...melyben egy új utazás kezdődik, míg egy másik véget ér

 

 

- Hé, lányok, ne haragudjatok, csak egyetlen percet szánnátok rám? - kérdezte az unikornis erős déli hegyvidéki akcentussal, amikor megpróbáltak mellette elsétálni, és nagyon igyekezett úgy helyezkedni, hogy az útjukban álljon, és minél nehezebben kerülhessék ki. Sandy persze sejtette, hogy mit akar majd nekik előadni, és emiatt már előre húzta is a száját, mintha más eldobott zsebkendőjét szedetnék fel vele éppen. Vetett egy gyors pillantást a mellette megtorpanó Flissre, aki valószínűleg csak azért nem szólt oda még valami csípőset, mert volt annyira udvarias, hogy kivárja, hogyan fogja ő kezelni a helyzetet.

Körülöttük a peron egyébként is szokatlanul meg volt tömve gyanúsabbnál gyanúsabb alakokkal, akik a földön ültek fáradtan a szedett-vedett csomagjaik mellett, és most kíváncsian, talán egy csepp reménnyel pillantottak fel rájuk. Más se hiányzott neki, mint hogy ez az egész banda fellelkesüljön, és elkezdjen tőlük kéregetni! Így is éppen elég kellemetlen volt a helyzet, fogalma sem volt róla, ezek után hogyan adja be a barátjának, hogy egyébként minden más napon tökéletesen rendezett Cinnamon Creek állomása, csak éppen akkor nem, amikor ő elhatározza, hogy meglátogatja. El bírta képzelni, hogy a pályaudvar El Pintoban mennyivel kulturáltabban nézhetett ki ennél, pedig ő maga ezer éve nem járt arra, csak valamikor csikókorában, amikor osztálykirándulásra mentek. Kissé már homályosodó emlékei szerint, mire a vonattól a kijáratig elsétáltak, vagy három rendőrpárosba is belefutottak, igaz, valamelyik eldugottabb, a kijárattól messzebb lévő peronról indultak, hiszen kis faluból érkeztek.

Na és onnan még jó háromórányi kanyargós, zötyögős kocsiútra volt Vivia, ahol Flissék most laktak, és amit Sandy az eddigi beszélgetéseik alapján úgy képzelt el, mint egy színekben pompázó impresszionista festményt: takaros, fából ácsolt könnyűszerkezetes házikók, minden egyes ablakjukban illatozó virágládákkal. Szinte máris kedve lett volna visszaszaladni a pénztárhoz, hogy vegyen egy jegyet magának is, na de persze holnap hétfő, és neki dolgoznia kellett, nem hagyhatja így cserben mindenféle előzetes egyeztetés nélkül a szüleit.

- Szóval az van, hogy két napja indultam el Ford Duálezből, és elfogyott minden lóvém, pedig elhihetitek, nem is ettem egy falatot se azóta, a kártyám nem működik, a bankok meg természetesen be vannak zárva, nekem meg el kellene jutnom Canterlotig – folytatta a csődör valószínűleg felbátorodva azon, hogy megtorpantak, pedig Sandy csak nem szeretett volna keresztülgázolni rajta, vagy beugrani a sínek közé. Egyébként innen, közelről nézve akár azt is el tudta volna róla képzelni, hogy egyáltalán volt hitelkártyája, mert annyira azért nem tűnt hajléktalannak, mint páran a földön kuporgók közül. Egy árnyalatnyival szaturáltabb barna bundája volt, mint Sandynek, de piszoknak nem sok nyoma látszott rajta, és éppen csak annyi testszag lengte körül, amennyit két napi utazással egy fejlett hormonháztartású csődör simán összeszedhetett. - Úgyhogy, ha tudnátok kölcsön adni ötven batkát, akkor igazán…

Ez volt az a pont a póni monológjában, amikor Flissből egy prüszkölés társaságában hangosan előtört a nevetés.

- Ötven batkát? Nem vagy te egy kicsit telhetetlen? Eddig azt hittem, csak némi aprót szeretnél kunyerálni, de ötven batka az két napi fizetésem! Ráadásul annak a feléből is eljutsz Canterlotig.

Sandy a fülét lecsapva, nyakát behúzva lépett hátra a barátnője kitörését hallva. Eddig azt remélte, hogy nagyobb feltűnés nélkül megússzák a találkozót a csődörrel, most pedig legszívesebben a föld alá süllyedt volna.

- Tudom, igen – váltott át rögtön mentegetőzésre a csődör is, miközben védekezően maga elé kapta az egyik patáját –, de mint már említettem, két napja nem ettem semmit, és még csak félúton sem vagyok. Nem kéregetni szeretnék, csak kölcsönről van szó, visszaadom mind egy szálig, vagy ha  már a munkánál tartunk, szívesen le is dolgozom! Egész jól tudok rajzolni, ha a vonaton leszünk, készítek rólatok egy portrét, na mit szólsz?

Flissnek az arcára volt írva, hogy mi a véleménye erről az egészről, és Sandy biztosra vette, hogy a vonat érkezéséig alaposan ki is fogja fejteni azt, de váratlanul egy selymes fényű pata jelent meg a csődör orra előtt, rajta egy ragyogó tízbatkás érmével. 

- Tessék – fűzte hozzá szelíd hangon Silverberry, Fliss barátnője, akit Sandy csak tegnap óta ismert. - Tudom, hogy ez nem lesz elég, de majd mások kipótolják, vagy eljössz velünk El Pintoig, és ott újra szerencsét próbálsz.

- Köszönöm, ön egy igazi hölgy! - kiáltotta hálásan a csődör, miközben átvette a pénzt, és futólag egy gyors csókot is lehelt Silverberry patájára. - Akkor hát irány El Pinto, és ígérem, holnap reggel mindent visszafizetek! Csak legyen még nyitva a pénztár!

Miután a drappszín csődör elvágtázott az állomás épülete felé, Fliss összeráncolt szemöldökökkel és helytelenítőleg összeszorított ajkakkal Silverberry felé fordult.

- Bedőltél a meséjének? Csodálkoznék, ha találkoznánk még vele az életben… Bőven elég lett volna, ha adsz neki egy batkát, ha már ennyire nagylelkű szeretnél lenni.

Silverberry oda sem figyelt a dorgálásra, tekintete valahova Fliss háta mögé meredt. Sandy követte a pillantását, és a távolban, a délkeleti alkonyatban gomolygó sötét viharfelhők alatt, a végtelenbe futó sínek találkozásánál ő is észrevette az apró fénypöttyöt.

- Az a ti vonatotok lesz – mondta Flissnek. Közelebb lépett a barátnőjéhez, és megfogta a patáját. - Úgy sajnálom, hogy csak ennyit beszélhettünk. Ha egy hónapig maradtál volna, az sem lenne elég.

- Ugyan, legközelebb majd te jössz hozzánk – próbálta meg a kikezdhetetlen logikájával elvenni a  búcsú pillanatának szomorúságát Fliss, de Sandy látta a párásodó tekintetén, hogy őt is felkészületlenül érte ez a hirtelenség. - És különben is, elmentetted az azonosítómat, úgyhogy végre a hálózaton is tudunk majd írni egymásnak. Ne aggódj, nemsoká megint találkozunk!

Sandy mondani akart erre valami okosat, valami megnyugtatót, de egy hang sem jött ki a torkán. Valamiért úgy érezte, hogy soha többet nem fogja viszontlátni a barátnőjét. Pedig még a gondolat is butaság, tudta jól. Meg egyébként is, évek óta most találkoztak először, amióta csak Fliss elment egyetemre San Palominoba. Eleinte még ábrándozott róla, hogy hátha őt is felveszik oda, de nyilván képtelen ötlet volt, középiskolában is csak azért nem bukott meg, mert Fliss annyit segített neki tanulni, meg néha megcsinálta a beadandóit (persze direkt rosszul, nehogy túl feltűnő legyen a turpisság). Az évek múltával megszokta a barátja hiányát, és már egyre kevesebbet gondolt a régi szép időkre, amiket együtt töltöttek. Udvarias leveleket is csak félévente egyszer váltottak az utóbbi időben, ezért aztán teljesen váratlanul érte, mikor Fliss tudatta vele, hogy végre sikeresen lediplomázott (summa cum laude, a kis eminens! - nevette Sandy anyukája a hírre, mikor mesélte neki), és munkát is talált Viviában. Innen már csak egy bakugrás volt az ötlet, hogy fussanak össze ismét. 

Talán jobb lett volna, ha Fliss visszaköltözik a szüleihez a szomszédos Colt Springsbe, ahova suliba is jártak… hiszen akkor napjaik nagy részét újra együtt tölthették volna, mint a régi szép időkben. Csakhogy Sandy egészen biztos volt benne, hogy a barátnője soha többet nem fog oda visszaköltözni, és nem is hibáztatta emiatt.

Szipogott egy nagyot inkább, és elszakította a tekintetét barátjáról, majd Silverberryhez fordult. A kistermetű kanca olyan sovány volt, mintha egyszarvúnak szánták volna a szülei, de félúton meggondolta volna magát, szinte elveszett a nyurga Fliss mellett. Sandy jól végigmérte tetőtől talpig. Hát ő az, aki elfoglalta a legjobb barát pozíciót Fliss mellett az utóbbi időben! Nem haragudott rá emiatt egy cseppet sem, habár talán egy picit irigykedett. Mosolyogva nyújtott a lány felé egy patát.

- Örülök, hogy megismertelek, Silverberry. Kérlek, vigyázz erre a nagy maflára. Azt hiszi magáról, hogy mindenhez ért… csak épp az élethez nem.

Silverberry ellépett a felé nyújtott pata mellett, és szorosan átölelte Sandy nyakát. Egy hosszú másodpercig Sandy nem is tudta, mihez kezdjen a gesztussal, hiszen a kicsi kanca annyi érzelmet sűrített az ölelésébe, mintha csak gondolatolvasó lett volna, mintha kitalálta volna, milyen érzés lehet Sandynek legjobb barátnőből hirtelen visszaesni a második helyre. Érintése azt mondta, „ne aggódj, nem lopni akarok tőled, hanem inkább adni: immár hárman leszünk legjobb barátok”. 

Kedves ötlet volt, bár talán kicsit naiv, de azért Sandy végül barátságosan viszonozta az ölelést.

- Ne haragudj, hogy elrontottam a hópihés nyakláncodat… - súgta Silverberry.

- Ugyan már.

Sandy szinte el is feledkezett róla. A nyakláncot még a nagyijától örökölte. Egészen varázslatos egy szerkezet volt, azt mesélték a szülei. A nagyi fiatal korában elég volt benyomni a pici, szögletes, csillogó medálján a gombot, és máris apró, szállingózó, hol feltűnő – hol semmivé foszló pihécskék töltötték be a szobát. Mostanában már csak néhány halvány pöttyöcskére futotta tőle nagyjából patányi távolságban, de Sandy azért így is szerette. Tulajdonképpen Fliss vette rá, hogy mutassa meg Silverberrynek, aki állítólag bármit pillanatok alatt megjavított… Hát, a medált sajnos nem. A gomb benyomása után immár nem jelent meg semmi, hiába szöszölt vele az apró kanca egész délután.

A szerelvény ezt a pillanatot választotta, hogy sivítva-fújva, hatalmas menetszéllel bedübörögjön a kettővel arrébb üresen álló vágányra. Sandy egyáltalán nem számított rá, és ijedten rezzent össze az erős hangra. Egyre azon gondolkozott, hogy nem, még nem érhetett ide, hiszen percekre kellene még járnia a várostól, és egyébként is rossz irányból érkezett, ráadásul rossz vágányra. Cinnamon Creek állomásán kizárólag az egyes vágány volt használatban, és bár volt azon kívül még vagy három másik, azokat annál nagyobb gaz lepte, minél messzebb húzódtak az állomás épületétől. Akkor mégis miért futott most be az a hatalmas, mattfekete, maga köré bolyhos fehér felhőket lihegő mozdony vagy tíz páncélozottnak tűnő kocsival?

A legelső kocsiról, mielőtt még egyáltalán megállt volna, máris leugrott két tekintélyes méretű, izmos csődör, egyikük bordós árnyalatú, másikuk szürke, deres szőrű, fekete sörénnyel, utazóköpenyük magasra lebbent mögöttük, így Sandy meglepetten konstatálhatta, hogy mindketten állig fel vannak fegyverkezve különböző méretű lőfegyverekkel. Sisakot csaptak a fejükbe, és miközben kisereglett mögöttük egy csapat pegazus is a kocsiból, ők elindultak hátrafelé.

Sajnos Sandy nem bámészkodhatott sokkal tovább, mert Flissék vonata már olyan közel járt, hogy az állomás személyzete megkért mindenkit, hogy lépjenek egy kissé távolabb a sínektől. Szükség is volt az elővigyázatosságra, mivel szinte mindenki, aki az állomáson várakozott, most az imént befutott szerelvényt bámulta, páran még a két vágány közötti kerítésig is elmerészkedtek, hogy jobban lássanak, őket kellett most visszaterelni. Mire Sandy és a barátai újra a furcsa mozdony felé fordulhattak, addigra már a két csődört elvesztették szem elől egy halom egyenruhás földpóni takarásában.

- Éppen idejében, amint látom – szólalt meg mellettük egy idegen hang, pontosabban néhány perccel ezelőtt már hallhatták egyszer: a kunyeráló csődör csatlakozott a társaságukhoz, patájában egy hosszúkás papírra nyomott jegyet lobogtatva vidáman. - Ha lekésem a vonatot, esküszöm, inkább nekivágok gyalog, minthogy megvárjam a holnapit.

- Ejj, miért ilyen sietős az úrnak, hogy még pénzt sem hozott magával? - kérdezte élesen Fliss.

- Nézd, én nem akarok senkit sem ok nélkül ijesztgetni, meg különben sem tudok semmit, egyszerűen csak szörnyen rossz érzésem volt – vonta meg a vállát a csődör. - Ha ennél többet akarsz, akkor kérdezd meg őket – biccentett a fejével a harmadik vágány mellett sorakozó egyenruhások felé.

- Miért, mi van velük, kik ők? - kérdezte Fliss, de a csődör már nem rá figyelt, a hangját elnyomta az érkező gyorsvonat fékjeinek csikorgása.

Az óriási, csillogó gőzmozdony félelmetes robajlással húzott el tőlük pár lábnyira egyre lassulva, majd követte még vagy három kocsi, végül amikor a negyedik Sandy és barátai elé ért, a szerelvény néhány elhaló nyikkanással és csörgéssel megállt. Rögtön az ajtókhoz tülekedett mindenki, aki eddig a peronon várakozott, mintha lemaradhatnának valamiről, ha nem sietnek, és Sandy amikor felnézett, meglepve látta, hogy egyébként ez a megállapítása nem is állt olyan távol a valóságtól. A kocsi ugyanis nagyrészt tömve volt, éppen hogy csak nem lógtak ki az ablakon a pónik. 

- A végéhez, legyenek szívesek! - kiabálta egy őszes szakállú, a vasút egyenruhájában feszítő csődör, de a hangját nagyrészt elnyelte az utasok zsibongása. - Ott több hely van!

- Csak tudnám, mi a fenének vetettek velünk helyjegyet… - dühöngött az orra alatt Fliss, mire Silverberry csitítólag a vállára tette a patáját.

- Hölgyeké az elsőbbség! - ordította teli tüdőből a drapp egyszarvú, aki eddig mellettük álldogált, és elindult a legközelebbi ajtó felé, menet közben lökdösődéssel és szitkozódással törve utat maga előtt, miközben Flissék felé integetett, hogy jöjjenek már. - Engedjék előre a hölgyeket! Mi van, uram, maga megsüketült?! Vagy olyan rohadt fontosnak érzi magát, hogy ennyire siet? Engedje már előre a hölgyeket, a mindenit!

Sandy hátrébb lépett, hogy ne legyen útban, miközben Fliss egy bocsánatkérő pillantást küldött felé, Silverberry pedig félszegen integetett, és követték a csődört a morgolódva szétnyíló tömegen keresztül. Az ajtóban az egyszarvú előreengedte őket, majd természetesen maga is felpattant a vonatra, egy utolsó, cinkos kacsintást dobva Sandy felé. Sandy csak a szemeit forgatta – le merte volna fogadni, hogy a csődör csak a saját pecsenyéjének sütögetése végett lett hirtelen ennyire előzékeny, és lám, igaza is lett. A kocsiban viszont félhomály volt és hatalmas tömeg, ezért egy apró darabkát sem sikerült megpillantania a barátaiból többet, miután az ajtó elnyelte őket. Szomorúnak és üresnek érezte magát, mintha máris mérföldekre járnának, pedig biztosan itt álltak tőle néhány lábnyira, az ablakok mögött, amik most csak az állomás fényeit tükrözték vissza. Észre sem vette, hogy ilyen tempóban ment le a nap, hosszú, fekete árnyékokat ragasztva a peron oszlopaihoz. 

Akár indulhatott is volna haza, de azt még meg akarta várni, hogy a vonat kifusson, hiszen attól, hogy ő nem látja őket, még Flissék lehet, hogy látják őt odabentről. Amúgy is, amekkora tolongás volt, azon se lepődött volna meg, ha a vonat sohasem indul el. Végül aztán az állomás személyzete csak megkérte azokat, akik már percek óta hiába várakoztak, hogy egy patányi helyre beszuszakolják magukat, hogy ugyan várják már meg a következő vonatot, és a szerelvény elindult. A figyelmeztetések és a kiabálások ellenére néhányan felkapaszkodtak a kocsik közé is, meg a vonat végére az ütközőkre, de így is vagy húsz póni maradt az állomáson, akik beletörődve roskadtak le a poggyászuk mellé a peronra, mint akik úgy döntöttek, hogy most már itt fognak lakni életük végéig. Jó, ez talán kicsit túlzás volt, gondolta Sandy, de holnap reggelig biztosan maradniuk kell, ugyanis ez volt az utolsó vonat mára.

Vetett még egy kíváncsi pillantást a harmadik vágány felé is. Ott még mindig a páncélvonat sötét, csendes tömbje várakozott, időközben mintha teljesen leállították volna, nem eregetett már párapamacsokat maga köré, csak nagy ritkán szisszent egyet-egyet az állomáson beálló csendben, vagy pattogtatta az éppen kihűlő fémlemezeit. Az egyenruhások is eltűntek mellőle, Sandy hiába kereste őket az állomás körül. Úgy tűnik, ezek is nagyon siettek. Ma mindenki nagyon sietett valahova, ami egyáltalán nem illett Cinnamon Creek mindennapos, álmos kisvárosi hangulatához. 

Mikor kilépett az állomás területéről a Kővirág sorra, az utcán szabadon száguldozó keleti szél alattomosan bekúszott a ruhája alá, kisöpörte a meleget a szőrszálai közül, és Sandy megborzongott. Orrát távoli ózonszag és esőillat töltötte be, mire vetett egy pillantást az égre. Úgy látszik, neki sem lesz ideje andalogni hazafelé, ha nem akar megázni: az eső már csak néhány mérföldre lógatta a lábát. Ősszefogta a nyakán a kardigánját, és megszaporázta a lépteit. A sarkon a bezárt virágüzlet mellett ösztönösen fordult be, vitték a lábai, anélkül, hogy egyáltalán figyelt volna rá, merre is megy, hiszen az állomástól a hazafelé vezető utat ezeregyszer is megtette már, míg a közeli Colt Springsbe járt iskolába.

Nem meglepő módon Flissre gondolt, meg arra a sok mindenre, amiről beszélgettek. Élhetetlen egy csaj! Hogy a túróban volt képes elvégezni kitűnő eredménnyel az egyetemet, és utána elköltözni egy ilyen apró helyre, mint Vivia? Ő biztosan maradt volna San Palominoban, ha megteheti. Az aztán város volt a javából – legalábbis úgy hallotta, bár még sosem járt ott, csak egyszer átutazóban, Canterlot felé. Talán Fliss családjához lehetett köze, vagy egyszerűen csak ahhoz, amit már ezerszer volt alkalma megfigyelni: a barátja nagyságrendekkel jobban értett az elméleti dolgokhoz, mint a gyakorlatiakhoz. 

Egyébként az elbeszélések alapján Vivia sem volt alapvetően rossz hely. Egy rakás kedves földpóni és egyszarvú élt ott, na meg Fliss elmondása szerint hatalmas volt a könyvtár, ami valószínűleg minden egyszarvúnak baromira fontos szempont. Jó, legalábbis az ilyen szemüveges penészvirágoknak, mint Fliss. Munkát meg egy rúnavésőben vállalt, egy igen öreg, reszkető lábú egyszarvú mellett, mint gyakornok. Sandynek sok fogalma nem volt róla, mit is kell csinálni egy rúnavésőben, ugyanis még csak hasonló helyen sem járt, bár állítólag Colt Springsben volt egy. A barátnője magyarázott ugyan valamit, de ő gyorsan elveszítette az érdeklődését a szakszavak hallatán, nagyjából annyi maradt meg benne, hogy a műhely bevételének nyolcvan százalékát a környékbeli gazdák különböző szerszámainak törhetetlenné tétele teszi ki. Persze nem örökre, ó, nem, az rosszat tenne az üzletnek – előbb vagy utóbb elfogynának a vésendő szerszámok, amikor már mindegyik törhetetlen. Fliss szerint nem ez volt az indok, hanem valami inak… inekval… szóval valami fura kifejezés, amit csak az egyszarvúak értenek, és a lényege az, hogy sose fogyhatnak ki a munkából miatta.

