Bemutatkozik a harmadik / A csapda

Láthatatlan fénysugár szelte át a völgy hűvös, reggeli levegőjét. Hullámhossza jócskán az infravörös tartományban járt, ezért nem létezett élőlény, aki szabad szemmel megpillanthatta volna, pedig meglepő tulajdonságokkal bírt: minden egyes fotonja pontosan ugyanabba az irányba tartott, és ugyanabban a fázisban rezgett. A sugár egyik vége a völgy közepén elterülő tisztáson leparkolt utánfutó oldalán táncolt, míg a másik egy egészen apró diódából indult ki, amitől éppen csak patányi távolságra helyezkedett el az a mesterséges szem, melynek az égvilágon semmi más dolga nem akadt, mint pontosan jelenteni a vele összekötött elektronikának, mennyi idő telik el a sugár elindítása, és a visszavert fotonok megérkezése között.

Mindebből az a póni, aki a lézeres távolságmérővel felszerelt távcsövön keresztül már percek óta figyelte a maga alatt elterülő erdőt, csak annyit vehetett észre, hogy látómezejének bal alsó sarkába az eszköz kutyahűséggel vetítette a zölden irizáló számokat, miszerint a lenti tereptárgyak pontosan 31 340 lábnyira állnak tőle, plusz-mínusz 0.2 százalék. Nem mintha ez a nézelődőt különösebben érdekelte volna, ugyanis a szükséges mértékben tisztában volt a távolságokkal, hála annak a térképnek, amit elindulásuk előtt tüzetesen áttanulmányozott.

Figyelmét sokkal inkább a fák között hagyott mesterséges építményre összpontosította. Első pillantásra ebből a távolságból szállítókonténerből kialakított lakókocsira emlékeztette, amit számos apró kerékkel rendelkező platform hordozott a hátán, minden bizonnyal a furcsa tárgy mozgatásának megkönnyítése érdekében. Az oldalán elhelyezkedő ablakok ezt a benyomását erősítették, igaz, alacsonyságuk és sötétített páncélüvegük valamilyen katonai felhasználást sejtetett. Ajtót nem látott rajta, feltételezte, az az épület másik oldalán helyezkedhet el, annál gyanúsabb képet nyújtottak viszont a tetőn elhelyezkedő antennák, melyek között akadt a szokásos egyszerű körsugárzóból, néhány, a völgy kijáratai felé forduló iránysugárzóból, és a két, látszólag tökéletesen értelmetlenül az ég felé szegezett mikrohullámú tányér sem kerülte el a figyelmét. Nem mintha lett volna halvány sejtése funkciójukról, vagy akár csak működési elvükről, de annyi tudás azért az elmúlt évek alatt ragadt rá, hogy többé-kevésbé felismerje őket – ráadásul az eligazításon külön figyelmeztették is arra, mit kell keresnie.

Füleit önkéntelenül is hegyezni kezdte, minden egyes távoli zajra meg-megrezdültek, de ebből a távolságból esélye sem volt több információhoz jutnia érzékszervei által. Márpedig ezt az egész feladatot roppant mód gyanúsnak találta, ezért igyekezett annyira óvatosan eljárni, amennyire csak a körülmények között lehetséges. Lejjebb eresztette a távcsövet, és szemeinek természetes, széles látószögét kihasználva még egyszer végigtekintett a lenti fenyvesen, hátha pillantása megakad bármin, ami segíthetne meghozni a döntést.

– Látsz valamit, Gunz? – recsegte a fülébe helyezett kommunikátor olyan hangerővel, ami már-már fájdalmasan érintette a csöndben kiéleződött hallását, vissza kellett tartania magát, hogy ne ugorjon fel meglepetésében. Az első adrenalinlöket elmúltával indulatosan ráncolta össze a szemöldökeit.

– Tartsd a rádiócsendet, Harmadik – morogta, miközben bal lábával megérintette a nyakpáncéljába épített apró adógombot. Nem szerette volna, ha bárki is felfedezi jelenlétüket, és ugyan a személyi kommunikátorok adója egészen apró teljesítménnyel rendelkezett, az odalenti méretes antennáknak talán nem okozhatott nagy problémát a kósza rádiójelek észlelése. Talán. Mit tudta ő, nem akart kockáztatni.

Éppen emelte volna a távcsövet, hogy indulás előtt utoljára felmérje a terepet odalent, amikor fülei hátracsapódtak: motozás hangjai közeledtek mögüle az őszi avarban. Kisvártatva egy egyszerű vászon, zöld-barna terepszínű mellényt viselő csődör csatlakozott mellé a sebtiben megfigyelőállásnak kinevezett kiszögellésen, fejét egészen lehúzva óvakodott előre, nem bízott öltözékének rejtőszíneiben, hogy megóvják a kíváncsi tekintetek elől lilás árnyalatban játszó szőrével és világos sörényével. Miután elhelyezkedett, egy kérő patát nyújtott a távcső felé.

– Megtaláltad? – kérdezte a jövevény suttogva, mintha attól félne, hangját a völgy szemközti, jó tíz mérföldre húzódó oldalán is meghallhatják.

– Pont ott van, ahol mondtad – dünnyögte Gunz, társa óvatosságát átvéve szintén fojtott hangon, miközben átnyújtotta a távcsövet.

A konténer helyzetében legalábbis nem volt semmi meglepő számára, a mellette heverő technikus az antennákkal sündisznószerűen felszerelt, páncélozott híradós kocsijával már hajnalban bemérte a titkosított adás forrásának pozícióját, egyszerűen csak ide kellett jönniük, és szemügyre venni. A mozzanat, ami felkeltette óvatosságát, az ellenség látható hiánya volt. Jól tudta, általában ha ösztönei azt súgják neki, látnia kellene valamit, de mégis hiába erőlteti a szemeit, az annak köszönhető, hogy a keresett dolog elbújt. Márpedig senki nem hagy egy katonai adót kint az erdő közepén őrizetlenül. Idegesen harapdálta ajkait, magában megköszönve a csődörnek, amiért addig is húzhatja az indulást, amíg az nézelődik.

– Mi a terv? – suttogta a technikus, miután maga is meggyőződött a lenti tisztáson álló épület mibenlétéről.

– Mi lenne, lemegyünk, megnézzük, ez a parancs – vágta rá Gunz kicsit ingerültebben, mint tervezte, miközben visszahúzódott a sziklák mögül az erdőbe. Mikor a bokrok mindkettőjüket elrejtették az esetleges szemlélődők elől, és végre felegyenesedhettek, részletesebb magyarázatba kezdett. – Nem szeretném, ha bármi bajotok esne, ezért lent a völgyben végzel még két mérést a Sünnel, bejelölöd nekem a térképen a pontos helyet, és aztán hátramaradsz, világos?

– Igenis, asszonyom! – vágta rá a lila csődör a seregben megszokott fordulatot, mielőtt még ráébredt volna a hibájára.

– Asszony ám a kedves anyukád – recsegte Gunz, és a nyomaték kedvéért meglendítette a patáját a csődör feje felé, akinek egy gyors hátrahajlással éppen csak sikerült elkerülnie a gesztust.

– Akarom mondani, világos. Nyugi, nem vesztem meg, tisztában vagyok vele, hogy az a papírvastagságú valami, amit páncélnak neveztek el a Sünin, semmiféle védelmet nem nyújt, ha a nagyok játszani kezdenek. Legszívesebben le se vinném, de gondolom, attól tartasz, az a méretes konténer csak álca, és az igazi adó valahol az erdőben működik.

Gunz bólintva nyugtázta, mennyire egy rugóra jár az eszük. Remélte, nem kell túlmagyarázni a dolgokat, a csődör nem volt hülye, sőt, inkább tűnt okostojásnak. Tippje sem lehetett, mennyit kell valakinek tanulnia ahhoz, hogy híradós lehessen, ám azt azért sejtette, annál a négy eleminél valamivel többet, mint amivel ő maga büszkélkedett.

– Nyugi, a felderítők nem jelentettek nehéztüzérséget a körzetben, jó eséllyel csak feleslegesen óvatoskodunk – fűzte hozzá, majd hirtelen a csődör felé fordulva annak orra alá dugta a patáját, így adva nyomatékot a következő szavainak. – De ha akármilyen pici reaktor neutronlenyomatát is észlelitek, üvöltesz a rádióba, mint akit nyúznak, érted?

– Végzek egy gyors háromszögelést a völgy szájában, aztán bevetem magam az erdőbe, és csak akkor megyek utánad, ha jelzel – foglalta össze bólogatva a technikus, ezzel is mutatva, képben van a küldetéssel.

– Nem, nem jössz utánam, hanem megvársz a helyeden.

– Ne viccelj, mennie kell valakinek, aki ért a híradástechnikához!

Gunz egy kimerült sóhajjal adta beszélgetőpartnere tudtára, most teljesen úgy érzi magát, mint aki egy fogalmatlan csikóval beszélget.

– Majd csinálok neked képeket. Az ezredes szétrúgja a seggem, ha ezt a sünt is elveszítjük, márpedig menekülni nem lehet vele, amekkora lomha egy dög.

Már indult is tovább a csődörnek hátat fordítva, ezzel is jelezve, a beszélgetés véget ért, ám az egy ugrással előtte termett és elállta az útját.

– Jó, Breeze a Sünben marad és vigyáz rá, de legalább én hadd menjek veletek. Majd rögzítem magam a géped egyik csapatszállító karmához.

Megütközve kapta fel a fejét.

– Páncél nélkül? Elment az eszed? Mi a szart csinálok veled, ha valaki ránk lő? A kocsidban maradsz, ez parancs!

A csődör csak vigyorgott, egy másodpercre sem tűnt úgy, mint aki beadja a derekát.

