– Tényleg nagyon kedves barátaid vannak – szóltam, miközben visszazöttyentem a helyemre, egy kisebb üveget szorongatva, melyben átlátszó folyadék lötyögött. – Bár azt nem tudom mit sóztak rám, de közben nagyon somolyogtak.

– Mutasd csak – Lyra kilevitálta a patámból az innivalót, és letekerte a kupakját. Óvatosan megszaglászta, arca grimaszba húzódott. – Hát, almából van az biztos. Rögvest kiderül, mennyire sikerült jól lepárolniuk, mikor megisszuk.

Előkerítettem két pici poharat, partnerem pedig teletöltötte őket. Az orromhoz emeltem én is a sajátomat, nehogy gyanútlanul beleigyak, mielőtt még felmértem volna alkoholtartalmát. Elsőre éreztem, méregerős valami volt, tényleg almából készítve – persze ez nem csoda, a környék híres almatermesztő vidéknek számított. Felhajtottam hát italomat, ami az első néhány másodpercben kellemesen gyümölcsös ízűnek tűnt, és a gyomromba leérve rögtön átmelegített. Hosszabb távon kicsit kaparta azért a torkom, és kétségbeesetten kutattam tekintetemmel valami kísérő után az asztalon. Észrevettem egy kancsó forralt almabort, gyorsan közelebb húztam varázserőmmel. Öntöttem belőle mindkettőnknek, csak ezután figyeltem fel rá, hogy partnerem már a második pohárkával hajtja le a pálinkából, ráadásul gondoskodott róla, az én poharam se maradjon üresen. Valószínűleg sikerült kellően meglepett arckifejezést magamra öltenem, mert picit szégyenkezve mentegetőzni kezdett.

– Bocsánat, de ez most jól esett ebben a hidegben. Remélem, nem gondolod azért azt, hogy alkoholista vagyok.

– Ugyan, eszembe sem jutott. Végül is egy puncsos tál társaságában találkoztunk először.

– Na ezt megkaptam – nevette, arca kezdett kipirulni. – Lehet, hogy tényleg problémáim vannak.

– Nyugi, azon a bulin úgy láttam, elég sokunknak akadtak problémái. Pedig jóanyám mindig mondta, bolond az, aki az újévet másnaposan kezdi.

– Bölcs póni lehet az öreg. Ígérem, amint tehetem, megjavulok.

– Én is ezt terveztem, csak sajnos most nem jött össze, ugyanis egy bizonyos kanca olyan rondán kikosarazott, hogy pezsgőbe fojtottam bánatom.

– De kis gonosz vagy, amiért rám fogod!

– Csak viccelek, ne vegyél komolyan.

– Akkor jó. Éppen kezdtelek pedig megsajnálni.

Mintha csak végszóra történne, mozgolódás támadt a hosszú asztal másik végében. Páran mindenféle hangszertokokat varázsoltak elő, és bontogatni kezdték őket. Pillanatok alatt felállt a lobogó tábortűz mellett egy leginkább hegedűkből és nagybőgőből álló kisebb zenekar, majd rázendítettek egy pergős, vidám helyi népzenére. Rögvest kis csoport jókedvűen táncoló póni vette őket körül, ami nem is csoda, hiszen olyan jól játszottak, hogy akaratlanul is dobolni kezdtem a ritmust a lábammal. Hirtelen támadt ötlettől vezérelve felpattantam, megragadtam Lyra patáját és húzni kezdtem a többiek felé.

– Gyere, régóta adósom vagy már ezzel a tánccal.

Mosolyogva követett, és éppen egy körtáncba sikerült becsatlakoznunk. Nem volt éppen a legromantikusabb, de bíztam benne, nemsoká húzni kezdenek valami lassabbat is. Addig is minden figyelmem lekötötte az aktuálisan lejtett helyi variáció lépéseinek ellesése. Nagyon népszerű lehetett ezen a környéken, mert egészen fiatalok is beálltak velünk ropni, ettől aztán a csődörök és kancák aránya felborult, és egyaránt szembe találtam magam kiscsikókkal mindkét nemből. Persze ez a mulatságot egyáltalán nem tudta elrontani, annyira lelkesek voltak mindannyian; mégis azokat a pillanatokat élveztem a legjobban, mikor a kör úgy fordult, hogy Lyrával kerültem ismét párba.

Nem kellett sokat várnom, és a kicsik, akik egyébként is lestrapálták magukat a jégen, kezdtek kifáradni, a zene is lassabb ütemre tért át. A pónik megkeresték partnereiket, és én is hamarosan szembetaláltam magam a zöld egyszarvúval. Egy patát nyújtottam felé, amit elfogadott, majd a többi táncoló közé vezettem, a tábortűz mellé. A hagyományok szerint meghajoltunk egymás irányába, átöleltem, nyakam a nyakához simult, és ringatózni kezdtünk a muzsika ritmusára. Pillanatok alatt megszűnt a világ létezni körülöttünk, szemeimet behunytam, a tánclépéseket elég jól ismertem már régebbről ahhoz, hogy ne kelljen rájuk figyelnem. Csak a meleg testet éreztem az ölelésemben, a selymes szőrét az arcomon, sörényének mentaillatát. Egészen biztosan haláli zavarba jöttem volna, ha nem lettem volna ehhez is túl boldog.

– Nocsak, nincs is olyan falábad, mint azt az alapján tippeltem volna, mennyit botladoztál a jégen – súgta évődve, kizökkentve ezáltal gondolataim világából.

– Foglalkozási ártalom, a jó üzletekhez néha szükséges, hogy a póni otthon legyen a különböző társasági eseményeken.

– Igen? És vajon még mi minden lehet szükséges? Elcsavarni néhány kanca fejét a jó üzletért?

– Ne gondold, az működne hosszú távon, általában éppen fordított hatást lehet elérni vele.

– Tapasztalatból beszél, Honeynut úr?

– Igen, abból, Lyra kisasszony. Megnyugtathatom azonban, nem volt rá sok példa, és azt is annyira bánom már, legszívesebben felképelném magam.

– És mi tart vissza?

Olyannyira meglepődtem ezen a kérdésén, hogy hajszál híján kizökkentem a ritmusból. Most éppen neki kezdjem el magyarázni, bármit is tennék, a múltat nem változtathatom meg? Kezdtem biztosra venni, csak kötekedni akar, és pár napos ismeretségünk után már azt is sejtettem, olyankor teszi ezt, amikor zavarban van, mikor kicsit túl jól érzi magát. Mintha csak megpróbálna ellökni – de nem, hölgyem, sajnálom, annál én sokkal jobban ragaszkodom önhöz, semmint hogy hagynám visszasüllyedni a letargiájába. Elkaptam, és nem engedem tüskés labdává gömbölyödni, még ha meg is szúr.

