Rövid novellák eltérő témákban, a scriptorium feladatai alapján.
Valahol félúton Ponyville és Canterlot között egy postakocsi robogott a rossz minőségű országúton teljes sebességgel a főváros felé. Négy egérszürke, izmos csődör húzta egyre csak vágtatva, pihenés nélkül, mögöttük feljebb és feljebb szálló porfelhő jelezte, merről jöttek. Odabent mindössze két egyszarvú kanca utazott, az egyik teljes erőbedobással olvasni próbált, a másik mindent elkövetett, hogy ebben megakadályozza.
– …Rettenet, én mondom, rettenet! – nyafogta a fehér szőrű.
Levendula színű utitársa ingerülten lapozott a könyvében.
– Micsoda szörnyűség, micsoda szörnyűség!
A másik csak csendben csikorgatta a fogait, a patáiban tartott kódex mögé bújva.
– Hát élet az ilyen? Hogy ezt kelljen elviselnem!
Most volt elég, az olvasó póni maga mellé csapta a kötetet, hogy csak úgy puffant.
– Rarity, kérlek szépen, fejezd be a nyivákolást! Nem tehetek róla, hogy pont most kell Canterlotba utaznod, amikor a vonatsíneket éppen felújítják. Megkértél, hogy kísérjelek el, itt vagyok, miért büntetsz engem?
– Ó, de hiszen úgy ráz ez a batár! Teljesen összekócolódik a frizurám, mire megérkezünk, és kék-zöld foltokkal leszek tele a folyamatos hánykolódástól! És, kedves Twilight, ha mindez nem lenne elég, még halálra is unom magam!
– Hoztam neked könyvet, az nem kellett, mert ilyen körülmények között nem tudsz olvasni – forgatta a szemét Twilight. – Nem akarsz velem játszani, és ha beszélgetni próbálok veled, a sopánkodáson kívül nem jut eszedbe semmi.
– Ugye, milyen borzalmas? És ráadásul ez az iszonyatos por, teljesen tönkreteszi a bőrömet is!
– Jól van, értem – nyögte Twilight megadóan –, várj egy kicsit, találtam itt egy varázslatot pont ilyen esetekre.
Morogva a könyvéhez hajolt, rövid ideig keresett benne valamit, majd felkiáltott:
– Áhá, meg is van. Azt mondja, hogy. „Emplando oishor ageta…" – varázsszavakat motyogott halkan, szarva izzani kezdett, és mire legközelebb felnézett, vele szemben már két, egymással teljesen azonos fehér egyszarvú ült.
A két Rarity pár pillanatig döbbenten méregette egymást.
– Jaj nekem, milyen rossz tréfáid vannak, Twilight! Azonnal tüntesd el! – kiáltott fel a bal oldali.
A jobb oldali csak pislogott.
– Micsoda szörnyű utánzat, egyáltalán nem hasonlít rám, beszélni sem tud!
– Miféle vicc ez, Twilight, csináld vissza rögtön! – jutott szóhoz a jobb láb felőli.
– Fujj, ez ismétel engem! Tüntesd el! Micsoda förtelem, jaj, hogy történhetett ilyen…
– Hagyd abba ezt a rémes sírást! Itt csak nekem van jogom kiborulni!
– Nyugi lányok, semmi baj, hol is van az a fránya varázsige… – Twilight elmélyülten lapozgatott, miközben a Rarity-k grimaszoltak egymásra. – Hopp, ez az. Várjunk csak egy picit, melyikőtök is az igazi?
– Természetesen én! – kiáltott a bal.
– Mit merészelsz? Én vagyok az igazi! – hápogott a jobb.
Twilight szemöldökét ráncolva gondolkozott, majd arca felderült.
– Van egy jó ötletem, hogyan is választhatnék, kit fogok elvarázsolni! Ecc-pecc-kimehetsz… – kezdte a mondókát, miközben felváltva két útitársára mutatott.
– Állj! – sikította ijedten a két Rarity.
– Nem döntheted el, melyikőnk az igazi barátod egy buta kiszámolóval! – így a jobb oldali.
– Miért nem? Hiszen tökéletesen egyformák vagytok, nem mindegy?
– Nekünk nem! – szólaltak meg egyszerre.
– Nem emlékszel, én voltam az, aki a Nagy Galopp Gálára azt a gyönyörű ruhát készítettem neked, még divatbemutatót is tartottunk!
– Ne higyj neki! Gondolj csak arra, amikor az Everfree erdőben a folyón nem tudtunk átkelni, csak miután a vízikígyónak feláldoztam a farkam! Én vagyok az igazi barátod!
– Te… Hazug! – kiáltott a jobb felőli Rarity, és a másiknak ugrott. Azzal a lendülettel át is nyúlt rajta. – Ha! most lebuktál, nem vagy valódi!
– Én? De hiszen itt se vagy! – a bal oldali is keresztül dugta egyik patáját a másik testén.
Mind a ketten visszahúzódtak, és durcásan méregették egymást a hintó ülésének két végéről.
– Nem értem, Twilight, hogyan téveszthet meg ez az imposztor. Egyáltalán nem olyan szép, mint én! – duzzogott a bal oldali.
– Akkor ezt csináld utánam! – szólt a jobb, és szarva felizzott. Twilight könyve lassan a levegőbe emelkedett.
– Ez is valami? – mondta a bal, az ő szarva is világítani kezdett, és nem történt az ég egy adta világon semmi.
A vesztes Rarity megvonta a vállát, és halk pukkanással eltűnt egy rózsaszín ködfelhőben.
Kerek fél percig csend volt a kocsiban, talán az út kezdete óta először.
– Igazán csalódtam benned, Twilight – kezdte Rarity hitetlenkedve. – Ilyen csúnya viccet játszani a legjobb barátoddal…
– Ne haragudj, csak kicsit fel akartalak vidítani. Legalább addig sem unatkoztál.
– Gonosz vagy, egyszerűen gonosz. Nem elég, hogy ebben a rémes szekérben kell sínylődnöm, még te is így viselkedsz. Ennél az utazásnál rosszabb soha életemben nem történt velem.
– Erről jut eszembe, láttam itt egy másik varázslatot, amivel talán feldobhatnánk a hangulatot…
– Jaj, csak azt ne! Megtanultam a leckét, köszönöm szépen, inkább befejezem a nyafogást és békén hagylak. Mit is mondtál, hoztál nekem is egy könyvet?
– Persze, parancsolj.
– Köszönöm.
– Nem tesz semmit.
Innen, a tetőről egész jó a kilátás – biztosan sokkal jobb, mint odalentről, a tömegből. A téren megszámlálhatatlanul sok póni nyüzsög, félelmetes, hogy senkinek nincs jobb dolga ezen a szép nyári délutánon, mint hogy idejöjjön beszédeket hallgatni. A kék sapkások próbálják őket a kordonok mögött tartani, több-kevesebb sikerrel, a pegazusokat úgy kell a föld közelébe terelni, mert folyton szárnyra kapnak. Néhány rutinosabb, merészebb, vagy egyszerűen csak vakmerőbb csikó felmászik a Celestia szoborra, hogy jobban lásson, a kékek arcán jól látható tanácstalanság ül, mitévők is legyenek. Elég rosszul veszi ki magát, ha az apróságokkal erőszakoskodnak, de mégis csak felháborító a rendbontás! Vezetőjük magában szitkozódva úgy dönt, hagyja őket játszani, hadd csüngjenek a monumentumról, mint érett gyümölcs a fáról, biztosan nem sértődik meg a látványon szeretett és jóságos hercegnőnk sem.
Aki természetesen majd csak az ünnepség megnyitójára fog megérkezni, bő tíz perc múlva. Lehúzom a fejem, ne vegyenek észre, épp csak a szemeim látszanak. Korán kellett indulnom, mert az őrök már ilyenkor senkit nem engednek a házakból ki-be járni. Figyelem a tribünt szemben, a tér túloldalán, már gyülekeznek a léhűtők, egyenruháik pompáznak, páncéljuk csillog, mintha egész éjszaka fényesítették volna. Probléma-arcot vágnak, mindennek a legjobban kell sikerülnie. A ceremóniamester patáiban ügyetlenül lengetett, hosszú listát elnézve percre pontosan megtervezhették az eseményeket.
„Sokáig éljen Celestia hercegnő" – ordítja a keresztben kifeszített hatalmas felirat. Zászlókból és transzparensekből egyébként sincs hiány, minden épület fel van lobogózva, rengetegen tartanak a nézők közt is üdvözlő táblákat a magasba. A jókora tér szélein álló ősi fákat szerpentinekkel tekerték körbe, rikító színkavalkádjuk a lent hömpölygő tömegre rímel.
