Cél / Eszköz

Amikor felébredt, rögtön megérezte, valami hiányzik – azt viszont semmiképp sem tudta meghatározni, mi is az. Vetett egy gyors pillantást maga köré az üres szobába, és levonta a következtetést, hogy a hadnagy elment valahová, anélkül, hogy egy szót is szólt volna róla. Igen, ezen azért nem lepődött meg teljesen, az elmúlt két napban, amióta Riverbloomért átkeltek a folyón, Gunz határozottan furcsán viselkedett. Nem volt hajlandó két egybefüggő szót szólni senkihez, mintha az egész világgal haragban lett volna. Ennél még ijesztőbb dolgokat is művelt, például amikor együtt kellett őrségbe indulniuk tegnap reggel, képes volt enyhén dekoncentrált járással, ám annál erősebb alkoholszagot árasztva megjelenni a gépüknél. Mindkettőjük hatalmas szerencséjére Gingermint őrnagy éppen akkor ellenőrizte az előkészületeket, és mikor észrevette, Gunz mire készül, a saját két patájával rángatta le a Borz fellépőiről az utcakőre. Egy rövid, ám annál vehemensebb eszmecserét követően közös megegyezéssel úgy döntöttek, a hadnagy azt a napot kivette szabadságnak.

De nem a társát hiányolta – tudta jól, a klub bárpultjánál jó eséllyel ráakadhat, és mégis az volt a benyomása, valamit elhatározott még lefekvés előtt, amit azután reggelre annak rendje és módja szerint el is felejtett. Pont olyan érzés kerülgette, mint annak a bizonyos viccnek a szereplőjét, aki csomót köt a zsebkendőjére, csak hogy el ne felejtsen valami fontosat, majd másnap bután bámul a csomóra, és ha agyonütnék sem mondaná meg, minek is van az ott. Szóval nem Gunz tehet róla, azt sejtette, hanem inkább ahhoz lehetett köze, ami miatt olyan héliumos léggömbnek érezte a fejét tegnap, mint aki be van nyugtatózva, csak a tompaság nélkül.

Vagyis így belegondolva az érzékszervei élesek maradtak ugyan, de az érzelmei azért eltompulhattak némileg. Miért is nem kérdezte meg Gunztól, mi az, ami ennyire kínozza? Tegnap végig az járt a fejében, miközben a másodpilóta ülésébe szíjazva várakozott, hogy bár elindulnának már, és mi az a butaság, ami késlekedésre kárhoztatja. Varázsolni akart mindenáron, érezni, amint a mágia édes, megállíthatatlan folyama átjárja a szarvát, és engedelmesen örvénylő táncba kezd az ő legkisebb parancsára is.

A szarva! Igen, ez az, ami hiányzik neki! Olyan elképesztően sajgó tompa űrt érzett a helyén, amikor csak rágondolt, mintha tövestől vágták volna le a koponyájáról, átlátszó kristálydobozba zárták volna, és most valami múzeumban látná viszont látogatóként. Kedves Shard, ez a te egykori szarvad, de már semmi szükséged nincs rá, hiszen képtelen vagy varázsolni többé.

A rémület olyan erővel hasított a szívébe, hogy a patája kényszeresen felemelkedett, és végigsimított a szarván. Még megvan! Legalábbis tapintásra. Akkor miért érzett ekkora lyukat, ilyen mardosó éhséget a homlokán? Felpattant, és bevágtázott a sötét fürdőszobába. Habozva tapogatózott a villanykapcsolóért, szinte félt attól, amit látni fog – de miután hunyorgó szemei hozzászoktak a hirtelen világossághoz, csak a saját, jól ismert ábrázata köszönt rá vissza a tükörből, egy kicsit talán elfeküdt sörénnyel, a kelleténél nyúzottabb arccal, a bal halántékán még a takarója lenyomatát is felfedezni vélte, de a szarvában aztán abszolút semmi különlegeset nem látott. A helyén volt, és pont úgy nézett ki, mint eddig.

Akkor viszont biztosan segítene rajta, ha varázsolna valamit, nem? Cikázó tekintete a sörénykeféjére esett, és azon nyomban ki is terjesztette felé mágikus akaratát egy levitáció varázslat formájában – ám a fésű mozdulatlan maradt. Sőt, ami ennél sokkal rosszabb, egyáltalán nem érezte a szokásos, szikrázó mintázatot sem, aminek a szarvával parancsolhatna. Nem, ez elképzelhetetlen! Tegnap még minden olyan simán ment! Erőltette az akaratát, nagyon koncentrált, minden egyes izma megfeszült a testében. Még a nyelve is kilógott egy picit a nagy igyekezetében, és amikor ezt meglátta a tükörben, hirtelen elfogta a nevethetnék. Pont úgy nézett ki, mint hosszú-hosszú évekkel ezelőtt, pici csikó korában, amikor a varázserő még annál is sokkal makacsabbul feszült ellen az akaratának, mint mikor idősebb lett. Teljesen abszurdnak érezte a szituációt, sírni akart és kacagni, bár mindeközben hasogatni kezdett a feje, és a fájdalom szépen lassan minden mást kiűzött a tudatából. Hívatlan vendégként tért vissza, egy régi ismerősként, akivel nem találkozott már mióta is? Pont két napja, amikor… Amikor megitta a pajzsvizet, és teleportált.

Mennyire félt tőle először! Szinte biztosra vette, az első korty után kihullik a szőre, vagy valami hasonló rémség történik vele, azok alapján, amiket addig hallott az italról. Ahhoz képest szinte semmi negatív hatása nem jelentkezett. Azt rögtön megérezte rajta, hogy mágikus komponenseket is tartalmaz, mert még le sem ért a gyomrába, máris visszatért az erejének egy jó része, mint egy kiszáradt patakmederbe a csörgedező forrásvíz, és legalább annyira hűsítette is a sajgó fejét. Akkor túl sokat nem ért rá ezzel törődni, hiszen a bőrük épsége forgott a kockán minden egyes másodpercben, amit késlekedéssel töltött, ezért nyomban varázsolt is. Olyasmit vitt véghez, amiről egész addigi életében nem is álmodhatott volna: két potyautassal fél mérföldnél messzebbre teleportálni nem számított hétköznapi műveletnek, még talán az erősebbik bátyja is elismerően bólintott volna, ha látja. Persze annyiban a körülmények is segítették, hogy tényleg nagyon el akart tűnni arról a helyről, és Riverbloom szerint az ilyen negatív érzések segítik a sárkányoktól lopott, fordított mágiáját.

Még jó, hogy az eszébe jutott a kanca! Az lesz a legegyszerűbb, ha minél gyorsabban megkeresi, hátha van még neki valahol eldugva a csillogó kis üvegcsékből. Végül is látta már akkora dobozzal mászkálni, amibe akár húsz is elfért belőlük, és különben is, annyira előrelátónak kellett lennie, hogy nem pont akkor indult el a birodalom oldalára, amikor már teljesen elfogytak a készletei. Biztosan megérti majd a helyzetét, és ad neki egyet kölcsön, hiszen ő is jól tudja, milyen rossz taplószáraz, élettelen fatuskóként hordoznia a szarvát a homlokán. Szüksége van ismét arra az érzésre, amikor a nyers hatalom átáramlik rajta a mágia síkjáról, és megzabolázott energiaként a puszta akaratával formába öntheti.

Milyen jól ment neki még tegnap! Milyen kár, hogy Gunz tönkretette a szórakozását, és nem mehettek el őrjáratozni! Azért, csak az íze kedvéért varázsolt egy méretes pajzsot magának, amikor egyedül maradt az utcán, és jóleső könnyedséggel forgatta körbe a tér minden irányába, osztotta két erős nyalábba, majd négybe, majd nyolcba. Komolyan elkacérkodott a gondolattal, hogy kiáll a Rodeo partjára, csak hogy az ellenséget bőszítse. Akkor türtőztetni bírta magát, de most nem: rohannia kellett, hogy egy kortyot ihasson a bűbájos italból.

Félúton járt Riverbloom szobája felé, mire az agya hátuljában sipítozó hang eszébe juttatta, egy picit rendeznie kellett volna a külsejét indulás előtt. Attól nyilvánvalóan nem lett ápoltabb, hogy szemezett néhány másodpercig a fésűjével. Talán ezért is nézett olyan furcsán rá az a kisebb csoport póni, akikkel az árkádok alatt összefutott. De mit ért rá ő ilyesmikkel foglalkozni! Ha napokig tartó bolyongás után a sivatagban talál végre egy hűvös oázist egy kúttal, akkor is a szőrét fogja igazgatni ivás helyett? Butaság lenne, nem igaz? Sokkal fontosabb dolga volt most ennél.

A patája már a kilincs felé lendült, mire a tudatalattija könyörgőre fogva kiáltott rá, mekkora illetlenség is másokra ajtóstul rontani, és milyen kevés időt kellene a kopogással elvesztegetnie. Na igen, és akkor mi történne? A kanca úgyis kikiált, hogy szabad, és ő belép – vagy nem érkezik felelet, és akkor belép – vagy esetleg azt hallja, hogy nem mehet be, de akkor is belép. Ennyi erővel minek kopogni?

Szélesre tárta az ajtót, és egy pillanatra megtorpant a félhomályos, üres helyiség láttán. Az ágyon kisebb rendetlenség fogadta, ami egyáltalán nem vallott Riverbloomra. A földön szétdobált ágynemű, törölközők és apró tárgyak hevertek olyan benyomást keltve, mintha valaki aprólékosan átkutatta volna a bútorzatot, majd sietősen távozott. Nem tudta mire vélni a szoba állapotát, és már-már megijedt, hogy most kezdheti el keresgélni a kancát, és annyival is később juthat hozzá a drága üvegcséjéhez, amikor a fürdő felől neszezést hallott. Félrecsúszott a tolóajtó, és a nyílásban végre feltűnt, akit keresett, nedvességtől csöpögő szőrzettel, a sörényébe törölközőt tekerve.

– Hé, helló! – köszöntötte Riverbloom bizonytalan hangon, miközben az ágya felé dülöngélt, fél lábával a sörényét dörzsölgetve. – Nem is hallottalak! Régóta vársz itt?

– Tulajdonképpen ebben a pillanatban érkeztem… – felelte idegesen, nehezen határozva el magát, miként is csapjon bele a mondandójába.

– Gyere, ülj le – invitálta a kanca megpaskolva a matracot maga mellett.

Igen, ez jó ötlet. Hiszen végül is barátok, nem? Odaül egy pár percre, elbeszélgetnek valami kis semmiségről, és utána a lényegre tér, mintha éppen akkor jutna az eszébe a gondolat. Úgy ám, óvatosnak kell lennie, mert még a végén Bloom megtartja magának a pajzsvizet. Pedig jóban vannak, nem? Dehogynem, sőt, szinte lelki társak! Levetette magát az ágyra, és kedvesen nekitámaszkodott a kancának, miként azt egymás között szokták.

Riverbloom elhúzódott tőle, amitől majdnem fel is borult. Arra az egyetlen pillanatra, míg hozzáért a szőréhez, kegyetlen hideget érzett, és furcsa reszketést, mintha a kanca szörnyen fázna.

– Ne haragudj, fáj a bőröm. A zuhanytól egy egészen picit jobb lett, mégsem vagyok most nagyon társasági kedvemben. Azt hiszem, legszívesebben bebújnék a takaróm alá, és aludnék néhány napig. Tudom, nem szép dolog tőlem, hiszen mégis csak ti mentettetek meg.

– Se… semmi baj – vágta rá kapkodva. Tulajdonképpen még örült is neki, hogy ez a megmentős dolog szóba került. Ha Riverbloom tartozott neki, akkor rögtön más megvilágításban tűnt fel az egész kérése. Talán nem látszik majd annyira önzőnek. – Fi… figyelj, nem is nagyon zavarlak akkor. Nem maradok, csak egy percig. Azért… azért jöttem, mert kérni szeretnék valamit.

Régi reflexeinek engedelmeskedve körbepillantott, nem hallja-e őket valaki illetéktelen, és csak azután folytatta, szinte suttogva. Úgy gondolta, nem felesleges az elővigyázatossága, hiszen tiltott dolgot szeretett volna.

– Szóval nincs… nincs véletlenül még egy üveg pajzsvized?

Riverbloom szomorúan emelte fel a fejét, és a szemébe nézett, mintha csak őt sajnálná. Ettől aztán rögtön rettenetesen megalázottnak érezte magát.

– Csak kérdezem… – mentegetőzött a patáját maga előtt rázva. – Nem mintha elítélhetnél engem emiatt, hiszen te is használtad. Akkor hát ismered, milyen borzongató, amikor a varázserő átáramlik a testeden. Nekem is szükségem van rá, akár hiszed, akár nem… De tudod mit, fizetek is érte, ha kell!