A tekintetét kerestem, hátha az elárulja, mennyire kell komolyan vennem, amiket mond, ám nem tudtam eléggé hátra fordulni, fejét szorosan a vállamon nyugtatta, mintha csak máris megbánta volna, és nem akarna a szemembe nézni. Mindössze egy formás fülecskét értem el, tréfásan belefújtam hát, így fejezve ki rosszallásom. A váratlan légáramtól reflexből legyezett egyet vele, és éreztem, hogy kuncogni kezd.

– Ne csináld, nagyon csikiz!

Ellenállhatatlanul bájos volt, nekem sem kellett hát több bíztatás, hosszan ráfújtam ismét. Megpróbálta elrántani a fejét, de szorosan öleltem, nem szabadulhatott.

– Jól van, bocsánatot kérek, csak hagyd abba! – kacagta, miközben tekergőzve próbált menekülni.

Ezzel a kis jelenettel sikerült a körülöttünk lévők figyelmét felhívni magunkra, mosolyogva súgtak össze bolondozásunkat látva. Jobbnak találtam hát, ha befejezem a rosszalkodást, és illemtudóan táncolunk tovább.

Jól esett a mozgás, miután ennyit üldögéltünk egyhelyben, bár a lábaim nem heverték ki a korábbi fáradalmakat, és rövidesen tompa sajgással nyilvánították ki nemtetszésüket. Az új dallam kezdetekor inkább félrehúzódtam, és kimentettem magam.

– Köszönöm szépen a táncot, most ha nem haragszol, pihennem kell egy kicsit.

– Részemről a megtiszteltetés, nagyon élveztem. Talán ha hamarabb az orromra kötöd, mennyire jól megy neked, nem utasítalak el az első alkalommal sem.

Jót kacagtam ezen a képtelenségen.

– Ugyan, a barátnőd biztosan le is harapta volna a fejem, ha tovább erősködök.

– Szegény Bon, látom, mély benyomást tett rád.

– Esküszöm szikrázott a tekintete!

– Szörnyű lehetett – nevette a szemét forgatva.

Óvatosan visszaültem a helyemre, és nagyot szisszentem, amint lábaim tiltakoztak az igénybevétel ellen. Egy kisebb kupac hóval óvatosan nekifogtam borogatni az ízületeim, és a biztonság kedvéért leküldtem a maradék pálinkámat is. Merengve néztem a még mindig táncoló párokat, és a pihenéstől lassan kezdtem újra póninak érezni magam. Lyra mellettem a lábaira hajtotta a fejét, és némán bámulta a tüzet.

– Szóval, most jön az Akadémia? – törtem meg végül a csendet.

– Tessék?

– A történetedben.

– Ja, igen. Éppen csak két napja mesélem, és már el is érkeztünk ide. Nos, hol is fogjak neki?

– Az elején – feleltem vigyorogva.

Színlelt felháborodással pislantott felém.

– Ugyan, sosem kezdtem még az elején. De végül is mindegy, ezt már bárhonnan indulva elmondhatom. Hadd ejtsek hát pár szót a bemutatkozó előadásról, vagyis konkrétan a másodikról, mert az egész évfolyam nem fért bele az első két órába.

– Mi az a bemutatkozó előadás?

– Mikor az elsősök kapnak egy negyed órát a koncertteremben, és azt játszanak, amit akarnak. A tanárok ilyenkor felmérik, ki hol tart a tanulmányaiban, és mennyire hajlamos a lámpalázra. Ezen kívül a fél nézőtér tele szokott lenni olyan diákokkal, akik csak beülnek picit élő zenét hallgatni, vagy röhögni a mazsolák bénázásán.

– Fogadjunk, téged az előbbiek szerettek jobban.

– Úripóni biztosra nem fogad…

 

 

***

 

 

Az Akadémia jókora auditóriumának nézőterén szellősen üldögélt a közönség. Nem kellett a leghátsó sorokban helyet keresnie Pearlnek sem, ha azt szerette volna, mögötte már ne üljön senki. Túlzottan előre sem szívesen került volna, hiszen ott a zene szak tanárai foglaltak helyet, és elég gyorsan elzavartak mindenkit, aki zajongani merészelt. Itt hátul gyűlt össze az a népes tábor, akik leginkább a szórakozás végett estek be, és akik közül a legtöbbet meg lehetett téríteni. Akadtak közöttük egészen meredek figurák is, főleg a társaságok középpontjában; ott volt például az elsősök réme, aki amúgy is szőrszínű sörényét milliméteresre vágta, és füléből vagy negyven aranykarika lógott, bundáját több helyen kiégette, hogy láthatóvá váljon fekete bőre. Kaján vigyorral, szélesen gesztikulálva magyarázott valamit a barátainak. Vagy említhetnénk még a másik jómadarat, aki lábnyi hosszú sörényét valami gyanús anyaggal úgy állította be, hogy minden egyes szála a fejére pont merőleges legyen – ha nem ült volna magától hátra, könnyen akadhatott volna nézeteltérése a tőle semmit nem látó társaival.

A jól nevelt ifjú kancák és csődörök persze közvetlenül a tanárok mögé ültek be, hátha összeszednek pár plusz pontot ezzel is. Ők csak zenét hallgatni érkeztek, és attól nem kellett tartani, hogy ne ismernék fel a tehetséget az első hangtól. Ha csak emiatt jött volna, Pearl is előrébb merészkedik – a teremben ugyanis jelenleg, valószínűleg a bemutató részeként, nem alkalmaztak semmiféle aktív hangerősítést, és bár remek akusztikával rendelkezett, a fellépő diákok sok esetben nem tudták azt kihasználni.

Nagyjából az első három meghallgatáson lehettek túl, ami többé-kevésbé ideális volt: mindenki megjött már, aki egyáltalán akart, és a fő hangoskodók sem unták még halálra magukat. Jelenleg éppen egy hollófekete sörényű, jól fésült, szemüveges egyszarvúlány ért feszengve játszott hegedű előadásának a végére, totális lámpalázban égett szegény, az arca szinte rákvörösen világított. Pedig éppen elég tehetség szorult belé – Pearl ezt két taktus után megmondta –, de nem egy karriert tett már tönkre a közönség előtti játékra való tökéletes alkalmatlanság. Bízzunk benne, hogy oldódni fog a hátralévő évek alatt, különben nézhet más foglalkozás után – gondolta a fehér unikornis. A véleményének nem sietett hangot adni, megtették helyette a többiek, füttyögést, hangos, nem túl kedves beszólásokat és papírgalacsinokat egyaránt bőven zúdítva szerencsétlen lányra. A tanárok félgőzzel utasították csak rendre őket, hiszen a negatív kritika ilyen kifejezése az előadás részének számított, jobb volt hát idejekorán hozzászokniuk a reménybeli zenészeknek.

