– Ki gondolta volna, hogy az Everfree Forest másik végében is találnak egy Ursa Minor-t?

A kék egyszarvú lassan baktatott a poros országúton, maga után húzva ütött-kopott lakókocsiját, ami pont úgy nézett ki, mintha egy bazinagy medve ráült volna. Bízott benne, hogy rendesen kipihenheti magát Ponyville-ben, de az élet másképp hozta, és sietősen kellett távoznia. Mostanra meglehetősen elfáradt, pedig még az erdőből sem ért ki –  hol van még a következő falu?

Éppen csak annyira ritkultak meg a fák, hogy a nap a szemébe tűzhessen, így lehajtott fejjel baktatott tovább gondolataiba merülve, fehér sörényét hagyta arcába lógni. Észre sem vette, hogy a következő tisztásra érve társasága akadt, két földművelésen edződött csődör személyében.

– Á, csak nem a nagy és hatalmas Trixie? – szólt az egyikük, hangjából gúny és valami megfoghatatlan fenyegetés érződött. Trixie sejtette, hogy a kérdésre nem szükséges válaszolnia, bár nem ismert fel azonnal az út melletti magas fűből éppen feltápászkodó pónik közül egyet sem. Mindkettőnek közönséges földszínei voltak, a kisebbik sárga szőrű, apró, gonosz szemekkel, a nagyobbik barna, olyan felépítéssel, mintha egy egész falu összes mezőgazdasági munkáját egyedül végezné évről évre.

Minden sietség nélkül elfoglalták az út közepét, és mivel a kocsival nehezen tudta volna megkerülni őket, inkább Trixie is megállt. Pár méter távolságról méregették egymást egy darabig, mire az egyszarvúnak derengeni kezdett, hogy valamelyik előadásán találkozhatott ezekkel az idegenekkel. Ugyan elég jó arcmemóriával dicsekedhetett, az utóbbi pár napban több új arcot látott, mint amennyit szeretett volna, azzal együtt is, hogy az ő szakmájában a nagy tömeg több bevételt jelent.

– Menjetek utatokra, ne bosszantsátok a nagy és hatalmas Trixie-t! –   mondta, inkább fáradtan mint mérgesen, mázsás koloncnak érezve a nyakában ezt az egész színjátékot.

– Higgye el hatalmasságod, nem fogjuk az idejét sokáig rabolni. Mindenekelőtt azonban látom, a memóriája egy kis frissítésre szorul kegyednek – most a nagyobb csődör beszélt, meglepően választékosan. Talán egy másik világban felléphettünk volna együtt, gondolta Trixie.

– Emlékszik még arra a kisebb forgószélre, amit kavarni tetszett négy napja? – a póni láthatóan élvezte saját alakítását, bár szavaiból sütött az indulat.

Négy napja? Úgy tűnt, mintha négy hete hagyta volna el az előző települést. Ezek sem teljesen normálisak, ha képesek voltak itt várni rá ennyi időn keresztül. A forgószeles tréfára persze emlékezett, valami elszabadult faág ráesett egy elkényeztetett ficsúr fejére, aki ebből rettenetes hisztériát csapott, nagyban hozzájárulva az előadás idő előtti befejezéséhez. Még most is elmosolyodott, mikor a férfiatlan sikítozásra gondolt, bár ezzel a szemben álló párost láthatóan irritálta.

– Ejj, de kár, hogy nem lesz sokáig ilyen jó kedvünk – vicsorogta a nagyobb póni, és Trixie háta mögé pillantott. Trixie későn hallotta meg a lopakodó paták zaját. Fájdalmas ütést érzett a tarkóján, majd elsötétült körülötte a világ.
 

***

 

– Bluespell, ébresztő! – Nyik-nyiki-nyiki, valami ugrált az ágyán. – Bluespell éb-resz-tő!

Álmosabbnak érezte magát, mint amikor lefeküdt. Egész éjszaka forgolódott, kísérteties álmok gyötörték, már szürkült az ég,  amikor végre sikerült elaludnia.

