Ahogy sötétedett, körülöttünk a korizásról az esemény hangsúlya eltolódott az egyéb szórakozás felé, főszerep a hosszú asztalnak és a tábortűznek jutott. Megfáradt pónik ültek le mellénk és kezdtek vidám beszélgetésbe, melybe megpróbáltak minket is belevonni, de partneremen láttam, nincs igazán társasági hangulatában. Enyhe bűntudat fogott el, hiszen sejtettem, ha ma békén hagyom és nem zaklatom a történet folytatásával, most élvezhetné a többiek társaságát.

– Ne haragudj – csúszott ki a számon a mentegetőzés, mielőtt még észbe kaptam volna, fogalma sem lehet arról, miért is kérek bocsánatot. Egy kicsit elvarázsolva nézett rám.

– Miért is?

– Elrontottam a napodat.

– Meglepődnél, ha tudnád, milyen sokat jelent nekem, hogy itt vagy.

Elég furcsán fogalmazott, egy pillanatig nem értettem, mit is akar mondani. Az én társaságom jelent neki valamit? Tényleg meglepő.

Amint értetlen arcomra nézett, rögtön nevetni kezdett, és bár ettől cseppet sem lettem okosabb, kellemes érzés volt mosolyogni látnom, szinte mintha a nap ragyogott volna fel a láthatár mögül utoljára.

– Figyelj, lassan kimentem magunkat – szólt. – Talán nem fognak megharagudni, de nincs kedvem most jópofizni, a történetem pedig nem szeretném tágabb közönséggel megosztani, ugye megérted.

– Persze, teljesen – helyeseltem. Tippem sem lehetett, mióta őrizgeti a múltját magában, ám abban biztos lehettem, ha eddig nem akarta más orrára kötni,   nem most fogja elkezdeni.

– Egyébként is össze kell szednem magam, mielőtt a következő részbe belefognék. Hazakísérsz? Otthon majd mesélek.

Egészen zavarba ejtő volt, mennyire meg tud lepni minden mondatával – egy szót nem bírtam kinyögni hirtelen. Felkelt, és huncut pillantást vetett felém a válla fölött.

– De csak ha ráérsz, és nem kell megint ezer ismerősödnek segíteni estig.

– Nem – vágtam rá –, vagyishogy nincs semmi dolgom, ráérek.

Elköszöntünk a többi barátjától, akik sajnálatukat fejezték ki, amiért nem nyílt alkalmunk egymást jobban megismerni, ugyanakkor titkos mosollyal engedtek el minket, mintha sejtenének valamit, amit én nem.

Ahogy a városka felé sétáltunk, éreztem, kezd visszatérni a tél. Egyre hűvösebb lett, feltámadt a szél, lábaink alatt ropogott a hó, és a délután folyamán oly messzinek tűnő vihar egyre valószerűbbé vált. Lyra a gondolataiba mélyedve baktatott mellettem, úgy sejtettem, a múltjában jár, mert szomorúnak tűnt. Meg kellett próbálnom valami semleges dologról beszélve elterelni a figyelmét, ha már egyszer miattam lett ilyen komor.

– Sokat szoktatok együtt zenélni a barátaiddal? – kérdeztem óvatosan, mintha csak ingoványos területen járnék.

– Á, nem vagyunk még annyira híresek. Jó, ha havonta egy-két fellépésünk akad – felelte, hálásan vetve rá magát a témára. Ahogy sejtettem, zenéről mindig szívesen beszélt.

– Nem mondhatnám, hogy különösebben értek hozzá, de furcsának tűnik a lant egy zenekar részeként.

– Igen, jól gondolod, ez egy sokkal régebbi hangszer. Tudod, mi amikor együtt vagyunk, főleg letűnt korok zenéit szólaltatjuk meg. Mostanában egyre nagyobb igény van erre, főleg vásárokban meg hasonló rendezvényeken.

– Ez ilyen hagyományőrző dolog?

– Így is nevezhetjük.

– És szoktál szólóban is fellépni?

– Természetesen. Az az igazság, ha mindig csak klasszikus zenét játszanék, meg is bolondulnék. Nagy szükségem van rá, hogy néha modernebb dolgokat is előadjak, olyanokat, amik igazán technikásak.

– Van ilyesmire igény Ponyville-ben?

– A helyzet az, hogy nem sok – válaszolta nevetve. – Szegény helyieken inkább csak utcazenével, vagy kisebb fellépésekkel kísérletezek. Igazi nagy koncertekért fel kell utaznom Canterlotba, ott elég sokan laknak, és könnyebben megtöltenek egy nézőteret.

– Írsz is zenét, vagy csak előadod?

– Be kell vallanom, nem vagyok túl jó zeneszerző. Ettől eltekintve persze szoktam írni is, és próbálom a saját szerzeményeimet az előadásaimba bevenni. Egyelőre leginkább akkor fogadják jól, ha csak az utcán zenélek, a műértőbb közönség… hát… mondjuk úgy, megtűri.

– És lehet az ilyesmit fejleszteni valahol? Vagy nem is érdekel annyira?

– De, vannak erre egész jó iskolák. Éppen csak nem vagyok biztos benne, hogy képes lennék ismét ennyire kötött formában tanulni. Azt hiszem, ha a saját hangszeremnek már a mestere leszek, venni fogok néhány magánórát ebben a témában is.

– Na ezt teljesen átérzem. Nekem sem lenne semmi kedvem visszaülni az iskolapadba.

– Jó, amivel te foglalkozol, nem is nagyon tanítják sehol.

– Az is igaz. Mondjuk azért sem, mert egyszerű, mint a faék.

 

Lassan közeledtünk Lyra lakhelyéhez. Szinte a ház összes ablaka sötét volt, csak a földszinten az apró édességüzlet kirakatából szűrődött ki világosság.

– Látod, nem mindenki ilyen lógós, mint mi, szegény Bon még dolgozik – mutatott társam a bolt felé.

– Én inkább úgy fogalmaznék, rugalmas a munkaidőnk.

Alaposan letopogtuk a lábainkról a havat, mielőtt még az előszobába léptünk volna. Egy nyitott ajtón keresztül beláthattunk az üzletbe, ahol Bon-bon dolgozott serényen. Mivel vevői éppen nem akadtak, nem láttam pontosan, de az illatokból úgy tűnt, valamilyen finom édességet készít a munkaasztalán. Amennyire el volt foglalva, észre sem vette az érkezésünket.

– Beköszönünk neki? – kérdeztem halkan.

– Már nem félsz, hogy megesz?

Ez a túlzás megmosolyogtatott.

– De, épp csak ez nem lehet ok a neveletlenségre.

– Jó, akkor ijesszük meg.

Nem pont erre gondoltam, ám Lyra hatalmas vigyorral már el is indult az ajtó felé, és barátnője háta mögé lopózott.

– Szia Bon! – kiáltotta, miközben a nyakába ugrott.

– Szia – tettem hozzá kicsit halkabban.

– Jó ég, a szívrohamot hozzátok rám! – A krémszínű póni a mellkasához kapott. – Már vissza is értetek?

– Már? – csodálkozott Lyra. – Késő délután van!

– Így eltelt az idő? Kicsit talán belefeledkeztem a munkába.

– Különben nem tudtuk volna rád hozni a frászt. De nem zavarunk, csak beköszöntünk.

– Később viszek fel a legújabb csokimból, jó? Kíváncsi vagyok, ízleni fog-e.

– Jó lesz, majd leteszteljük!

Visszafordult az asztalához, mi pedig a lépcső felé vettük az irányt, ami az előszobából az emeletre vezetett.

– Nem szokott zavarni, hogy nincs a lakásodnak saját bejárata?