Szokatlan módon a Pearl előtt helyet foglaló kis csoport csak halkan, egymás közt értékelte a fellépő teljesítményét, gyanította, sikerült megtalálnia azokat a zene szakosokat, akik már tegnap átestek a hasonló megpróbáltatáson. Ezt a hipotézist erősítette a hangadó világos szőrű, rőt sörényű csődör mellé ültetett fekete, agyonmatricázott gitártok is.

– Most ki is következik? – kérdezte csendesen az egyikük.

– Asszem a Heartstrings lány, hogy is hívják?

– Lyra, te tök.

– És az melyikőnk is?

– Mindjárt meglátod. De komolyan, ha ez alatt a pár hét alatt bejártál volna az előadásokra, talán legalább a csoporttársaid neve a fejedbe szorult volna.

– Neki van a cukijegyén az a régi négy húros hangszer, ugye?

– Az egy lant – mutatott meglepő mértékű tájékozottságot a középen ülő csődör.

– Hát, legalább ennyi húron nehéz lesz elrontani a játékot. Mit ad elő, a boci-boci tarkát? Ja, várj, ahhoz is több hang kell…

– Mekkora egy ökör vagy! Na, csak figyelj!

Így, így, csak figyeljetek – mosolygott magában Pearl. Aztán majd fellapátoljuk az állakat a padlóról.

A színpadon kisvártatva meg is jelent az említett zöld egyszarvú, egyik patájában egy meglepően nagy hangszertokot cipelve, vidáman beszélgetett valakivel, aki a nézőtérről nem látszott. Fél útról még visszanézett és kacsintott egyet, Pearl azt tippelte volna, valaki jókívánságokat súgott neki, ám a nézőtér zajában ebből mit sem lehetett hallani. A színpad közepén megállt, röviden, tudva hogy nem miatta vannak itt elsősorban, meghajolt a közönség felé, és kicsomagolta kedvenc lantját. Úgy hagyta ott a tokot, kinyitva, mintha csak azt várná, műsora végén megtöltik aprópénzzel – egyébként sem volt hely, ahova eltehette volna, hangulatosnak gondolta hát ezzel az elemmel kelteni olyan benyomást, mint mikor a téren gyűlt köré közönsége. Semmi félelem nem látszott rajta, akkora nyugalommal ült le, mintha csak a saját fürdőszobájában kezdene éppen énekelni.

– Mi az, ilyen egy lant? Nem is emlékeztet a cukijegyére. Hány húr van ezen? – súgta az előbbi póni.

– Tíz, de most már csend legyen!

A csendből Lyra sem engedett. Kényelmesen elhelyezkedett, átölelte hangszerét, és türelmesen várta, hogy a teremben minden zaj megszűnjön. Előtte akadt néhány diák, aki az előadása elkezdésével próbálta meg elhallgattatni a hátsó sorban zajongókat, de ő nem sietett sehova. Zenét hallgatni jöttetek, nem? – kérdezte a tekintete, amint körbehordozta a nézőtéren, és egy perc elteltével a leghangosabb csődörökben is feszengeni kezdett a kiscsikó, akit egykor szülei csendre intettek. Mikor már a saját szívdobbanásait is hallotta, Lyra behunyta a szemét, szarva halványan felizzott, és megszólaltak az első akkordok.

Nagyjából tíz perces műsorral készült, úgy tervezte, három szerzeményt fog előadni. Kottát egyikhez sem használt – ezzel rögtön kivívva a hozzáértők elismerését –, hiszen mind olyan volt, amit ezerszer eljátszott már a nyár alatt az utcán. Két klasszikus, bár nem túl régi darabbal indított, mindkettőt elég híres szerző írta kifejezetten tízhúros lantra. Ehhez ragaszkodott, ma senki nem hall tőle átiratokat, legfeljebb a végén, ha jó kedve lesz.

Hallgatóságának el kellett ismernie, tisztességes iparos munkát végzett, legalább olyan jó volt, mint korábban az egyik csődör a zongoráján. Eleve fülbemászó dallamot játszott, és pontosan, jó ritmussal, szépen intonálva adta elő. Kezdetben lassabb, szomorúbb hangzású akkordokat szólaltatott meg, majd ahogy a témát kibontotta, és tizenhatodokra gyorsult, kezdett egyre hihetetlenebbé válni, a primitívnek tűnő hangszerből hogyan képes megszólalni ez a zene. Fokozatosan átkötötte a dalt a második szerzőjére, aki az egyik kedvence volt: rengeteg okosan megtervezett felharmonikust használt, a tíz húr nagy részének oktávját, a feletti kvintet, sőt néhol a második oktávot is elő kellett csalogatnia játék közben. A közönség egy részének arcára már jól láthatóan kiült a döbbenet, másokéra az elismerés, miközben Lyra szempillái alól kisandított. Tudta jól, eddig hiba nélkül hozta a szintet, amit egy elsőstől elvárnak, akkor indulhat hát a móka.

Lassított, és átvezette a dallamot az egyik eszement kortárs lantművész irományának első taktusaira; nem volt elájulva ettől a műtől, de be kellett ismernie, állati jól hangzott, és a téren a járókelők imádták. Két-három jól irányzott hajlítás közben áthangolt az új hangnembe, egyszer picit tévesztett, néhány abszolút hallású hallgatójával együtt ráncolta homlokát, és igazított a húrokon. Magával ragadta a zene, éppen úgy, mint közönségét. Előbb csak bólogatni kezdett, mikor sörénye az arcába hullt, egy fújással terelte vissza a helyére. Amint egyre jobban belelendült a játékba, a patáival a földön is és a lant üreges testén is dobolni kezdte a ritmust.

Pearl pont ezt a részt várta, kifigyelte már régebben, mikor barátnője az előadására készült. Lábát az ütemre a padlóhoz verve fejezte ki rajongását, és magasba tartott patákkal bíztatta a kíváncsian hátrafordulókat is. Az előtte ülő zeneszakosok buzgón társultak hozzá, és nem kellett több az imént még hangoskodóknak sem, akik legalább annyira értékelték a jó zenét, mint amennyire szerettek kötekedni.