– Nővérkém, megígérted! – nyafogta a hang.

– Kelekmár kelekmár… – motyogta, majd lassan visszasüllyedt az álmai közé. A motozás is távolabbról jött most, mintha kínzója legalább átmenetileg feladta volna.

– A nagy és hatalmas Trixie parancsolja, hogy azonnal kelj fel!

A nagy és hatalmas Trixie fájdalmasan belemélyesztette patáit az oldalába, amitől magához tért annyira, hogy szempillái alól kisandítson. Trixie a legszebb csillagos pokrócát csavarta maga köré, és igyekezett szigorúan nézni.

– Nagyon   a fejedbe szállt a múltheti felmérés, Trixie – mondta, és megpróbált kifordulni a   kis lábak alól, nem sok sikerrel.

– Ez az igazság! Azt mondták, hogy Equestria legnagyobb varázslója leszek majd…

– … ha megtanulod kezelni az erődet. Ott voltam, hallottam, te kis csupasz popó.

– Olyan undok vagy, megígérted, hogy ma segítesz megszerezni a cukijegyemet!

– De csak ha nem játszunk nagy és hatalmas Trixie-set, sőt, nem is varázsolsz egész nap.

– Oké! – kiáltotta megadóan Trixie, duzzogva leszállt a növére oldaláról, majd a szokásos rutinjával lelevitálta sörénykeféjét a tükör elől, és fésülködni kezdett. Bluespell ciccegésére kapta csak fel a fejét.

– Neemáár, ez nem is igazi varázslás, a nagy és hatalmas Trixie-nek ez csak úgy jön!

Testvére mosolyogva csóválta a fejét.

– Na majd adok én neked nagyot és hatalmasat, vakarcs! – ezzel kishúgára vetette magát, jó alaposan összeborzolta a sörényét, és percekig tartó sikongatás, kacagás és birkózás vette kezdetét.

 

***
 

    Reggeli után, miközben a nyeregtáskáikat készítették össze, már nem nyomasztották a sötét álmok. Ugyan abban nem reménykedett, hogy Trixie-nek sikerülne cukijegyet szereznie – ez legjobb tudomása szerint eddig senkinek sem ment csak attól, hogy erőltette a dolgot –, de egy jó kis piknik a barátokkal egyébként is esedékes volt már. Pakolt sok finom zabkenyér szendvicset és egy pokrócot (Minek? – kérdezte Trixie – Nem szórakozni megyünk!), és már éppen a társasjátékokat nézegette, amikor testvére végképp megunta a dolgot.

    – El-ké-sünk! Induljunk már! – kiabálta a pici póni, miközben fel-alá galoppozott, annyira mehetnékje volt.

    A többiekkel az öreg nyírfánál beszéltek meg találkozót, ami magányosan állt egy domb tetején, az Everfree Forest szélétől nem messze. Kellemetlen szél támadt, és ahogy a két egyszarvú a dombhoz vezető úton baktatott, gyanakodva méregették a közeli hegyek mögött tornyosuló sötét felhőket. Az öreg nyír egyik alsó ágán egy szürke pegazus szunyókált, mint akinek derogál a földet egyáltalán megérinteni is.

    – Hé, Stormcloud, te pegazusok szégyene, mit jelentsen ez? – kiáltott fel Bluespell köszönés helyett, miközben nagyjából a felhők irányába lóbálta a lábát.

    – Szépek, ugye? – kérdezett vissza a pegazus oda sem nézve. – Egész reggel őket terelgettem, amíg egyesek aluszkáltak. Kettőtől eső lesz, ki van írva! – tette hozzá mentegetőzve, mikor észrevette, hogy az egyszarvúak nincsenek humoros kedvükben.

    – Tényleg ki van… – lihegett közbe egy hang kicsit messzebbről, melynek kisvártatva a gazdája is megjelent a domb meredekebb oldalán felfelé kaptatva, egy zöld szőrű föld póni személyében. – Bocs hogy késtem… A nagyimnak kellett segíteni bevinni az ágyneműt még az eső előtt.

