Végállomás kitérő

Quanta alig kap levegőt. Az orrát betölti a szörnyű, csípős szag, az égett műanyag, izzó monoszálas szénkompozit, sisteregve gázzá váló hidraulika- és hűtőfolyadék bűze. Annyira kaparja a torkát, hogy legszívesebben köhögne tőle, de elkínzott izmaiban erre sem maradt elég energia, így hát ebben a pillanatban még mindent feladva csak fekszik az oldalán. Talán ha pihen egy percet, újra megpróbál majd megmozdulni, és kikecmeregni a csípőjére nehezedő súly alól.

A quadrotor drón fél hátsó fala szakadt rá, amikor földet ért. Életben sem maradt volna, ha először nem a felüljáró peremére zuhan, onnan csúszva-fordulva le a maradék jó húsz méternyi mélységbe. A jármű darabjai borítanak mindent a környéken, beterítik a felüljárót is, még szerencse, hogy az éjszakának ebben a szakaszában és a megapolisznak Metra külvárosában ilyenkor nincsen számottevő forgalom. De ami szerencse a semmit sem sejtő civileknek, éppen elég baj Quantának. A távolban egy gyorsreagálású rendőrsikló szirénája sikít fel, Quanta azt méricskéli, vajon közeledik-e vagy távolodik. Néhány millimétert fordít a fején, hogy jobban halljon, arcára rávetül a romos utca fölött ordító neonreklám hidegkék és pink fénye. "Szép akarsz lenni?" – kérdezi tőle a felirat, de Quantának ennél jelenleg nagyobb problémái is vannak. Egyébként Flutterbyte mindig azt mondta neki, hogy szép, de az ő ízlésében nem lehet bízni, hiszen ő csak hetedik generációs, míg Quanta kilencedik.

Valami túrja körülötte a roncsokat, amennyire a hangokból meg tudja ítélni, talán egy élőlény, de még azt is el tudja képzelni, hogy a quadrotor egyik döglődő szervója. A tűz recsegésén és sistergésén kívül más nem jutott a fülébe eddig. Lehet, hogy élőlény. Quanta úgy dönt, megkockáztat egy segélykérést, de ehhez előbb levegőt kellene vennie. Amint megpróbálja, tapasztalnia kell, hogy a torka csaknem teljesen el van záródva a mérgező gázoktól, mindössze egy vékonyka sipításra futja tőle.

Az élőlény egyébként nem is egyedül van. Ketten kutatják át módszeresen a roncsokat, legalábbis mindaddig, amíg a többiek meg nem érkeznek. Metra nem arról híres, hogy bármiből is néhány csavarnál vagy fémdarabnál több maradna, ami kellően értékes, és nem száguld legalább olyan sebességgel vagy olyan magasan, hogy kerekeken gurulva ne lehessen utolérni. Maven volt a legközelebb, amikor a baleset történt, éppen az Esplanade utcai kosárpálya mellett a kukák között lőtte be magát a napi adag Nexszel, és természetesen rögtön ugrott kideríteni, mi is lehet a szörnyű robaj. Magán a pályán Ava dobott a kosárra egy hárompontost, és ugyan szíve szerint a robbanástól éppen az ellenkező irányba futott volna, azért Maven elszántságát látva gyors tempóban utána eredt.

Mindketten a pulóverüket rögtönzött szűrőmaszkként a nyakuk köré tekerve válogatnak a szétszórt alkatrészek között, megpróbálva tippre kivadászni a legértékesebbeket, hogy majd a bolhapiacon túladjanak rajta egy seftesnek. Maven lehajol, és egy rádióadó maradványainak nagyobbik felét begyömöszöli a táskájába, néhány navigációs panel romja mellé. Igazából egyikről sincs fogalma se, hogy mire való, de ránézésre is dugig vannak tömve értékes nanoelektronikával. Ava egyik hóna alatt a kosárlabdáját szorongatja, másik alatt a táskáját, amit levett a fél válláról, hogy majd tegyen bele valamit, de még nem találta meg az igazi kincset. Pár hete látott egy siklót felcsavarodni a behajtásgátló őroszlopra, ami Lumina lepukkantabb lakónegyedeit választja el Metrától, legalább kétszázzal mehetett és egy szanaszét szóródott kupac ócskavasnál több nem maradt belőle. A látvány kísértetiesen hasonlított a mostani quadrotor-baleset helyszínéhez, csak vérből és belsőségből volt jóval több, amik valaha Nagypofájú Ethanhoz és a három haverjához tartoztak. Ava észre sem vette őket, mivel a siklónak megsérült a fúziós generátora is, lézeroptikai kristálydarabokat okádva szanaszét. Az aszfalton csillogtak, csak össze kellett szedni őket. Avának fogalma sem volt, mennyit is érhettek, vagy két napig tárolta őket a matraca fölötti polcon, amíg valaki meg nem fújta onnan.

Ava most is ilyesmiket keres a szemeit erőltetve, de egyszerre csak néhány másodpercig képes a roncsok között maradni, akkora a forróság és olyan csípős a füst. Végül feladja, hogy Maven közelében maradjon, és nekiindul inkább körbejárni a terepet.

– Asszem ez egy medikopter lehetett – szól a füstből Maven pulóver által elfojtott hangja. – Nézz szét te is, hátha találsz gyógyszereket. Vagy bármit, ami egy elsősegély-ládának néz ki.

– Oki – feleli Ava reflexből, valahova az agya hátuljába felkerül egy mentális jegyzet valami ládáról, és keresi tovább az üveggyöngyöket.

Eközben a drón generátora a felüljárón hever, az elsők között szakadt le a járműről, már csak a súlya miatt is. Egy repedés sincs rajta, ezért valójában egy kisebb vagyont is megér, de Ava tíz évesen túl pici ahhoz, hogy elvigye, vagy akár hogy kinyissa a csillogó belsejéért. A kislány ehelyett olyasmit talál a roncsok között, amire egyáltalán nem számít.

– Jémár, egy plüssállat! – kiáltja, és izgatottságában még egy aprót ugrik is mellé, de rögtön el is szégyelli magát emiatt. Az összes haverja kinevetné, hiszen már rég nem nyolc éves. Észreveszi a plüssállat mellett felfordulva heverő, zöld duraplasztik dobozos medikitet is. – Itt van az elsősegély ládád is, Mav!