Lyra még sosem játszott egyszerre ennyi póni előtt, majdnem kétszázan ülhettek a teremben, most elismerő dobolásukat és füttyeiket hallva széles vigyorral, kihívó pózban, biztató tekintettel nézett rajtuk körbe, szinte egészen beleszédült, hogy ilyen jó közönségnek játszhat. Mit sem ért már a tanárok rosszallása, mindenki kiabált, verte a ritmust, észre sem vették, mikor egyszer-egyszer a nehezebb részeknél hibázott. Jól van, ha ennyire tetszik, hallgassátok meg a ráadást is! – gondolta, miközben elkezdte beleszőni előadásába az egyik saját átiratát egy mostanában nagyon kedvelt slágerről. Amint a diákok felismerték, mit hallanak, rögtön hangos ovációban törtek ki, többen nekifogtak énekelni a dal szövegét is. Persze az eredeti gitárra íródott, így Lyra sok olyan fogás bevetésére kényszerült, amit még nem volt alkalma eleget gyakorolni, a húrok egyre többször tompán, vagy hamisan szólaltak meg rosszul összpontosított akarata alatt. Emlékeztetve magát, mégiscsak művésznek készül, rövidre fogta hát a darab végét, egy virtuóz szólóval zárta az előadást. Az utolsó hangot hosszan kitartotta, ránehezedett a lant keresztfájára, hogy így csaljon ki egy egészen extrém vibratót a sokat látott hangszerből.

– Ez igen, ilyen előadásért még akár fizetnék is! – kiáltotta az egyik diák Pearl előtt, a hangzavart túlharsogva, miközben Lyra épp a földig hajtotta fejét.

– Meg is tehetitek, ha tetszett! Minden szombaton, a halas téren, a szökőkút mellett! – rikkantotta oda a fehér egyszarvú, és néhány szórólapot nyomott a meglepett pónik patájába. – Gyertek el mindenképpen!

Már szaladt is tova a következő társasághoz, hogy nekik is jusson a reklámból.

 

A következő öt percben nagyjából lehetetlen feladatnak bizonyult lecsillapítani a nézőteret, pedig Lyra jó tanulóhoz méltón nem éljeneztette sokáig magát, gyorsan összepakolt és már el is tűnt a függönyök mögött bal oldalt. Pearl fel-alá nyargalászott, igyekezett minél többekbe belesulykolni még frissiben, mikor és hol találkozhatnak új kedvencükkel, a nagyfiúk pedig kifelé indultak hangosan megosztva egymás közt azon nézetüket, miszerint ennél már valószínűleg bármit csak rosszabbnak hallanának. Azért a tanárok hosszas fenyegetőzése és kérlelése, hogy legyenek tekintettel a hátralévő diákokra, lassan megtette a hatását, elcsendesedett a megmaradt hallgatóság, és végre sor kerülhetett a hátralévő előadásokra is. Csoporttársai nehezen tudták eldönteni, utálják-e a zöld egyszarvút egyhamar nehezen túlszárnyalható sikere miatt, vagy inkább köszönjék meg a felsőbb évfolyamosok eltüntetését, ami jóval kevesebb fujjolással kecsegtette őket baki esetén.

Így történt, hogy mikor aztán a maradék óra letelt, és Lyra kilépett az auditórium művészbejáróján, egy marék rajongó és csoporttárs gyűrűjében találta magát.

– Öregem, ez fantasztikus volt! – kiáltotta felé az egyik csődör.

– Ezek szerint te utcazenész vagy? – tette fel a költői kérdést a vörös sörényű unikornis, miközben mellé csapódott.

– Attól függ. Nem ez az életcélom, de egész nyáron kint zenéltem, hogy meglegyen a tandíjra való.

Ez jól láthatóan meghökkentette néhány társát, akik szüleik kicsi csikójaként, két szalmaszálat nem téve keresztbe kerültek be az akadémiára.

– Mutasd meg légyszi a lantodat! – kérte két kanca, akik ikertestvéreknek tűntek.

– Mióta zenélsz? – kérdezte egy másik diák.

– Nagyon kedvesek vagytok, és jól esik, hogy így érdeklődtök, de tényleg nem vagyok semmi különös. Hadd menjek, oda kell érnem a magánórámra.

– Barátaim, Lyra sohasem volt túl jó kapcsolattartó a rajongóival – perdült a társaság elé Pearl. – De ha többet szeretnétek megtudni róla és hangszeréről, vagy ismét meghallgatnátok az előadását, gyertek el szombaton a szökőkúthoz, ott szokott játszani!

Barátnője hitetlenül forgatta a szemeit.

– Na de Pearl…

– Tényleg ott leszel?

– Ott, de…

– Mindenképpen elmegyünk! – helyeseltek többen is.

A csoport lassan feloszlott, ám a vöröses sörényű egyszarvú a gitártokkal a hátán nem tágított.

– Megengeded, hogy elkísérjelek?

Lyra megvonta a vállát.

– Nem tilthatom meg, nem igaz?

– Mégiscsak jobb, ha megkérdezem, mert közben beszélni is szeretnék veled.

– Nem bánom, gyere.

Lassan megindultak az akadémia kerítése felé, Pearl kissé lemaradva követte őket.

– Elárulod, a harmadik darab mi volt, amit előadtál?

– Persze, nem titok. Miért kérdezed?

– Nagyon tetszett, szeretnék tenni vele egy kísérletet gitáron is.

– Jó, holnap elhozom a kottáját. Nem tudom, mennyire lehet értelmesen kihozni hat húron.

– Hát, legrosszabb esetben a basszusmenetet lehagyom az aljáról. Van egy pegazus haverom, egész jól konyít a basszusgitárhoz, sokszor szokott kísérni.

– Úgy rémlik tegnapról, te is elég régóta gitározol.

– Ja, ovis korom óta.

– Eljöhetnél szombaton, játszhatnánk együtt. Van pár gitártechnika, amit mostanában néhány híresebb lantművész megpróbált átültetni, és volna pár kérdésem.

– Semmi gond, szívesen elmegyek.

– Na, én nagyjából eddig jöttem – mutatott az egyik kapualjra az akadémia melletti téren. – Lassan elköszönök.

– Akkor szia, Lyra.

– Szia… – kezdte zavartan, nem jutott eszébe a fiú neve.

– Lento – segítette ki a csődör szemrebbenés nélkül.

– Bocs, igaza van a barátnőmnek, nem vagyok társasági póni. Szóval, szia Lento. Szia, Pearl.

– Sziasztok!