    – Szia Bellflower! – Most hogy együtt voltak, Stormcloud leugrott az ágról, vagy háromszor körberepülte örömében az egész társaságot, majd lelebegett Trixie orra elé (kínosan ügyelve, nehogy patája egy fűszálhoz is hozzáérjen).

    – Na ne legyél durci-morci, barlangászni megyünk, nem? Simán odaérünk az eső előtt, és hazajövünk, ha elállt.

    – Úgy legyen! – mondta Bluespell, és barátilag a pegazus kinyújtott patájába csapott.

 

***
 

Bellflower, Stormcloud és Bluespell olyan régóta ismerték egymást, hogy gyakorlatilag vissza sem tudtak emlékezni, mikor találkoztak először. Trixie születése óta pedig négyőjüket pajszerral sem lehetett volna szétválasztani, mindenhova együtt mentek, minden jót és rosszat együtt csináltak. Jelenlegi tervük inkább a rosszak közé számított, nem is szóltak róla senkinek. Eleve az Everfree Forest köztudottan nem tartozott a legbarátságosabb helyek közé egy póni számára, de azon belül is, amióta csak Bellflower nagyijának egyik meséjéből először hallottak róla, a tiltott barlang vonzotta őket, mint lepkét a fény. Nagyi szerint póniöltők óta senki nem járt még csak a környékén sem, ami persze nem volt igaz, mint később megtudták. A náluk valamivel öregebb pónik előszeretettel alkalmazták beavatási szertartások és egyéb ugratások színtereként, melyekben az áldozatnak pár percet kellett odabent eltöltenie anélkül, hogy ordítva világgá szaladt volna. Trixie észjárása szerint egy ilyen helyen csak akad valami, amitől nagy és hatalmas cukijegyet szerez magának (vajon hogy nézhet ki a „nagy” vagy a „hatalmas” – szokott sóhajtozni), testvérét és két barátját pedig nem kellett sokáig unszolni, hogy vele tartsanak, mivel arról, hogy egyedül elengedjék, szó sem lehetett.

Útjuk elején még könnyedén viccelődtek és egymást ugratták, de az egyre hidegebb szél és az erdő általános hangulata gyorsan bekúszott a bőrük alá, és azon kapták magukat, hogy suttogva beszélnek – ettől végre tényleg megijedtek, és néma csendben óvakodtak tovább, minden kis zajtól összerezzenve. Terv szerint megtalálták a Csobogó patakot, ami itt még olyan keskeny volt, hogy Trixie is át tudott lépni rajta;  csak lejjebb, a falujuk mellett szélesedett ki annyira a bele csatlakozó többi kis értől, hogy hidat kellett emelni föléje. Egy jó órás sétával – ami nekik vagy kettőnek tűnt – elérték a Csobogó forrását, amitől nem messze már nem vezetett tovább ösvény, csak egy vízmosás fel a meredek hegyoldalban. Az eddigi útjuk sétagaloppnak bizonyult ahhoz képest, ami itt várt rájuk, a magas falak között lépten-nyomon tüskés bokrok állták útjukat, beleakaszkodtak a sörényükbe, összekarmolták a bőrüket. A legjobban Stormcloud szenvedett meg a mászással, ugyanis a szárnyait itt már végképp nem használhatta – feljebb ugyan emelkedhetett volna, de a sűrű növényzet miatt könnyen elveszítette volna barátait. Minden akaraterejét össze kellett szednie hogy a föld (A SÁR!… jajj nekem – gondolta) tiprásától elszokott lábai felvigyék a tiltott barlang bejáratáig.

– Trixie, lefelé a hátadon viszel! – viccelődött még mindig suttogva, remegő térdekkel, amikor felértek.

– Nyugi, a nagy és ha… – itt Trixie a nővérére sandított, de az láthatólag a lélegzete összeszedésével volt elfoglalva – akarom mondani, nem felejtem el, hogy mit tesztek értem!