Milyen fura volt most a munkára gondolni! Teljesen el is feledkezett róla, míg a barátnője náluk vendégeskedett. Erre a pár tucat órára megint középiskolások voltak mind a ketten, mintha el sem telt volna az a négy év. Ugyanott folytatták a beszélgetést, ahol annak idején abbahagyták a nyári szünet végén, mikor Fliss utoljára náluk járt, felelevenítették a régi kalandokat és csínyeket, sorravették, hogy  melyik osztálytársukkal vagy tanárukkal mi történt… Amiről Sandy egyébként sokkal kevesebbet tudott, mint szerette volna, hiszen a legtöbb csikó colt springsi volt, így csak akkor találkozhatott velük, amikor be kellett mennie vásárolni, vagy esetleg apukáját vagy a bátyját kísérte el valamelyik fuvarján. Cinnamon Creekben a régi osztálytársaik közül csak Drab Jolt lakott, aki a családi földműves vonalat vitte tovább, és annyira unalmas életet élt, hogy említésre sem volt méltó, meg a Cream ikrek, akiket annak idején mindenki utált, mert eléggé fent hordták az orrukat, és Sandynek be kellett látnia, hogy nagyon szívesen köszörülte volna rajtuk a nyelvét valamilyen jó szaftos pletykával, csakhogy két és fél éve elköltöztek Canterlotba, és semmit sem hallott azóta felőlük.

Egy váratlanul megszólaló, közeli, zúgó hang szakította ki a gondolatai közül, ahhoz hasonló susogás, amikor a szél egy erdő fái között rohan keresztül, csakhogy közel s távol nem volt erdő, legfeljebb néhány csenevész cserje a városka körül hullámzó pusztában. Sandy felkapta a fejét és körülnézett, de a hang amilyen hirtelen érkezett, úgy meg is szűnt, ő pedig egyedül maradt az alkonyatban az utcán. Gyanakodva pillantott körbe, meg be Cherryék kerítése mögé, ami előtt éppen állt, hátha azok a rossz csikók próbálnak vele valamilyen tréfát űzni, de nem látta őket sehol. Pedig mire is emlékeztette a hang? Már nem is nagyon tudta felidézni. Lehet, hogy valaki csak odébb húzott valami nehezet valamelyik udvarban? Lassan meggyőzte magát róla, hogy a füle megcsalta, és ismét elindult az utcán, amikor a hang megismétlődött.

- ...szt, tesz… - szólalt meg valaki közvetlenül mellette –, … nem műk… ...ez a sz…

- Ki az?! - kérdezte, miközben gyorsan hátralépett. A szeme mintha káprázott volna, néhány bizonytalan fényfolt úszott el előtte. - Ne szórakozzatok, ez rossz vicc!

Hátrálva körbeforgott maga körül vagy kétszer, azután engedett az idegei késztetésének, és vágtázni kezdett hazafelé. Egy sarokkal odébb hátrapillantott. Az utca üres volt, ő pedig egyre inkább hülyének érezte magát, amiért így megijedt. Jó, de még soha életében nem történt vele ilyesmi! Igaz, most túl sok idegennel találkozott az állomáson is, azoktól meg bármi kitelik, főleg, ha egyszarvúak – azoknak a mágiái között sohasem ismerte ki magát, és ezidáig csak egyetlen példánnyal találkozott közülük, akiben száz százalékig meg lehetett bízni. Kényelmesebb tempóban galoppozott hát tovább, miközben azon merengett, hogy el sem kellett volna futnia. Nem volt már gyerek, szívesen bevert volna egyet annak, aki megtréfálta. Talán vissza is fordul, és megteszi.

Mikor a házuk elé ért, automatikusan nyitott be a kapun és lépett a sötétedő kertbe, ahol a fűre hosszú fénycsíkokat festett az előszobából kiszűrődő lámpafény. A biztonság kedvéért alaposan hátranézett, bereteszelte maga mögött a kaput, majd megindult, el a bátyja régebbi, most használaton kívüli teherkocsija mellett. A ház oldalában a generátor a szokásos vidám zöld lámpácskáival hunyorgott felé, és halkan zümmögött. Őt magát mindig megnyugtatta a nagyjából póni méretű, gömbölyded szerkezet, bár az anyukája tartott tőle, szerinte nem volt „természetes”. Állítólag még Sandy nagyapja vette egy griff vándorkereskedőtől, és azóta is kifogástalanul működött: néha benyelt magába egy kis esővizet, duruzsolt, kellemes meleget árasztott még éjszaka is, mint egy napon felhevült szikla, és működtette odabent a lámpákat meg a jégszekrényt. Valószínűleg az anyukája is jobban megbarátkozott volna vele, ha nem kanyarogtak volna belőle vastag kábelek a kerten keresztül a szomszédokhoz, akikkel együtt használták.

Az előszobába belépve rögtön szembetalálta magát az anyukájával, aki az asztalra lepakolt nyitott könyvből és a rajta heverő olvasószemüvegből ítélve a kapu nyikorgó hangjára kelhetett fel az imént a kanapéról, ahol eddig olvasott. A kanca a homlokát ráncolta, nyugtalannak tűnt.

- Apádékkal nem találkoztál? - szegezte Sandynek a kérdést köszönés helyett szinte azonnal, ahogy meglátta.

- Azt hittem, már itthon vannak – felelte rá Sandy zavartan. Elvileg ma kellett volna megérkezniük a bátyjával a Ford Duález melletti Rust farmról, ahova szerszámokat szállítottak. Általában úgy időzítették az útjaikat, hogy a sötétedés már otthon, vagy egy motelban találjon rájuk; most ráadásul azt ígérték, hogy már kora délután hazaérnek, mert Sandy bátyja holnapra is bevállalt egy fuvart Colt Springs felé, ami előtt ráfért volna egy kis pihenés, ráadásul a papírmunkát elintézni is beletelt általában néhány órába.

- Remélem, jó okuk van késni, teljesen kihűlt már a vacsora is – zsörtölődött a kanca, bár a hangjából kihallatszott egészen enyhén az aggodalom. Visszacsoszogott a kanapéhoz a papucsában, és az orrára helyezte az olvasószemüvegét, szokás szerint úgy, hogy azért fölötte kilásson. Így, lehajtott fejjel, a szemüvege fölött pislantott vissza Sandyre. - A barátaidat kikísérted?

- Persze, anya – felelte Sandy. - Máris hiányoznak. Azt hiszem, holnap be is megyek a kávézóba, és küldök Flissnek egy üzenetet. Hogy fog nézni, amikor hazaér!

Az anyukája csak a fejét csóválta erre az ötletre.

- Hova rohantok ennyire, ti fiatalok? Már mindenre ezeket a masinákat használjátok. Miért nem elég, ha a pegazusokkal küldesz neki levelet? 

- Anya, az már majdnem négyszer annyiba kerül, és csak napok múlva ér oda, ha egyáltalán! - mosolygott szülője elmaradottságán Sandy kedvesen. - Inkább nekünk is szerezni kellene egy terminált, látod, milyen jól jönne most is, ha apáék tudtak volna nekünk küldeni egy üzenetet, hogy miért is késnek. És akkor még a sok papírmunkánk egyszerűsítéséről nem is beszéltem...

- Az hiányzik csak nekem! - prüszkölte a kanca legyintve. - Még egy vacak műkígyó a kertembe!

- Jó, jó, tudod, hogy vicceltem – vágta rá Sandy, mielőtt még jobban belelovalnák magukat, pedig meg volt róla győződve, hogy egy rakás dolgukat sokkal hamarabb elintézhetnék, ha nekik is lenne termináljuk, mint Flissnek. Vagy az is lehet, hogy csak egy picit irigy volt a barátjára? - Ülj le inkább, én meg csinálok neked egy teát, amíg olvasol.

Megnyugtatóan nyomott egy puszit anyukája homlokára, miközben a kanca visszafordult a könyvéhez, majd a konyhába indult, és felrakott egy kanna vizet forrni a tűzhelyre.

- Egy rakás idegent is láttam az állomáson – szólt ki az előszobába társalgási stílusban, pedig nagyon kíváncsi volt rá, hogy az anyukája hallott-e bármi pletykát, ami megmagyarázná az állomáson és a hazaúton történteket. - Ilyen szakadt népek voltak, mint akik rengeteget gyalogoltak, és elég kevés csomagjuk volt. Mind megpróbáltak feljutni a Canterlot felé tartó vonatra.

Egy jó darabig csak a csend válaszolt, és már azt hitte, a kanca annyira elmerült a könyvében, hogy meg sem hallotta, amiket mondott. A konyhaszekrényből levett két kék, csipkés mintájú porceláncsészét abból a készletből, amit szintén még a nagyszüleitől örököltek, megtörölgette őket, és egy tálcára tette.

- Itt az utcán is kódorogtak páran nap közben – mondta végül az anyukája színtelen hangon, mintha oda se figyelne. - Scarlet a szomszédból azt mondja, beszélt az egyikkel a piactéren még a reggel. Azt mondja, elég bolond volt a szerencsétlen, azt képzelte, hogy valami üldözi. Délről indult el, és ő is Canterlot felé tartott. Hát, ha ezek mind a fővárosba érnek, el se fognak ott férni! De hát legyen ez a drága hercegnők gondja, nem igaz?

Sandy nem érezte magát sokkal jobban ettől a magyarázattól. Bár mondják, hogy egy bolond százat csinál, azért ő eléggé kizártnak tartotta, hogy ok nélkül kergüljön meg ennyi póni egyszerre. Túl sok ideje viszont nem jutott már, hogy ezen rágódjon, ugyanis a teáskanna vékony hangú sípolással jelezte, hogy a víz forrásnak indult benne. Elzárta hát a tűzhelyt, a kannát is a tálcára tette a tea, tej és a cukor mellé, majd az egésszel kiegyensúlyozott az előszobába, és lepakolta az asztalra. Töltött anyukájának, majd magának is, és nekifogott az asztal sarkában felhalmozott papírkupacból a legfelsőnek. Ezek itt mind megrendelések voltak, és ahogy apukája szokta mondani, inkább legyen több, mint egy se, viszont így már komoly logisztikát igényelt, hogy mindet fel tudják időben dolgozni. Régebben, míg Sandy kisebb volt, és nem volt ennyi papírmunka, az anyukája intézte ezeket az ügyeket, de mostanában ő már kevésbé bírta a terhelést. Sandy elővette a tervezőnaplóját, és nekilátott a halomról jegyzeteket készíteni. Persze átfutott az agyán, hogy ha nem a barátaival lógott volna egész hétvégén, nem kellene éjszakába nyúlóan güriznie, de hát valamit valamiért.

- Scarlet azt is mesélte, hogy találkozott az öreg Tumbleweeddel, aki szintén a piacra jött be a tanyáról. - folytatta az anyukája a teát kortyolgatva. - Állítólag egy csapat zebra és bölény is elhaladt mostanában a város mellett észak felé. Scarlet sokkal többet nem tudott meg az öregtől, tudod, mennyire hallgatag mostanában, szerintem ezt a három szót is vagy fél óra lehetett kihúzni belőle.

Ezen már meg sem lepődött. Itt lent, a déli pusztákon igen gyakori vendégek voltak a zebrák és a bölények csordái, évente legalább kétszer elvonultak errefelé. Igaz, emlékei szerint nem pont ilyenkor szoktak, de hát ők mindig is fura népek voltak, saját törvényekkel és gondolkozásmóddal. Egyébként is, végre nem ért rá ilyesmiken merengeni: még meg kellett oldania, hogy azt a két szekérnyi zöldséget hova a túróba tudná bezsúfolni a fuvarok tucatjai közé úgy, hogy meg se romoljanak addig, mire lecipelik az egészet Ash Crossingba.

Még legalább egy órát bíbelődött a papírokkal, először csak egyre nagyobb rendetlenséget építve maga körül, azután végre eljutott odáig, hogy már az egészet kijegyzetelte és átlátta, így nekikezdhetett rendszerezni. Vele szemben a kanapén az anyukája már el-elbóbiskolt a könyve mögött, majd amikor a könyv is kiesett a patájából, az öreg kanca inkább feltápászkodott.

- Hát, én elmegyek lefeküdni. Ébressz fel, légy szíves, ha apádék megjöttek.

- Jól van, anya, pihenj csak – mondta Sandy automatikusan, miközben egyre jobban beleásta magát a jegyzetei közé.

Amint egyre közelebb jutott a munka végéhez, elszánta magát, hogy most már azért sem fog lefeküdni aludni, amíg be nem fejezi. Igaz, az lett volna a legjobb, ha valamikor megérkezett volna az apukája meg a bátyja, Storm, de egyre inkább kételkedett benne, hogy ez ma még be fog következni. Biztos valami nemvárt problémába futottak, például lerobbant az egyik kocsijuk, és most valószínűleg egy motelben alusszák az igazak álmát. Pedig akadt egy-két húzósabb részlet a jegyzetei között, amiről szívesen kikérte volna Storm véleményét, hiszen végül is ő lesz majd az, akinek végre is kell hajtania azokat, amiket ő itt lekörmölt. Ismerte a bátyja és az apukája képességeit, hiszen évek óta tervezte már az útjaikat, de akkor is, még mindig előfordult, hogy benézett valamit, ezért szeretett egyeztetni velük, mielőtt mindent véglegesített.

Már majdnem éjfélre járt az idő, és erősen küzdenie kellett, hogy a szemei nehogy lecsukódjanak, amikor a susogó hangot, ami a délután úgy ráijesztett, ismét meghallotta. Azonnal kitisztult a feje, és mozdulatlanságba merevedett. Fogalma sem volt, honnan érkezik a hang, de valahonnan a közelből jött – és ezúttal egészen biztos volt benne, hogy nem valamiféle csikók próbálják megtréfálni. Az is átfutott az agyán egy pillanatig, hogy kiugrasztja az ágyból az anyukáját, de nem akarta, hogy esetleg kinevesse, ha mégiscsak valami vicc az egész. A susogás különben sem tartott épp csak néhány másodpercig, utána megint megszólalt egy póni hangja, most sokkal tisztábban, érthetőbben, mint a múltkor. Sandy szerint egy kanca lehetett, valószínűleg vele egy idős, vagy kicsit talán fiatalabb.

- ...Mehet, Sparks? - kérdezte a kanca, miközben Sandy kényszeresen forgatta a füleit, hogy a hang forrására ráakadjon. Az előszobán egy furcsa fényfolt is átúszott, de mintha a hang nem onnan érkezett volna. - Ez itt a Radio Pirata adása Barriada de Lunából, Frosted Veilt halljátok. Ha bárki van ezen a frekvencián, az jelentkezzen be, vége.

A kanca úgy ropogtatta az „r”-eket, mintha a déli patások között nevelkedett volna, pedig a neve rendes póninév volt. Sandy ugyan itt délen senkit sem ismert, akit Frosted-nek hívtak volna, ám arról sem volt fogalma, hol lehet az a Barriada de Luna. Viszont minden jel szerint a hang nem közvetlenül hozzá beszélt, hanem esetleg egyszerre több mindenkihez is, olyasvalakikhez, akiknek a létezéséről nem feltétlenül tudott. Bármi is volt ez a fura varázslat, így már attól sem tartott annyira, hogy figyelhetik, és kevésbé ijedten forgatta körbe a fejét, hogy a hangot lokalizálja. Az asztalról jött, vagy még közelebbről?

- Ismétlem, ez itt Frosted Veil és a Radio Pirata Barriada de Lunából – kezdte újra a hang néhány másodperc szünet után. - Van itt valaki? Vége… Jó, leszámítva a hülye automatákat. Nem lehet kikapcsolni ezt a csipogást, Sparks?

Sandy közben esküdni mert volna rá, hogy megtalálta a hang forrását. Minden jel szerint a hópihés medálja volt az, amit még a nagymamájától kapott, és a délután folyamán Silverberry ügyködött rajta valamit. Bár a fülei tulajdonképpen nem onnan hallották a beszédet, viszont ha a patájával eltakarta a medált, azzal rögtön sokat halkult, és az úszkáló fénypacák is eltűntek. Némileg emlékeztették a régi hópihékre, csak most sokkal de sokkal nagyobbak voltak, és kevésbé fényesek. Gyanakodva forgatta a patájában a pici, aranyszínű lapocskát azt keresve, vajon a barátai változtattak-e rajta bármit is, amíg ő nem oda figyelt. Lehet, hogy ők járatják vele a bolondját? Lehet, hogy Fliss valahova felvéste azokat a trükkös kis rúnáit, és mégiscsak egy varázslat az egész?

- Itt Frosted Veil, Sparks üzeni, hogy ha nem tudod, mit kellene csinálni, csak nyomd be a gombot, és beszélj. Fontos lenne, hogy visszajelezz, vége.

A kanca tulajdonképpen egészen kedvesnek tűnt, Sandy a hangjából némi őszinte aggodalmat vélt kihallani. Egy percnyi hezitálás után lenyomta a medálon az apró gombocskát, és megszólalt.

- Őőő… helló?

A válasz késedelem nélkül meg is érkezett.

- Szia, itt Frosted Veil! Megmondanád a neved? Vége.

- S… Sandy vagyok… ha hozzám beszéltek.

- Sandy, itt Frosted Veil. Elvileg mindenkihez beszélünk, aki hallja, de eddig még csak te válaszoltál. Tudnunk kellene, hogy hol laksz, Sandy. Lehet, hogy veszélyben vagy, vége.

- Miért kellene bármit elárulnom neked? - kérdezte visszafogott, idegesen reszkető hangon Sandy. - Ki vagy te? Hol vagy? Miféle varázslat ez? Mik ezek a fénypacák?

- Sandy, itt Frosted Veil. Nyugodj meg, kérlek, mert nincs sok időnk. Amit hallasz, az egy rádió, nem varázslat… Hogyan is magyarázzam meg, olyan, mint egy terminál, csak a vezetékek nélkül. Mi Barriada de Lunából beszélünk, ami tulajdonképpen San Palomino egyik külvárosa. Ha fénypacákat látsz, az azért lehet, mert a Radio Pirata nem sugároz vizuális csatornán, de egyébként sem biztos, hogy megfelelően működik a projektor optikád. Látod, én mindenre feleltem, most te jössz, Sandy. Hol vagy? Vége.

- Cinnamon Creekben, a Jószél utcában – felelte Sandy, miközben megtörölte a homlokát. Meglehetősen melege volt. Nem kellett volna valamilyen viharnak jönnie az este, hogy lehűtse a levegőt? Kinézett az ablakon, de nem sokat látott a sötétségben. Az eső legalábbis nem esett, azt észrevette volna. A lemenő nap a távolban vörösre festette az ég alját.

- Cinnamon Creek, az nem...? - hallotta a medálból, de mintha a kanca nem is hozzá beszélt volna. Fura volt, eddig valamiért mindig bemondta a nevét, ám most nem. Az is csak most tudatosult fáradt agyában, hogy odakint nem lenne szabad alkonyodnia, legfeljebb hajnalodni, azt is csak akkor, ha elszunyókált munka közben. Újra kinézett, de a világosság csak még fényesebb lett. Valami távoli, halk, gépies pattogás is érkezett odakintről, ahhoz hasonló, mint a tűzijáték hangja, amit egyszer Stormmal néztek Colt Springsben, csak valahogyan sokkal művibb…

- Figyelj, Sandy, itt Frosted Veil. Van pince vagy óvóhely a környékeden? Nagyon gyorsan be kéne húzódnod egybe. Szólj másoknak is, ha tudsz, de ne vesztegesd az időt. Ott nem tudunk majd beszélni, de legalább egy napig ne mozdulj ki, érted? Vége.

Sandynek fogalma sem volt róla, hogy mi is történik körülötte. Odakint a pattogáshoz már recsegés-ropogás és égdörgésszerű morajlás is társult. Minden ösztöne azt parancsolta neki, hogy meneküljön, de nem tudta, igazából mi elől is. A szíve a torkában dobogott.

- Mintha tűz égne odakint – mondta a medálnak remegő hangon, miközben a tarkóján minden szál szőr az égnek meredt. - Nincs pincénk, de az utcában van olyan ház. Szólok anyukámnak.

- Tűz ég...? Sandy, felejtsd el a pincét! Tűnjetek el a városból a legrövidebb úton, ami csak létezik! - kiáltott rá a kanca hisztérikus hangon. - Hallod? Vége!

Sandy nem pocsékolta az időt a válaszadásra, már ugrott is a nappaliba vezető ajtó felé. Valahonnan bentről mintha anyukája motozását hallotta volna, aki valószínűleg a közeledő recsegésre ébredhetett fel.

- Anya! - kiáltotta legalább annyira figyelmeztetésként, mint ijedtében.

A következő pillanatban a dübörgés az elviselhetetlenségig fokozódott, hirtelen vaksötét lett, Sandy a légnyomástól bezuhant az előszobaasztal alá, miközben mindenféle méretű törmelék záporozott a hátára másodperceken keresztül. Mintha az ég szakadt volna a nyakába, de legalábbis a ház! Mikor végre mozdulni mert, és megemelte a fejét, hogy szétnézzen, a halványvörösben derengő sötétségben csak romokat talált maga körül. A házukból nem maradt semmi a távolabbi fal romjain kívül, csak törmelék… És nem csak az ő házuk járt így, de a szomszéd Scarleté is… és az azután következő is. Az egész Jószél utca egy merő romhalmaz volt csupán!

- Sandy!? Ott vagy, Sandy!? - hívogatta egy hisztérikus hang a medálból.