– Neked biztos furcsán hangzik, én viszont nem szeretek egyedül lenni. Mindig megnyugtat, ha van körülöttem egy kis jövés-menés. Nézd, itt is vagyunk. Ezt a szobát amolyan nappalinak használom.

Lámpát gyújtott, és egy otthonosan berendezett, közepes méretű helyiségben találtam magam. Régies, mélybarna bútorok vettek körül, az ablakokat bordó sötétítőfüggönyök keretezték. Szemben a kandallóban tűz parázslott, és egy fénytelen sarokban, ahogyan elbeszélésében is szerepelt, ott állt a lantja egy állványon.

– Hú, nagyon szép helyen laksz – csúszott ki a számon, miközben álmélkodva sétáltam körbe.

– Be kell vallanom, a berendezés nagy része Bon-bon ízlését dicséri. A könyveken, kottákon és a lanton kívül azt hiszem, nincs itt más holmim.

– Ez tényleg nagyon szép hangszer. Én sem láttam még tíz húros verziót belőle, megnézhetem?

– Csak mintha otthon lennél.

– Annyira nem is tűnik kopottnak, mint ahogy mesélted.

– Igen, mert ez nem az, hanem egy másik.

– Mi történt a régivel? – kérdeztem meglepetten.

– Összetörtem. Ne nézz így rám, majd úgyis mindjárt elmesélem. Elhiheted, nem vagyok túl büszke a történtekre, nem is szívesen beszélek erről a szakaszáról az életemnek. De hát mindez már három évvel ezelőtt történt, és szeretném azt hinni, megváltoztam.

Három éve? Az eszem azt súgta, itt valami nem stímmel.

– Várj, várj… Akkor még most is az akadémiára kellene járnod!

– Jól gondolod, nem fejeztem be – szólt szabódva.

– Ezek szerint fiatalabb vagy, mint tippeltem volna!

– Ejnye, nem illik egy hölgy korára spekulálni.

– Bocs, még mindig nem szoktam hozzá, hogy mindenhol meglepetések vesznek körül. Arra mi van? – mutattam az egyik ajtóra.

– Egy egész pici konyha. Nem sűrűn használom, nem vagyok túl jó háziasszony.

– Érdekes, pedig azt hittem volna az alapján, milyen sokáig laktál csak a nagypapáddal.

– Nagyon el vagyok kényeztetve, neki mindig volt bejárónője, aki elvégezte a tennivalókat, most pedig kedves házigazdám nyakán lógok.

– Így már értem.

– Viszont ha ennél valamit, leugorhatunk megdézsmálni Bon hűtőjét.

– Nem, köszönöm, elég sütit tömtem magamba a kori után.

– Akkor csak egy teát hadd főzzek. Megkóstolhatod a specialitásom, ha közben raksz pár hasábot a tűzre.

– Rábeszéltél.

A konyha felé vette az irányt, én pedig közelebb léptem a kandallóhoz. Egy kosárban a fal mellett tűzifát találtam, néhány kisebb darabot a tűzre levitáltam belőle. Pár pillanatig csak bámultam, ahogy a lángok feltámadnak, körülnyaldossák a rönköket, új meleget árasztva. Figyelmem a kandalló párkányán álló képekre vándorolt. Amint nézegettem őket, különös érzés kerített hatalmába: mintha egy mese elevenedett volna meg a szemeim előtt, Daybreak Heartstrings és Windy nézett le rám vidáman egymást ölelve, egy másik fényképről pedig Lyra nagypapája, amint éppen egy egészen apró egyszarvút tart a magasba. Persze mit is vártam, tudhattam, hogy igazat mesél, mégis, történetei néha annyira kalandosak és szürreálisak voltak, mintha csak egy kalandregényt olvasnék.

Az orromat hirtelen friss mentaillat csapta meg, amit zöld barátnőm sodort magával a konyhából, mikor mögém lépett.

– Gondolom, nem kell bemutatnom őket – intett fejével a képek felé.

– Pont olyanok, mint a történetedben. A barátaidról nincs képed?

– De, természetesen van, bár most nem szeretném megmutatni.

Ugyan nem értettem, miért, inkább mégsem erőltettem a dolgot.

– Imádom a kandallókat – váltottam hát témát. – A tűz pattogását, meg ahogy a lángok fénye táncol a falakon.

– Csinálok is egy kis helyet, és akkor le tudunk heverni itt, előtte, aztán hozom a teát.

Néhány bútort arrébbtolt, hogy jobban elférjünk. Csak egy asztalka maradt, amellé telepedtem a földre. Kisvártatva visszajött a konyhából, két csészét lebegtetve.

– Ó, mentatea! – szaglásztam bele a levegőbe. – Ezer éve nem ittam!

– És nem ám holmi szárított vacakból, hanem igazi, friss mentalevelekből készült.

– Azt hogy csináltad a tél közepén?

– Csak neked megsúgom – hunyorított rám pajkosan –, az ablakban nőtt, cserépben.

Nagyot szippantottam az elém tett csésze fölött gomolygó gőzből, és rögvest felfrissültem tőle, mint egy hideg zuhanytól.

Lyra mellém telepedett, olyan közel, hogy éreztem testének melegét.

– Nos, hol is tartottam… – gondolkozott, miközben teáját fújdogálta.

– Valahol a második félév kezdetén. Végülis Bright szobájába költöztél?

– Ó, igen. Nem számítottam rá pedig, annyira nem voltunk jóban. Azt hiszem, Pearl járt közben az érdekemben, bár ezt később mindketten tagadták.

– A házat ezek szerint eladtátok?

– Nem volt más választásunk, hiszen tudod. Miután kifizettük az adósságokat, attól tartok kevesebb maradt belőle, mint amit kedves rokonaim reméltek. A saját részemet mindenesetre félreraktam, hátha sikerül előbb-utóbb annyit összekuporgatnom hozzá, amiből egy kis házikót vehetek. Persze köszönettel tartozom ismét a barátaimnak, amiért fogalmam sincs miként, de elintézték az ösztöndíjamat, és persze Bonnak, mert különösebb lakdíj nélkül befogadott. Biztos ő is legalább annyira utál egyedül lenni, mint én.

 

 

***

 

 

Nem a kollégium volt a legrosszabb dolog, ami egy diákkal történhetett, főleg azt is számításba véve, hogy Bright különös módon képes volt magának olyan szobát kikönyörögni, amiben egyedül lakhatott. Lyra persze bőven megelégedett volna azzal, ha tető van a feje fölött, még ha három másik pónival is kell rajta osztozni, de így sem lehetett oka panaszra.

Az idegei lassan, fokról fokra kezdtek rendbe jönni, már egyre ritkábban ébredt fel sírva az éjszaka közepén. Megnyugtatta a hatalmas épületben élő száznál is több diák mindennapi zajongása, amely még éjszaka sem szűnt meg teljesen. Ennek ellenére az első hetekben rászokott, hogy szobája ajtaját nyitva hagyja, kilátva így a folyosóra, ahol a társasági élet jó része folyt. A bent lakók egy kicsit furcsállták az új jövevényt, ám hamar megszerették, és később gyakran estek be hozzá minden különösebb indok nélkül a nyitott ajtón egy üveg italt lóbálva patájukban beszélgetni egyet. Külön eseményszámba ment, mikor meghallották, a zöld kanca valamilyen előadására készülve gyakorol. Ilyenkor néhányan ugyan megpróbálták tapintatosan békén hagyni, hadd készüljön, de azért gyorsan felhalmozódott a tömeg a szoba előtti folyosón, és előbb-utóbb buliba csapott át a hangulat. Mivel többen laktak az emeleten zene szakosak, sokszor előfordult az is, hogy átugrottak a nyitott szobába kikapcsolódásképp együtt zenélni, vagy gyakorolni az új tananyagot, amiről jól tudták még az öregebbek is, hogy Lyra ha nem is minden esetben jár előttük, de úgy szívja magába, mint vizet a szivacs.