Riverbloom tekintete a padlót fürkészte.

– Sajnálom, nincs már belőle egy darab se. Az egész estém ráment a kutatásra, hátha találok még valahol egy üvegecskét, vagy akár valami maradékot, egyetlen kortyot, de hiába. Hidd el, pedig bármit megadnék érte.

Viszont ha ez igaz, akkor miért tűnt annyira idegesnek? Miért nem nézett a szemébe? Shard árulást gyanított a kanca viselkedése mögött, minden idegszála azt üvöltötte, be akarja őt csapni. Megragadta hát a vállait, és erőszakosan maga felé fordította.

– Bloom, nagyon rosszul hazudsz! Nem versz át engem. Hova rejtetted el? Adnod kell belőle nekem is! – kiabálta egyre inkább az eszét vesztve. – Azt hittem, barátok vagyunk! Megmentettem az életed! Tartozol ennyivel!

Hiába emelte fel a hangját, csak annyit sikerült elérnie, hogy Riverbloom szemei mind jobban elkerekedtek. Végre mintha valami értelmet pillantott volna meg bennük! Remélte is, hogy a „barátja” átgondolja a helyzetet, és előadja, amit dugdos.

Végül mégsem történt semmi ilyesmi, a kanca csak egyszerűen hozzá hajolt, és óvatosan átölelte őt.

– Ne… Ne haragudj, Shard, nem tudtam… – motyogta Bloom a sírással küszködve. – Olyan régen volt már, teljesen meg is feledkeztem róla, milyen érzés, amikor nem kaphatod meg. Én jót akartam… Nem, ez nem igaz, önző voltam, kizárólag magamra gondoltam. Szeretném ráfogni arra a löttyre, amit megitattak velem odaát, de valójában csak sokkal őszintébb lettem tőle. Ez vagyok én, kérlek, bocsáss meg nekem… Soha nem lett volna szabad neked adnom azt a szart. Rá kellett volna bízzuk magunkat Gunz szerencséjére. Ő is biztosan kivezetett volna minket onnan…

Egy hangos szipogással azután elengedte Shardot, és mereven kitartotta az arca elé a patáját.

– Nézd, nem akarlak becsapni. Képzeld magad a helyembe. Ha neked lenne pajzsvized, már rég megittad volna, nem? – A lába alig észrevehetően, mégis szünet nélkül remegett. – Hidd el, meg fogom fizetni az árát, amiért hónapok óta ezen élek. Neked még nem késő, próbáld meg kiverni a fejedből. Csak néhány nap az egész, biztos vagyok benne. Holnapra sokkal jobban leszel.

Shard egy percig a reszkető lábat figyelte, míg csak Riverbloom maga alá nem húzta, mintha szégyellné. Most először fordult meg a fejében, hogy a kanca talán igazat mond. Tulajdonképpen szinte meg is könnyebbült tőle. Az arca ideges mosolyba torzult, amint arra gondolt, mekkora bohócot csinált magából. Így, hogy egyszerűen nincs pajzsvíz, nincs, ami megkísértse, máris sokkal józanabbnak érezte magát. Az a remegés még messziről is igen nyugtalanítónak tűnt, egyre kevésbé akart Bloom helyében lenni.

– Jó, igen, igazad van. Ha nincs… hát nincs – nyögte ki végül, és kínosan felnevetett. – Micsoda hülyeség, és mennyire hiányzik, fél lábam odaadnám érte. Vagy akár egy egészet… Ugyan, kit akarok becsapni, kettőt is! Lunára mondom, rendesen megkísértett! Soha… soha életemben nem éreztem még, hogy ilyen hatalmam lenne, ráadásul bármiféle fájdalom nélkül!

Elmerült az elmúlt néhány nap kellemes emlékeiben, míg egy rettenetes gondolat ki nem zökkentette a mélázásából.

– De… Miket is beszélek… – motyogta ijedten – Nekem ez az egész csak játék, de veled, veletek mi lesz most, Bloom? Tudsz még varázsolni?

Riverbloom nem nézett rá, csak megrázta a fejét.

– Ne viccelj – rázta meg a kanca vállát –, miként fogod akkor megvédeni a bátyádat? Ez nem mókás, hallod? Mikor vagytok beosztva őrjáratra? Beszélned kell Gingermint őrnaggyal!

– Ne aggódj, ez a probléma hamarabb megoldja magát, mint hinnéd – suttogta Riverbloom. – Fang már beadta a papírokat, áthelyezteti magát egy másik századhoz. Bármennyire képtelenül is hangzik, de próbáltam lebeszélni… Azt… azt mondta, ha kell, akkor nélkülem is, de ő innen lelép.

Shard hitetlenül tátogott.

– Ezt nem mondod komolyan! Hát már mindenkinek elment az esze? Azt nem árulta el, miért?

– Nem… Nem tudom, miben bízzak. Ismered őt, milyen hirtelen haragú, de általában pont olyan gyorsan le is csillapodik. Most viszont jól is jönne, ha találna magának egy új másodpilótát. Bár… előbb-utóbb úgyis el kell neki mondanom, mit tettem.

Miként történhetett ez? Pedig tegnap még a világ tetején járt! Miként omolhatott össze körülötte kártyavárként minden? Azt hitte, innen már csak felfelé ívelhet a csillaga. Hogy együtt, a barátaival mindent legyőznek, hiszen fiatalok, erősek és elszántak! Mi állhatna az útjukba?

Erre tessék: a pajzsvíz hatásának elmúltával a kiemelkedő varázserejétől is meg kellett válnia, bár egyre inkább ezt bánta a legkevésbé. Riverbloom legjobb esetben is íróasztal mögé vonul, hacsak el nem titkolja a gyengeségét, és meg nem öleti magát a védővarázslata nélkül. A bátyja egy másik szakaszba kerül, ami ugyan még nem jelenti azt, hogy többet ne látná, mégsem marad meg a közeli kapcsolatuk. Gunz… Arról fogalma sem volt, hányadán is állt Gunzzal. Most éppen talán egy hullámvölgyben járhatott a kapcsolatuk, de a hadnagy pont olyan kiszámíthatatlanul viselkedett, mint általában.

Egy hangos döndülés szakította félbe a gondolatmenetét, amint a szoba ajtaja kivágódott. Icedrop állt mögötte, felismerte a kék sziluettjéről. Furcsa, éppen őt szerette volna számba venni.

– Gyertek gyorsan, meg kell állítanunk Gunzt! – kiáltotta a csődör lihegve, látszott rajta, nagyon sietve érkezett. – Már megint át akar kelni a folyón, ráadásul egyedül!

 

***

 

– Elküldelek összepakolni, erre visszajössz nekem egy marék egyszarvúval?! – kérdezte Gunz nem kevés szemrehányással a hangjában, amikor rábukkantak.

Nem kellett túl sokáig keresgélniük, hiszen Icedrop pont ott találta meg a hadnagyot, ahova a találkájukat megbeszélték – egy kis téren, körülbelül tíz perces sétára a folyóparttól. Egy elegáns, haragoszöld színű kancával beszélgetett éppen, ezt sikerült félbeszakítaniuk, amint hangos patacsattogással bevágtattak. A szokásos egyenruhája helyett most egy bő, köpönyegszerű, szürke ruhadarabot viselt, és nagyjából úgy nézett végig rajtuk, mintha csak valami szemetet fújna a lábaihoz a szél.

– Elismerem, én vagyok a hibás, amiért egyáltalán elárultam, mi van arra a fecnire írva. De ha már ilyen hülye voltam, meg is foglak állítani, ha egyedül nem megy, akkor majd a lányok segítségével – felelte Icedrop erősen lihegve.

– Nos, akkor kezdjük az elején. Ha te nem árulod el, mit jelentenek a számok, Breeze biztosan segített volna. Nem is tudom, miért bízok benned annyira, ő legalább engedelmes és nem kérdezősködik.

– Azért, Gunz, mert nekem nem csak a felettesem vagy, hanem a barátom is – vágott közbe Icedrop.

A hadnagy csak megrázta a fejét és keresztbe tette a lábait, majd folytatta.

– Másodszor pedig, ha meg akarnál állítani, akkor egy pár belevaló földpóninak szólsz, nem ennek a két semmirekellőnek.

– Csak ismételhetem magam. Ennek az egésznek nem kell kikerülnie a Vipera szakaszból. Összetartozunk, és bízom benne, ha rám nem is hallgatsz, majd a többiekre hátha.

Gunz csikorogva felnevetett, olyan erőltetett hangon, hogy Shard hátán a hideg futkározott tőle. Nem tudta, mire számítson, hiszen a hadnagy még egy pillantást sem vetett rájuk, mióta megérkeztek. Mintha egyenesen kerülte volna a tekintetüket. Arckifejezése a felöltött mosolygós álarc alatt kiismerhetetlen volt, akár egy pókerparti közepén.

– Miről beszélsz, haver? – kérdezte a hadnagy teátrálisan tettetve az értetlent. – Amint innen elindulunk, Riverfangot áthelyezik a harmadik századhoz, a hugicáját pedig bezsúfolják egy íróasztal mögé valahol a parancsnokságon!

Ezek szerint Gunz elég jól értesült volt, vagy már puhatolózva megbeszélte a lehetőségeket Gingerminttel. Shardnak viszont nem sok ideje maradt ezen gondolkodni, mert a hadnagy most felé lendítette a lábát, szemeiben jégcsapok csillogtak.

- Ehelyett  meg én kértem másik pajzsot, és biztos lehetsz benne, amint a helyzet engedi, kapni is fogok. És tudod mit, Icedrop, ha meg próbálsz akadályozni, akkor mehetsz te is, amerre látsz. Ennyit a szaros Vipera szakaszról.

Shard fogadni mert volna, hogy a fülei cserbenhagyták, és Gunz valójában teljesen mást mondott. Értetlenül tekintett körbe a társain, de Icedrop leesett állal szoborrá merevedett, Riverbloom pedig csak vigyorgott, mint valami eszelős. Az ég szerelmére, mi folyik itt? Ez is a pajzsvíz mellékhatása? Még fel sem ébredt volna? Az nem lehet, hogy mindenki megőrült körülötte! És a hadnagynak ugyan mi a szalma problémája van éppen vele?

– Nyugi, Gunz, szó sincs arról, hogy megállítsunk – szólalt meg végül Riverbloom vidáman, közben kétszer cinkos mozdulattal oldalba bökte Shardot.

Az idegen pónit leszámítva mind úgy néztek rá, mint akinek elment az esze.

– Fogalmam sincs, milyen cetliről beszélsz, és mi az, amit keresel, vagy már meg is találtál – folytatta a kanca. – De ha átkelsz a folyón, mi veled tartunk, az már egyszer biztos, nem igaz, Shard?

Ohó, ilyen megvilágításba helyezve a dolgokat Shard is azon nyomban sokkal feldobottabban érezte magát. Miért nem jutott neki ez hamarabb az eszébe? Hiszen odaát, amennyire ő tudja, minden másodpilóta zsebében ott lapul egy-két üvegcse fénylő folyadék! Mind csak arra várnak, hogy egy arra érdemesebb egyszarvú elvegye tőlük, nem igaz? A tudata mélyén rögtön fellángolt az eddig csak pislákoló éhség, és széles mozdulatokkal bólogatni kezdett.

– Úgy sem beszélhetjük le róla, Icedrop, akkor mennyivel jobb, ha vele tartunk, és vigyázunk rá! – tette azért hozzá a nyomaték kedvéért, mert a technikuson még látszott az ellenállás, noha egyre inkább a bizonytalanság vette át a helyét az arcán.

– Nem, nem, nem! – tiltakozott Gunz a fejét ingatva. – Szó sincs róla, hogy velem gyertek. Icedropra szükségem van, mert nem tudom, mit keresek, de ti csak akadályoznátok. Minél kevesebben megyünk, annál kisebb feltűnést keltünk egyébként is.

– Én viszont csak akkor tartok veled, ha jönnek ők is – makacsolta meg magát Icedrop. – Könnyen lehet, hogy szükségünk lesz a pajzsukra.

– Nem hiszem, hogy bármelyiküknek hasznát vennénk – húzta a száját a hadnagy. – Te pedig egyébként is blöffölsz, mert legalább olyan kíváncsi vagy arra, mit fogunk találni, mint én.

– A régi idők emlékére akkor! – adta meg neki a kegyelemdöfést Riverbloom. – Utána pedig szép csendben elválnak az útjaink, ahogy azt szeretnéd.