– Te mondod mindig, hogy nem parancsolsz nekünk, hadnagy – a szót sokat sejtetően kihangsúlyozta –, állítólag hallgatsz ránk. A feladat végrehajtásához szükséged lesz egy szakértőre, veled megyek, és kész.

Gunz egy oldallépéssel kikerülte, és a fogát csikorgatva elrobogott mellette.

– Felőlem azt csinálsz, amit akarsz, dögölj meg.

Mérgesen átcsörtetett a hegygerincről lefelé vezető lejtőn útját álló bozóton – a jókora tüskék szánalmas kis nyikkanásokkal próbálták megkarcolni kompozit páncélját –, majd egy kisebb kavicslavina társaságában, melyet a patái indítottak el, míg egyensúlyozva lecaplatott a sziklás talajon, megérkezett abba a vízmosásba, ahol harci gépeiket leállították. A magas fenyők között két acélóriás várakozott türelmesen (szöges ellentétben a bennük veszteglő pónikkal), a kisebbik mintegy huszonöt láb magasságú lehetett, így éppen csak nem lógott ki az erdő fái közül, a nagyobbik valamivel magasabb és tömzsibb, pilótáik úgy parkolták le őket, hogy egyikük se emelkedjen a hegygerinc szintje fölé. Mindkettő leginkább furcsa, szárnyatlan madárra emlékeztetett messziről, mivel széles, szétálló lábujjak által támogatva két lábon egyensúlyoztak, és térdízületük is pont a rossz irányba állt: hátrafelé.

Éppen csak egy szinte undorodó, lapos pillantást vetett a zömökebb gép irányába, míg öles léptekkel a másikhoz nem ért, melynek a hátán akkora ágyúcső fordult pihenőhelyzetben az ég felé, mintha csak a körülötte álló fák egyikének törzsét rögzítették volna rá. A pilótafülkéje nyitva állt, odabentről egy egyszarvú kísérte érdeklődő figyelemmel a mozdulatait, maga a pilóta viszont a gép egyik lábujját támasztotta unottan Gunz érkezésére várva.

– A jel forrása innen nézve egy konténer, lent a völgyben, pont ott, ahol Icedrop bemérte – csapott bele a mondandója közepébe a hadnagy –, de valami nagyon nem stimmel, sehol senki körülötte. Keress lőtávon belül egy leshelyet, és onnan fedezz minket, amíg megnézzük. Ha meglepetést akarnak, adunk nekik mi is egy kis meglepetést.

– Értettem, hadnagy – felelte a póni, miközben feltápászkodott. – A híradósokat is leviszed? Mondd meg nekik, ne mászkáljanak el, mert a Sün nem elég magas ahhoz, hogy kövessem a fák között.

– Csak rám kell figyelned, ne aggódj. Csatold be magad.

A pilóta hanyagul tisztelgett, majd majomügyességgel feltornászta magát a gépe oldalában kialakított kapaszkodók segítségével a pilótafülkébe – látszott rajta, ezerszer végrehajtotta már ezt a mozdulatsort. Gunz nyugtalansága is alábbhagyott a látványra, elvégre ha a River testvérek vigyáznak rájuk odafentről, nem lehet semmi baj, nem igaz? Végtagjai bizseregni kezdtek a tettrekészségtől, jókedvűen fordult a saját gépe felé, miközben háta mögött halk, de egyre erősödő és magasodó frekvenciájú süvítés jelezte, Riverfang felpörgette a reaktort.

Csak a távolság felének megtétele után lassított léptein, mikor keserű szájízzel ráébredt, nem a megszokott monstrum magasodik előtte, hanem a Kisróka, amit erre a küldetésre bocsájtott rendelkezésére a sereg, amíg a Borzot javítják. A gép oldalának páncélzatára művészi igényességgel egy vicsorgó rókafejet festett az egyik régebbi pilótája, most Gunz egyenesen úgy érezte, mintha az ábra rajta gúnyolódna, ajkai öntudatlanul is hasonló kifejezést vettek fel. Ráadásul a pilótafülkéből érdeklődve, ám enyhe ijedelemmel egy fénylőn világos, kékes árnyalatban játszó szőrű egyszarvú pislogott le rá, az új másodpilótája, a Harmadik.

– Ne nézelődj, röffentsd be! – kiáltott fel, mikor az acélmadár lábához ért, közben egyik lábával körkörös mozdulatokat írt le maga előtt a levegőbe, a turbinák forgásának egyezményes jeleként.

Vetett egy gyors pillantást a vízmosás szélén nem messze várakozó Sünre is, amihez a nagyszájú technikus, Icedrop éppen ebben a pillanatban ért oda – a könnyűpáncélzattal ellátott, homokszínű terepjáró tetején olyan sűrű antennaerdő meredt a szélrózsa minden irányába, hogy a szlengben használt elnevezése egyértelműen adta magát. Gunz két széles, íves láblendítéssel mutatta neki és az odabent már a motort melegítő Breeze-nek az útirányt: lefelé a hegyoldalról, a vízmosás mentén. A lilás szőrzetű csődör bólintva nyugtázta, majd bepattant az utasülésre, a titokzatos felszerelései és egyéb kütyüi közé.

Ez a kis kitérő elég is volt arra, hogy a Kisróka reaktora magas sípolással tudomására hozza, elérte az üzemi fordulatszámát, az acélóriás testén visszafogott remegés indult el az odabent ébredező nyers, kiaknázásra váró erő nyomán. Ha nem is régóta dolgozott még együtt a Harmadikkal, annyit a javára kell írni, egy pillanatig sem tétlenkedett, ha megkapta az utasítást.

Mivel összesen talán harmadjára mászott fel a pilótafülkébe, mióta a gépet megkapta, koránt sem bizonyult annyira ügyesnek benne, mint Riverfang egy perccel azelőtt. Néhány pillanatig keresgélnie kellett a megfelelő fellépőket, közben magában szitkozódott a tervezők inkonzisztens megoldásai miatt – a Borz termetre magasabb volt, mégis sokkal könnyebben feljutott rá. Némi próbálgatás után végül csak feltornászta magát, és miközben a számítógép halk, ám tökéletesen idegen hangján sorolta az indítási ellenőrzőlistát, pillantását végigfuttatta az odabenti ismerős rendetlenségen.

A pilótafülke nagyjából úgy nézett ki, mint amit egyszer nagy koponyák okosan megterveztek, gondos paták összeszereltek, majd pedig egy csapat vaddisznó össze-vissza túrta az egészet, apró darabokra szedte, átépítette, majd megint átépítette, és végül egy rakás feleslegesnek ítélt dolgot egyszerűen kihajított belőle. Bőven tátongtak műszerek üres helyei a műszerfalon, némelyik ásító lyukból szigetelőszalaggal bőségesen körbetekert színes drótok villantak elő, más műszereket pedig egyenesen áthelyeztek a másodpilótához, ezekhez vastag, ruganyos kábelkötegek tekeregtek hátra. A másodpilóta ülését úgy zsúfolták be az egyébként is szűkös fülke legvégébe, mintha egészen a gyártószalagról legördülés előtti utolsó pillanatig senkinek az eszébe se jutott volna, egyszer még szükség lehet rá.

És persze ott ült hátul a harmadik másodpilótája, akire Gunz hirtelen felindulásában egyszerűen a Harmadik gúnynevet ragasztotta, törékeny termetével legalább olyan kontrasztosan elütve a fülke többi részétől, akárha báli ruhát viselne. Arcán már megint az a bizonytalan, rémült kifejezés, amitől Gunz legszívesebben falra mászott volna, mintha fogalma sem lenne arról, hogy egy harcjárműben van, és bármelyik másodpercben szuperszonikus lövedékek kereszttüzében találhatják magukat. Éppen úgy, mint amikor legelőször megpillantotta, az után a balul sikerült eligazítás után…

 

***

 

…amire már eleve tíz percet késve érkezett, pedig egyébként mindenhova szeretett pontosan odaérni, és ezt néhány kivételes esetet eltekintve szigorúan megkövetelte azoktól is, akikkel együtt dolgozott. Könnyen lehet, éppen ezért figyelmeztette Rink az utolsó utáni pillanatban az ezredes üzenetére, pont miközben két hetvenöt fontos súllyal a hátán próbált meg huszonötödjére felállni a konditeremben. Egyébként is úgy remegtek már a térdei, hogy majdnem összeesett, erre kedves barátja segítség helyett inkább közölte vele társalgási stílusban, miszerint „ja, az ezredes beszélni akar veled tízkor”. Persze abban a pillanatban össze is csuklott, a súlyokat hatalmas csörömpöléssel ejtve a betonpadlóra, a többi reggeli edzését végző póni nagy ijedelmére – az óra a szemközti falon éppen akkor ketyegte át magát a jelzett időponton.

Rink önelégülten vigyorgó arckifejezése viszonylag hamar meggyőzte arról, hogy a csődör nem viccel, ezért villámgyorsan határoznia kellett, oda mer-e állítani a parancsnokságra izzadtságtól büdösen, kócosan, össze-vissza álló egyenruhában, vagy inkább bevállalja a késést. Úgy döntött, nem szerzi meg azt az örömet kedves jóakaróinak, hogy hanyatt-homlok rohanni kezd, hanem minden akaraterejét összeszedve fapofával távozott a zuhanyzó felé, csak magában fogadta meg, egyszer még visszaadja a kölcsönt. Persze a hasonló ugratások nem érték sem teljesen váratlanul, sem felkészületlenül, hiszen a seregben a legtöbb hivatásos katonának megvolt a véleménye a hozzá hasonló zsoldosokról (hivatalos nevén „külsős harcászati szakértőkről”), aminek igyekeztek is hangot adni, egymás közt csak a „haszonhuszár”, „lélovag” és egyéb hasonló gúnyneveken szólítva őket. Ezért aztán számított rá, hogy a tusfürdőjét valamelyik eszes összekeveri egy flakon festékkel (persze vízbázisúval, ami néhány nap alatt kijön a bundájából, ahelyett, hogy rögtön kopaszra kellene borotválnia magát – azon azért nem kacagtak volna felhőtlenül a feletteseik), és az egyenruháját puszta véletlenségből valaki használt felmosórongynak nézi, és behajítja a kukába. Ilyenkor határozottan nem örült annak, hogy az öltözőszekrények összes zárját ki lehetett nyitni ugyanazzal a nagyjából öt-hat különböző kulccsal.