A folyamatos társasági élet egyfelől nagyon szórakoztató volt, és sikeresen elterelte a gondolatait a problémákról, csakhogy ugyanakkor eléggé fárasztotta is, ráadásul zavarta a magánórákra való készülésben. Nyugalmat végül az akadémia mögötti hegyoldalban kialakított kis táborhelyen talált, abban a parányi zugban, amit Lentón és néhány barátján kívül más nem látogatott, így sajátjának érezhette. Ide járt legtöbbet gyakorolni, vagy ha olyasmikről szeretett volna beszélgetni, amit nem kívánt a szélesebb közönség orrára kötni.

Az élet nem állt hát meg számára, mint azt eleinte gondolta volna, bár ezen kívül is sok szempontból gyökeresen megváltoztak mindennapjai. Az ösztöndíjának hála nem kellett már napi szinten utcazenével foglalkoznia, és bár szerette csinálni, azon kapta magát, szívesebben tölti idejét a kampuszon vagy annak közvetlen közelében. Ennek furcsa hozományaként nem kényszerült már rá, hogy populárisabb szerzeményekre pazarolja a tehetségét, így állandóan igen technikás, ötletesen megírt, de kívülállók számára nehezen élvezhető darabokat gyakorolt és adott elő. Szabadidejében zeneszerzéssel is kacérkodott, megalkuvást nem ismerve maga is kerülte a fülbemászó dallamok minden formáját, így ismerőseinek egyet kellett érteniük abban, hogy irományai leginkább tekintélyes alkoholmennyiség bevitele után kezdtek élvezhetővé válni – ez a teória persze csak kedvezett a kollégiumban körülötte lengő bulihangulatnak.

Miközben a magába fordulás és a nyüzsgés igénye között vergődött, jutott ideje arra is, hogy a Forge-dzsal töltött időkön merengjen. Ilyenkor általában saját gondolataitól erősen zavarba jőve kellett megállapítania, fülig beleszeretett a fiúba. Hosszasan gondolkozott, mikor is kezdődött nála ez az érzés, a legutóbbi nyári szünetben, vagy még előtte; mennyi értelem van ebben az egészben, és mi tévő is legyen úgy általában. Annyira nem bírta magában tartani érzéseit, mindenképpen meg kellett osztania valakivel, hátha kap használható tanácsot.

 

– Beleestem, mint a gödörbe – mesélte Lentónak az egyik kora tavaszi este, mikor a pici tábortűz körül ücsörögtek a törzshelyükön. A vörös sörényű unikornis épp egy furcsa dalt pengetett halkan gitárján, nem lehetett eldönteni, gyakorol valamit, vagy csak magának improvizál. A táncoló tűz tükröződött szemeiben, látszott, el van foglalva a saját gondolataival. Lyrát ez nem különösebben zavarta a monológjában.

– Van fogalmad róla, mióta ismerem? Meg sem tudom számolni az éveket. Mind a ketten elsősök lehettünk talán. Miért jut eszembe ilyen sok idő múltán, hogy bármi komolyabbat is szeretnék tőle?

Füle hirtelen felismerte a hangnemet, amiben a fiú játszotta az utolsó néhány hangot, és ösztönösen egy basszusmenetet illesztett hozzá a lantján.

– De ha egyszer annyira kedves, rengetegszer segített rajtam, mindig akad egy jó ötlete. Igaz, nem túl beszédes, mégis mindent elárul róla az a sok gyönyörű, finom holmi, amiket olyan gondosan készít. Azt hiszem, ha emellett bűn ronda lenne, akkor is belezúgtam volna, márpedig jobb kiállású egyszarvúval kevéssel találkoztam. Rettentő kellemetlen ez az egész. A legjobb barátom. Mit csináljak? Meg fogok őrülni, ha ez még sokáig megy így.

Most Lento vette át a kíséret szerepét, míg az egyszarvúlány kibontotta lantján a témát, ami éppen a tudatalattijában kavargott.

– Azt észrevetted, hogy minden idejét a barátnőddel tölti?

– Pearllel? Persze, hiszen mindig együtt lógunk.

– Ritkán vagy velük mostanában.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Csak azt, ha így folytatod, könnyen lehetsz koszorúslány az esküvőjükön.

– Ugyan, csak barátok, érted? Barátok.

– Te tudod.

Lento tekintete megvillant, arcán az árnyak kontrasztja szinte ijesztő maszkká állt össze. Lyra egy picit kezdte kényelmetlenül érezni magát.

– Szerinted mit kellene tennem?

– Mondd meg neki, mit érzel.

Már csak a gondolatra is vér szökött a lány fülébe.

– És mihez kezdek, ha nemet mond? Hogy fogok akkor többet beszélni vele? Vagy talán még rosszabb, ha kiderül, ő is szeret. Bármit is teszek, soha többet nem leszünk barátok.

– Ezt nem tudhatod előre. Nem jobb még a biztos rossz is, mint ez a bizonytalanság?

Már annyiszor hallotta ezt a mondatot, és még mindig nem győződött meg az igazságtartalmáról. Könnyű ilyen tanácsokat osztogatni.

– Mégis, mikor mondjam meg neki? Alkalmat sem találnék rá, és különben se jönne ki egy hang sem a torkomon.

– Mióta lettél ilyen félős? – Ezt a fiú kivételesen őszinte kíváncsisággal kérdezte.

– Nem nehéz bátornak lenni, ha nem érzel semmit. Igenis félek, tudd meg! Ha jól felidegesítesz előtte, biztos az arcába vágom az érzéseim, olyankor bármire képes vagyok. Bár attól tartok, nem érném el ebben az esetben a kívánt hatást.

– Értem én. Nehéz jó hangulatot teremteni az ilyesmihez, főleg ha ezren vesznek körül. Talán megkérhetnéd, hallgassa meg az egyik darabodat, mit szólsz? Valami romantikusat kiválasztasz, úgy már talán nem éreznéd magad annyira kellemetlenül.

– Nem is vagy te annyira mihaszna, mint gondoltam. Romantikusat, azt mondod? Mi lehet egy csődörnek romantikus? Segítenél eldönteni?

– Nem nekem akarod előadni…

– Légyszi! Tudod, hogy teljesen ferde ízlésem van.

– Jó, belátom, nélkülem esélytelen vagy. Holnap felugrok a koleszba, és keresünk valami szimpatikusat.

 

Nem telt el egy hét, és minden készen állt a terv kivitelezéséhez. Lyra megbeszélte a találkozót Forge-dzsal délutánra az egyik használaton kívüli terembe, azzal az indokkal, hogy szeretné, ha véleményezné az előadását. Kicsit a helyszínválasztás különös lehetett, de a fiú nem szólt róla semmit,   megszokott magabiztos stílusában megígérte, ott lesz, majd folytatta a tanulást.

Míg vánszorogtak az órák, a mentazöld póni alig bírt megmaradni a bőrében, legszívesebben kifutott volna a világból. A tananyagra egyáltalán nem tudott koncentrálni, csak nézett ki az ablakon, a tanár szövegelését elengedte a füle mellett, és egyre a találkozás lehetséges forgatókönyvei ismétlődtek a fejében – egyik rosszabb, mint a másik. Hogyan is hagyhattam, hogy Lento rábeszéljen erre a képtelenségre? Fejét a mellső lábai alá temette kínjában, ami szerencsére senkinek nem szúrt szemet a hatlmas előadóteremben – egyébként is itt, a hátsó sorokban gyűltek össze a lógósok, néhányan jól láthatóan aludtak, vagy egymással játszottak. Még zenélni is elfelejtek, olyan ideges vagyok. Mit fogok neki mondani? „Forge, szerelmes vagyok beléd?" Annyira szörnyen blődnek hangzik, még ha igaz is.

