgyem? – kérdezte egykori parancsnoka, és csupán ekkor ébredt rá, az elmúlt évek az ő külsejét korántsem hagyták annyira érintetlenül, mint a barátjáét.

– Szia, Gunz – köszönt az érzelmektől elcsukló hangon, nem tudva eldönteni, vajon mutatkozzon-e be, vagy mégis mit kellene tennie.

A szürke kanca szemei egyre kerekebbre nyíltak a meglepetéstől, először még hitetlenül meg is rázta a fejét, de utána mintha csak álomból ébredve győződne meg róla, mégis a valóságban jár, magabiztos vigyor ült ki az arcára.

– Fényességes patkószeg, Shard, komolyan te vagy az? – majd hátrafordulva a fiatalok felé elkiáltotta magát: – Mindenki kifelé, bőgni fogok!

Természetesen ez a felhívás mindössze annyira bizonyult elégnek, hogy a csikók még nagyobb kíváncsisággal fordultak feléjük, amitől Shard egy nagyon picit feszélyezve is érezte magát. Gunz viszont teketóriázás nélkül szelte át a közöttük lévő távolságot, és kemény, csontropogtató ölelésébe zárta a barátját. Úgy nyalábolták át egymást, szorosan lezárt szemhéjakkal, mintha attól félnének, az érzéseik megszöknek a tekintetükön keresztül – pont, mint kilenc hosszú évvel ezelőtt, amikor a várakozó pegazusok gyűrűjétől körülvéve elbúcsúztak egymástól, fájdalmasan üres ígéreteket téve a mielőbbi viszontlátásra. Az idő fogaskerekei, mik akkor egyetlen végtelen pillanatba fagytak kettőjük számára, most szinte nyikorogva indultak meg ismét.

– Gyere, hadd nézzelek már meg magamnak! – kiáltotta Gunz, miközben hátrált egy lépést, nedves foltot hagyva Shard szőrén ott, ahova egy pillanattal azelőtt még az arcát szorította.

Shard szipogott egy jókorát, és megpróbálta a könnyeket kipislogni a szeméből, amint figyelmesebben szemügyre vette az előtte álló szürke kancát. Nem, Gunz semmit nem változott, nem fogtak rajta az évek. Ereje teljében volt most is, feszes izmai még álltában is nyugtalanul hullámoztak fényes bundája alatt, aminek szépségét csak a fekete sebhelyek kanyargós vonalai törték meg helyenként. Ott virított természetesen a Viperák töltényhüvelyes-kígyós jelképe, amitől barátja a világ minden kincséért sem vált volna meg, és a kilenc halálfej is, jelezve, a kanca immár a tizedik képzeletbeli életét tapossa.

És természetesen ott éktelenkedtek még mindig a kopasz foltok és sebhelyek a lábain, ahol annak idején a Sárkányölő elszabadult reaktora megperzselte. Mit nem adott volna érte, ha akkor egyetlen másodperccel hamarabb teleportálhat, és megkímélheti barátját a fájdalomtól! De hiába marcangolta magát, tudta jól, csak azt tette, amit tehetett. Addig, amíg az EMP generátor el nem szabadította a belsejében felhalmozott töltést, nem hagyhatták magára a gépüket, hiszen egyedül rajtuk állt vagy bukott akkor a küldetés sikere. Bezzeg, ha tudták volna, micsoda hatalmas erőt sikerült belezsúfolniuk abba a fémtojásba, nem strapálták volna magukat. Felrobbantották volna egyszerűen a csata elején a domb mögött, mindenféle teátrális jelenetek nélkül.

– Mi a szőrt csináltál a sörényeddel? – rángatta ki Gunz hangja a gondolatai közül.

Felnyúlt, és fél patájával a szemei elé húzott egy tincset. A nap fénye rubinvörös csillogással szűrődött át a sörényén. Hát igen. Az első dolog, amiről minden egyes pónit tájékoztattak, aki csak élt még a köztársaság romjain, az az árulók személyleírása volt. Nem menekülhettek volna meg, ha nem álcázzák magukat, vagy nem költöznek el kellően messzire, mint azt Gunz tette.

– Befestettem – felelte bizonytalanul. – Tetszik?

– Nagyon szokatlan… – hümmögött Gunz. – Nem csoda, hogy nem ismertelek fel! De ettől még jól áll. És látom, a viperádtól is megszabadultál.