Neki persze nem állt rendelkezésére pótkulcs, ezért miután a megfelelő lakatot hatalmas döndülés kíséretében egy jól irányzott rúgással leverte, kölcsönvette Rink samponját, és tartott egy röpke zuhanyozást, majd rohamléptekkel átvágott a szállására, és a szekrényéből előhajtogatta az élre vasalt, ropogós tartalék egyenruháját, végül nem nézve se jobbra, se balra, megiramodott a parancsnokság felé.

Az alacsony épület előtt álló díszőrségtől a biztonság kedvéért megkérdezte, merre találja az ezredest, de az szokás szerint lent tanyázott az irányítóteremben, a mínusz harmadik szinten. El sem bírta képzelni, miért vájták be magukat ennyire mélyen a föld alá, bárkik is építették eredetileg ezt a bázist, azt pedig végképp nem értette, miért akarhat egy patás napokat eltölteni önszántából odalent, na persze neki egyébként is voltak ronda emlékei csatornákról és egyéb föld alatti járatokról, szóval sejtette, nem érdemes magából kiindulnia. Mivel a liftre az előtérben nagyjából kétszer annyian vártak, mint ahányan befértek volna egyszerre, kivágta a lépcsőházra nyíló súlyos, tűzzáró ajtót, és sietősen, kettesével véve a fokokat lerohant a lépcsőn három emeletet. Az utolsó ajtó előtt még egy nagy levegőt vett ezzel csillapítva a zihálását, majd belépve tekintetével rögtön egy órát keresve konstatálta, mennyit sikerült késnie.

Aggodalomra azonban, úgy tűnik, nem volt különösebb oka, még bőven tartott az előző megbeszélés a fejesek között. Az öregedő ezredes és néhány magas rangú vendége körülállták a térképasztalt, és fojtott hangon különböző terveket beszéltek meg, amiknek egy részét Gunz már hírből azért ismerte, a legtöbb esetében azonban arról sem volt fogalma, melyik országról hadoválnak egyáltalán. Azt a következtetést azért sikerült levonnia, hogy szokás szerint rajta kívül senkit nem érdekelt a pontosság, és könnyen lehet, jó néhány ősz szőrszálat megspórolhatna magának hosszú távon, ha kevésbé törődne az idővel. Na persze, abban a tempóban, amivel jelenleg az életét hajszolta, esélye sem volt megérni az ősz szőrszálakat.

– Akkor hadd foglaljam össze a jelentés tartalmát – szólalt meg hirtelen a terem általános zsongásán felül az egyik fiatal, civil ruhát és szemüveget viselő csődör. – A Rodeo folyó keleti partjánál a birodalom erői beásták magukat, és eddig a pillanatig bármit próbáltunk meg, kudarcba fulladt. Igazi patthelyzet ez, uraim, ők sem léphetik át a folyót, és mi is képtelenek vagyunk átjutni rajta, az áradás miatt olyan rövid idő alatt új hidat verni képtelenség, hogy ne szerezzenek róla tudomást. A helyzet igazán súlyossá attól válik, hogy az északról érkező, utánpótlást szállító hajóinkat sorra elsüllyesztették, ezért más útvonalat kell találnunk, talán a hegyeken keresztül, vagy nagy kerülővel a tengeren át.

– Ne lássa borúsabban a helyzetet, kedves barátom, mint azt feltétlenül szükséges – próbálta nyugtatni erélyes hangon az ezredes. – Mindez csak a természetes védvonal miatti pillanatnyi megtorpanás, át fogjuk verekedni magunkat ezen is, mint eddig mindenen. Néhány héten belül a pegazus csapatok újra hadrendbe állnak, és akkor egy folyó semmit sem fog számítani.

– Mondják ezt Las Pegasusban, de még ha megbízhatóbbak is lennének, mint amilyenek, akkor sem hiszem, hogy nyíltan Cloudsdale ellen vonulnának. Mint azt már többször bebizonyították, ezt a háborút nem tekintik a sajátjuknak.

– Nézze, nem feladata a jelen megbeszélésnek minden problémánkra azonnal megoldást nyújtania. Adja át a jelentést a feletteseinek, ezzel jelenleg az ön szerepe le van zárva.

Hanghordozása alapján az ezredes mindent megtett, hogy türtőztesse magát, de így sem kerülhette el senki figyelmét a civillel szembeni megvetése. A következő pillanatban egyszerűen hátat fordított az asztal mellett állóknak, majd hangosan kettőt dobbantott a patájával, mire a terem félhomályban álló részei fölött is kigyulladtak a lámpák. Gunz, aki eddig a bejárat sötétségében várakozott, most egy hangos csattanással vigyázzba vágta magát, kicsit kellemetlenül feszengve a rávetülő rivaldafényben.

– Á, Gunz hadnagy! – mosolyodott el az ezredes, láthatólag megörülve valaminek, amitől Gunz rögtön rosszat sejtett, bár egy parányi reménysugarat azért látott arra, hogy talán az öreg azért ilyen vidám, mert gyorsabban megszabadulhat civil vendégétől. – Elnézést, fiam, amiért megvárakoztattam, jöjjön velem!

Mint mindig, most se tudta eldönteni, az ezredes csak azért szólítja-e fiamnak, mert egyszerűen ezt a szót használja a seregben mindenkire, aki fiatalabb vagy alacsonyabb rangú, vagy esetleg tényleg azt hiszi róla, hogy csődör. Jó, igaz, a hangja éppen elég mély hozzá, a többi nemi jelleg felismeréséhez pedig az öreg éppen elég rövidlátó, és egyenruhából sem készítettek külön fazont a kancáknak. Talán a következő ezredbulin felvesz egy kisestélyit poénból – vagy talán mégsem, a gondolatra is kirázta a hideg, ráadásul még a végén buzinak vagy valamiféle perverznek fogják nézni.

Ez a röpke gondolatmenet nem gátolta meg a beidegződött „Igenis, ezredes úr!" formula rávágásában, majd az öreg póni után masírozott. Kicsit utált katonásat játszani, ám éhezni sem szeretett volna, így a lehetőségekhez képest a legjobban alkalmazkodott a szabályokhoz. A seregben boldogulni nem volt különösebben nehéz, ha a póni bevágta a megfelelő (egyébként meglepően rövid) kézikönyvet, és 150%-ig eszetlenül követte a leírtakat. Ami pedig odakint a harcmezőn folyik – na, az teljesen más történet.

– Pihenj, a kutyafáját, lazítson, fiam! – kiáltotta kedélyesen az ezredes, miután a díszlépés hangjaira hátrafordult. Miközben az egyik közeli asztalról egy barna dossziét kapott le, Gunz valamivel lazábbra vette a figurát. – Remélem, túltette magát a történteken, és sikerült pihennie is egy kicsit!

– Uram, igenis, uram! – felelte agyának idomított fele, miközben a másik azon tépelődött, hol lesz elrejtve a csapda.

– Winter kisasszony kissé fájlalja, hogy nem jelent meg nála – dörmögte az öreg, miközben a homlokát ráncolva lapozgatta a halomnyi papírt.

– Nem éreztem szükségét, uram! – Winter kisasszony az agyturkász volt, így Gunz hivatalból nagy ívben elkerülte.

– No, nem baj. – Az ezredesen látszott, a válasz tökéletesen hidegen hagyja, a kérdést is csak megszokásból vagy valamilyen furcsa előírás miatt vetette fel. Hirtelen mozdulattal összecsukta a mappát, és a kanca felé nyújtotta, akit ez olyan váratlanul ért, rögtön újra vigyázzba is vágta magát a biztonság kedvéért. – Hadnagy, holnaptól kezdve a hatodik századhoz irányítom át! Két napja van, hogy a gépével és a másodpilótájával együtt megjelenjen az új állomáshelyén. Minden további részletet a papírok között megtalál.

– De ezredes úr, uram! – Gunz a zavarodottságtól kezdett kicsit kizökkenni a szerepéből. – A Borz javítás alatt áll, és jelenleg mozgásképtelen! A karbantartók csak a jövő hétre ígérték…

Az ezredes a patájával megkocogtatta a papírhalmot.

– Addig is, amíg az új másodpilótájával össze nem szoknak, és be nem bizonyítja nekem, képesek a legmostohább körülmények között is együtt dolgozni, másik gépet kap!

Hitetlenül futtatta át pillantását a mappa tartalmán, míg szemei meg nem akadtak a szükséges információkon. Arcára lassan a döbbenet kifejezése telepedett.

– Uram, egy harmadosztályú egyszarvút osztanak be mellém ismét? Eddig minden bevetésen sokkal nagyobb tűzerővel kerültünk szembe, nem fogja bírni a terhelést! Már kérvényeztem, hogy…

– Az F40B-hez éppen elég lesz egy harmadosztályú egyszarvú is – jött az ezredes válasza, aki időközben szórakozottan az asztalon felhalmozott más papírokat kezdett el lapozgatni.

– A Kisrókához, uram? De hiszen az egy felderítő gép! Az én képességeimnek sokkal jobban megfelel…

Úgy tűnt, sikerült túlfeszítenie a húrt: az öreg póni szinte ráugrott, annyira közel lépett hozzá, és emelt hangon vágott közbe.