Tekintetem a messze bal oldalt magasodó toronyra téved, órája szerint egy perc múlva kettő. Behúzom a nyakam, egészen lekushadok, barna vászontakaróm alatt úgy nézhetek ki, mint egy zsák, egy darab szemét, amit a munkások elfelejtettek. Tudom, hogy felettem pegazusok őrjárata húz most át, szemrevételezik a területet még egyszer, és bízom benne, utoljára. Szinte látom magam előtt a lenti készülődést: mindenki a kordonok mögött van végre, megadják a jelt, jöhet a hercegnő. Egy pillanatra megszűnik a zaj, mintha a rengeteg póni egyszerre venne levegőt, csak hogy fülsüketítő éljenzésben törhessenek ki.
Kikukucskálok, a várt látvány fogad, fehér hintó gurul most végig az emelvény elé, mindenki kedvenc hercegnője száll ki belőle, két egyszarvú kíséri személyes őrség gyanánt, szélesen mosolyogva, fenséges, leereszkedő tekintettel integet az ő népének. Ahogy sejtettem, kísérői szarvai izzanak, láthatatlan pajzsot borítva az uralkodóra. Éppen csak elhelyezkedik a felállított trónján, egy magas rangú tiszt hajol hozzá, valamit beszélnek. Rövid bólintás, egy intés, és kezdődhet a parádé.
Hosszú, tömött sorokban, díszlépésben menetelnek a térre az őrség legkiválóbbjai, főleg a kicsiket nyűgözi le a látvány, egyre-másra kérik szüleiket, vegyék fel őket a nyakukba. Tágra nyílt, csillogó szemekkel nézik, ahogy a büszke csődörök felsorakoznak a téren, éppen csak annyi helyet hagyva középen, ahová majd a légierő leszállhat. Magamban előre mosolygok: ez lesz ám a látványosság, srácok! Ilyen pici koromban én is imádtam, de sajnos most le fogok maradni róla. Fejemre húzom a pokrócot.
Száz szárny suhogása szisszen, ahogy a kecses pegazusok a levegőt szelve közelednek. Fegyvereiken, páncéljaikon hasra esnek a napsugarak, alig lehet rájuk nézni – képzelem el a látványt, amit számomra csak az ámuló tömeg csodálkozó kiáltásai tolmácsolnak. Acélozott patáik csattannak a kövezeten, ahogy földet érnek, mind szinte egyszerre. Én még várok.
Égzengés harsan a távolból, hangosan süvítve húz át a tér felett a híres műrepülő csapat, a Wonderbolts. Színes füstcsíkokat hagyva maguk után festenek szivárványt az égre, szétválnak, keresztezik egymást, hajmeresztő mutatványokkal kápráztatják el a közönség szemét.
Felnézni csak akkor merek, mikor gerjedő mikrofon sipítása csendesíti el a nézők seregét, valamit egy technikus buzgón tekerget, megkocogtatja ismét, most jó. Igen előkelő külsejű, öreg póni lép a pulpitusra, hogy beszédet mondjon. A hangosítók nem gondoltak a tetőkön tartózkodókra – például rám –, így csak szófoszlányokat sodor el hozzám a szél. Mély hangon, szinte dünnyögve beszél, akaratom összeszedem, hogy ne aludjak el rajta. Hála az égnek nem tart negyed óránál tovább, és átadja a helyét egy fiatalabb, pattogós, magas hangú illetőnek, aki messziről is jól láthatóan dicshimnuszt zeng a hercegnőről. "Éppen egy évvel ezelőtt… …megmenekített az örök sötétségből… …hálás pónik népe…" – veszem ki szavait a tömeg általános zúgása felett. Unom magam, nem érdekel a politika. Mit számít nekem, hogy melyik hercegnő kergeti az égre a holdat? Folyton ez a szövegelés az örök sötétségről. Nyilván Luna sem taszította volna romlásba saját birodalmát, csak átmeneti erőfitogtatás volt az egész. De nem értek hozzá, nálam hatalmasabb erők játszanak itt, jól tudom. Én csak egy eszköz vagyok, pont olyan, mint ami mellettem hever.
Közeleg az idő. Ismerem a programot, most jön az iskolások előadása, még Celestia beszéde előtt. Egyetlen töltényt tolok az űrbe, halkan csattan a závár.
Csikók vonulnak az emelvényre, műsorral készültek, rövid színjátékot adnak elő, közben egy társuk a cselekményt szavalja, vékony hangját repíti a szél. Egészen izgatott lesz a végére, közel hajol a mikrofonhoz, ahogy oldalvást néz társaira, így szavait még én is hallom.
…
Így űzte el ő a gonoszt,
Kinek terve örök sötét
Ünnepre gyűltünk össze most,
Zengjük hálásan a nevét!
Éljenzés.
A csövet letámasztom, szemem a távcsőbe mered. Ötszázharminckét méter választ el tőlük, jól tudom, kimértem. Enyhe keleti szél fúj keresztbe a téren, óvatosan két kattanásnyit tekerek az irányzékon.
A kicsik meghajolnak, és felsorakoznak arccal a hercegnő felé. Ő anyai arckifejezéssel köszönetet mond, majd nekilát ajándékokat osztogatni közöttük: mindegyikük kap valami apróságot, egy könyvet vagy talán mást, és két puszit.
Gyors pillantás a testőrökre: szarvuk sötét, a pajzs lent van.
Követem a célkereszttel, de alacsonyan tartja koronás fejét, ahogy a csikókhoz hajol, nem nyújtva tiszta célt. Közeledik a sor vége felé, még négyen lehetnek hátra, fogy az időm, kénytelen leszek lőni, hiába nem akarom a piciket eltalálni.
Három.
Patám a ravaszon, nyugalom száll meg, szívverésem lelassul.
Kettő.
Beszívom, majd lassan kiengedem a levegőt, a cső utoljára rezdül, mielőtt megállna az idő.
Nem mozdul a csikó mellől. A távcsőn keresztül rám néz? Az lehetetlen! Ajkain gúnyos, lesajnáló mosoly.
– Patkó kettő, ne lőj, ismétlem, ne lőj! – recsegi mellettem a rádió. Elrántom patám a puskáról, a feszültség kiszalad a testemből, szinte beesek a párkány mögé. – Akció lefújva, Lunának nyoma veszett! Nem tetszik ez nekem, tűnj onnan, hallod?
Még két perc sem telt el azóta, hogy magához tért, máris azon rágódott, vajon melyik lehetett az a mozzanat, ami felébresztette. Talán az a rettenetes dübörgés, ami egészen betöltötte körülötte a teret, annyira, hogy a dobhártyája hol kegyelemért könyörgött, hol pedig azzal fenyegette, hogy a következő percben egyszerűen kifolyik a hallójáratán? Vagy az is lehet, hogy éppen az a pillanatnyilag beálló csend tehetett róla, melyben felharsant egy kanca nagyon magas és vékony hangú, felettébb idegesítő nevetése, ami leginkább úgy szólt, mintha éppen elélvezne? Vagy pedig egyszerűen csak ez a csiklandós érzés tehet róla az orrában, amit a patáira nehezedő súly miatt jelenleg nem vakarhat meg?
Vagy az is lehet, hogy mindez együttvéve.
Kissé ingerülten szabadította ki az egyik mellső lábát, és cseppet sem kedvesen odébb pakolta maga mellé a kanapéra az ölében visszafogott mozdulatokkal táncikáló kancát, aki nem is nagyon tiltakozott emiatt, épp csak akkor adott hangot az ellenkezésének, mikor az egyensúlyát veszítve fenékkel előre lehuppant a földre.
– Au – nyiszogta affektálva, miközben kettőt csámcsogott a rágógumiján –, valami baj van, Weed?
Konkrétan semmi, most már semmi. Végre megvakarhatta az orrát, amitől egy sörényszálnyival máris jobb kedvre derült. Mikor a patáját elhúzta az arcától, fehér port pillantott meg rajta. Valószínűleg abból az anyagból származott ez is, amiből valaki a kanapé előtt álló pici dohányzóasztal üveglapjára takaros kis csíkokat rendezett el, nyilvánvalóan a melléjük dobott EquestrianExpress Diamond hitelkártya segítségével. Hevert még ott – látszólag teljesen indokolatlanul – egy-két ügyesen feltekert százbatkás bankjegy is, mint azt még mindig homályos látásával sikerült megállapítania.
De legalább azon nem kellett törnie a fejét, hogy hol is van. A stroboszkóp egyre gyorsulva villogó fényénél könnyen felismerhette a termet maga körül: a saját nappalija volt az, mégpedig a Patkó-öbölben, az óceán partján álló szerény nyaralójában. Vagy éppen telelőjében, ahogy vesszük. Ősszel húzta le a csíkot ide, hogy elvonulhasson picit a nyüzsgő világtól, na meg olyankor már Vanhooverben, ahol a palotája állt, egyre hidegebb van egyébként is. Sokkal kellemesebb volt a medencéjében napozni, és koktélokat vagy hideg sört kortyolgatni.