Shard tétovázva végigsimította a vállát ott, ahol egykor a forradás kanyargott.

– Igen, bár egy elég undorító löttyöt kellett meginnom hozzá, amit egy gyanús külsejű zebra kutyult nekem. Nem haragszol nagyon? Mindig azt mondtad, aki egyszer Vipera lesz, mindig az is marad…

– Ugyan! – prüszkölt Gunz, és gyengéden megkocogtatta a patájával Shard szügyét. – Itt belül, te buta! A külsőségek semmit sem számítanak.

– Úgy hallom, te viszont még a nevedet sem változtattad meg – mondta Shard kicsit szemrehányóan. – Nem félsz, hogy egyszer rád találnak?

– Ilyen félősnek ismersz? – Gunz csak kacagott az ötletre is, majd a fiatal, fegyveres griffek felé intett, akik még mindig érdeklődve figyelték kettejük találkozását. – Jöjjenek csak, ha kíváncsiak arra, milyen szabályok is vonatkoznak a rendbontókra a Griff Királyságban! De egyébként meg amint telik az idő, egyre inkább kételkedem benne, hogy bárkit is érdekelnénk.

– Ne bízd el magad. Rosebead biztos neked is említette, hogy még mindig vagy három különböző vérdíj van a fejünkön. Talán az árulás az idő múltával kezd a homályba merülni, bár sok Luna-hívőt ismerek, aki egy kiskanál vízben megfojtana minket, viszont azt az eltemetett hangárt is nagyon meg szeretnék találni néhányan…

– Hát, nem én élek ott, de szerintem túlreagálod a dolgot – vonta meg a vállát a szürke kanca. – Celestia évről évre egyre erősebb lesz, neki pedig nem érdeke, hogy elkapjanak minket. Még néhány év, és biztos lehetsz benne, én is elmehetek titeket meglátogatni, még csak köpeny alá sem kell majd bújnom.

Shard arca teljesen felderült az ötletre.

– Olyan jó lenne…!

A barátja mintha valami biztatót szeretett volna felelni erre, ám a griffek ezt a pillanatot választották, hogy egy helyben topogva és apró köhhentésekkel vonják magukra a figyelmüket.

– Gyakorolhatunk tovább, asszonyom? – kérdezte egyikük, aki mérete alapján a legidősebb lehetett.

Gunz a szemeit forgatva indult feléjük, miközben egy intéssel kérte Shard türelmét.

– Igen, de csak ahogy mutattam! Puskát lábhoz, megtöltitek, utána a vállatokhoz emelitek, cél, és tűz! Ha meglátom, hogy töltött, kibiztosított fegyverrel egymás vagy a kicsik felé forogtok, megütöm a bokátokat, világos?

– Igenis, asszonyom! – kiáltották a griffek egyszerre, és máris tették, amit Gunz parancsoláshoz szokott hangon mondott nekik.

Shard érdeklődve figyelte, amint kezdetleges, félig fából, félig valamilyen matt fémből tákolt, mégis gazdagon díszített puskájuk tusát a földre támasztják, az övükről leakasztanak egy kisebb papírzacskót, és a tartalmát a csőbe borítják, majd utána gyűrik a csomagolást is. Egy hosszabb pálcával az egészet jó alaposan letömködték a cső belsejébe, végül a vállukhoz emelték a fegyvert, és elsütik. A már ismerős, tompa puffanás egy méretes, kékesszürke füstfelhő kíséretében tört elő a csőből, majd a lövedékek hangos csattanással vágódtak a mintegy kétszáz lábra felállított céltáblákba.

– Meg kell hagyni, primitív, de hatásos – fűzött rövid magyarázatot Gunz a látottakhoz. – Minden griff nemesnek még fiatal korában meg kell tanulnia használni ezeket a nevetséges puskákat, na, nem mintha annyira sokat hadakoznának velük. Ez inkább egyfajta státusz szimbólum náluk, és persze a legügyesebbek versenyeken is összemérhetik a tudásukat.

– Ezt is mi csináltuk? – kérdezte óvatosan lehalkítva a hangját Shard.