Sandynek csak az anyukája járt a fejében, ami még mindig zúgott az imént történtektől. Meg kell találnia az anyukáját! Ki akart mászni a törmelékek alól, de valami fogva tartotta a bal lábát. Rántott rajta egyet, hátha kiszabadul, de olyan fájdalom hasított a combjába, hogy rögtön meg is bánta a meggondolatlanságát. Kínlódva hátrafordult, és tapogatózva próbálta leemelni, vagy legalább odébb lökni magáról a törmelék nagy részét. Nagy nehezen kiszabadította a lábát, és feltápászkodott. A bundája rojtokban lógott rajta, minden vöröslött a vértől, de furcsa módon nem is fájt annyira, mint az ütések a hátán. Ráállni ugyan nem tudott, így hát három lábon bicegett el arra, amerre a szülei hálószobája állt valaha. Most csak gerendák és cserepek kusza összevisszasága volt az egész ház körülötte, de ez mégsem tántoríthatta el.

- Sandy, kérlek, válaszolj! - könyörgött a medál, és ő kóválygó, tompa fejjel nyúlt a gomb után.

- Meg kell találnom az anyukámat – mondta halkan, de elszántan a kis lapocskában lakozó kancának.

- Sandy, kérlek, menekülj onnan! Nem tehetsz semmit, már vége, az egész pinche falunak vége!

Nehezen vette a levegőt, valami szúrt az oldalában. Valahol messze kiáltások hangzottak, és mintha egy-egy olajlámpás fényét látta volna imbolyogni pár száz lábnyira.

- Segítség, segítsenek, kérem! -  akarta kiáltani, de a fájdalomtól képtelen volt egércincogásnál vaskosabb hangot kiadni magából.

Valami közeledett a sötétségből a pici lámpák fénye felé, valami hatalmas, éjnél is feketébb alak az égen. Suhogó hangja egyre erősödött, Sandy ámulattal teli rettegéssel figyelte. A rémület végül minden mást kiűzött az agyából, menekülni akart, de csak vonszolta magát a romokon keresztül, kitágult orrlyukai megteltek porral és a saját vére szagával.

A feje fölött mély, bömbölő hang pattant, és körülötte a talajt azonnal hat láb hosszú, tűhegyes kőtüskék borították el. Vádló ujjakként mutattak az ég felé, beleállva mindenbe, amit csak eltaláltak. Sandy agyán egy pillanatra átfutott a hála, amiért ő szerencsésen mindegyiket elkerülte.

Tovább akarta vonszolni magát, de a hátsó lábai nem engedelmeskedtek, ugyanakkor különösen ijesztő, csavaró fájdalmat érzett a testében gyomortájékon. Meglepődve, talán egy cseppnyi bosszúsággal nézett hátra, és csak akkor látta meg a szilánkot, ami felnyársalta, akár egy csikó egy hatalmas bogarat.

- Sandy, hallasz engem...? Sandy, la puta madre que te parió, ne merészelj meghalni nekem! - érkezett a kiabálás síráshoz közeli hangon a medálból.

Nagyjából egy utcányi távolságból lángtenger közeledett felé. Sandy igazából nem is bánta, hiányzott neki a fény, amint körülötte egyre sötétebb lett minden. Fázott is, vágyott a lángok melegére. Nem kapott levegőt, hiába próbálta felköhögni, ami a tüdejében volt, az folyton újra megtelt ezzel a ragacsos, nedves valamivel.

- Sandy, válaszolj, me cago en todo lo que se...

A tűzfal átszáguldott a pici medálon, összeolvasztva a belsejét és a borítását egyetlen forró masszává, elhallgattatva Frosted Veil zokogva átkozódó hangját, örök némaságba borítva ezzel a Jószél utca maradványait.

 

 

...melyben fény derül az ólomkatonák forráspontjára

 

 

Onyx Armor még soha életében nem látott ehhez fogható káoszt, amivel még saját magát is sikerült némileg meghökkentenie. Annak ellenére, hogy harminc éves sem volt, több ütközetben vett már részt, mint amennyit gondja lett volna megszámolni: harcolt Equestriáért és ura szövetségeseinek zászlója alatt külföldön is többször; vert már vissza fosztogató griff kalózokat, ott volt, amikor a Kristály Birodalomnak meggyűlt a baja a lidércekkel, küzdött a homokférgek ellen Saddle Arabiában, és talán a legzavarbaejtőbb csatájának egy túlzottan nagyra nőtt changeling kaptár kifüstölését tartotta – eddig.

A négy lábán alig bírt megállni, annyira hullámzott a föld alatta. Mintha a tengeren járna, úgy kellett egyensúlyoznia, egy rövid időre még a hányinger is elfogta. Amikor először történt vele ugyanez, még azt hitte, az éjjellátó csalja meg, vagy esetleg a saját érzékszervei, de körülötte mindenki ugyanúgy lelapult, mintha attól tartanának, menten felborulnak. Akkor csak egy másodpercig tartott, de mostanra állandósult ez az állapot, és a helyzet furcsaságát csak növelte a körülötte a talajból az ég felé meredő számtalan hegyes kődárda imbolygása. Némelyikre a saját pónijai voltak ráhúzva. Egyik-másik szerencsétlenebbül járt még életben volt, de természetesen nem abban a sávban, ahol a lángtenger egy perccel ezelőtt elhaladt. Füst és égő szőr átható szaga borított be mindent, feje fölött a felhők úgy táncoltak, mintha valamilyen gyorsan körbe-körbe rohanó állat gyapja lennének. Tüzes meteorzáporként néha még mindig lepotyogott egy-egy pegazus, pedig már rég azt hitte, mind odavesztek. Szürreális sebességgel csapódtak be körülötte, némelyik még kisebb krátert is hagyott maga mögött, bár hogy mi maradt a testükből, azt még nem volt ideje megfigyelni.

A maroknyi maradék katonája vagy fejvesztve, tökéletesen őrülten és céltalanul nyargalt fel-alá azt sem tudva, vajon most merre is meneküljenek, milyen irány lehet az, ami a tébolytól egy picikét is távolabb vihetné őket, vagy értelmetlenül pazarolva a lőszert minden fegyverüket az ég felé fordították, néhányan pedig még mindig tökéletes elszántsággal és hidegvérrel próbálták a rendet fenntartani, parancsokat kiabálni, vagy egy cseppet is hatékony támadást kivitelezni. Volt köztük, akiket már ismert régebbről, bár igazi veterán nem nagyon – ugyanakkor abban biztos volt, hogy amelyikük túléli ezt a zűrzavart, arra a későbbiekben nyugodtan rábízhatja akár a saját életét is. Már ha lesz egyáltalán túlélő.

Radiant Grace előző védővarázslatának törmelékei ragyogó kék szilánkokként még mindig vastagon borították egy legalább harminclábnyi sugarú körben a talajt, bár lassan olvadásnak indultak,  eldeformálódtak és összementek. A kanca széles lábmozdulatokkal gesztikulálva, mint valami szélmalom, izzó szemekkel és szarvval igyekezett a mágikus energiákat időben megidézni, ezt néha erős fénnyel felizzó koncentrikus körök is jelezték, melyekben mintha valamilyen kacifántos írásjelek is megjelentek volna. Hasonló jelek izzottak mellette Crimson vastag bionikus csatapáncélján is, és Onyx biztosra vette, hogy a sajátja is éppen így fénylik, hiszen mindkettőjük megsínylette az előző rohamot. 

Természetesen a hivatalból kirendelt egyszarvúkat nem látta sehol. Hamu lett mind, mint a polgármester által kivezényelt biztonsági pónik is. Előre megmondta nekik, hogy jobban járnak, ha visszabújnak oda, ahonnan jöttek, ami az unikornisok esetében valószínűleg a San Palomino Akadémia Mágiatudományi Osztályát jelentette, amennyi közük volt a gyakorlathoz az érkezőknek. A maga részéről kezdetben nem volt benne biztos, hogy konkrétan mi is az a veszély, ami a városkára leselkedik, azt azonban tapasztalatból sejtette, hogy települések nem tűnnek el maguktól a semmibe. Canterlotban ismét képtelenek voltak kettőt meg kettőt összeadni, így került ide ez a sok dilettáns, és így hullottak el mind értelmetlenül.

Az egész tomboló káosz közepén pedig ott állt tőle mindössze néhány lépésnyire mind a négy lábát keményen megvetve Chia, csillogó szemeit az ég felé fordította, arcáról csak úgy sütött a bámulat. Egyenruhája szakadtan lógott róla, a sisakja szokás szerint nem volt rajta, amióta elhagyta, sörényének most éppen csak egyetlen tincse tapadt össze a vértől.

- Sárkányok! - kiáltotta a nyilvánvalót szinte ujjongva Onyx felé. - Mondhattad volna, hogy sárkányokkal fogunk találkozni!

Onyx erővel szakította el a tekintetét a kancától, és figyelmét újra a felhőkre irányította. Az állán és a nyakán a régi sebhely most szinte izzott, legszívesebben megdörgölte volna, ám ahhoz ki kellene másznia a páncéljából, ami semmiképpen sem tűnt jó ötletnek. Na igen, a sárkányok. Ha elég alacsonyan repültek, ki lehetett venni a szárnyaik által keltett örvényeket a felhők aljában. Ha még lejjebb ereszkedtek, az viszont nem jelentett semmi jót Cinnamon Creekre nézve. 

Eddig három különbözőt számolt meg, ám teljesen biztos nem volt benne, ugyanis a sötétben túlságosan is hasonlítottak egymásra, a repülési magasságukat képtelenség volt megállapítani, ugyanis annyi ideig nem maradtak egyhelyben, hogy a távolságmérő befogja őket, enélkül pedig a méretüket is csak becsülni tudta. Az egyik közülük tüzet okádott, és két szárnya mellé négy lehetetlenül izmos láb is társult. A másik, amelyiknek a mellső végtagjait bőrlebenyek kötötték a testéhez szárnyak gyanánt, lőtte magából ezeket a megállíthatatlan kődárdákat. Onyx nem volt benne biztos, hogy köpte-e őket, vagy a testének valamely részéről leválasztott tüskék voltak esetleg, vagy netalán a semmiből születtek a sárkány parancsára. A harmadikat viszont még egyszer sem sikerült megpillantania, legfeljebb az árnyékát odafent, a felhők között, amikor a tűzokádó társa hajnali világosságba borította az eget. Szélsebesen repült, és amerre járt, villámok cikáztak a nyomában. 

Egy azonban közös volt mindegyikükben: eddig bármilyen módon is próbálkoztak ártani nekik, egyszerűen lepattant róluk. Radiant Grace megpróbálta meggyengíteni a védőmágiájukat, még amíg a saját varázslata állt, de nem járt sok sikerrel. Crimson megsorozta a tűzokádót, mikor az egyenesen feléjük közeledett még az imént a legnehezebb gépágyúval, amit a páncélban képes volt felemelni, egy .50-es Brumby-val, de meg se kottyant neki, még csak nem is pislantott. Onyx csak azt sajnálta, hogy nem készültek fel rendesen, és a rakétavetőt még ki se csomagolták, felrobbant a ládájával együtt, amikor beleállt egy kődárda.

Na igen, ami azt illeti, a földön lehetett akármekkora káosz, a levegőben, a sárkányok közt abszurd módon szinte katonás rend uralkodott. Bár Onyx azt se tudta, képesek-e ilyesmire, de vagy mindent jóelőre megbeszéltek egymás közt, vagy valamelyikük telepatikus parancsokat osztogatott… És ezzel akkor is előnyben lettek volna, ha akár tízszer ennyi pónival találják magukat szemben. Egyikőjük az időjárásért felelt, és azért, ami az égen történt, a másik kettő meglapult a felhőzetben, ahol közönséges póni az orráig sem igen látott volna, mégis tökéletes összhangban csaptak le mindenre, ami csak mozgott odalent. A tűzokádó egyetlen intésével tetszése szerint szétterítette a lángját hatalmas falat formázva belőle, mintha csak a levegőnek parancsolna, és ezzel irtózatos méretű területeket tarolt le teljesen. A sziklaköpő pedig gondoskodott róla, hogy azok a dolgok se maradjanak egyben, amik egyébként valamennyire tűzállóak voltak, mint például az épületek, vagy Radiant Grace védővarázslata… A ragyogó kék kupola, amit a kanca föléjük emelt, nagyjából három másodpercig bírta a nyomást, és azután a záporozó kődárdák ereje alatt darabokra esett. És akkor még Onyx meg sem fejtette, hogy vajon a föld lassú hullámzásának is a sárkányokhoz van-e köze, vagy egyszerűen csak a környéken elszabadított óriási mennyiségű nyers mágiához.

Az alatt a néhány másodperc alatt, míg mindezt végiggondolta, Chia tökéletes hidegvérrel mérte fel maga körül a testeket.

- Mit gondolsz, mennyi idő kell nekik, hogy mindenkit megöljenek?

Szinte még ki sem mondta, Radiant Grace befejezte a varázslatát, amit Onyx leghamarabb a gyomrát felforgató teleportvarázslat hatásából vett észre. A föld enyhén zökkent alatta, és már vagy száz lábbal arrébb álltak Cinnamon Creek legszélső házsorai mellett, mint egy pillanattal azelőtt. Csak hogy a zavarát növelje, azon a helyen, ahonnan elindultak, még mindig ott magasodott Crimson Spirit és a saját sötét, páncélos alakja, mellettük szinte eltörpülve a kortól meggörnyedt Radiant Grace. És ha jobban erőltette a látását, ugyanezeket a sziluetteket megpillanthatta újabb száz lábbal odébb is.

- Ügyes! - dobbantott elismerően Chia. - Kíváncsi vagyok, a sárkányokat be lehet-e ennyivel csapni.

Védővarázslatnak nem volt éppen utolsó, főleg, hogy valamilyen halványan izzó aura is körbevette mindannyiukat. Viszont azok a pónik, akik tőlük távolabb álltak, sajnos nem tartoztak a hatása alá… és egyébként sem sokra mentek vele, legfeljebb egy rövidke időre elodázzák az elkerülhetetlent. A könyörtelen igazság, amivel ideje lett volna szembenézniük az volt, hogy tökéletesen esélytelenül indultak eleve a sárkányok ellen, hiú ábránd volt csak, hogy a várost megvédjék. Saját pónijaikat sem voltak képesek megóvni! Talán, ha tízszer ennyien lettek volna, és beássák magukat valamilyen erődítményekbe… akkor csak a város pusztul el. Ha napokkal korábban érkeznek, és minden lakót evakuálnak a környéken… de hova tettek volna ennyi pónit?

És mi akadályozta volna meg a sárkányokat, hogy szimplán csak tovább repüljenek Colt Springs felé?

Még csak azt sem tudta eldönteni, hogy most örüljön vagy átkozódjon, amiért a báró nem hagyott nekik elég időt, hogy a legjobb pónijait összeszedje, és csak a tartalék csapatát hozhatta el. Így is szörnyű csapásként élte meg az elvesztésüket, hát még ha a veteránokkal történik mindez – mert afelől kétsége sem volt, hogy a harc kimenetele pontosan ugyanez lett volna.

Onyx a fogait csikorgatta tehetetlenségében. Bármit is tesznek, vesztettek, nem létezett, csak egyetlen jó parancs ezen a mészárszéken – amit ő maga ki nem adhatott.

Crimson Spirit páncéljának vörösen izzó szemei Radiant Grace felé villantak.

- Van valamije, ami hatástalanítaná a mágiájukat? - kérdezte recsegő hangon.

Az egyszarvú kanca a fejét is alig volt képes megemelni a kimerültségtől, inkább csak lassan ingatta ide-oda, ősz sörénye az arcába hullott.

A hátuk mögött, nagyjából a város központja fölött ezt az időpontot választotta az egyik sárkány, hogy előbucskázzon a felhők közül, és zuhanórepülésben a föld felé száguldjon. Onyx ilyen távolságból nem látta, melyikőjük is volt az, csak akkor győződhetett meg róla, amikor a vörösen izzó lángok felcsaptak. A tűz mintha valamilyen folyadék lett volna, úgy fröccsent szét a házak falain, és öntötte el az utcákat. A sárkány néhány méter magasban szétcsapta hatalmas szárnyait, és vízszintes repülésbe váltott. Karmos mancsa intésének engedelmeskedtek a lángok, hol szétterültek, hol fallá álltak össze, és hihetetlen sebességgel terjedtek tova. A sárkány egyenesen feléjük tartott, akárha az álcájuk semmit sem számított volna.

- Onyx, hívd vissza a csapatod! - mondta ki végül Crimson a várva várt szavakat. - Itt nincs több dolgunk.

Onyx intett Radiant Grace-nek, miközben maga is egy hatalmasat füttyentett, és erős hangon elbömbölte magát. - Vissza!

Az egyszarvú tétovázás nélkül varázsolt, és egy halvány kékes fénycsóva csapott ki a szarvából, megvilágítva a felhők hasát. Az erős izzás lassan halványodva még akkor is fennmaradt, mikor már a következő varázslatának kezdett neki. Halkan mormogva koncentrált, és különös jeleket rajzolt maga elé a homokos talajba.

Onyx azt figyelte, érkezik-e válasz a hívásukra, de a csapata túlságosan szétszóródott, csak a távolban látott néhány bizonytalan foltot mozogni. Egy kisebb csoport tartott mindössze feléjük Cinnamon Creek szélső házainak az oldalához lapulva, de még vagy kétutcányira jártak tőlük. Fentről az égből lecsapott a másik sárkány is a városba, egy kissé közelebb hozzájuk, mint azt Onyx szerette volna, de szerencsére ez éppen a másik irányba indult el, a belváros felé. Félúton összetalálkozott a tűzokádóval, kecsesen, szinte játékosan kerülték ki egymást, mintha a legjobban szórakoznának. Az utcán lapuló pónik is meglátták a közeledő sárkányt, mikor kipislantottak a sarok mögül, és egy pillanatra meg is torpantak.

- Gyorsan, az ég szerelmére! - ordította nekik Onyx, és a biztonság kedvéért széles lábmozdulatokkal jelzett is mellé, mert a városban tomboló tűz zaja minden mást elnyomott.

Nem sokkal Radiant Grace mellett lassan alakot öltött egy fehéren izzó vonal, ami pillanatok alatt fényes, függőleges téglalappá nyílt szét. Crimson Spirit hanyagul átdobálta rajta a fegyvereit, majd intett a kancának.

- Csak ön után, Grace!

Az egyszarvú vetett egy bizonytalan pillantást Onyx felé, de ő helyeslően bólintott. A kanca már így is éppen eleget kockáztatott értük, nem volt értelme tartóztatnia. Amint megadta az engedélyt, Radiant Grace sietve átsétált a térkapun.

- Öt másodperc! - kiáltotta Crimson Spirit, mielőtt ő is eltűnt a fénylő négyszögben, és Onyx tudta, hogy igaza van.

A sárkány óriási sebességgel közeledett felé, és eltátotta a pofáját. Ilyen távolságból még a narancsszín ragyogást is láthatta a torkában. A lángcsóva néhány száz lábnyira lecsapott a földre, és egy görbe, pikkelyes mancsnak engedelmeskedve fallá szélesedett.

Chia ezzel egy cseppet sem törődve, ráérős tempóban sétált el mellette.

- Őket is itt fogod hagyni, nem igaz? - kérdezte szinte kedvesen, felvonva az egyik szemöldökét. -  Képes vagy te egyáltalán bármire is?

Onyx egy utolsó kétségbeesett pillantást vetett a még mindig a házak takarásában lapuló pónik felé, majd utolsóként ő is átlépett a kapun.

 

***

 

A fényes téglalap egy ponttá sűrűsödött mögötte, majd eltűnt. Ahhoz éppen időben érkezett, hogy odaugorjon Radiant Grace mellé, amint a kancának összecsuklottak a lábai a saját súlya alatt. A terem, amiben álltak, a kastély melletti kisebb épületben foglalt helyet, melyben az egyszarvúak többsége lakott a családjukkal együtt, és ahol a könyvtár is volt. Most is lézengett körülöttük néhány csikó, akiket az érkezésük zaja kivert az ágyából, bár arra azért vigyáztak, hogy a padló közepét borító idézőkört messze elkerüljék. Nem véletlen, hogy rögtön bezárták a térkaput maguk mögött: rossz ötlet lett volna kipróbálni, mi történik, ha a sárkánynak eszébe jut rajta átküldeni a lángokat.

Onyx óvatosan leengedte a földre az öreg egyszarvút, majd letépte a fejéről a sisakját, és teljes erejéből a földhöz vágta, hogy az jókora csattanással majdnem a szügyéig visszapattant, mielőtt távolabb gurult volna.

- Mondd, hogy nem tudtad, mi vár majd ránk! - ordította Crimson Spirit hátának, aki már időközben kifelé indult a teremből. - Mondd, hogy volt bármi értelme ennek az egésznek! Mondd, hogy jó okkal nem adtad ki a parancsot a visszavonulásra percekkel ezelőtt!

Crimson nem olyan póni hírében állt, akit ki lehet zökkenteni a nyugalmából, ezt Onyx is tudta, ezért meg sem lepődött, hogy a csődör egyszerűen csak sétált tovább, még arra se vette a fáradtságot, hogy a fülét hátrafordítsa. Legszívesebben rávetette volna magát, elkapta volna a nyakát, és addig szorította volna, míg csak egy csepp élet is marad benne… de azzal semmire se ment volna.

Ehelyett inkább az egyik egyszarvúhoz fordult, aki láthatóan feléjük igyekezett Radiant Grace állapota miatt aggódva.

- Kerítsd elő azonnal Radiant Gem kisasszonyt! - parancsolta neki, mire a póni kikerekedett szemekkel megtorpant, és a saját lábain majdnem keresztülesve igyekezett elszaladni arra, amerről jött.