Ezzel az utóbbi lehetőséggel Shard ugyan nem értett egyet, viszont bízott benne, idővel fényt deríthet rá, miért is akar megszabadulni tőle Gunz. Azt el kellett ismernie, tényleg nem fogja senki túl sok hasznukat venni az úton, viszont ma reggelig még ő sem ébredt rá, hogy képtelen varázsolni! Pedig mi más is lehetne az ok? Ő a maga részéről mindig mindent megtett, amit kértek tőle. Csak találjon magának pajzsvizet, megmutatja, mire is képes valójában, és akkor biztosan elrendeződik ez a kis félreértés.

Gunz bizonytalan pillantással fordult az idegen, zöld kanca felé.

– Mit mondasz, Minty, meg tudod oldani, ha négyen vagyunk?

– Tulajdonképpen, én… abban sem vagyok biztos, hogy bárkit is át tudnék vinni… – felelte Minty minden határozottság nélkül.

– De miként visz át minket, hiszen nem is egyszarvú? – lépett közelebb Riverbloom kíváncsian.

– Na persze a kisasszonyok annyira elmerültek az alvásban, a hírekről meg le is maradnak – legyintett feléjük Gunz türelmetlenül. – A hoofingtoniak nyomására tegnap helyreállították az Öreg hidat, vagy legalábbis átdobtak rajta néhány kötelet, és most a város lakói átkelhetnek a rokonaikhoz. Persze az ellenőrzés szigorúbb, mintha a canterloti palotába kérnél bebocsájtást, de egyenruha nélkül ki mondja meg rólunk, hogy pilóták vagyunk?

– Bocsásson meg, azokkal a billogokkal tényleg inkább emlékeztetnek bűnözőkre, de ettől csak még valószínűtlenebb… – kezdett neki az akadékoskodásnak ismét a zöld kanca, ám a hadnagy beléfojtotta a szót.

– Ezeket természetesen eltakarjuk. Biztos nincsen rá előírásuk, hogy ruhában nem kelhetünk át. Persze fegyvereket nem vihetünk magunkkal, mert motozni egészen biztosan meg fognak.

– Nézze, hölgyem, nem akarok bajt. – Minty hátrált egy lépést, és lesunyta a füleit. – Ha véletlenül lebuknak, azt fogom mondani, kényszerítettek rá, hogy hazudjak.

– Tulajdonképpen ez nem is áll olyan távol a valóságtól – villantott felé egy százfogú mosolyt Gunz. – Nyugi, nekünk sem érdekünk, hogy bántódásod essen.

Minty egy reszketeg sóhajjal lekanyarította a válláról a kendőjét, és remegő lábakkal eligazgatta Shard vállán, hogy a vipera alakot eltakarja, majd kapkodva kibújt a ruhájából, és megvárta, míg Riverbloom magára ölti azt. Miután így elkészültek, távolabb lépett a kis csoporttól, és aggodalmas arckifejezéssel nézett végig rajtuk.

– Hát, ennél jobb úgysem lesz – vonta le végül a következtetést. – Induljunk, mielőtt meggondolom magam!

Shard meglehetős aggodalommal csapódott a folyó felé induló társasághoz. Eszébe sem jutott volna, hogy a ma még ilyen kalandok várnak rá, de ez a nap, úgy tűnik, tele volt meglepetésekkel. Megpróbált közelebb óvakodni Gunzhoz, hátha sikerül megbeszélnie vele a félreértéseket, de amikor a hadnagy meglátta, miben mesterkedik, egyszerűen elfordította tőle a fejét, és megszaporázta a lépteit. Be kellett látnia, hiú ábránd csak a normális beszélgetés, amikor a szürke póni valamit a fejébe vesz: jobban teszi, ha egyszerűen kivárja a sorát.

A vezetőjükhöz lépett inkább, akinek át kellett volna juttatnia őket a szemközti partra, ehhez képest meglehetős tanácstalansággal követte őket, még talán egy kicsit le is maradt. Valahonnan határozottan ismerősnek tűnt az ábrázata Shardnak, bár nem tudta konkrétan hova tenni.

– Mondd, Minty, tényleg olyan egyszerű az átkelés, mint azt Gunz tervezi, vagy számítanunk kell rá, hogy félre fog sikerülni? – kérdezte tőle, csak hogy beszélgessenek valamiről a nagyra nőtt csendben.

– Elvileg nem olyan vészes, reggel már megjártam oda is, vissza is. Tudja, a szüleim a túlparton laknak, ezért amint kiderült, hogy helyreállították a hidat, az első dolgom volt meglátogatni őket. Igaz, azt nem terveztem, hogy ilyen hamar megint átmegyek, de szerencsétlenségemre összetalálkoztam az őrnaggyal, és rögtön kérdezgetni kezdett. Gondolom emlékezett rám tegnapról, mert azzal kezdte, hogy mi, déli pónik tartsunk össze…

– Gingermint? – kérdezte Shard értetlenül.

– Tessék?

– Hogyan jön a képbe Gingermint őrnagy?

– Ne haragudjon, nem tudom… Az a szürke kanca ott… Őrnagy vagy százados vagy nem tudom, elfelejtett bemutatkozni, én pedig nem ismerem túl jól a rangokat – szabódott Minty kissé elpirulva.

– Gunz hadnagy. Bocsásd meg neki, ő ilyen. Néha túlzottan leköti az, ami a saját fejében van – tette hozzá Shard elég hangosan ahhoz, hogy az elöl lépdelők is meghallják. – Viszont szerintem tegeződjünk, nem vagyunk semmivel idősebbek nálad.

– Részemről rendben. A fedőtörténet szerint úgyis mind rokonok vagyunk.

Beszélgetés közben kiértek a Rodeo partjára az utcák közül, néhány száz lépésnyire az Öreg hídtól, és Shard a látványtól éppen csak egy picit meg is nyugodott. A híd mindkét oldalán jókora sor állt, legalább két-kéttucat póni várakozott az átkelésre. Egyszerre mindig legfeljebb hárman-négyen léphettek a hídra, az őrt álló katonák felváltva engedték át a csoportokat a két partról. Ugyan az átkelésre várakozókat alaposan kikérdezték, de mégsem egyedül az ő társaságuk akar átkelni, akkor viszont bízhatott benne, a katonáknak csak egy lesznek a sok száz arcból, akik ma a hidat igénybe szeretnék venni.

Míg a sorban állva várakoztak, alaposan megfigyelhette az ellenőrzés menetét is. Mindkét parton két póni állt a köztársaság egyenruháját, és kettő a birodalomét viselve, ami azt jelentette, hogy a túloldalon nemkívánatos egyének rá sem léphettek a hídra, hanem rögtön elhajtották őket. Igaz, ez mindössze egyetlen egyszer fordult elő, egy meglehetősen illuminált állapotban lévő, szakadt külsejű csődörrel, és Shard tippje szerint vele is csak azért, mert a bizonytalan lábaival előbb bucskázott volna bele a folyóba, minthogy a túlpartra érjen. Ettől függetlenül amint fogyatkoztak előttük a sorban állók, és egyre közelebb jutottak az ellenőrzéshez, úgy nőtt az idegessége is.

Annyi minden félresikerülhetett! Rögtön azzal kezdve például, hogy az őrségben álló két pilóta nem bírja fékezni magát, és egy lendületes tisztelgéssel köszöntik a hadnagyot. Az lenne ám a szép! Persze nem vehette biztosra, hogy amíg ők reggel Riverbloommal mással foglalatoskodtak a szobájukban, Gunz nem zsírozott-e le mindent. A két póni mindenesetre látványosan rájuk se bagózott – pedig Shard látásból ismerte már őket –, amint a többi átkelőre sem, egyetlen feladatuk annyi lehetett, hogy a birodalom két tisztjét, akik az átkelőket átvizsgálták, kordában tartsák. Egyszerű, felesleges elővigyázatosság.

Az a páros, akik az érkezőket kikérdezték, látszólag unalmas rutinmunkát végeztek, de annyira azért komolyan vették a feladatukat, hogy néhány megszokott egyenkérdés mellett néha önszorgalomból is belekérdeztek a gyanúsabb részletekbe. Shardnak nem rémlett, hogy bármit is megbeszéltek volna Mintyvel, milyen kérdésre milyen választ kell majd adniuk. Tartott tőle, hogy picit elkapkodták az átkelést, ami valójában igen jellemző is volt Gunzra: ha egyszer valamit a fejébe vett, egyszerűen nem nyughatott, amíg a végére nem járhatott. Talán a jó dumája majd most is kisegíti…

Az előttük lévő négy fiatal kanca, akikkel eddig az őrség beszélgetett, egyszer csak megindult át a hídon. Így már rájuk is került a sor, semmi sem választotta el őket a birodalom tisztjeitől. Shard nagyot nyelve lépett közelebb, a távozók hátát fixírozva. Egyre kevésbé volt biztos benne, hogy tényleg akkor járnak jobban, ha sikerül nekik is átjutni. Talán még nem késő száznyolcvan fokos fordulatot véve elsétálni.

– Hé, rád emlékszem! – szólalt meg az egyenruhás csődör, amitől Shard kis híján hanyatt-homlok menekülésbe kezdett. Nyugalmat erőltetve magára követte a katona tekintetét, aki szerencsére csak Mintynek örült meg ennyire. – Várj, ne mondd meg a neved, valami „M” betűs, Muffin vagy Mignon, vagy…

– Minty – segítette ki a kanca. – És igen, néhány órája már jártam odaát, hogy segítsek a szüleimnek bevásárolni. Tudod, nagy családi összejövetelt tervezünk mára, ugyanis anyukám születésnapjára tegnap előtt megérkeztek az unokatestvéreim délről. Igaz, hamarabb szerettünk volna ünnepelni, de ugye a híd…

El kellett ismernie, Minty ahhoz képest, amennyire elveszettnek és bizonytalannak tűnt pár perce, annyira hatásosan előadta magát most. Vajon a sorban állva jutott az eszébe ez a sok hazugság? Vagy tényleg mostanában lehetett a tisztelt Minty-mama születésnapja, és csak a történet fele volt kitaláció? Nem számított: a családi ünneplés olyasvalami, amit a legkőszívűbb tiszt sem húzhatott keresztbe, ráadásul a lerombolt hidakat emlegetve még egy adag bűntudatot is sikerült ébresztenie az őrökben.

– Ezek szerint ők az unokatestvéreid? – mutatott körbe rajtuk a csődör bizonytalanul.

– Úgybiza, őr úr! – kurjantotta Gunz elővéve a legszebb déli tájszólását, miközben megragadta a felé tartó patát, és rázni kezdte olyan erővel, hogy a tiszt arca fájdalmas vicsorba torzult. – De örülök, hogy megismerhetek egy ilyen szép szál csődört! Az én nevem Inky, az öcsém Ice, és a két kishúgom Bloom és Moon! Milyen jól tették, hogy kihúzták ide ezt a két madzagot, hát már féltünk, hogy elmarad az ünneplés, és akkor szegény nénikém igen szomorú lett volna!

A csődör fintorogva húzta el a megkínzott lábát, amint Gunz szorítása egy picit is enyhült.

– És honnan jöttek, ha szabad kérdeznem, kedves hölgyem?

– Hát honnan, Greengrassből természetesen, ahol a szüleink is éltek, meg a nagyszüleink, és persze a dédszüleink is! – vágta rá Gunz olyan hangnemben, mintha ezt tényleg mindenkinek tudnia kellett volna. – Szegény jó anyám mindig mondta a nénémnek, „ne költözzetek olyan messzire, húgom”, de mindhiába! Hát kutyagoltunk is vagy jó öt napot, mire ideértünk, közben ha tucatszor meg nem állítottak ilyen kedves egyenruhás népek, akkor egyszer sem! Na persze mindegyiknek más színe volt, de ne gondolja, hogy meg bírom én eztet jegyezni. Egyszerű pónik vagyunk mink, tudja, nekünk csak az számít, hogy együtt legyen a család. Ahogy a nagymamám mondta mindig, na már persze addig, amíg bírt beszélni, mert aztán valami feneségtől tönkrementek a hangszálai vagy micsoda, és utána csak a patájával kopogott az asztalon, ha szeretett volna valamit. Na szóval, ő mondta, hogy…

Sajnos Shard már azt soha sem fogja hallani, mit is mondott Gunz meséjében a tisztelt nagymamájuk, mivel az őr társa közben végzett mind az ötük alapos körbevizslatásával és megtapogatásával, hogy nem rejtettek-e az öltözetük alá valamit, és egy látványos bólintással jelezte, minden rendben van. A csődör elállt az útjukból, és a szemeit forgatva rátessékelte a társaságot a hídra. Minty alig zökkenve ki a szerepéből megragadta Gunz éppen felemelt lábát, és azonnal húzni is kezdte, egyedül Bloom állt kőbálvánnyá dermedten, szemeit a birodalmi egyszarvú egyenruhájára meresztve. Shard el bírta képzelni, miféle dilemma foroghat éppen a kanca fejében, ezért gyorsan mögé lépett, és erősen megtaszajtotta. Ennyi noszogatás elég is volt ahhoz, hogy végre felzárkózhassanak a többiekhez, és óvatosan lépkedve a keskeny, ám annál erősebben lengő kötélhídon kiegyensúlyozzanak a folyó fölé.