– Kinyírlak, ha ráteszed a mocskos kis mancsod! – fenyegeti meg Maven nehezen forgó nyelvvel, lassan hatni kezd rá a pár milligram Nex, amit a robbanás előtt sikerült beszívnia. Koránál, és nem utolsó sorban erejénél fogva meg van győződve róla, hogy ő a főnök, és máris a magáénak érzi a láda tartalmát, még ha nem is ő volt az, aki megtalálta. Annyira azért nem bízik Avában, hogy sokáig magára hagyja a szajréval, ezért halkan káromkodva elengedi azt a panelt, amit éppen ki próbált bontani a roncsok közül, és megindul arrafelé, amerről a lány hangját hallotta.

Eközben Quanta, akire a plüssállat szerepét osztották, összeszed magában elég erőt ahhoz, hogy újra megmozduljon. A hátában izzó forróságról úgy sejti, perceken belül leperzseli róla a bundáját, ha nem tesz semmit, kétségbeesetten próbálja hát magára még jobban felhívni Ava figyelmét. Szólni próbál hozzá, de elkínzott tüdejétől és égő torkából csak egy heves köhögésroham telik. Ava a hirtelen hangtól aprót sikkantva helyből három métert ugrik hátra. Quanta minden maradék erejét beveti, hogy legalább a felsőtestét elemelje a betonról, de minden hiába, a csípőjére könyörtelenül nehezedik a válaszfal romja. Néhány másodperc vergődés után újra mozdulatlanul terül el. Vajon hány próbálkozásra maradt még ereje? És vajon többre-e, mint ahányra ideje?

– Plüssállat, te élsz?! – kiáltja Ava az ijedtségtől és az izgatottságtól egyszerre remegő hangon. – Várj, kiszedlek onnan!

Quanta rezignáltan hagyja, hogy a lány hiábavalóan rángassa egy darabig a testét, természetesen egy millimétert nem mozdítva rajta összesen, majd növekvő aggodalommal nézi végig kockázatos küszködését a forrósodó ronccsal. De Ava gyorsan feladja, hiszen az sokkal nehezebb, mint elsőre gondolta, és égeti a tenyerét. Tehetetlenül fordul vissza a plüssállat felé.

Éppen csak három méterre van tőlük a quadrotor bukókeretének az a darabja, amit Quanta már kinézett magának, ám eddig hiába nyújtózott felé. Vicsorogva emeli a mellső lábát az irányába, még ha el nem is érheti, talán szó nélkül is ihletet adhat Avának. A lány pániktól zavart, fiatal agya nehezen kapcsol, szemével követi a mozdulatot, és látni az arcán, ahogy a megvilágosodás izzója kigyúl a feje fölött.

– Milyen igaz! – mondja saját magának, és a görbe fémcsövekhez szalad. Rámarkol az egyik megfelelőnek tűnő darabra, hogy kirángassa az összetekeredett kupacból, és a következő pillanatban fájdalmas kiáltással rántja el a kezeit, a lendülettől a fenekére esve vissza. Quanta fintorog, neki nézni is gyötrelmes a műveletet. Persze a fémcsövek sokkal jobban vezetik a hőt, mint az a kompozit műanyag, ami a lábait fedi, még talán óvva is őket a tűztől. Legalább száz fokosra forrósodhattak, másodperceken belül hólyagokat sütve az érzékeny, fedetlen bőrre.

Ava kétségbeesetten rázogatja a kezeit hűteni próbálva őket, könnyek szöknek a szemébe. Ha csak az egyik ujját égetné meg, elég lenne a szájába vennie, vagy megfogni a fülcimpáját, de mit kezdjen mind a két tenyerével? Egy elfojtott hüppögéssel letekeri a nyakáról és az arca elől a pulóverét, minden mozdulatért megszenvedve a mancsaiból sugárzó fájdalommal.

Maven ezt a pillanatot választja, hogy feltűnjön a füstből. A fiú rögtön a Quanta hátához erősített zöld doboz felé veszi az irányt, annyira lefoglalja minden gondolatát az esetleg zsákmányolható temérdek értékes drog, antibiotikum és még ki tudja, mi más, hogy észre sem veszi a szintetikus állatot. Annál inkább kiszúrja a szemét a felirat a dobozon.

– Kurvaélet, ez Hayabusa! – mondja egy pillanatra megtorpanva, azután a késéért nyúl, egy mozdulattal kapkodva átvágja a pántokat, amik a dobozt a hordozójához rögzítik, és az egészet a hóna alá csapja. – Léptem, bazdmeg, mielőtt előkerülnek! – veti még Ava felé, azután úgy is tesz: futva távozik.

Ava elengedi a remény utolsó szálait, hogy Maven majd segít neki kiszabadítani a plüsst, és halkan egy „barom” jelzőt küld a fiú után, miközben a pulóverét a kezei köré tekeri. Ezúttal a görbe fémcső a második rántására megadja magát, és kiszabadul a többi törmelék közül. Ava megemelni ugyan nem tudja, de ahhoz éppen elég erős, hogy odahúzza a földön heverő testhez, és a rövidebbik végét beakassza a ránehezedő panel alá.

– Megpróbálom megemelni, és mássz ki, ha tudsz, jó? – kérdezi, és már nehezedik is a cső hosszabbik végére, vigyázva rá, hogy sok réteg ruha legyen a bőre és a fém között. Quanta nem biztos benne, hogy van-e elég tartaléka még ahhoz, hogy másszon, azt viszont tudja, hogy ha most nem szedi össze magát, akkor az utolsó esélyét szalasztja el. Ava lábai lassan elemelkednek a földtől, a levegőben kalimpálnak egyensúlyukat keresve, a fém és a műanyag találkozása szűkölve nyikordul meg. Quanta érzi, hogy a ránehezedő súly éppen csak egy kicsit enged. Összeszorított foggal nekirugaszkodik, és végre, öt fájdalmas perc után kiszabadul. A lány lemászik a csőről, amint biztonságosnak látja azt elereszteni, és a plüssállatához ugrik, hogy minél távolabb húzza a roncsoktól. Még mindig nem mérte fel, hogy mennyire is csekélyke az ereje ahhoz, hogy egy hadászati besorolású szintetikust megmozdítson. De Quanta ezúttal nem hagyja cserben, mászik, amennyire tőle telik, néhány méter megtétele után esik csak össze ismét az immár jóval hűvösebb aszfaltra, hogy végre rémisztő köhögésbe és harákolásba fogjon, és megtisztítsa a légutait. Ugyan a működéséhez nincs szüksége levegőre, de a beszédhez igen.