- Ne! - kiáltotta kissé reszkető, de mégis erős hangon Radiant Grace, aki időközben összeszedte annyira a lélekjelenlétét, hogy a fejét felemelje a földről, és most Onyx tekintetét kereste. - Onyx, semmi értelme nincs oda visszavinned a lányomat. Tudom, hogy nem tilthatom meg, de legalább a józan eszedre hallgathatnál, ha egy ilyen vén kancára nem is!

- Kérem, Radiant Grace, ön is tudja, a lányának mekkora varázsereje van! Meg kell próbálnunk legalább! Ha senki sem segít, odaát mindenki meghal!

- Fejezze be a siránkozást, Sir Onyx! Cinnamon Creekben mindenki halott volt már akkor, amikor leszállt az éj – vágott közbe Crimson Spirit a kijárat boltíves ajtaja előtti lépcsőkről hátranézve. - A báró úr viszont várja a jelentésünket.

- Az éjszaka közepén?! - vágta rá Onyx, de választ nem kapott. Crimson Spirit felsétált a lépcsőkön, és kilépett a sötétbe.

Nem szegülhetett szembe a felettesével. Márpedig a megbízatásuk még nem járt le, ahogy azt a csődör épp az imént burkoltan az orra alá dörgölte. Tudta ezt Radiant Grace is, mert máris sokkal nagyobb nyugalommal engedte vissza a fejét a patáira, hogy végre pihenhessen. Onyx legalább azt remélte, hogy az előttük tanácstalanul toporgó egyszarvúnak eszébe fog jutni elsegíteni a kancát az ágyáig.

Chia egy igen átható „ugye megmondtam” pillantást vetett rá, és elindult Crimson Spirit után a kijárat felé. Nem volt hát neki sem maradása, magában átkozódva követte a csődört. Odakint kissé édeskés, hűvösen frissítő éjszakai levegő csapta meg az arcát, amitől újra elfogta a bűntudat. Cinnamon Creek levegője teljesen más most, az biztos, és a csillagok sem ragyognak ilyen fényesen, mintha bármikor elérhetné őket, ha csak felnyúl. 

Be kellett ismernie, szerette a Bronztű hegyet, aminek a tetején Iridium Rust báró kastélya állt. Ez volt a második otthona, több időt töltött itt, mint a saját birtokán, főleg, ha a csikókorát is beleszámolta. Az apja még az öreg bárót szolgálta, ő pedig nagyrészt ebben a kastélyban nőtt fel, itt volt apród és fegyvernök is… bár a kellemes nosztalgia ellenére be kellett ismernie, azóta rengeteg minden megváltozott, sem az öreg báró nem élt már, sem a lovag, akinél fiatalon szolgált… sem pedig az apja.

Azért az épületek maradtak olyanok, mint régen. A kastélyt dupla fal vette körül a hegytetőn, és egy még a hegy lábánál, ahonnan egy kanyargós szerpentinen lehetett csak feljutni. Körbe a fal kiszögelléseiből karcsú őrtornyok törtek az ég felé, amikről tiszta időben el lehetett látni a sivatagig, és bár az óceán messzebb volt ennél, előfordult, hogy a szél elhozta idáig az illatát. Emlékezett rá, mennyit rohangászott kiskorában a falakon meg a tornyok tetején, ahova épeszű csikónak nem lett volna mersze felmászni, persze legfeljebb, ha pegazus… De a pegazusok ritka vendégek voltak errefelé, talán egy-egy követtel futott össze néha Los Pegasusból.

Egyszarvúk sokan éltek a kastély területén, leginkább a saját épületükben, mert az Iridium család mindig is tökéletesen tisztában volt vele, milyen értékes a mágiájuk, ezért igyekeztek őket a gazdag könyvtárral, ősi varázstárgyakkal és egyéb szívességekkel a közelükben tartani. Onyx nem ápolt velük se különösebben jó kapcsolatot, ahhoz mindig is túl földhözragadtnak tartotta magát, az egyszarvúak pedig valószínűleg meg voltak győződve róla, hogy minden földpóni lovag agresszív, sötét tuskó. Persze az ilyen nagy hatalmú öregeket, mint Radiant Grace, jól ismerte, a kanca többször tette már helyre a csontjait és az izmait egy-egy félresikerült csíny után fiatalkorában, és azóta is óvta őt a zűrösebb csatákban. Onyx úgy tudta, a kanca nagyon jóban volt az apjával, bár azt, hogy valójában mennyire és miért, inkább nem feszegette.

Az udvaron akkor is ugyanolyan magabiztosan vágott volna át a kastélyig Crimson után, ha valaki esetleg beköti a szemét. Minden követ ismert itt, a virágos lugas márványozott korlátjától kezdve a gránit térköveken át a sötét, távolból idecipelt bazaltból épült szökőkútig – páncélozott csizmái mindegyik kopásához hozzátették a maguk részét az idők során. Ugyanezt már nem mondhatta volna el a kastély magas, robusztus épületéről. Az mindig is a rangban felette állók területe volt, ő csak a közös helyiségekbe nyert bebocsájtást, na meg még csikókorában a szolgáknak fenntartott területekre, mint például a konyha meg az éléskamra. Nagyjából persze tisztában volt az épület alaprajzával, amennyire ahhoz kellett, hogy szükség esetén megvédhesse, de abban is biztos volt, hogy egy rakás titkos átjáró, szoba és zegzug létezik, amik tökéletesen rejtve maradtak előtte az idők során, és ez így is fog maradni, míg csak ki nem érdemli esetleg a bizalmat.

Nem, ez nem fog bekövetkezni. Ő nem az a fajta póni volt, mint Crimson. Bár abba nem lehetett belekötni, ahogyan a dolgait intézte, vagy a parancsokat teljesítette, sajnos a sors a kötelességtudat mellé túlságosan nagy szájjal verte meg. Hiába mondta neki az apja ezerszer, hogy próbálja meg lenyelni a mondanivalóját, ha boldogulni akar Iridium Rust báróval, mégsem volt rá képes. Állítólag az anyjától örökölte. Az öreg báró más volt, ő jobban kedvelte az egyenességet és a szókimondást… de hát változnak az idők. Nem panaszkodott inkább, hiszen eddig mindig visszatért, bármilyen távoli szegletébe is sodorta a világnak az élet… ellentétben sok-sok jó pónijával. Azt biztosra vette, hogy harctéri tapasztalata lassan több volt, mint a nála idősebb, de az Iridium család közelében maradó lovagoknak.

Vajon ma is erről lett volna szó? A híres lovag, Sir Crimson Spirit egyszerűen rosszul mérte fel a sárkányokat? Ezért kellett mindenkinek meghalnia? 

Vagy az is lehet, hogy jobban tenné, ha befejezné a bűnbakkeresést… 

De minden hiába, bárhogy is kényszerítette a gondolatait másfelé, tudta jól, még hetekig vissza fognak kanyarodni ugyanide. A kétségbeesett, szenvedő arcokhoz, az égett szőr szagához… ugyanúgy, mint azután a szörnyű éjszaka után a changeling kaptárban.

Bárcsak visszautazhatna az időben!

Mit tenne másképp?

Felesleges önkínzás, mondta neki egyszer Radiant Gem kisasszony, Grace lánya, aki vagy tíz évvel fiatalabb volt Onyxnál, mégis, bizonyos tekintetben sokkal bölcsebb. A múltat meg nem változtathatja – bár annak a beszélgetésnek a végén csak oda jutottak, hogy addig jó, amíg nem fásul bele teljesen a harcba, és legalább érdekli a saját pónijai sorsa.

Szavak. Mintha bármivel is jobban érezné magát ettől.

A kastély hatalmas kapuja tiszteletreméltó csendben tárult fel előttük, amiben minden benne volt: a gazdagság, az igényesség, a gondosság és a törődés; a világon sehol nem hallott Onyx ezen kívül ilyen csendben kaput nyílni, még Canterlotban sem. Az óriási előszoba gyertyák, fáklyák és mágia ügyes szövevényével volt bevilágítva otthonos, meleg fénnyel; a rengeteg kőfelület ellenére puha, minden visszhangot nélkülöző akusztika a falikárpitok ravasz elhelyezését dicsérte. Az öreg komornyik, Slate olyan fürgeséggel és természetességgel sietett feléjük, mintha sohasem lenne alvásra szüksége.

Crimson nem várta meg, hogy a csődör udvarias társalgásra alkalmas közelségbe érjen hozzájuk.

- A báró úrral kell beszélnünk – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, amiben benne volt az is, hogy ha a báró úr véletlenül a mellékhelyiségben lenne, ott is rá fognak törni. Ezt a benyomást erősítette, hogy egy pillanatra sem lassított még akkor sem, mikor Slate elé ért, az öregnek úgy kellett félreugrania előle.

- Természetesen, Sir Crimson – mondta azonnal a komornyik reszelős hangon –, a báró úr már várta az érkezését. Jelenleg az alsóbb szinteken tartózkodik, de ha méltóztatna néhány percet várni…

Crimson lefékezett, és a jobb oldali lépcső irányába fordult, ami alatt a pince lejáratát őrző ajtó állt. Egy fokkal bizonytalanabbnak tűnt, és Onyx teljesen meg is értette, hogy miért. Ő a maga részéről abban sem volt biztos, egyáltalán hogyan várhatta a báró az érkezésüket, amikor a tervek szerint napok múlva, vonattal kellett volna visszatérniük. Eleve azért is használták az egyszarvúak köznapi idézőkörét, mert nem számítottak rá, hogy ilyen sietősen fognak távozni Cinnamon Creekből. És akkor még nem is beszéltek arról, hogy mit keres a báró úr az éjszaka közepén a pincében. Ugyan volt ott pár polc tele jó borral, de Iridium Rust báró nem különösebben értékelte a családja gyűjteményét. Ő maga egészen másfajta dolgokat gyűjtött, amikről Onyx nem is tudott semmit, és nem is szeretett volna, azon kívül, hogy néha hatalmas ládákban érkeztek. Volt hely bőven a Bronztű hegy gyomrában, hogy mindet el is nyelje szorgosan, nyom nélkül.

Még annyit sem kellett várniuk, hogy Sir Crimson eldöntse, akkor most megállnak itt, vagy leülnek valahova, vagy egyszerűen csak lemennek a pincébe ők is, amikor az ajtó kilincse megmozdult. Egy másodperc múlva már ki is lépett rajta Iridium Rust báró teljes pompájában. Bár most csak az egyszerűbb mellénye volt rajta, ezen is bőven csillogott az ezüsthímzés, harmonizálva a csődör sötétebb színű, fémesen ragyogó szőrével és a világosabb csíkokkal is a sörényében. A báró egyébként is a nagyobb darab földpónik közé tartozott, szögletes, izmos alakjával és éles arcvonásaival egészen úgy nézett ki, mintha maga is egy darab fém lenne. Jégkék szemeiben hideg mosoly bujkált, miközben éppen beszélt valakihez.

- Ugyan, kedves barátom, ezt magad sem gondolhatod komolyan. Nem, ki van zárva, hatot semmi esetre sem…

A báró után valami hatalmas és sötét hajtogatta magát ki a pince ajtaján. Onyx patája ösztönösen a kézifegyvere felé mozdult, és látta, hogy Crimson is a szokásos, ugrásra kész testtartását veszi fel. A sötétség felmagasodott, és egy sárgán csillogó szempárt villantott feléjük. Nagyjából kétszer olyan magas lehetett, mint egy póni, miközben a hátsó lábain egyensúlyozott. Alaposabban megnézve hosszú, fekete kabát lógott széles vállairól, fején lapos, nagykarimájú kalapot hordott, ami alól csak egy éles csőr villant elő a gyertyafényre. A hátán két óriási szárny mellett egy olyan hosszú puskát hordott, amilyet Onyx még soha életében nem látott, és el sem bírta képzelni, miként is ügyeskedte ki azon a pónikra méretezett pinceajtón.

Iridium Rust báró szemei rögtön összeszűkültek, amint a lovagokat meglátta, arcára egy kiszámíthatatlan, érzelemmentes maszkot húzott.

- Á, Sir Crimson, Sir Onyx, milyen hamar visszatértek Cinnamon Creekből! Engedjék meg, hogy bemutassam önöknek Golden Blast urat.

A sötét alak éppen csak megpöccintette a kalapja szélét az egyik karmos mancsával, majd kényelmesen nekidőlt a falnak, és keresztbe tette a lábait. Onyx még mindig gyanakodva figyelte, bár annyira már bevilágította az alakját a gyenge fáklyafény, hogy felismerje: nem egy névtelen rettenet kúszott elő a pincéből a báró mögött, hanem egy griff. Igaz ugyan, hogy griffnek viszont feltűnően magas volt, legalábbis azokhoz képest, akikkel (vagy akik ellen) Onyxnak eddig volt szerencséje harcolni. 

Arról is gyorsan meggyőződött, hogy a griff nem csak a nevetségesen méretezett puskát hordja fegyverként, legalábbis a kabátja dudorai erről árulkodtak. Ráadásul mindkét csizmájából egy-egy tőr markolata villant elő, ami azt jelentette, hogy tulajdonosuk állig fel volt fegyverkezve. A báró viszont olyan nyugalommal beszélt vele, mintha egy ártatlan kiscica lenne… Ezek szerint – jelenleg – nem jelentett veszélyt rájuk nézve.

- Örvendek – jelentette ki kurtán Crimson, miután hasonló alapossággal tetőtől talpig végigmérte az idegent.

- Slate, hozzon egy kis reggelit a keleti étkezőbe – legyintett Iridium Rust, és a komornyik már el is tűnt az egyik szolgálati ajtó mögött.

- Báró úr, nem szeretnénk az idejét rabolni – szabadkozott diplomatikusan Crimson.

Na, pont az ilyen fordulatok azok, amiket ő sohasem fog tudni megtanulni, gondolta Onyx. A reggeli említésére átvillant az agyán, hogy esetleg most komolyan le kell ülniük hosszasan, kulturáltan eltársalogni a báróval néhány falat társaságában, amire viszont eleve nem volt alkalmas még az öltözetük sem, ugyanis még mindig a páncéljukat viselték mindketten. Két napja nem fürdött egyikőjük sem, porosak, koszosak, égettek és büdösek voltak.

Ugyanakkor… Hát persze, az egész csak egy udvarias színjáték volt, ki van zárva, hogy a bárónak egyáltalán megforduljon a fejében, hogy egy asztalhoz üljön velük.

- Megnyugtathatom, szó sincs semmiféle időrablásról, Sir Crimson – mondta a báró dörgő hangon. - Érkezésük azzal kecsegtet, hogy végre fény derül Ash Crossing és Ford Duález sorsára, ami nem kevés fejtörést okozott nekünk ezidáig. Árulja hát el nekem, minek köszönhető korai visszatérésük Cinnamon Creekből?

- Cinnamon Creek elpusztult, nagyságos uram – felelte Crimson bármiféle kertelés nélkül.

- Úgy? - kérdezte Iridium Rust érzelemmentesen. - Ezt sajnálattal hallom. Gust Keep, a polgármester jó barátom volt. Feltételezem, ha ugyanarra a sorsra jutott, mint Ash Crossing, akkor nincsenek túlélők?

- Ebben jelenleg nem lehetünk biztosak – vágott közbe Onyx, mielőtt még Crimson válaszolhatott volna, vagy egyáltalán ő maga rendesen végiggondolta volna, érdemes-e megszólalnia.

- Természetesen – mondta Iridium Rust szinte nem is figyelve. - De ne szaladjunk ennyire előre. Kérem, Sir Crimson, ismertesse a tényeket.

Crimson teljes magasságában kihúzta magát, tekintetét mereven előreszegezte, mint mindig, amikor jelentenie kellett – igaz, az utóbbi néhány évben Onyx egyre ritkábban láthatta ilyen pózban, ahogy egyre előrébb került a ranglétrán. Mára odáig jutott, hogy egyedül Iridium bárónak tartozott számadással.

- Az ütközetre néhány perccel éjfél előtt került sor, Cinnamon Creek délkeleti határában, a Ford Duález felé vezető főút mellett. Egy század gyalogossal vonultunk fel a város védelmére, ahogy megparancsolta, valamint egy szakasz pegazust és Radiant Grace úrnőt vittük magunkkal. A város helyőrsége ötven rendőrből és nagyjából száz polgárőrből állt, ezen felül San Palominoból érkezett még húsz egyszarvú. A várost három röpképes sárkány támadta meg. Az ütközet kevés híján negyedóráig tartott, ezalatt gyakorlatilag minden pónit elvesztettünk, és megsemmisült a város épületeinek nagyjából tíz százaléka. A sárkányok semmilyen veszteséget nem szenvedtek el. A leküzdhetetlen túlerőt felmérve kiadtam a parancsot a visszavonulásra.

Onyx ismét a fogait csikorgatta a szenvtelen megfogalmazás hallatán, de igyekezett türtőztetni magát. 

- Három sárkány, azt mondja, Sir Crimson? - kérdezett vissza töprengve Iridium Rust báró, miközben egy gyors pillantást vetett a griff felé. - Mérhetetlen szerencsénkre éppen a körünkben tisztelhetjük a témakör egyik avatatlan szakértőjét, nem igaz, kedves Golden? Felismert bármilyen különös ismertetőjelet azokon a sárkányokon, lovag úr?

- Sajnálom, nagyságos uram, a fényviszonyok, az időjárás és az egyéb körülmények nem kedveztek a megfigyelésnek – felelte Crimson, visszafogott hangja nélkülözött minden valódi sajnálatot. - A legmélyebb benyomást a tűzokádó hagyta. Nagyjából száz-százötven láb hosszú volt, négy végtaggal és két szárnnyal. A pikkelyei sötét színűek voltak, talán bordók, a hasa alja valamivel világosabb. A fején számtalan tüske mellett hat nagyobb szarvat hordott. A másik sárkány némileg kisebb lehetett, világosabb árnyalatú, talán szürke pikkelyekkel. Ennek a mellső végtagjai szárnyként is funkcionáltak. Tíz láb hosszú kődárdákkal végezte a pusztítást. A feje sokkal kevésbé volt szögletes, mint a tűzokádónak, inkább mintha lapos kavicsok borították volna, viszont hosszú, széles orra volt. A harmadik sárkány az időjárásért felelt, őt nem láttuk egyáltalán. Az árnyéka alapján ez lehetett a legnagyobb. Mind a hármat erős mágia védte, minden fegyverünk hatástalan volt ellenük.

Szép kis beszámoló volt, azt Onyxnak is el kellett ismernie. Ha őt kérte volna meg valaki, hogy írja le a sárkányokat, annyira futotta volna tőle, hogy szörnyűek voltak, nagyok, és repültek. Az alakjuk helyett sokkal inkább a tűz, a dárdák és a villámok égtek bele a memóriájába.

- Mi a véleménye, kedves Golden Blast? - kérdezte a báró.

A griff ellökte magát a faltól, és lassan körbesétálta a pónikat, miközben az állát vakarta az egyik karmával. Így, hogy előrébb lépett a sötétségből, Onyx jobban megfigyelhette a hatalmas, fekete tollakat a szárnyaiban, melyeknek a vége sötétarany színben pompázott. Nehezen tudta eldönteni, hogy a színük vajon természetes-e, vagy a griff csak így próbált a nevére rájátszani. A csőre viszont messziről láthatóan legalább olyan éles volt, mint Onyx tőre. Az arcából a kalap karimája miatt továbbra sem látott semmit, csak a világító ragadozószemeket.

- A lovag úr elbeszélése alapján két sárkány személyére jó tippem van – szólalt meg Golden Blast mély, doromboló hangon –, bár biztosat csak akkor mondhatnék, ha a saját szememmel láttam volna őket, ugye megérti, báró úr.

- Nyilvánvalóan, barátom.

- A tűzokádó minden bizonnyal a Fornax névre hallgat, és Sir Crimson becslésével ellentétben a hossza valójában közelebb áll a kétszáz lábhoz. Tudtommal nagyjából ötszáz éves lehet, ebből az utóbbi kétszáz évet végigaludta valahol innen délnyugatra, a Paso Fino hegységben. A másik, aki az időjárásnak parancsolt, valószínűleg Aufruhr, a viharsárkány. Ő sárkány mércével mérve is igen öreg, de mostanában, úgy hallottam, aktívabb időszakát éli ismét. A harmadikat sajnos nem ismerem, de az orralakjából és a végtagjaiból ítélve egy messzi déli fajta lehet. Valószínűleg még fiatal. Igen szokatlan tőlük, hogy összefogjanak hárman, és együtt támadjanak meg valamit. A lovag urak igencsak jól tették, hogy mentették az irhájukat… Megfelelő képzettség és felszerelés nélkül semmi esélyük sem volt ellenük.

- A griff úr esetleg olyasmit is mondhatna, aminek hasznát is vesszük! - tört ki Onyxból az indulat a griff gúnyos hanghordozásának hallatán. - Például, hogy miként lehet őket megállítani!

- Ha szeretné, Sir Onyx, mesélhetek néhány érdekességet. - A griff közelebb lépett a lovaghoz, és kényelmetlenül fölémagasodott. A csőre miatt nehéz volt megállapítani, hogy vajon a vigyora igazi-e. - Úgy a célszerű elkapni őket, amikor pihennek. Mit célszerű? Másképp nem is lehetséges! Két-három csapatot javaslok, ebből az egyiket eleve eldobhatóra kell tervezni. Tudja, uram, a sárkányok mágikus pajzsa nem olyan, mint a varázsló fajtársaié… nem mindenhol egyformán erős. Legtöbbször a legnagyobb veszedelem felé fordítják a javát, ilyenkor egy csapat eldugott mesterlövésszel viszonylag könnyen meglephetőek. Mivel nem csak mágia védi őket, hanem a bőrük is, javaslom, hogy a szemére, a fülére vagy a szájpadlására célozzanak.