– Mit képzel, fiam, hol van? Azt hiszi, a sereg végtelen erőforrásokkal rendelkezik? Gondolkodás nélkül beveti magát a csata kellős közepébe, használhatatlanra löveti a gépét, elveszíti a másodpilótáját, és utána ideállít nekem követelőzni? Ne felejtse el, kitől kapja a fizetését! Két nap múlva a Kisrókával és a másodpilótájával jelentkezik a hatodik század parancsnokságán! Majd ha megtanulta megbecsülni a felszerelését, visszakapja a Borzot. Megértette?

– Megértettem… – felelte halkan, a fülét lesunyva.

– Megértettem, micsoda? – köpte rá a szavakat az ezredes.

– Megértettem, uram, ezredes úr! – üvöltötte vissza, miközben teljes magasságában kihúzta magát.

– Leléphet! – engedte el az öreg, és a következő pillanatban már vissza is fordult az asztalon heverő irataihoz.

Gunz tökéletes díszlépésben vonult ki a teremből, mélyen megsértett igazságérzettel, titokban abban reménykedve, ha az ezredes nem is, talán az odabent tartózkodók közül valaki észreveszi az iróniát. Csak akkor fejezte be a bohóckodást, amikor az ajtó puhán becsukódott mögötte, és magára maradt a gondolataival.

Megpróbálta az iménti néhány percet értelmezni, bár sokkal nem lett okosabb tőle. Miért jó az bárkinek is, ha egy olyan apró tűzerejű gépben vesztegeti az idejét, mint a Kisróka? Miért ilyen sürgős valakinek, megszabadulnia tőle, és különben is, hol van az a hatodik század? Ha egyszer visszaért a szobájába, tüzetesen átolvassa majd a papírokat, az egyszer biztos – hátha a helyükre kerülnek a kirakós darabkái is.

Annyira sikerült elméláznia a történteken, hogy ijedtében legalább kétlábnyit ugrott, mikor egy meglepően vékony, puha hang teljesen váratlanul rákiáltott:

– Jó reggelt, Carbon Ink hadnagy, Moonshard tizedes szolgálatra jelentkezik!

Döbbenten fordult a póni felé, aki a parancsnokság kijáratánál várta. Egy pillanatra teljesen összezavarodott, sem arról nem volt fogalma, ki jelentkezik, sem arról, kinek és miért. Az előtte álló vékony, sápadtan világító szőrű egyszarvút méregetve kezdett csak el derengeni neki, mintha a zsebébe tuszkolt mappában már találkozott volna a Moonshard névvel. Addig is, míg agyának kerekei lassan megőrölték az információt, az egyszarvú kanca gyerekesen kikerekedett szemekkel, óvatos arckifejezéssel állta a tekintetét.

Az udvaron egy csapat újonc húzott el mellettük futólépésben, testük szinte gőzölgött a csípős őszi délelőtt levegőjében, méretes párafoltokat leheltek maguk köré, miközben egy olyan póniról énekeltek ritmusos dalocskát, aki gyenge, gyáva, és folyton csak otthon ül, velük ellentétben. Akadt közöttük néhány zebra is, akik magasságuk mellett csíkos bundájukkal is kitűntek a többiek közül, sőt, még egy-két szamár is koslatott a sor legvégén, alig bírva a tempót. Gunz már hozzászokott a legkülönbözőbb fajú patások látványához, mikor még lent szolgált délen, de jól jelezte a harcok kiterjedését, hogy egyre többel találkozott közülük idefent is. Az előtte mozdulatlanságba dermedt egyszarvú meg sem rezdült, amint a csapat elrobogott, csak az egyik füle rebbent időről-időre ösztönösen követve a zajokat.

– Te vagy az új másodpilótám – szögezte le Gunz, mikor a kopaszok lármája már távolodott. Egyre inkább meg volt győződve arról, odafent valaki nagyon ki akart tolni vele.

– Igenis, asszonyom!

Az üres udvariaskodás hallatán legszívesebben a patái közé temette volna az arcát. Mély levegőt vett, magában elszámolt háromig, majd egy fokkal nyugodtabban az egyszarvú szeme közé nézett.

– Akkor jól figyelj, mert ezt nem szeretném még egyszer elmondani. Lehet, hogy már hallottad, engem itt mindenki Gunznak szólít, és ha nem szeretnél összezavarni, jobban tennéd, ha te is követnéd ezt a szép szokást. Ellentétben a legtöbbekkel, én csak azért vagyok itt, mert jól értek mindenhez, amivel pusztítani lehet, és soha életemben nem végeztem tiszti iskolát, nincsenek is ilyen ambícióim. Azért akasztottak a nyakamba hadnagyi rangot, hogy az itteni primitív rendszerben azok is tudják, rangban ki fölött állok, akik nem képesek összeadni kettőt meg kettőt; mivel remélem, te nem tartozol ezek közé, a rangjelzéseket azt hiszem, mellőzhetjük. És végül: nem vagyok asszony. Világos?

Az egyszarvú rutinból bólintott.

– Igenis, assz… Világos!

– Gyorsan vág az eszed. Kaptál bármilyen eligazítást?

– Nem, assz… Nem kaptam, csak ezt a parancsot.

Az egyik zsebéből előhajtogatott papírfecnit tolta Gunz orra alá, aki gyorsan átfutotta az iratot. Ennél sokkal szűkszavúbb áthelyezési paranccsal még életében nem találkozott, csak az új táborhely és a felettes tiszt volt rajta megnevezve. Egy nagyobb támaszponton könnyen lehet, órákig bolyongott volna a szerencsétlen, mire megtalálja a célját, persze a hadnagy valódi neve így is kellemes kihívást állíthatott elé. Csoda, hogy valakinek sikerült megfejtenie, és útbaigazítania. Gunz még egyszer végigmérte új társát, végül úgy döntött, az, hogy mind a ketten valamilyen okból kifolyólag számkivetettek, még nem elég jó indok a barátkozásra.

– Sajnos egyelőre ennél többet én sem mondhatok – szólt azért megértő vigyorral –, engem is ebben a pillanatban helyeztek át északra, a hatodik századhoz. A legjobb az lesz, ha visszamész a szállásodra, összepakolsz, és reggel megkeresel. Addigra elintézem a papírmunkát, és más dolgunk se lesz, mint az új gépünkkel, egy F40-essel elrobogni az állomáshelyünkre.

– Értettem! – vágta rá az egyszarvú, mikor a beállt csendből úgy ítélte meg, a hadnagy befejezte a mondanivalóját, majd a közelben a parancsnokság falának támasztott méretes, terepszínű zsákot a hátára levitálta, és tovább ácsorgott tanácstalanul.

Gunz hátrahőkölve ébredt rá, a kancának nemhogy összepakolásra nem lesz szüksége, de még csak kipakolnia sem volt ideje.

– Na, várj csak – mondta a zsákra mutatva –, te most érkeztél?

– Igen, a reggeli ellátmánnyal együtt.

– Akkor valaki jobban utálhat, mint azt eddig képzeltem. Van rá egy rozsdás patkóm, hogy szállást se foglaltak neked.

A lány nem felelt, könnyen lehet, pontosan annyi sejtelme erről az egészről, mint amennyi a parancsban állt: semennyi. Gunz a fejét csóválva sóhajtott egy nagyot, és intett az új partnerének, hogy kövesse.

– Gyere, akkor keresünk neked valamit, ahol lepakolhatsz. Ha más nem, nálam van annyi hely, ahova lerakhatunk egy habszivacsot, és akkor senki sem rúg beléd álmodban.

– Köszönöm, hadnagy – felelte az egyszarvú halkan, és utána indult. Úgy tűnt, lassan kezdte megszokni a hétköznapi beszédstílust.

– Ne értsd félre – fordult felé Gunz hirtelen –, jelenleg minden álmom megszabadulni tőled. Nem hiányzik még egy hullajelölt a nyakamra, márpedig ez a két lehetőség van: vagy kapok helyetted egy erősebb társat, vagy hamarosan legalább egyikőnk otthagyja a fogát valamelyik bevetésen. Kíváncsi vagyok, melyik fog hamarabb bekövetkezni, és vajon még azelőtt-e, hogy sikerülne megtanulnom a neved.

– A nevem Moonshard, de mindenki csak Shardnak hív – mondta a lány bármiféle indulat nélkül, inkább meglehetősen segítőkészen.

– Tökmindegy – rázta a fejét Gunz. Más se hiányzott neki, mint még a végén megkedvelni a kis nyavalyást, ahogy az előző két társát is. – Arra a néhány hétre egyszerűen Harmadiknak foglak hívni.

Számított valami ellenkezés-félére, viszont az egyszarvú csak bólintott, és csendben baktatott tovább mögötte, keresztül a gyakorlótéren, át az árnyas, fás részeken, amiken túl a hangárok jókora épületei álltak, az alacsony, jól láthatóan sebtiben felhúzott barakkok irányába.

– Mivel egy darabig együtt kell dolgoznunk, jó ötlet lenne, ha mesélnél magadról valamit – mondta mégis, kicsit kényelmetlenül érezve magát a nagy csend miatt, ráadásul semmi oka nem volt rá, hogy rögtön az első pár percben magára haragítsa azt, aki majd a hátát védi.

Ezzel a kéréssel jól láthatóan sikerült zavarba hoznia a lányt: először lassan szóra nyitotta a száját, majd inkább mégis becsukta, mint aki meggondolta magát. Talán nem kellett volna ilyen hirtelen letámadnia, mégis most már legalább annyira kíváncsi volt, miként reagál partnere a furcsa témára, mint amennyire meg szerette volna tudni, ezzel a külsővel mégis mit keres a seregnél. A habozást látva elővette a beosztottaknak szánt, gyomorból megszólaltatott, érces hangját.

– Nem hallotta? Meséljen valamit, tizedes!

A kanca engedelmesen hátracsapódó füleit és elkerekedő szemeit látva enyhe bűntudat fogta el, a jelenet élénken emlékeztette az ezredessel lefolytatott beszélgetésére.