– Mondtam, hogy menni fog – suttogta hátra a hadnagy a szokásos magabiztosságával, amikor már a híd közepénél járhattak, kikerülve az őrök hallótávolságából.

Shard nem tudta kiverni a fejéből, mennyire tökéletes utolsó mondatnak hangzott ez. Számolatlan módon elbukhattak még, mire egyáltalán kiérnek Hoofington-Cross lakott területéről, és bevetik magukat az erdő fái közé – arról nem is beszélve, hogy még abban sem lehetett biztos, hová is tartanak. Elég lenne, ha valaki felismerné őket a túlparton, hiszen a birodalom pónijai között akad legalább egy tucat, akinek sikerült személyesen borsot törniük az orra alá az elmúlt néhány hétben. A legszerencsésebb talán az lett volna, ha csuklya mögé rejtik az arcukat, mint az az idegen, akivel a raktárban találkoztak épp csak két napja, persze akkor egész biztosan túl gyanússá váltak volna az átkeléshez. Így viszont űzött vadként rebbent a szeme a part egyik oldaláról a másikra, nem tűnik-e fel véletlenül egy ismerős arc.

Egy túlzottan is gyanús kanca a rakpart mellvédjéről mélázva figyelte a hullámokat, barack színű sörényébe bele-belekapott a szél. Csak nem Coral az?! Shard igyekezett elfordítani az arcát, elkerülve ezzel, hogy felismerjék, ám a tekintetét mégsem vehette le a póniról. Innen, a híd ívének az aljáról nem bírta kivenni, vajon az illető a saját lábain áll, vagy pedig a kerekeken guruló szerkezetbe becsatolva.

De nem, bár színeiben nagyon emlékeztetett Coralra, a kanca mégsem ő volt, mint arról közelebb érve meggyőződhetett. Nem állta senki útjukat akkor sem, amikor leléptek a hídról, és bekanyarodtak a házak közötti kanyargós, szűk utcákra. Bármennyi vizslató tekintetet érzett a hátán, nem követte őket senki, és nem ugrottak rájuk egyenruhások, mikor néhány szóval és intéssel búcsút vettek Mintytől egy árnyas kis parkban. Egészen úgy tűnt, Gunz megmagyarázhatatlan szerencséje kitartott, éppen úgy, mint mindig is szokott – kivéve a kártyaasztal mellett.

 

***

 

Erőteljesen alkonyodott, és már másodjára léptek be a tisztásra. Attól persze nem félt különösebben, hogy a szabad ég alatt kellett aludniuk, a tapasztalatai alapján egész jól hozzáedződött a földön alváshoz, és egy puha ágy sokkal nagyobb kihívás elé állította volna. A fű egyébként is nagyon magas volt és selymes, szinte kedve szottyant legelni belőle, sutba dobva a nemesi származásával járó illemszabályokat – de akkor még jobban megszomjazna, és amíg nem találnak egy patakot vagy tisztább vizű folyót a környéken, takarékoskodniuk kell az ivóvízzel. Nem szerelkeztek fel különösebben az utazásra, már csak azért sem, mert Hoofington-Cross készletei nagyon szegényesek voltak, az üzletek jó része üresen állt, már ha egyáltalán nyitva találták őket. Egyébként is, Icedrop elmondása szerint holnap estére erőlködés nélkül visszaérnek, ennyi kellemetlenséget pedig ki kell bírnia minden edzett katonapóninak.

Ennél sokkal jobban aggódott Riverbloom miatt, aki reggel óta egyre sápadtabbá vált, egy falatot sem evett, egy kortyot sem ivott, csak időnként összerázkódott, mint akit magas láz éget. Megpróbált közelebb húzódni hozzá, de a kanca szinte menekült az érintésétől. Félt tőle, az a hideg, amit még indulás előtt érzett a bőrén, csak még inkább elhatalmasodott a barátján, ám nem tehetett érte semmit. Nem egészen úgy alakult az útjuk, mint azt Bloom remélte, hiszen messzire elkerülték a birodalmi sereget, nem futottak össze egyetlen egyszarvúval sem, és egyébként is kerülniük kellett a feltűnést. Nem verekedhettek össze csak úgy az ellenséggel, azt pedig kevésbé hitte, hogy első szóra adna nekik bárki is a pajzsvizéből. Riverbloom jelenlegi állapotát figyelembe véve egyébként is egyre biztosabbra vette, a birodalom másodpilótái sem vedelik a mágikus italt vödörszámra, hanem meglehetősen szigorú szabályokkal tarthatják kordában a fogyasztását.

Természetesen nem kellett ilyen messzire sem mennie, ha negatív példát akart találni a szer hatására vonatkozóan. Amint a nap telt, és a természetben galoppozva délutánra tisztulni kezdett a feje, egyre inkább szégyellni kezdte a reggeli viselkedését, és egyre kevésbé értette, mi a fene történt vele. Igen, a pajzsvíz hatalma szédítő volt, és ha most valaki felkínálná neki, nagyon erősen vissza kellene fognia magát, hogy ne kapjon utána, de azért nem függött  tőle, nem adta volna a saját, vagy vette volna el mások életét érte. Talán a múltja is nagy szerepet játszott az érzései alakulásában a pajzsvíz mellékhatásain kívül: egész eddigi életében arról álmodott, egyszer majd igazi varázserőre tesz szert. És néhány röpke órára megadatott neki az erő, hát miként mondhatott le róla? Miként feledhetné el azt az édes érzést? Mintha csak egy mesébe csöppent volna, ahol összefut a jótündérrel, aki valóra váltja a legnagyobb kívánságát.

Keserű mosollyal megrázta a fejét. Még hogy nem függő! Ugyan kit akar becsapni? Az a legbiztosabb, ha kiveri a fejéből még a gondolatot is. Nem, Riverbloom látványa nem segít, róla sem az jut az eszébe, mennyire pórul járhat, hanem hogy milyen is volt, amíg a varázsital hatott. Inkább megpróbált Icedrop dünnyögésére koncentrálni, amint egyenletes léptekkel közeledett a fához a hatalmas tisztás közepén; ugyanoda, ahol nagyjából másfél órája már egyszer jártak.

– …hatszázhuszonöt, hatszázhuszonhat, hatszázhuszonhét, hát kutya legyek, kedves hadnagyom, ha a hatszáznegyven nem annál a fánál van – mormolta a csődör, a mondandója végét hangosabbra véve, hogy a mellette gondterhelt arccal sétáló hadnagy is értse.

– De mi van a fánál, könyörgöm? Az előbb vizslattuk át az egész környéket fűszálról fűszálra! Nem lehet maga a fa, Rosebead nem adja meg nekem egy fa pozícióját viccből! Vagy ha mégis, akkor komolyan el kell beszélgetnem vele, ha legközelebb találkozunk.

– Fogalmam sincs, mit keresünk. Véletlenül talán letérhetek az útról néhány lépésnyit, viszont itt csak fű van a hibahatáron belül. Elkezdhetjük megint elölről, de szerintem pont ugyanide fogunk kilyukadni – felelte a technikus idegesen gesztikulálva.

– Ha legalább egy térképet meg egy rendes  iránytűt hoztunk volna, akkor most nem itt tartanánk… – forgatta a szemeit Gunz.

– És hova dugod őket, mi, hogy átmenjenek az ellenőrzésen? – legyintett Icedrop, majd elváltoztatott hangon sipítozni kezdett: – „Jaj, uram, a születésnapi buli elengedhetetlen kelléke ez az iránytű, ugyan engedjenek már át!" Röhög a vakbelem.

– Jól van, észkombájn, akkor a gúnyolódás helyett inkább azt számold ki, mit rontottunk el!

– Éppen ez az, hogy semmit! Nem vagyok hülye, számítottam rá, hogy csak egy ilyen vacakot tudunk majd szerezni. A haverod koordinátáitól nagyjából hatszáznegyven lépésnyire van az a hely, ami pontosan délre esik attól a csúcstól, és pontosan nyugatra attól a fasortól – magyarázta Icedrop lendületesen a jelölt irányokba mutatva. – Az ízlésedet ismerve egy leparkolt csatagépre számítottam, vagy egy épületre, vagy legalább egy méretes láda fegyverre, bevallom, akkor pedig nem oszt, nem szoroz pár tíz láb ide vagy oda.

– Hát nem a fa lesz az, és nem is a környéke, azokat már átkutattuk, amikor először ideértünk – ráncolta a homlokát Gunz. – Nekem úgy rémlik, elsőre mintha nagyobbakat léptél volna…

– Talán ha nem koslatnál itt mellettem, akkor a saját, nyugodt tempómban intézhetném, mint azt terveztem!

– Akkor tegyük fel, hogy a fán túl van a hely, csak miattam elóvatoskodtad. Egyébként is egy enyhe emelkedőn jöttünk fel itt a domboldalban, ha a térképen ezt nem számoltad bele, akkor mennünk kell még egy picit.

– Jó, bevallom, az emelkedőre nem figyeltem, tényleg azt gondoltam, nem fog számítani ekkora eltérés.

– Akkor lehet, hogy az erdő szélén van, amit keresünk?

– Hát, ha még több fát keresel, barátom, akkor biztosan – vonta meg a vállát Icedrop. – Egyébként meg ha a pegazus ismerősöd méltóztatott volna ráírni arra a papírra, hogy „nagy, zöld fa”, akkor esetleg már megtaláltuk volna.

– Akkor el se indulunk – vigyorgott Gunz, majd a többiek felé fordult. – Oké, lányok, akkor az iménti alapos keresést megismételjük amott, az erdő szélén is. Mozgassatok meg minden fűszálat, hátha találunk bármit, ami nem oda illik!

Shard nagyot sóhajtott, és elindult a jelölt irányba, miközben száraz nyelvével próbált némi nedvességet juttatni kicserepesedett ajkaira. Ha a fák között legalább egy patakot találna, már lenne értelme keresgélni, de persze erre nem számíthatott. Még az is megfordult a fejében, hogy elkunyerálja Bloom kulacsát – hiszen ő a jelek szerint nem vette hasznát –, és eléggé utálta is magát az ötletért.

Az erdő széléhez érve alaposan körbeturkálta a ritkulásnak induló fűszálakat, benézett minden bokor alá, és körbejárta a fatörzseket, ám néhány madártollon és patányi réteg lehullott levélen kívül nem sok mindent talált. Volt közöttük néhány egészen szép, mélybordó színben pompázó is, de Gunz barátja biztosan nem ezek miatt irányította ide őket. A biztonság kedvéért néhol elsepregette a leveleket is, hátha azok alatt fogja megtalálni, amit keresnek, és odébb görgetett pár nagyobb követ is, különösebb eredmény nélkül.

Riverbloom nem messze tőle leült az egyik fa tövébe, és beesett, fekete karikás szemekkel nézelődött maga körül, ezért inkább úgy döntött, elindul, és segít neki átfésülni a számára kiosztott területet is. Hosszasan elgondolkodott rajta, amikor talált egy nagyobb odút az egyik, tisztásra néző fa oldalában, hogy bele merjen-e nyúlni: nem szeretett volna méhekkel vagy darazsakkal találkozni, bár azok ilyenkor már elvileg alszanak egyébként is. Ha Gunz valami nagyobb dolgot keresett is, mint ami odabent elférne, azért esetleg néhány csepp víz akadhat az üreg alján… Óvatosan bedugta a patáját, és a nyelvét kilógatva a koncentrálásban körbematatott odabent. Rátapintott valamire, amitől a következő pillanatban kékes fény villant az odú belsejében, és ő úgy rántotta vissza a lábát, mintha áram ütötte volna meg. Elvesztette az egyensúlyát, a hátára hemperedett, közben már a társai nevét kiabálta.

– Icedrop, Gunz, találtam valamit!

A hadnagy olyan tempóban érkezett, mint a szélvihar, és fél szemmel alaposan belenézett az időközben újra sötétségbe burkolózó üregbe. Bedugta a patáját is, hátha ő majd több sikerrel jár, de újra csak a fény villant fel, és nem történt semmi azon kívül, hogy Icedrop aggódva még közelebb lépett.

– Engedj csak oda, hadd nézzem meg – suttogta a technikus szinte magán kívül a kíváncsiságtól, és elővette azt az apró zseblámpát, amit felszerelésként vettek az iránytűvel együtt még a városban.