Mikor minden órájával végzett, a hátára vette a lantját, és kényszerítette magát, hogy rohanás helyett szépen lassan induljon el a találkára. Bőven volt még ideje, nem akart túl korán érkezni. Sétált egyet az udvaron, ahol éppen az akadémia focicsapata tartott edzést; néhány percig elnézte őket, felettébb hálásan a figyelemelterelésért. Szegények fel-alá futkároztak edzőjük utasításainak engedelmeskedve, egészen úgy néztek ki, mint akik valami láthatatlan célt kergetnek, amit soha nem érhetnek el. A pálya széléről néhány kanca figyelte őket ábrándos szemekkel, rajtuk kívül az a néhány póni, aki még ilyen későn az udvaron tartózkodott, mind hazafelé sietett.

Most még meglóghatok. Nem megyek el, és kész. Majd holnap azt mondom neki, valami közbejött, segítenem kellett Lentónak gyakorolni, vagy bármi. Simán csak eltűnök.

Vágyakozva nézett keresztül az udvaron, a kerítésen át a hegyoldalra, ahol az erdő kezdődött, miközben a lábai a másik irányba vitték.  Elment az eszem. Soha nem féltem semmitől, miért most kezdeném el. Odamegyek, belenézek a szemébe, eldadogom amit akarok, és várom, hogy megnyíljon alattam a föld.

 

Besietett az öreg épületbe, fel a lépcsőkön, kettesével vette a fokokat. Senkivel sem találkozott a kihalt folyosókon, ahogy azt tervezte: most nem fogják megzavarni, és a lebőgésének sem lesz tanúja. A végzetes ajtó előtt egy pillanatra megállt, összeszorította a szemét, nyelt egy nagyot, majd benyitott.

Két fekete sziluett fordult felé, egy pillanatig eltartott, míg a részleteket kivehette rajtuk a szemközti ablakon keresztül betűző délutáni nap sugarain át. Egyikük Forge volt, a másik pedig Pearl. Egymás mellett álltak, közel, túl közel. Lyra szóra nyitotta a száját, aztán becsukta.

Kértem, hogy egyedül jöjjön. Mi ez, valami félreértés? Csináljak úgy, mintha csak a zene miatt lennék itt? Vagy valljak be mindent? De Pearl nem lehet itt véletlenül. Bármit is mondok, hülyét csinálok magamból, amíg ki nem derül, mi folyik itt.

– Lyra – kezdte a fiú lassan.

Szóval magadra osztottad a hóhér szerepét – futott át a zöld unikornis agyán.

– Tudom, azt mondtad, nem szeretted volna, ha más is hallja a darabod, de valamit, érzem, meg kell beszélnünk. Hármunknak. És beismerem, gyáva dög vagyok, amiért eddig halogattam.

– Biztos, hogy kell ez nekem? – kérdezte konokul. Minden ösztöne azt üvöltötte, meneküljön, amíg lehet, ám lábai a földbe gyökereztek.

– Kérlek.

Lyra hallgatott. Még nem futottam el látod? Ki ne mondjam helyetted?

– Emlékszel, mikor Pearl rokonaihoz utaztunk a télen? Akkor történt az egész. Azt hiszem, akkor fogtuk fel, milyen rövid és kiszámíthatatlan az élet. Szorosan egymásba kapaszkodtunk, és azóta együtt vagyunk.

Az utolsó mondat néhány pillanatra megállt a levegőben, nem lehetett biztos benne, a fiú befejezte-e, vagy fűz még hozzá valami magyarázatot.

– Azt tudod, hogy szeretlek? – lehelte végső mentsvárként, megrettenve saját hangja gyengeségétől. Mintha bármit is megváltoztathatna.

– Tudom, ezért kellett elmondanom. Választanom kell, és Pearlt választottam. Kérlek, ne haragudj rám emiatt.

Hiszen sejtettem, hogy ez lesz, akkor mégis miért forog velem a világ?  Nem hagyhatta, hogy itt essen össze a barátai szeme láttára, hátrálni kezdett. Forge nem mozdult, csak aggódva nézett utána. Átbotorkált a küszöbön, az ajtónyílás közéjük került. Ti az egyik oldalon, én a másikon. Nem kapok levegőt.

Megiramodott a kongó folyosón, maga mögött hallotta a fiú kiáltását.

– Szólj valamit, ne fuss el!

Szélvészként száguldott le a földszintre, ki a szabadba. A falnak dőlt egy percre, zihálva kapkodta a levegőt, majd bizonytalan lábakon dülöngélve nekiindult, hogy átvágjon az udvaron az egyetlen biztonságos hely felé, ami eszébe jutott.

 

Az erdei ösvény, amit már százszor megtett, most idegennek tűnt. Lépten-nyomon sziklák ugrottak a lábai elé, megbotlott, elesett bennük, egy fának ütközött. Hátán a lant húrjai szomorúan zörrentek össze, csak most jutott eszébe, hogy egyáltalán elhozta. „Játssz valami romantikusat” – visszhangzott a fejében. Elővette a hangszert a tokjából, üres szemekkel nézett rá, mintha fel sem ismerné, mit lát. Kopott, régi vacak. Végigfuttatta a patáját az egyik friss horzsoláson. Mennyi karcolás, mennyi horpadás van rajta. Ez a tíz húr az életem. Soha semmi mást nem csináltam, minden időmet beleöltem, és minek?

„Emlékszel, mikor Pearl rokonaihoz utaztunk a télen?"

Halk nevetés tört elő a torkából.

Hogy emlékszem-e? Én küldtelek el, Forge. Mint a beteg állat, aki elmarja maga mellől a segítséget. Azt hittem, ha senki nem néz rám sajnálkozva, ha senki nem nyilvánít részvétet, ha senki nem akar állandóan segíteni, képes vagyok megoldani egyedül, anélkül, hogy megaláznám magam.

„Akkor történt az egész."

Ajkai vicsorra húzódtak.

Igen, akkor történt. Végleg beléd zúgtam, én barom. Fogalmam sem volt róla, milyen jól érzitek magatokat. Nélkülem.

Felesleges régi kacat.

Pont mint én. Néhány nap alatt mindenemet elvesztettem. Ennyit ér az élet? Miért nem maradtam ott a barlangban, azon a rég elmúlt, végzetes éjszakán?

Játssz valami romantikusat.

Micsoda hülyeség, milyen egy szédült szamár vagyok! Itt ülök és sajnálom magam! Pedig ha egy dolgot megtanulhattam volna már, akkor azt, hogy ha bármit akarok, soha senki nem fogja megcsinálni helyettem. Éppen elég volt ebből a nyafogós, tehetetlen, felesleges, kopott, régi Lyrából!

Artikulálatlanul felkiáltott, teljes dühével felemelte és a földhöz csapta a hangszerét. Abban a pillanatban megrepedt a teste, nem bírta el többé a húrok feszültségét, recsegve roppant össze. Nem maradt belőle más, csak egy rakás fém fonálba gubancolódott fa.

Lyra zihálva nézte egy darabig, szemeibe visszatért az élet, arcára lassan kiült a felismerés. A lant romjai mellé rogyott, lágyan, szeretve megérintette.

– Nagypapa, ne haragudj – csúszott ki a száján, torka elszorult, szemébe könnyek szöktek.

Nem, soha többé!

