Sötét éjfél, sötét üzenet.
Sötét szavak közt pilácsot keresek.
Egy szellő halkan felsír, lombok közt legbelül.
Én is sötétben sírok, egyedül.

Búcsút int az ég, elszáll a jövő bábja,

Elmúlik a tér, az idő, lelkem minden álma.
 

Éjfélt ütött a közeli harang, itt az óra.
Az álom csábít, de úgy sem térhetnék nyugovóra.
Feladtad, mit közösen álmodtunk estéken át,

Feladtál. Nem is tudom, hogy eszméljek rá.

Önös érdek miatt sutba dobtad, mi mindent jelentett,
és vele kútba dugtad, ki csak téged keresett.

Te vagy a fény, mi kietlen éjen utat mutat.
Mi pillantásodra mindig, rögvest újra gyullad,

Már csak emlékképek a falakon,
ahogy beköszönt a sivár tél egy őszi alkonyon.

Így múlik az idő, így múlik az életem

így halványul el, szomorún s kéretlen…

Az éteri térrel egy hullámon rezonál lényem,
a mát még nem értem, a sorsomat nem kérem.
Én nem! Hisz már nincs amire várnék,
hiszen nélküled? Oh… hogy is élhetnék másképp?
Elporlik a ráció, széllel táncol a messzeségbe.
S én csak rohanok utána, Istenem add, hogy ne legyen vége…