Na ja, a hideg sör. Az tehetett mindenről. Meg persze Peach, a házvezetőkancája. Járt már így máskor is.
Mindig azzal kezdődött, hogy kinyitotta a hűtőt, és kivett belőle egy sört. Azután még egyet. Ha Peach egy picit gondatlanabb lett volna, és esetleg a sör valamikor elfogyott volna, akkor sose fajulnának el ennyire a dolgok. Bár az is igaz, hogy akkor be kellene váltania a fenyegetését, és ki kellene rúgnia a kancát. Szar ügy lenne, gondolta, és vállat vont.
Kezdett egy picit hasogatni a feje a hangzavartól, ezért lassan feltápászkodott, ügyelve, hogy ne bukjon fel a földön heverőkben, azután elindult arrafelé, ahol valakik széttolták a méregdrága keményfa padlón a méregdrága, különböző ritka ragadozók bőrével kárpitozott ülőgarnitúráját (miközben nagyon remélte, hogy ezúttal nem hányta le egyiket se senki, mert a múltkor is fél évig tartott a lakberendezőjének, mire a megfelelő anyagokat megtalálta). A bútorok helyett most egy emelvény és néhány igen szerénytelen méretű hangfal foglalta el a fal mentén így keletkezett tér egyik részét, valamint egy csoport őrjöngve ugráló tökismeretlen póni a másikat.
– Tekerd lejjebb, Vinyl! – tett egy kudarcra ítélt kísérletet, hogy felhívja magára a pult mögött napszemüvegben bólogató neonszín sörényű kanca figyelmét, de az természetesen ebből mit sem észlelve továbbra is széles mozdulatokkal paraméterezte a zeneipari berendezéseit.
Most, hogy az ordítástól már a hangszálai is sajogtak, a robotlámpák őrülten kerengő fényében inkább megindult az ajtó felé. Mikor nagyjából sikerült betájolnia magát, gyors egymásutánban elsütött két telekinézis varázslatot: az elsővel a szoba világítását kapcsolta fel, a másodikkal a bömbölő hangrendszert csatlakoztatta le a villamos hálózatról. A beálló viszonylagos csendben az eddig emelt hangon beszélgetők nevetségesen hangosnak tűntek, a lendülettől az összes táncoló még megtette az utolsó két lépését, mint egy csapat dilis a bolondokházában, akiknek belülről szól a ritmus – azután a tekintetek felé fordultak, és felharsantak a szomorú tiltakozás általános hangjai.
– Jaaaj, ne csináld ezt, Weed! – kérték a legközelebb állók.
– A bulinak vége! – kiáltotta. – Mindenki húzzon haza, egy-kettő!
A tömeg egy hosszú másodpercig tanácstalan és kérlelő pillantásokat lövellt felé, majd pedig belenyugodva a döntésébe lassan a cuccaik vagy társaik után néztek, és máris sokkal halkabban beszélgetve szedelőzködni kezdtek.
– Azért jó kis parti volt, Weed – szólt neki egy csődör, akiről tippje sem volt, hogy kicsoda.
– Igen, máskor is szólj, ha ilyet rendezel, kedves… – búgta a mellette álló tépett sörényű kanca.
Nem mintha most szólt volna bárkinek is. Általában a tömeg csak úgy hívatlanul megjelent – vagy legalábbis józan énjének ez volt a benyomása.
De most nem vágyott másra, csak egy kis csendre, magányra és pihenésre végre. Hitetlenül nézett körbe a nappalija romjain: mindenfelé szétdobált műanyagpoharak, –tányérok, tárgyak, testek hevertek, Peachnek holnapra egy egész takarítóbrigádot kell felbérelnie, ha mindent az eredeti állapotába akar visszaállítani. Abba belegondolni sem mert, hogy a négy hálószobájában vajon mi fogadhatja… Úgy döntött inkább, beéri a friss levegővel és a csillagos éggel. Még a tömeg előtt megindult hát ki a nyaralójából. Az ajtóban persze azért odaszólt Brownie-nak, a testőrének.
– Akik nem bírnak a saját lábukon elvánszorogni egy óra múlva se, azokat hajítsd ki, légy szíves.
– Értettem, uram! – bólintott a barna csődör szigorúan, majd a mögötte kanyargó, pár tíz póniból álló sor felé fordult. – Hallottátok, vége a rendezvénynek, tűnjetek el szépen!
– De hiszen már tegnap óta itt állunk! – lépett ki a sorból Twilight Sparkle. Reménykedőn csillogó szemekkel felzárkózott mögé Celestia, Cadence és Luna hercegnő is. – Weed, egyszer már igazán beengedhetnél minket! – kérlelte a kanca.
Inkább ügyet sem vetett rájuk.
Ruganyosan ellökte magát a földtől, és a magasba emelkedett. Fölötte sötét és picit felhős volt az ég. Gyors, de mégis pihentető tempót diktált magának, míg egyre feljebb szállt. Mikor elérte a bárányfelhőket, kinyújtott patájával pajkosan végigsimított rajtuk, élvezte a hűsítő pára érintését. Miközben a fent ragyogó csillagokban, és a maga alatt elsuhanó, apró égitestekként fénylő településekben gyönyörködött, arra gondolt, hogy azért az alikornis létnek határozottan megvannak az előnyei.
Mindenki azt mondta, nem érdemes vele foglalkoznia – vagyis ez még az enyhébb vélemény volt, a „tök esélytelennel” a skála másik végén. Ráadásul úgy tűnt, minél öregebb volt az, akit megkérdezett, annál sarkosabban fogalmazta meg a véleményét, pedig pont a tapasztaltabb egyszarvúk segítségében reménykedett eleinte.
– Új varázslatot megalkotni nem olyan egyszerű, mint azt képzeli, kisasszony! – mondta neki Dr. Greyhat, a mágiaismeretek professzora, aki annak idején az akadémián az idézés tárgyat tanította neki, és még egy egész osztálynyi „semmirekellőnek”. – Csak a legnagyobb hatalmú egyszarvúak reménykedhetnek benne, hogy valaha is sikerrel fognak járni ezen a téren, mint amilyen például a híres Szakállas Starswirl mester volt! Ám még neki is igen hosszú évek teltek tanulással, mire egyáltalán eszébe jutott megpróbálnia. Lássa be, kisasszony, ön bőven nincs még azon a szinten… és nem hinném, hogy valaha is elérné.
Még most is fájdalmasan elfintorodott, amikor felidézte a professzor lesajnáló arckifejezését. Felért ez egy tőrdöféssel az önérzetének, és kicsit sem vigasztalta az a tudat, hogy az öreg megátalkodott hímsovinisztaként bizton hitte, minden egyszarvú kancának legfeljebb a konyhában szabad a varázserejét kamatoztatnia.
– Tök jó lenne, ha működne, Fliss.
Ennyi kis hümmögésre futotta Silverberrytől, a legjobb barátnőjétől is, akitől azért sokkal többet várt volna, hiszen eleve fiatalabb volt nála vagy három évvel, ráadásul folyamatosan olyan történetekkel fárasztotta, hogy például „milyen jó móka lehet medvévé változni! Én ha medve lennék, egész nap semmi más dolgom nem lenne, minthogy keresek egy kövér málnabokrot, és ki nem mozdulok onnan, amíg nem jön a hideg, aztán meg átszunyálnám a telet, meg a tavaszt, meg az őszt, nyáron folyton strandra járnék, és leharapnám annak a szemét Willnek a fejét, amikor legközelebb pofátlankodik."
Fliss csak megértően hümmögött meg bólogatott, sőt még a játékba is belement, és feldobott néhány jó ötletet, hogyan szúrhatnának ki Willel ha medvék lennének, pedig az egész tök értelmetlen volt, nyilván medveként marhára nem érdekelné őket, mit beszél érthetetlen nyelvén egy aprócska csődör.
Végül csak rá kellett döbbennie, hogy ebben a témában nem várhat lelki támogatást senkitől sem – és minél inkább egyedül maradt, annál jobban rágta belülről valami, folyamatosan arra uszítva, hogy lépjen végre. Végül is mennyire lehet nehéz? Egyszerűen csak nagyon nehéz, vagy egyenesen lehetetlen? Sohasem fogja megtudni, ha csak ábrándozik róla, nem igaz?
Egy szép őszi délután, miközben hazafelé sétált a Kacatboltból, a lábai teljesen önállósították magukat, és elvitték a könyvtár elé. Ha meg már ott járt, benézett az ablakon is. Hatalmas polcok között négy vagy öt póni olvasgatott odabent egy hosszú asztalnál. Ha már az ablakon benézett, gondolta, akár be is mehetne. Ha már bement, akár olvashatna is valamit új varázslatok létrehozásáról.
