1.

 

Sötét, hideg, szűk helyre volt bezsúfolva. Tagjait akkor sem lett volna képes megmozdítani, ha éppen engedelmeskedtek volna akaratának, ha rendelkezett volna akarattal egyáltalán. De elméjét iszaposan sűrű, ragacsos feketeség borította, nem hallott, nem látott, érzékeit elcsatolták tőle, vagyis inkább csak mintha nagyon-nagyon messzire kerültek volna attól a helytől, ahová tudata beszorult.

Tökéletesen egyedül volt. Talán még ennyire félelmetes sem lett volna, ha engedélyt kap elvonulni lényének legbelsőbb magjába, hagyván kialudni öntudatának aprócska, halványan pislákoló lángját.

De az álmok… azok az iszonyatos álmok minduntalan visszarángatták.

 

A sötétségben mintha egy halvány vonal jelent volna meg. Abban a pillanatban eltűnt, amint megpróbálta a szemét arrafelé fordítani, ám mikor félrenézett, perifériás látásával ismét megtalálta. Óvatosan kinyújtotta mellső lábát, hogy megérintse, valami keményet tapintott, és apró lökésének engedelmeskedve egy ajtó tárult fel előtte.

Hosszú, homályba burkolózó, ablaktalan folyosóra nyílt, melynek vége balra a ködbe veszett, jobbra néhány lámpa pislákoló fénye világította meg ott, ahol egy félig nyitott ajtóban véget ért. Onnan hallotta a hangokat is.

Egész orrát betöltötte a vér szaga, szinte a nyelvén érezte fémes ízét. Tudta, hogy csak álmodik, és azt is, valami szörnyűség várja, ha arra indul, mégis képtelen volt elfordulni. Mágnesként vonzotta a fény, mintha csak egy furcsa, nagyra nőtt éjjeli lepke lenne. Akarata ellenére mozdultak lábai, hogy közelebb óvakodjon. Kikerült néhány nedves foltot a padlón, a sötétben feketének tűnő anyaguk mivoltáról sikerrel terelte el a gondolatait.

Szemben, az ajtónyílásban egy apró fehér tárgy hevert, valami zacskónak tűnt messziről. Nem mert ránézni, mégis szörnyű bizonysággal kúszott elő agya egyik rejtekéből a felismerés: egy lábzsák volt, amit a benti steril helyiségek tisztántartása miatt kellett felhúznia az erre járóknak. Szeme sarkából látta, a kis zacskó nem üres. Nyirkos, pépes valami töltötte ki, közepén émelyítő fehér csillogás.

Az ajtón túli sötét teremben valami megmozdult.

Ugrásra készen feszült meg összes idegszála, adrenalin öntötte el testét. Menekülj! – kiáltotta egy hang a fejében, és mindennél szívesebben fogadta volna most meg a tanácsot, de érezte, nem teheti – valaki van odabent, valaki várja őt, valaki, aki elől nem futhat el.

Az ajtón át beszüremlő halvány fénykörön túl néhány alaktalan halmot pillantott meg a földön heverni, az egyik időnként halk rezzenéssel megvonaglott. Távolabb csillogó fekete hengerek álltak, ezek felé indult el megbabonázva. A fojtottan dübbenő hang is innen érkezett szabályos időközönként, mintha csak valami ki szeretne törni odabentről. Gyere csak közelebb, engedj ki – mondta a kaparászás. Nem bántalak, hiszen csak a fejedben létezem. Igyekszel nem gondolni rám, igaz? Azt hiszed, elfelejthetsz. Gyere, hadd mutassam meg, mire vagyok képes, nézd meg a művemet.

A fekete alak odabent abbahagyta a vergődést, mikor közelebb ért, mintha csak megérezte volna a jelenlétét. Elszörnyedve méregette a bezárt sziluettet – egy póni lebegett az átlátszó falon túl sűrű folyadékba zárva, őrjítően ismerős arcvonásokkal. Néhány másodperccel később hasított csak belé a rémisztő felfedezés, hogy saját magát látja.

A benti póni szemhéja felpattan, idegen, halvány vörösen izzó szemek merednek rá, belelátnak az agyába, le egészen a meztelen valója legmélyéig. Teljes erejéből sikoltani szeretne, de csak halk nyöszörgésre képes, menekülne, de lábai gyökeret eresztettek, mozdulni sem bír. Engedj ki – visszhangzik a fejében, olyan erővel, hogy tudata végre darabokra robban.