– Mit…? Dehogy! Valójában a griffek sosem bíztak annyira az elektronikában, hogy igazán nagy kárt tehetett volna bennük az EMP, és amúgy is, a pegazusok szerint a tenger fölött végül elvesztette az erejét. Nem, egyszerűen itt ez a hagyomány, még ha rendelkeznek is kifinomultabb fegyverekkel – itt a szürke kanca közelebb hajolt hozzá, és suttogóra fogta a hangját –, nem mintha a közelébe érhetnének a mijeinknek… Vagyis annak, amilyen fegyvereink egykor voltak.

Shard mosolyogva ölelte át a barátja nyakát.

– Örülök neki, hogy találtál egy olyan helyet, ahol hasznát veszik a képességeidnek – kacsintott a kancára. – És már azt is értem, miért is nem kapkodod el a hazajövetelt.

– Tudom, ezt talán nem szívesen hallod – hajtotta le a fejét Gunz –, de ez a hely sokkal inkább az otthonom, mint Equestria bármikor is volt. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne hiányoznátok. Néha hihetetlenül fáj a szívem, és azt kívánom, bárcsak szétszakadhatnék, hogy együtt lehessek egyszerre mindkét családommal. Remélem, te is gyakrabban jössz majd ezután, akár a családoddal is, és én is rá tudom beszélni az ittenieket, hogy ugorjunk át vendégségbe… Vendégség… Most hogy eszembe jut, milyen illetlen vagyok, még meg se kínáltalak semmivel! Sea, lécci főzz egy teát a vendégünknek!

Ez utóbbi szavakat az egyik öregebb kancacsikónak címezte, aki eddig nyugodtan játszott a többiekkel az eresz alatt, ám Gunz szavaira rögtön hegyezni kezdte a füleit, és a kapu felé szökellt.

– Igenis, mama! – kiáltotta még hátra a lány, mire Gunz csak a fejét csóválta lemondóan.

– Gondolom, nem a te lányod – bökte oldalba barátját Shard vigyorogva.

– Nem, csak szeretne lenni, de lekésett róla, hát látod, már vagy tizennégy éves – vakarta meg a sörényét Gunz zavartan.

– Akkor esetleg valamelyik kisebb…? – kérdezte évődve, de a szürke kanca arcára mindössze fájdalmas szomorúság ült ki, ezért inkább mentegetőzni kezdett. – Ne haragudj, nem akartalak megbántani.

– Rá se ránts – fordult el Gunz, a griffek újratöltését szemlélve. – Nem mintha nem jutott volna már eszembe, tudod. Anvil, a kovács kedves póni. Szállást ad nekem, és… Szóval, hát nem éppen olyan, akibe szerelmes lennék… mint te. De nagyon keményen dolgozik, roppant erős, vidám, és igazságos. Olyasvalaki, akit lehet tisztelni. Én vagyok inkább nagyon elbaltázva, amiért nem lehetnek gyerekeim. Mármint sajátok.

– De miért nem? – csúszott ki Shard száján, mielőtt még észbe kapott volna.

– Nem tudom – vonta meg a vállát Gunz. – Így van, és kész. Végül is kilencszer haltam meg, miként is lehetnék képes életet adni valakinek? Túl sokszor sérültem meg, túl rossz helyen, ennyi. Bár talán jobb is így. Sohasem voltam képes bármit is létrehozni, mindig csak romboltam magam körül… Ez az egyetlen dolog, amihez értek. Jobb hely lesz a világ, ha kevesebb olyan póni tapossa majd, mint én.

– Ezt te sem gondolod komolyan! – vágta rá Shard, majd amikor látta, barátja kerüli a tekintetét, megragadta a fejét, és erőszakosan maga felé fordította. – Gunz, ha valaki, akkor én ismerlek. Amikor arról volt szó, hogy megmenthetünk mindenkit, és véget vethetünk a háborúnak, gondolkozás nélkül mellém álltál!

– És látod, az is hogy sült el…

– Nem érdekel, arról nem te tehetsz! Ha kíváncsi vagy rá, milyen vagy igazából, hát én megmondom neked. Azt mondod, csak pusztítasz? Igen, elpusztítottad a háborút, a szenvedést egész Equestriában! És… és elpusztítottad a magányt és a szomorúságot a barátaid számára. Nekem mindegy, hogyan fogalmazod meg. Minden szörnyűség vége valamilyen jó dolog kezdete is egyben. Nincsenek olyan pónik, akik kizárólag építenek, és olyanok, akik csak pusztítanak. Mindannyian egyszerűen csak azt tettük és tesszük, amit a legjobbnak ítélünk meg az adott helyzetben, ennyi.