Egy pár pillanatra, amíg kifújták magukat, és visszanéztek a megtett meredek útra, majd a körös-körül tornyosuló lombkoronák résein át az alant elterülő tájra, úgy érezték, hogy a barátságuk mindent legyőz. Ez az érzés pontosan addig tartott, amíg meg nem fordultak, és szembe nem találták magukat a barlanggal. Odabentről sűrű, hideg, fekete gonoszság gomolygott lassan feléjük.

– Mi-mielőtt b-bemennénk, esetleg e-ehetnénk valamit – dadogta Bellflower, bár egyáltalán nem érezte éhesnek magát.

Mintha csak végszóra történne, odafent a fák levelein elkezdett kopogni az eső, eleinte csak halkan, aztán ahogy a pónik füleltek – inkább, mint hogy be kelljen menniük –, egyre hangosabban, a levelek megteltek vízzel, és már a fák alatt sem maradhattak szárazon.

– Ki van zárva, hogy máris két óra legyen – Bluespell vádlón nézett Stormcloudra, mintha most miatta kellene bemenniük.

– Teljesen hozza a menetrendet, kettőre lesz a faluban… – vigyorgott a pegazus.

Trixie volt az első, akiben a lassú bőrig ázás kellemetlen érzése legyőzte a koránál fogva egyébként is alulfejlett félelemérzetét, és "Hülye barlang!" felkiáltással egyszerűen csak bement. Ez nagyjából a többiek számára is eldöntötte a dilemmát, és a kis egyszarvú után óvakodtak.
 

***
 

Körülbelül öt lépést mehettek beljebb, amikor Trixie-be botlottak.

– Bluespell, világíts lécci – mondta, és a hangjában benne volt az is, hogy látod, jó leszek, nem varázsolok.

Bluespell egy pici, de fényes fénybogarat teremtett a fejük fölött, majd a barlang méreteit érzékelve megkockáztatott még egy kis fényerőt és magasságot. Igazából a legfélelmetesebb részén már úgy érezték, túljutottak, a sötétséget sikerült elűzniük, a nyugtalanító érzéseik pedig ugyan nem szűntek meg, de legalább nem is rosszabbodtak. A fénynél ezer bizonyítékát láthatták annak, hogy mások is jártak már itt előttük, csillogó üvegszilánkok hevertek a földön szerteszét, sőt még egy nagyon régi táborhelyet is találtak beljebb. A falakat pedig sok helyen festékkel sebtében mázolt feliratok díszítették (hogy ez nekem nem jutott eszembe! – futott át Stormcloud agyán), talán sok száz éve meghalt pónik mementói, mint például „Szeretlek, Greenbolt!" vagy „itt járt Dudi”. Az igazán ősi feliratokat onnan lehetett megismerni, hogy némelyiket félig benőtték a cseppkövek, vagy olyan nevek szerepeltek rajta, amit értelmes póni nem adna a csikójának.

Ahogy fokozatosan beljebb merészkedtek, és ezt a különös kiállítást nézegették, azt vették észre, hogy egyre kevesebb a felirat a falakon, míg egyszer csak a fénybogár érintetlen kőre világított tőlük pár méterre, onnan már a talaj is teljesen tiszta volt.

– Ha-halljátok ezt? – kérdezte hirtelen Bellflower. A többiek persze teljesen biztosak voltak benne hogy a föld póni ugratja őket, még értékelték is, hogy humorral akarja elterelni a figyelmüket a félelmükről, de magabiztos vigyoruk gyorsan leolvadt az arcukról, amikor felé fordulva meglátták, hogy minden egyes szál szőre az égnek mered.

Fülelni kezdtek.

A síri csöndbe kísérteties, alig hallható, három-négy szólamú sípolás vegyült, olyan magas hangon, hogy nehéz volt megállapítani,  honnan szól, de mintha a barlang mélye felől jött volna. A dallam lassan változott, időnként olyan lehetetlen harmónikusokat megszólaltatva, hogy a hideg szaladgált a hátukon.