Shard nem tudta kivenni, vajon jut-e valamire, mert a csődör háta eltakarta a kilátást, viszont a hosszúra nyúló másodpercekből és Gunz ideges ciccegéséből semmi jóra nem következtetett. Végül Icedrop is bedugta a lábát a nyílásba, talán mert nem akadt más ötlete, vagy egyszerűen kíváncsi volt, mi is történik odabent, ám most mindannyiuk meglepetésére a fény felvillanását kisvártatva egy igencsak torzan megszólaló, de mégis érthető hang követte.

– Üdvözlöm, Icedrop úr. Legutóbb… hétezer-háromszáznegyvenhét… nappal ezelőtt lépett be.

A hang olyannyira ismerős volt, Shard szinte elfelejtett meglepődni Icedrop nevének hallatán. Az is hatásosan segített neki ebben, mikor a talaj egyszercsak megmozdult a lábai alatt, és egy nagyjából két póni oldalhosszúságú négyzeten emelkedni kezdett. Gyorsan leugrott a mozgó platóról, és egyre csodálkozva bámult a feltáruló hasadékba. Amint a szemei hozzászoktak a sötétséghez, lefelé tartó lépcsőfokokat pillantott meg odabent.

– Hé, ez meg honnan ismer téged? – kérdezte Gunz döbbenten.

– Szerintem valakivel összekever. Nem járhattam itt hétezer napja, ugyanis akkor még három éves sem voltam – gondolkodott Icedrop, miközben a pici elemlámpával körbepásztázta a sötét falakat.

– A számítógép… A központi számítógép van odalent… – suttogta Riverbloom valamiféle révületben, és mielőtt még megállíthatták volna, elindult a lépcsőn.

El kellett telnie pár másodpercnek, mire Shard felfogta a szavai értelmét, és belátta, a kanca nemhogy nem őrült meg, hanem egyenesen igaza van: a hang, ami megszólalt, innen volt neki ennyire veszettül ismerős! Ezt hallhatta az elmúlt majdnem három évben, amikor csak csatagépbe ült, ugyanezt a nemtelen, érzelemmentes, szintetikus hangot, amint jelentést tesz, ellenőrző listákat sorol, vagy éppen figyelmezteti valamire. Éppen csak azért nem ismerte fel eddig, mert rettenetesen szokatlan környezetben szólalt meg, mint egy lámpásából kiszabadult szellem.

Így viszont egyre világosabbá vált számára, hogy mit is keresnek egyáltalán. Persze nem volt annyira könnyű dolguk, mint amire számítottak, de miért is heverne egy mező közepén bármi értékes is, ha egyszerűen csak oda kell sétálnia valakinek, és elhozni? Gunz pegazus barátai is megtehették volna, ha már erre jártak, és felfedezték ezt a helyet – viszont így utólag abban is kételkedett, mennyire tisztességes módon sikerült rábukkanniuk, arról nem is beszélve, hogy hol. A lényeg, hogy valamiképp a pusztító harci gépek és ez a lyuk összefüggnek, akkor pedig Gunznak itt a helye. Talán a várakozva szunnyadó Sárkányölőnek sikerült keríteni egy új alkatrészt, vagy fegyvert? Mi más ajándékot is adhatna egy jó barátja a hadnagynak, ha a kedvében szeretne járni? Hacsak nem néhány jókora hordónyi régóta érlelődő tequilát rejt ez a pince. Igaz, az nem magyarázná meg a hangot.

Ami ráadásul ismeri valahonnan Icedropot! Bele sem mert gondolni, ez miféle furcsa játéka lehet a sorsnak vagy a szerencsének. Megérzése szerint az, amivel a technikus előállt, miszerint csak összekeverték valakivel, meglehetősen sántított. Az „Icedrop” nem számított vészesen ritka névnek, maga is találkozott az egyetemen olyan pónival, akit így hívtak, és azt sejtette, innen északabbra, ahol a jég a hűtőszekrényen kívül is gyakran előfordult, még általánosabb lehet – de mégis, a hang gazdája honnan ismerte fel a csődört?

Ráadásul, ha Gunz véletlenül úgy dönt, nem hozza magával a technikust, akkor még most is ott szobroznának a réten a fa mellett, addig keresgélnek, amíg csak teljesen meg nem unják, és hazamennek? Vagy Rosebeadnek ennyire egyértelmű volt, Icedrop mégiscsak jelen lesz? Esetleg direkt úgy írta fel a cetlire a számokat, hogy Gunz mindenképpen segítséget kérjen a megfejtésükhöz? És ha a technikus nem járt itt már sok-sok éve, akkor a pegazusok honnan tudták, hogy neki majd kinyílik a lejárat? Egyáltalán honnan szerzik az információikat? Lennie kell olyan dolgoknak, amiket légi felderítéssel is képtelenség kideríteni!

Ilyenkor nagyon szerette volna, ha a mágiához hasonlatos megfoghatatlan tudományágak mellett annak idején beleártotta volna magát földhözragadtabb témákba is, mint például az elektronika. Vagy egyszerűen csak megkérdezi majd Icedroptól, amint eltölthetnek egy kis időt kettesben.

Amíg a gondolataival foglalta el magát, a többiek már lesiettek Riverbloom után, a csődör lámpájának halvány fénycsóvája egyre távolodott tőle, ezért még vetett egy pillantást a tisztásra, majd miután egyetlen élőlényt sem látva megnyugodott, elindult maga is a lépcsőkön. Riverbloomot hamar beérték és meg is előzték, annyira nem lehetett egyszerű neki az egyébként is rogyadozó lábain arra ügyelnie, nehogy egyensúlyát veszítse a keskeny fokokon. Több emeletnyi mélységbe ereszkedtek alá, csupán nagyjából onnan állapíthatta meg, hol is tarthatnak, hogy számolta a lépcsőfordulókat. Érzése szerint két forduló tett ki egy emeletet, épp, mint odafent, a jó irányba megépített házak esetében.

Tíz emelet mélyen járhattak, amikor az egyik fordulóban egy ajtó várta őket. A lépcső vezetett még tovább is, de ennyi ereszkedés után nem lepődött meg rajta, hogy Gunz megunva a vakond életet szabadulni szeretne innen. Az ajtó viszont be lehetett zárva, mert hiába húzta vagy tolta, meg sem mozdult. A hadnagy ingerült pillantással maga elé engedte Icedropot, hátha ő több sikerrel jár – és valóban, amint a csődör a kilincshez ért, halk kattanás hangzott, majd az ajtó feltárult.

– Azt hiszem, Rosebead adhatta volna neked is azt a fecnit – morgott a hadnagy, miközben Icedrop nyomában belépett az újabb, ezúttal vízszintes folyosóra.

– Ugyan, így is, úgy is együtt vagyunk itt, csak ez számít.

Gunz lemondóan ingatta a fejét, de nem válaszolt.

– Tudod, azért lassan körvonalazódik egy tippem, honnan ismerhet engem az itteni számítógép – folytatta Icedrop elgondolkodva, miközben a folyosó falán megrángatta az egyik zárt ajtót, ami mellett elhaladtak. – Nem akarom elkiabálni, de ha igazam van, akkor rettenetesen fogsz örülni neki.

– Bár már ott tartanánk – felelte Gunz minden érdeklődés nélkül.

Néhány méretes vasajtót maguk mögött hagytak, amik nem reagáltak Icedrop érintésére sem, majd hirtelen a járat egy korlátban véget ért, azon túl mindössze a sötétség ásított rájuk minden irányból, mintha egy olyan hatalmas teremnél állnának, melyet az apró lámpa képtelen bevilágítani.

– Lassan nem bánnám, ha kicsivel több fény lenne – zsörtölődött Icedrop, és már majdnem visszafordult, amikor valahol odalent csattant egy kapcsoló, és először csak pislákoló, majd egyre erőteljesebb vöröses fény árasztotta el őket, amint a vészvilágítás magára talált.

Shard erőlködve pislogott az orruk előtt feltűnő mélységbe, és biztosra vette, hogy megcsalják a szemei. Eleve egy legalább stadion méretű helyiség tárult fel előttük, a falai még az egyenletes világítás ellenére is a távolba vesztek. A jelek szerint nem lépcsőztek le egészen a terem aljáig, valahol az út harmadánál járhattak. Odalent pedig a monokróm megvilágításban határozatlan, bár szabályosnak tűnő alakú fény-árnyék kupacok sorakoztak, egy picit rendezettebben annál, mintha csak szétdobált szemétdarabok lennének, mégis tökéletesen megkülönböztethetetlenül. Elsőre azt sem állapíthatta meg róluk, mekkorák is valójában. Ahhoz valami fogódzót kellett volna először találnia a szemeinek a távolságokat illetően. Mikor keresgélve kihajolt a korláton, és megpillantotta mélyen maga alatt a falon sorakozó többi erkélyt emeletekkel lejjebb, és végül az ajtókat, miken minden jel szerint valaha pónik közlekedtek ki-be, bármilyen apróknak is tűntek a távolságtól, döbbent agya levonta a következtetést: legalább száz láb mélységbe tekint alá.

Fordult vele egyet a világ, amitől erősebben szorította a korlátot. Akkor azok a kupacok, amik a padlót borították, akár háznyi nagyságúak is lehettek, vagy még nagyobbak is. Csatagépek! Száz és száz óriási fémszörnyeteg állt a csarnokban hol rendezetlen kupacokban, hol pedig alakzatba felsorakozva.

Megtalálták hát a legendás helyet, a gépek szülőhazáját – még ha nem is olyan bámulatos, mint amilyennek elképzelte, hanem sokkal kaotikusabb és groteszkebb.

– A… azta! – Icedropnak egyetlen szót sikerült kipréselnie magából, miután percekig leesett állal, dermedten állt.

Gunz arcán egyre szélesebb vigyor ömlött el, amit már csak látni is felüdülés volt az egész napos komorsága után. Úgy vágta vállba a technikust, hogy az majdnem átesett a korláton.

– Magam sem mondhattam volna szebben! Hejj, haver, derítsd ki gyorsan, mi módon juthatunk le oda!

– Szerintem annyira nem bonyolult, csak mennünk kell még azon a lépcsőn lefelé pár emeletet…

Icedrop még a végére sem ért a mondatnak, a hadnagy már robogott is visszafelé a folyosón, és nagyjából a feléig el is jutott, mielőtt még ráébredt volna, a csődör nélkül se ki, se be nem fog jutni a lépcsőház ajtaján. Megtorpant, és széles mozdulatokkal integetve próbálta őket sietségre bírni; vörös-fekete alakjával egész félelmetesen festett a félhomályban.

– Nem kellene kicsit óvatosabbnak lennünk? – ütött szöget Shard fejébe a gondolat. – Nem szeretnék összefutni a hely gazdáival…

– Ha létezik olyan egyáltalán – vonta meg a vállát Icedrop hátranézve. – Nézd, a padlón vastagon áll a por, vagyis a szellőzőrendszer már hosszú évekkel ezelőtt elromolhatott, és senki se vette a fáradtságot, hogy megjavítsa. Ráadásul a mienk az egyetlen lábnyom benne, úgyhogy elég régen járt itt bárki is.

– De miért? Ha Celestia tud erről a helyről, miért nem használja fel ezeket a csatagépeket? És ha nem tud róla, akkor a pegazusok miként jutottak a nyomára?

– A sárkányháborúk idején rengeteg póni dolgozott itt, egyszarvúak, földpónik és pegazusok is. Akadhatott az archívumban valami utalás az elhelyezkedésére, bár azt viszont én is egyre kevésbé értem, miért pont Gunz patájába jutottak a koordináták, hiszen Celestia és Luna is vagyonokat fizetett volna értük a Pegazus Szövetségnek, vagy minek is nevezték el magukat. Emlékszel, meséltem neked, hogy a nagyapám is itt dolgozott, és azt hiszem, így került be az én nevem is az adatbázisba. Talán egyszer, nagyon kis koromban magával hozott ide. Lehet, az odalenti gépek nem is működnek már, csak egy halom ócskavas az egész. Nagypapa biztos nem hagyta volna, hogy egymás ellen fordítsák őket.

– És ha minden igaz, a pegazusok sem – vágott közbe Shard elgondolkozva. – Rosebead azt mondta, véget akarnak vetni a háborúnak minél előbb, és szerintem ezért nem a birodalom tette be elsőnek a lábát ide, hanem mi. Ellenőriznünk kell, maradt-e még bármi használható itt, és ha igen…

– …akkor gondoskodnunk kell róla, hogy ne juthasson a rossz patákba – fejezte be Icedrop mosolyogva. – Igazad van, ez a feladatunk, ezért választottak minket!

– Vagy pedig csak túl paranoidok vagyunk, és ez az egész nem jelent semmit – visszakozott zavartan Shard. – Rosebead megtalálta a koordinátákat, és úgy gondolta, jó ajándék lesz Gunznak, ha végre rendbe teheti a sárkányölőt.