– Azt mondtad, nem érdekelnek a rangok – lehelte az egyszarvú némi szemrehányást is tartalmazó hangon. Ha bárki másnak szól így vissza, valószínűleg a szálláskeresés problémái elhárulnak a feje felől, mert az estéjét zárkában tölti, hacsaknem valamelyik igen hosszú és mocskos folyosó felsúrolásával. Elég jó póniismerő lehetett, és talán egy fokkal bátrabb is, mint amilyennek eddig Gunz hitte.

– Látom, figyelsz – kacsintott rá a hadnagy. – Ettől függetlenül persze érdekel a válaszod.

– A San Palomino Katonai Akadémián végeztem, AA eredménnyel, a gépkezelő vizsgán az elért eredményem 98%. A legutóbbi szabvány POD mérés szerinti pajzserősségem négyezer kétszázhúsz kilolábfont percenként.

– Az egy erős harmadosztály, nem igaz?

– Az egyéni rekordom ennél valamivel jobb.

– Egyetlen lövés egy nehéz sínágyúból. – Erre már az egyszarvú képtelen volt felelni. Gunz csak bólintott, tökéletesen tisztában lévén vele, mi a harmadosztály képességeinek határa, nem akart hallani semmiféle mentegetőzést.

– Hát, reméljük, nem találkozunk nehéz sínágyúval – engedte el a témát egy legyintéssel. – Valami jobb történeted nincs? Például hogy miként kötöttél ki a seregben?

– Erről nem szeretnék beszélni – hajtotta le a fejét a kanca, mintha valami fájdalmas emlék jutott volna az eszébe.

– Ahogy akarod – vonta meg a vállát a hadnagy.

Már majdnem elérték az apró, egymás mellett sorakozó faépületeket, amikor balról, a hangárok felől valaki rájuk kiáltott.

– Gunz! Pont téged kereslek!

Megálltak bevárni a feléjük futó, türkiz szőrű egyszarvút, aki valaminek nagyon örülhetett, mert fülig ért a szája. Mikor melléjük ért, végigpislantott Moonshard vállapján, és továbbra is vigyorogva hanyagul tisztelgett neki.

– Az új másodpilótád? – kérdezte lihegve.

– Ja. Harmadik, ő itt Riverbloom, a River tesók fiatalabbika.

– Moonshard – mutatkozott be a tizedes csendesen.

– Ne mondd már, hogy Harmadiknak hívod! – bökte oldalba Riverbloom a hadnagyot. – Nagyon szép neve van, a te névmemóriád pedig nem olyan vészesen lyukas, mint azt szeretnéd elhitetni velünk.

– Akarsz is valamit, vagy csak az időmet rabolod? – vicsorogta Gunz, miközben óvatosan körbefuttatta a tekintetét a környezetén, hátha megpillanthatja Riverfangot is közeledni, de ennyire azért nem üldözte a balszerencse. Kettőjük közül a kancával állt jobb viszonyban, mert bár a River testvérek nyelve meglehetősen csípős volt, és egy másodpercig nem haboztak kimondani a véleményüket, a csődör valamiért különösen sokat kötött bele a viselt dolgaiba. Nem mintha ez bármit is számított volna, amikor együtt kellett harcolniuk: végezték a feladatukat, mint egy bejáratott gépezet, hiszen őket kettőjüket Gunz már azóta ismerte, amióta először betette a lábát a seregbe.

– Biztos tudod már, az egész Vipera szakaszt áthelyezték a hatodik századhoz – felelte Riverbloom, egyik lábával észak felé legyintve.

– Kedves ezredesünk nem szólt, hogy a nyavalya törje ki. Ezek szerint jöttök mindannyian?

– Igen, még a karbantartók és a híradósok is megkapták a parancsot. Egyedül Hayloft meg a haverja marad, ők még lábadoznak egy picit, fogalmam sincs, végül utánunk küldik-e őket. Na meg persze Terrapin – tette hozzá a fejét lehajtva. – Gondolom, a temetésre nem jössz.

Gunz egy percre a távolba révedve próbálta kitalálni, mi is lehetne a diplomatikus válasza a kérdésre.

– Azt hittem, már lekéstem róla – morogta végül az orra alatt.

– Nincs ilyen szerencséd – vágta rá Riverbloom, miközben a vállára tette a patáját. Gunz mindig különösnek találta a testvérek azon szokását, miszerint szerették megérinteni, akivel beszéltek, de végül is amilyen közvetlen pónik voltak, elnézte nekik. – Te ismerted a legjobban közülünk, biztos jól esne neki, ha eljönnél.

– De hülye vagy. – A hadnagy megengedett magának egy morbid vigyort. – Neki aztán már tökmindegy. Utálom a temetéseket, eddig se volt szokásom járni rájuk, nem tudom, miért pont most kezdeném el.

– Így legalább lenne kifogásod, miért iszod le magad a sárga földig az este folyamán? – ajánlotta fel a megoldást segítőkészen az egyszarvú.

– Ahhoz nekem sose kellett kifogás.

 

***

 

Végül persze nem úszta meg, Riverbloomnak sikerült elrángatnia. Éppen gyanútlanul kifelé tartott a kantinból, amikor megállt az udvaron az orra előtt a csapatszállító – tulajdonképpen Riverfang majdnem rágördült vele az egyik lábára, amit inkább sajátos viccnek szánhatott, ugyanis a csődör mestere volt mindenféle gép irányításának. A platóról már ott pislogott le rá a Harmadik, akit szintén valamilyen furfanggal gyömöszölhettek fel, így hát Gunz sem ellenkezett teljes erejéből, amikor Riverbloom megtaszította hátulról „hányszor mentette meg az életed? Ennyivel tartozol neki!" felkiáltással, inkább magától felmászott a járműre, mielőtt még orra bukik.

Különösebben nem akart belekezdeni elmagyarázni a nézeteit arról, hogy az a valami, amit a délután folyamán a földbe helyeznek, már bőven nem Terrapin, de még ha ő lenne is, akkor sem tudna neki semmi újat mondani. Ehelyett inkább hagyta, hogy a csípős menetszél az arcába vágjon, és a sörényét tépázza, miközben a poros országúton robogtak a közeli város pereme felé, a katonai temetőhöz. Eddig ezt az utat már ezerszer megtette, egyedül is, és jókora társaságokban is, bár annál az elágazásnál, ahol most jobbra kanyarodtak, általában balra szokták venni az irányt, az Obsitos felé. Ez a műintézmény igen jó érzékkel használta ki a közeli támaszpontot, a szomjazó katonák legtöbb igényét képes volt kielégíteni. Szomorúan nézte a távolodó zöld épületet, hiszen ezen az estén látogathatja utoljára, utána irány észak. Erősen bízott benne, hogy ott is kap majd a kedvenc tequilájából, bár valójában a helyzet az, hogy az Obsitos is csak ritkán jutott hozzá, főleg akkor, amikor egy nagyobb csapat menekült érkezett délről. Mi a túrót ihatnak azok ott fent, északon? Végül is hidegnek hideg volt, szóval kellett lennie erős piájuknak is. Úgy döntött, a biztonság kedvéért a maradék zsoldján vesz magának egy láda tequilát, abból nagy baj nem lehet. Ha véletlenül sikerülne nyernie is egy kicsit, akkor esetleg futja akár két ládára is.

Mikor az épület egy kanyarban eltűnt a szeme elől, komolyan elgondolkodott rajta, hogy leugrik, ám Riverfang a gázba taposott, és lakott területhez méltatlan tempóban robogott végig az amúgy is rázós kövesúton, talán megneszelte, mire készül, vagy egyszerűen túl jól ismerte már. Csak akkor engedett a száguldásból, amikor jobb oldalt, a borostyánnal bőségesen befuttatott kerítés mögött előtűntek a katonai temető mértani pontossággal elhelyezett, semmihez sem hasonlítható sírkősorai. Gunznak leginkább egy ültetett erdő jutott róluk az eszébe: csak elásol egy pónit, és makulátlan fehér sírkő nő ki belőle. Az analógiájában addig már nem sikerült eljutnia, mi is lehetne ennek a furcsa növénynek a termése, mert két hatalmas zökkenővel, amitől simán lepotyogott volna a platóról, ha nem kapaszkodik, és a nyelvét így is majdnem leharapta, bekanyarodtak a temető kapuján. A vele szemben ülő Harmadik sem úszta meg olcsón a sietséget, hunyorogva dörzsölgette a tarkóját, valószínűleg sikerült megfejelnie az egyik bukócsövet.

Némi gumicsikorgás kíséretében bevágódtak a parkolóba, ahol már több terepszínű tragacs is várakozott, úgy tűnt, éppen időben érkeztek, ha nem akartak lemaradni semmiről. Gunz persze éppen szeretett volna, de látva, hogy a nagyobb csoportosulás nem az egyenparcellák körül gyülekezik, hanem a másik oldalon, ahol a családi sírok álltak, elfogta a kíváncsiság. Rémlett neki, régi társa valami híresebb katonadinasztia tagja lehetett, biztos van nekik saját kriptájuk vagy ilyesmi, olyat meg még amúgy sem látott. A jelen körülmények között különösebben azon sem lepődött meg, hogy a nyitott koporsós szertartást kint tartották a szabad ég alatt, és nem pedig bent a ravatalozó épületében – annak az ablakai ugyanis bőven voltak díszítve nap és holdmotívumokkal, amik nem hoztak semmi jót Terrapin életébe. Azon azért elmélázott, vajon mihez kezdtek volna a ceremónia szervezői, ha éppen szakad az eső, bár gyanította, akkor simán csak felhúznak egy sátrat idekint.