Míg Lyra felfelé baktatott a lépcsőházban a magántanára lakása felé, szája egyre szélesebb mosolyra húzódott. Kicsit félt, elhamarkodott döntés volt a részéről ekkora terhet a nyakába venni, mint az akadémia – most már egyre inkább biztos lehetett benne, ha a tanulmányai végett nem is feltétlenül éri meg, a születő kapcsolatai miatt sokat nyerhet még vele.

 

 

*

 

 

Lyra nagypapája egy hideg, januári napon, a vizsgaidőszak végén halt meg.

A mentaszín póni sejtette, hogy baj lehet, amint az utolsó vizsgája után az előadó teremből kilépve összefutott a komor arcú portással.

– Kisasszony, üzenet érkezett önnek. A nagypapája rosszul lett, bevitték a kórházba – motyogta az öreg, sapkáját az egyik patájában szorongatva.

– Köszönöm szépen – felelte, máris sietősen galoppozva a kijárat felé.

Mi történhetett? Nagypapa még csak egy náthát sem kapott el soha életében. Egészen komoly betegségnek kell lennie, ha egyáltalán kifogott rajta. Vagy lehet, hogy egyszerűen csak mikor idősebb lett, picit legyengült az immunrendszere? Akkor sem lehet semmi vészes. A bolhából csinálnak elefántot. Néha előfordul, hogy a vén csont megfeledkezik a koráról, és egy-egy mozdulatot elvét. Eltörhette a lábát?

Felesleges ezen gondolkodni, hiszen rögvest kiderül, mikor beérek a kórházba. Belépek a szobájába, és ott fog ülni az ágyán, a szokásos mentegetőző félmosollyal az arcán, sörényét vakargatva.

Csak annak nem tudta a magyarázatát, miért érez jeges szorítás a szíve körül. Miért aggódik ennyire, mitől retteg? Pici csikó kora óta soha nem félt semmitől, soha nem volt mit vesztenie. Vagy mégis? Csonka családjának ez a szilánkja ilyen sokat jelent neki?

Gondolatai körbe-körbe jártak a fejében, hiába próbálta csitítani őket. Lassú galoppozása, amint az akadémia kapuin kiért, vágtába gyorsult, majd észre sem véve, mit tesz, ina szakadtából rohanni kezdett, kerülgette a meglepődött járókelőket, kik nem győztek elég gyorsan félreugrani az útjából. Addig is, míg az izmait terhelte, kiüríthette a fejét.

Néhány perc alatt megtette a távolságot, ami máskor, nyugodtabb időkben kellemes fél órás séta szokott lenni a kórházig. Erősen zihálva, kimerülten esett be a portára, az ott üldögélő nővérke aggódva leste, mikor jut végre elég levegőhöz, hogy megszólaljon, vagy esetleg éppen az állapota miatt van segítségre szüksége.

– C… Cello Heartstrings… – nyögte ki végül. – Megnézné, kérem, melyik szobában van?

– Most hozták be?

– Fogalmam sincs, vagyis igen, talán az elmúlt egy-két órában.

– Máris megnézem.

A fehér köpenyes póni szemöldökét ráncolva lapozgatni kezdett a nyilvántartásban, míg Lyra remegő térdekkel igyekezett összeszedni magát.

– Igen, megvan, az intenzívre vitték, úgy látom, még nem jött le onnan.

– Merre?

– A kisasszony a hozzátartozója?

– Igen, igen, az unokája vagyok! – kiáltotta türelmetlenül.

A nővér hozzá lehetett szokva az ilyen helyzetekhez, nem vette magára az egyszarvú indulatát.

– Az első emeleten, a lépcsőtől balra.

Az utolsó szavakat még ki sem mondta, Lyra már az emelet felé vette az irányt. Befordult a fehér folyosóra, szinte önkívületben áthaladt egy ajtón, figyelmen kívül hagyva két beszélgető ápolót nekiindult, hogy az ajtók melletti feliratokat böngészve megkeresse a nagypapáját. Az első öt ajtónál nem járt szerencsével, de hiszen amint elnézte, ezen a részen a súlyosabb esetek lehettek egyébként is, a fejük búbjáig bekötözve, gépekre kötve – vagy az intenzív osztályon mindenki így néz ki?

Mikor a sarkon befordult volna, majdnem felborított egy föld póni orvost, aki éppen szembe jött.

– Kisasszony, keres valakit? – kérdezte az aggódva.

– Igen, elnézést, elvileg itt van valahol a nagypapám.

– Megkérdezhetem a nevét?

– Lyra Heartstrings, vagyis hülye vagyok, a nagypapám Cello. Cello Heartstrings.

Semmi jót nem jelenthet, hogy a doktor arca elkomorult.

– Kérem, jöjjön velem. Valamit meg kell beszélnünk.

Az egyszarvú nem mert megszólalni. Te szent szalma, mit?  A folyosó szélén néhány ülőhely sorakozott, oda vezette most gyengéden a fehér ruhás póni.

– Üljön le, kérem. Úgy. A nagypapáját nem sokkal dél után hozták be hozzánk, szívrohama volt. Sokáig küzdöttünk az életéért, de nem tudtuk megmenteni. Nagyon sajnálom.

– Te… Tessék? – Miről beszél ez itt? Ez valami vicc akar lenni? Most akkor melyik szobában vár a nagypapa?

Az orvos lehajolt, hogy a szemébe nézhessen – nem volt biztos benne, a lány érti amit mond.

– A nagypapája meghalt.

Lyra úgy érezte, mintha egy szürreális történetbe került volna, melyben minden szereplő bolond.

– De… De hol van?

– Jöjjön velem.

Néhány folyosón haladtak keresztül, mígnem egy szobához értek. Az orvos felkapcsolta a lámpát. Odabent egy póni feküdt furcsa, magas ágyon, teste lepedővel letakarva.

Az egyszarvú most sürgető kényszert érzett, hogy leüljön. Nekitámaszkodott a falnak, mielőtt még lábai felmondják a szolgálatot. Valahonnan előkerült egy szék, és hálásan rogyott bele. A lepedő felhajtódott, alatta egy arcot pillantott meg. Ismerős, öreg arcot, de nem a nagypapáét. Nem lehetett a nagypapa. A nagypapa élt. A póni az ágyon halott volt.

 

– Lyra!

Forge már harmadjára dörömbölt az ajtón, és elszánta magát, ha most sem nyílik ki, egyszerűen beront.

Erre végül nem kellett sort keríteni, lépteket hallott odabentről, majd kisvártatva feltűnt barátnője egy köntösben, nedves szőrrel.