– Hajaj, de még milyen jó! – szakította félbe a társalgást Gunz, jelezve, hogy hiába jár előttük néhány lépéssel, attól még hallja őket. – Kedves barátom az élete végéig ingyen piálhat velem, ha ez bejön! Ti is jobban tennétek, ha a szájatok koptatása helyett a patáitokat szednétek!

Most, hogy volt némi világítás, sokkal gyorsabban haladhattak lefelé a lépcsőn, bár Riverbloom továbbra is gyakran lemaradozott tőlük. Onnan vehették észre, hogy elértek a csarnok aljára, hogy a következő lépcsőforduló egy vastag lánccal le volt zárva, és lejjebb már sokkal halványabban derengett a vészvilágítás is. Ha nagyon kíváncsiak lettek volna, felderíthetnék, van-e valami érdekes arrafelé, ám egyiküknek sem akaródzott sokkal tovább tartózkodni a föld alatt, mint feltétlenül muszáj. Ilyen mélyen már határozottan hideg is volt, és Shard minden egyes perccel jobban vágyott a kinti friss levegőre.

A hatalmas csarnokba belépve teljesen megilletődtek a hely méreteitől, és a rengeteg felsorakozott harci gép látványától. Az egyik sarokban úgy voltak egy kupacba hajigálva az alkatrészek, mintha csak szemétdombnak nevezték volna ki, máshol bonyolult polcrendszerek álltak telis-tele csövekkel, áramkörökkel, motorokkal és egyéb ismeretlen funkciójú tárgyakkal, amik ugyan Shardnak semmit sem mondtak, de Icedrop nagy tisztelettel közelítette csak meg őket. Bámészkodva végigsétáltak egy századnyi fémszörny sorfala között, és eljutottak egy nagyobb üres területre, aminek a közepén egy furcsa, póni magas, ovális fémtojás emelkedett, a szélén pedig néhány terminál képernyője sötétlett szerszámokkal teleszórt munkaasztalokon.

– Azt hiszem, jó ötlet lenne rápróbálnom az egyik számítógépre, hátha találok egy térképet vagy valamit – merengett Icedrop, és bizonytalanul az asztalok felé indult.

– Jó, tedd azt, addig én szétnézek, akad-e itt egy másik Sárkányölő, amiből kibányászhatnánk az alkatrészeket – bólintott Gunz. – Vagy akár egészben is hazavihetjük, ha találsz egy szélesebb kijáratot! Itt találkozunk.

Riverbloom leült a fémtojás mellé, és nekitámasztotta a hátát, Icedrop pedig elmélyülten felemelt egy nagyobb téglatestet a földről, és mindenféle talált drótokkal az egyik terminálhoz kezdte kötni. Shard egy egészen picit feleslegesnek érezte magát, viszont annál jobban elhatalmasodott rajta a szomjúsága.

– Én meg addig megpróbálom feltölteni a vízkészletünket – mondta, de nem indult el rögtön, mintha engedélyre várna Icedroptól.

– Jó ötlet – nyugtázta a csődör, bár közben hátra sem nézett –, már ha egyáltalán működik a vízellátás. Folyasd sokáig a csapot, és próbáld meg kideríteni, mennyire friss a víz. Az lenne a legjobb, ha nem innál belőle, amíg rá nem jövünk, honnan is jön.

Nekiindult hát arrafelé, amerről érkeztek, mert úgy rémlett neki, elhaladtak néhány mellékhelyiséget jelző felirat mellett. Megtalálta a kérdéses ajtót, ami szerencsére akadékoskodás nélkül fel is tárult neki, mintha csak soha semmi érdekeset nem rejtettek volna mögé. Valójában Shard egy kantinféle helyiségbe jutott mögötte, ami annyira hátborzongatóan kihalt volt, hogy szinte pánikban futott át a másik felére, a néhai konyhába. Elhaladt pár ital és édesség automata mellett, amik betört üveggel, üresen álltak a fal mellett. Azt a benyomást keltették, hogy jó nagy fejetlenség lehetett a csarnok bezárása körüli pillanatokban, és néhányaknak nem volt sok kedvük fizetni a bennük található árukért. Ahhoz képest furcsa, hogy minden más mennyire egyben megmaradt. Na, persze Gunz és Icedrop majd kideríti, valójában mit tudnak felhasználni.

Átugrott a konyhapulton, megtalálta a mosogatókat, és rögtön kinyitotta a csapot. A csövekből távoli gurgulázás és prüszkölés harsant olyan síron túli hangon, hogy a hideg futkározott tőle a hátán. Legszívesebben nyomban el is zárta volna, de a szomjúsága erősebbnek bizonyult a félelménél, és kivárt még pár másodpercet.

A víz végül egy hatalmasat rántva a vízcsapon megérkezett, bár a szaga is és a színe is elég gyanúsnak tűnt, még a vörös megvilágítás mellett is. Nekitámaszkodott egy asztalnak, és magában számolni kezdett. Legalább százötvenig el szeretett volna jutni, mert nem bízott az időérzékében túlságosan. Már száz körül a víz érezhetően sokkal hidegebbé, illatosabbá és átlátszóbbá vált, ám a biztonság kedvéért nem adta fel az elveit, és csak amikor már letelt a meghatározott idő, akkor mert belekóstolni. Egészen tisztának tűnt, legfeljebb egy nagyon enyhe fémes ízzel, ami még akár a környék sajátossága is lehetett – errefelé északon egyébként is teljesen más íze volt a kutaknak, mint délen. Na persze a források mindenhol egyformán édesek voltak, de ilyen lapos helyen nem reménykedhetett benne, hogy majd forrásvízből nyerik az ellátmányt.

Megtöltötte a kulacsokat, és sietősen visszaügetett a csarnokba a többiekhez. Icedrop időközben felélesztette az egyik monitort, és annak a sápadt fényénél matatott valamit nagy sebességgel egy billentyűzeten. Riverbloom lehunyt szemmel feküdt ott, ahol eddig, bár sokkal jobban rázkódott, Shard még a fogai összekoccanását is jól hallotta a csendben.

– Próbálj meg inni egy kicsit, Bloom – mondta a kancának, mikor mellé lépett.

Bloom csak a fejét rázta összeszorított szemekkel, mintha minden mozdulat fájna neki. A biztonság kedvéért az egyik kulacsot letette mellé, majd körbenézett, hátha talál bármit, amivel segíthetne rajta. Ebben az állapotában már egy pokróc is jó ötletnek tűnt volna, de puha tárgyakat közel s távol nem látott. Talán ha valahol találna egy elsősegély ládát, abban néha akad nagyobb kendő vagy talán takaró is, arról nem is beszélve, hogy valamilyen fájdalomcsillapítóra is ráakadhat. Ha neki reggel úgy fájt a feje, mint akit megkínáltak egy kalapáccsal, akkor Bloom is biztos valami hasonlón mehet most keresztül. Néha be szokott kapni egy-egy tablettát, ha már nagyon nem bírta tovább, és az valamennyire segített. Persze hülyeségeket beszél, ha van is fájdalomcsillapító a környéken, annak már legalább húsz éve lejárt a szavatossága.

Azért felkapaszkodott a legközelebbi csatagépen, hátha talál valamit a pilótafülkében. Az eddigi gépekben a bal lábánál általában akadt egy jókora fémláda hatalmas, vörös kereszttel a tetején, kivéve, ha az előző tulajdonosnak szüksége lett rá, és a sereg elfelejtette visszapótolni. De hát ezek itt elvileg vadonatúj gépek, legfeljebb az lehet a gond, ha még  nem szerelték fel őket a ládával.

Kínlódva felnyitotta a fülke tetejét, és belesett – majd a meglepődéstől véletlenül elengedte a kapaszkodót, és kishíján lebucskázott a mélybe. Kapkodva ragadta meg ismét, ami a patája ügyébe került, ám így is egy jókora döndüléssel ütötte a hátát a gép oldalának.

– Hé, óvatosan! – nézett fel rá Icedrop szinte félálomban, és már vissza is fordult a képernyőjéhez.

Könnyű azt mondani. Nagy nehezen visszatornázta magát a fülkéhez, és ismét kíváncsian belesett. Egyszerűen nem mert beszállni.

Odabent több hihetetlen részletet is megfigyelhetett így, hogy végre rendesen kapaszkodva felkészült a látványra. Először is, ami picit meglepte, bár jobban belegondolva teljesen normálisnak kellett lennie, az a rend. A gépnek tökéletesen egyben volt a műszerfala, minden kijelző, mutató, lámpácska és kapcsoló a helyén, sehol sem lógtak szigetelőszalaggal körbetekert vezetékek, sehol sem ásítottak vak lyukak a fémen. Cserébe egyetlen, hatalmas ülést talált benne.

Száguldó gondolatokkal próbált magyarázatot találni arra, amit látott. Ezek szerint mégis csak Coralnak volt igaza, amikor azt mondta, a csatagépeket nem pónik építették! Esetleg egy nagyra nőtt alikornist el bírt képzelni odabent, na de miért is lenne szüksége egy alikornisnak egy ilyen szerkezetre? És ráadásul ilyen sokra belőle? Akkor viszont könnyen lehet, hogy a griffek építették őket. Az ő harcosaik rendelkezhettek ilyen méretekkel, pláne, ha még páncélt is öltöttek magukra. Egyébként is másként álltak a technikához, mint a pónik, mindig sokkal természetesebben használták azt. Ez azt is megmagyarázná, miért nem hagytak helyet a másodpilótának. A griffek nem tudtak varázsolni.

Viszont a jelek szerint ahhoz, hogy egy csatagépbe két póni bezsúfolja magát, és az egyik a pajzsot biztosíthassa, míg a másik vezet és a fegyverzetet kezeli, rettenetesen át kellett alakítani a gépeket. Ki kellett szerelni ezt az óriási ülést, beszerelni kettő kisebbet, a műszerfal felét hátrahozni a másodpilótához, és a kezelőszervek és kijelzők jó részét pedig duplikálni mindkét helyre. Hihetetlen strapának tűnt belegondolni is – de megmagyarázta az általa eddig vezetett gépek általános lepusztult állapotát.

Ha ez így van, az is megeshet, hogy a pónik számára átalakított gépeket mind elvitték már innen. Ebben az esetben a polgárháborúban egyik oldal számára sem ért semmit ez a hely: túl sok időbe telt volna felszívni újra a tudást, és nekilátni a monstrumok áttervezésének. Akkor viszont Gunz sem reménykedhet abban, hogy egy vadonatúj Sárkányölővel roboghatnak haza, meg kell elégednie néhány alkatrésszel.

Mit is keres itt? Ja igen, az elsősegély ládát. Kutató pillantásai végül az ülés mögött találtak rá, ki is rángatta onnan, és megpróbálta az egyik patájával tartani, míg a maradék hárommal valahogy lemászik a kapaszkodókon. Lehetetlen feladatnak tűnt.

Óvatosan körbepuhatolózott, vajon van-e már a varázsláshoz megfelelő állapotban. Mindössze egy egyszerű levitációra lenne szüksége, hát csak sikerül! Nem merte nagyon terhelni a szarvát, ezért csak fokozatosan nyúlt ki tudatával a láda felé. Valami halvány mocorgást érzett a mágikus térben, mintha egy bödön kátrányt próbálna felkavarni egy fogpiszkálóval. A szarva halványan felizzott, és a bőrönd könnyebb lett a patájában.

Megpróbálta elengedni, és a mágiájával letenni a földre, és majdnem sikerrel is járt: a fémláda csupán az utolsó hat lábat tette meg zuhanva, hogy fülrepesztő csattanással landoljon a kövezeten, és rögtön szétnyílva maga köré okádja a tartalmát.

Icedrop meglehetősen csúnyán nézett hátra, de nem szólt semmit. Shard leóvakodott a gépről, és a kupacot feltúrva megpróbált valami használhatót találni. A tablettákon és ampullákon már az írást sem sikerült megfejtenie, ezért azokkal inkább nem kísérletezett, viszont cserébe talált egy nagyobb kendőt, ami talán elég lesz arra, hogy Bloomot melegen tartsa. A kancához sétált, és a hátára terítette.

– Köszi, Shard – nézett fel Bloom elkínzott arccal –, rendes vagy. Ne foglalkozz velem, megmaradok.

– Sajnálom, hogy így alakult. Attól félek, itt nem fogunk pajzsvizet találni, de visszafelé mindenképpen megpróbálok neked szerezni egy üveggel. Az biztosan rendbe tesz majd.

Riverbloom kinyúlt, és meglepő erővel megszorította a lábát.

– Shard. Nekem akarsz szerezni? Vagy magadnak?

– Ha… ha lehet, mind a kettőnknek – felelte vontatottan.