– Ez csak a szél – próbálta megnyugtatni a többieket, de leginkább saját magát Bluespell, sikertelenül.

– J-Ja, a szél, hehe – fűzte hozzá a pegazus, és reflexből hátrálni kezdett.

– Ne legyetek olyan gy-gyávák! – nyögte ki Trixie, hiába reménykedve benne, hogy legalább ezt a négy rövid szót ki tudja mondani remegés nélkül. Maga a tény, hogy belesült, eléggé felbosszantotta, és dacból előre ment pár lépést, magában könyörögve, hogy nővére hozza utána a fényt.

Most a többiek már nem követték olyan gyorsan. Bluespell kis ingadozás után megindult, Stormcloud és Bellflower előbb egymásra néztek, majd vissza a kijárat felé, ami már eltűnt egy kanyarban, végül előre, amerre a fénybogár távolodott. Nagyot nyeltek a kiszáradt torkukkal, és elindultak.

A következő alkalommal, amikor Bellflower megállt a fülét hegyezni, már senki sem viccelődött, ugrásra készen várták, hogy az éles hallású föld póni menekülőre fogja-e.

– Nem biztos, de mintha lélegzést ha-hallanék… – suttogta.

Trixie távolabb ment pár lépést, hagyta a nagyokat együtt fülelni.

– Bluespell, gyere csak! – suttogta aztán izgatottan. – Oltsd el azt a kis fényt, lécci!

Ezt hallva a többiek majdnem egymás nyakába ugrottak. Bluespell testvére hangjában egyáltalán nem érzett félelmet, így inkább eltűntette a fénybogarat. Előttük a barlangot halvány derengés töltötte be.

Nem messze tőlük, az egyik oldalfalon egy hasadékot vettek észre, onnan szűrődött ki az alig látható világosság. Pár pillanatig hagyták, hogy a szemük alkalmazkodjon, majd megindultak előre, és ahogy a nyíláson benéztek, olyasmi tárult eléjük, amire egyáltalán nem számítottak.

A barlang szemközti falán beragyogtak a csillagok.

Lopakodva tettek pár lépést, hogy jobban láthassanak.

– Nem lehet éjszaka… – súgta értetlenül Stormcloud.

– Ezeket a csillagképeket nem ismerem… – motyogta az orra alatt Bluespell, mintegy magának.

– O-onnan jön a lé-lélegzés! – próbálta őket figyelmeztetni Bellflower.

– Egy csillagmedve! – kiáltotta Trixie,  aki a legközelebb merészkedett, magáról teljesen megfeledkezve a félelemmel vegyes izgatottságtól, majd a szája elé kapta a patáját.

Mind a négyüknek a földbe gyökerezett a lába, levegőt venni sem mertek. Fent a magasban lassan kigyúlt a csillagok közt két hatalmas hold, két sápadt zölden világító pupilla. Egy szörnyű pillanatig farkasszemet nézett velük.

– Tünés! – kiáltotta Bellflower, és láthatóan megfogadta saját tanácsát.

Bluespell érezte, hogy az eddig felgyülemlett adrenalin most elszabadul testében, és pillanatnyi gondolkozás nélkül ugrott a hasadék felé. A következő másodpercben a tudata már visszanyerte az irányítást, és Trixie felé fordult.

A hatalmas medve addigra már elkapta a parányi egyszarvút, és éppen a pofájához emelte, hogy ellenőrizze, ehető-e, miközben mély, fenyegető hangon morgott.

– Trixie! – kiáltotta tehetetlenül a nővére.

– Bluespell, segíts! – sikította Trixie.

Bluespell megpróbált varázsolni valamit, bármit, csak megmentse, de az agya teljesen leblokkolt, üres volt.

A medve úgy döntött, hogy valami kis élősködők zaklatják, amiket egyszerűbb eltaposni, mint megrágni, és a barlang padlójába passzírozta a még mindig sikító Trixie-t.