– Szia Forge! Bocsánat, nem vártalak.

– Ne viccelj, hallottam mi történt. Fogadd őszinte részvétem.

– Köszönöm szépen. Ne álldogálj itt, gyere be.

Bementek a nappaliba, Lyra a sörényét törölgetve várta, hogy a fiú nekikezdjen kifejteni látogatása okát.

– Figyelj, ígérd meg, ha bármi segítségre van szükséged, akkor szólsz.

– Persze, köszönöm, megígérem. – A lány kedvesen megölelte.

– Lemondom az utazásunkat, és Pearllel itt maradunk segíteni.

– Arról szó sem lehet. Nagyon várta már szegény, hogy elmehessen délre a rokonokhoz.

Forge enyhe hitetlenséggel tekintett barátjára.

– Tudod, hogy ő is bármire képes lenne érted. Mit számít egy hülye kirándulás, ha bajban vagy?

– Nem vagyok bajban. Ti pedig mind a ketten olyan nagyon sokat tettetek már, amióta csak az akadémia elkezdődött… Nem szeretném, ha megint miattam mondanátok le valamiről.

– Te sem haboztál soha, ha nekünk volt szükségünk bármire.

A szürke egyszarvú komolyan aggódott. Ha Lyra kiborult volna, ha megállíthatatlanul zokogott volna, ha bármi jelét adta volna annak, hogy vannak érzelmei, akkor sokkal nyugodtabb lenne. Ismerte már a pónik ilyen típusát, akik cseppenként gyűjtötték indulataikat lelkük kupájába, ami sosem látszott megtelni – annál váratlanabbul jött összeroppanásuk, mikor egyszer a pohár szétrepedt. Ha most nyugodt szívvel elutaznak, senki nem figyel majd barátjára.

De persze az is elképzelhető, hogy csak túllihegi a dolgot. Az egyszarvúlány a szokásos vagány, megnyugtató mosolyát villantotta felé.

– Igen, és soha nem is lógtam a nyakatokon. Menjetek, érezzétek jól magatokat.

– Nem maradunk egy hétig.

– Jó.

– Ne legyél itt egyedül. Zenéljetek Lentoval.

– Igenis, apu. Egyébként se aggódj, tele lesz a ház vendégekkel a temetésre.

– Leírom a címünket. Ha bármi van, küldj egy táviratot, és másnap itt vagyunk.

– Úgy lesz.

– Becsszó?

– Becsszó.

– Akkor talán nem fogom halálra idegeskedni magam.

Ismét megölelték egymást, és Forge kifelé indult.

– Össze kell még pakolnom, úgyhogy ha rendben vagy, akkor megyek.

– Nagyon kedves vagy, túlélem.

– Akkor nem soká találkozunk, szia.

– Szia.

Amint a fiú elindult az utcán hazafelé, a lány még utánakiáltott.

– Forge…

– Igen?

– … Semmi. Jó utat.

 

A temetésen nem voltak túl sokan: nagypapa testvére a feleségével és az egyik korosabb lányukkal, aki időt tudott szakítani a családi tennivalói között; Lyra nagybácsija és nagynénije, valamint néhány közeli ismerős és barát, leginkább öreg zenészek.

A ceremóniából szinte semmi nem maradt meg a fejében villanásokon kívül. Hó nélküli, fekete-fehér fényképre emlékeztető nap volt, erős, jeges széllel. Mint egy gúnyos kacaj, az időjárás kitisztult, hét ágra sütött a nap, habár meleget nem adott szinte semennyit. A furcsa sírhely a nagymamájáé mellett, ami eddig üresen állt, és kis korában mindig értetlenül tekintett miatta nagypapájára, miként lehet képes valaki úgy élni zavartalanul, hogy a végső nyughelye már várja. Beszédek, melyek csupa értelmetlen szavakból álltak, tompán koppantak a temető csendjében.

Majd a koporsót a kiásott gödörbe helyezték, egy-egy szál virágot dobtak rá, miközben még mindig képtelen volt elhinni, hogy az öreg póni meghalt. És a szörnyű hang, amint a nehéz rögök döngenek a fán a lapátolók munkája nyomán… Úgy érezte, mintha csak az elméje épségét óvó kapun dörömbölnének.

Később, a vacsoránál csendben tekintett körbe az összegyűlt, halkan anekdotázó pónikon. Egy maroknyi idegent látott csak, kiket egyedül nagypapája fogott össze egy ideig mint valami fémkapocs, és most, mikor már nem ült köztük, úgy tűnt, nem is ugyanazon a nyelven beszélnek.

Családi történetek Cello fiatalságáról, melyekből csak annyi derült ki, elmesélőiknek a leghalványabb fogalma sincs, ki lehetett az öreg – nem is csoda, hiszen testvére éppen elég fiatal volt hozzá, hogy bátyjára csak mint meg nem értett fekete bárányra emlékezzen. Mesék a zenével töltött éveiről, mennyire szerette a nagybőgőjét, és milyen furcsa fintora lehetett a sorsnak, mikor letért a nevében is szereplő hangszer útjáról… De vajon így történt-e? Lyra nem fogadott volna rá nagyobb összegben, hiszen jól emlékezett még arra a körülbelül fél évvel ezelőtti éjszakára, mikor kiderült, a vén póni igenis ragaszkodik a csellójához.

Kik vagytok ti? Mit kerestek itt? Hol van a családom? Ki volt az én nagypapám? Ismertétek ti egyáltalán? Ki fog egy darab könnyet is hullatni érte? – folyvást ezek a kérdések jártak a fejében, egyre sürgetőbben ki akartak törni belőle, a fogát csikorgatva türtőztette magát.

 

– Milyen banális dologba halt bele, mint a szívroham – merengett épp az egyik rokon. – Gondolj bele, a legtöbben túlélik, mégis akad, akit elvisz elsőre.

– Hát, mit csináljunk, sose volt túl erős szíve az öregnek – bólogatott egy másik.

– Nem volt erős szíve? – vágott közbe Lyra, székéből felállva az asztalra csapva. A hazugságok folyamában úszva szinte hallotta, odabent, mélyen legbelül valami megpattan benne. – Nem volt erős a szíve?!

A nappaliban csend lett, minden szempár rá szegeződött. Már késő volt ahhoz, hogy visszavonulót fújjon, de nem is bánta, az érzelmek egy tűzhányó erejével törtek fel belőle.

– Soha egyetlen Heartstringsnek semmi baja nem volt a szívével! – kiáltotta. – Kiről beszéltek ti itt? Az én nagypapám világ életében olyan erős volt, mint egy bika! Egész öregkorában vele laktam, és egy napot nem láttam betegeskedni!