 

Nagyon lassan csillapodik a mindent betöltő félelem, amint lényének semmiben pörgő szilánkjai kezdenek újra összeállni. Az álom most visszavonult, mégis biztos benne, a nyugalom csak időleges, az őrület bármikor kezdődhet előről.

Mint ilyenkor mindig, most is bizonytalanság szállja meg. Álom? Nem volt ez álom, valóság volt. Volt vagy lesz? Nem tudja, és inkább nem is akarja tudni.

 

2.

 

– Eljött az idő, apró barátom.

Az öreg, inas, megkopott szőrrel borított pata óvatosan leemelte a kis üvegtégla fedőlapját, és létraként nyúlt a mélyére. Egy pici gekkó ücsörgött odabent kedvenc napozó faágán, gyanakodva méregette a beereszkedő testrészt. Mi készül vajon? Ennivalót kap ismét? Vagy ez valamilyen új játék? Természetesen fogalma sem lehetett az elhangzott szavak jelentéséről, még ha lett volna sem sejtette volna, minek az idejéről is van szó. A hanglejtésből már jóval több mindent megértett, és természetesen a lakása mellett ácsorgó alakban szaga alapján felismerte kedvenc gondozóját, aki az általa kedvelt pónik toplistáján az előkelő második helyet foglalta el, így valamennyire biztos volt benne, jelenleg nem leselkedik rá veszély. Mégis, évmilliók során polírozott ösztönei azt súgták, sokkal jobb taktika egy rövid ideig mozdulatlanná dermedve eggyé olvadni az alatta húzódó ággal.

A benyújtott láb nem tágított, és a kinti világból a nyitott tetőn át beáramló friss levegő csupa-csupa érdekes illatot sodort magával. Persze, akadt benne nagy mennyiségű por, és ezeknek a hatalmas, négylábú, szőrös, meleg lényeknek a jellegzetes szaga is, de emellett rengeteg, igazi, élő növény, természet, új élet és a bomlás szaga, és bizony ahol ilyesmik fordulnak elő, ott akad rengeteg rovar is, finom, kövér, figyelmetlen és gyanútlan, alacsonyan szálló rovar.

És ott volt még a búgás is. Nem is annyira a fülével hallotta, hanem inkább valahol a gerince legmélyén érzete, olyan hosszú időn keresztül megpróbálva elfeledkezni róla, hiszen az üveglapok közül nem törhetett ki, hogy sürgetését enyhítse. Most, hogy a fedél lekerült, mintha a szokásosnál is erősebben támadt volna rá, figyelemért kiabálva, vakarózásra serkentve a háta közepénél.

A gazdája hívása volt ez, távolságtól legyengülten, felfoghatatlan erők által elváltoztatva, remegéssé szelídítve, de mégis felismerhetően. Egy másik, rég letűnt világ hangja szólította, amit még akkor tanult meg értékelni, mikor minden olyan nagyon fiatal volt körülötte, mint ő maga. Puha, meleg, hosszú, csillogó szőrszálak között töltötte a nappalait, sosem fázva, míg gazdája vigyázott rá és gondoskodott róla nap közben, majd az éjszaka folyamán ő vigyázott az álmára viszonzásképp. Bármennyire is távolodtak el egymástól akkoriban, a finom zsongásnak köszönhetően végül mégis mindig rálelt újból, csak követnie kellett szelíd útmutatását.

Kivéve akkor egyszer.

Akkor régen, mikor a búgás sikollyá erősödött, hogy egy percig a belemaró szúrástól félőrülten csak a saját farkát volt képes kergetni, lábai többé nem tapadtak meg a falakon és ő lezuhant, érzékeny bőrére kontrasztos, hegyes mintákat vésett a kín. Azután a hívás morgássá, majd lüktetéssé szelídült, és ekkor hasított belé, hogy baj van, rohannia kell, segítenie kell bármilyen apró is ő és bármilyen nagy és erős is hozzá képest állandóan forró bőrű barátja.

De nem találta meg többé.

Most végre elszánta magát. Mindenre felkészülve hosszú nyelvével letisztogatta a szemeit, és rámászott az előtte függő lábra, végigfutott rajta, és megült egy forradásos vállon. Fekete-sárga harci díszbe öltözött, mintha csak azt mondaná: vigyél, én készen állok, hiszen időtlen idők óta várok már erre.