Ava közben fel-felszisszenve a dereka köré köti a pulóverét, ahol eredetileg is hordta, mielőtt még maszknak kellett volna használnia, ellenőrzi, hova gurult a kosárlabdája, majd nekilát a tenyerei állapotát felmérni. Nem néznek ki szépen, vörösek, mint a főtt rák, tele vannak vízhólyaggal, amik közül nem egy fel is hasadt, lassan szivárgó folyadékkal borítva be a bőrét.

– Nagyon szépen köszönöm, hogy kihúztál onnan – ül fel Quanta, a hangja most sokkal kevésbé selymes, mint a specifikációjában szerepel, de azért próbálkozik, hogy a lányt ne ijessze meg.

Ava így is meglepődve kapja felé a tekintetét. – Tudsz beszélni? – kérdezi zavarában a nyilvánvalót elkerekedő szemekkel. – Van neved is?

„Quanta”, akarja mondani Quanta. – Pureheart – mondja ehelyett. Összeráncolja a szemöldökeit. Négy éve senki se hívja már Pureheart-nak, amióta Mirage, a csapat parancsnoka átkeresztelte. De Avára, és minden más gyerekre is az equestriai önmaga az érvényes. – De nem ez a fontos, hanem hogy mutasd a tenyered. Jól megégetted, nem mondom… És azt hiszem, meg is kellene dorgáljalak, ha nem tudnám pontosan, hogyan történt. A barátodat nem tudod visszahívni? A medikitemben volt szer másodfokú égésre.

– Maven nem a barátom – biggyeszti le az ajkát Ava. – És biztos, hogy nem jön vissza, nagyon fél azoktól a haja-izéktől. De nem is kell neki, mert tudom, hova megy. Mindig ugyanoda rejti a cuccait, felnyomta az egyik raktárat a telep pincéjében. Gyere, megmutatom.

Quanta a patáira kecmereg, úgy gondolja, hogy talán lassú lépéshez már visszatért az energiája így, hogy nem kell mindet a hiábavaló erőlködésre pazarolnia. A lánnyal együtt megindulnak az Esplanade utcán a felüljáró alatt, elmennek néhány évtizedek óta üresen álló, elfeketedett falú bérház mellett, melyek ablakai sötéten, törött üveggel ásítanak feléjük. A következő sarok a 166. utca keresztben, ezen Ava befordul jobbra.

– Sajnálom a repcsidet – mondja még a sarokról visszanézve.

– Á, ne foglalkozz vele, nem az enyém volt, csak utaztam rajta. Voltaképp azt sem tudom, miért zuhant le, talán műszaki hiba miatt… De szerencsére egyedül voltam rajta, és neked köszönhetően egész jól megúsztam.

Quanta szán rá egy másodpercet, hogy mindenre felkészülve végignézzen magán, de tényleg nem olyan rossz a külseje, leszámítva a koszt és a kormot.

– Még sose láttam ilyen állatot, mint te – szögezi le Ava. – Honnan jöttél?

Quanta mosolyogva sandít fel rá.

– Tulajdonképpen Equestriából. Az egy olyan hely, ami jó messze van… Párszor át is kellett szállnom út közben. Tudod, ott mindenki, akit ismerek hasonló póni, mint én. Az egész világ nagyon zöld, csupa-csupa mező, erdő és patakok… Olyan, mint itt egy szebb park, csak nagyobb – teszi hozzá, látva Ava értetlen arckifejezését. – Nem szoktál holot nézni? Talán ott már láthattad is.

– Az egész telepen csak Lucynek van működő hololejátszója – húzza el a száját Ava –, és sose adja ide. De majd megpróbálom elkérni tőle. És, jó hely ez az Esk… Esquestia? Sok barátod van ott?

– Egy egész csapat! – ragyog fel Quanta szeme. – Majd ha gondolod, mesélek róluk, millió történetet tudok. Én nagyon szerettem ott lakni, bár be kell valljam, az sem éppen veszélytelen hely. Minden héten bele tudunk keveredni valamilyen kalandba, és nem mindig kerülünk ki belőle ép bőrrel. Néha alig győzöm a barátaimat összerakni! Kötözni és varrni a sebeket, gipszelni a törött lábakat és szárnyakat, néha elég sok munkám van!

– Szárnyakat? – döbben meg Ava. – Madár barátaid is vannak?

– Pegazusok! – nevet Quanta. – Ilyen pónik, mint én, csak szárnyakkal! Úgy tudnak repülni a felhők között, mint a sas! Pirosak, kékek, sárgák, zöldek: egy egész szivárványt ki tudnak rakni, ha akarnak.

– És te szoktad gyógyítani őket? Igazi orvos vagy? Azért volt nálad az elsősegélyes doboz is?

– Bizony, hogy orvos, és persze, hogy igazi – húzza ki magát Quanta büszkén. – Nézd csak, itt a faromon is, látod azt a keresztet? Ezeket a mintákat úgy hívják nálunk, hogy cukijegy, és mindenkinek megmutatja, hogy miben is vagyunk a legjobbak!

– Hű de baró! – lelkendezik Ava. – Akkor mindenképpen vissza kell szerezzük a táskádat Mavtől. Buta vagyok, hogy egyáltalán megmutattam neki, vagy hagytam, hogy elvigye. De nézd, nem megyünk már messzire, innen látszik a telep!

Tulajdonképpen Metrának kevés olyan utcája van, ahonnan ne látszódna a Hetes Számú Lakóövezet hatszáz méter magas betontömbje. Százötven emeletnyi lakótér, húszemeletenként üzletközpontokkal, iskolákkal, hivatalokkal – ha valaki nagyon akarta, le tudta élni úgy az életét a születésétől a haláláig, hogy nem mozdult ki a Lakóövezetből. Fénykorában voltak ilyen lakosai, nem is kevesen, hiszen tízezer ember tengette jobb-rosszabb életét a falai között. Ma már csak az alsó öt emelete lakott, azoknak is csak a központibb részei, mivel odáig kényelmes felvinni a vizet vödörben vagy kannákban. A gazdasági visszaesés nem tett jót Metrának, megtizedelte a lakosságát, aki kicsit is tehetősebb volt, menekült innen a szomszédos kerületbe, Luminába, vagy ha lehet, még messzebb. Az amúgy sem túlképzettek közül is csak a legszegényebbek maradtak, és persze azok, akiket máshol nem láttak szívesen.