Vádlón mutatott a körülötte ülőkre, akik meglepődésükben képtelenek voltak eldönteni, a lányt csak a gyász vadította meg, vagy valami másról van szó.

– És ti hol voltatok eközben? Honnan veszitek a bátorságot arról beszélni, mit szeretett, mit csinált szívesen? Minek jöttetek ide? Hiszen nem tudjátok, és nem is érdekel titeket, ki volt valójában! Nektek csak egy felesleges vén szaros volt, aki végre elpatkolt, egy gonddal kevesebb!

Torka elszorult, a hangja elvékonyodott, bármennyire próbált erősnek látszani.

– Fogalmatok sincs, mennyire szerette a napsütést, hogy nyáron egy tapodtat nem volt hajlandó mozdulni a tornácról! El sem tudjátok képzelni, melyik volt a kedvenc pipafüve! Miért nem beszéltek arról, hogy ő fújta a legszebb, legfenyőillatúbb füstkarikákat a világon? Miért nem emlegetitek, mekkora mókamester volt, miként hahotázott a legapróbb vicceken? Hogy minden apróságnak mennyire örült, és mégis, ő adta a legnagyszerűbb ajándékokat? Hogy kétszer akkora hópónit tudott építeni, mint ő maga? Hogy indokolatlanul sohasem volt szigorú, de mindig bőven mérte a simogatást, a szeretetet…?

A mondatot már nem fejezhette be a vállát rázó zokogástól. Hiába szorította össze a szemeit, megállíthatatlanul patakzottak a könnyei. Amennyire próbálta minden helyzetben magabiztosnak feltüntetni, annyira elesettnek érezte most magát, bárminél jobban vágyott egy ölelésre.

De nem ezektől.

Felviharzott a szobájába, az ajtaja döngve vágódott be mögötte.

 

– Lento, meg vagy húzatva? – kérdezte Forge, mikor végre megtalálta őket az akadémia mögötti hegyoldalon.

Egy kis táborhelyen telepedtek le, középen a kövekkel kijelölt helyén tűz lobogott, kellemesen melegítve arcukat, bár nem volt egyébként sem hideg. Késő délutánra járt, Lento halkan pötyögött egy nyugtató dallamot ütött-kopott gitárján. Lyra vele szemben hevert fejét egy rönknek támasztva, hátán pokróc, patájában gyanús színű kotyvalékot tartalmazó üveg. Forge alig ismert rá, kisírt szemei alatt fekete karikák éktelenkedtek, szőre piszkos és borzos, jobb mellső lába könyékig bekötözve.

– Mi a túrót csináltok itt? Így vigyázol rá?

– Mit vártál, nem vagyok pszichiáter. Láttad volna milyen állapotban volt, vagy amint tört-zúzott maga körül. Örülhetek, hogy most nem tesz kárt semmiben. Gondolhatod, nem írtam volna, ha nem komoly a helyzet.

Forge aggódva barátnője fölé hajolt, hogy ellenőrizze állapotát. Az egyszarvúlány üveges szemekkel ránézett, arcán öröm suhant át.

– Uram, én önt nagyon szeretem – csúszott ki a száján a szófolyam nehezen forgó nyelvvel, rosszul artikulálva.

– Te meg hogy nézel ki, kisasszony? – dorgálta a fiú. – Szedd össze magad, megyünk haza.

– Igenisuram! – jött a válasz. Lyra tápászkodni kezdett, majd felfedezte egyik lábában az üveget, ennek megörülve jókorát húzott a tartalmából. Mikor Forge elvette tőle, és a gitározgató póni felé nyújtotta, szomorúan nézett utána.

Néhány perc alatt nagy nehezen menetkész állapotba kerültek, a szürke csődör még egyszer visszafordult Lento felé.

– Figyelj, ne haragudj. Tényleg köszönöm.

– Hagyd, ezért vannak a barátok.

Végigtámogatta a zöld kancát a hazafelé vezető úton, majd a kihalt házba vezette. Látta rajta, majd elalszik, nagyokat bólintott félig lehunyt szemekkel. A nappaliban lévő kanapéhoz kísérte, megvárta, míg elhelyezkedik, és betakarta. Éppen csak eligazította a pokrócot a hátán, már hallotta is a lány egyenletes szuszogásából, hogy elnyomta az álom. Fáradtan rogyott az egyik fotelbe, ő maga is rémesen kimerült volt. Kora hajnalban indult vonattal a távirat hívásának engedelmeskedve, hogy minél hamarabb ideérjen. Még csak a csomagjait sem pakolta össze, majd Pearl minden utána hoz, amikor jön.

Miként fajulhattak eddig a dolgok? Éppen az következett be, amitől legjobban tartott. Még szerencse, hogy Lentót is ráállította a megfigyelésre, különben ki tudja, mi történik. Barátja így is sokkal rosszabbul nézett ki, mint amit indokoltnak talált volna – de reggel úgyis minden kiderül.

Kimerültsége kavargó gondolatai ellenére is gyorsan legyűrte, néhány perc múlva mindketten vidáman hortyogtak.

 

Az éjszaka közepén arra riadt, hogy Lyra nincs a kanapén. Egészen biztosan kiment, de vajon hova indulhatott? Fél füllel nyikorgást hallott a kis udvar felől, arrafelé kezdte hát a keresést.

A kanca odakint ült a tornácon, nagypapa hintaszékében ringatva magát fel-alá. Takaróját magára tekerte, révetegen nézett fel a csillagos égre. Forge némán leült vele szemben, nem akarta kizökkenteni az álmodozásból. Reménykedett benne, az enyhe alkoholszag csak a leheletéből áradt, nem a teáscsészéből, amit az ép patájában tartott.

– Tudod, egyszer azt mondta, a halott pónik a csillagok közül figyelnek minket – törte meg a csendet Lyra. – Én mégse látok semmit.

Szaggatottan felsóhajtott, és megtörölte a szemét.

– Hülyeség, nem? Egyébként sem akarnám, hogy ebben az állapotban megpillantson. Egészen biztosan felképelne… Bárcsak felképelne.

A fiúnak nem jutott semmi okos felelet az eszébe, jobbnak látta hát, ha hallgat.

– Két napig áltattam magam. Aláírtam a kórházban a papírokat, elküldtem a gyásztáviratokat, szerveztem a temetést, és közben végig azt hittem, csak lement sétálni a parkba, bármelyik pillanatban hazajöhet.