A póni átvitte őt a hatalmasnak tűnő tereken, kinyitva maga előtt az óriási ajtókat, melyeken eddig egyedül esélye sem lett volna átjutni, egészen ki a friss levegőre, valami kertfélébe, néhány nagyra nőtt bokorhoz. Elrugaszkodott, és már át is ugrott egy hosszú levélre nagyjából a póni vállával egy magasságban.

Odakint alkonyodott, a nap utolsó sugarai kellemesen melengették a bőrét. Nemsoká megérkeznek a hűvös árnyak, melyek közt oly jól el tud bújni, oly fürgén tud siklani célja felé. És tisztában volt azzal, megérkeznek az éjjeli ragadozók is, akiknek egy apró hüllő igazi csemegének számít, így nem jó ötlet sokáig itt üldögélnie ilyen kihívó színezettel.

Szinte engedélyt kérve fordult a gondozója felé. Most még itt vagyok, elkaphatsz, visszavihetsz, bezárhatsz. Egy pillanat múlva elveszek a növények között, talán csak egy rezdülő fűszálat látsz majd, ahogy teljes sebességgel elszáguldok a hívás irányába.

A póni lassan bólintott.

A gekkó eltűnt.

 

3.

 

  Leaf magasan az utcaszint fölött, egy villanyoszlopra szerelt elosztódoboz tetején üldögélt, és ámulva nézte az alatta elterülő forgatagot. Még mindig meglepte, milyen jól el lehet bújni egy ekkora nagyváros nyüzsgő utcáin, mint Manehatten.

Ott volt például mindjárt maga a tömeg. Messziről ránézve persze egy színes, pónikból álló, hömpölygő masszának tűnt, de ebben a tengerben minden egyes csepp lehajtott fejjel, a külvilágot teljesen kirekesztve törtetett a saját uticélja felé. Mintha csak nagyra nőtt csikók lennének, akik mind azt gondolják, „ha én nem látlak téged, te sem látsz engem”, ezért aztán legtöbbször cseppet sem figyeltek egymásra, két közeli jóbarát vagy rokon észrevétlen el tudott volna sétálni pár lépésnyire. Érthető taktika volt, hiszen amíg a tömeg része voltál, a kutya nem kötött beléd, ellenben ha felhívtad magadra a figyelmet, az utca más láthatatlan lakói egyből kiszúrtak.

 

Nem az utca közepén elfüggönyzött kocsijaikban kiáltozva-dudálva tülekedő gazdag vagy híres pónikkal volt a baj. Ők egyáltalán nem ebben a városban éltek, nem ismerték az utcákat. Az ő térképük helyekből állt – a puccos otthonukból, a barátaik puccos otthonaiból, ahol partikat rendeztek egymásnak, puccos éttermekből ahol a saját fajtájuknak exkluzív készült ételeket fogyasztottak, és persze azokból a helyekből, amiken a napjaikat töltötték, bármi is legyen az, szórakozóhelyek, klubok, Leaf elképzelni sem bírta. Abban volt csak biztos, hogy ezek közül igazi, rendes  munkahelyre csak a szerencsétlenebbeknek kellett bejárnia. A gazdagok térképén ezeket a helyeket fehér cérnaként kötötték össze az utcák, amiről csak annyira vettek tudomást, mint szükséges rosszról, amin keresztül kell utazni, míg eljutnak innen oda. Néha elképzelte a beszélgetést, amint elkap egy ilyen cilinderes dagit azon az öt méteren, míg a kocsijából kiszállva a legközelebbi épületbe finnyásan átsétál, szinte undorodva az utcával való legkisebb érintkezéstől is:

– Mondja, Pénzeszsák úr, észrevette, hogy az utcán járnak pónik?

A dagi meglepődve néz le rá, nem is azon döbbenve meg, milyen fiatal, vagy meg mer szólalni, hanem hogy létezik  egyáltalán.

– Hát, őőő, hogy is mondjam, fiam – kezdi az időhúzást meg sem állva, hátha hamarabb beér az ajtón, mint válaszolnia kelljen, de Leaf vigyorogva elállja az útját. – Néha így meg kell állni a kocsival, hogy átmehessen egy színes valami az utca egyik oldaláról a másikra, azok pónik? Igen, biztosan. A múltkor láttam egy ábrát a legújabb termékünk fogadtatásáról, a reklámunk sikeréről, nézeteink támogatottságáról, ott mintha a grafikon egyik tengelyén pónik  is szerepeltek volna.