A Hetes Számú Lakóövezet északi kapuja a Union Avenue-ról nyílik, ami csak két utcával és nyolc sarokkal van lejjebb a 166. utcától, körülbelül másfél kilométerre onnan, ahol a quadrotor lezuhant. Quanta és Ava több mint negyed órát sétálnak, mire odaérnek, ami pont elég arra, hogy a lány rávegye a pónit, hogy mesélje el az egyik kalandját, Quanta pedig a hidrás történetének a feléig ha eljut, azzal együtt, hogy ejtenie kell egy kis kitérőt arra, mi is az a hidra, és miért nem kell félnie tőle Avának, hogy bármelyik tóban felbukkan. Három kisebb gyerek szegődik út közben a társukul, akik még sosem láttak pónit, nemhogy beszélőt, ezért nem tudják legyőzni a kíváncsiságukat, és tisztes távolságból követik őket. Elhaladnak néhány olyan személy mellett is, akik már láttak szintetikus állatot, és tudják, hogy mekkora ívben érdemes elkerülniük.

Maven egy kicsivel hamarabb ér be a Lakóövezetre előttük, és már javában a zsákmányát rendezgeti a rejtekhelyén, amikor Aváék átsétálnak az északi kapun. Eddigre már kétszer a földhöz vágta a zöld, kereszttel díszített duraplasztik ládát, aminek természetesen meg sem kottyant az abúzus. Maven nem meri nagyon erőltetni, hiszen értékes, törékeny dolgok is lehetnek benne, és azt tervezi, hogy az egészen egyben túlad, ha már kinyitni képtelen.

Valahol a megapolisz túlsó végében, nem messze a kikötőtől, a Hayabusa Defence Systems egyik páncélkerítéssel körbezárt kis magánbirodalmában Mirage a homlokát ráncolva, türelmetlenül futtatja végig az ujjait az előtte vibráló irányítópanelen. Quanta késik, pedig egy quadrotor drón ritkán kerül forgalmi dugóba.

Quanta abbahagyja a történetét, amikor Ava szétkergeti az utánuk osonó gyerekeket.

– Menjetek a francba! – kiáltja nekik, és toppant is mellé. Azok hátrálnak néhány lépést, de valójában csak akkor száll inukba a bátorságuk, amikor Ava a széles lépcsőházban lefelé, a sötétség, kihaltan kongó folyosók és furcsa mechanikus hangok birodalma felé indul meg.

Itt már csak a vészvilágítás működik, az is csak elszórtan. A Lakóövezet egyébként is csak lopja az áramot, ide már nem jutott eszébe senkinek se lopni – csak elvinni a még működő izzókat a kiégettek helyére. Ava kézilámpát vesz elő a táskájából, az ócska, akkumulátoros fajtát, nincs rendesen feltöltve, csak halványan világít. Ahhoz épp elég, hogy ne essenek orra, ahhoz épp kevés, hogy kiűzze az árnyakat a tekergő kábelek és csövek közül. Nem mennek messzire, csak befordulnak a következő sarkon, benyitnak egy nehéz vasajtón, átbújnak a falon egy dobozokkal tessék-lássék eltakart, betonacél-fogú, ősrégi repedésen, és a következő ajtónyílásban szembe is találják magukat Mavennel.

– Hülye picsa, nem megmondtam, hogy tartsd magad távol a cuccaimtól?! – sziszegi a fiú, legszívesebben üvöltene, de mégiscsak a „titkos” rejtekhelyén vannak. – Ezt meg minek hoztad ide, mondtam, hogy veszélyes! Ennyire nem lehetsz sötét!

Maven arcán harag és félelem keveredik, amint a tenyerét felemeli, hogy helyreigazítsa Ava gondolkozását. A lendülő kezét azonban félúton megakasztja Quanta patája.

– Maven, kérlek, ne bántsd – mondja Quanta felnőtteknek szánt személyisége halkan, de erőteljesen. – Én kértem, hogy hozzon ide. Szükségem van a ládámra, hogy elláthassam a tenyerén a bőrt.

– Igen, képzeld, Pureheart igazi doktor! – vágja a fiú fejéhez Ava dacosan. Felbátorodott attól, hogy az új barátja ki mer állni Maven ellen, és megakadályozta a pofozását is, de azért a biztonság kedvéért lép kettőt oldalra, hogy a póni háta mögé kerüljön. – Vissza kell adnod neki az elsősegélyes dobozát!

– Visszaadom a szaros dobozod, nyugodjál meg, nem hiányzik a balhé! – mondja Maven mérgesen, és visszaindul a raktárszobába. – Igazi doktor, hogy oda ne rohanjak, egy nyavalyás szintetikus állat. Jobb ha tőlem tudod, a Hayabusa csak azért alkalmazza ezeket, mert olyan picsaolcsók.

– Azért alkalmaznak engem, mert kicsi vagyok, gyors, és az egyik legjobb orvos a piacon – mondja Quanta sértett szakmai önbecsüléssel.

Maven visszatér, ledobja a ládát a póni elé, hogy csak úgy puffan, és rákönyököl. – Azért használnak, mert eldobható vagy. Ha kinyúvadsz, fillérekért vesznek másikat – vigyorogja szikrázó szemekkel.

Quanta a fogait csikorgatja egy másodpercig, de utána egy sóhajjal túllép a problémán.

– Értelmetlen erről vitatkoznunk, így hát nem is teszem. Köszönöm, hogy visszaadtad a kitet. – mondja nyugodt hangon. Felcsattintja a medikit zárját, ami neki elsőre akadálytalanul kinyílik, kivesz belőle húsz, védőhabbal egybecsomagolt „HyperFury” feliratú ampullát, és Maven felé dobja, aki reflexből elkapja őket a mellkasához szorítva. – Soha nem is láttuk egymást, a ládámat így találtam. Egy utolsó jó tanács: azokat add el, eszedbe ne jusson használni.

– Nem vagyok tökhülye – mormolja Maven, és kifelé indul. Csak a fal repedésében fordul vissza, hogy a mutatóujját fenyegetően feléjük lendítse, mielőtt végleg eltűnik. – Húzzatok innen és ne nyúljatok a cuccaimhoz!

Quanta vet egy lemondó pillantást a láda pántjaira, amiknél fogva a hátához szokta erősíteni azt, majd egy ponton belerúg a medikitbe, amitől annak két sarkából két kis kerék pattan elő. A szájával megragadja a szétvágott szíjak egyikét és húzni kezdi a dobozt kifelé.

– Ne segítsek vinni? – kérdezi Ava aggódva.

Quanta elengedi a szíjat, hogy megszólalhasson. – Nagyon kedves tőled, de inkább vigyázz a kezeidre, boldogulok egyedül is. Gyere, keressünk egy olyan helyet, ahol egy kicsit világosabb van, és felapplikálhatom a PyroFoamot.