Fogalma sem volt, mekkora fába vágja a fejszéjét. Ha valaki (akinek ad is a szavára) előre megmondja neki, hogy életének következő másfél évének jelentős részét négy fal közé zárva fogja tölteni egy rakás poros, száraz papír, némi megszáradt és egy üvegnyi folyékony tinta társaságában, akkor talán hamarabb feladja. Legalább fél tucat zsákutcába futott bele, és csak a vakszerencsének köszönheti, hogy megtalálta a megoldást – na meg Starlight Carvernek, aki a városházán volt mágiaügyi szakértő.
Az is egy jópofa találkozás volt. Ült egy rakás diákkal együtt az asztalnál éppen azt méregetve, a három közül melyik könyvet is vigye haza, hogy az elejétől a végéig gondosan kijegyzetelje, amikor ráébredt, hogy valaki áll mögötte. Kíváncsian fordult hátra, és egy türkiz szőrű csődört pillantott meg, aki éppen elmélyülten tanulmányozta az asztalon kiteregetett könyveit.
– Nem veszem ám ki mind – szabadkozott, mert amúgy is kezdte úgy érezni, az összes mágiával foglalkozó könyvet hazavitte már (ami a szabályzat miatt sem lehetett igaz, hiszen ötnél több könyv nem lehetett nála egyszerre).
– Ne haragudjon! – lépett vissza a csődör. – Remélem nem tart tolakodónak, ha megkérdezem: a kisasszony neve nem Felicity esetleg?
– Ismer valahonnan? – hőkölt hátra Fliss.
– Nézzük csak, „A mágia története”, „Aspektusok megidézése”, „Erőpróba”, „Elemek és síkok”, „A komponensek használata a modern mágiában”, „Varázsvéset”, és még sorolhatnám… Ezek azok a könyvek, amiknek a cédulájára az utóbbi néhány hónapban rákerült az ön neve. Ha megengedi a feltételezést, ön vagy valamilyen mágiaelméleti vizsgára tanul nagy erőbedobással, vagy olyasmivel kísérletezik, amivel csak nagyon kevesen ebben a városban.
Az első ötletet épp Carver adta neki, pont, amikor a legnagyobb szüksége volt rá. Kevesen múlott pedig, hogy hagyja a fenébe az egészet, amikor a csődör lecsapta elé az asztalra az „Encyclopaedia Instincti” tizenötkilós példányát, amivel maga is szemezgetett már néhányszor, de eddig a könyv mérete mindig elrettentette.
– Nézze, ez már fél siker – mondta a csődör. – Ösztönös detektáló varázslatok, például ékkövekre. Ez olyasmi, amin elindulhat, nem igaz? Erre már lehet írni egy manifeszt transzkriptet, például verbálisra, ahogyan Dr. Haymane dolgozta ki a tézisében. Emlékszik, ugye?
Természetesen emlékezett, bár ráment egy hónapja is, mire sikerült megalkotnia a megfelelő igézetet, és akkor még nem volt sehol attól az anyagtól, amit keresett. Ez tűnt a legkeményebb diónak.
– Vasat? Miért éppen vasat? – kérdezte Carver. – Ha aranyat keresne, azt még teljesen megérteném, és tudnék is rá jó varázsigét ajánlani. Ezüstre szintúgy. De miért éppen vasat keres, kedves Fliss? Hiszen tiszta állapotban nem is fogja megtalálni, legfeljebb a különböző oxidált változatait, mint például a hematit. De hogy ne legyen olyan egyszerű a helyzete, a földkéreg is tartalmaz vasat…
De neki nem kellett semmiféle oxigén. Legfeljebb szén… egy egészen kis százalékban. És ez volt az a mozzanat, ami végül elvezette a megoldáshoz: a megfelelő tömeg és a tisztaság.
Szóval ismét tavasz volt, mikor Silverberryvel kiálltak a mező szélére. Előző nap Will biztosította őket, hogy valamit találni fognak a környéken, mert a legenda szerint az ük-nagyapja errefelé ásta el az összes vagyonát egy fémládában, hogy a hőn utált rokonai nehogy bármit is örököljenek utána.
Nagyon nem akart beégni a mutatványával, ezért otthon már egyszer kipróbálta, minden további nélkül sikerült megtalálnia a sörénytűjét. Elővette hát a nyeregtáskájából a háromágú, krómból készült, rúnákkal bőven díszített detektort, beletöltötte a keresendő mintát tartalmazó patront, majd két lábra ágaskodott, és egy picit imbolyogva a két mellső patájába fogta az alkalmatosságot.
– Ferri inveno! – kiáltotta, és izzó szarvval óvatosan megindult előre.
– Nem lehetne a varázserőddel fogni? – kérdezte Silverberry ártatlanul.
– Kell a materiális hurok és a pontos visszacsatolás – szűrte válaszul a fogai között, nagyon igyekezve, hogy hasra ne essen. Azért az agyába jól bevéste, a későbbiekben vagy az eszközön kell még finomítania például azzal, hogy kerekeket szerel rá, vagy fejlesztenie kell az egyensúlyán.
Igen erősen koncentrálva tett meg vagy ötven lépést az erdő első fáiig, azután visszakanyarodott, és egy újabb csík végigpásztázásának fogott neki néhány lépéssel arrébb. Silverberry kutyahűséggel követte az első tíz percben, azután egyre inkább kezdte elunni magát.
– Szerintem nem működik – vonta le a következtetést végül, és megállt.
– Várj csak… – dünnyögte Fliss. – Valamit mintha éreznék…
A detektor határozottan remegett a patái között, és úgy tűnt, nem csak attól, hogy már régóta szorongatta. Óvatosan behatárolta a helyet, ahol a legerősebb volt a rezgés, és gyorsan megjelölte egy karóval.
– Most pedig megnézzük, mit is találtunk! – kiáltotta izgatottan, miközben előkapta és széthajtogatta a két tábori ásóját, majd az egyiket barátnője vonakodó patái közé nyomta.
A föld sem bizonyult túl keménynek, és nem is kellett mélyre ásniuk, amikor egy nem túl nagy acéldobozra bukkantak.
– Will nagy-déd-ükfaterja nem lehetett túl gazdag, ha ekkora ládára futotta neki – mondta Silverberry, miközben Fliss megszabadította a dobozkát a rátapadt rögöktől, és éppen azt próbálgatta, vajon melyik irányba és hol nyílhat.
– Na majd most meglátjuk… – morogta, és elhúzott egy pici reteszt, amitől a láda teteje hirtelen felpattant.
Odabentről egy akkora szőrös pók ugrott elő, mint a patája, és ijedten végigfutott a lábán.
Fliss sikoltozva próbálta lerázni magáról, miközben azon imádkozott az éghez, hogy nehogy belemásszon a sörényébe, Silverberry pedig teljes beleéléssel ordított vele együtt, mintha csak az ő bundájában szaladgálna az a dög. Nem csoda hát, hogy az erdő szélén egy bokornyi póni majd megfulladt a röhögéstől – de szégyen és ugratás ide vagy oda: a detektor működött!
Eredetileg azt hitte, az öreg majd elvezeti Greenjay-hez, de minden jel szerint sikerült elbeszélniük egymás mellett, ami – tekintve a titkos kódrendszerük bonyolultságát – nem is volt nagy csoda. Fene ebbe az átkozott paranoiába, hát már senkiben sem lehet megbízni! De ha ez a tépett szőrű, kilencvenévesnek tűnő valaki mégsem Jay pónija, akkor vajon mi az, amit mutatni akar neki, milyen úttalan utakon kell követnie már vagy jó tíz perce?
Troth nem ismerte Baltimaret különösebben, csak amennyire az alatt a két nap alatt ki lehetett benne igazodni, amióta a Starchaser léghajón megérkezett. Jelentette ez a szállása, a Mareida hotel nagyjából félmérföldes környezetét, mivel messzebb merészkedni azt jelentette volna, hogy beér a romok közé, ahol a gyűjtögetők gyűjtögettek és a fosztogatók fosztogatták a gyűjtögetőket, valamint egymást. Az előtte galoppozó öreg is gondterhelten forgatta a fejét körbe, felcsapott fülei is a feszült figyelemről árulkodtak, de Troth egyre jobban elbizonytalanodott benne, vajon elkerülni szeretnék a romos utcák lakóit, vagy esetleg éppen hogy megtalálni egy csoportjukat? Bízott benne, hogy képes magát megvédeni a rongyokba burkolózott csőcselékkel szemben, de a feltűnést mindenképpen szerette volna elkerülni – nem tett volna jót a küldetésének.
Éppen egy domboldalon kaptattak felfelé, lassan térdig-szügyig gázolva a törmelék között. Az óvárosban járhattak, ahol hatalmas, pazarló anyaghasználattal felhúzott, régi épületek álltak még a bombázások előtt, és egy részük meglepő épségben meg is maradt, vagy legalábbis bizonyos részeik: nagyobb faldarabok, néha egész helyiségek. Ha hátranézett, láthatta maga mögött szürke-kék szalagként tekergőzni a Hoofesco folyó torkolatát is, ahol az óceánba ömlött. Érdekes, nem hitte volna, hogy ilyen magasra fognak felkapaszkodni, arról nem is beszélve, hogy csikókorából Baltimare-re egy nagy lapos síkságként emlékezett… Talán valamelyik földrengés túrhatta össze ennyire a földrajzát.