Mind a négyen – a River testvérek, a Harmadik, meg ő – beálltak a sorba leróni kegyeletüket a halott előtt. Gunz egy picit irigykedve állapította meg a koporsóba tekintve, mikor őrá jutott a sor, hogy régi másodpilótája különösen jól nézett ki, pedig általában a szakmájukban ami maradni szokott utánuk a pilótafülkében szétkenődve, azt senki sem szeretné kiállítani közszemlére. Terrapinnek éppen csak a belső szervei szakadtak le, ezért kívülről pont úgy nézett ki, mint legutóbb, amikor együtt iszogattak, ügyes paták eltüntették a szőréről az orrából és a szájából szivárgó vérpatakok nyomait, amik sérüléseire utalhattak volna. Mintha csak aludna, fejét a két mellső lábán nyugtatta.

– Mi van, nagyszájú? – kérdezte a testtől suttogva, miközben egy tincs sörényt, amit a lehunyt szemekre fújt a pajkos szél, elsimított az egyik fül mögé. Élénken élt az emlékezetében az utolsó kiáltás, amit leginkább a kommunikátorán keresztül hallott a vészjósló recsegésen túl, ami betöltötte a pilótafülkét: „Gyerünk, nyírjuk ki őket!" A hangban hisztérikus félelem bujkált, tisztán jelezve, az egyszarvú pajzsvarázslata bármikor összeroppanhat, mégsem volt más választásuk. Rémlett neki, valamit ordított válaszul, talán azt, hogy „jíííííí-há!", vagy netán hasonló értelmeset; túlzottan lekötötte a Borz két nehézgépágyúja és az egyensúlyozás a társalgáshoz, egészen addig, míg nagyjából fél perccel később a gép darabokra szaggatott csípőjének köszönhetően be nem zuhantak abba a szakadékba. – Muszáj volt előresietned, mi? Én meg megúsztam egy halálfejjel.

Elgondolkozva dörzsölte meg a vállát, ahol az egyenruhája alatt a tetoválásai sorakoztak. Nem akadt még ideje a legfrissebbet magára égetnie, legközelebb csak az új helyén esetleg. Akkor eszmélt fel, mikor a mellette ácsorgó Riverbloom a hátára tette a patáját, mert mögöttük lassan egy kisebb sor kezdett kialakulni. Gunz bólintott.

– Csinálj helyet odafent, hallod? Nemsoká küldök egy kis társaságot – morogta Terrapinnek, majd visszasétált a gyülekezet hátsó soraiba, ahol kisvártatva csatlakozott hozzá a Vipera szakasz többi jelenlévő tagja is.

Némán állták végig a szertartás többi részét, az énekeket, a zászlóátadást, a díszsortüzet, és végül a koporsó sírba helyezését – Gunz legnagyobb sajnálatára szó sem volt kriptáról –, a legkevésbé talán a Harmadik bírta a várakozást, állandóan egyik lábáról a másikra állva feszengett, amit a hadnagy meg is értett, hiszen nem sok keresnivalója volt ma itt. Maga is elgondolkodott már azon, vajon Riverék miért hozták el, rossz vicc (esetleg célzás) gyanánt, vagy csapatépítő jelleggel. Azért valahol legbelül kicsit örült is, így olyan folytonosság-érzete lehetett a dolognak, mintha csak Terrapin átadta volna a stafétát a fiatalabb egyszarvúnak, viszont már csak a Harmadik érdekében is nagyon remélte, nem mindenben lesz hasonló sorsa a két másodpilótájának: sokkal szívesebben intene neki búcsút valahol temetőn kívül, egy áthelyezési parancs társaságában.

Egy röpke órával érkezésük után, mikor a nap már lefelé indult a látóhatár mögött narancs és lila árnyalatokat varázsolva az ég aljára, és a szél is kezdett feltámadni, lassan vége lett a ceremóniának. Gunz a társaival elindult kifelé, hátha még időben visszaérnek a támaszpontra a cókmókjaik összerámolásához, bár a hadnagynak erősen megfordult a fejében, hogy Riverfang terveitől függetlenül leugrik a csapatszállítóról az Obsitosnál. Semmi másra nem gondolt két teli rekesz tequilán kívül akkor sem, amikor Terrapin szülei előtt haladtak el, hogy utoljára részvétet nyilvánítsanak, így fel sem tűnik neki, az öreg kanca hozzá beszél, ha Riverbloom nem fékez le hirtelen előtte.

– Maga! Maga volt a parancsnoka! Maga vezette azt a förtelmes fémszörnyet! – szólt rá remegő hangon Terrapin mamája.

A hadnagy értetlenül pislogott az arcát fekete csipkével takaró kancára, és a mellette díszegyenruhában feszítő, nyugdíjazott tábornok férjére. Valószínűleg az egyenruha látványa és a meglepetésszerű lerohanás együttes eredményeként sikerült kipréselnie magából egy „Igenis, asszonyom”-ot.

A kanca emelt hangon folytatta az ostorozását, közben a vendégek közül többen kezdtek köréjük gyűlni, például az a két csődör is, akikben Gunz Terrapin testvéreit vélte felismerni.

– Miért kellett ilyen feleslegesen meghalnia? Jobban kellett volna vigyáznia rá!

Mintha csak álomból ébredne, a hadnagy agyába lassan eljutottak a vádak.

– Technikailag az ő  feladata volt, hogy vigyázzon rám…– motyogta bátortalanul, nem teljesen döntötte még el, vajon a fájdalmában eszét vesztett anyával érdemes-e egyáltalán ilyen jellegű kérdésekbe belemennie, vagy jobban járna, ha egyszerűen csak csendben odébbállna.

– Ne feleseljen a feleségemmel, hadnagy! – dörrent rá a tábornok, holott Gunz azt remélte, talán olyasvalakitől, aki kicsit jobban ismeri a katonaságot, esetleg kap egy kis támogatást. Egy pillanatra hátrahőkölt, majd az indulattól teljes testében remegve a kancára vetette magát. Mindenről elfeledkezett, a tábornokról, a seregről, az állásáról; ha Riverfang nem áll elé és tartja vissza egy gyengéd, ám határozott érintéssel a szügyén, közvetlenül az öreg arcába vágja a szavakat, így viszont maradt közöttük vagy két láb távolság.

– Ne legyen már ennyire ostoba, asszonyom! – ordította. – Mi az, hogy Terrapin feleslegesen halt meg? Megkérdezte már erről azok véleményét is, akiket megmentett?

Patájával a River testvérek, meg úgy általában a parkolóban várakozó terepjárók felé intett, amerre többeket látott távozni az említett kategóriából.

– Terrapin a szolgálati kötelességét teljesítve vesztette az életét, érti? A fia egy kibaszott hős volt, ne merje bemocskolni az emlékét azzal, hogy mást mond róla! Kurvára sajnálom, de ilyen időket élünk, amikor az igazi hősök előbb-utóbb elhullanak!

Szívesen mondott volna még valamit, sőt, egyszerre talán túl sok mindent is el szeretett volna üvölteni, mégis képtelen volt rá, ehelyett egy pár másodpercig csak a fogait csikorgatta a döbbent pónikra, végül egyszerűen maga mellett a földre köpött, és rohamléptekkel megiramodott a csapatszállító felé.

Nem nagyon emlékezett a visszaútjukra, egészen odáig, amíg a vezetőfülke ablakát püfölni nem kezdte az elágazásban, ezzel jelezve Riverfangnak, hogy lassítson, majd leugrott a járműről, és az Obsitos felé vette az irányt. Nem követte nyomon, mennyit ivott és kivel, de a zsoldjának azt a részét, amit nem a számlája kiegyenlítésére költött, mindet sikerült pókeren elbuknia, így hát egy vacak üveg tequilát sem vett végül. Társai, akik szintén beugrottak, hogy egy ital ürügyén vigyázzanak rá, körülbelül akkor léptek le összepakolni a reggeli indulásig (látván, hogy mint legtöbbször, felettesüknek sikerült most is jóindulatúra innia magát), amikor néhány kopasszal egymást átölelve fülsértő hamissággal indulókat kezdett énekelni, végül pár órával éjfél után, mikor az utolsó eltávon levők is megindultak a támaszpont felé, felkéredzkedett az egyik kocsira, és hazavitette magát.

A szobájában majdnem átesett a földön már javában szunyókáló Harmadikon, és sikeresen belerúgott egy váratlanul a sötétségből előtűnő ládába, ami nagyot csörrenve tiltakozott az erőszak ellen. Miközben halkan káromkodva a sérült patáját simogatta, tapogatózva felkapcsolta a kislámpát az ágya mellett, és a halvány fénynél egy egész rekesz piát pillantott meg a padló közepén heverni, rajta egy cetlivel.

"Búcsúajándék Gunz hadnagynak" – állt rajta, alatta pedig annak a maroknyi barátjának a neve, akik nem voltak a Vipera szakasz tagjai, ezért nem tartottak vele északra. Magában mosolyogva mászott fel az ágyára, csöppet meghatódva a tökéletes ajándékon.

Így leltek rá a hajnal első sugarai, hátát a falnak támasztva, patái között a papírdarabot szorongatva, sekély, zavaros álmában előrebillent fejjel.

 

***

 

– Rögzítettem magam, indulhatunk! – szólalt meg Icedrop hangja a fülében, ezzel visszarángatva a valóságba a gondolatai közül. A csődör egy szabvány karabiner és némi drótkötél váratlan házasságából született alkalmatossággal csatolta magát a Kisróka hátpáncéljából kiálló kampóhoz, amit direkt az esetleges csapatszállítás megkönnyítésére alakítottak ki, bár a tervezők nyakán az égnek meredt volna a szőr a gondolatra, hogy valaki páncél nélkül mászik majd fel oda. Persze egy váratlan támadás esetén az egész semmit sem számított, hiszen a gyalogságnak rendszeresített kompozit páncélok nagyjából annyit értek a nehéztüzérség ellen, mint egy langyos tavaszi fuvallat, de ha a másodpilóta észnél volt, és fenntartotta a pajzsvarázslatát, a jelentősen lelassult lövedékekkel, illetve a robbanófejek által keltett lökéshullámokkal szemben az életet a haláltól elválasztó papírvékony határt jelenthették.