Egy pillanatra mágia fénye ragyogta be a barlangot világosabban a napnál is, majd apró csontok émelyítő roppanása hallatszott, és hirtelen síri csend lett, végtelenül hideg, és mérhetetlenül sötét.
 

***
 

– …Ezt mondtam neki, érted? Így, bele az arcába, érted? – tódította a kis gonosz szemű. Nagyobb barna társát láthatóan untatta a történet, szemét forgatta a túlzásoktól, de azért rendületlenül vigyorgott. Nem messze tőlük a fűben egy harmadik, fekete póni is heverészett, mellette egy nagyobb darab deszka; éppen pici forgácsokat kapart le az egyik patájából valami szerszámmal.

Bluespell feje annyira fájt, hogy úgy érezte, mindjárt szétrobban. Mozdulni próbált, de egy fához lehetett kötözve, méghozzá igen régóta, mert a lábai erősen elzsibbadtak, és a nap már alacsonyan járt az égen. Mocorgását észrevették fogvatartói is, és színlelt örömmel üdvözölték.

– Na végre felkeltünk, már majdnem eluntuk magunkat a fiúkkal! – Úgy tűnik, ez a nagyobb csődör lehetett a vezérük, mert a többieket még nem sokat hallotta beszélni. – Kezdődhet is végre a mulatság!

– Mit akartok tőlem? – nyögte, taplószáraz nyelve alig forgott.

– Ó, hol marad a nagy és hatalmas? Ne okozz nekünk ilyen csalódást, egyikőnknek sem lenne jó, ha elszomorodnánk!

Az egyszarvú még csak rá sem nézett, ezzel többé-kevésbé meg is adta a jelet, hogy vége a játéknak.

– Igazából nem is értem, mi üthetett a megbízónkba – vicsorgott a barna póni. – Mi nagyon szívesen eljátszogatnánk veled reggelig, de mindössze arról kell gondoskodnunk, hogy többet az életedben ne varázsolhass.

Utat nyitottak a fekete póninak, aki közben szintén felkelt, és Bluespellnek most alkalma nyílt megnézni, mit is lóbál patájában. Egy sűrű fogú, hullámos pengéjű fémfűrészt.

– Nem mozog – sziszegte a fűrészes, egyik lábával úgy leszorítva az egyszarvú fejét, hogy ez az opció fel sem merülhetett.

"Ne aggódj Bluespell, én nem hagylak cserben" – súgta egy ismerős hang a fejében. Érezte, hogy a homlokán lévő képzeletbeli csap, amin keresztül a mágiája áramlani szokott, lassan kinyílik, és szarva halványan felfénylett.

– Nem varázsol! – a fekete póni meglendítette a lábát, és Bluespell arcába vágott, hogy megtörje összpontosítását.

Az egyszarvú minden erejével azon volt, hogy a csapot csukva tartsa. Az ütéstől elharapta a nyelvét, ajka felrepedt, a vér fémes íze szétáradt a szájában, koncentrációja megbicsaklott. Úgy érezte, mintha apró lábak furakodnának át a mágia világából a homlokába, és természetfeletti erővel szétfeszítik. Szemei megadóan lecsukódtak.

Varázslat fénye villant, hogy elhomályosítsa a napot, utána fokozatosan vaksötét lett, mintha valami egyszerűen megette volna a fényt. Kötelei eloldódtak, teste a fűbe hullott. Arcán jéghideg leheletet érzett, a néma csendben hallotta saját szívdobogását, ahogy fülében süvít a vér, és ahogy kis paták közelednek az erdő talaján. Nem merte kinyitni a szemét, nem tudta volna elviselni a fájdalmas szögbe tört végtagok, a vértől fekete bőrt átvágó éles, hófehér csontok gyomorforgató látványát.

– Trixie, megígérted…

– Ugyan Bluespell, nem gondolod komolyan, hogy hagyom, hogy bántsanak. Arról nem is beszélve, mi lenne velünk ha nem tudnál varázsolni többet?