Az öreg váratlanul befordult két nyolcláb magas törmelékkupac közé, egy olyan helyen, ahol nyoma sem volt járható ösvénynek, és Troth egy pillanatra megijedt, hogy elveszíti a szemei elől, vagy esetleg épp most vetik rá magukat a fosztogató haverjai. De amint közelebb ért, egy sötét rés bontakozott ki a faragott márvány-kő-betondarabok-vasrudak kavalkádjából, ebben tűnt el a szedett-vedett póni megtépázott hátsó fele. Troth kíváncsian követte a félhomályba, és kisvártatva elakadt a lélegzete is.
Egy nagyobb teremben kötöttek ki, melynek falait ugyan kusza repedések borították a pókháló vékonyságútól egészen az olyanokig, amikbe a patáját is bedughatta volna, mégis meglepő épségben megmaradt. Egyedül az volt a zavaró benne, hogy valamitől az egész terem az oldalára billent, nagyjából negyvenöt fokkal elfordulva a vízszintestől, ezért padló gyanánt egy nagyon ferde falon kellett most végigaraszolniuk, fejük fölött az épület színezett, mozaiküveg oldalablakain áradt be a fény, a poros levegőbe színes fénypászmákat rajzolva. Fogalma sem volt, hova sikerült kilyukadniuk, talán a régi városháza lehetett ez, vagy esetleg egy könyvtár, bár semmilyen bútorzatot, sem polcokat, sem könyveket nem sikerült felfedeznie. Persze mind jól égtek, és hamar áldozatául eshettek a gyűjtögetőknek, emlékeztette magát.
A távolabbi végében a teremnek viszonylagos sötét uralkodott, és meglehetősen közel kellett merészkedniük, mire megpillantotta, mi is található arrafelé. A szemeinek igencsak sokáig kellett szokniuk a félhomályt, de még utána is beletelt három percbe, mire rádöbbent, mit is lát. A fal mellett ezernyi apró mécses pislákolt, a csillagos eget idéző hatást keltve, közöttük viszont különböző méretű, fából ácsolt, legalább póni nagyságú facsillagokat állított föl valaki. Mindegyik facsillag három, egymást keresztező gerendából állt, és összesen vagy hat darab lehetett belőlük szétszórva. Különös és bizarr látványt nyújtottak, mint valami ősi, pogány szertartás díszletei, melynek értelmét elnyelték az évezredek – és akkor még a pónit észre sem vette.
Márpedig az egyik kisebb facsillagról ráterített fekete rongyként egy póni lógott. Troth borzongó tudatában csak fokozatosan állt össze a kép: a sovány, csontvázszerű alak négy patáját rosszul megmunkált, de erősnek tűnő szögekkel verték át, így erősítve a csillag négy ágához, két szárnyát két fémkampó feszítette ki. Bundájába száraz, fekete vérpatakok tapadtak, feje előreesett, arcát eltakarta kócos sörénye. Valami rózsaszínes, nyúlós massza csöpögött a homlokáról, Troth néhány pillanatig azt hitte, talán agyvelő lehet, és már csak a gondolatra is gyengeség szállta meg a térdeit. Látott már felhasadt koponyát épp eleget, és egyszerűen képtelen volt hozzászokni. Azután észrevette a halvány derengést, és a póni szarvát átütő fémrudat, és akkor már sejtette, hogy csak a nyers, mágiából kikristályosodott metagél az, ami zselészerű tócsába gyűlve összekeveredett a vérrel a póni előtt a ferde padlón.
Viszont így már azt is tudta, kit lát, bár azt nem, hogy miért… Miért hozta őt ide az öreg. Kérdőre akarta vonni, így hát körbenézett, de az már néhány lépéssel hátrébb megállt, most lehajtott fejjel motyogott valami értelmetlen versikét maga elé. Troth nem találta igazán beszámíthatónak a viselkedését, ezért figyelmét újra a csillag felé fordította.
– Hercegnő… – szólalt meg vontatottan, saját maga számára is meglepően erőtlen hangon.
Nem bízott benne, hogy feleletet kap, bár hallott már róla, az alikornisok milyen döbbenetes sebekkel maradhattak életben. Éppen ezért majdnem hátraugrott, mikor a csillagról lógó póni feje megemelkedett.
– Borulj térdre a színem előtt, halandó! – parancsolta a hercegnő, és Troth kénytelen volt neki engedelmeskedni.
Hangjának acélos könyörtelensége szöges ellentétben állt a szája szegletében bujkáló őrült mosollyal. Troth elszörnyedve állapította meg, hogy az őt vizslató hatalmas szemek pupillái nem egyforma méretűek, az alikornis szemfehérjét pedig egyenesen mélyvörösre színezték az erőlködésben megrepedt hajszálerek. A kanca beesett arca halálfejre emlékeztette.
– Hercegnő, hadd segítsek… – mondta, bár általános magabiztossága most cserben hagyta, és fogalma sem volt róla, mit is tehetne. Talán hívnia kellene valakit? És az az eszelős öreg miért csak egyedül neki szólt? Ennyire nem érdekelt senkit az egyik eltűnt alikornis?
– Segíteni is fogsz! – kacagta a hercegnő csikorgó hangon. – De nem úgy, ahogyan azt tervezed. Itt az idő, hogy te is megvilágosodj! Nyisd ki a szemed, és nézz körül! Látod, amit én látok? Érzed, amit én érzek? Érted már, mit mutatnak a jelek?
Igen, Troth azt gondolta, érti. A fájdalom teljesen elvette a kanca eszét.
– Hívok segítséget, és leszedjük onnan – mondta, miközben patára állt. – Egy pillanat, és visszajövök…
A hercegnő kinyújtotta a nyakát Troth felé, teste megfeszült, arca vicsorgásba torzult.
– Maradj még, Troth – mondta neki síri hangon. – Én sem megyek ám sehová az idők végezetéig. Szenvednem kell a bűneinkért, és a szenvedésemmel meg kell váltsalak titeket. Csak így építhetek egy jobb világot!
– Ha jobb világot szeretne, hercegnő, akkor térjen vissza közénk, és vezessen minket – mondta ki az első dolgot Troth, ami az eszébe jutott, bár maga sem hitt benne, hogy ezzel egy csapásra bármi is megváltozna.
– Nem értesz engem – mondta a hercegnő köhögésszerű hangot hallatva, mintha jót mulatna. – Ennek a világnak már késő… Én a következőről beszélek! De mielőtt még az eljöhetne, az alikornisoknak meg kell bűnhődniük. Nézz csak szét, Troth, hány alikornist látsz? Elbújtak a gyávák, pedig a helyüket már előkészítettem.
Troth tekintete az üres facsillagokra siklott. Fogalma sem volt, mihez kezdjen ezzel az őrült kancával. Ha a saját akaratából van itt, akkor hiába próbálná leszedni onnan, csak visszamászna – vitázni vele pedig lehetetlen. Talán a legjobb, amit tehet az, ha egyelőre megjegyzi ezt a helyet, és megkeresi Greenjayt.
– Sajnálom, de nem értem, mit szeretne tőlem – mondta, miközben hátrált pár lépést.
– Érted te azt – vicsorgott rá a hercegnő. – Azt hiszed, Gabriel véletlenül hozott ide? Immár egyike vagy a tizenkét hírnökömnek, akár akarod, akár nem.
Troth tovább hátrált, majd mikor elhaladt a továbbra is magában motyogó öreg mellett, megfordult, és a kijárat felé sietett. Egy másodpercig nem akart tovább maradni, úgy érezte, épp egy átkot olvasnak rá, ami alól nem szabadulhat, ami gúzsba köti a szabad akaratát. A poros sötétség fojtogatta, ki akart érni végre a friss levegőre.
– Luna újra száműzte magát, ezért őt ne is keresd – kiáltotta utána még a csillagról lógó alak. – Találkozni fogsz viszont Celestiával. Le van gyengülve. Elém fogjátok őt hozni! Akkor azután végre felelni fog. Felelni fog mindenért, amit elkövetett, vagy ne legyen a nevem Twilight Sparkle!
Míg botladozva lefelé vágtázott a domboldalról, a gúnyos nevetés sokáig visszhangzott a füleiben – vagy már régóta csak a fejében szólt? Leült egy kupac törmelékre, nem törődve a környéken ólálkodó fosztogatókkal, patáit a füleire tapasztotta, de a csikorgó hangot nem zárhatta ki így sem. Tűnj innen, hagyj békén! – gondolta, és néhány jókora ütést mért a saját fejére, de hasztalan.