És Leaf fantáziájában ezt a szót úgy mondja ki, mintha nem is ehhez a fajhoz tartozna, mintha csak valami hangyákról beszélne, amik csak azért léteznek, hogy a pénzüket ilyen-olyan trükkökkel el lehessen venni, és még több kocsira, exkluzív kajára és partira lehessen költeni.

Ez a felső tízezer az utca népe számára láthatatlan volt, és ők sem pazarolták figyelmüket az utca népére. Igazából, ha nem veszel róluk tudomást, annyira nem is idegesítenek – bár Leaf azért sejtette, életének lesz még olyan szakasza, amikor kénytelen lesz az általuk okozott bajokkal foglalkozni.

 

Kicsit több probléma akadt a láthatatlanok közül azzal a nem túl szűk körrel, akik annyira nem szerettek volna átlátszóak lenni, mint amennyire levegőnek nézték őket: a koldusokkal, a kéregetőkkel, a csövesekkel, az őrültekkel.

Mennyi, de mennyi volt belőlük mindenfelé! Kupacokban ültek a falak mellett, a lépcsőkön, némelyikük magába fordulva, mások táblákat aggatva a nyakukba különböző feliratokkal (tisztára, mintha csak láthatóak lennének – gondolta Leaf), pénzért kuncsorogva. Addig, míg a láthatatlan tömeg elsuhant mellettük, nem is történt semmi érdekes.

A gondok akkor kezdődtek, ha ezek a pónik rájöttek, nincs semmi vesztenivalójuk akkor sem, ha a szokásosnál is láthatóbbá teszik magukat, és mondjuk egymással üvöltözni, verekedni kezdenek, vagy kiragadnak valakit a tömegből, és vele erőszakoskodnak. De mivel nagyrészt egészen legyengült lényekről lévén szó, a legtöbb esetben elég volt őket jó messzire kikerülni.

Leaf már járt ezeknek a póniknak a helyzetében, így számára nem tűntek el teljesen a forgatagban. Észrevette őket, és ugyan adni semmit nem tudott nekik, mégis akadt köztük pár ismerőse, akikkel néha váltott egy-egy szót. A valóságban meglepően értelmes pónik voltak, akiknek az élete meglepően banális dolgokon siklott félre.

 

Ott voltak azután magának a városnak a szellemekként tevékenykedő kiszolgálói is, akikről senki nem vett tudomást egészen addig, amíg a város úgy működött, ahogy azt lakói elvárták. Cserélték az izzókat az utcalámpákban, javították az elektromos hálózatot, elintézték, hogy legyen fűtés és víz minden lakásban, és gondoskodtak róla, legyen hova lefolynia az esővíznek és a lakók szennyvizének ahelyett, hogy az utcákon hömpölyögne végig a trutyi. Kihordták reggelente az újságokat és a tejet, elszállították a szemetet, figyelték a rendet éjjel és nappal, hihetetlenül sokan voltak – mégis, a létezésük a legtöbb póninak csak akkor szúrt volna szemet, ha egyik pillanatról a másikra eltűnnek.

 

És végül ne feledkezzünk meg arról a népes csoportról sem, akik sokkal kevésbé láthatóak szerettek volna lenni állandóan, mint amilyenek voltak, már csak azért is, mert az észrevétlenség a munkájukhoz kellett. Ők voltak a rablók, zsebtolvajok, kis és nagystílű bűnözők, a sikátorok lakói. Egy csapat arra specializálódott, hogy a nyeregtáskádból elemeljen észrevétlenül ezt-azt, a másik olyan szereket árult, amitől tutira mennyeien fogod érezni magad, a harmadik az üzletekből hozott ki bármit fizetés nélkül, és persze néha-néha feltűntek azok a nagyragadozók is, akik sötét sarkokban meglapulva várták áldozatuk megjelenését, hogy aztán minél kevesebb hűhót csapva eltegyék láb alól.

Egy csapat csikó szaladt most végig az utcán kiáltozva, két oldalról megkerülve egy öreg, szemüveges csődört, egyikük figyelmetlenül nekiszaladt az ütközéstől fenékre tottyanva, majd felpattant, és bocsánatkéréseket kiabálva eliramodott a többiek után. Az öreg észre sem vette, mikor eltűnt a tárcája – mosolyogva csóválta a fejét és baktatott tovább.