A griff a mondandója végére egészen közel hajolt Onyx arcához. Egyik mancsát bizalmaskodva a csőre és a póni füle közé emelte, mintha súgni szeretne neki valamit.

- A fiatalabb példányoknak még viszonylag ehető húsuk van, csak vigyázni kell az elkészítésével, mert a vérük viszont nyersen mérgező! - Golden Blast élvezettel nyalta végig a csőrét hegyes nyelvével. – A gerincük igazán fenséges chillivel grillezve!

Onyx zaklatott undorral hátrált el a ragadozó közeléből. A griff újra kihúzta magát, szemei megvillantak a fáklyafényben.

- Mi a baj, lovag úr? Nyugodjon meg, kérem, önt nem fogom megenni! Az ilyen idős csődöröknek kimondottan büdös a húsuk. - A griff arcán továbbra is ugyanaz a groteszk vigyor ült, mély hangja egészen mézes-mázosra váltott. - Ellentétben persze a kancákkal! És, mintegy ráadásként, tudja, az önök kancái a griff lányokhoz képest, már csak a méretüknél fogva is egészen…

- Ha ha ha! - szakította félbe jó hangosan Iridium Rust báró. - Ejj, ejj, Golden Blast, kedves barátom, ön egy igazi mókamester! Egyszerűen nem lehet komolyan venni, mindenből viccet csinál! Nem igaz, Sir Crimson, Sir Onyx?

Onyxnak nagyon erősen kellett koncentrálnia, hogy a teste összes, görcsben lévő izmát elernyessze a báró fagyos tekintetének nyomására, és egyetlen pillantás a mellette álló Crimsonra elég volt, hogy meggyőződjön róla, ő is hasonlóképpen érzett.

A griff megvonta a vállát, hátat fordított nekik, és visszasétált a falhoz, hogy nyugodtan nekitámaszkodhasson. Mire Onyx összeszedte a lélekjelenlétét, már úgy állt ott, mint egy fekete szobor, leszámítva a szeme villogását.

- Mi a parancsa, báró úr? - törte meg végül a csendet Sir Crimson.

- Uraim, azt kell mondanom, a lehetőségekhez képest jó munkát végeztek, leléphetnek, nyomás pihenni! Ami pedig a sárkányokat illeti, nos, azt hiszem, holnap Canterlotba utazom, és összehívom a válságtanácsot egy megbeszélésre. Tisztán látszik, hogy a probléma túlnőtt azon, amit magunkban kezelni tudnánk… Ám nem véletlenül uralkodik alikornis Equestria trónján, ráadásul rögtön kettő is, nemdebár? Milyen különös időket élünk… ennyi év után végre elérkezett az alkalom, hogy bizonyítsanak. Jöjjön, kedves Golden Blast, nekünk még akad némi megbeszélnivalónk.

Iridium Rust a griff társaságában hátat fordított nekik, és kisétált a terem végében lévő duplaszárnyú ajtón, el a keleti étkező felé. 

- Hát akkor mára ennyi, Sir Onyx – fordult hozzá Crimson. – Leléphet.

 

***

 

Alig lépett ki a kastélyból, máris észrevette a fekete, tagbaszakadt alakot, aki felé tartott az udvaron keresztül. Mikor közelebb ért, rögtön fel is ismerte: Drab Jolt százados volt az, az apja legtapasztaltabb, legmegbízhatóbb pónija. Valójában még azelőtt rendelte őt magához, mielőtt elindultak volna Cinnamon Creek felé, csak Jolt éppen egy másik küldetésből ért haza, és a pihenőidejét töltötte – szerencsére. Ha nem így alakul, most valószínűleg egy nagyon jó harcossal szegényebb lenne.

- Hívatott, Sir Onyx – mondta Drab Jolt bármiféle körítés nélkül.

- A legjobbkor érkezett, százados. Kérem, válogassa ki a tíz legjobb póniját, és találkozzunk egy fél óra múlva a déli kapunál. Hozzanak nehézfegyverzetet.

Az öreg póni csendben bólintott, és elindult a barakkok irányába. 

Onyx visszafelé sétált, az egyszarvúak szállása felé. Most, hogy végre Crimson felmentette a szolgálat alól, úgy intézhette a dolgait, ahogy akarta… Ahogy eleve kellett volna. Bár valószínűleg már túl késő lesz. 

Valószínűleg?

Az esélyek nem számítottak, csak a kötelesség.

Míg az udvaron átvágott, vissza az egyszarvúak szállása felé, egy pillanatra megakadt a szeme a lugason. A halvány fáklyafénynél mintha Chia sziluettjét látta volna. Chia szerette a virágokat. 

Nagyot sóhajtott, megrázta a fejét, és megszaporázta a lépteit, amik az éjszaka csendjében már-már bántóan csattogtak a kövezeten.

Felsétált a kisépület második emeletére, ahol Radiant Gem kisasszony lakott, és halkan bekopogtatott az ajtaján. Odabentről kisvártatva motozás hangzott, majd egy álmos egyszarvú nyitotta ki résnyire az ajtót. 

- Á, Sir Onyx! - mondta Radiant Gem, miközben csillogó, zafírkék sörényét megpróbálta felvállalható állapotúra lapítgatni. - Ön sohasem alszik?

- Ha rajtam múlik, nem, kisasszony – mosolygott rá Onyx fáradtan. - Tudnánk váltani pár szót?

- Ha előtte megengedi, hogy megfésülködjek, és magamra kapjak valamit…

- Természetesen.

Az ajtó becsukódott, és Onyx egy percre magára maradt. Ezt az időt arra használta ki, hogy a második emeleti folyosó hatalmas üvegablakából a kastély udvarát bámulja. Az éjszakai őrségen kívül nem járt odalent senki. Még legalább három óra volt hajnalig.

Radiant Gem egy kényelmesnek tűnő, testhez simuló utazóruhában lépett elő, ami kiemelte karcsú, lányos alakját. Sörényét kontyba tűzte egy rubinbetétes hajtűvel.

- Mehetünk, uram.

- Hova? - kérdezett vissza Onyx zavartan.

- Vissza szeretne térni Cinnamon Creekbe, nem igaz?

- De igen, de honnan… - motyogta Onyx azon töprengve, mennyire kellett butának vagy kiszámíthatónak lennie a lányhoz képest ahhoz, hogy folyamatosan előtte járjon gondolatban vagy két lépéssel.

- Míg önök a báró úrnál voltak, én beszéltem a mamával. Ja, és köszönöm, hogy vigyázott rá, és épségben visszahozta – felelte a kanca ártatlan hangon.

- Technikailag pont fordítva történt…

Radiant Gem ügyet sem vetett rá, ehelyett lehunyta bíborszínű szemeit, lábát pedig Onyx arcához emelte, olyan közel, hogy a lovag érezte a szőre illatát.

- Készen áll?

Onyx maga sem tudta, mit is felelhetne erre – igazából abban sem volt biztos, mire is vonatkozott a kérdés.

- Tudja, én magam még soha sem jártam Cinnamon Creekben – magyarázott türelmesen Radiant Gem. - Vetnem kell egy pillantást az emlékei közé, hogy tudjam, hova is kell mennünk. Ne aggódjon, legfeljebb egy kicsit lesz kellemetlen, ha ön is beleegyezik.

Onyx háta megborzongott az ötletre, de a kanca javaslata patánfekvőnek tűnt.

- Természetesen beleegyezem.

Az egész csak néhány másodpercig tartott, és eleinte inkább különös érzés volt, mint kellemetlen. Onyx ahhoz tudta volna hasonlítani, mint amikor másnapos, és szűknek érzi a koponyáját. Hirtelen mintha túl sokan lettek volna odabent, mintha valaki futott volna egy kört a két füle között leheletfinom patákon. Utána az a valami egy egészen picit turkált a fejében, és ez már valóban kicsit kényelmetlenül érintette – ilyesminek képzelte azt az érzést, amikor valaki nézi, miközben zuhanyozik, vagy a dolgát végzi a mosdóban. 

És utána mérhetetlen sötétség és halott csend zuhant rá. Már nem élt, testét kukacok rágták, mellkasára óriási súlyként nehezedtek a rögök. Üvölteni akart, de ezer éve eltűnt a kapcsolata a testével és a valósággal. Nem maradt más neki, csak az örökkévalóságig tartó végtelen semmi…

Radiant Gem felsikkantott, és hátraugrott. Onyx ordítva tért magához, majd hirtelen eszébe jutott, hol is van és mennyi az idő, és ettől hirtelen a saját szájára tapasztotta a patáját.

- Ne haragudjon, Sir Onyx, kérem, bocsásson meg! - suttogta a kanca.

- Ez meg... mi a kénköves... patkó volt? - nyögte Onyx akadozva.

- Nem tudom, ne haragudjon. Azt hiszem… de nem, az képtelenség. Nem vagyok elég gyakorlott ebben a fajta mágiában. Ígérem, legközelebb meg sem próbálkozok vele!

- De legalább megtudta, amire szüksége volt?

- Igen, Sir Onyx. Ha parancsolja, máris indulhatunk Cinnamon Creekbe.

Nem parancsolta, még nem… El kellett telnie pár percnek, mire egyáltalán a sokkból magához tért. Mindig is tisztelte Radiant Gemet a tudása miatt, de most először egy picit talán meg is ijedt tőle. De egyébként sem indulhattak ilyen hamar. Először meg akarta várni, hogy Drab Jolt visszatérjen a pónikkal és a felszereléssel, és valakit el kellett küldenie a Bronztű hegy lábához is, hogy a kinti idézőkört használható állapotba hozza. Még egyszer nem fogja elkövetni azt a hibát, hogy felkészületlenül érkezik a sárkányok közé. Ha odalent jutna eszébe bármelyik sárkánynak átmászni a térkapun, hát jobban teszi, ha nagyon szedi a lábát – hacsak nem szeretne két darabra szakadni.

Ezért aztán még legalább másfél órának kellett eltelnie, mire kiadhatta az egyszarvúnak a parancsot az indulásra. Azok a pónik, akik most vele tartottak, egytől egyig veteránok voltak, elszántak a halálra. A legerősebb fegyverzetet hozták magukkal, amit csak a szűkös időkeretben elő tudtak keríteni, és ezúttal a várfalak ostromára használt rakétavetőket sem felejtették el üzemkész állapotba hozni. Azt a kevés használható információt a sárkányok pajzsáról, amit a grifftől megtudott, gyorsan elmagyarázta Drab Joltnak, és máris kialakulóban volt a taktikájuk. 

- Kérem, kapaszkodjanak össze – szólította fel őket Radiant Gem, és egy másodperccel később egy hatalmas rántással mindőjüket elteleportálta.

Ám már későn érkeztek.

Már akkor tudta, mikor a zaklatott égre felnézett. A felhők tökéletesen természetesek voltak. Esett az eső.

Cinnamon Creek nem volt sehol.

Intett Radiant Gemnek, aki fellőtte az ilyenkor szokásos halványkék jelzőfényt az égre. Ha bárki is életben volt még a pónijai közül, azok meg fogják őt találni.

De nem jött senki.

A városban szinte tökéletes volt a pusztulás. Megfeketedett, apró törmeléken kívül nem találtak semmit – sem testeket, sem épületeket, szó szerint kő kövön nem maradt. Egyedül abból tudta megállapítani, hogy hol is voltak az utcák annak idején, hogy szabályos mintázatban mintha kevesebb lett volna a törmelék. Még néhány óra, és az eső bemossa a nyomokat a földbe, akkor aztán senki sem mondja meg, hogy egy virágzó város állt itt még tegnap, ezernyi lakossal.

Már lassan hajnalodott, amikor a keleti horizonton feltűnt egy távoli csillag.

- Rohadt élet, a vonat! - morogta Onyx, és egy másodperccel később vágtában indult meg az állomás hűlt helye felé. - Gem kisasszony, kérem próbáljon jelezni neki valahogy, hogy álljon meg!

Radiant Gem mögötte vágtázott, mígnem megtalálták a sínpár összeolvadt végét. 

A mozdony megállítására elég volt néhány illúziófalat varázsolnia elé, a vezető rögtön bevágta a vészféket.

A vonat dugig volt pónikkal, akik nyugatra igyekeztek.

- Izé, lovag úr, kisasszony, mi a nyavalya történik itt? - kérdezte zavartan a mozdonyvezető, miután felmérte a helyzetet. - Mi történt a sínekkel? Tisztára úgy érzem, mintha meghülyültem volna, a város fényeinek már látszódniuk kellene, de nem kanyarodhattam rossz felé!

- Jobb, ha felkészíti az utasait, hogy aki nem akar visszafordulni, az gyalog megy tovább! Cinnamon Creek pedig nincs többé – felelte Onyx, és még legalább egy fél órán át képtelen volt átérezni a saját szavainak súlyát.

 

 

...melyből kiderül, hány szárnyra van szüksége egy őrangyalnak

 

 

- Sajnálom, Frosty – hallotta a hangot a fülében. - Nem a te hibád.

- Még szép, hogy nem az! - vágott vissza keserűen. Míg a rádióban hosszúra nyúlt a csend, arcát felemelte, hogy ellásson a tetőn végigfutó párkány felett. Tekintete a sivatagot kereste, bár esélye sem volt megpillantani azt a város fényeitől. Még órák voltak hátra hajnalig, nem színezte sem a pirkadat, se tűz a keleti látóhatárt. Valahol arra volt pedig Cinnamon Creek, és a titokzatos pici kommunikátor, amit néhány röpke pillanatra sikerült megszólítania.

A kommunikátor és a gazdája tovább hallgatott, mint ahogy a számára fenntartott állandó, titkosított csatornán Sparks is. Egyedül az egyes számú, hosszúhullámú sávján szórta magából az adást a Radio Pirata töretlenül, halkan cincogtatva a zenei válogatást, amit Veil indított el nagyjából egy fél órája, amikor Sparks feldúlt hangja rátalált. „Újjászületés” volt a szám címe, ismerte fel Veil, és ez a szó most egészen más értelmet nyert, mint általában. Állkapcsa újra megfeszült, patája remegett, legszívesebben megütött volna valamit, de a rádiós felszerelését túlzottan szerette, a párkány téglája pedig túl érdes volt és kemény. Az érzés olyan gyorsan el is múlt, ahogy rátört, és csak ürességet hagyott maga után, na meg némi szégyent, amiért kiabált.

- Perdóname... ne haragudj – mondta halkan, miközben közelebb igazította a szájához a headset mikrofonját, és ugyanazzal a mozdulattal megtörölte a szemeit. - Csak teljesen kész vagyok ettől, de hát, gondolom, sejted. Mi van, ha csak lement egy pincébe, nem? Pont ahogy tanácsoltuk neki. És csak azért szűnt meg az adás. Vagy valami más zavarja. Nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni, nem? Marha vagyok, hülyeségeket beszélek... Mondj már valamit.

A négyes csatorna visszajelző fénye megnyugtató zölden világított, a duplex kapcsolat élt – csak Sparks maradt csendben még egy picit. Veil nem is értette, mit vár a csődörtől. Mondjon neki ellen, vágja a fejéhez a tényeket? Vagy nyugtassa meg valamilyen kegyes hazugsággal? Nem, nem úgy ismerte őt, mint aki képes lenne ezek közül bármelyiket is megtenni.

- Mit gondolsz, mi végzett velük? - kérdezte végül nyugalmat erőltetve a hangjára. - Ugyanaz, ami letarolta Ash Crossingot is, ugye? Egy sárkány lehetett?

- Szerintem több, de csak találgatok – szólalt meg végül a csődör.

- Az hogy lehet? Ha valaki, akkor te tudsz mindent.

- Szerintem túlbecsülsz engem – mondta Sparks kicsit szomorúan. - A fontos részleteket nagyon kevesen ismerik csak, és ők sem beszélnek, szóval úgy kell összebogarászni az információtöredékeket. Abban biztos vagyok, hogy Equestriát megtámadták. De akkor hol vannak a vonuló seregek? Miért nem figyelmeztetik a civil lakosságot?

Veil nyugtalanul fészkelődött. - Miért? - kérdezte automatikusan, pedig már kezdett összeállni neki is a kép.

- Mert van egy lény, ami önmagában felér egy sereggel, és ott csap le, ahol akar. Nem lehet több száz kilométeres frontvonalon minden települést biztosítani. És ha meg is próbálnák, egy sárkánynak semmit sem számít a frontvonal, átrepül fölötte. Éppen elég ravasz ahhoz, hogy ne lehessen elkapni, és éppen elég idegen, hogy ne legyen értelme tárgyalni vele. Na meg az is rögtön egyértelmű, miért nem reklámozzák.

- Gondolom, a pánik miatt – ráncolta a szemöldökét Veil. - Hova is menekülhetnénk? Akkora lenne a fejetlenség… mint ami az állomásokon kezd alakulni.

- Na persze, a pónik nem hülyék. - Sparks megengedett magának egy morbid kuncogást. - Olyan nincs, hogy egy város eltűnik, és mindenki megvonja a vállát. Ash Crossing éppen elég nyugtalanító volt a környékén élőknek, Ford Duález pedig egy olyan főúton fekszik, amin mindenki megfordul, aki a déli határ felé jár. Cinnamon Creeknek már vasútja is volt, ráadásul egy fővonalon, ami összeköti a keleti és a nyugati partot. Nem csoda, ha ezrek indultak el biztonságosabb vidéket keresve, még ha valójában fogalmuk sincs, mi elől is menekülnek.

- Akikkel én beszéltem, legszívesebben továbbmennének Canterlotba.

- Vagy minél messzebbre – helyeselt Sparks. - San Palomino túl közel van a déli határhoz. De nem szállíthatnak el mindenkit, ugye sejted, miért?

- Fogalmam sincs – vágta rá Veil. - Túl sokan lennének egy helyen?

- Így van! - mondta a csődör. - Nem jó ötlet minden tojásodat egy kosárban tartani. Ráadásul Canterlotban máris tele van minden szálloda és fogadó. Ott sem lenne sokkal jobb helyen ez a tömeg, mint itt, az állomásokon. De a patásokat úgysem állíthatod meg, mennek azok gyalog is, legfeljebb hosszabb idő alatt érnek majd oda.

Veil is pontosan tudta, hogy így lesz. Járt tegnap is a pályaudvaron, és beszéltek éppen eleget a haverokkal is a látottakról. Nyilván nem az öregek és a gyengébbek indultak neki a négy lábukon, de így is sokaknak megfordult a fejében. Nekik volt vajon igazuk? Mi történne, ha az a sárkány holnap úgy dönt, hogy San Palomino lesz a következő célpontja? Meg tudnák itt állítani?

Önkéntelenül is azon kapta magát, hogy ismét a sötét eget fürkészi, és megborzongott.

- Sparks, nem kéne nekik mindent elmondani? - kérdezte végül. - Akár már holnap. A Radio Pirata adásában.

- Nem, szerintem nem tudnád úgy előadni, hogy ne legyen belőle zűrzavar. Túl sok még az ismeretlen, és Cinnamon Creek messze van. Talán a San Palomino Katonai Akadémia önmagában is elég, hogy elijesszen egy sárkányt, nem tudom.

- Azért én aggódom. - Nem, ez nem volt teljesen igaz. Veilnek minden akarata ellenére be kellett ismernie, hogy valahol a lelke mélyén félt. Félt az ismeretlen veszedelemtől, attól, hogy a világ rossz irányba változik meg körülötte; féltette a környékbeli kisebb városok lakóit, a barátait, és még talán saját magát is. Nem mintha az élet olyan nagyon kegyes lett volna hozzá eddig, de a sárkánytűznél mindenesetre jobb volt. - Hogyan tudnánk földpóniként harcolni mágikus teremtmények ellen?

- Volt már ilyesmire példa a történelemben – nyugtatta Sparks. - Azoknál a törékeny pegazusoknál mindenképpen jobbak az esélyeink, és ha igazam van, és tényleg sárkányokkal állunk szemben, az egyszarvúaknak is meg fog gyűlni a baja velük. Nem is baj, kezdtek nagyon a fejünkre nőni az alikornisaikkal együtt. Cinnamon Creek az Iridium birtok szélén fekszik, márpedig a báró vérbeli földpóni, és úgy tudom, már van is valamilyen terve a helyzet kezelésére. Szóval ne aggódj, még az is lehet, hogy jobban jövünk ki a dologból, mint ahogy belekerültünk.

- Hogy mondhatod ezt három városnyi póni halála után? - kérdezte Veil megrökönyödve.

- A forradalmak általában áldozatokkal járnak... és ne feledd, az a három város mind a hercegnők lelkiismeretét nyomja. Nem csak abból áll ám az uralkodás, hogy parancsolgatunk, jó kajákat eszünk és beszedjük az adót. Minél hamarabb derül ki róluk, hogy inkompetensek, annál jobb.

- Igen, de a legjobb az lenne, ha mégis elbírnának a sárkányokkal.

- Elméletben igazad van – mondta Sparks –, de erről már lekéstünk. Én is azt szeretném a legjobban, ha senkinek sem kellene meghalnia, ha a mesék igazak lennének, ha boldogan élhetnénk minden fajta pónival együtt, mint egyenlőek. És hiszek is abban, hogy ez egyszer be fog következni, még ha nem is biztos, hogy a mi életünkben.

- Hát, nem vagy valami megnyugtató – sóhajtotta Veil.

- Általában nem szereted, ha hazudok neked.

- Nem, annak tényleg nem örülnék – nevetett zavartan Veil. - De biztos nem fogok túl jól aludni itt, a raktárban. Mit szólnál, ha átmennék hozzád?