Nyugalmat erőltetett magára, kipislogta a nedvességet. Ne haragudj, de ezt kell tennem. Bárhol is vagy, biztos megértesz. Most, mikor nincs végre semmim, itt a legjobb alkalom, hogy mindent elölről kezdjek, és a saját patámba vegyem a sorsomat.

 

Lépteket hallott, valaki közeledett az erdőben. Lassan felkászálódott, leporolta a bundájáról az út porát, és kíváncsian várta, ismerős vagy idegen fog-e felbukkanni.

Lento volt az, ráadásul eléggé sietett. Mikor a lányt észrevette, hirtelen megállt, öröme csak fokozatosan csapott át döbbenetbe, amint ideje nyílt körbenézni.

– Te kiáltottál? Valami baj van? – kérdezte aggódva.

Lyra arcára a megszokott mosoly sokkal könnyebben ugrott rá, mint azt elsőre remélte volna.

– Semmi, csak elestem. – felelte legyintve.

– Semmi? Nézd mi történt szegény lantoddal! Kiesett a tokjából?

– Biztos nem csuktam be rendesen. Ne is foglalkozz vele, úgyis akartam egy másikat.

– Jó, de… – kezdte, ám a zöld póni hátat fordított neki, és a roncsokat levitálva elindult lefelé. Gyorsan utánasietett. – Most hová mész?

– Keresek egy szemetest. Az udvar mellett van néhány.

Lento értetlenül ügetett mellette egy darabig, mielőtt újra megszólalt volna.

– És ilyen hamar végeztél? Mi történt a randiddal?

Lyra megtorpant, de nem nézett rá.

– Szerinted? Úgy pofára estem, öröm volt nézni. Pearlt szereti.

– Pont, ahogy sejtettem. Mihez kezdesz? Te még szereted?

– Igen. Ha csak rajtam múlik, meg fogom szerezni magamnak.

A hangjából sütő elszántságtól a fiú is felvidult.

– Ez a beszéd! Figyelj, van is egy ötletem…

– Nekem is van egy ötletem, mit csinálj az ötleteiddel! – fojtotta belé a szót a lány, miközben újra nekiiramodott.

– Várj már, ez biztos tetszeni fog!

– Hagyj békén!

– Felugrok a szobádba később, legalább hadd mutassam meg.

– Legyen, de most tűnj el.

 

Miután a szeméttől megszabadult, a kollégium felé ügetett. Valahol a lelke legmélyén egyre sürgetőbb lett az inger, hogy üljön le gyakorolni, kényszerítette magát a lazításra. Hiszen átmenetileg nincs hangszere, szabad, mint a madár, egész este azt csinálhat, amit csak akar.

Nem fog sokáig a szobájában ülni, abban biztos volt. Még a lámpát sem kapcsolta fel, mikor beért, csak lehajította a nyeregtáskáját, és indult elmerülni az éjszakai életben, ami ilyen korán sajnos még egyáltalán nem zajlott teljes gőzzel. A lépcsőfordulóban talált néhány zene szakos havert, akik buzgón dohányoztak, melléjük csapódott néhány anekdota erejéig.

– Ma nem játszol? – kérdezte az egyikük, mikor már a folyosón ültek.

– Dehogynem. Konkrétan azt játszom, én vagyok a hallgatóság.

– Ó, kedves hallgatónk, véleményezheti az előadásunkat, ha hoz almabort.

– Erre számíthattok.

– Akkor addig bevesszük magunkat a szobádba.

Egy kis italért a kollégiumon belül nem kellett messzire mennie, épp csak egészen a következő emeletig. Vételezett a felsőbb évesektől, akik a büfét üzemeltették, egy rekesz almabort, és vidáman lebegtetve maga előtt tért vissza. Kellemes nyüzsgés fogadta, teljesen olyan volt, mintha csak kiszagolták volna társai a buli levegőben terjengő illatát. A muzsikusok hangszereikkel együtt vonulnak a szobája felé, miközben Lyra eltűnik piáért? Ennél több ok nem kellett, hogy megteljen a folyosó beszélgető, röhögcsélő pónikkal, alig bírta magát keresztülverekedni rajtuk. Levágta a rekeszt az ajtó mellé, csak úgy zörrent, és felkiáltott:

– Ezt a kört én fizettem!

Rendesen izzott az üvegek körül a levegő, amint a sok egyszarvú lakos próbálta őket varázserejével kiemelni, néha egyet ketten is. Lyra a patájába fogott annyit, hogy jusson zenész barátainak, és bevitte a kis asztalra az ágya mellé. Az elkövetkező néhány óra erejéig végre sikerült kivernie a fejéből minden problémáját, a kínzó hiányérzetet, a sajgó ürességet.

 

Reggel Lento érintésére riadt fel viharos álmaiból.

– Hát te? Nem este akartál benézni? – kérdezte kicsit morcosan.

– Nem hiszem, hogy ez olyasmi, amit ennyi póni orrára kötnél – szólt a fiú, miközben visszazöttyent a székébe, és fapofával pengette tovább a gitárját.

– Milyen igaz – sóhajtotta Lyra, és a fal felé fordult. – Nem hagynád abba ezt a plüntyögést?

– Akkor visszaalszol.

– Pontosan ez a terv.

– Legújabb szokásod a lógás?

– Ha nincs kedvem, nem megyek be.

– Jó, akkor csak addig maradj még ébren, amíg ezt elmondom.

– És mire vársz, tapsra? – ásította a lány, majd színpadias mozdulattal tapsolt egyet.

– Találtam egy varázslatot, és egyből te jutottál az eszembe.

– Ezt benézted, nem tudok varázsolni.

– Pont ez benne a jó – mesélte Lento izgatottan. – Olyan mintha csak rád szabták volna. Ez igazából egy lant.

– Nem akarok most lantokról hallani – közölte a zöld egyszarvú, és a fejére húzta a párnáját.

– Úgyis szeretnél előbb-utóbb újat szerezni. Akkor már nem sokkal jobb, ha van egy csepp varázsereje is? Két legyet egy csapásra.

– Arra akarsz rávenni, varázsoljam el a barátaimat?

– Azt hittem, az a cél, hogy Forge beléd szeressen. Mit szándékoztál tenni, kirúzsozod magad,   hosszú műszempillát ragasztasz és csábosan pislogsz?

– Ne gúnyolódj.

– Nézd, ez csak egy lehetőség. Ha később úgy döntesz, legfeljebb nem élsz vele.

Halkan szitkozódva felült az ágyán, megpróbálta a fáradtságot kidörzsölni a szemeiből.

– És mi lesz Pearllel, ha működik? Ő is a barátom – vagy legalábbis az volt.

– Biztos vagy benne? Nem ő nyúlta le a csődöröd?

– Ugyan, ő nem olyan – válaszolt, magában nevetve, amint megpróbálta elképzelni szende barátnőjét a szerepben. – Teljesen más, mint én.

– Akkor is te ismerted meg Forge-ot előbb.

– Hát, technikailag ez sem igaz.

– Igen, mesélted. Összesen kétszer, ha beszéltek egymással, amíg a te barátaid nem lettek. Ne legyél már ilyen mamlasz! Mit gondolsz, neki eszébe jutottál, miközben Forge csapta neki a szelet? Szólt egy fél szót is az érdekedben?

Mintha csak az indulatát zenélné ki, beszéd közben a húrok közé csapott, ráadásként toppantott is hozzá a lábával. Lyra még mindig hezitálva figyelte.

– Mutasd, mid van – szólalt meg egy perc gondolkodás múlva.

 

A rőt sörényű póni szélesen vigyorogva egy igen réginek tűnő, szakadozott pergamendarabot vett elő. Első ránézésre valami hosszabb írásnak a középső darabja lehetett, jelek töredéke látszott a tetején és az alján is. Egy rövid, kacskaringós írással írt szöveget tartalmazott, alatta egy furcsa ábrát. A lány szemöldökét ráncolva forgatta egy ideig, majd megpróbálta elolvasni a fakó, pacákkal tarkított sorokat.