Gunz lesunyt fülekkel, hitetlenül és bizonytalanul viszonozta a tekintetét.

– Hát, ha te mondod, megpróbálom elhinni neked – szólt végül egy szomorú mosollyal. – De inkább beszéljünk valami vidámabb témáról. Mi van veled? Tényleg férjhez mentél ahhoz a mulya Icedrophoz?

– Ó, már régen! – kiáltotta Shard rögtön megfeledkezve minden problémájáról, miközben egyik patájával belekotort a nyeregtáskájába, és egy fényképet húzott ki belőle. – Nézd, közben született két csikónk is, egy fiú és egy lány! A nagyobbik most lesz hat éves, a kisebbik pedig három!

– Be kell szarni, két csikó anyukája vagy, és ilyen jól tartod magad? – kérdezte a barátja, miközben a képet tanulmányozta. – Egyszerűen nem fog rajtad az idő!

– Köszi… – felelte kissé elpirulva.

– És ez a pasi melletted Icedrop? Komolyan mondom, egészen kikupálódott, mióta utoljára láttam! Vagy csak azért néz ki így, mert megnövesztette a sörényét?

– Nem, tényleg összeszedett némi izmot magára. Mint azt tudod, az összes elektronika megdöglött, ezért kénytelen volt más meló után nézni, ami, attól tartok, több mozgással jár, mint azt szeretné…

– De legnagyobb szerencsétekre a picik rád hasonlítanak jobban. Tényleg nagyon szép családod van, gratulálok! Miért nem hoztad el őket is, nem akartak jönni?

– Hát, az a helyzet, hogy ilyen hosszú és ismeretlen útra én nem akartam, hogy elkísérjenek. Gondolj bele, abban sem lehettem biztos, hogy téged megtalállak. Viszont legközelebb biztosan rá tudom venni őket is az utazásra.

– Jó lenne. Szeretnék összefutni a régi arcokkal ismét. Jut eszembe, Riverékkel találkoztál mostanában?

Shard homlokán egy pillanatra felhő szaladt át.

– Igen, ők visszatértek a Rodeo mellékágára a családi kompot üzemeltetni, de gondolom ezt már te is hallottad. Riverbloom nagyon erős gyógyszereket szed azóta is, így a lábai nem remegnek annyira, hogy kilötykölne egy pohár vizet, cserébe viszont nem is képes rájuk állni. Napjainak nagy részét egy tolószékben tölti, és azt hiszem, egy kicsit a feje sincs rendben… – Szomorúan sóhajtott, és hátracsapta a füleit. – Nem hiszed el, de amikor egyedül maradtam vele, azt kérdezte, nincs-e még egy kis pajzsvizem… Viszont Riverfang nagyon rendes, most ő viszi a vállalkozást, és gond nélkül eltartja a nagyszüleit amellett, hogy a testvérére is vigyáz. Kérdeztem tőle, tudunk-e valamiben segíteni nekik, de csak nevetett, és azt mondta, látogassuk meg sűrűn…

– Hát, ezt szomorúan hallom. De legalább már biztos, hogy betervezek én is egy látogatást, amikor legközelebb rászánom magam az equestriai utazásra. Téged nem viselt meg nagyon a sok pajzsvarázslat?

– Bevallom, a tanáromnak lett igaza, és szinte semmi más mágiára nem vagyok már képes. Levitálni még talán képes vagyok tárgyakat, csak hát a pontossággal vannak bajaim, és ugyanez igaz a teleportálásra is. A pajzs meg… Nem is tudom, talán elég, ha annyit mondok, szerencse, hogy többet nem kell félnünk azoktól a szemét ágyúktól.

Egy pár percre csend telepedett közéjük. Együtt nézték, amint a lőtér kerítésén túl a nap lassan vörösre festi a felhők hasát.

– Jól elbántunk velük, mi? – törte meg Gunz a csendet. – Elég sokan összedobtuk! A pegazusok meg az egyszarvúk azokkal a hülye rúnákkal! És Icedrop meg rákötötte a Sárkányölő reaktorára… Kíváncsi lennék, így tervezték-e… Abban sem vagyok biztos, milyen járművel jöttél el idáig.