Visszaérve a lépcsőházhoz Quanta úgy ítéli meg, hogy megfelelő a helyszín: rendesen lát már a zseblámpa nélkül is, viszont nem veszi őket körbe egy halom nézelődő, vagy olyasvalaki, akinek megtetszhetne a medikit. Előveszi a flakon habot, és megkéri Avát, hogy nyújtsa ki a két kezét. – Tenyérrel felfelé, légy szíves, és tárd szét az ujjaid. Kicsit lefelé mutassanak, hogy végig tudjon rajta folyni a hab. Ne aggódj, nem fog fájni, sőt, megkönnyebbülsz majd utána. Így, látod, ennyi volt az egész!

Ava összeszorított szemmel tűrte végig a kezelést, de a PyroFoam a nanorobotok mellett tartalmaz bőven fájdalomcsillapítót, gyulladáscsökkentőt, antibiotikumot, és máris kellemesen hűteni kezdte az égett tenyereit. Mind a két kezére kapott egy körülbelül két milliméter vastag fekete szivacsos réteget belőle, mintha csak furcsa alakú, szellős kesztyűje lenne.

– Dejó! Már tényleg nem is fáj! – mondja a csodálkozástól elkerekedő szemekkel. – Mozgathatom is?

– Mozgathatod, már megszáradt – feleli Quanta. – Pont úgy használhatod a kezeid, mintha kesztyűben lennél. Vízálló is, igazából csak arra kell vigyáznod, hogy ne edd meg. Majd pár nap múlva, amikor rendberakta a bőröd, elkezd magától lehámlani, és olyankor néha beleeshet abba, amit éppen eszel.

– Fúújj – nyújtja ki a nyelvét Ava.

– Undorító, mi? – nevet Quanta az orrát ráncolva, de kisvártatva elhallgat, és fülelni kezd.

Már nem először hallja ezt a borzalmas hangot, de eddig minden figyelmét lekötötte, hogy Ava tenyere visszanyerje az épségét. Márpedig még az általános zsongáson túl is hallatszik, hogy valahol a Lakóövezet felsőbb szintjein valaki, vagy esetleg több valaki úgy köhög, mintha éppen a tüdejét akarná kiköpni. Quanta ritkán jár a megapolisz külvárosaiban, ezért nem ismeri az itteniek lehetőségeit. Puhatolózva Ava felé fordul.

– Figyelj, ugye van itt orvosotok? Mit szoktatok csinálni, ha betegek lesztek?

– Van, persze. Néha át szokott ugrani Nate doktor úr Luminából, hoz gyógyszereket, meg ránéz arra, aki nagyon beteg.

– Hát, úgy hallom, vannak páran, akiknek szükségük lenne rá – mondja Quanta. – De ha már itt vagyok, én sem mehetek el úgy, hogy ne vizsgálnám meg őket. Mit gondolsz, meg lehet valahogy oldani, hogy találkozzak velük?

Ava ezt az utolsó mondatot még nem fogta fel, a fülében az előző akadt meg szörnyű baljóssággal. Eddig fel sem merült benne, hogy Pureheart esetleg elmehet valahova… nélküle. Bátortalanul kinyújtja a habkesztyűs mancsát, és belekapaszkodik a póni sörényébe. Állnak így néhány másodpercig, mire Quanta ráébred, hogy Ava valószínűleg nem hallotta, amit kérdezett tőle, vagy legalábbis nem tervez rá válaszolni.

– Ööö… valami baj van? – kérdezi végül.

– Tessék? – kérdez vissza Ava.

– A betegekkel találkozhatnék? Honnan tudjátok, amikor Dr. Nate megérkezik? Szólni kell valakinek?

– Ja, igen – kapcsol Ava. – Ezeket is Lucy intézi. Ha gondolod, megkereshetjük.

Megindulnak a Lakóövezet földszinti irodakomplexuma felé, amit most Lucy családja, és két másik család használ, akik az épület ügyeit intézik. Amennyire Quanta meg tudja ítélni, Lucy afféle polgármester lenne, ha léteznének még ilyen tisztségek a Lakóövezetben. Alacsony, ötvenes hölgy, aki állandóan mosolyog. Amikor Quantát meglátja, lehervad a mosoly az arcáról, de lassan, halványabban visszatér, amint Avával ketten elmagyarázzák neki, hogy a póni segíteni szeretne.

A betegeket az első emelet déli lépcsőházában szállásolták el, gyakorlatilag abból a tömbből karantént alakítva ki. Amíg arrafelé tartanak, Ava vidáman fecseg, megnyugtatja, hogy a póni sörényében matathat, még ha nem is érzi rendesen a szivacson keresztül annak puhaságát. Quantát először meglepi a hirtelen jött ötlet, hogy valaki kapaszkodik belé, utána pedig az lepi meg, hogy egyáltalán nem is olyan rossz érzés, mint lennie kellene, még úgy sem, hogy Ava néha figyelmetlenül meghúzza a sörényszálait. Út közben azt ugyan nem sikerül kiderítenie, hogy pontosan milyen kórt és milyen gyógyszerrel kezel Dr. Nate, mert ezt a részét Lucy sem tudja, de azt viszont igen, hogy a rosszabb állapotban lévőket a doktor egy betegszállító járművel havonta egyszer elviszi egy „szanatóriumba”.

Mire a karanténhoz érnek, Quanta már rendesen meg van ijedve, és mielőtt belépnének, bead egy-egy adag BioShield koktélt abból a hatból, amit magával hozott, Avának és Lucynek. A karantén-tömbben jelenleg kilenc gyerek és hat öreg lakik, tőlük Quanta vért vesz, majd a mintákat egyesével a gyorselemzőbe csúsztatja. A művelet végén sokkal nyugodtabban, megkönnyebbülve sóhajt fel: a legtöbb betegnek csak TBC-je van. Quanta nem teljesen érti, hogy Dr. Nate miért nem rendes antibiotikummal kezeli őket azok helyett az elavult tabletták helyett, amiket hozni szokott. Betölt az injektorpisztolyába egy ötven adagos Omnicil üveget, és végigoltja vele a betegeket. Amint ezzel végez, kiveszi a ládájában található másik antibiotikumos üveget, és az egészet odaadja a még félig teli pisztollyal együtt Lucynek. Lucy félelemmel vegyes tisztelettel veszi át a gyógyszereket, és még aznap este elzárja őket az irodakomplexum legbiztonságosabb szobájának legbiztonságosabb széfjébe.