– Ebből egy mukkot sem értek. "Oly fából faragd, melyet megmutat az ég"?

– Igen, ezek a régiek úgy tűnik, szerettek rébuszokban beszélni. Elsőre én sem értettem, de egy rúna szakos haverom segített. Állítólag több mágikus tárgyat lehet olyan fából készíteni, amibe belecsapott a villám.

– Rúna szakos? Hol szedtél össze egy ilyen könyvmolyt?

– Meg fogsz lepődni, a könyvtárban.

– Ó. Viszont így már értem, mi ez a furcsa ábra itt az alján. "Külsejére kerüljön ősi rúnakép", erre célozhat szerinted is?

– Azt tippelném. Ez az egyszerűbb része, a végzősöktől könnyen kérhetünk hozzá eszközöket.

– "Szívedből szakíts ki érte egy darabot"?

– Ezen még dolgozunk. Általában az ilyen mágiát valamilyen módon „be kell indítani”, ahogy a könyvmoly fogalmazott. Biztos valami kedvenc tárgyadon kell elvégezni destruktív jellegű varázslatot, vagy ilyesmi. A lényeg az utolsó sorban van, nézd. "Örök rabod lesz, ki meghallja a dalod"! Éppen ez kell neked, nem igaz?

– Furcsa megfogalmazása a dolgoknak, de valahogy úgy. Hol jutottál hozzá ehhez az irathoz? Nem tűnik jó mókának olyan rúnamágiával játszani, amiről azt se tudjuk, mire való.

– Ne legyél ilyen gyáva nyúl. Még ha egy gyémántba vésetnénk be, aggódnék, de egy hangszerbe? Bármikor úgy dönthetsz, nem ezt akartad, csak szét kell törnöd, hogy megszűnjön a varázs, abban meg úgyis jó vagy.

Lyra morcosan nézett fel.

– Fogd be. Véletlen volt, mondtam.

– Tényleg mondtad. Amúgy egy ismerősömtől kaptam, aki használta is, és nem lett semmi baja.

– Te meg a te ismerőseid – sóhajtotta a lány.

A pergament nézegette, próbálva kitalálni, mitévő is legyen. Az mindig előnyös, ha egy rosszul sikerült varázslatot meg nem történtté lehet tenni, ám ez nem jelenti azt, hogy az alanya különösebben örülni fog az ilyen játszadozásnak. Könnyen elsülhet visszafelé ez az egész, és akkor a barátai még jobban fogják utálni, mint eddig. Igaz, jelenleg Forge körülbelül úgy tekint rá, mint egy aranyos kis kutyára, akit kitettek az esőre egy dobozban, ebből a szempontból nincs sok vesztenivalója. Pearl meg… hát, nagyjából azt kapja, amit megérdemel. Egyébként sem érdekelték soha a fiúk, Forge iránt sem érezhet semmi komolyat. Amilyen külseje van, bármikor találhat magának egy jóképű csődört.

– Nem tudom, alszom rá egyet – nyögte végül, visszazuhanva a párnájára. – Délután esetleg sétálhatunk az erdőben, hátha találunk megfelelő fát.

 

Mikor végre felkelt, úgy érezte magát, mint aki három éjjel nem aludt egy szemhunyásnyit sem. Odakint magasan ragyogott a nap, a délelőtt már elmúlt. Ennyi erővel felkelhettem volna reggel is – dühöngött magában. Eltántorgott a tükörig, és undorodva vicsorgott attól, amit látott. A sörénye össze-vissza állt, szemei alatt fekete karikák, a lehelete kibírhatatlan. Üdv, megújult Lyra, remélem, tetszel magadnak. Hosszan folyatta a tarkójára a jéghideg vizet, majd megrázkódott, igénytelenül szétcsapva a cseppeket a szobában.

Kedvtelenül majszolta el az ebédjét, negyed óra turkálás után a felét ott is hagyta. Kiült inkább a kollégium elé egy padra, a sok fekvéstől elgémberedett hátát a támlának döntötte, szinte hallotta, amint ropog a gerince. Tisztában volt vele, furcsának tűnhet ebben a kifacsart pózban, mégsem volt semmi kedve megmozdulni, élvezte, ahogy a tavaszi napsugarak melegítik a hasát. Behunyta a szemét, megpróbálta növénynek képzelni magát, amint éppen fotoszintetizál.

Kisvártatva egy árnyék takarta el az éltető fényt, hunyorogva nézett fel. Az előtte álló sziluett száz foggal vigyorgott, vörös sörénye glóriaként vette körül a fejét.

– Tudnád, milyen viccesen nézel ki – szólt az ismerős hang visszafojtott vidámsággal.

– Elállod a napocskám.

– Pardon. – A fény visszatért.

Lento lezöttyent mellé a padra, és kerek fél percig csendben maradt.

– Na? Megyünk? – kérdezte végül türelmetlenül.

– El nem bírom képzelni, neked miért ilyen sietős.

– Azért kérdezem, mert ha nem, akkor lépek gyakorolni.

– Viszlát, megoldom egyedül is.

– De ha mész, szívesen elkísérlek.

– Akkor maradj nyugton egy picit.

Minden hiába, kizökkentették a nyugalmából, nem bírt tovább egy helyben ülni. Nagyot sóhajtva feladta a küzdelmet, és egy lendületes mozdulattal talpra ugrott.

– Sok villám sújtotta fa lehet a környéken?

– Nem tudom, jó kis vihar volt pár napja. Ilyenkor sok fa dől az ösvényekre, kis szerencsével nem takarították még el mindet, és találunk megfelelőt anélkül, hogy a sűrűjébe merészkednénk.

– Ezt úgy mondod, mintha ez az erdő tele lenne gonosz szörnyekkel.

– Hát, bevallom, nem szívesen találkoznék mondjuk éhes medvével sem, pedig az akad bőven.

 

Hátrafelé indultak, ahol az udvarról a hegyoldalra nyílt egy kis átjáró a kerítésen. Nem messze   a fűben egy fehér szőrű, türkiz sörényű egyszarvú üldögélt, mintha csak a sportpályán folyó játékot figyelné, de Lyráék közeledtére felkelt és feléjük fordult.

– Pearl… Jobban szerettem volna elkerülni ezt a találkozást – súgta a mentazöld kanca a barátjának.

– Már késő.

– Sziasztok. Bíztam benne, hogy összefutunk – szólalt meg Pearl, mikor a közelébe értek. – A táborhelyre mentek?

– Nem, van a programban egy kis hegymászás is ma – felelte Lyra.

– Elkísérhetlek?

– Nem? – Ez inkább kérdésnek hangzott, hiszen megakadályozni úgysem tudta volna.

– Akkor csak kullogok mögöttetek.

– Mint egy kullancs?

A fehér póni megbántott arckifejezéssel hőkölt hátra, majd lehajtotta a fejét. Lyra maga is meglepődött rajta, milyen hamar elnyomta első reakcióját, a mentegetőzést, melynek a helyét gonosz öröm vette át. Elfordult régi barátjától, hogy folytassa útját, de hallotta amint az követi őket.

– Ezt megérdemeltem, nem igaz? – jött a kérdés a háta mögül.

Inkább nem válaszolt.

– Beismerem, jogosan haragszol rám, bár azt hiszem, kisebb befolyásom volt az eseményekre, mint azt gondolod.

Megtorpant az ösvényen, és Pearl felé fordult, szemei villámokat szórtak.

– Ó, csak egy külső szemlélő voltál, nemde?