Leaf egészen biztos volt benne, a mai szeleburdi fiatalokra gondol, és esetleg arra, milyen lehetett mindez az ő idejében, amikor még ők futottak végig bandákba verődve ugyanezeken az utcákon a park felé, mert végre vége a sulinak és mehettek labdázni. A különbség mindössze annyi, hogy akkoriban minden fekete-fehér volt, az úton a ritkásabb forgalomban a pónik a saját kocsijaikat húzták és nem mások húzták őket kocsin, és talán a járdákon sem téblábolt ekkora tömeg.

A mai szeleburdi fiatalok pedig befordultak egy nagy kuka mögött a legközelebbi sikátorba két tűzfal közé – bizony, nem csak láthatatlan lényekkel, hanem láthatatlan helyekkel is tele volt a város –, és már ellenőrizték is a szerzeményüket, majd ijedten próbáltak meg szétfutni, mikor néhány nagyobb ragadozó lecsapott rájuk, elkapták egyiküket, és kitekerték patájából a zsákmány rá eső részét.

 

Ó, igen, majdnem meg is feledkezett az utolsó kategóriáról: mindenek felett, az utca szintjéből magasan kiemelkedve itt ült Leaf, a szemlélő, és mindent látott. Nem létezett sem láthatatlan lény, sem láthatatlan hely a szemei előtt. Nem ringatta magát abba a tévhitbe, hogy őt ne látták volna mások – mi több, akik ismerték szokásait, könnyen kiszúrták a magaslesein, és vidáman integettek neki (kivéve persze a villamos művek alkalmazottait. Ők inkább azt szerették volna, ha lejönne), de az elmúlt néhány hónapban eléggé kiélezte a szemét ahhoz, hogy tudja, kevesen képesek előle elbújni.

Nem volt ez mindig így. Nagyjából akkor kezdődött, mikor a nevelőszüleihez került. Hivatásos nevelőszülők voltak, vagy fél tucat csikóra vigyáztak egyszerre. Vagyis, igazából vigyázni a kisebbekre kellett, az ilyen nagy culák meg, mint Leaf, egy pöttyet elhanyagolva érezhették magukat, nade legalább akadt tető a feje fölött, és élelem a gyomrában. A létminimum.

De nem erre vágyott, és a lökött haverjai társaságára sem mindig. Volt bőven mit kivernie a fejéből, sok hülyeség, gondolat, érted, "gond"-olat. Néha egyedül akart lenni, vagy üvölteni szeretett volna, vagy egy talpalatnyi helyet, ami az övé, vagy valakit, akire azt mondhatja, „az enyém vagy”. A városban sosem lehetsz egyedül sokáig. Egy ekkora városban aki egyedül van, az célpont. Vándorolt hát a járókelőkkel együtt utcáról utcára, megpróbálva kiverni a fejéből mindent, üveges szemekkel meredt maga elé, mintha nem is élne, pakolta egyik lábát a másik után.

Azután egyszer csak felnézett. Hé, figyu már, egy pont ilyen zombi megy mellettem, mint én. És ott meg még egy… és még egy… meg egy egész halom. Megállt egy pillanatra, megdöbbenve a felismeréstől, a forgatag közepén apró szigetként, körülötte a pónik mintha csak szitkozódó vízmolekulák lettek volna, amint kikerülni igyekeztek, vagy ha nem sikerült, lepattantak róla. Még csak azt se mondták, „menj már, öcsi”. Le merte volna fogadni, ha most holtan esne össze, észre sem vennék, egyszerűen átlépnének rajta, vagy beletaposnák a járdába.

Láthatatlan volt.

– Hé, haverom, adj már egy batkát – szólította meg hirtelen a fal mellett üldögélő póni, olyan váratlanul, hogy összerezzent. Jó, elszámolta magát, mégsem láthatatlan. Nem lehetsz egyedül sokáig, emlékszel?

Végigmérte a tépett, barna szőrű alakot maga mellett. Sörénye ápolatlanul lógott a gravitációt meghazudtoló formákba tapadva, előtte egy sapka hevert felfordítva, benne némi apró. „Piára kell” – szólt a felirat mögötte. Hogy lehet, hogy eddig nem vette észre? Hirtelen ötlettől vezérelve leült az alak mellé, amit az rendíthetetlen közönnyel vett tudomásul.

– Egy vasam sincs, öreg, sajnálom. Ha gondolod, később hozok valami kaját.

– Á, rá se ránts, kajám az van nekem is. Piát hozzál, ha már komolyan gondoltad.

Most mondja meg neki, hogy az egészségtelen, vagy mi? Inkább csak bólogatott.