– Gőzmozdonnyal! – bólogatott Shard vidáman. – Fogalmam sincs, melyik múzeumból szedték össze, de most igazán jó szolgálatot tesz, mivel egy darab elektronika nincs benne. Az egyik állomáson láttam szembe döcögni egyet az elmúlt négy-öt évben épültek közül… Hát, mit ne mondjak, látszólag rengeteget felejtettünk azokhoz az időkhöz képest, amikor még nem használtunk lépten-nyomon számítógépeket.

– A földpónik mágiája volt, és most nincs többet… Nem hiszem, hogy bárki megérdemelné ezt a büntetést – csóválta a fejét a szürke kanca. – Ha sejtem, hogy egész Equestriát visszarepítjük vele a kőkorszakba, kétszer is meggondolom, beindítjuk-e azt a nyavalyát.

– Igen, mint említettem, ezt nyögi Icedrop is. Ő még jól járt, mert eléggé képes alkalmazkodni, de rengetegen csak az erejükből tudnak megélni. Vannak, akik a régi, kiberhelt villanymozdonyokat húzzák a síneken, és ismét meglehetősen jól fizető szakma lett a matrózkodás is. Láttad volna azt a tákolmányt, amivel átkeltem a tengeren, biztosan dicsérnéd a bátorságomat! – nevetett Shard.

– Ja, néha erre délre is lecsorog némelyik, hát esküszöm, mint egy úszó ócskavas-kupac. Azokhoz képest a griffek fából készült hajói igazi műremekek!

– És ami a legjobban hiányzik, az a rádiózás. Annak idején ha valakivel beszélni akartál, két pillanat alatt utolérhetted bárhol, vagy legrosszabb esetben hagytál neki egy üzenetet a hálózaton. Most először a saját két patáddal megírod a levelet, érted, papírra, utána pedig a Birodalmi Posta gondjaira bízod, és vársz-vársz, hogy megérkezik-e vagy sem. Ha elegendő pénzed van, akkor hívhatsz pegazus futárt is, de az még mindig nem garancia sem a sebességre, sem arra, hogy nem bontják fel kíváncsi szemek út közben…

– Várj csak egy picit! – szakította félbe Gunz, majd az egyik griffhez ugrott. – Hát veled mi van, elfáradtál?

A griff meglehetősen remegő lábakkal szorította magához a puskáját, az arca is grimaszba torzult. Mikor a kanca mellé lépett, megpróbálta magát kihúzni, ám Gunz két lábra állt, és a nyakát átkarolva rátámaszkodott.

– N… nem, asszonyom! – jött a fegyelmezett felelet.

Gunz kedvesen meglapogatta a griff vállát, mire az elfintorodott.

– Nem bánom, ha gyakorolni szeretnél még, hát csak rajta – mondta, miközben segített a puskát tanítványa vállához emelni. –, de ha nem szorítod a tust rendesen, akkor tele leszel zúzódásokkal a hátrarúgástól, sőt még az is lehet, hogy kiveri a fo… akarom mondani, leveri a csőröd a fejedről! Világos?

– Igen!

– Na azért. Azt az egy töltényövet, amit megkezdtél, még ellőheted, viszont utána nyomás haza. A végén még apád rajtam kéri számon, ha holnap meg sem bírod emelni a mancsod.

A fejét csóválva Shardhoz sétált, majd halkabbra fogva a hangját folytatta a beszélgetést.

– Jó fiú, bár makacsabb, mint amilyen erős. Az apja a polgármester, szóval érdemes a családdal jóban lenni. Hol is tartottál? Felbontják a leveleket? Képzelheted, én is miért kizárólag Rosebeaddel üzentem eddig… Nem mintha tökéletesen megbíznék benne azok után, amit tett, de mégis, legalább a barátom, és tudom, közvetlenül nem akar nekem rosszat.