– Azt ígérted, ha játszunk nagy és hatalmas Trixie-set, nem csinálsz többé ilyet – zokogta cérnavékony hangon Bluespell.

– Meguntam a hülye játékodat, meg a béna vásári varázslataidat! Egyáltalán nem méltók a nagy és hatalmas Trixie-hez! Az a csillagmedve viszont kell nekem! Reggel bemész a faluba, és megkéred őket, hogy vezessenek oda a barlangjához, megértetted?

– Húgocskám, kérlek, ne bántsuk őket…

– Húgocskád? A húgocskád meghalt, nem emlékszel? A nagy és hatalmas Trixie-vel beszélsz, ostoba! – Trixie hangjából olyan jéghideg gyűlölet sütött, hogy Bluespell arcára ráfagytak a könnyei. – Azok a pónik csak azt kapják, amit megérdemelnek. Hajnalban indulunk, addig lepihenek. Javaslom, tedd te is ezt!

Az erdő zaja lassan visszatért körülötte, engedett a fagy, de még hosszú ideig szorította össze a szemét. Amikor végre fel mert nézni, egyedül volt. A lenyugvó nap vérvörösre festette körülötte a fákat. Három fogvatartóját a rosszul fókuszált mágiakitörés rángatózó roncsokká változtatta, szemükben már annyi értelem sem csillogott, mint a fűszálakban, amiken hevertek –  valószínűleg a ragadozók hamarabb eltakarítják majd őket, minthogy szomjan halnának.

Bluespell úgy érezte, mintha megpattant volna benne valami. Elméje köré sűrű köd ereszkedett, nem tudott tisztán gondolkodni. Nem akarta bántani a pónikat. A nagy és hatalmas Trixie most még alszik, pár óráig biztosan nem tér vissza, valamit ki kell találnia, de mit?

Tekintete vissza-visszatért valamire, ami a fűben hevert, és megcsillant rajta az alkony vöröse, de sokáig nem jött rá, mi az. A fűrész! Persze, vagyis nem, ennyire ismerte magát, képtelen lenne levágni a saját szarvát, legalábbis ilyen rövid idő alatt biztosan nem menne. Elveszti az eszméletét a fájdalomtól, és mire magához tér, ott áll felette a nagy és hatalmas Trixie, és ha észreveszi, miben mesterkedik, akkor többet biztosan nem fog benne annyira megbízni, hogy egyedül hagyja, és akkor megint…

Minél tovább törte a fejét, annál megoldhatatlanabbnak látta a problémát, bárcsak tisztább lenne minden! Valahol a köd legmélyén egy gondolat kezdett motoszkálni, de annyira banális volt, hogy először el is hessegette magától. De… De miért is ne? Hiszen olyan egyszerű, mint a faék! Csak meg kell csinálni. Akaraterő. Egyik lábad teszed a másik után.

Szemei előtt elsötétült a táj. Már nem is erdőben áll, hanem valami csupasz helyen, talán barlangban, körös körül megnyugtató penészzöld félhomály, előtte az ösvény oly fényesen világít. Már majdnem megindul rajta, mégis megtorpan, mintha csak egy régi emlék jutna eszébe.

– Bellflower, Stormcloud… Trixie… Bocsássatok meg.
 

***
 

A felkelő nap első sugarai az ütött-kopott lakókocsit ugyanott találják, ahol előző nap is állt, az országút közepén. Nem messze, az erdő szélén évszázados tölgyfa, göcsörtös gyökerei között csillagos palást kéklik, gyémánt csatja harmattól homályos. Mellette nem messze gyűrött varázslósapka.

Felettük egy erős ágról morbid gyümölcsként egy kék egyszarvú lóg. Sörénye véresen tapad bőréhez, nyakában kötél, szemében a halál hidege. Arcán földöntúli nyugalom ül, hosszú-hosszú ideje először.

 

***

**

*

 

    – Bluespell, ugye szeretsz?

    – Az életemnél is jobban, buta vakarcsom.

 

    – És azt tudod ugye, hogy…

    – Cssssss… Mostmár aludj.