– Apám, azt hittem, egy városban sosem lehetsz magadban, de úgy tűnik csak addig, amíg neki nem állsz csövezni – mondta nagyrészt saját magának. – Egyből rám se bagózik senki mióta ide leültem.

– Csak kéregetni ne kezdj itt, vágod? – morogta a hobó. – Ez az én helyem.

Csendben üldögéltek egy darabig, csak a város általános morajlása hallatszott, és nagyon ritkán egy-egy érme csendülése a kalapban. Leaf csodálkozva nézett fel az adakozókra: mintha fogalmuk se lett volna, kinek, mire adnak mennyit, látták a felfordított tökfedőt, ösztönösen beledobtak valamit, siettek tovább.

Kint az úton valami perpatvar volt készülőben a kiabálásból ítélve, ám a lábak sűrűjén át sok mindent nem láttak belőle, hiába nyújtogatta kíváncsian a nyakát.

– Mer kivágták a fákat – jelentette be az öreg a saját logikájától vezérelve, ezzel sikerült teljesen összezavarnia Leaf gondolatait.

– He? – kérdezte a csikó nem túl illedelmesen.

– Tudom ám mire gondolsz. Itt ülsz mert végre nyugtod lehet, de kíváncsi vagy, mi folyik odakint. A fákat meg persze kivágták.

– Milyen fákat?

– Volt itt fiatal koromban egy fasor. Mikor nem volt más dolgom, felmásztam az ágak közé, onnan néztem a várost. Na persze most már úgyis leesnék, ha nem vágták volna ki őket. Aztán iderakták ezeket a ronda madzagokat az égbe.

Leaf nem esküdött volna meg rá, hogy képes követni az öreg gondolatmenetét, bár azért a megvető pillantását követve felnézett. Különböző drótok hálózták be az utca tetejét, elképesztően változatos formájú oszlopok által alátámasztva. Akár azokra is felmászhatna, ha agyon nem csapná az áram. Tekintetével követte őket a távolba, míg észre nem vett egy különleges példányt, melynek a tetején kis dobozka árválkodott, egy villám jellel meg valami felirattal az oldalán. Körülötte valami fém plató, valószínűleg arra másztak fel, ha szerelni kellett.

Egy ötlet bontakozott ki a fejében, szinte önkívületben indult meg, épp csak visszapillantott a csövesre.

– Kössz, öreg! Legközelebb kerítek neked valami piát! – kiáltotta, és eltűnt.

Eltartott egy ideig, mire kitalálta, hogyan juthat fel az oszlop tetejére. Pár napba beletelt az is, mire végül felállította teóriáját az utcán járó láthatatlanok kategóriáiról.

 

4.

 

Meglepően okosnak számított a gekkók között (sőt, a legtöbb, nálánál sokkal nagyobb hüllők között is, leszámítva talán a sárkányokat, akikkel közelebbi rokoni kapcsolatot ápolt, mint sejtette), és roppant büszke is lett volna az eszére, ha nem gondolta volna magából kiindulva azt, hogy minden gekkó hasonlóan intelligens. Éppen ezért érezte magát olyan butának, amikor már harmadjára kerülte meg a hatalmas épületet, csak hogy rájöjjön, a búgás odabentről szólítja. El sem akarta hinni, végre az útja végére ért, hiszen már időtlen idők óta csak hajszolta magát előre.

Még útja kezdetén, néhány kilométernyi talpalást letudva, mikor a bizsergés a hátában egy cseppet sem erősödött, ráébredt, valószínűleg sokkal messzebbre kell mennie, mint azt tippelte volna. Közben teljesen besötétedett, és egyre gyakrabban hangzott fel a magasban vészjósló szárnysuhogás.

Hiába bújt el a fűszálak között, olyannyira tökéletes rejtőszínt felvéve, hogy még a legjobb szemű nappali ragadozó sem fedezte volna fel, ezek az éjszakaiak sokkal agyafúrtabbak. Képesek voltak meghallani, ahogy zörgeti maga alatt a fűszálakat, vagy ha azokat kikerüli, akkor akár még puha kis talpainak az érintését a kemény földön is. Ezek ilyenek, bármit meghallanak, érdemes hát úgy tennie, mintha csak egy szélfútta kósza falevél lenne.