Azonban jelenleg éppen egyetlen tervező sem tartózkodott látótávolságon belül, Gunz pedig már hozzászokott a szőrmeresztő mutatványokhoz, ezért különösebben nem aggasztotta magát. A technikus nem a levegőbe beszélt, ha bármit ki szeretnének deríteni a konténer rendeltetéséről, a leggyorsabb módszer az volt, hogy a felderítő géppel berohannak, körülnéznek, majd sebesen elpályáznak, egy perccel sem akart többet eltölteni a gyanús helyen, mint feltétlenül muszáj. Ehhez pedig vinnie kellett valakit, akinek van halvány fogalma arról, mit is lát. Egy csipetnyi fenntartással kezelte a segítőkésznek egyáltalán nem mondható, nagyjából kétnaponta esedékes pegazus-őrjárat jelentéseit, ám abban bízott, valamit, ami elég nagy ahhoz, hogy kárt tegyen bennük, azért csak észrevettek volna felülről.

Teljes sebességre ösztökélte a Kisrókát, ami felderítő géphez méltón elég tekintélyesnek bizonyult, a fák elmosódva suhantak el mellettük. Attól nem tartott különösebben, hogy a jöttüket kísérő dübörgéssel felhívnák magukra a figyelmet: ha a völgy csapda, ellenségeik már régóta követhetik minden lépésüket. A műszerfalon villogó térkép mellett egyre csökkenő számsor futott, amint közeledett az apró kereszttel megjelölt navigációs ponthoz, aminek a koordinátáit a Sün számítógépe osztotta meg az övével még a völgy bejáratánál. A száraz bokrokkal megtűzdelt egykori folyómeder, amiben most suhantak a tisztás felé, vett egy hirtelen balkanyart, és már fel is tűnt előttük a furcsa, antennákkal megtűzdelt kis épület. Gunz még egy pillantást vetett a műszereire, de nem jeleztek semmi veszélyeset a környéken, persze inkább azért nyugodott meg valamelyest, mert a Sünben őrködő Breeze sem hallatta a hangját, márpedig a híradós terepjárónak a műszerei kellően érzékenyek voltak akár egy nyúl beméréséhez, feltéve, hogy fúziós reaktorból nyerte az energiáját. A Kisróka neutrondetektorai már Riverfang gépét sem érzékelték, bár a csődör a búvóhelyéhez közeledve amúgy is lecsaphatta a reaktorát, és most pusztán az akkumulátorait használva követhette őket figyelemmel odafentről.

Egy mély sóhajjal megpróbálta elkergetni balsejtelmeit, majd a Harmadikhoz fordult.

– Azonnal szólsz, ha van valami.

Meg sem várta az egyszarvú bólintását, egy mozdulattal felnyitotta a pilótafülke tetejét, és a benti túlnyomás halk szisszenését követve már kint is volt. Két ugrással a földön termett, ám még így sem előzhette meg Icedropot, aki villámgyorsan csatolhatta le magát, amint a gépük megállt, és most pár lépéssel előtte osont a konténer felé. Gunz egy gyors érintéssel megbizonyosodott róla, a hátsó lábához erősített tokban pihenő .45-ös revolvere a helyén van, és egy rosszalló fejcsóválással a híradós után iramodott.

A konténerig nem akadt semmi fedezékük, ezért a nyakukat behúzva, sietős léptekkel tették meg a távolságot, felszaladtak a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn, majd megálltak az ajtó két oldalán, hátukat a falnak vetve. Gunz előhúzta a fegyverét, és lélegzetvételnyi szünet után egy bólintással jelt adott, mire Icedrop gyors mozdulattal benyitott az ajtón, és félreállt az útból.

Gunz a revolvert maga előtt tartva ugrott be, egy szempillantás alatt végigpásztázta az apró helyiséget, és amikor konstatálta, egy kupac elektronikán kívül semmi érdekes nincs odabent, intett társának, hogy tiszta a levegő. Miközben fegyverét visszacsúsztatta a tokjába, a híradós már mellé is lépett, és érdeklődő arccal futtatta körbe a szemeit a berendezésen, ügyelve arra, véletlenül se érjen semmihez. A hadnagy maga elé engedte, hadd végezze a dolgát, amíg ő a kijáratot őrizte egyre erősödő balsejtelmek között.

– Nézd már, ez egy átjátszó állomás – motyogta szinte magának Icedrop. – Ilyet használtunk egyszer mi is, bár meglehetősen ritka. Gondolom, ott a fal mögött jön le a jel az antennáktól, ha lenne időm, szívesen kibogoznám, melyiké hova tart…

– De nincs! – sziszegte Gunz a fogai között a nyilvánvalót.

– Az a böhöm a sarokban egy szélessávú erősítő, mondjuk innen nem látom, honnan veszi a tápot – folytatta a technikus, figyelmen kívül hagyva a közbevetést.

– Reaktora nincs, azt észrevettük volna. Aksiról elmegy?

– Fogalmam sincs, talán valami más generátorról, majd nézzük meg odakintről is. Várj, nézd csak… – tette hozzá egy pillanatnyi szünet után, miközben alaposan átvizsgált egy jókora, zöldre festett dobozt, aminek az előlapján Gunz számára tökéletesen ismeretlen rendeltetésű tekerentyűk sorakoztak. – Ezt már mintha láttam volna valahol, talán egy régebbi katonai zavaróberendezés lehet…

– Működik? – kérdezte a hadnagy kapkodva, miközben úgy érezte, ereiben szépen lassan megfagy a vér.

– Nem tudnám megmondani, rá van kötve erre a valamire – mutatott Icedrop egy sötét, élettelen monitor felé, amihez az imént követte végig a patájával a zöld szekrényből előkanyargó kábelköteget. A képernyő előtti ipari billentyűzeten találomra megérintett egy gombot, hátha sikerül szóra bírnia a masinát.

A monitor kettőt villant, majd kivilágosodott, és a két megrökönyödött póni szeme elé tárta a ráírt üzenetet:

„BUMM!"

A híradós szemei már-már komikusan elkerekedtek a rémülettől, és a következő pillanatban hanyatt-homlok kirohan az épületből, ha Gunz nem állítja meg a nyakánál fogva.

– Ne legyél hülye, senki nem írja rá egy bombára azt, hogy bumm, ahelyett, hogy egyszerűen csak felrobbantaná. Barátaink vicces kedvükben lehettek – morogta, miközben csekély informatikai ismereteivel megpróbálta kitalálni, melyik billentyű tüntetheti el a feliratot, hogy kideríthessék a masina igazi rendeltetését.

Icedrop úgy nézett körbe behúzott nyakkal és a lábai közé kapott farokkal, mintha még mindig azt várná, bármelyik pillanatban rájuk szakadhat az ég, majd miután továbbra sem történt semmi, visszafordult segíteni a kancának.

Gunz utat engedett neki, és indult vissza a bejáratot őrizni, mikor a kommunikátor belerecsegett a fülébe.

– Gu… …san, va… …on! – hallotta a Harmadik kétségbeesett, pittyegésekkel, elektronikus sikolyokkal és egyéb kódolási hibákkal érthetetlenre torzított hangját. Résnyire szűkült szemeivel egy megvető pillantást vetett a rádióadást zavaró láda felé, azt latolgatva, vajon eresszen-e bele egy tárat, majd inkább Icedrop hátára csapott, és a kijárat felé száguldott.

– … lod, … gyer… …a rada… – küzdött tovább a fülében lévő szerkezet, amíg egy ingerült mozdulattal el nem hallgattatta.

Az ajtóban épp csak annyira lassított, hogy le ne guruljon a lépcsőn, és volt ideje egy hátranézéssel ellenőrizni, Icedrop vette-e a jelzést. A csődör úgy száguldott a nyomában, mint akit puskából lőttek ki, jól láthatóan eljutott az agyáig, most az életéért fut.

– Keress fedezéket az erdőben! – üvöltötte neki Gunz, miközben egy ugrással a földön termett, és már vágtázott is lóhalálában a Kisróka felé. Ha megtámadták őket, semmi értelme nem volt Icedrop életét kockáztatnia azzal, hogy megpróbálja magával vinni, sokkal jobb esélyei voltak, ha eltűnik a völgy növényzetében. Erre az előtte álló negyven tonnás harci gépnek semmi reménye nem lehetett, viszont azért reménykedett benne, ha kellően gyorsak, lefuthatják üldözőiket, pláne, ha Riverfang odafentről támogatja is őket.

A Kisróka pilótafülkéjéből a Harmadik rémült tekintete villant le rá, miközben az egyszarvú mindent elkövetett, hogy előkészítse a gépet a menekülésre, még a szarva is halványan izzott, egy óvatos, kis energiájú pajzsot húzva maga köré. Gunz tudta, nélküle nem megy sehova, ezért nyaktörő iramban tette meg a nagyjából százlábnyi távolságot, éppen csak az késztette megállásra, amikor balról, az erdőből mély hangú dübörgés rázta meg alatta földet. Egy másodpercig semmit nem látott, csak a környéket magasabbról szemlélő másodpilótájának megváltozott arckifejezése adta értésére, valami nagyon nincs rendben, majd a szemei láttára baljós lassúsággal egy hegy nőtt ki a fák közül.

– ’Szameg! – káromkodta el magát, miközben felugrott az első fogódzóra a Kisróka lábán, és erősen megkapaszkodott, amint az újonnan érkezett domb felől egy vakító villanás fénye sötétítette el körülötte a tájat, erős lökéshullámot hozva magával a talajban és a levegőben egyaránt.