– Nézz rám – parancsolta Bloom tágra nyílt szemekkel. – Legyek én az intő példa. Kerüld el azt a szart messzire.

Shard lefeszegette magáról a kanca szorítását.

– Majd vigyázok vele – mondta meggyőződéssel. – Ne prédikálj nekem, hiszen te is használtad, hogy erősebb lehess.

– Kérlek, Shard – suttogta Riverbloom, és miközben visszahúzta a lábát, mintha még össze is ment volna kicsit. – Csak arra kérlek, gondold meg, miért is kell neked. Miért vágysz ennyire a hatalomra? Azért, hogy mások fölé emelkedhess vele, és végül egyedül maradj? Vagy azért, hogy megmenthesd azokat, akiket szeretsz? Már ha számítanak neked még egyáltalán. Igazad van, ne hallgass rám. Csak fontold meg, mi az, ami számít, és mi az, amit valójában meg kell tenned érte.

Shard elhúzódott tőle. Nem akarta hallani, amiket Bloom beszél. Nem volt igaza, és ráadásul semmi morális alapja sem maradt őt kioktatni. Vagy… vagy ezt már megint az idegsejtjei közé beékelődött pajzsvíz suttogja a fülébe, és mégis jobban tenné, ha megállna, és elgondolkodna egy pillanatra? Nem, ehhez nem érzett elég erőt magában, már az ötletre is tompán sajogni kezdett a feje. Inkább elhátrált, és Icedrop felé indult, hátha a csődör jutott valamire a nyomozásában.

A technikus az a fajta póni volt, aki rögtön elkezdett mesélni, mit is csinál, amikor valaki figyelte munka közben – függetlenül attól, értette-e az illető, vagy sem.

– Képzeld, a szerverek még élnek valahol… Persze ez nem olyan meglepő, hiszen elsősorban az ő kedvükért van a tartalék reaktor, nem a személyzetért. Azzal a hordozható teleppel sikerült életet lehelnem a terminálba, és egyből felcsatlakozott a hálózatra. Találtam egy működőképes memóriakártyát, arra próbálok most mindent lementeni, amihez hozzáférésem van és érdekesnek tűnik. Na, nem mintha túl sok ilyen dokumentum akadna.

Shard úgy bólogatott, mintha lenne fogalma arról, amit a csődör zagyvált, de inkább csak annak örült, hogy végre valami eltereli a figyelmét a problémáiról.

– Ja, nem is mondtam, megtaláltam a nagypapa felhasználói fiókját! – folytatta Icedrop csillogó szemmel. – Sokért nem adnám, ha megkérdezhetném tőle a jelszavát, de attól tartok, ez az információ örökre elveszett abban az öreg agyban. Egyébként talán jobb is így, minél kevesebb dolgot viszek el innen, annál kevesebbet tudnak majd felhasználni a pónik egymás ellen. Végül is ezer meg ezer oldalnyi dokumentáció található itt arról, miként ölhetjük meg egymást a leghatékonyabban… Nem nagy kár, ha ezt elfelejtjük.

– És akkor még nem beszéltem a kis barátunkról itt – intett a csődör Riverbloom felé, és néhány pillanatig eltartott, mire Shardnak leesett, nem a kancára gondol, hanem a fémtojásra. – Nagypapa jegyzetei között találtam néhányat, ami nem volt kódolva: pár nem túl részletes tervrajzot és biztonsági rendelkezést. Ha mindent jól sikerült megértenem, lehet, hogy nem is lesz akkora munka megsemmisíteni ezeket az ócskavasakat, mint tippeltük.

– Valami robbanó szerkezet van benne? – kérdezte Shard aggódó pillantásokat vetve Riverbloom felé, aki még mindig a tojásnak támaszkodva fülelte a beszélgetésüket.

– Annál sokkal viccesebb! Egy egyszer használatos EMP generátor – felelte a technikus, azután látva az értetlenséget beszélgetőtársa arcán folytatta: – Emlékszel még arra, amit a harmadik század mesélt Los Pegasus ostromáról? Amikor az egybefüggő villámfal elnémította a kommunikátoraikat és megbénította a gépeiket? Ez is hasonló elven működik, bár sokkal erősebb. A villámoknak mindössze a mellékhatása az elektromágneses mezőben keltett durva hullámzás, ezt viszont pont arra tervezték.

– Nem esküszöm meg rá, hogy értem… – motyogta Shard zavartan.

– Jó, akkor képzeld el, hogy a környéken az összes elektronikában az összes elektron egy nagy szőnyegen áll. Ez az elektromágneses tér. Mi pedig megfogjuk az egyik oldalát, és egy hatalmasat rántunk rajta, elindítva egy hullámot…

– …amitől rögtön dől-borul minden! – fejezte be a gondolatot Shard. – Tényleg ilyen egyszerűen tönkre lehet tenni ezeket?

– Még a szerverek is menten megdöglenek, ha az épületben vannak. Tökéletes pusztulás minden elektronikának, feltéve hogy akad benne pár méter drót, ami antennaként viselkedhet… de ne menjünk bele, mert annyira azért nem egyszerű a működése. A lényeg, hogy az élőlényekre többé-kevésbé veszélytelen, szemben a robbanószerekkel, és ráadásul a hullám lazán átmegy a falakon. Még nem számoltam ki, mekkora lehet a hatósugara, de bízom benne, nagypapa jól méretezte, és az egész épületet kiüti mindörökre.

Shard megpróbálta összerakni a kirakós hiányzó darabkáit.

– Eddig azt hiszem, értem. Valami módon elindítasz benne egy időzítőt, és amikor kellően távol leszünk tőle, a tojás generál egy olyan hullámot, ami megoldja a gépek problémáját. Elektronika nélkül csak egy kupac vas marad itt, meg némi robbanóanyag, és mintha azt mesélted volna, az áramköröket a mai tudással már képtelenség helyreállítani.

– Így, ahogy mondod – bólogatott Icedrop kitörő örömmel, amiért beszélgetőpartnere ilyen gyorsan felfogta a lényeget.

– És miből gondolod, hogy működik egyáltalán? A nagypapádnak már réges-rég használnia kellett volna, nem igaz?

– Fogalmam sincs, mi történhetett – ráncolta a homlokát Icedrop –, elég kevés információhoz férek hozzá. A naplók szerint sok-sok évvel ezelőtt megfogyatkozott a belépő munkások száma, majd nemsoká teljesen eltűnt innen mindenki. A „tojás” építéséről talált jegyzőkönyv szerint ugyan a nagyapám kezdte el, de már mások fejezték be. Ha mindent a terveket követve végeztek, akkor azt garantálom neked, hogy működik… De arra nem tudok magyarázatot, hova tűnt az öreg félúton. Talán valakinek eljárt a szája, hogy szabotázst terveznek. Talán csak leépítették az egész társaságot, bízva a hosszabb békében. Fogalmam sincs.

– Pedig gondolj bele, ha Celestia előre látja az elharapódzó konfliktust a testvérével, most micsoda előnyben lehetne… – mondta Shard merengve.

– Ezen annyira nem érdemes rágódni. Ha előre látta volna a polgárháborút, akkor egyszerűen a déli határőrség felét felküldi északra. Persze az is lehet, ezzel csak jobban magára haragította volna Luna híveit, mint ahogy az sem kizárt, éppen az üzem bezárásával próbálta kibékíteni őket. Egyszer szívesen megismerném az eseményeket egy független nézőpontból is, bár tartok tőle, erre sohasem lesz alkalmam. A történelem nem az a kimondottan objektív téma, ellentétben a műszaki tudományokkal.

Miután a csődör befejezte a monológját, cseppet hosszúra nyúlt közöttük a csend, amint mindketten elmerültek a gondolataik közé. Shardnak az az ősrégi nap jutott az eszébe, amikor az egyik bátyjával varázslatokról beszélgettek lefekvés előtt. Na persze ez még az előtt történt, hogy kiderült róla, mennyire mihaszna is a mágikus ismeretekhez. Mindig felnézett a bátyjára, irigyelte érte, amiért Canterlotba járhat tanulni, és nagyon sajnálta, hogy legfeljebb hétvégente láthatja, ráadásul akkor is csupán nyúlfarknyi időre kaphatta meg a figyelmét, ha egyáltalán. Azon az éjszakán arról mesélt neki, milyen jó is lenne, ha létezne múltba látó varázslat, amivel nem csak az elmúlt pár perc eseményei rekonstruálhatók, hanem akár évek, évszázadok is. Shard rögtön át is látta a hasznát, hiszen az oviban éppen aznap nyúlta le valaki a plüssnyusziját. Rettenetesen rosszul esett neki, pláne, amikor a szülei azzal gyanúsították, a játékot ő hagyta el, csak nem emlékszik rá, esetleg direkt hazudik. Milyen jó lett volna, ha akkor egyetlen varázslattal leleplezhette volna a bűnöst, ezzel bebizonyítva saját ártatlanságát!

A nyuszi azután a következő héten előkerült, állítólag végig a szekrényen csücsült, a többi játék között (persze Shard tudta, hogy az egyik csikó vitte el, akinek szerencsére a szülei sokkal becsületesebbek voltak, és visszahozták), de a múltba látó varázslatról nem hallott azóta sem. Pedig milyen rengeteg kérdése lett volna!

– Shard… – érkezett az erőtlen hang a tojás felől, kirángatva őt az emlékei közül. – Shard, van egy ötletem…

Közelebb lépett Riverbloomhoz, aki most feljebb tornászta magát a tojás oldalán, és egészen csillogó szemeket meresztett felé.

– Figyelj, nem esküszöm meg, hogy tetszeni fog, de kérlek, ne vágd rá a nemet – folytatta a kanca kapkodva. – Győzd meg Icedropot, hogy ne használja el a tojást. Van itt elég robbanószer ahhoz, hogy a bejáratokat tönkretegyük. Rád biztosan hallgatni fog.

Shard a homlokát ráncolva próbálta felvenni a gondolat fonalát, miközben lopva hátrapillantott, mintha máris bűnösnek érezné magát, amiért Icedrop ellen szövetkezik.

– De miért ne használnánk? – kérdezte fojtottan. – Hiszen a nagypapája pont erre tervezte, és mennyivel hatásosabb…

– Vigyük el! – szakította félbe Riverbloom. – Vagy legalább próbáljuk meg! Gondolj bele, a birodalom serege felsorakozott Hoofington-Crossban, nyakunkon a következő csata. Te hogy érzed magad, képes vagy varázsolni? Kötve hiszem! Nem tudsz Gunzra vigyázni, és én sem a bátyámra. Ha a tojást magunkkal visszük, azzal időt nyerhetünk. Csak úgy végezhetjük el a számunkra kiszabott feladatot, ha a csata közepén robbantjuk fel. A gépek tönkremennek, a pónik életben maradnak!

– Várj már, ezzel tönkretesszük a sajátjainkat is!

– És, mi van akkor? Az eredmény egy erős döntetlen! Szerinted mi történne, ha hirtelen mindenkinek ki kéne másznia azokból a roncsokból? Husánggal esnének egymásnak? Vagy az egész banda egy vállrándítással elmenne sörözni? Esküszöm, már csak amiatt érdemes lenne kipróbálni, hogy a döbbent arcokat láthassuk.

Rövid rágódás után Shard egészen mulatságosnak találta az ötletet. Ahhoz képest, hogy mennyi minden elsülhetett balul egy valódi ütközetben, aminek minden egyes percében az életükért küzdöttek, ez tökéletes megoldásnak tűnt. Még csak a pajzsát sem kell használnia, nem kell azon aggódnia, egyáltalán képes-e rá, és mikorra tud magának pajzsvizet szerezni.

Ráadásul végre tényleg megnézheti, mihez kezdenek a pónik, ha a technika nem fedi el előlük az ellenségük igazi képét. Tényleg képesek lennének egymásnak esni puszta patákkal? Valójában még ez sem lenne különösebben nagy probléma ismerve Gunz testi erejét. Mégis, talán gondoskodhatnának valami figyelemelterelésről. A város lakóival kigurítanának pár hordót valamelyik pincéből, majd a megfelelő pillanatban elkiáltaná magát, hogy „nézzétek, sör!" Nevetségesen naiv ötletnek tűnt, muszáj volt mosolyognia rajta – ugyanakkor elképzelni sem bírta, hogy a főtiszteken kívül bárkit érdekelt annyira egymás legyilkolása, hogy ne kapjon egy ilyen alkalmon. Annyira felrúgta volna a háború minden írott és íratlan szabályát, ha egyszerre eltűnnek a fegyverek!

– Icedrop… – fordult bátortalanul a csődörhöz, próbálva kitalálni, mivel is vehetné rá a tojás elszállítására.