– Mit tehettem volna? – a lány már a sírás határán állt, ám ez csak tovább tüzelte Lyra indulatait.

– Megmondhattad volna például az igazat!

– Mit?

– Azt, hogy nem vagy belé szerelmes!

A fehér unikornis elkeseredetten összeszorította a szemeit, arcán könnyek gördültek végig.

– De hiszen akkor hazudtam volna…

Már a nyelve hegyére tolult a válasz, amikor végre megértette a szavakat. Magában vívódva indult tovább az ösvényen, hátat fordítva a barátnőjének, majd megtorpant. Igaz lehet? Elhiggye?

Számít ez?

– Tűnj el. Nem akarlak látni – nyögte ki végül.

Mikor a hegytetőre ért, egyedül Lento ügetett mögötte.

 

Csupasz erdő vette őket körül, épp csak rügyezni kezdtek a növények. Egy irtáson át megpillanthatták maguk alatt a várost, amint a délutáni napsütésben fürdött, és a palota ragyogó fehér falait – a karcsú tornyokat erről az oldalról nem lehetett rendesen látni. Annyira messzire nem távolodtak még el, hogy a természet zajait ne nyomja el Canterlot morajlása.

Ahogy sejtették, az elmúlt néhány vihar eléggé megtépte az erdőt, mindenfelé kitekert fák támaszkodtak erősebb társaikra, vagy hevertek elterülve az avarban. Nem úgy nézett ki, mintha bárki is vesztegette volna az idejét az ösvények karbantartására. Idegesen szaglásztak körbe, érzik-e vadállatok jelenlétét, de semmi gyanús nem ütötte meg az orrukat, pedig a szellő az erdő mélye felől fújdogált.

– Itt az ideje, hogy hasznossá tedd magad – morrant Lentora kicsit igazságtalanul. – A déli oldal a tied, én átnézem az északit, és egy fél óra múlva itt találkozunk.

– Ne feledd, ha nagyon megégett, inkább keress másikat.

– Nyugi, van fogalmam a hangszerépítésről.

Elváltak hát, Lyra bal felé indult, hogy egy széles kört leírva érjen vissza. Mindennél jobban élvezte a sétát az erdőben, a friss levegőn, percenként kellett magát emlékeztetnie, nem kirándulni jött. A legtöbb farönköt, amin át kellett lépnie az ösvényen, a szél döntötte ki, nyoma sem volt rajtuk villámcsapásnak. Nem tudta eldönteni, essen kétségbe, vagy inkább könnyebbüljön meg, ahogy félútról visszafordulva még mindig nem talált semmi használhatót. Talán jobb is így. Hagynom kellene ezt az egészet. Vajon tényleg ennyire szeretem, vagy csak presztízskérdést csinálok abból, hogy az enyém legyen?

Eszébe jutott az éjszaka az üres otthonában, mikor Forge átölelte és cirógatta, rögtön melegség öntötte el a testét. Gondolatai elkalandoztak, majdnem megbotlott egy kiálló gyökérben.

Jó, ez azt hiszem eldőlt – ismerte be magának. De Pearl is ugyanígy érez… Miért érdemelném én meg jobban mint ő? Csak mert hamarabb barátkoztunk össze? Miért nem tudok szépen veszíteni, és lemondani róla? A végső választás úgyis Forge kezében van, és ő már döntött. Elképzelhető, hogy befolyásolhatom a döntését, hogy még nem késő? Vajon érdemes?

Kavargó gondolatokkal ért vissza a kis tisztásra, és majdnem elindult lefelé, mikor eszébe jutott, miért is jött. Magában átkozódva vette tudomásul, a visszaút nagy részében rá sem nézett a fákra. Leheveredett a fűbe, az azúrkék eget kémlelte, megpróbálta kiüríteni a fejét.

 

Pár perc múlva fütyörészve futott be Lento.

– Na, ki a legjobb barátod? – kérdezte vidáman.

– Te? – felelte a lány, nem túl nagy meggyőződéssel.

– Bizony, Lento bácsi olyan anyagot talált a lantodhoz, hogy mind a két patád megnyalod utána.

Mikor a helyszínre értek, be kellett látnia, társa nem viccel. Igazi, kormos, villámcsapta tölgyfa állt előttük, amit az eső eloltott, mielőtt csak egy elszenesedett csonk maradt volna belőle. Törzsének egy része szinte felrobbant, csak le kellett hajolniuk, összeszedegetni a megfelelő darabokat. Egy ponyvára gyűjtötték a faanyagot, bőven többet szedtek belőle, mint ami egy darab hangszerhez kellett volna, de féltek tőle, a göcsörtök és egyéb hibák miatt egy része nem lesz majd használható.

– El kell ismernem, ez szép munka volt. Igaz, a tölgy nem túl elterjedt alapanyag, de kis türelemmel gyönyörű, telt hangú lantot lehet építeni belőle – dicsérte a fiút.

– Azért gondolom, nem te akarod elkészíteni?

– Dehogy, annyira azért nem értek hozzá. Viszont ismerek egy igazán jó mestert, aki a nagypapám hangszereit is mindig javította, szerintem ő szívesen segít. Bár attól egy kicsit félek, így jóval többe fog kerülni, mintha készen venném valahol.

 

Még aznap este a hátára kapta, amit gyűjtöttek, és elindult Scalpello bácsi műhelye felé. Eleinte gondban volt, mert a legrövidebb út a régi házuk előtt vezetett, amit szívesen elkerült volna, mégis végül összeszedte a bátorságát, hogy szembenézzen a múltjával.

Egészen különös, nosztalgikus érzés fogta el, mikor az épület előtt megállt. Kopott falait újrafestették, most egészen úgy nézett ki, mint csikókorában. Félve haladt tovább, hogy a kis udvarra benézhessen, képtelen volt kiverni a fejéből azt a kísérteties gondolatot, hogy a hintaszékben meg fogja pillantani Nagypapát, amint éppen az újságját olvassa és hatalmas karikákat eregetve pipázik, picit odébb Rose néni tereget, és a fűben játszadozó apró zöld egyszarvút dorgálja, amiért folyton láb alatt van.

Annyira beleégett a tudatába ez a kép, szinte megdöbbent, mikor csak két idegen, fiatal föld pónit talált az udvaron halkan beszélgetni. Rövidesen kérdőn fordultak felé, annyira bámulta őket, így jobbnak látta, ha magyarázkodás helyett továbbindul.

 

A hangszerkészítő műhely azóta állt a helyén, mióta az öreg mester Lyra nagypapájával együtt messzi vidékről a fővárosba költözött. Tisztán tartott kirakatában értékes hangszerek sorakoztak, amik mellett a zöld egyszarvú most anélkül ment el, hogy egy pillantást is vetett volna rájuk. Remélte, nem érkezett túl későn, és örömmel nyugtázta, az ajtó nyitva állt.

Odabent inkább egy üzletre emlékeztető helyiség fogadta, éppen csak a friss fa, a ragasztók és különféle lakkok átható szagából lehetett sejteni, a hátsó részekben másfajta munka is folyik. Scalpello bácsi a vendég lépteit meghallva kíváncsian dugta ki a fejét a műhelyébe vezető ajtónyíláson.

– Á, Lyra, kedvesem! Milyen kellemes meglepetés!

– Jó estét, Scalpello bácsi.

Az öreg egyszarvú a patáit a kötényébe törölgetve, féloldalasan mosolyogva közeledett felé.

– De rég láttalak! Hogy vagy, kicsim? – kérdezte, miután megölelte a lányt, és alaposan meglapogatta a hátát.

– Köszönöm, megvagyok.

– Az a lényeg! Mesélj, mi járatban?

– Szeretnék egy lantot csináltatni ebből a faanyagból.