Mikor legközelebb elvette a patáit az arcáról, és felnézett, a nap már leáldozóban volt, erősen alkonyodott. Furcsa viszketést érzett a koponyája hátuljában. Tudta már, merre jár a másik tizenegy vadász.
És tudta már, hol van a préda.
– Hé, Bernie, voltál tegnap a meccsen? – szóltam bele a vállamon az egyenruhámról fityegő rádióba, miközben a patámban tartott zseblámpával körbefürkésztem egy sötétebb sarkot, mint utólag kiderült, nagyjából azzal egyidőben, amikor kikeltek a tojások. Idelent, a pincében hiába küzdöttek a falakra tessék-lássék felerősített, pislákoló villanykörték a félhomállyal, maradt bőven elég rés az épületgépészet csövei között, ahova az visszahúzódhatott. Nem mintha kerestem volna bármi specifikusat, sőt, ha már itt tartunk, éppen semmit sem szerettem volna találni, de a fényes kör, amit a lámpám a falakon húzott, adott némi támpontot a szemeimnek, ahova koncentrálhattam ahelyett, hogy egyre gyorsabban szedve a lépteimet végigrohanjak a kihalt folyosón. Éppen elég volt kiélezett idegállapotomnak az a kis sistergő csattanás, amit a rádió hallatott magából a vétel felépülését jelezve ahhoz, hogy összeránduljak.
– Aha, megnéztük Twiggel, asszem csak az első tíz percről maradtunk le az asszony hülyeségei miatt – felelte Bernie. – De nem volt nagy kár érte, te se sajnáld hogy kihagytad. Soha életemben nem láttam még ennyire bénán játszani a Wondercoltst, ez az új irányítójuk egy falábú balfasz. Legalább megittunk egy pár sört meg elpusztítottunk egy tonna pattogatott kukoricát. Szerintem ennél még a te estéd is érdekesebb lehetett.
Bernie jó kölyök volt, megpróbálta elterelni a figyelmem a meccsről, amit ki kellett hagynom. Az tény, hogy Spiral még zöldfülű játékosnak számított a ligában, de azért messze nem lehetett ráfogni, hogy falábú lett volna – meg amúgy is hallottam már melóba jövet, hogy izgalmas volt a játék, még akkor is, ha a Wondercolts 65-32-re kikapott.
– Na azt azért ne gondold – feleltem a fejemet rázva megszokásból, pedig tudtam, hogy nem láthatja –, nagyjából csak vigyázzban kellett állnom, amíg az a két kigyúrt kopasz lerakodta a ládákat, azután meg alaposan bezárni a déli kaput. De legalább legeltethettem a szemem kedvenc dokink formáin. Ő ellenőrizte az egészet, és hát hallod, rég láttam ennyire izgatottnak.
– Melyikre gondolsz, tudod, hogy nekem több kedvencem is van, veled ellentétben. Dr. Rosehip volt veletek? Szeretted volna, ha miattad izgulna annyira, mi? – recsegte Bernie távoli hangja a rádióból.
Mi tagadás, éppenséggel szerettem volna. Legalábbis még az elején, amikor ringó csípővel megjelent, és toporzékolva körbejárta párszor az új szerzeményeit. Arról viszont már kevésbé szívesen meséltem volna Bernie-nek, ami azután következett. Hogy milyen volt az arca, amikor a fuvarlevelet átvette, és elolvasta. Az egész nem tartott tovább egy másodpercnél, és simán ráfogom, hogy csak képzeltem, ha nem ég bele annyira a szemembe az a vigyor.
– De nem, rám se bagózott, a ládáival volt elfoglalva – feleltem inkább közömbös hangon. – Addig nem nyughatott, amíg fel nem cibáltam őket a békával a hármasba, és nem kerítettem egy feszítővasat, hogy lekapjam az egyik tetejét.
– Ne mondd tovább, fogadjunk, hogy tojásokat kapott! – szakított félbe Bernie.
– Azokat hát. Nem nehéz kitalálni, tényleg szereti azokat a nyavalyás hüllőket. Ennél sokkal érdekesebb, hogy milyeneket – tettem hozzá némi habozás után. Úgy éreztem, ha még egy percig magamban kell tartanom, ki fogok rohanni a világból. – Először, amikor lerámoltam róla vagy egy lábnyi polisztirolhabot, azt hittem, valamilyen kövek lesznek mégis a ládákban, éppen csak a súlyuk nem stimmelt volna. Ennyire tökéletesen sima felszínt még soha életemben nem láttam. De nem kő volt, hanem valami sokkal hidegebb dolog, mintha jéggé fagyott volna, érted? Pedig nem hűtőkocsiban hozták, hanem belülről volt hideg, érted?
– Nyugi, értem – jött a rádióból Bernie megrökönyödött hangja, ami ráébresztett, mennyire hisztérikus állapotba is kerültem.
– Nem volt teljesen fekete, hanem ilyen gyöngyházfényű csíkok tarkították, mintha kagyló héjából lenne – mondtam nyugalmat erőltetve magamra.
A tojás képe annyira élénken jelent meg előttem, hogy akár meg is érinthettem volna. Igazából volt még valami, de azt már tényleg nem mondhattam el Bernie-nek, akkora hülyeség. Az éjszakai megvilágításban tegnap úgy láttam, a tojás felszínén a minták mintha nagyon lassan örvénylettek volna. Nem, az nem lehet… Talán csak másképp esett rá a fény… vagy a belsejében mozgott valami.
– Fekete, gyöngyházfényű csíkokkal? – kérdezett vissza Bernie hitetlenül, gyanakvással a hangjában.
– Esküszöm, itt dögöljek meg, ha nem így volt! – feleltem sértődötten. Túl régóta dolgoztunk együtt, csak nem feltételezi rólam, hogy megőrültem, bármilyen hihetetlen legyen is, ami történt.
– Te most szopatsz, ugye? Hehe, jó vicc, hülyegyerek. Mesélj, honnan szerezted?
– Mit? – kérdeztem zavartan.
Megtettem legalább tíz lépést a folyosón, mire ráébredtem, hogy túl nagy a csend. Idegesen emeltem a patám a rádióhoz.
– Mit, Bernie? – ismételtem a homlokom ráncolva. Lemerült ez a vacak, vagy mi a fene? De a kis lámpa zölden világított az oldalán, szóval működnie kellett volna.
– Ott vagy, Bernie?
Ismét semmi válasz.
Kezdtem egy cseppet pánikba esni. Bernie jó gyerek volt, az alatt az öt év alatt, mióta együtt dolgoztunk, még egyszer sem fordult elő, hogy ne válaszolt volna másodperceken belül, ha hívtam, olyan meg végképp nem, hogy egy beszélgetés szakadjon meg kettőnk között. Kitolt volna velünk a technika ördöge? Ha az én rádióm nem is merült le, az övével még történhetett ilyesmi, bár általában mindegyik szerkezet töltődni szokott, amíg mi nem dolgozunk, és egy töltéssel kibírtak egy műszakot. Na persze, amennyire emlékszem, ugyanazt a négy rádiót nyüstöltük már évek óta, szóval bármikor tönkre mehetett valamelyik közülük. Ahhoz képest, hogy a munkaadóink mekkora létesítményeket és milyen berendezéseket pénzeltek, igazán nem fordítottak különösebb figyelmet a mi felszerelésünkre. Persze, kint voltunk a puszta közepén, fél órányi autóútra a legközelebbi várostól, a madár se járt erre, nemhogy illetéktelenek próbáljanak meg behatolni, a kerítésen díszelgő kiírásokra fittyet hányva.
Legalábbis ezzel nyugtattam magam, miközben kioldottam a pisztolytáskámon a csatot. Az esetek kilencvenkilenc százalékában elég az a tudat, hogy biztonsági őrök őriznek egy helyet, eszébe se jut senkinek odamerészkedni. Van azonban az az egy százalék, amikor pár életunt punk úgy dönt, próbára tesz minket, hátha nem vagyunk elég éberek, és hazavihetnek büntetlenül némi értékes zsákmányt. Hát erre most jól ráfáztak, ugyanis az épületbe a riasztó miatt nem léphet be senki más hajnalig, csak Bernie és én, az udvaron meg megtalálom őket, és akkor aztán részük lehet egy kellemetlen beszélgetésben. Főleg, ha bármit is csináltak Bernie-vel. Mit is mondott egy fél órája? Mintha a hűtőház környékét ellenőrizte volna…
Száműztem hát a gondolataim legmélyére a tegnap esti szállítmányt, és megacéloztam az akaraterőmet, néhány pillanat alatt azzá a géppé válva, akivé annak idején kiképeztek. Halk, puha léptekkel, mégis fürgén elértem a folyosó végét, és szinte felsiklottam a fémlépcsőn a kijáratig. A nehéz vasajtó dróthálóval beszőtt ablakán óvatosan kipillantottam, nehogy csapdába sétáljak, azután végigsimítottam patámmal az érzékelőt a falon, mire halk csippanással engedett a zár. Kiugrottam az ajtón, és bezártam magam mögött.