- Tudod, hogy az én házam a te házad is, és ez így lesz örökre – felelte Sparks komolyan egy pillanatnyi hallgatás után. - De az az igazság, hogy nálam bárki más hatásosabban meg tudna védeni.

Az volt az igazság, hogy Veil nem akarta az igazságot hallani, éppen most nem. Szúrós tekintetet lövellt a Radio Pirata táskányi szerkezete felé.

- Cabrón – mondta a csődörnek elköszönésként, azután kinyomta a négyes csatorna kapcsolóját. A kis zöld lámpa egy pillanatra sárgára váltott, majd kialudt.

Az egyesen most éppen az „Emlékek” ment Cocotól, ami Cocoa művészneve volt, azé a tehetséges hülyéé, aki minden valószínűség szerint épp az agyát issza el két emelettel lejjebb. Csupa melankolikus szám, futott át Veil fejében. Mintha a véletlengenerátor is rá akarna játszani a hangulatára. Még mindig zúgott a feje a történtektől, és nem volt biztos benne, mihez is kezdjen. Remegő patával tapogatta körbe a zsebeit, csak akkor állt meg, amikor tudatosult benne, mit keres. Fél tüdejét odaadta volna egy szaros szál cigiért. Fél éve már, hogy nem gyújtott rá. A büdös lehelet az egyetlen, ami egyáltalán nem hiányzott neki.

Felvette inkább azt a fél patányi kábeldarabot, amit mostanában rágcsálni szokott, és az ajkai közé szorította. Elképzelte, hogy mélyen beleszív, csak úgy izzik a végén a szigetelés, a tüdejét kitölti a füst... Legalább az érzés megvolt, hogy lóg valami a szájából. Ráharapott a műanyagra, és kinézett a párkány mögül, le, az utcaszint irányába.

Az elhagyatott raktár, aminek a tetején gubbasztott, több más ipari épülettel nőtt össze, együtt egy nagy, stadionnyi méretű komplexumot alkotva. Nem ez volt az egyetlen elhagyatott épületcsoport Barriada de Lunában, San Palomino egyik lecsúszott külvárosában a sok közül. Innen egész messzire elláthatott balra, a belváros felé is, ugyanúgy mint jobbra, a sivatag irányába. Ha a hatóságok berágtak a Radio Piratára egy-egy jól sikerült interjú után, és eszükbe jutott megkeresni, általában a belváros felől érkeztek. Veil mindig olyan tetőt választott magának, amiről belátta a környéket, és ahonnan több különböző irányba is menekülhetett. Na nem azért, mert annyira félt volna a büntetéstől – járt már fogdában, a kaja ingyen volt, ráadásul egész elviselhető, és pár nap múlva úgyis kiengednék megint, hiszen nem követett el semmi szörnyűséget. Viszont a rádióadóját valószínűleg elvennék, márpedig a Radio Pirata egyedi darab volt, Sparks szerint legalábbis, nem olyasmi, ami minden bokorban terem.

Veil azt sejtette, a Radio Pirata nélkül rövid úton elvesztené az eszét. Mióta Sparks nekiadta, annyira hozzánőtt, mintha a saját egyik végtagja lenne. És úgy érezhette, van végre valami értelme annak, amit csinál, vannak olyan pónik, akiknek igenis számít ez az egész, akik hallgatják és szeretik őt, nem is beszélve azokról, akik rajta keresztül el tudták juttatni a saját zenéiket egy szélesebb közönséghez. És a rádió hihetetlenül össze bírta nyomni a világot! Olyan helyekre elért így a hangjával, ahova napokig kutyagolhatna. A Radio Piratán kívül csak a terminálok léteztek, amik ugyanerre képesek voltak, de Veil túl csóró volt a használatukhoz.

És ez volt az egyetlen módja annak is, hogy értelmesen kommunikáljon Sparksszal. A fiú sohase nyílt meg így neki, amikor személyesen találkoztak. Általában csak görnyedt az asztala felett abban a hülye nagyítós szemüvegében, kellemes gyantaszagot árasztva forrasztott valamit, szét vagy összeszerelt olyan dolgokat, amikről Veil azt sem tudta, eszik-e vagy isszák, vagy kilós dokumentumokat olvasott, és ha hozzászólt, akkor olyan kényszeredetten, bátortalanul fordult felé, mintha attól félne, hogy a következő pillanatban szörnyen összeverik. Igen, Sparks sérült volt, mint mindegyik csikó, akivel együtt nőttek fel – de amikor rádión beszélt vele, ebből semmit sem érzett. Mintha csak kicserélték volna. Nem is csoda, hiszen olyankor nem egy másik póni állt a fiúval szemben, hanem csak egy gép.

Míg gondolatai ilyen hiábavaló hülyeségek körül keringtek, a szeme megakadt odalent egy árnyékon. A gyártelep kerítése mellett mozgott, elég erőltetett óvatossággal, de inkább ügyetlenül, és nagyjából póni méretű lehetett, szóval nyilván nem patkány volt, ami errefelé megszokott látvány lett volna. Veil patája a Radio Pirata főkapcsolójára csúszott, hogy bármikor elmenekíthesse az értékes adót. Odalent az árnyalak a drótkerítés mellett megállt, és imbolyogni látszott. Ezután egy kisebb, táska méretű valami vált le róla, ami átrepült a kerítés fölött. Némi hangoskodás vette kezdetét odalent, bár Veil túl messzire volt ahhoz, hogy kivehesse a szavak értelmét.

A nagyobbik árnyék valamit babrált a kerítéssel, majd ott, ahol állt, felhajtott belőle egy darabot, és átbújt alatta.

Veil ettől picit megnyugodott. Ha a rendőrök vagy a biztonsági őrök jönnének, hogy a rádióadót és a gazdáját megkeressék, akkor ennél azért több felszerelést hoznának magukkal, és valószínűleg nem rongálnák meg a kerítést sem. Abban ugyan nem volt még biztos, hogy pontosan ki is a látogató, de inkább valamelyik haverjára, vagy haver haverjára tippelt volna. Az alak célirányosan, bár kicsit bizonytalan léptekkel keresztülvágott a törmelékkel borított udvaron, és eltűnt a sarok takarásában Veil szemei elől.

Biztos Cocoa egyik barátja lesz, futott át az agyán. A kanca képes volt bárhol bulit rendezni, ami egyben igen pozitív tulajdonság és igen negatív is, legalábbis abból a szempontból, hogy Cocoa így is jóval többet ivott a kelleténél. Veil csak azt nem értette, mi lehetett az a kisebb csomag, ami mintha magától mozgott volna, miközben a kerítésen átrepült. Most nem látta sehol, az alak biztos felszedte. Az előző gondolatmenetébe leginkább egy táskányi alkohol illett volna bele, de azt nem lett volna jó ötlet dobálni, és amúgy is felismerte volna az üvegcsörgésről.

- Qué carajo… - dünnyögte magában, miközben szórakozottan lekérte az időt a rádiótól. Máris fél három lenne? - Mi a fasz…

Úgy döntött, ennyi pont elég lesz mára a rejtélyekből is és az adásból is; ilyen későn úgysem hallgatják már sokan a Radio Piratát. Rutinosan megigazította a fején a headsetet, beállította a mikrofont, megköszörülte a torkát, és lekeverte a zenét az egyesen – ezerszer elvégezte már ezt a mozdulatsort az elmúlt években.

- Ennyi volt mára a Radio Pirata adása Barriada de Lunából – szólalt meg selymes, búgó hangon, amire már többen rácsodálkoztak a hallgatói közül, akikkel élőben is találkozott, hogy hogyan származhat egy ilyen nagypofájú kancától. - Frosted Veil vagyok, köszönöm, hogy ma is velem tartottatok. Holnap a megszokott időben, nyolckor kezdjük az adásunkat. Vendégünk lesz Kerchief, aki a szokása szerint a városháza sötétebb bugyraiból szolgálhat nekünk egy hírcsokorral, ne hagyjátok ki semmi pénzért. Tíz órától pedig Bear és Asesino mutatja be a legújabb tánczene remixeit, a buli kifulladásig tart! További szép éjszakát azoknak, akiknek még ilyenkor is van tennivalója… A többiek pedig menjenek aludni! Sziasztok.

Lekapcsolta a mikrofont, levette a headsetet, és üres fejjel végigvárta, míg a rádió elcincogja az adás vége szignált. Mikor végre minden elhallgatott, csak a szellő halk neszezése és a fúziós reaktor megnyugtató zümmögése törte meg a csendet a tetőn, nekilátott lekapcsolni a gépeket. Egy mozdulatára a Radio Pirata visszahúzta hosszú antennáit, és sorolni kezdte a leálló részegységeit a patányi képernyőjén. Mikor mindennel végzett, és az összes visszajelző fény kialudt rajta, Veil a reaktort is leállította, és mindkét szerkezetet elcsomagolta a táskájába. Pár percet elszöszölt a procedúrával, és közben majdnem meg is feledkezett róla, miért is akart ennyire elindulni. Ha nagyon rohannia kellene, el tudná rakni a felszerelését másodpercek alatt is, bár lehet, hogy akkor első útja Sparkshoz vezetne egy karbantartásra, főleg, ha sikerül letörnie az egyik antennát. Egyszer Sparks egyik ismerőse elintézte, hogy beengedjék a nagy San Palomino Rádióhoz, ami főleg katonai célokat szolgált – túl kevés póninak volt működő rádióvevője ahhoz, hogy bárki közszolgálati adót üzemeltessen –, és ott Veil igazán megtanulhatta értékelni azt a miniatűr, kéttáskányi helyre összecsukható csodát, amit a fiú neki adott. Bár a teljesítménye is nyilván nagyobb volt, de a San Palomino Rádió szobányi berendezéseit biztosan nem szívesen cipelte volna a hátán.

Miután elpakolt, leszíjazta a hátizsákja tetejét, és most senkinek eszébe sem jutott volna, hogy ilyen értékes szerkezetet cipel magával. Az ezeréves, szakadt, homokszínű taktikai hátizsákját is Sparks szerezte neki, mint gyakorlatilag mindent. Felkapta a hátára, és megindult a tető pereme felé, oda, ahol a szomszéd épületre át lehetett mászni. Az egy kicsit alacsonyabb volt, szóval egy létrán még le kellett ereszkednie, hogy a lefelé vezető ajtót elérje. Ez a másik épület valamilyen irodának készülhetett, de nem fejezték be (vagy valakik jól széthordták), mert a falai gyakorlatilag hiányoztak, egy betontorzó volt az egész. Szokásos San Palomino külváros, gondolta Veil – tőle aztán direkt ilyenre is építhették volna. Mivel Equestria déli peremén voltak, még éjszaka is ritkán volt olyan hideg, hogy ne lehessen kibírni a szabadban.

Már becsukta maga mögött az ajtót, és elindult lefelé a sötét lépcsőn, amikor odalentről a hangok megütötték a fülét. Cocoa a földszinten táborozott le, így legalább a világosságot, amit csinált, eltakarta a többi épület a távolról kíváncsiskodók elől. A hangokból ítélve a kanca nem volt egyedül, a nemrég látott árnyék biztos csatlakozott hozzá azóta.

- Jaj, de cukiiii! - kiáltotta Cocoa rekedt, sipítóan affektálós hangján. Veil bízott benne, hogy nem csődül a nyakukra az egész környék erre a ricsajra, ha már a másodikról ilyen jól lehetett hallani. Megszaporázta a lépteit, remélve, hogy nem most fog a lábai alá ugrani valami törmelék, hogy felbuktassa.

A földszinten az olajlámpa fényénél aztán megpillanthatta, ki is volt a késői vendégük. A háttal álló, izgatottan toporzékoló Cocoa mellett egy zebroid dülöngélt, viccesen csíkos lábaival úgy nézett ki, mint aki hosszú zoknit visel. Veilnek ennyi elég is volt, hogy felismerje Cardot, Cocoa haverját; és azt is, hogy a csődör már megint jól felöntött a garatra. Mind a ketten egy színes kupacot vizsgálgattak a sarokban, amiről Veil csak remélni tudta, hogy nem valamelyikőjük gyomortartalma.

- Lécci lécci lécci, add nekem! Lufinak fogom nevezni! - sipítozta Cocoa könyörgő arccal Card felé fordulva.

- Valamér nem röpül – mondta Card nehezen forgó nyelvvel. - Csak tunnám mér. De legalább nem kell mazzag a lábára.

Veil olyan nagyon nem szívlelte Cardot – a csődörnek mindig hülye ötletei voltak, és legtöbbször meg is valósította őket. Fogalma sem volt, Cocoa mit evett rajta, a csíkos seggén kívül. A jelek szerint most valami kisállatot sikerült felszednie az utcán, és annak örültek ennyire.

Elsétált Cocoa szintetizátora mellett, amit a lány láthatóan sebtében hagyott ott, mert tele volt szórva félig kész kottákkal, és le se volt kapcsolva, pedig Cocoa általában marhára vigyázott az akkumulátorára (egyszer megpróbálta elcsaklizni Veiltől a Radio Pirata reaktorát, de annak nyilván nem lett jó vége).

- Éhes vagyok... - szólalt meg erőtlen, vékony hangon a kupac Cocoa lábánál. Így közelről nézve egészen póniformája volt, még ha koszos és borzos is.

Veilt hamarabb elborította a düh, mint hogy egyáltalán ráébredt volna, miért.

- Card! Mit csináltál már megint, pendejo? - kiáltotta felgyorsítva a lépteit, és Cocoát odébb taszigálva helyet szorított magának a két póni mellett. A drapp és türkizkék szőrcsomó tényleg egy csikó volt, ha nem is épp a legápoltabb, akit Veil valaha látott. A földön hevert, még a fejét sem emelte fel, valószínűleg nagyon fáradt lehetett, vagy esetleg beteg. - Hogy tűnhetett neked jó ötletnek idehozni bárki kölykét?

- Ne pattogjál, ez csak egy csirke! - mondta Card, miközben hátrébb lépett egyet, hogy Veil kényelmetlen közelségéből kikerüljön. - Az utcán tanátam, és megtetszett.

Így, hogy a csődör felhívta rá a figyelmét, Veil a csikó egyik elálló kitüremkedésében egy szárnyat fedezett fel. Nem teljesen természetes szögben állt, és a tollai is elég lehangoló állapotban voltak.

- És mit akarsz csinálni vele? - förmedt rá Cocoára, aki eddig a háta mögött sunyított olyan arckifejezéssel, mint akit valamin rajtakaptak. - Megvárod, amíg megdöglik a szerencsétlen, vagy azt tervezted, hogy felneveled?

- Csak játszani akartunk vele, de jól elrontottad – húzta el a száját Cocoa. - Vagy esetleg egy picit megijeszteni. Nem tudom, Veil, amilyen jó fej voltál régen, annyira karót nyelt vagy mostanában. Ha valami bajod van, akkor mondd meg, és ne ilyen faszságok miatt veszekedj, légy szíves.

Veil hátrahőkölt a kanca szavaitól, egy pillanatig szólni sem tudott. Talán szerencse is, mert fogalma sem volt, mi lenne a vége, ha elsorolja neki azokat a dolgokat, amiken az elmúlt napokban Sparksszal átmentek. Nem, ezt biztos nem teheti, Cocoa még csak-csak tudott titkot tartani, de Card őrülten üvöltözve menekülne ki a világból, amint meghallaná a sárkány szót. És… tényleg annyira goromba lett volna az elmúlt napokban? Cocoa ezzel belegázolt az önérzetébe, ugyanis Veil eddig meg volt róla győződve, hogy egészen jól kezeli a helyzetet, és nem idegesebb a szokásosnál.

Cocoa egy elégedett bólintással vette tudomásul a hallgatását, utána lehajtott fejjel a csikóhoz fordult.

- Jól van, öcsi, nem bántunk. Húzz el innen, mielőtt meggondoljuk magunkat – mondta, azután Carddal együtt visszatért a szintetizátorához, ami alatt a rekesz sört is tartotta.

A csikó nagy nehezen patára kecmergett, és támolyogva elindult a kijárat felé. Veil egy darabig figyelte, majd mérgesen fújt egyet, és utána sietett.

- Várj egy kicsit, haver. Hajnal három van, ilyenkor nem mászkálhatsz errefelé az utcán. Tudsz repülni azzal a szárnnyal?

A pegazus megtorpant egy pillanatra, utána bizonytalanul megfordult, de lesütött szemeit a padlóra szegezte. Szóval nem, gondolta Veil. Ezek szerint Cardnak igaza volt.

- Ha megmondod, hol vannak a szüleid, reggel melóba menet elviszlek hozzájuk – mondta a csikónak egy lemondó sóhajtással, de az csak nem akart neki válaszolni. Lehet, hogy Cardék mégis  sikeresen ráijesztettek?

Veil elővette a legszebb, legnyugtatóbb, rádiós műsorvezetésen edzett hangját. - Ne félj, na. Az a csíkos seggű ott, aki eddig elráncigált, Card, a barátnője pedig Cocoa. Rendes pónik mind a ketten, nem esznek csikókat, még ha nem is látszik rajtuk. Ritkán találkozni pegazusokkal errefelé, és nem szeretik az idegeneket. Az én nevem pedig Frosted Veil, de ma este hívhatsz Frostynak, oké?

A csikó nem mozdult, éppen csak határozatlanságában dülöngélt enyhén egyik lábáról a másikra.

- Tök jó lenne, ha legalább azt megmondanád, hol laksz… Hé, Card, hol szedted össze? - kiáltott át a csődörnek, aki már egyik patájában egy sörösüveget ölelgetett, a másikban Cocoát.

- A Nyúl utca felé – felelte a csődör, azután visszafordult a teendőihez.

- Ismerős ez neked? - kérdezte Veil a csikót. - Nyúl utca, meg mi a f… mi is van arra, Girasol Plaza? Van ott egy jó kocsma, de azt biztos nem ismered. Cafe Zinnia? Kávézni csak szoktatok. A tag a pult mögött úgy néz ki, mintha egy kávébab lenne. Na?

Míg beszélt hozzá, a csikó egyre mélyebbre lógatta a fejét, és semmi jelét nem mutatta annak, hogy egyáltalán a nyelvet értené.

- Oké, lehet, hogy nem vagy ismerős a környéken – hagyta rá Veil –, de nem lakhat arrafelé több, mint két-három pegazus család. Biztos találkozunk olyasvalakivel, aki felismer. Ha meg nem, akkor elviszlek a rendőrségre, végül is a szüleid is ott fognak keresni. Az úgy jó, ugye? Nincs vaj a füled mögött?

Ha választ nem is kapott, legalább ellenkezést sem, ami azt jelenthette, hogy a kis pegazus részéről elfogadható a megoldás – Veil legalábbis biztos négy lábbal tiltakozott volna, ha őt akarná valaki a rendőrségre kísérni.

- Meg… meg kell találnom Rosie-t… - motyogta a csikó olyan halkan, hogy Veilnek közelebb kellett hajolnia hozzá, hogy egyáltalán értse.

- Ez az! Látod, tudsz te beszélni, ha akarsz. Ki az a Rosie? Valami barátod? Remélem, Card nem bántotta! - Eleresztett egy-egy szúrós pillantást a csődör felé és a csikóra, de előbbi rá se hederített, az utóbbi a fejét rázta. - Jó, biztos azért léptél le otthonról, mert Rosie-t keresed, igaz?

- Nem! - kiáltotta hirtelen a csikó, amitől Veil hátrahőkölt. - Rosie is a ködben tűnt el… mint a többiek! Fényesség volt, és… és a szél földhöz vágott…

Többet nem szólt, csak a szemeit törölgette, és egy hatalmas adag taknyot mázolt szét az arcán. Veil érezte, ahogy a lábaiban megfagynak az erek, és a gerincén egy hűvös fuvallat szalad végig. Ismét Cinnamon Creekre gondolt, és a kommunikátorra. De Cinnamon Creek messze volt, Sparks is megmondta… ez a pegazus pedig itt állt előtte. Hogy kerülhetett San Palomino külvárosába onnan?

Legyűrhetetlen késztetést érzett, hogy kirohanjon, és ellenőrizze az eget. Nem lehettek ennyire közel! Meg kell tudnia, hol veszett el Rosie. Talán sima vihar volt… talán más. Talán el kellene kezdenie rohanni, mindegy merre, el innen… Nem, nem szabad pánikot keltenie! Vagy éppen itt az ideje?!

A csikó vetett egy zavarodott pillantást Veil mögé, mire ő is idegesen hátrafordult. Bőven az olajlámpa fénykörén belül, nem messze a szintetizátortól Card éppen azon erőlködött, hogy minél mélyebbre tuszkolja a nyelvét Cocoa torkába.

- Anyám borogass, hát legalább mennétek arrébb! - kiáltott oda nekik félig hálásan, amiért elterelték a figyelmét, és valamiképp kiadhatja magából a feszültséget, de attól is félve, hogy még más, hasonlóan nedves jeleneteket is tartogat az előadásuk. Card egyetlen reakciója annyi volt, hogy beintett neki.

- Gyere, hozok neked valami kaját, meg megnézem a szárnyadat, oké? - fordult inkább a csikó felé, igyekezve előle eltakarni a barátait, miközben egy árnyékosabb terület irányába taszigálta, egy még álló válaszfal túloldalára.

Amikor beértek a félhomályba, elsepregette egy akkora folton a törmeléket a betonpadlóról, ahova kényelmesen letelepedhettek, és lerakta a hátizsákját a földre. Az egyik kisebb zsebéből elővett egy gabonamagokból és mézből összetapasztott és téglalap alakúra formált müzliszeletet, kicsomagolta, és a csikó patájába nyomta. A szerencsétlen olyan lendülettel esett neki az ételnek, hogy mire Veil visszafordult a táskájához, hogy a lámpáját elővegye, addigra magába is tömte az egészet.