Odakint az ég lassan hamuszínből sötétszürkére vált, majd az is átadja a helyét az éjszakai fényszennyezés lilás-narancssárga derengésének. Ava egyre álmosabb, az egyik kevésbé piszkos sarokba lerogyva el-elbóbiskol a táskáját használva párnának. Ugyan Quanta sörényét már elengedte, de bármiféle noszogatásnak, hogy menjen haza, határozottan ellenáll. Quanta számára még nem ért véget a műszak, Lucy megkéri, hogy ha van még ideje és energiája, nézzen rá néhány nehezen gyógyuló sebre, törésre. A zöld duraplasztik medikitből egyre fogynak a steril eszközök, de Quanta nem sajnálja őket, hiszen ezért készültek: hogy embereket gyógyítsanak meg. A póni energiája pedig most kezd igazán visszatérni, a balesete óta eltelt két órában minden celláját sikerült feltöltenie a mellkasában dolgozó mini fúziós generátornak. A Lakóövezetben és környékén pedig terjedni kezd a hír, hogy ismét rendel egy orvos, ezért olyasvalakik is feltűnnek, akikre még Lucy sem számított. Közülük még talán a legkönnyebb esetek azok, akik a legyengült immunrendszerük miatt elkapott fertőzésekkel érkeznek, nekik Quanta csak antibiotikumokat ad, és szétosztja a vitaminkoktéljait és étrendkiegészítőit is. Néhányan érkeznek különböző fázisban lévő nemi betegségekkel, akik igazán súlyosak, azok kapnak egy-egy adagot a maradék BioShieldből, bár ezzel Quanta igyekszik takarékoskodni, mert neki is igen kevés szokott jutni, amikor a készleteit tölti fel. Érkezik pár drogos is, akiknek a különböző súlyosságú elfertőződött sebeit még el tudja látni, de ezen kívül nem tud segíteni nekik. Folyamatosan azt lesik, hogy Quantánál nincs-e morfium, vagy egyéb tudatmódosító hatású szer, de Quanta el sem tudja képzelni, honnan szedik, hogy ilyen őskori fájdalomcsillapítókat használna. A legnagyobb kihívást talán az az illető okozza, aki lőtt sebbel a combjában esik be a rendelésére, de rutinos patáinak és felszerelésének hála őt is sikerül egész jól befoltoznia.

Ahol a quadrotor lezuhant, most a Hayabusa intelligens, kamerával felszerelt légi robotjai munkálkodnak, a lehető legtöbb szögből, három dimenzióban rögzítik a baleset helyszínét, hogy később a nyomozás során minden információ a rendelkezésre álljon. A logisztikai rendszer túlterheltsége miatt így is elkéstek, a bátrabb helyiek már jócskán széthordták az alkatrészeket és összejárkáltak, átforgattak mindent.

A cégcsoportnál többeknek is rossz éjszakájuk van: Mirage fáradtan a katonásan rövidre vágott hajába túrva ül egy űrlap előtt, és a fogai között melegebb éghajlatra küldi el azt, aki kitalálta és megvalósította. Egy nagy rakás adatra szüksége van még, mielőtt beadhatja a kérvényt Quanta koordinátáinak műholdas meghatározására.

Este kilenc óra körül a Lakóövezet magához vonz egy különös alakot. Az illető csak leül a terem sarkában a földre, ahol Quanta a betegeit látja el, és csendben figyel egy fél óráig. Az arcáról nehezen olvashatóak le a gondolatai, mivel a szemeit a feje jobb oldalától a bal oldaláig tartó, egybefüggő fém implant fedi. Az ujjai sem egészen emberiek, a készítőjük nem is ügyelt rá, hogy a hajlatokban is bőr fedje őket. Quantának feltűnik az is, hogy a hosszú kabátja alatt rejtve, de könnyen hozzáférhető helyen kicsi, de veszélyes kinézetű lőfegyvert hord. Ahogy a teremben fogyni kezdenek az emberek, az idegen megszólal.

– Te ugye a Hasbro orvos szériás szintetikusa vagy? – intézi nem emberi, torz hangján félreérthetetlenül a pónihoz a szavait.

Quanta éppen a ládájában kotorászik maradék vitamin után kutatva. – Igen – feleli kurtán, miután Avára pillant. A lány most éppen szunyókál.

– Nem a polgári modell, ugye?

Erre nem kap választ, de nem is várt. A kérdés sokat elárul a kérdezőjéről – ránézésre a Hasbro polgári és katonai modelljei között csupán elhanyagolható különbségek vannak.

Pár perc hallgatás után a jövevény újra megszólal.

– Ha itt végeztél, megkérhetlek, hogy segíts egy ismerősömnek is? – mondja. – Általában Nate dokival szoktuk az ilyesmit intézni, de sajnos ő egy darabig nem elérhető.

– Mi történt Dr. Nate-tel? – kapja fel a fejét Lucy, aki eddig egy közeli széken ülve böngészett egy régi tableten. Válaszként viszont csak vállrándítás érkezik.

Quanta letörli az izzadtságot a homlokáról, és rövid ideig szemez a fickó arcára erősített fémlappal.

– Segítek, ez a dolgom – feleli. – Mi baja az ismerősödnek?

– Meggyűlt a baja az implantjával.

– Tudnod kell, hogy az idegsebészet nem a szakterületem – mutatja fel Quanta a patáját. Egész ügyesen tud vele megfogni dolgokat, de az tény, hogy igazi ujjakkal nem veheti fel a versenyt.

– Nem kell idegsebésznek lenned hozzá – nyugtatja meg az idegen színtelen hangon.

Quanta még ellátja az utolsó páciensét, akinek szerencsére csak egy gyors átkötözésre van szüksége, utána összepakolja a dolgait vissza a majdnem teljesen kiürült medikitbe, aminek szétvágott pántjait egy órával korábban Lucy lecserélte egy kopott hátizsákéra. A hátára veszi a dobozt, és elindul a férfi felé. Ava mintha csak alvajáró lenne, maga is felkel, felveszi a hátizsákját, és félig csukott szemekkel a póni után indul. Lucy kapja el a kezét, amikor elhalad mellette.

– Te meg hova igyekszel? Ilyen késő éjszaka nem biztonságos az utcákon lődörögnöd – mondja a lánynak szúrós tekintettel. – Köszönj el szépen a barátodtól. Vigyázz magadra, Pureheart. Mindent nagyon köszönünk.

Lucy óriási megkönnyebbülést érez, hogy a szintetikus végre távozik az implantos fickóval együtt, még akkor is, ha a póni rengeteget segített a Lakóövezetnek.