Odakint nem volt senki. Míg a falhoz lapulva a hűtőház irányába siettem, ismét nyugtázhattam, mennyire állott, és mégis hideg ilyenkor körülöttem a sivatagi levegő. Odafent az égen sötét felhők takarták el szemeim elől a csillagokat, így nem mondhattam meg belőlük, hány óra is van, de elmúlt már éjfél, és messze volt még a hajnal.
Mikor elértem az épület sarkát, kapkodva körülnéztem. Az udvaron senki sem járt, de a hűtőház árnyékosabb oldalával határozottan nem volt rendben valami. Csak amikor már félúton jártam a beton rakodótér másik vége felé, akkor értettem meg, mire is figyelmeztettek a szemeim. A hűtőház épületének a falán egy akkora lyuk tátongott, hogy két póni is kényelmesen átmasírozhatott volna rajta egymás mellett. A szolgálati fegyveremmel a patámban óvakodtam közelebb.
Szóval ezért nem szólalt meg a riasztó. Ajtón közlekedni manapság már nem divat? Egyenesen átmegyünk a falon?
A lyuk szélénél megtorpantam. A falat néhány milliméteres alumínium lemez alkotta, utána szivacsszerű, tépett rétegekben félpatányi szigetelés, majd még egy réteg fém. A peremnél jól láthatóan befelé hajlott az egész, mintha valami berobbantotta volna. Ezek mégsem mindennapi punkok lesznek, suhant át az agyamon, miközben már mozdultam, hogy belépjek.
Amint a lámpám fénye a földre vetődött, megtorpantam. Óvatosan lehajoltam, hogy közelebbről is megvizsgáljam a fal peremét. Egy fekete, törött cserépdarabnak tűnő valami hevert ott, elütve a beton és a fémszilánkok szürkeségétől. A patámba fogtam, és felemeltem, hogy közelebbről is megvizsgálhassam.
Fél centi vastag, patányi méretű lehetett, és az első benyomásom ellenére nem teljesen fekete. Gyöngyházszínű csíkok kanyarodtak rajta egyik szélétől a másikig. Elég koszos volt, alig ismertem fel. Megpróbáltam letörölni, és a hátuljáról egy tucatnyi hosszú, zöld szál maradt a patámban.
Pont olyanok, mint Bernie sörénye.
Falevelek halk susogása, amint átszalad közöttük a játékos szellő… Körös-körül a város távoli, délutáni morajlása, ezer beszélgetés, kiabálás, kocsik kerekének zörgése az egyenetlen, kövezett utakon… Csikók önfeledt, vidám kiáltásai… Erősen tűző napsugarak melege a szemhéján, langyos későtavaszi fuvallatok illata az orrában… Gyengéd, selymes érintés a vállán.
Halkan megreccsent a pad, mikor mellette újabb súly nehezedett a deszkára. Kinyitotta a szemeit, és felnézett az érkezőre.
– Mind itt vannak – szólt a kanca.
– Nem látok semmit – felelte hamiskásan mosolyogva. – Teljesen elvesztem tengerzöld tekintetedben.
A kanca elhúzta a száját, de szemei körül mégis vidámság bujkált. Sajnos nem élvezhette a látványát sokáig, mert társa egyik patáját kettejük közé emelve eltakarta az arcát, míg a másikkal a fejét a játszótér felé fordította.
Csak az arca fordult, miközben még mindig a kancát nézte. Puha érintését az állán igyekezett mélyen az emlékezetébe vésni. Kisvártatva a közéjük álló pata lejjebb ereszkedett, a mellette ülő egyszarvú a szemöldökét ráncolva nyugtázta, hogy továbbra is csak őt figyeli.
Nem tehetett róla: a megtestesült tökéletesség telepedett mellé. Magas volt, nyúlánk és kecses, akár ha hercegnő lett volna; fiatal és makulátlan, hófehéren ragyogó szőrrel. Mélybordó sörényén szivárványszín szilánkokra szakadtak a napsugarak; ilyenkor soha nem bírta eldönteni, a türkiz szálak csak a fénytörés játékának köszönhetők, vagy valójában is megbújnak itt-ott a többi között. Megismerkedésük második perce óta perzselő tűz hamvasztotta iránta belülről, de a kanca nem csak mérhetetlenül intelligens és szellemes társa volt az eltelt évek során, hanem egyben hideg is, mint a jégcsap.
De nem adta fel, rendületlenül próbálkozott minden nap, még ha csak annyit is sikerült elérnie, hogy éppen csak egy picit bosszantotta, vagy szórakoztatta őt.
Valami égszínkék száguldott át a látómezejének szélén, és csapódott be az oldalába nem túl fájdalmasan. Kénytelen volt hát elfordítani a tekintetét, és maga mellé nézni. Ott egy apró, szivárvány és kék színekben pompázó bolyhos gombóc csomagolta ki magát éppen fejjel lefelé a padon, ahova esett.
– Nyekk. Opp, jaj – nyögdécselte a gombóc vékonyka hangon. – Bocsi, uram!
A következő pillanatban már meg is feledkezett a felnőttekről, és anélkül, hogy egyáltalán előtte lábraállt volna, máris szárnyalni kezdett nyaktörő sebességgel, keresztül a játszótér légterében felállított karikákon.
– Nyiiiijjjáááóóóóódzsssss! – üvöltötte repülés közben a gombóc tökéletes beleéléssel.
Nem a pici pegazus volt az egyetlen furcsa figura, aki az alatt az idő alatt a játszótérre gyűlt, míg ő a semmittevést élvezte lehunyt szemmel. Egy csapat csikó játszott álmodozva a homokozóban, néhány sikongatva lógott a mászókákon vagy a hintákon, páran pedig úgy ütöttek el a tömegtől, mintha nem igazán fogták volna fel, mit is kellene csinálniuk egy ilyen helyen. Az egyik sárgás szőrű pegazus egy csapat hangyát figyelt ábrándos tekintettel, amint a tér közepén árnyékot adó tölgyfa törzsén masíroztak fel-alá, egy unikornis teljesen külön húzódva a többiektől a sarokban akkora könyvet olvasott, mint ő maga, és akkor még nem említette azt a puncsszínű kis kancát, aki körbe-körbe rohangászott a többiek között, és mindenkinek a patájába nyomott egy szelet homoktortát.
A csikók szülei a játszótér körüli padokon üldögéltek, és a többiekre ügyet sem vetve teljesen semleges témákról beszélgettek, olyanokról, mint például hogy mi lesz másnap az ebéd, vagy hogy tavaly nyáron milyen volt a termés.
– Ügyes – mondta elismerően, miközben a kanca felé biccentett. – Akarom tudni, hogy hogy csináltad?
– Te elmondod, mi alapján válogattad ki őket? – kérdezett vissza a kanca felvont szemöldökkel.
– Igazad van – hagyta inkább annyiban –, vannak olyan dolgok, amiket jobb nem feszegetni.
– És, most akkor hogyan tovább?
Ez volt az, amit maga sem tudott pontosan. Egészen idáig titkon olyasmiben bízott, hogy csak össze kell mindenkit gyűjtenie egy helyre, és máris bekövetkezik a csoda a szemük láttára – de ilyesmi, úgy tűnik, nem akart történni, már csak azért sem, mert mindannyian a kanca furcsa mágiájának hatása alatt állva kicsit tompábban érzékelték a világot maguk körül a szokásosnál. Azért ha más haszna nem is volt a kísérletnek, a tucatnyi csikó közötti csoportdinamikát így is nagyon tanulságos volt megfigyelnie.
– Valójában kettejükben teljesen biztos vagyok, és akad egy erős tippem a harmadikra is – szólalt meg végül elgondolkodva, inkább magának foglalva össze a tudását, minthogy a kancának mondjon valami újat.
– És a kettőben már benne van Celestia kis Csipkerózsikája is? – kérdezte a kanca, és prüszkölve legyintett egyet. – Eddig azt gondoltam, ennél azért pontosabbak a megérzéseid.
– Nézd, azért a feladat nem volt túlspecifikálva. A csikók gyakorlatilag mind nagyon őszinték egészen addig, míg rá nem jönnek, mennyire is hasznos dolog a hazudozás vagy a féligazságok mögé bújás, vagy milyen nehéz is elkapni azt a bizonyos sánta kutyát. Elképesztően nagylelkűek tudnak lenni, hiszen semmiért nem kellett megdolgozniuk, amijük van… És most mutass nekem egy olyan csikót, aki nem szeret teli tüdővel nevetni.
A kanca most csak hallgatott, és a játszadozó csikókat figyelte elmélyülten, mintha maga is épp a megoldáson dolgozna.