- Lassabban, hé, megfulladsz – dorgálta a csikót, és egy másik szeletet vett elő neki. Felállította a teleszkópos állványt is, amire a kis lámpáját rögzíteni szokta, utána a fénysugarat ráirányította a pegazus hátára. - Na nézzük, mi is történt veled. Vért nem látok rajta, szóval legalább elfertőződni nem fog, de attól még lehet, hogy eltörted.

A csikó rémülten elrántotta a szárnyait Veil patái ügyéből, és igyekezett úgy helyezkedni, hogy minél kevesebb esélye legyen hozzájuk férni, miközben hevesen rázta a fejét.

- Nyugi, semmi gond, csináltam már ilyet – tartotta fel a patáit Veil, próbálva a lehető legmeggyőzőbb mosolyát magára ölteni. - Igaz, nem szárnyakkal. Tudod, ahol felnőttem, eléggé mindennaposak voltak a hasonló balesetek. Képzelj el egy nagy kupac csikót minden különösebb felügyelet nélkül… Hát folyamatosan estünk-keltünk, meg egymást ütöttük. Py, vagyis rendes nevén Poppy volt az, aki mindent képes volt rendbe hozni, tőle tanultam pár trükköt. Asszem, neki rendes ápoló végzettsége is volt, vagy legalábbis úgy nézett ki. Gondolom, most ku… marhára fáj, amikor csak megmozdulsz. Ha megmutatod, sínbe tudom tenni, és akkor máris sokkal jobb lesz.

Egy darabig farkasszemet kellett nézniük egymással, de végül a kis pegazus vonakodva bár, de megfordult, és hagyta, hogy megnézze a szárnyait.

Az egyik nagyjából rendben volt, legalábbis némi óvatos tollfésülés után engedelmesen simult a csikó oldalához. A jobb oldali volt az, ami nagyon ramatyul nézett ki. Kajlán felfelé állt, és a csikó folyamatosan eltartotta a testétől. Veil óvatosan megtapogatta, mire a pegazus felszisszent, de egész hősiesen tűrte. A csont teljesen ép volt benne, és különösebben fel se dagadt… úgy tűnt, hogy csak kificamodott. Kis tapogatással Veil azt is meg tudta állapítani, hogy merrefelé mozdult el az ízület a lapockától. Megpróbált visszaemlékezni arra, amit Py-től látott annak idején, meg amikor Sparks vállát tette vissza a helyére. Hát, a szárny egyikre sem emlékeztette, de így is volt egy halvány sejtése, merrefelé kellene elfordítania ahhoz, hogy a helyére visszaugorjon.

Vett egy mély lélegzetet, de megtorpant. Most meg minek képzeli magát, orvosnak? Amilyen gyenge kis csontoknak tűntek, akár el is törheti őket egy rossz mozdulattal. Talán jobb lenne, ha holnap leadná a gyereket a kórházban… csak abban nem volt biztos, hogy lesz-e holnap.

A tehetetlenség keserű íze öntötte el a száját. Ma már egyszer érezte ugyanezt, másodszorra nem hagyhatja magát!

- Semmi baja a szárnyadnak, csak ki van ficamodva – mondta a pegazusnak, miközben gyengéden, de ellenállhatatlanul lenyomta a földre. - Egy pillanat alatt visszarakom a helyére. Ez most egy kicsit lehet, hogy fájni fog, de utána sokkal jobb lesz, higgy nekem!

Még mielőtt a csikó tiltakozhatott volna, jobb patájával megragadta a szárnyát és megfelelő szögbe állította, a baljával pedig tekert rajta egyet. Az ízület egy émelyítő, tompa pattanással visszaugrott a helyére. A kis pegazus felsikoltott, de Veil megnyugodva látta, hogy a szárny végre szépen összecsukódik. Néhány simítással ellenőrizte, hogy nem sikerült-e eltörnie valamit, de minden jel szerint mindketten megúszták.

- De rossz vagy, Veil… - kiáltott át a fal túloldaláról Cocoa. - Mit csinálsz szegény fiúval...?

Nem válaszolt semmit. A csikó lassan felült vele szemben. Nem volt rá mérges szerencsére, inkább megkönnyebbülés látszott az arcán. Lassan megpróbálta kitárni a szárnyait.

- Ne, azt még ne – mondta neki Veil, és a patáját a szárnyra tette. - Egy pár napig meg se kellene mozdítanod, különben azt kockáztatod, hogy megint kiugrik a helyéről.

- Köszönöm szépen… - felelte a csikó hüppögve, mintha a sírást próbálná visszanyelni.

- Rá se ránts. Inkább, ha már visszatérőben van a hangod, esetleg elárulhatnád, hogy hívnak.

- Chaser… Star Chaser.

Veilnek nem mondott sokat a név, nem sok pegazus ismerőse volt. Mindenesetre úgy hangzott, mint amit pegazusok adnának egymásnak.

- És van valami beceneved? Tudod, mint nekem a Frosty. Nem hívhatlak Star Chasernek folyamatosan, mert elzsibbad a szám.

A csikó lehajtotta a fejét.

- Néha… néha Ace-nek csúfolnak… mert nem tudok valami jól repülni.

- Ne gúnynevet mondj! - forgatta a szemeit Veil. - Biztos van olyan, amit szívesebben használsz. Például Rosie hogy szokott szólítani?

- Ő… Ő Chasernek vagy Chase-nek.

- Szólíthatlak én is Chase-nek? - kérdezte Veil, és lehajolt, hogy a csikó szemébe nézhessen. A pegazus ismét kezdett magába zárkózni, majdnem a földig lógatta az orrát, és kerülte a tekintetét. - Nem mesélnél nekem kicsit Rosie-ról? Hol láttad őt utoljára? Hátha tudnék neked segíteni megtalálni.

Mielőtt Chase válaszolhatott volna, nem messze megzörrent odakint a drótkerítés. Azonnal síri csend lett az épületben, mindannyian lélegzetvisszafojtva várták, vajon ki fog betoppanni. Veil egy óvatos mozdulattal leoltotta a lámpáját, és hangtalanul nekilátott szétszedni és a hátizsákjába visszapakolni. Úgy tűnt, Chase is átérezte a helyzet feszültségét, mert teljesen lekushadt a földre, csak hatalmasra meresztett szemein és folyamatosan forgó fülén látszott, mennyire figyel. Annyira el így sem bújhattak, ugyanis Cocoa olajlámpája még mindig égett a fal túloldalán, de talán itt az árnyékban nem fogja őket észrevenni a jövevény.

Odakintről óvatos, bizonytalan léptek hallatszottak.

- Hé, skacok, itt vagytok? - kérdezte valaki suttogva. - Nyugi, csak én vagyok az!

Veil már a kiejtéséről megismerte, Poco volt az. A többiekkel ellentétben, akik nagy része  Equestriában született, Poco kiskorában érkezett délről, és úgy kellett a nyelvet megtanulnia. Valójában egészen jól ment neki, leszámítva, hogy rosszul tudott néhány egzotikusabb kifejezést, és az erős déli akcentusát.

- Poco, haver! - kiáltotta neki a kelleténél hangosabban, rekedt hangján Cocoa. - Nem mondom, hogy a legjobbkor, de gyere, van sör!

Poco folyamatosan cikázó tekintettel beljebb óvakodott, mintha attól félne, csapdába sétál, vagy valaki ráugrik hátulról, kis termetével és mintás, barna bundájával egy menyét benyomását keltette. Előfordult már párszor, hogy Veil vagy Cocoa elrejtett néhány kellemetlen meglepetést a hívatlan látogatóknak a búvóhelyükön, így a félelme nem volt alaptalan. Inkább Veil is előlépett a fal mögül, hogy megmutassa magát, és ne később, váratlanul hozza a frászt a csődörre.

- Tartsd meg a söröd! – mondta Poco felengedve kicsit –, hoztam egy egész üveg tequilát! És gyertek, gyertek, van kajám is! Méghozzá nem is akármilyen!

Card és Cocoa olyan sebességgel termett mellette, mint akiket csúzliból lőttek ki, és máris kíváncsiskodva vizsgálták azt a táskát, amit Poco lóbált a patájában. Valaminek odabent éppen olyan illata volt, mint a friss zöldségnek. Néhány másodperces kotorászás vette kezdetét, mire Veil is közelebb lépett. Alig tudta legyűrni a nyálelválasztását. Hetek óta főleg száraz, poros gabonát evett, kivéve, amikor a motelben, ahol dolgozott, megszánta a felettese, Dapper, és hozott neki valamit a konyháról.

Nem hagyta cserben a szimata: a turkálás végén a barátai teli maroknyi répát, salátát meg még ki tudja, mi földi jót húztak elő, és azon nyomban falni kezdték, mint egy csapat éhenkórász.

- Ne kéresd magad, Frosty, gyere, vegyél te is! - biztatta Poco szélesen mosolyogva.

- Qué carajo! Honnan szerezted ezeket? Kiraboltál egy zöldségest, vagy micsoda? - kérdezte Veil még mindig elővigyázatosan. Egyáltalán nem tetszett neki Poco viselkedése, és nem csak azért, mert néha a csődör megpróbálta őt is megkörnyékezni annak ellenére, hogy volt másik barátnője. San Palominoban, főleg az évnek ebben a szakaszában szinte egyáltalán nem termett zöldség, úgy kellett messziről ideszállítani, és arany áron adtak minden kis csoffadt darabot. Poconak pedig hiányzott egy kereke, és néha komolyan versenyre keltek Carddal, hogy melyikőjük képes a nagyobb idiótaság elkövetésére.

Valószínűleg a szúrós tekintetének a nyomására Poco mentegetőzni is kezdett.

- Dehogy, dehogy! Ez itt mind ki van fizetve! Hát miket feltételezel te rólam?

Veil előre engedte Chase-t, aki időközben szintén előbújt a fal mögül, és sóvár pillantásokat meresztett a táskányi zöldségre. Neki a gyógyuláshoz jól fog jönni mindenképp, de Veil nem akarta magát ilyen egyszerűen beadni valami gyanús dologba. Poco kissé zavartan, kínossá váló mosollyal nézte a kis pegazust, amint kivesz egy fej salátát, de úgy tűnt, egyelőre elfogadta, hogy ő is a társasághoz tartozik.

- Azt feltételezem, hogy egy vasad sincs, szokás szerint – felelte Veil, és a magyarázatra várva felvonta a szemöldökét.

- De képzeld, Dirty megadta a tartozását végre! Tudod, már vagy egy fél éve lógott nekem az utolsó három hónap fizetésemmel, és most telt be nálam a pohár! Pont összefutottam vele a városban, és azt mondom neki, Dirty, éhes vagyok, és a barátaim is éhesek, hát ha nem adod meg azon nyomban amivel lógsz, akkor kiverem a fogad…

Poco még a szokásosnál jobban is izzadt, miközben ezt mesélte, és mikor Veil fenyegetően közelebb lépett hozzá, hátrálni kezdett. Viszont a fejmosást már nem tudta befejezni, ugyanis odakint újra megzörrent a kerítés.

- Fafomat, hát kiket híftál még meg?! - kérdezte teli szájjal Card Cocoára nézve. A lány viszont annyira megtömte magát, hogy majdnem megfulladt, amikor válaszolni akart.

A két pónin, akik a következő pillanatban beléptek, a San Palomino rendőrség nagyon sötét kék egyenruhája feszült.

- Jó estét, hölgyeim, uraim… - mondta kettőjük közül a méretes csődör.

- Olaj! - bömbölte teli torokból Card zöldségdarabokat köpve szerteszét.

Mire kimondta, Veil már a fal mögött járt. Ismét nyugtázta magában, mennyivel jobb, hogy gyors, mintha erős lenne (vagy okos). Ha a félhomályban nem tévedett, akkor annak a két rendőrnek szarv volt a homlokán, márpedig az egyszarvúakkal nagyon kellett vigyázni. Nem ismerte a varázslataikat, éppen ezért mindig sikerült őt meglepniük. Nem akarta megvárni, hogy az egyikük kővé változtassa, vagy valami hasonló. A legjobb taktika mindig az volt, hogy igyekezzen eltűnni a szemük elől, és erre az épület sötétje és elszórt válaszfalai nagyon is alkalmasak voltak.

Most kimondottan örült neki, hogy a lámpáját elővigyázatosan elpakolta, így csak fel kellett kapnia a táskáját. Lenyúlt érte, és már száguldott is tovább, bár a Radio Pirata súlya majdnem kitépte a lábát vállból. Feldobta a hátára, szinte nem is lassított, bár azért azt érezte, hogy rövidesen ki fog fogyni a szuszból. Persze kellett már menekülnie máskor is, de ennyire közel még talán egyszer sem jártak hozzá a rend éber őrei.

A lámpáról egy pillanatra eszébe jutott a csikó. Egy nagyon pici bűntudat gyötörte, hogy mégsem képes segíteni neki, de meg volt győződve arról, az lesz számára a legjobb, ha a rendőrök begyűjtik, és majd elviszik a családjához – ha még életben vannak. Az máris kész haszon, ha az egyik egyszarvú ott marad vele, és csak a másik indul az üldözésükre.

- Megállni! - kiáltotta a kisebbik rendőr valahol messze lemaradva a háta mögött, aki ezek szerint kanca volt.

Veil bízott benne, hogy nem őt kergeti, de azért kiszámíthatatlanul cikázott tovább az épület túlvége felé. Ott lesz egy rövidebb udvar, amin át kell vágnia, utána két raktár között egy szűkebb sikátor, amit már sokkal nehezebb belátni a sok lom miatt, ami borítja – és a túloldalt a másik kerítés, ahol kijuthat, át a szomszéd telekre, amin csak pár régi konténer állt, onnan meg gyakorlatilag bármely irányba beveheti magát a városba. Jól ismerte a környéket, alaposan felderítette, előnyben volt az üldözőivel szemben.

A következő lépésnél fájdalom nyilallt a bokájába. Nem figyelt eléggé! A sötétben valamibe beleakadt a lába, és most elveszítette az egyensúlyát. Csillagokat látott, ahogy orral előre érkezett a törmelékbe, és jó négy lábnyit csúszott, mire megállt. A Radio Pirata mintha belerúgott volna a gerincébe.

Arra se vesztegette az idejét, hogy patára álljon, a térdein csúszva cibálta be magát a legközelebbi fal mögé, ahol aztán végre felült. Valami meleg folyt le az orrán, megtapogatta, de nem tört csontja. Nyelvét végigfuttatta a fogain, és bár némelyik fájt az iménti koccanástól, mégis megvolt mindegyik. Vér íze töltötte meg a száját.

Halálos csendben volt, igyekezett betájolni magát a sötétben. Irányérzéke azt mondta, egy picit fordult csak el jobbra, így kissé balra kell tartania majd, ha az udvarra kiér. Mögötte léptek zaja közeledett, mágikus derengés vonta fénybe a falakat.

Jól elszámította magát, cikázott át az agyán. Az egyszarvúak nem foglalkoztak a csikóval, és valószínűleg Cocoával és Carddal sem sokáig, legfeljebb megjelölték vagy megbénították őket, ha nem futottak elég gyorsan. De hogy a két pónit, akiknél táska volt, minden áron elő fogják keríteni, az biztos. És ha elkapják, búcsút inthet a rádiónak.

Bal láb felől, egy olyan harminc lépésnyire, egyenletesen fújtatva elrohant mellette az egyszarvú kanca, kis fényt cipelt a szarva hegyén.

Veil agyában pörögtek a gondolatok. Vajon mikor fogja észrevenni üldözője, hogy elhúzott mellette? Ki kell használnia az alkalmat!

Míg a világosság távolodásával visszatért körülötte a félhomály, gyorsan feltápászkodott, és amilyen csendben csak tudott, nagyot kerülve jobbra indult, távolodva az egyszarvútól. Legalább csak az egyikük jött utána… ezek szerint Poconak volt annyi esze, hogy másfelé rohanjon.

Pár másodperc múlva elérte az épület túlvégét. Óvatosan kilesett a sötét tartóoszlopok mögül, de az egyszarvú már továbbrohanhatott, mert még csak a fényét sem látta. Sietősen, de halkan átvágott az udvaron a szemközti épület felé, próbálva mindig a szétszórt lomok takarásában maradni.

- Hopp, most megvagy, barátocskám! - hallotta a kiáltást, miközben kiszaladtak alóla a lábai. Egyáltalán nem olyan érzés volt, mintha ismét elesne, éppen ellenkezőleg! Szörnyen megijedt, félelmében és tehetetlenségében össze-vissza kapálózott, de egyáltalán nem érte el a földet. A levegőben repülve sodródott keresztül az udvaron, és lassan a hátára fordult. Fénylő aura vette körbe a testét, és rövidesen megpillantotta az udvar túlvégében az elégedetten vigyorgó, egyenruhás egyszarvút is.

- Én a helyedben feladnám – folytatta a kanca. - Nem hibáztatlak, amiért megpróbáltál elmenekülni, de ha most már nem hagyod abba, egy egész sor szabálysértést varrok a nyakadba.

Veil ellazult.

- Coño... – motyogta az orra alatt. Hát akkor erről ennyit. Megy megint a fogdába, de úgyse csinált semmit, hát majd kiengedik. Hogy mi lesz a rádiójával, azt még nem tudta. Pontosabban, hogy mihez fog kezdeni nélküle.

Éppen fejjel lefelé lógott és az eget bámulta, amikor az egyszarvú mögötti épület harmadik emeletén megjelent egy apró, sötét, mozgó folt, és valamit ledobott. A kanca a következő pillanatban egy nyikkanás nélkül összeesett. Veilnek éppen csak volt annyi lélekjelenléte, hogy a lábai közé kapja a nyakát, így elkerülve, hogy fejjel előre zuhanjon le. Hatalmas csattanással érkezett az udvar kövezetére, de már pattant is fel, és amennyire sajgó tagjaitól tellett, megiramodott a szemközti két épület közötti sikátor felé.

Az egyszarvú nem követte. Csak egy pici árnyék tartott vele odafent az égen, mint arról fél szemmel felpislantva meggyőződhetett.

- Örök hálám – lihegte, miközben bevágódott a következő sarkon, és sietve átbújt a kerítés alatt. -  De nem megmondtam, hogy még nem repülhetsz?!

 

 

 

...avagy értekezés a bezártságról, a szabadságról és annak áráról

 

 

A vonat hangos csattanással és egy zökkenéssel megállt, Fliss pedig felébredt. Szüksége volt pár másodpercre, mire annyira magához tért, hogy felismerje, hol is van. Odakint még mindig sötét volt, az ablakon nem szűrődött be állomás vagy település fénye. Ezek szerint a mostani alkalom is egyike volt a megmagyarázhatatlan semmi közepén megállásoknak, amiket a Dél-equestriai Vasúttársaság előszeretettel produkált.

Szívesen visszaaludt volna, de tapasztalnia kellett, hogy túlságosan fáj hozzá a feneke, a gerince,  kínzóan begörcsöltek a vállai, és elgémberedtek a lábai. A padlón ült már lassan hat órája a kocsi sarkában az ajtó mellett, és nagyon szívesen felkelt volna nyújtózni egyet. Nem mintha messzire sétálhatott volna, körülötte minden patányi helyen feküdt vagy állt valaki. Soha életében nem látott még ennyire tömött vonatot. Az a csoda, hogy egyáltalán feljutottak rá, nem az, hogy nem találtak rendes ülőhelyet.

Mielőtt még teljesen elhaltak volna a lábai, egy picit fészkelődni kezdett, hogy a vérkeringése legalább minimálisan újrainduljon. Vigyáznia kellett, nem akarta felébreszteni Silverberryt. A lány a fejét Fliss ölében nyugtatva még mindig álomországban kalandozott. A mocorgásra összerezzent, mintha kapaszkodni akarna, szemöldöke ráncba gyűrődött, de utána ismét visszamerült az alvás békéjébe.

- Vi... vigyázz a sündisznóra – motyogta Silverberry álmában nehezen forgó nyelvvel, és Flissnek minden erejét be kellett vetnie, nehogy elnevesse magát. Patáját a szájához kapta, a rekeszizma megrándult. Silverberry angyali arccal aludt tovább.

A nevetésroham elmúltával Fliss megkönnyebbülve dőlt hátra, fejét a falnak támasztotta. Vele szemben a fiú, akivel az állomáson találkoztak, és később Brush Tailként mutatkozott be, még mindig vigyorgott. Elfogta a késztetés, hogy orrba gyűrje, de igyekezett ellenállni neki. Rajtakapva, meglesve érezte magát, magukat. Hogy meri ez a pojáca Silverberryt bámulni, hogy mer nevetni azon, ami intim öntudatlanságában kicsúszott a száján? Azután másodjára, józanul végiggondolva a dolgot kénytelen volt megenyhülni. Egy falatnyi folyosón voltak összezárva legalább tíz másik pónival, egymás szájában utaztak órák óta, nem sok teret hagyva a személyes szférájuknak. A levegő nehéz volt és elhasznált – ha megpróbáltak szellőztetni, gyorsan beszökött az éjszaka hidege és a zaj, egész úton a fagyhalál és a fulladás között egyensúlyoztak. Pólója nedvesen tapadt a hátára, a reggeli zuhanyzás után használt izzadásgátlója kezdte feladni a harcot. Nem volt értelme a méltóságra még csak gondolnia sem.