A kislány koránt sincs ezzel így. Ava könnyes szemekkel nyújtja ki a habkesztyűs kezét Quanta felé. Tudta, hogy ez lesz: csak lecsukja a szemét, és amikor legközelebb kinyitja, az újdonsült barátja nem lesz sehol, mintha csak álmodta volna az egész találkozásukat. Az esze ágában sincs elköszönni.

– Sziasztok – mondja Quanta, és nem néz hátra, hogy ne nehezítse meg egyikük dolgát se. Hamar kiér az északi kapu felé vezető folyosóra, ahol az idegen előresietve átveszi a vezetést. A központi csarnokban lefordul balra, majd egy tágas átjárón keresztül a Lakóövezet parkolóházába vezeti a pónit. Természetesen az óriási, betonszürke épület néhány roncsot leszámítva teljesen üres, a jelenlegi lakók nem itt tárolják a járműveiket, ha van egyáltalán nekik. Most egy meglehetősen régimódi, kerekeken guruló, de cserébe jól karbantartott, páncélozott Ford áll nem messze a kijárattól.

A jármű mellett egy rikítózöld punk frizurás, félmeztelen, kigyúrt alak áll, a bőre telis-tele tetoválásokkal, amik néha megmozdulnak a parkolóház pislogó vészvilágításában, Quantának káprázik tőlük a szeme. Azt is észreveszi, hogy a tetoválásos férfi legtöbb végtagja már nem eredeti, bár az övé jobban van álcázva, mint a kabátos társáé. Amikor közelebb érnek, a tetkós szó nélkül beül a vezetőülésre, és indítja a motort. A másik alak kinyitja Quantának a hátsó ajtót. A póni szomorúan néz be az emberekre szabott, kényelmetlennek tűnő helyre, és most először kezdi el igazán hiányolni a quadrotort, ami általában szállítja.

Fürge lábak futó lépteinek neszezése visszhangzik végig az épületen, és a következő percben, mielőtt még elindulhatnának, Ava újra Quanta sörényébe kapaszkodik.

– Nem kellene otthon lenned? – kérdezi a póni rosszallóan.

– Még nem fejezted be a történeted se – feleli Ava hasonlóképp számonkérően. – Nem engedlek el egyedül, mert akkor el fogsz tűnni.

Quanta ezen elgondolkozik. Még sohasem fordult vele elő, hogy eltűnt volna, de az sem, hogy valaki ennyire ragaszkodna a személyéhez. Kérdőn felnéz a kabátos fickóra, aki bármilyen érzelem nélkül tartotta eddig az ajtót.

– Tőlem jöhet – recsegi az alak. – Saját érdekedben, nem nézel se jobbra se balra, és nem nyúlsz semmihez.

Kigördülnek Metra szemetes, koszos aszfaltjára, és a kerület külső széle felé veszik az irányt. A feszült csendet vágni lehetne a járműben. Quantának nincs hangulata mesélni, Ava pedig hiába kérdezi a kabátostól, hogy mi történt a szemeivel, nem kap rá választ. Hamarosan úgy néznek ki mindannyian a jármű ablakain, mintha valami érdekeset látnának a lepukkant, fekete épületek helyett, mintha nekik szólnának a házak tetején ordító neonreklámok, és nem a belvárosba vezető autópálya forgalmának a fejük fölött. Nem mennek messzire, öt perces autóút után befordulnak két magas, romos bérház közti kihalt sikátorba, és kétszáz méter után megállnak az egyik épület rozsdásodó gazdasági bejáratánál. A punk frizurás elzárja a motort, kiszáll a járműből, magához vesz az anyósülésről egy rövid csövű Ithaca-Axiom shotgunt, majd kiül a motorháztetőre. A tetkói most egy erdőben haladó zebra csíkjaira hasonlítanak, hullámozva ugrálnak a testén, hogy rájuk nézni is rossz. A kabátos a hátsó bejárathoz vezeti Quantát és Avát, kinyitja a nehéz ajtót és előreengedi őket.

Egy tágas, félhomályos helyiségbe kerülnek, ami régen konyhaként funkcionált, most csupa por és kosz minden, a valaha csillogóan tiszta rozsdamentes acél felületeken vastagon áll a fekete lerakódás, a polcokon néhány rozsdaette, lyukas edény árválkodik. A terem egyes részei szakadt műanyag függönyökkel vannak elválasztva, ezeken is bőségesen akad a gyanús foltokból. Néhány, a környezettől merőben elütő műanyag kerti szék áll még odabent, az egyiken egy rikító öltönyt viselő, kalapos férfi ül. Rajta kívül még egy fiatal, ideges tekintetű, szőke srác sétál a teremben fel-alá, a kezében AKM-63 bullpup géppuska. Quanta elbizonytalanodik, egyikőjük sem tűnik úgy, hogy rá lenne szorulva a szolgálataira.

– Egy gyerek? – kérdezi az öltönyös köszönés helyett.

– A pónival járt – vonja meg a vállát a kabátos alak, és Avához fordul. – Nézd, cukorfalat, fogod azt a széket, beülsz oda a sarokba a fal felé fordulva, és nem lesz semmi bajod.

Ava egyre jobban kapaszkodik Quanta sörényébe, egyáltalán nem tetszik neki ez a hely, sem pedig az idegenek külseje. A szőke, géppuskás gyerek türelmetlenül lép hozzá, megragadja a kezét, és a mutatott sarok felé húzza. Odapördít neki egy műanyag széket, és beleülteti, hogy csak úgy nyekken.

– Semmi szükség rá, hogy erőszakoskodj vele – szól Quanta. – Segíteni jöttünk.

A rikító öltönyös férfi előrehajol a székében, így a tekintete nagyjából Quanta szemeivel kerül egy magasságba.

– Figyelj rám, póni – mondja neki színtelen hangon. – Én sem így terveztem a mai estém, de szükségem van a tudásodra. Ha akadékoskodás nélkül, kussban segítesz nekünk, és utána ezt az egészet kivered a fejedből, akkor senkinek sem esik bántódása. Ezen ötvenezer kredit van. – Elővesz a zsebéből egy fekete kártyát, és a póni melletti asztalra helyezi. – Nate rendes díja. Ezt tudom felajánlani a segítségedért.

– Nincs szükségem pénzre – rázza a fejét Quanta. – Ettől függetlenül is segítek.

– Akkor odaadod a kis barátodnak – emeli fel a nyomaték kedvéért a mutatóujját az öltönyös. – Az üzlet az üzlet, érted? Rám nem mondja senki, hogy az adósa maradtam.

