Sötét az éjszaka, a hajnal még most várhat,
Alattomosan száll alá a ködös hold párlat.
Lágy zene szól, valami csendes blues,
Egyedül a rengetegben fel is út, le is út…

Mámoros lázálmok ringatóznak a légben,
Mi most vágy, az valóság volt régen,
Messze fut a boldogság, de lábnyoma megmarad,

Lelkünk olcsó szólamán minden hang elhamvad.

Nem tudom ki vagyok, nem tudom mi vagyok,
Élő, buzgó s létvidám , vagy por mi rég halott.
Egy régi pillanat egy új kort alkot,

s a végtelen éjben felcsengenek a hangok.

Egy öreg idegen penget egy balladát.

Melódiái felkavarják az őszi est avarját.

Keservesen sír a keze alatti lanton a húr is,

Mindennek vége már… így is, úgy is.

De belső valóm peremének vibráló legszélén,

Fellobban a láng a nóta legvégén.

„Játsszad azt, hogy szép az élet, nincsen bánatom,

Az égre festett délibábot már nem siratom”

Előkúszik egy régi emlék, ez tarja bennem a lelket

Egy szép emlék, ami minden álmomban kerget,

Egy hihetetlen dolog, mi a múltból adósság,

Sokszor nem is tudom hogy képzelet vagy valóság.

Egy mámorító kány, ki hirtelen megjelent,
Anno mellette a bú s baj, mind elszelelt,
Boldogságtól ittas kék szeme maga az igézet,
Csak haladtunk a semmin át, te gyönyörű ígéret.