– Hallottam ám, mit sugdolóztok – szólt hátra a technikus szinte oda sem figyelve. – Minden idegszálam tiltakozik a megoldás ellen, de be kell vallanom, én is roppantul kíváncsi lennék a végeredményre. Ugyanakkor van közöttünk egy bizonyos valaki, akit tuti teljesen kiakasztanátok a tervetekkel.

– Gunznak nem kell tudnia róla a teljes igazat – vágta rá gyorsan Riverbloom. – Örülni fog bárminek, amit hazavihetünk, és rombolhat vele.

– Nem, ezzel nem értek egyet – fordult hátra Icedrop szigorúan. – Elvihetjük a tojást, de egyedül akkor használjuk, ha Gunz jóváhagyja. Shard, meg kell őt győznünk, mert ha sunnyogunk, annak kizárólag rossz vége lehet. Abban viszont igazatok van, hogy ma a szokásosnál is mogorvább, és talán várhatunk pár napot a terv tálalásával. És természetesen mindezt csakis abban az esetben, ha kielégítő megoldást találhatunk az itt felhalmozott fegyverek megsemmisítésére. Még csak az hiányzik, hogy valaki ismételten felfedezze magának őket, és felhasználja egy háborúban, akár ebben, akár másikban. Nagyapám is így gondolta, és az ő akaratával én sem fogok szembeszállni.

Riverbloom fáradtan bólintott, és pihegve visszahanyatlott a padlóra. Shard érezte, ennél sokkal többet egyikük sem érhetett el. A csődörnek igaza volt, könnyen meglehet, sokkal több életet mentenek meg azzal, ha tönkretesznek mindent, ami a földalatti épületben található. Ugyan személy szerint jobban örült volna, ha ezek a megmentett életek pont a Vipera szakaszhoz tartoznak, ám végül is a jelen helyzetüket a megcsappant varázserejükkel csakis maguknak köszönhették, önző gondolat lenne kizárólag magukat menteni.

Icedrop még mindig kemény arccal szemezett vele, mintha az lenne a legfontosabb, hogy őt meggyőzze, ezért inkább behúzta a nyakát, és meghunyászkodva hátracsapta a füleit.

– Úgy intézzük, ahogy szeretnéd – hagyta jóvá a tervet.

– Örülök, hogy egyet értünk – fordult vissza a gépeihez Icedrop. – Azzal a lépcsőházzal szemben, ahol bejöttünk, kell lennie egy teherliftnek. Az az egyetlen kijárat, ahol egy harci gépet a felszínre lehet juttatni. Ezen kívül a tervrajzokon még egy másik személyzeti lejárat is szerepel, mind a hármat be kell robbantanunk. Légy szíves, nézz szét, milyen robbanószereket hagytak idelent. Jó lenne, ha találnánk néhány láda COLT-20-ast, vagy valami hasonlót. Ha minden kötél szakad, a lőszerből is összetákolhatunk valamit, de jobban örülnék, ha erre nem kerülne sor.

– Igenis, uram! – vágta rá Shard először félig viccből, és csak utána ébredt rá, Icedrop tényleg felette áll rangban, főleg az ilyen műszaki jellegű feladatokban.

Már indult volna egy nagyobb kupac láda felé, amikor a csarnok túlsó vége felől sietősen befutott Gunz, a szája szögletében bujkáló letörölhetetlen mosoly jelezte, kutatása sikerrel járt.

– Hallod, Icedrop, találtam két másik, nagyjából használható állapotban lévő Sárkányölőt az egyik hátsó sorban. Nem lehetett egy gyakori darab, úgy látszik. A lényeg, hogy sajnos nem leszünk képesek elvinni őket, mert nem éppen pónikra vannak méretezve, és bevallom, számomra teljesen ismeretlen módon működnek, de szerintem az az alkatrész, amit keresel, kiszerelhető belőlük.

– Máris megyek, csak pár másolást még elindítok – felelte a csődör, majd Shardhoz fordult. – Próbálj meg sietni, Riverbloom nem néz ki valami jól. Negyed óra múlva itt találkozunk.

– Szerintem az lenne a legjobb, ha el se mászkálna – vetette közbe Gunz a technikushoz beszélve, mintha Shard jelen sem lett volna –, az hiányzik, hogy keresgélnünk kelljen. Én megmondtam, egyszerűbb lenne a dolgunk, ha eleve csak ketten jövünk.

Shard nem értette, mivel érdemelte ki ezt a bánásmódot. Már a nyelvén volt, hogy szóljon valami csípőset, vagy legalább kikérje magának, de azután eszébe jutott, amit Riverbloom mondott neki pár perccel ezelőtt. Mi az, ami számít? Mi az, ami fontosabb, mint a barátai? Igen, Gunz tényleg egy segg tudott lenni néha, amikor rájött az ötperc, máskor viszont felelősségteljes, bátor póniként viselkedett, aki simán, gondolkodás és panasz nélkül feláldozta volna magát a barátaiért. Azokért a pillanatokért cserébe, amikor a hadnagy kedves volt, sőt, egyenesen figyelmes, elnézte neki, ha néha gorombáskodott – elvégre barátok voltak. Legjobb barátok.

– Én is szeretlek, Gunz – felelte inkább minden érzését egy ragyogó mosolyba sűrítve.

A hadnagy sokkal hevesebben reagált, mint arra számított. Általában fel sem vette a hasonló, oktató célzatú gúnyolódást, most viszont földbe gyökereztek a lábai, és a füle hegyéig elvörösödött. Kisvártatva pislantott egyet, mint akinek valami fontos jut az eszébe, az arca színe lilásabb árnyalatot vett fel, majd vicsorogva elvágtatott arra, amerről jött, Icedroppal a nyomában.

Furcsa volt, na. Shard még pár másodpercig bámult utánuk, ám amint Riverbloom szörnyű állapota ismét az eszébe jutott, inkább megvonta a vállát, és elsietett robbanóanyagokat keresni.

 

***

 

Végül sokkal sietősebben kellett távozniuk, mint azt tervezték, mondhatni fejvesztve: Riverbloom állapota annyira rosszra fordult, hogy már fel sem lehetett ébreszteni a kómából, amibe zuhant. Álldogáltak felette tanakodva ugyan egy rövid ideig, de arra jutottak, minden egészségügyi tudásuk (ami egyébként felfért volna egy A4-es lapra) kevés lesz, gyorsan keresniük kell egy orvost. Shard szerencsére talált néhány láda COLT-20-ast, és Icedrop is sikerrel kiműtötte a működőképes Sárkányölőből, amire szüksége volt, ezért csak annyi maradt hátra, hogy induljanak.

Egy ezer éve nem használt, rozsdásodó, de motorikusan jó állapotban lévő terepjárót szemeltek ki maguknak, amit Icedrop be is indított, miután gyorsan kicserélte benne az akkumulátort. Erre pakolták fel az alkatrészeket és a tojást, amit Gunz a világ minden kincséért sem hagyott volna hátra, miután a csődör közölte vele, hogy egy új fúziós reaktor prototípusa, amitől a gépe erősebb lehet, mint valaha. Mint azt később elmagyarázta Shardnak, olyan távol nem járt a valóságtól, hiszen az EMP generálásához tényleg hatalmas energiákat kellett előállítani és tárolni a szerkezetnek, bár Gunz annyira nem fog örülni végül az új szerzeményének, azt mindketten biztosra vették.

Miután a teherlifttel a felszínre vitték szerzeményeiket, a technikus még egyszer visszament a föld alá, elindítani a robbanószerkezetek időzítését. Éppen csak fel bírtak kaptatni a következő dombtetőre, amikor az üzem összes kijárata felrobbant, hatalmas porfelhőt, törmeléket és sziklákat köpködve a mit sem sejtő erdőre maga körül. Icedrop még egyszer visszatért a biztonság kedvéért, pedig nagyon sietniük kellett, mégsem akarta a véletlenre bízni a dolgot: ha a robbanás félresikerül, és egy tátongó lyuk marad a felszínen, ahol leláthatnak a csarnokba, az rosszabb, mintha nem is tettek volna semmit. A technikus néhány perc alatt körbevágtatta a terepet, és megnyugodva érkezett vissza. Elmondása szerint az összes lejáratot sikerült eltorlaszolniuk, így ha valaki a csatagépeket el szerette volna érni, egy kisebb bányát kellett nyitnia – és ha bármi használhatót fel akart hozni, ahhoz néhány mérettel nagyobbat. Sokkal véglegesebb megoldás lett volna, ha valami módon megsemmisítik a mélyben dolgozó számítógépeket és a nyugtalan álmukat alvó fémszörnyeket, de egyelőre be kellett érniük ennyivel. Celestia már ebben a háborúban nem használhatta fel őket, és talán az a valaki, aki legközelebb rájuk bukkan, sokkal körültekintőbben fog eljárni az életre keltésüknél.

Próbálták a hadnagyból kihúzni, miként tervez átkelni a folyón visszafelé menet, ám ő szokása szerint csak annyit felelt, majd ha odaérnek, kitalálják. Nem hangzott valami megnyugtatóan, bár Shard már csak Riverbloom miatt is megfogadta, az első egyenruhás egyszarvúra ráveti magát, és szerez pár üveg pajzsvizet az élete árán is. Akkor pedig igen egyszerűen visszateleportálhatnak, és a barátja is felébred a kómából, ha időlegesen is. Valamit ki kell találniuk, hiszen a kanca nem élhetett haláláig pajzsvizen – de talán szépen fokozatosan csökkentve az adagot le lehet erről is szokni egy fokkal kevesebb mellékhatással. Mindenképpen fel kell keresniük természetesen egy orvost, aki majd tudja, mit kell tenniük. Vagy legalábbis azt, merrefelé olvasson utána.

Megfogadta azt is, ez lesz az utolsó üveg pajzsvíz, amit megiszik. Ha kell, megkéri Gunzt, zárja őt be a szobájába néhány napra, vagy alkalmazzon bármilyen hasonló drasztikus megoldást, viszont nem akar úgy járni, mint Riverbloom. Nem ér annyit a hatalom. Neki nem.

Mintha csak a sors akarna az arcába nevetni, hiába értek vissza Hoofington-Crossba, egyetlen darab egyszarvúval sem találkoztak a birodalmi seregből. Sőt, ami azt illeti, egyetlen katonával se. Eleinte nagyon óvatosan jártak el, leparkolták a terepjárót egy kevésbé feltűnő helyen – pedig kopott birodalmi címer foszladozott az orrán, de nem akarták megmagyarázni, mit keresnek rajta civil öltözetben. Úgy osontak utcáról utcára a folyó felé, mintha bármikor csapdába sétálhatnának, ám egy nyavalyás birodalmi őr nem sok, annyival sem találkoztak.

A hidat egy egyszerű, barna csődör őrizte, unottan támaszkodott a rakpart mellvédjének az elhömpölygő vizet szemlélve. Sem egyenruhája, sem fegyvere nem volt.

– Elnézést, uram, nem tudtam nem észrevenni, hogy Celestia serege mintha eltűnt volna – szólította meg Shard, akit előreküldtek, puhatolózza ki, mi is folyik itt.

– Szó szerint, hölgyem – felelte a csődör udvariasan. – Ma reggel, amikor felébredtünk, már nem voltak sehol. És ha kíváncsi rá, Luna csapatai is nyom nélkül eltűntek a túlpartról. Valamikor kora hajnalban távozhattak, legalábbis a dübörgésből ítélve. Ne értsen félre, de nem mintha hiányoznának.

Shard ijedten pillantott át a túloldalra. Értette ugyan a szavakat, amit a póni mondott neki, de mégsem bírta belőlük kibogozni a jelentést. Mi az, hogy eltűntek? Az nem lehet! És ha mégis, akkor hova?

A hídon egy nagyon ismerős kanca vágtatott át annyira gyorsan, amennyire csak a dülöngélő szerkezet engedte. Már messziről egy nevet kiabált feléjük:

– Gunz! Gunz!

Amint közelebb ért, Shard végre felismerte, Breeze volt az. Gunz a többiekkel előbújt a sarok mögül, ahol eddig várakoztak, és az érkező elé sietett a partra.

– Gunz, azonnal indulnunk kell! – lihegte Breeze értetlen pillantásaik kereszttüzében. – Gingermint így is éppen elég ideges volt, amiért már megint eltűntetek!

– Indulni, de hova? – kérdezte a hadnagy átvéve a vezetést. – És hova lett mindenki?

– Hova, hát le délre, a Mossground gázlóhoz! Celestia az egész seregét összegyűjtötte! Azt tervezik, hogy erőnek erejével áttörnek, és meg sem állnak San Palominoig. De mi is ott leszünk ám, ráadásul ezúttal Luna hercegnővel együtt! Mindenki azt beszéli, ez lesz a végső, mindent eldöntő ütközet!