– Csináltatni? – kérdezte Scalpello. – Miért nem veszel egyet, nézd, milyen szépek érkeztek nemrég. Tíz húroson játszol, ugye?

Már el is indult az egyik sarok felé, ahol különböző hangszerek álltak állványokon, Lyra alig tudta megállítani.

– Szeretném, ha ebből a tölgyből készülne.

– Mutasd, hadd nézzem – vette le a batyut a lány hátáról. – Hmm, jó anyag. Kicsit nedves. Van viszont egy bökkenő, kicsim.

– Mi az, Scalpello bácsi?

– Tele vagyok megrendeléssel, valamikor őszre tudom neked bevállalni.

A zöld unikornis láthatólag lelombozódott, az öreg mester vigasztalva tette a vállára a patáját.

– Eszembe jutott ám valami. Ha segítesz nekem a műhelyben, gyorsabban halad a munka, és lesz időm a te lantoddal is foglalkozni.

 

Úgy alakult, hogy végül a hangszere nagy részét Lyra a saját két patájával és varázserejével készítette el a műhelyben. Nem sokkal több, mint két hét kellett csak hozzá, az is csak azért, mert a fának ki kellett száradni, meg egyébként is a mesternek kellet segítenie a többi megrendelés körül. Életében nem ugrált még ennyit, estére a lábai fájtak, a feje szédelgett az egyszerű, de szinte állandóan alkalmazott telekinézis varázslatoktól. Az első héten folyvást úgy érezte, semmi hasznát nem veszik, mire rájött, egy ilyen műhelyben az öreg idejének elég nagy részét teheti ki a takarítás, amit most rá osztott. Hullt a forgács jó bőven, folyamatosan sepernie kellett, egy nap alatt volt, amikor két vödörrel is vitt ki belőle. Helyükre pakolni a szerszámokat, beáztatni az ecseteket, elmosni az üvegcséket, az érkező alkatrészeket leltározni és elpakolni a rendezett szekrények hosszú sorára – csupa olyan feladat, amit egy inas is utált volna, Lyra viszont igazán évezte, hogy dolgozhat.

Minden este úgy rogyott be az ágyába, mint akit leütöttek, minden reggel úgy kelt fel, hogy most végre bemegy az akadémiára előadásra – a kapunál aztán a lábai folyton a rossz irányba vitték, a műhely felé. Abból a szempontból örült ennek, hogy nem találkozott a barátaival, és nem akadt ideje töprengeni a problémáin.

A második hétre hozzászokott a munkatempóhoz, és végre olyan feladatokat kapott, amiknek köze volt a saját hangszeréhez is. Az öreg a fontosabb lépéseket persze nem bízta rá, viszont rengetegszer adott a patájába egy halom csiszolópapírt, „namost ez a felület legyen tükörsima, kicsim” utasítással együtt, és akkor csak csiszolt, csiszolt hajnalig, egyre finomabb szemcsézetű papírokat használva, reggel az öreg érintésére riadva a munkapadról, amire leborulva elnyomta az álom. Enyvezés, szorítás, pácolás, lakkozás. Ha vissza is ért a szobájába kellően korán, bevágta az ajtót a döbbent lakótársai orra előtt, és addig gyakorolta a pergamenen található rúnák rajzolását, míg csak duplán nem látott.

 

Mikor az utolsó réteg lakk is megszáradt végre, és a lant elnyerte sötét, mégis ékkőként fénylő külsejét, felcsavarozták rá a húrlábakat, majd a hangolókulcsokat. Lyra el sem hitte, hogy készen van, egyre várta a mester következő utasítását. Az öreg póni csak csendes mosolyra húzta szája egyik szegletét, úgy figyelte kimerült inasa hitetlen arcát.

– Nos, elkészültél – szólalt meg végül, látva, hogy különben nem törheti meg a lány révületét. – El kell ismernem, nagyon szép lett. Nézd, ajándékba adok neked egy készlet húrt is hozzá.

Félálomban húrozta fel a hangszert, félve behúzott nyakkal, fokozatosan nyújtotta őket a megfelelő hangmagasságra, mintha csak nem bízna benne, hogy a lant teste elbírja a feszültséget. Mikor az első akkordot megpendítette, szinte sírva fakadt a gyönyörűségtől. Mennyi rettenetes munka van egy ilyen műalkotás elkészítésében, és ő a régit egy pillanat alatt törte össze…

– Kicsit még nyers a hangja, de érzem, nagy lehetőségek vannak benne. Játssz rajta sokat, és becsüld meg rendesen.

– Mivel tartozom, Scalpello bácsi? Miképp tudnám ezt meghálálni?

– Semmivel kicsim. Cellotól sem fogadtam el soha egy tallért sem, az unokájától sem fogok. Egyébként is többet segítettél nekem, míg itt dolgoztál, mint azt képzelnéd.

 

Másnapra egy végzős rúnaszakos felszerelésével rárótta a rajzolatot a lant testére. Rögtön láthatta, sikerült pontosan dolgoznia: az utolsó vonal meghúzását követően a jelek halványan felizzottak, majd beleégtek a hangszer fájába, mintha a lakkozás előtt írta volna fel őket. Rettenetesen izgult, soha életében nem játszott ilyen erős varázslattal. Éppen rohant volna megkeresni Lentót, amikor a folyosón belebotlott a vörös sörényű csődörbe.

– Gyere, van egy meglepetésem a számodra – kezdte a fiú titokzatosan. – Megfejtettük a harmadik sort is végre.

– És, mi az? Mitől fog beindulni a mágia?

– Egyszerűbb, ha megmutatom.

 

Jó fél órán át bolyongtak a hegyen, közben rájuk alkonyult. A nap utolsó sugarai tűzvörösre festették az erdőt, mintha csak a fák törzse lángolt volna. Lyra éppen aggódni kezdett, hogy itt kell tölteniük az éjszakát, pedig még messze nem pihente ki az elmúlt hetek fáradalmait, mikor egy elhagyatott fészerhez értek. A terület nagyon régen az akadémia tankertészete lehetett, amit időközben benőtt a gaz, visszavett a természet. Mindent belengett a nedves avar, és meglepő módon a lámpaolaj átható szaga.

Lento fáklyát vett elő, óvatosan meggyújtotta, majd az ajtót kinyitva előre tessékelte a zavartan nézelődő barátnőjét.

Odabent már egészen sötét volt, szinte semmit nem lehetett látni. A nap lenyugodott a láthatár mögé, így akkor sem tudott volna bevilágítani, ha az ősrégi ablaküvegeken nem állt volna vastagon a kosz. A fiú becsukta az ajtót, és a magasba emelte a fényt.

Régi, rozsdás, pókháló-lepte kerti szerszámok álltak a falak mellett, bár középen egy kőasztalt leszámítva üresnek tűnt a padló. Az asztalon rongykupacnak tűnő valami hevert, Lyra közelebb lépett, hogy jobban lássa, mi az.

Egy fehér egyszarvúlány volt, vastag lánccal megkötözve.

Magyarázatot követelve fordult meg, de hangja a torkába szorult. A fiú egy tőr markolatát nyújtotta felé a patájában.

 

 

***

 

 

– Mi az, már közbe sem vágsz? – kérdezte halkan. Meséje alatt fokozatosan hozzám simult, vállamon éreztem a teste remegését.

Mereven a csészémért nyúltam, hogy egy korty kihűlt teával frissítsem fel kiszáradt szám.

– Jó póniismerő vagyok. Tudom, nem tetted meg.

Azt mondtam, amiben reménykedtem, amit szerintem hallani akart – ám igazából csak blöfföltem: a leghalványabb elképzelésem sem volt, miképp is végződik a története.