– Azért tudod, ezt a rózsaszínt nagyon-nagyon nehéz nem észrevenni – szólalt meg ismét, miután az említett csikó egy hangos „víííí!" kiáltás és egy ezerfogú vigyor társaságában elhúzott mellettük. – Ő az, akiben majdnem biztos vagyok.
– És melyikük az, akiben teljesen biztos vagy? – ráncolta a szemöldökét a kanca, míg az állát a patáiba támasztva előre hajolt, talán hogy közelebbről láthassa, mi zajlik a pici parkban. – A kis kék pegazus talán?
– Jó szemed van – felelte bólintva. – Teljesen kilóg közülük, nem igaz? Minél többet figyelem, annál biztosabb leszek benne, hogy rajta áll vagy bukik minden.
– Ez azért erős kijelentés, igazán megindokolhatnád.
– Hát jó, figyelj!
Felkelt a padról, és egy picit közelebb sétált a homokozóhoz, ami fölött most a kék pegazus körözött.
– Hsss-huss, nesze! – kiáltotta a csikó képzelt ellenfelével viaskodva.
– Dash kapitány, hozzám! – parancsolta neki vigyázzba vágva magát, egy picit játékosan eltúlzott hanghordozással.
A pegazus rögtön átlátta a játékban rejlő lehetőségeket, pillanatokon belül elhagyta a csatát, amit vívott, és lebegve megállt vele szemben, még tisztelgett is az apró patájával.
– Kövessen! – mondta a csikónak, és nagy komolyan elmasírozott a sarok felé, ahol a kis lila egyszarvú olvasta hatalmas könyvét. – Bemutatom Sparkle hercegnőt! Az ön feladata, hogy a hercegnőt, mint az equestriai trón várományosát megóvja a gonosz haramiák támadásától!
– Igenuram! – kiáltotta Dash kapitány, és máris szúrós szemmel nézett körbe haramiák után kutatva. Miután éppen nem látott egyet sem, lassan leszállt a homokba, és figyelmét Sparkle hercegnő felé fordította, aki még csak most kezdte észrevenni, hogy akaratán kívül részese lett a játéknak.
– Szia! – köszönt a pegazus próbálva egyáltalán oda nem illő hivatalos hanghordozást felvenni. – Az én nevem Rainbow Dash kapitány, én vagyok a te védelmeződ!
– Szia, én Twilight Sparkle vagyok, és csak nyugodtan szeretnék olvasni – felelt az egyszarvú gyakorlatilag fel sem nézve.
– Mit olvasol? – tudakolta Dash lanyha érdeklődéssel, de inkább a száját húzva.
– Éppen egy értekezést az elemi mágia materializációs metódusairól, és a felét sem értem – motyogta Twilight maga elé, teljesen elmélyedve a könyvében.
– Uncsi vagy, Twilight Sparkle hercegnő! – állapította meg Dash kapitány. – De nem kell aggódnod, ha véletlenül bármiféle haramia rád támadna, csak intened kell, és máris végzek vele!
– És ha inteni sincs időm? – kérdezte Twilight éppen csak fél füllel figyelve.
– Izé, akkor csak kiálts! – húzta ki magát Dash kapitány.
– És ha befogják a számat?
– Őőőőőő….
Dash kapitány annyira tanácstalannak tűnt, hogy a beállt csendre még Twilight is felnézett a könyvéből.
– Dash kapitány, a te dolgod az, hogy rám figyelj – oktatta ki a pegazust az egyik lábát az arca elé emelve. – Messziről kell észrevenned, ha veszély fenyeget engem, és azonnal közbelépni, mielőtt még megtámadnának!
– Na hát én is pont ezt mondtam! – felelte Dash kapitány picit sértődötten. Letottyant Sparkle hercegnő mellé a homokba, és elkiáltotta magát: – Gyertek csak, rablók, haramiák, elbánok én veletek!
– Dash kapitány? – szólította meg Twilight, miközben már újra a könyvébe temetkezett.
– Igen?!
– Ha így ordítasz, nem fogod meghallani a támadókat.
A kis pegazus elhallgatott. Keresztbe fonta a mellkasa előtt a patáit, és vicsorogva meredt mindenkire, aki csak a nagy játékban a közelükbe merészkedett. Sparkle hercegnő végre teljesen háborítatlanul olvasta a könyvét.
Amint a csikók játéka ilyen módon csendesebb fordulatot vett, jelentőségteljesen a kancára nézett, aki a padon előredőlve mérsékelt érdeklődéssel követte az eseményeket.
Ismét kihúzta magát, és tett néhány díszlépést, hogy a csikók figyelmét valamelyest magára vonja.
– Dash kapitány! – kiáltotta a kis pegazusnak. – Kémeink jelentették, hogy tévedés történt! Nem Twilight Sparkle a trónörökös, hanem Moondancer hercegnő! Azonnal helyezze át a főhadiszállását a cicás mászókához, és védelmezze a hercegnőt!
Azzal, mint aki jól végezte a dolgát, visszasétált a padhoz, és leült a kanca mellé.
Nem mintha a játszótéren történt volna bármi is. Rainbow Dash még mindig Twilight Sparkle mellett ült, és tekintetével igyekezett elijeszteni minden arra tévedőt.
– Nem hallottad? – szólalt meg egy idő után Twilight halkan. – A parancsnokod azt mondta, nem én vagyok a hercegnő.
– Ugyan! – legyintett Dash kapitány. – Ez csak azt bizonyítja, annak az ürgének vagy fogalma sincs, miket is hadovál, vagy a kémeinket félrevezették, hogy mellőled eltávolítsanak. De nem kell félned! Dash kapitány csavaros eszén nem járhatnak túl!
Míg a csikók csendben ültek tovább, ő a kanca arcát fürkészte felvont szemöldökkel.
– Nem mondom, hogy értem, mert nem mondhatom, hogy értenék hozzá… – vallotta be a kanca egy perc hallgatás után.
– Te mit tettél volna? Képzeld el, hogy katonásat játszol, és meg kell védened valakit.
– Gondolom, hanyatt-homlok rohantam volna végrehajtani a parancsot, bár bevallom, kiskoromban nem szerettem az ilyen durva játékokat.
– És így tett volna az ilyen korú csikók kilencvenkilenc százaléka, hiszen kinek jutna eszébe kifogásokat keresni, és miért? De Rainbow Dash nem. Őt nem érdekli sem a rang, sem a parancs, sem a játék. Ez a harmadik alkalom, hogy hasonló választás elé állítom, és még mindig csak egyetlen egy dolog érdekli.
– A hűség – bólintott a kanca. – Nem gondoltam volna, hogy éppen egy ilyen nehezen megfogható elemben leszel ennyire biztos.
– Magam sem hittem volna, és éppen ez benne a nagyon különleges – dőlt hátra a padon elégedetten, amiért társa ilyen jól követte a gondolatmenetét.
– És most meddig fog ott ülni?
– Hát, amíg meg nem unja, vagy el nem engedem… De amúgy roppant büszke fajta, szóval jobb, ha az utóbbi következik be hamarabb! – felelte nevetve, majd a patáját a szája elé emelve a csikók felé kiáltott: – Dash kapitány, légitámadás!
Alig mondta ki, a pici pegazus már a levegőben volt.
– Nyavalyás légi patkányok, mit képzeltek! Dash kapitány ellátja a bajotokat! – kurjantotta a kis kék gombóc, és máris ismét vad körözésbe és kiabálásba kezdett a karikák között cikázva.
Míg a játszótér tovább zajongott, ők hallgatásba burkolóztak. Nehezen találta volna ki, a kanca mire gondolt, talán a küldetésükön merengett el ennyire – neki viszont csak a kanca járt a fejében, és a csikók.
– Hiszel még a szingularitásban? – kérdezte a kanca véget vetve a hosszúra nyúló csendnek.
– Ha valahogyan meg fog történni, akkor egyik pillanatról a másikra – bólintott határozottan.
– Miből gondolod, hogy ő a kiválasztott?
– Nézd meg a dinamikájukat. Rá mindenki figyel, még ha nem is látszik. Először azt hittem, Twilight lesz az, de ő túlságosan magának való, és egy cseppet sem látványos. Dashre akkor is felnézne majd egyszer mindenki, ha nem lenne elem… teljesen a saját jogán.
– És hogyan fogod őket felébreszteni?
– Össze tudod gyűjteni mindőjüket egy helyre még egyszer?
– Nem hiszem… Talán egy részüket. A hercegnő sem engedné. Nem is sejted, mennyi energiámba került felülírni a kauzalitást, és most az entrópia visszaköveteli, ami jár neki.
– Akkor nem tudom. Érzem, a kirakós egy darabja még hiányzik. Addig is, amíg rátalálunk, figyelnünk kell őket. Figyelni, keresni, remélni, és szűkíteni a kört… mást nem tehetünk.