Nem mintha találkozott volna életében ilyen szárnyas ragadozókkal – köszöni szépen, eddig egész jól megvolt az élmény nélkül –, ösztöneibe mégis beleégett az ismeretük, elvégre a túléléséről volt szó. Így aztán sokkal lassabban haladt, mint szeretett volna, és a folyamatos feszültség elvonta a figyelmét a saját vadászatáról, hiába is kezdett éhes lenni.

Valami megzördült előtte a bozótban, mire mozdulatlanná dermedt a földhöz lapulva. Kisvártatva egy nagyobb patkány tűnt elő az ösvényen vele szemben, majd mikor észrevette a hüllőt, döbbenetében az is kővé dermedt. Gyanakodva néztek farkasszemet pár pillanatig. Én nem bántalak, te sem bántasz, gondolta a pici gekkó, és lassan oldalazva, de egy pillanatra sem fordítva el a tekintetét kerülni kezdte a nagydarab rágcsálót. Szerencséjére az is úgy döntött, nem áll le balhézni ismeretlenekkel, és csupasz farkincáját kígyóként maga után húzva odébbállt.

Alig pár percig óvakodott tovább előre, mikor új zajt hallott. Ráadásul egyáltalán nem az ijesztő fajtából: fa ütődött kőhöz, fém és fém találkozása csilingelt. Minden épeszű kisállat messzire kerülte volna a hangokat, ő az adott körülmények között mégis rögtön megkönnyebbült tőlük. A fém mindig azt jelentette, végre civilizációhoz közeledik, mert ugyebár ahol fém van, ott biztosan lesz ezekből a túlméretezett, meleg, szőrös lényekből is néhány. Sietősre fogta a lépteit, hogy a zaj mozgó forrását elcsíphesse, és rövidesen kiért az aljnövényzetből egy hosszú, kövekkel kirakott csíkra. Ezen dülöngélt végig zötyögve a fura fa és fém építmény, amit egy póni húzott maga után – éppen jó irányba tartottak, kis eltéréssel a gerincében szóló búgás felé.

Annyira azért nem bízott az idegenekben, hogy felfedje magát, de abban nem volt kétsége, senkinek sem fog feltűnni egy apró potyautas, ha villámgyorsan felsprintel a zörgő alkotmány aljára.

 

Már bőven világosodott, mikor a  döcögő  valami elfordult, és már egy ideje egyáltalán nem abba az irányba haladt, amerre szerette volna. Pedig éppen kezdte erősebben érezni a búgást, mégis úgy tűnik, ilyen egyszerűen  nem  fog eljutni hozzá. Lábai elengedték a falapot, amibe eddig kapaszkodott, és ügyesen szaltózva földet ért a sima, köves felületen. Ismét álcázásra színezve bőrét indult meg a helyes irányba teljes sebességgel – a nappal a kíváncsi fürkészők ideje volt, nem a fülelőké.

Kezdett elfáradni, örült volna, ha pár órányi futkosás után találhat egy nyugalmas helyet, ahol megpihenhet. De a helyzete nem volt teljesen reménytelen, elvégre ez a köves valami a talpa alatt nem lehetett természetes képződmény, márpedig akkor valakik iderakták. Egyetlen állatot ismert, aki képes ilyen csalafintaságokra, és az, hogy eggyel már találkozott is itt közülük, megerősítette azt a hitét, hogy esetleg többel is fog. Lábát pihentetve megállt egy picit egy nagyobb kő árnyékában, és várakozott.

Az ismerős zörgés sokkal hamarabb hangzott fel, mint remélni merte, és végre ismét potyázhatott, a jó irányba cipeltetve magát.

Nem tartotta fejben, négyszer vagy ötször szállhatott át, mikor kiért a természetből, be az épületek közé. Igazán neki való hely volt, hiszen hasonló körülmények között élt régebben is, a mesterséges tárgyak és felszínek remek búvóhelyeket kínáltak és a zaj elijesztette a ragadozókat – csak arra kellett vigyáznia, nehogy véletlenül bezárják valahova vagy rálépjenek. Figyelt is nagyon, hogy minden épületet inkább kikerüljön, magasan a falon kúszva a mindjobban erősödő remegés felé, egészen addig, míg csak azt nem vette észre, ezt a böhömnagy épületet kerülgeti, ki tudja hanyadjára.

 

Most, mikor végre ilyen közel ért céljához, mindennél óvatosabban szaglászott körül. Nem tűnt nehéz feladatnak bejutnia, hiszen azok is ki-be járnak valahogy, akik ideépítették. Csak meg kell találnia a bejáratot, és óvatosan besurrannia.