– Igen, ez a büntetésünk egyik része. Nem tudom, a birodalom lakóival is így bánnak-e, de nálunk, délen rettenetes kontroll alatt tartanak minden információt. Nem mondhatsz senkinek semmit anélkül, hogy ne tudnának róla. A pegazusok még viszonylag rendesek, talán azért, mert Los Pegasus most is szorosan összetart Cloudsdale-lel, de az egyszarvúktól borsódzik a hátam, főleg a canterlotiaktól. Olyan varázslatokat ismernek, amiknek még csak a létezéséről sem hallottam, és szörnyen magasan hordják az orrukat. Icedrop mesélte, egyik napról a másikra eltüntették a könyvtárunkból a könyvek felét… Éppen azokat, amikre szüksége lett volna, hogy legalább néhány kütyüjét helyreállítsa. Érted te ezt? Mintha mindenki megőrült volna, mintha konzerválni akarnák ezt a lehetetlen állapotot!

– Nyilván azt is akarják. Hogy soha többet ne lehessen háború tömegpusztító fegyverekkel, legalábbis ez az ürügy. Így legalább okkal vehetik el a földpóniktól minden játékszerüket. Mintha ők bármivel is különbek lennének… Bevallom, örülök neki, hogy már nem kell ott laknom.

– De Celestia miért hagyja ezt? Az ő alattvalói között is sok a földpóni! Miért van az, hogy a köztársaság vesztett, és a te fajod viszi el az egész balhét?

– Te még mindig elhiszed, hogy a két alikornis testvér viszálya miatt tört ki a háború? – kérdezte Gunz keserűen kuncogva.

– Mi más lenne az oka? – pislogott rá Shard zavartan.

– Nem is annyira mi, hanem ki… vagyis kik. Kik voltak megbízva a határok őrzésének feladatával és a megfelelő felszereléssel? Kik nem bírták elviselni Celestia tétlenségét lent, délen? Kik választották meg Lunát a vezetőjüknek, kik legyezgették addig a hiúságát, míg el nem hitte magáról, hogy képes létrehozni a saját birodalmát? Kik használták pajzsnak az összes szerencsétlen egyszarvút, akik nem voltak elég erősek, hogy bejussanak valamelyik akadémiára?

– Nem… – mondta Shard, de a szemeiben már a felismerés csillogott.

Hiszen annyira egybevágott az egész! Vagy tudja be inkább annak, hogy paranoid barátjának is elvette az eszét a vereség, és az elmúlt években nem talált jobb elfoglaltságot az összeesküvés-elméletek gyártásánál?

De… de ha mégis így van, az látszólag elég sok dolgot megmagyarázott volna. Viszont akkor…

– Az EMP… – nyögte ki hitetlenül.

– Milyen patánfekvő, nem igaz? – bólogatott Gunz. – Mindent megölt, amitől nagyok voltunk. Nem maradt semmink, mehetünk vissza szántani és etetni a szárnyasokat meg a varázslókat. Szerinted véletlenül találtuk meg? Ki hintette el ezt a morzsát Rosebeadnek? Nem volt túl könnyű, amint odasétáltunk, és elhoztuk?

– Rémeket látsz… – csúszott ki Shard száján minden meggyőződés nélkül.

– Én? Akkor milyen rémeket láthat az, aki a legtöbbet vesztette, pedig mindössze annyit vétett, hogy hallgatott a rossz tanácsra?

– Luna…! – kiáltott fel egy pillanatnyi gondolkozás után, és a patáját a szája elé kapta.

– Igen, ő, akiért mindent odaadtunk volna, és mégsem tehettünk érte semmit. Hallottál róla valamit? Rosebead csak annyit mondott, hogy eltűnt…

– Nem… sajnos semmit, csak pletykákat – ráncolta a homlokát Shard. – Emlékszel a végső ütközetre, amikor minden gép leállt, és a legjobb varázslók körbevonultak, hogy mindenkit lefegyverezzenek? Amikor minket kimentettek a pegazusok abból az erdőből, ahova teleportáltalak. Mindenki akkor látta utoljára, többek szerint fogságba esett… Egyszer hallottam, hogy a köztársaság hívei megpróbálták kiszabadítani, de soha többet nem találtak rá.

– Úgy hallottam, új neve is van…

– Igen, én sem értem. Valamiért elkezdett terjedni az a mese, hogy a végső összecsapásában megőrült, és átváltozott a gonosz Nightmare Moonná, aki örök éjszakába akarta borítani Equestriát…

– A köztársaság napnál is fényesebben ragyogó éjszakájába, igen, emlékszem. Miképp is törölhetném ki a fejemből?