Egy pillantásnyi időt vesztegetett a robbanás eredményének ellenőrzésére. Mint azt sejtette, Riverfang távolsági sínágyújával tett egy próbát az ismeretlen ellenfelük meglepésére, ám a lövedék éppen csak annyi kárt tudott tenni az előttük magasodó medve osztályú harci gépben, hogy leszaggatta róla az álcahálót, amitől sokkal kevésbé emlékeztetett már dombra, és sokkal inkább felvette egy valódi, két lábra magasodott medve alakját – leszámítva a vállán hordozott rakétasilók tömbjeit. Az ellenfelük másodpilótája észnél lehetett, és még időben felhúzta a pajzsait, ráadásul legalább másodosztályúnak kellett lennie, mert Riverfang lövését sérülés nélkül megúszták.

A hadnagy szívesen merengett volna még a történteken, esetleg valahonnan messziről, biztonságos távolságból egy távcsövön át alaposabban is szemügyre vette volna a medvét, de erre a jelen körülmények között csak akkor nyílhatna alkalma, ha előbb kellő sietséggel távoznak a helyszínről. Már a pilótafülkében ült, mire Riverfang ágyújának a völgy falai között végigvisszhangzó, mennydörgésszerű „SSRAKK!!"-ra emlékeztető dördülése egyáltalán eljutott hozzájuk, és a feje fölött lecsukódó biztonsági üveg által megfestett fénynél figyelhette, amint a medve silóinak páncélfedelei felnyílnak, akár valami lassított felvétel. Kapkodva szíjazta be magát a pilótaülésbe, miközben ellenfelük gépe két röpte nagy hatótávolságú rakétát eresztett el valamerre mögéjük, arrafelé, ahol a River testvérek bujkálhattak, ezzel füstbe borítva a fél erdőt, és egy pillanatra eltűnve Gunz szemei elől.

– Gyerünk, gyerünk, gyerünk, gyerünk! – ordította, míg az ismerős zsibbadás, amint a Kisróka számítógépére drótozott primitív neuronhálózat átvette a hátsó lábai szerepét, lassan felkúszott az altestén. Próbaképpen folyamatosan mozgatta az egyik lábát, de még mindig a sajátja reagált csak, valahonnan távolról, és nem a rókáé. Bezzeg, ha a régi gépében ülhetne, nem lenne ilyen problémája, viszont ezzel az új vacakkal egyelőre nem sikerült tökéletesen egymásra hangolódniuk. Hátát vicsorogva nyomta ülése támlájának, hátha ezzel a gerincpáncélja szelvényeibe épített transzmitterek hamarabb felélednek, közben kétségbeesve figyelte, ahogy veszélyesen közel hozzájuk a medve alakja előtűnik az oszladozó füstfelhőből, a bal mancsa helyén hordott Ultra Automata Ágyú sötéten ásítozó, huzagolás nélküli duplacsövét pont rájuk szegezve.

Mintha csak végszóra tenné, a Kisróka lába toppantott egyet, mire Gunz meredeken előredőlt vele, megpróbálva rögtön teljes sebességgel odébb ugrani. Számított rá, a gép még hideg izomzata tiltakozni fog a mozdulat ellen, de ha a próbálkozása sikerrel jár, könnyen állva hagyhatják a náluk kétszer nagyobb, nehezebb, és lassabb ellenfelüket – tulajdonképpen ez volt az egyetlen esélyük. A madárlábujjak felszaggatták a talajt, amint a számtalan tonna lendületet gyűjtve nekirugaszkodott, és megtett egy inkább ugrásra emlékeztető lépést, majd mégegyet.

A medve ágyúja ezt a pillanatot választotta, hogy iszonyatos döndülés és ragyogó tűzcsóva közepette hiperszonikus sebességgel rájuk köpje negyven fontos nehézfém lövedékét. Lilás fény és egy elhaló sikoly töltötte be a pilótafülkét, mikor a Harmadik pajzsvarázslata összeroppant, ám a hadnagy meglepve tapasztalta, képes még egy ugrást megtenni, a Kisrókán egy karcolás sem esett. Máris a végsebességük felére, körülbelül nyolcvan mérföldes tempóra gyorsultak, tudta jól, egészen kevés hiányzik csak hozzá, hogy a medve ilyen közelből képtelen legyen utánuk fordulni. Minden akaraterejét összeszedve koncentrált a lábaira, tervezőinek legvadabb álmait felülmúlóan túlterhelte a műizmokat és ízületeket, amint megpróbált minél gyorsabban kikerülni ellenfele tűzívéből. Csak még egy másodpercet kaphatna! Csak még öt tizedmásodpercet!

Minden reményét darabokra szaggatva eldördült a második lövés is, éppen csak eltalálva az eltűnőfélben lévő Kisróka lábszárát, megrongálva az erős karmokban végződő lábfejet tartó acél csontozatot, szétszaggatva az izmokat. A tompa, figyelmeztető fájdalmat figyelmen kívül hagyva a hadnagy megpróbálta a következő lépéshez átterhelni a sérült lábra a gép súlyát, hátha csökkent teljesítménnyel ugyan, de sikerül legalább az erdő széléig elverekednie magát, ám a bokája bebicsaklott, és az egész monstrum irányíthatatlanul elvágódott a tisztáson, legalább harminclábnyi hosszú árkot tépve a füves talajba, mire elfogyott a lendülete és megállt. A becsapódástól a hadnagy szinte minden egyes csontja összezörrent, a biztonsági övek és ülése párnázata mégis megóvták a komoly sérülésektől. Tehetetlenül figyelte, ahogy a medve lassan szembefordul velük.

– …négy, három, kettő, egy, most! – számolt visszafelé halkan a fogai között ritmusérzékének engedelmeskedve, ám nem történt semmi. Riverfang sínágyúja ennyi idő alatt újratöltött, ha a gépe megúszta volna a rakétatámadást, most valószínűleg ellenfelük nem álldogálna ilyen nyugodtan, fenyegetően föléje magasodva. De valami történt, a River testvérek nem segíthettek rajta, a Kisróka nem engedelmeskedett többé az akaratának, tökéletesen magára maradt a két lábon járó halállal szemben. Ösztönösen még küzdött, hogy legalább valamelyik ágyúját a medve lábfeje felé fordítsa, és esetleg megkarcolja ellenfelét, mielőtt mindennek vége, ám a tudata már felkészült az elkerülhetetlenre, amint a kintről beszűrődő zajok közt meghallotta az Ultra Automata Ágyú elektromechanikus závárjának dupla csattanását.

A lövedék sokkal gyorsabban érkezett annál, mint csigalassú idegrendszere követhette volna, az első néhány dolog, amire feleszmélt, a körülötte recsegve darabokra szakadó páncélüveg hangja, az orrától patányira száguldó tompára tört szilánkok, a szeme előtt villódzó lila szikrák és a testét az ülésbe préselő légnyomás volt. El kellett telnie néhány végtelennek tűnő másodpercnek, mire rájött, iszonyatosan cseng a füle (sőt, mintha a balra nem is hallana), és még mindig életben van. Nem erre számított, döbbenten pislogott a pilótafülke betört üvege mögül ellenfelére. Ilyen közelről nem találta volna el? Nem, az ki van zárva, hiszen a Kisróka körülötte szinte darabokban hevert. Az üveg védte meg? De hiszen az ebből a távolságból szart sem ér a medve ágyúival szemben.

A Harmadik lett volna?

Nem mert hátranézni, az azt jelentené, hogy szem elől téveszti ellenfelét. Úgy is teljesen mindegy, nem? A dupla csövek közül az egyik még töltve van, pillanatokon belül meghalnak mind a ketten. Vak dühében előkapta a lábára szíjazott tokból revolverét, és a teljes tárat beleürítette a medve pilótafülkéjébe, miközben artikulálatlanul üvöltött. Természetesen meg sem sikerült karcolnia a csillogó, aranylóan tükröződő felszínt.

Zihálva bámulta a pontosan a szemei közé ásító ágyúcső fekete ürességét, mikor a kommunikátora halkan, nagyon messziről, magas hangon csippant egyet a jobb fülében, ezzel jelezve a kódolatlan adás érkezését.

– Fémláb hívja az F40-es pilótáját. Fémláb hívja az F40-es pilótáját. Ha elismered, hogy legyőztünk, és itthagyod a géped, szabadon távozhatsz, értetted?

– Csak nyisd ki a fülkéd, haver, és megbeszéljük – morogta Gunz villámló szemekkel, miközben a zsebéből előhalászott gyorstöltővel hat darab friss .45-ös töltényt tolt a revolvere tárjába.

– Nekem az is jó, ha palacsintává lapítalak, aztán rágyújtom az erdőt a bujkáló társadra meg a híradós kocsijára – érkezett a válasz közömbös hangon. – Két másodperced van eldönteni.

A hadnagy egy szempillantás alatt felvette Fémlábat, vagy akárhogy is hívják, arra a listára, akiknek az adósa maradt egy kiadós patázással, ám úgy döntött, annyival tartozik az alá beosztott póniknak is, hogy ha lehetőséget kap a bőrük megmentésére, nem áll le a száját tépni, csak hogy egy dicső utolsó mondattal kerülhessen át a másvilágra. Remegő gyomorral fordult a másodpilótájához, de az kívülről jobb állapotban volt, mint számított rá, csak a füleiből csörgedező vér jelezte, nem úszta meg sérülések nélkül az elmúlt egy percet. Rögtön Terrapin jutott az eszébe, ám igyekezett a képet elhessegetni magától, a Harmadik lassan emelkedő-süllyedő mellkasából ítélve egyelőre még nem patkolt el, és talán ha kellően gyorsan iszkol vele, nem is fog.

Miközben az egyszarvút a hátára kanyarította, és kimászott a pilótafülkéből, azért megfordult a fejében, talán most végre kibulizhatna magának egy erősebb pajzsot, bár szörnyen utálta magát a gondolat miatt.