Quanta nagyot sóhajt. Már tapasztalta, hogy egyes embereknek szokása direkt megnehezíteni az interakciójukat. Inkább a tárgyra tért.

– Hol a beteg?

Az öltönyös vigyorogva hátradől a székében, és int a szőke gyereknek. – Mutasd meg neki.

Quantát a sötétebb, műanyag függönnyel takart sarok felé vezetik. A sarokban egy hűtőpult áll, amiben valaha élelmiszereket tároltak. Most egy test van belegyömöszölve arccal előre, csak a lábai lógnak ki. A póni gyorsan megállapítja, hogy egy ideje már nem él, mivel minden része egyenletesen 5 Celsius fokos.

– Rajta már nem tudok segíteni – mondja Quanta értetlenül.

A szőke gyerek és a kabátos kihúzzák a testet a hűtőből, és fellendítik a közeli konyhapultra, ahol émelyítőt puffan. A meztelen háton megcsillan a fém. A halott gerincébe egy meglehetősen ritka, katonai neuroimplant van beágyazva.

– Nem is az a feladatod – feleli az öltönyös férfi. – Neked csak azt az implantot kell kiszedned belőle.

Quanta habozik. Még sohasem műtött halottat. Valahogy nagyon helytelennek tűnik neki ez az egész helyzet, amibe keveredett. Természetesen egy implantot kiszedni egy holttestből sokkal egyszerűbb feladat, mint beletenni egy élőbe, de mégsem érezi a sajátjának. Vet egy gyors pillantást Avára. A lány szerencsére tartja magát ahhoz, amit mondtak neki, és a fal felé fordulva, remegve ül a székén. A függönytől egyébként sem sokat látna a procedúrából, még ha erre fele fordulna, akkor se.

Quanta leveszi a medikitjét, és előhalász belőle egy szikét. Felemeli a patáját, és az implant széléhez illeszti a pengét. Bármelyik másodpercben azt várja, hogy a programozása letiltsa a műveletet, de semmi ilyesmi nem történik. Bár beleégetett kötelessége nem terjed ki halottakra, de ezek szerint semmi nem írja elő, hogy ne műthetne meg egyet.

Megejti az első vágást. Odakint ekkor dördül el az első lövés.

A lövésre a válasz egy sorozat 10mm-es hüvely nélküli lőszer egy M42-es okos gépkarabélyból kilőve, aminek a hangját Quanta álmában is felismeri. Innentől az események csak úgy értelmezhetőek, ha az időt Quanta a mesterséges idegrendszere által megengedett legnagyobb tempóra, tizedére lassítja.

Az öltönyös lassított felvételként mozdul, a székből, ahol eddig ült, az egyik konyhapult felé vetődik, hogy ott keressen magának fedezéket. A kabátos és a szőke gyerek Quantának követhetetlen tempóban veszi elő a fegyverét, mire a szemét odafordítja, már mindkettőnek a kezében van. A konyha nehéz fémajtaja megmozdul, de még mielőtt arasznyira nyílhatna, tépi is szét egy sorozat a 10mm-esből. A lövedékek a szőke gyerekbe fúródnak, aki máris harcképtelenné válik, a másodperc leteltével pedig halottá.

Az ajtó nyílik tovább, és Quanta most már látja is, ki áll mögötte, nem csak a fegyvere hangjából kell kitalálnia: Max az, a Hayabusa 112-es taktikai egységéből, ahol Quanta is szolgál. Teljes testpáncélt visel, a szemei kísértetiesen világítanak sisakja páncélüvege mögött. Quanta megfeszíti az izmait és ugrik, de neki is ugyanolyan gyors a tempó, mint az öltönyösnek – a tudata hiába követi a történéseket, reagálni nem tud rájuk.

A kabátos fickó villámként tér ki balra, hogy Max tűzívéből kikerüljön, ami valószínűleg a legtöbb esetben működne is, a Hayabusa azonban nem sajnálja a pénzt, ha implantról van szó. Egyszerre szólal meg a kabátos HK minigéppisztolya és az M42, Max a becsapódások erejétől a hátára esik, eltévedt lövedékei gellert kapnak a konyhapultokon és rozsdás serpenyőkön. Azután csend.

A kabátos alatt vértócsa növekszik, nem mozdul onnan, ahol földet ért. A rikító öltönyös fickó még a konyhapult mögé sem jutott el, a fél feje hiányzik – szerencsétlenségére éppen a szőke gyerek felé tartó tűzívbe került. Quanta a kötelességének engedelmeskedve Max felé fut, de a nagydarab férfi megúszta zúzódásokkal és horzsolásokkal, minden lövedéket felfogtak a kevlárba bújtatott páncéllemezek. Az ajtóban megjelenik Mirage, az arcába épített Ray Ban Pilot visor mögül gyorsan felméri a terepet, majd a karját nyújtja Maxnak, hogy az könnyebben talpra állhasson.

– Szia, Quanta – köszön a nő a póninak. – Minden oké? Már nem tudtuk, hol lehetsz. Hogy sikerült ennél a bűnbandánál kikötnöd?

Quanta nem figyel rá, még csak nem is köszön neki, amint meggyőződött Max állapotáról, sarkon fordul, és Ava felé fut. A lány a földön fekszik a széke mellett, egyik habkesztyűs tenyerét a nyakára szorítja, alóla vér bugyog elő. Quanta a patáját a lány kezére nyomja, miközben felméri az állapotát. A mellkasa bal oldalán is méretes lőtt seb tátong.

– Mirage, azonnal kórházba kell vinnünk – kiált hátra Quanta. – Lökd ide, kérlek, a medikitem.

Mirage közben szintén odaér, felemeli a csuklójába épített szkennert, és elhúzza Ava arca előtt. Lemondóan sóhajt, és feláll. A lánynak legjobb esetben is legfeljebb percei lehetnek hátra, ők pedig három sarokkal arrébb tették le a siklót, hogy ne keltsenek túl nagy zajt és feltűnést vele.

– Nincs biztosítása. Az egyetlen esélye az lenne, ha fél percen belül itt lenne érte a trauma osztag. Én nem tehetek semmit, sajnálom.

Ava már nincs magánál, a szájából is vér patakzik. Quanta könyörögve néz fel Mirage-ra.

– Tudod, hogy nem hagyhatom itt, ellentétes lenne az eskümmel. Legalább a kitet told ide.

Mirage Quanta mellé teszi a zöld duraplasztik ládáját, és kisétál az épületből.

A póni még kerek tíz percig a kislánnyal marad.