– Hazugság az egész. Egy hülye kis mese csikóknak! Szívesen kifejteném a véleményem annak, aki kitalálta… De attól tartok, egyre kevesebben vannak, akik hasonlóan éreznek. Vajon mit tervezhet Celestia? Mi lett igazából a testvére büntetése? És meddig fogja tiltott tudománynak bélyegezni az elektronikát?

Gunz hanyagul megvonta a vállát, miközben a fiatal griffek gyakorlatozását figyelte, néha egy szigorú tekintettel megtoldva, amikor az utcáról ki-be szaladgáló csikók túl közel merészkedtek hozzájuk.

– Nem tudom, és bevallom, örülök neki, hogy már nem az én lelkem nyomják ezek a problémák… Bár Lunát azért sajnálom, és én is szívesen megállítanám ezeket a történelemhamisító disznókat. De mindig arra jutok, hogy olyan erők játszanak mindannyiunkkal, amiknek a hatalmát fel sem foghatjuk. Apró porszemek voltunk csupán a történelem gépezetében, és sokunkat kilapítottak a fogaskerekek. És miért haltak meg? Ezért? – Gunz lemondóan megrázta a fejét. – Nincs rosszabb annál, amikor nem vagy ura a saját sorsodnak, legfeljebb az, ha csak hiszed, hogy szabad az akaratod. Éppen ezért nem sajnálom egy másodpercig sem, hogy elköltöztem onnan…

Shard picit megbántva nézett a barátjára, hiszen mégiscsak az otthonáról beszélt, de a szürke kanca ajkaira lassan kiülő cinkos vigyort nem tudta hová tenni.

– Vagyis, ha Equestria nem is hiányzik, azért titeket nem bírlak kiverni a fejemből. Nem akartok esetleg ti is ideköltözni? – nevetett Gunz, és a nyomaték kedvéért hátba verte barátját.

Shardnak már a nyelvén volt valami csípős válasz, amikor az a kancacsikó, aki nagyjából egy negyed órával ezelőtt eliramodott teát készíteni, egyszer csak egy méretes porfelhőt húzva maga után visszarobogott.

– Mama, mama! – kiáltotta már messziről. – Gyere, hazaért végre apa is! Ja, és elnézést, asszonyom, kész a teája!

Mindezt egy szuszra, erősen hadarva vágta ki, majd amilyen gyorsan csak jött, már tova is száguldott.

– Ó, pedig azt hittem, Anvil leghamarabb holnapra fog hazaérni – pattant fel Gunz is, és a lábánál fogva húzta magával Shardot a kijárat felé. – Üzleti úton volt, remélem minden rendben ment. Gyere már, gyere, be kell mutassalak neki, ő is teljesen lázban égett, amikor említettem neki, talán meglátogatsz minket! Fiúk, pakoljatok el, azután nyomás haza! – kiáltotta még oda a griffeknek.

Shardnak sem kellett kétszer mondani, izgatottan sietve követte a barátját.

Arra a néhány másodpercre, amíg a közeli, fafaragásokkal díszített, szépen felvirágozott, takaros kis házikóig átértek, mielőtt még a csikók társaságában elvegyülve beléptek volna az ajtón, a lemenő nap óriásira változtatta az árnyékukat.

Kevés idő múltán sötétség ereszkedett a nyugovóra térő kisvárosra, a lőtér is elcsendesedett. Nem hallatszott más a parton, mint a végtelen óceán hullámainak halk morajlása, és a múltat lassan maguk mögött hagyó barátok odabentről kiszűrődő őszinte, vidám nevetése.

 

 

 

VÉGE

 

 

 

Köszönöm a lányomnak, amiért minden nap megmutatja, mennyire átmenet nélkül olvadhat egymásba mese és valóság

 

Köszönöm Greywingnek és Pizzás Csigának, amiért a legjobb barátaim között tarthatom őket számon annak ellenére is, hogy folyamatosan ingyenlektornak és –olvasószerkesztőnek nézem mindkettőjüket

 

Köszönöm a Hunbrony fórum és blog tagjainak, akik bíztatásukkal és/vagy megjegyzéseikkel hozzájárultak, hogy ez az írás elkészüljön

 

Köszönöm Neked, hogy elolvastad

 

 

2014. Szept. 24.                                                                                                 Nite