Több négyzet alakú nyílást is végigpróbált a falon, mindegyiken erős fémrácsokat, amögött vastag üvegtáblát talált. Ja, hát persze, egészen ki is ment a fejéből, ezek a nagy lények nem a falakon közlekednek! Olyan lyukat kellene keresnie, aminek a vége leér a földig.

Körbefutott egy sarkon, és akkor észrevette az ajtót.

Ez is az a fajta volt, amit folyamatosan zárva tartottak, míg csak valaki át nem szeretett volna menni rajta. De jól tudta, a gyanútlan patásoknak az eszük ágában sem lesz felnézni, vajon mi surran még be a plafonon végigfutva, mikor legközelebb kinyitják. Legjobb álcaszínét magára öltve várakozott a megfelelő alkalomra, és alig tárult fel egy pici rés, már be is slisszolt.

Kisebb kacskaringók lefutása után egy hatalmas helyiségbe ért, melyben mindenféle dobozok sorakoztak, az egészen picitől a hatalmasig, némelyikek egymás hegyére-hátára tornyozva, mások szövevényes polcrendszereken. Élőlényeknek nyomát sem látta idebent.

Ugye itt vagy, gazdám? Elbújtál valamelyik dobozban?

Az apró hüllő izgatottan futkározott körbe, és gerincében, mint mikor a csikók hideg-meleget játszanak, olthatatlanul ordítozott a remegés. Tűz! Tűz! Megtaláltad! Itt van! Kiszúrt magának egy méretes faládát, melynek falán épp akkora lyukak sorakoztak, amiken beférhetett. Gondolkozás nélkül beugrott az egyikben, és eltűnt a benti félhomályban.

Még mielőtt szeme hozzászokott volna a sötéthez, megérezte az illatot, amit ezer éve keresett. Abból a bundás kupacból áradt, ami szinte teljesen kitöltötte a dobozt. Óvatosan, szinte hitetlenül érintette meg egyik apró lábával, mintha attól tartana, a jelenés a következő pillanatban máris eltűnik előle.

Gazdám?

Miért nem mozdul? Hitetlenül felmászott a merev testre. Nem így játszottunk annak idején. Alszik?

Miért ilyen jéghideg?

Egy pillanatra megrémült, de igyekezett nyugtatni magát. Nem vonhat le messzemenő következtetéseket. Rég nem látta már, és amúgy is, az ő bőre is hideg, mi van akkor? Bevette magát az ismerős sörénybe, felmászott egészen a fülek közé, és várt. Várt, ám a gazdája nem mozdult, és a türelmetlensége egyre jobban kínozta.

– Gek-kooo! – kiáltotta panaszosan, és fülelni kezdett.

Semmi nem történt.

Tudom, nem szereted, ha az arcodra mászok, úgyhogy itt az alkalom, hogy elhessegess – gondolta némi habozás után, és a gazdája orrára ült.

Akkor vette észre, hogy a szemei valami fényes korongokkal és egy tapadós csíkkal vannak lefedve. Hát persze! – hasított belé a felismerés. – Milyen buta is vagyok, miként kelhetne fel, amíg nem képes kinyitni a szemét? Le kell szednem róla ezeket a vacakokat.

Erős állkapcsával megragadta a szalagot, és feszegetni kezdte. A harmadik rántásra engedett is, olyan hirtelen vált el a gazdája bőrétől, hogy a lendülettől keresztülbucskázott a ládán.

Mikor a remegést megérezte, hanyatt-homlok menekült ki a legközelebbi kis lyukon.

 

5.

 

Régóta halott idegpályákon újra ingerek futottak végig, először csak lassan, tapogatózva, de egyre inkább felerősödve. Megrándult egy mozdulatlan szív, majd küszködve pumpált egyet, ahogy a besűrűsödött, leülepedett vért megpróbálta mozgásra bírni. Dobbant egyet, majd még egyet.

A porosodó tüdő az izmok egyenetlen húzásának engedelmeskedve lassan kihajtogatta magát, és nehézkesen sípolva beszippantotta az áporodott levegőt. Csont csúszott el csonton, használatlanságtól elgémberedett ízületeken forogva, engedve az egyre erősödő feszítésnek.

Élek! Végre, újra élek! – üvöltötte minden sejt, és a zsibbadtan magához térő test fékezetlen, irányítatlan vergődése apró szilánkokra robbantotta a ládát maga körül.