– Szörnyű lehetett, hogy a te nyakadba szakadt ez az egész. Nem így kellett volna történnie.

A lány bólintott, de lélekben máshol járt.

– A legszörnyebb a csend volt, érted? Bármerre mentem ebben a hatalmas házban, csend volt.

– Itt kellett volna lennem. Miért nem szóltál?

– Mire észbekaptam, már késő volt. De most itt vagy. Lento írt, vagy egyszerűen megsejtettél valamit?

– Semmi misztikus, zenész barátod árulkodott.

Rövid ideig csak a hintaszék nyikorgása hallatszott.

– A második legrosszabb az óra volt, de azzal végeztem – kezdte újra vigyorogva, miközben bekötözött lábát mutatta. – Nem tudtam aludni tőle. Folyton az a tik-tak. Mintha egy hatalmas penge vágna szeleteket az életem fonalából egy deszkán. Annyira nem bírtam elviselni, hogy darabokra törtem. Észre sem vettem, amikor összevágta az üveg a lábam. Ömlött a vér. Tizenhat öltéssel varrtak össze. Előtte leborotválták, most kopasz. Marhára viszket. Megnézed?

Egy kicsit túl összefüggéstelenül beszélt ahhoz, hogy Forge valódinak higgye vidámságát.

– Köszi, inkább kihagyom.

Ismét sokáig csak a nyikorgás.

– Más bútorokat is szétvertem ám.

Egészen dicsekvésnek hangzott.

– Jó szagú széna, miért?

– El kell adni a házat.

– Micsoda? – Most vajon csak félrebeszél?

– Mindennel együtt, ami benne van.

– De miért?

A lány mosolya keserűnek, gúnyosnak tűnt a sötétben.

– Idejönnek, azt hiszem a temetésre, érted. Aztán azt mondja nekem, „Lyrácska kedves, gondjaink vannak, és ez most kihúzhatna minket. A felét mi örököltük, ha nem tudod kifizetni, akkor adjuk el, és megosztozunk”. Azt mondja, nem sürgős, tavasszal jönnek az árverésre.

Forge alatt fordult egyet a világ. Mindez igaz lenne?

– Voltam a bankban, mindent összeszámoltam, hátha valahogy meg lehetne menteni. Nem hittem el, összeadtam megint. Mit tippelsz, milyen szám jött ki?

A fiú nem volt tippelős hangulatban, hitetlenül vállat vont.

– Negatív – Lyra úgy meglökte a hintaszéket, hogy majd hanyatt esett vele, szemeit összeszorította, elkeseredve köpte a szavakat. – Negatív!

Mintha csak éppen egy jó viccet mesélt volna, nevetni kezdett, hangjától Forge félve rezzent össze. A nevetés elhalkult, a lány vállai hangtalanul rázkódtak. Nem lehetett észrevenni, pontosan mikor, de lassan zokogásra váltott.

A szürke póni fejében a helyükre kerültek a puzzle darabkái, sejtette már, mi történhetett. Barátjához lépett, átnyalábolta, magához húzta. Az a mellkasába fúrta az arcát, és keservesen sírásra fakadt. Gyengéden ringatni kezdte, megcirógatta kócos sörényét.

– Jól van, jól. Sírd ki magad.

Rövid idő alatt Lyra zokogása hüppögéssé szelídült, majd szipogássá. Forge szőrébe törölgette arcát, de a fiú egyáltalán nem bánta.

– Fogalmam sincs, hol fogok lakni egy hónap múlva. Tudod, mikor éreztem utoljára így magam? – kérdezte a lány halkan, mikor megtalálta a hangját. – Emlékszel a barlangra?

– Hogyan is felejthetném el.

– Bármerre nyúlok, minden hazugság. Minden lépésemnél kicsúszik a talaj a lábam alól. Köd borítja szemeim, az orromig sem látok – magyarázta elhalón. – Azt hittem, soha többé nem fogok úgy félni. Akkor csak egy rossz álom volt, amiből felébredtünk. Ebből viszont nem fogok felébredni.

– Nem, nincs igazad. Én másképp emlékszem. Akkor is egymást támogattuk, különben sose jutunk ki. Rám most is számíthatsz, érted? Nem vagy egyedül.

A zöld egyszarvú csillogó tekintettel nézett fel rá.

– Köszönöm…

– Gyere, menjünk vissza aludni. Reggel majd más színben látod a világot te is. Addigra biztos kitalálok valamit.

Bekísérte barátját, közben máris erős fejtörésbe kezdett.

– Brightnak van egy szobája a kollégiumban, tudtad? Simán felvették, mert nevelőszülei vannak, de nem használja igazából, csak amikor meg akar lógni otthonról. Beszélek vele, hogy beköltözhetnél-e. A második félévben nagyon kijárna neked egy ösztöndíj is, azzal egyenesbe   jöhetnél.

– Szerinted megengedné?

– Meg kell próbálni. Ha nem, kitalálunk valami mást. A szobádban alszol? Akkor ledőlök itt a kanapén.

Erős szorítást érzett a lábán.

– Ne hagyj egyedül, kérlek.

– Nem, nem hagylak, nyugi. Sok jó póni kis helyen is elfér. Gyere.

Összegömbölyödött a kanapé egyik végben, Lyra mellé feküdt, az oldalát használta párnának. A fiú mindkettőjükre ráhúzta a takarót.

– Forge…

– Hm?

– Mi lenne velem nélküled?

– Erre valók a barátok.

Csend.

– Forge…

– Cssss, aludj már.

 

 

***

 

 

Ritkán akadt el a meséjében, mégis úgy tűnt, mintha most egy kis bíztatásra lenne szüksége. Tudtam, előbb-utóbb fény derül a részletekre, ám volt egy dolog, ami nem hagyott nyugodni.

– Komolyan úgy gondolod, a nagypapád nem természetes okból halt meg?

Szomorú mosollyal rám nézett.

– Hát ez itt a kérdés, nem igaz? Minél többet rágódok rajta, annál inkább úgy tűnik, segítettek neki. Ugyanakkor gyakran előfordul, hogy valaki csak egyszerűen megy az utcán, összeesik, és vége. Miért kellene több magyarázat egy öreg póni esetében?

– De ha sohasem volt beteg? És az idegenek ráadásul meg is fenyegették…

– Az egy fél évvel korábban történt, csak amiatt emlékszel rá ilyen frissen, mert így meséltem.

– Mondasz valamit. Ha ők is tették, elég ügyesek voltak.

Őszintén kacagni kezdett.

– Vigyázz, ha így folytatod, könnyen olyan paranoid leszel, mint én!