Úgy tűnik, nem sikerült elég hatékonyan eltüntetnie az érzelmeit az arcáról, mert Brush elkapta róluk a tekintetét, és komoly ábrázatot próbált magára erőltetni. A csődör visszafordult a lábainak támasztott füzetéhez, a szarvát ismét halvány izzás borította be, és egy perc múlva már teljes koncentrációval belemerült a saját dolgába. Fliss csak tippelni tudott, hogy pontosan mit csinál, mert nem látott rá rendesen. Arról is lemaradt, amikor a csődör elővette a füzetet, valószínűleg éppen aludt akkor. Hátulról nézve vastag, üres lapok voltak benne, Brush pedig valamilyen vékony grafitrudat forgatott. Néha felemelte a patáját, maszatolt valamit, vagy ráfújt a füzetre. Biztos rajzol, gondolta Fliss. Mintha az állomáson azzal kérkedett volna, hogy jó benne. Csak elő ne húzzon a végén valami förtelmet, vagy lófogú karikatúrát, mert még kénytelen lesz a lapot megetetni vele. Nem volt a humorérzéke tetőfokán.

Néhány percig megpróbált visszaaludni, de túl kényelmetlen volt a padló és túl nagy a csend. Végül a kíváncsisága kerekedett felül.

- Muti – mondta halkan, és kinyújtotta a patáját Brush felé.

A fiú habozva nézett fel, a kis darab grafit megállt a levegőben. A rajz nyilván nem volt kész, de Fliss nem tágított. Türelmetlenül intett, és felvonta a szemöldökét. Brush kényszeredetten elpakolta az eszközeit maga mellett egy dobozkába, óvatosan kitépte a felső három lapot a füzetéből, és Fliss patájába nyomta őket.

- Még az utolsót szeretném befejezni – mondta Brush. - De persze mindent a megrendelőért! Ha nem tetszik, vagy valamit máshogy kérnél, csak szólj.

- Bízd csak ide. - Fliss úgy érezte, talán egy kicsit túl gúnyosra sikerült a mosolya.

A következő pillanatban azonban őszinte döbbenet és csodálkozás ült ki az arcára. Ami a három lapon volt, arra nem számított. Nem talált szavakat.

- Hát ja, kicsit unatkoztam, amíg aludtatok – mondta Brush egy félmosollyal, és zavartan megvakarta a sörényét. - Meg ugye nem tudtam megkérdezni, pontosan milyet is szeretnétek, így aztán, gondoltam, rajzolok több félét is, legfeljebb ha nektek nem kell valamelyik, hozzácsapom a portfóliómhoz. Persze csak ha megengeditek! Vagy tőlem szét is tépheted...

Az első lapon Silverberry és Fliss egy valószínűleg képzeletbeli, de takaros kisváros egyik utcáján ácsorogtak egymás mellett egy folyócska partján. A rajz a szélein egészen vázlatos volt, de a kép fókuszában annyira élethű, hogy meg tudta volna számolni a szálakat a saját, vízben tükröződő sörényében. Az erős kontrasztok, a sötét ég és a furcsa fény azt sugallták, nemrég eshetett az eső, szinte az illatát is érezte. Ha nem lógott volna ki az a néhány segédvonal ott, ahol a realitás véget ért, azt hihette volna, egy fekete-fehér fényképet lát.

- Az első a fotorealisztikus – kommentálta izgatott örömmel Brush. - Igazából kevésbé kreatív, de annál jobb technikát és szemet igényel. Szeretem kicsit feldobni játékosabb részletekkel, mint például a valószerűtlen megvilágítás, vagy az olyan területek, ahol direkt rajznak látszik. Például ha így annyira nem jön be, akkor meg tudom rajzolni teljesen reálisra, de ha rám hallgatsz, nem kérsz ilyet. Hozzám amúgy közelebb állnak azok a stílusok, amikor kevésbé van megkötve a patám, mint például a következő.

Fliss ugyan még akár egy fél órán át is elnézegette volna a képet, hiszen minden pici folton annyi apró, érdekes részlet volt elrejtve: virágok az ablakokban, galambok a háztetőkön... de most már kíváncsi lett a következő kettőre. Ha a fiú tényleg azt tervezi, hogy nekik adja a képeket, akkor lesz még esélye később is elveszni bennük. Lapozott hát, és alaposan szemügyre vette a másodikat is. Amennyire meg tudta ítélni, az sokkal kevésbé volt részletes és technikás, legalábbis első ránézésre. Ezen egy sokkal egyszerűbb, természetes mintákkal operáló háttér előtt pózoltak ketten Silverberryvel, és bár a kivitelezésük alapján akár le is sétálhattak volna a képről, mégsem teljesen ők voltak azok... és közben pedig sokkal inkább kettejüket ábrázolta, mint az első rajz. Minden mozdulatukból sütött, milyen mély barátság köti őket össze, mennyire fiatalok, vagy milyenek a személyiségjegyeik. Silverberry arca szelídséget és kedvességet sugárzott – Fliss pedig egyszerre volt intelligens, határozott és valahogy rosszcsikósan pajkos. Minél tovább figyelte saját idealizált képmását, annál jobban belepirult a felismerésbe: a csődör igazán jó megfigyelő és póniismerő lehet, ha meglátta ezeket a tulajdonságait... vagy csak hízelegni akart volna? A kanyargó, céltudatos, karcsú vonalakat elnézve tökéletesen zavarba jött attól a gondolattól is, hogy Brush ennyi időt szentelt a csípője vagy a mellei tanulmányozásának (pláne amíg aludt!). Nem is mert a fiúra nézni, amíg az folytatta a monológját.

- Ez a második, kicsit stilizált verzió. Ha megnézed, arányaiban inkább arra emlékeztet, amit például képregényekben lehet látni. Ez egyfajta karikatúra, a célja a tulajdonságok, a belső, a mondanivaló kiemelése, és nem az, hogy minél pontosabb legyen. Nyilván senkinek sincsenek ekkora szemei, viszont a lélek megjelenítéséhez némi túlzás elengedhetetlen. Nekem sokkal jobban fekszik ez a stílus, mert kiélhetem a kreativitásom, de persze sokkal könnyebb mellélőni is, hiszen titeket például nem ismerlek annyira, hogy tökéletesen ábrázoljalak, szóval ha nem találtam el, akkor elnézést. Azért remélem, tetszik.

Fliss krákogott, és megnedvesítette kiszáradt ajkait.

- Nagyon szép... - mondta lesütött szemmel, és inkább az utolsó rajzhoz lapozott.

Ami a szeme elé tárult, az annyira absztrakt volt, hogy elsőre abban sem volt biztos, hogy véletlenül nem fejjel lefelé nézi-e. De nem, minél több időt töltött az ábrákkal, annál inkább megbizonyosodott afelől, hogy ezek is őket ábrázolják – és arról is, hogy a vele szemben ülő vigyorgó fiú egy őrült zseni. A rajz valamiféle fonat volt, hullámzó, egybeolvadó és szétváló, vékonyodó és vastagodó, dallama volt, mesélt. Mint egy medál, vagy logó... esetleg talán tetoválás. Két elkülönülő alak jelent meg rajta, csak sziluettek, és minden egyes vonaluk másfajta érzelmet ébresztett Flissben, ismerőseket és elfeledetteket, régieket és újakat. Leesett állal bámulta. Olyan volt, mint egy varázslat, egy idézés, éppen ezért rezonált olyan mélyen a lelkében.

Megrázta magát, mint aki álomból ébred, és összeszűkült szemmel mágia után kezdett kutatni a képben. Végül is egyszarvú ült vele szemben, de nehogy azt képzelje magáról, hogy a saját terepén legyőzheti őt!

- Na, ez a kedvenc stílusom – magyarázott Brush önfeledten. - Teljesen stilizált, egy ősi nyelven szól a szemlélőjéhez. Nem is annyira megrajzolni nehéz, bár azért kell hozzá valamennyi technikai tudás, hanem inkább azt kitalálni, hogy éred el vele azt a pontos hatást, amit szeretnél. Még persze nincs kész, látod, ott jobb alul még dolgozok Silverberry részén. Sajnos nem értékeli mindenki, úgyhogy mondd csak meg, ha nem tetszik. Jobb, ha most derül ki, ha nem vagyok jó benne, vagy hol fér rám a gyakorlás. Mi a véleményed? Mit rontottam el rajta?

A kép csupán egyszerű grafitrajz volt, közönséges papíron, nem hordozott mágiát. Fliss nem értette, milyen mechanizmussal váltotta ki a hatását. Homlokát ráncolta, úgy érezte magát, mint akinek egy szuperkönnyű találós kérdést adnak fel, és még azzal sem boldogul.

A fiú valószínűleg elértette az arckifejezését.

- Nem tetszik, ugye? Mondd meg őszintén, nem sértődök meg. Csak a kritikából lehet tanulni.

- Szó sincs róla... csak... ezt te találtad ki? Vagy tanultad valahol? Talán... egy tetoválószalonban dolgoztál?

Brush elnyomott egy kuncogást.

- Úgy nézek ki? Akkor tele kellene lennem tetkókkal! Nem, de igazából nem jársz messzire a megoldástól. Egy zebra sámán volt a mesterem sokáig, tőle tanultam az alapokat, igaz, ő azt mondta, ehhez is túl lusta vagyok. De még ez érdekelt a legjobban, szóval később próbáltam a saját ötleteimet is belevinni. Nem tudom, ezzel rontok-e rajta, vagy sikerül hozzá is tennem. Te mit gondolsz?

- Szerintem ebből kéne élned – mondta Fliss. Aztán, csak hogy a csődör annyira ne bízza el magát, hozzátette: - Már feltéve, hogy meg lehet élni ilyesmiből.

Húzást érzett a patájában tartott lapokon. Silverberry fogta meg a köteg túlsó szélét. Ezek szerint a beszélgetésükkel sikerült felébreszteniük.

- Hát, ezen igyekszem éppen. - Brush vidámnak tűnt, mint egy vadalma. - Mifelénk vidéken nem vevők a művészetre, inkább csak alamizsnát lehet vele összekaparni. Ha lenne egy gazdag támogatóm, aki képeket rendel tőlem... de nincs! Szóval remélem, Canterlotban többre vihetem. Tudod, több póni, több ügyfél. Meg amennyi üzlet van arra, dolgoznék cégéreken is akár. Lehet, hogy lenyúlom az ötletedet, és tetkómintákat is rajzolok majd. Jó pénzért mindent! Neked hogy tetszik?

Az utolsó mondat már Silverberrynek szólt, aki még mindig Fliss ölében nyugtatta a fejét, a rajzokat az arca fölé emelve tanulmányozta elmélyülten. A lány nem is válaszolt rögtön, még alaposan átlapozta mind a három képet.

- Állati szépek – jelentette ki végül puha hangjában olyan meggyőződéssel, amire Fliss szerint egyedül ő volt képes. - Mondjuk ezt az utolsót nem biztos, hogy értem.

- Nem a te hibád! - vágta rá Brush. - Biztos elrontottam. Nem vagyok még túl jó benne.

Fliss a szemeit forgatta. Hányni tudott volna az ilyen nyilvánvaló nyáladzástól, de inkább nem szólt semmit, nehogy véletlenül megbántsa a barátnőjét. Silverberry visszaadta a lapokat a fiúnak.

- Ne aggódj, azokat sem értem, amiket Fliss szokott rajzolni – fűzte hozzá a lány, miközben Brush visszaillesztette a rajzokat a füzete tetejére. - Egyszer apukám azt mondta, hogy nekem minden magas, amit nem tudok jól körbefogdosni meg szétszedni, és attól félek, igaza volt...

- Ó, hát ezt miért nem mondtad?! - ugrott Flissnek a fiú. - Akkor ezek szerint te is művészettel foglalkozol?

- Véletlenül sem. - Fliss megvillantott egy gyilkos mosolyt. - Silverberry arra utalt, hogy egy alkalmazott rúnatechnológiai műhelyben dolgozok.

Brush visszatottyant a helyére.

- Rúna-mi? - kérdezte pislogva.

- Egy rúnavésőben – fordította köznyelvre készségesen Silverberry. - Úgy tudom, Ford Duálezben is van, biztos elmentél mellette párszor.

- Jaa, azokat ismerem! - mondta Brush lelkesen. - Akkor mégis csak rajzolsz! Technikában nem is különbözik olyan nagyon attól, ahogy én szoktam. Tudok is pár rúnát, de az enyéim sose kelnek életre, pedig pont úgy rajzolom őket, mint ahogy a rúnavésőben láttam az öregtől. Elárulod, mi a titok?

Fliss érezte, ahogy emelkedik a vérnyomása. Ez sértés akart lenni?

-  Komolyan azt szeretnéd, ha most négy félévet összefoglalnék neked rúnaelmélet tárgyból? És ha meg is tenném, nem hiszem, hogy benne vagy abban az öt százalékban, akik eljutnak az energiaaktivált rúnák használatáig!

 Csak amikor végigmondta, akkor tudatosult benne, hogy az utolsó mondata durvábbra és nagyképűbbre sikerült, mint eredetileg tervezte. Meglepetésére azonban Brush nem kapta fel a vizet, hanem egyre szélesebb, elégedett vigyor ült ki az arcára.

- Nyugi, nyugi, csak ugratlak! - csitította a fiú. - Régen lemondtam már arról, hogy bármi mással foglalkozzak a rajzoláson kívül. De most már tudom, hogy valamilyen varázslósuliba jársz. Esetleg ide, San Palominoba? Hanyadikos vagy?

- Doktorandusz vagyok, munka mellett tanulok, kutatásokat végzek, és a disszertációm írom... - motyogta az orra alatt. Nem egészen erre a reakcióra számított, ráadásul azt sem tudta eldönteni, Brush most éppen bókolni akar-e neki azzal, hogy fiatalabbnak nézi. - És igen, a San Palomino Katonai Akadémián végeztem, a mágia karon...

- Fú, az menő! - szakította félbe Brush. - Van egy nagyon jó cimborám, aki szintén oda járt, vagyis abba a suliba, csak éppen a tisztképzőbe, mivel ő egy földpóni. Nem hiszem, hogy ismered, Whitecoat néven találkozhattál esetleg vele, bár nem tudom, mekkora az átjárás a karok között.

- Nem annyira...

- Na nem baj, meg gondolom fölötted járt legalább egy évvel. Viszont úgy hallottam, nagyon erős varázslónak kell lenned, hogy végezz a mágia karon, főleg San Palominoban. Az enyéimnél például biztosan százszor jobb varázslataid vannak.

- Éppenséggel nem az a lényeg...

- Nem kell szerénykedni! Gondolom, egy pónit simán meg tudnál ölni, ha akarnál, nem igaz?

Fliss szívesen elmondta volna, hogy miről is szól igazából a mágia kar az akadémián, vagy ha már itt tart, akár azt is, hogy mennyi hasonló általánosításnak volt már áldozata csak azért, mert nem volt elég jó és nem jutott be Canterlotba, így maradt neki az elsősorban hadászattal foglalkozó iskola San Palominoban, de a fiú csak a saját adását szórta, mintha nem is lenne igazából kíváncsi a válaszokra. Inkább nem is strapálta magát, ehelyett mérgesen fújt egy nagyot, a jobb patájának egy szaggatott, íves mozdulatával formába rendezte a leheletét, és egy gondolattal az egészet acélkeményre fagyasztotta. Mielőtt még Brush kettőt pislanthatott volna, egy vékony, tűhegyes, áttetsző penge szegeződött a homlokának.

- Ezer különböző módja van, hogy valakit megöljek, és a legtöbbhöz még mágia sem kell – sziszegte Fliss fenyegetően. - Elég a meglepetés, hogy ne számíts rá és ne védekezz, a találékonyság, hogy ne tudd, mivel állsz szemben, és a gyorsaság, hogy még azelőtt elintézzelek, hogy feleszmélnél. Ha arra vagy kíváncsi, hogy egy asztrális tőrrel el tudnám-e pusztítani az elméd, vagy integritás-rombolóval atomokra tudnám-e tépni a tested, a válaszom sajnos az, hogy nem, ezekhez nem vagyok elég erős, soha nem is leszek, és egyébként sincs ilyen egyszarvúból legfeljebb ha egy tucatnyi Equestriában. De jobb ha tudod, a mágia nem arról szól, hogyan lehet a legegyszerűbben elpazarolni az erődet. Egy szőrszálvékony jégpengének nem kell nagy lökés, hogy elvágjon egy inat vagy egy ütőeret. Elég egy patányi forró plazma az orrod alá, hogy megfőjön az agyad. Egy kevés szén-monoxid, vagy egy vékony polimerhártya az arcodra, és már meg is fulladtál.

Brushnak ráfagyott a vigyor az arcára.

- Nem vagy valami aranyos – mondta, míg egy jókora izzadságcsepp gördült le a homlokáról.

Flisst elégedettséggel töltötte el a gondolat, hogy legalább fele részben azért izzadhatott, mert sikerült ráijesztenie. A levegő még az eddiginél is nyomottabbá vált körülöttük a fagyasztó varázslata hulladékhőjétől.

A kocsi előterében utazó többi póni is észrevette a megváltozott hőmérsékletet, és most némelyikük döbbenten, mások kíváncsian meredtek feléjük. Az a tépett, hosszú sörényű csődör, aki eddig közvetlenül mellettük foglalt helyet, most óvatosan távolabb próbált csusszanni tőle. Fliss kerülni szerette volna a feltűnést, de erről már lekésett. Szívesen ráordított volna a bámészkodókra, hogy törődjenek a saját dolgukkal, bár tartott tőle, hogy ezzel csak tovább rontana a helyzeten.

- Tedd azt el, légyszi. - Silverberry a patájával óvatosan elfordította a tőr hegyét Brush homlokától, majd vigyázva kikászálódott Fliss öléből. Nyújtózott egy nagyot, és kócosan, álmos szemekkel tekintett körül.

Fliss megszüntette a kohéziót a pengében, mire az rögtön trilliónyi apró, csillogó ponttá oszlott szét. Míg a levegő körülöttük lassan visszahűlt, bizonytalanul a barátnője felé fordult.

- Nem hiszem, hogy Brush bántani akart volna... – mondta Silverberry egy egészen pici rosszallással a hangjában. - Én úgy vettem észre, kevesen vannak, akik olyan szempontból néznék a mágiát, mint te, és ezért beszéltek el egymás mellett.

- Ezt én is észrevettem! - vágott közbe Fliss nyersen.

- Tudod, amióta ismerem, Flissnek nagyjából hetente az orra alá dörgölik, hogy nem elég jó varázsló – fordult Silverberry mosolyogva Brushhoz. - Főleg olyanok, akik a nyers erőben hisznek, és San Palominoban aztán akad belőlük elég. Pedig szerintem kár, hogy egy rúnavésőben kell dolgoznia ahelyett, hogy az akadémia alkalmazta volna, és minden idejében kedvére foglalkozhatna a kutatásaival, igaz, akkor nem költözött volna Viviába, és nem találkoztunk volna. A lényeg az, hogy biztosan te se örülnél, ha az alapján ítélnék meg a tehetséged, hogy... mondjuk... mekkora rajzlapot használsz.

- Oké, bocsánat, nem tudtam – mentegetőzött Brush megadóan felemelt patával -, de így legalább már értem. Mifelénk mindig az volt a legmenőbb egyszarvú, aki nagyobb sziklát tudott levitálni. De ezek szerint a mágiában is van olyan, hogy művészet?

A kérdést egyértelműen Flisshez intézte, de ő csak összeszorított ajkakkal ült tovább. Az, hogy Silverberry mindenkivel indokolatlanul kedves volt, még nem azt jelentette, hogy neki is így kell tennie, és az, hogy valaki nyitott az újdonságokra, nem egyenlő azzal, hogy meg is érti őket.

Barátnője noszogató könyöke az oldalában az értésére adta, hogy nem ússza meg a válaszadást.

- Nem, nincs művészet – sóhajtotta. - A mágiában tudomány van, amit mifelénk szeretnek elhanyagolni, ami nem meglepő, ha arra gondolsz, a legtöbben milyen ösztönös szinten varázsolnak. De mitől, hogyan, és miért működik? Mik a határai? Mik az összefüggések? Honnan jön az energia? Miként lehet tárolni? Hogyan képezhető le az élő akarat tárgyakba? Ilyesmiknek a formális leírásán dolgozok, ami azért lenne fontos, hogy legyenek pontos modelljeink a viselkedésének a megjóslására. Éppen itt az ideje, hogy az ősi tapasztalatok feledése, hiányos továbbadása helyett végre ismét új varázslatokat hozzunk létre, mint nagy elődeink! De mindenki csak ugyanazt a három-négy formulát ismételgeti, amiket már csikó korában is teljesen magától fedezett fel: levitáció, fény, teleportálás; anélkül, hogy fogalma lenne róla, mit is csinál pontosan. Mi értelme a szemednek, ha csak nézel, de nem látsz? Mi értelme az életednek, ha egész nap csak legelsz?!

Annyira beleélte magát, mint mindig, ha erről beszélt – szinte egy szuszra tódultak ki a száján a mondatok, és most a levegőből kifogyva zihált. Brush üveges tekintettel meredt rá, mint aki elvesztette a fonalat, Silverberry viszont elégedetten vigyorgott. Elég zavarba ejtő volt, kiszolgáltatottnak érezte magát tőle, sejtette, hogy manipulálták. Erről a témáról képes volt szenvedélyesen előadni akár órákon keresztül, mint azt a barátnője már pontosan tudta, és ilyenkor megfeledkezett minden másról a világon, legyen az harag, éhség, vagy bármi.

- És, hogy haladsz? Gondolom, erről írod a disszertációdat – találta meg a hangját Brush, és a javára legyen mondva, legalább igyekezett úgy tenni, mint aki érti, vagy akit érdekel.

- Egy porszemnyi részéről, igen... a teljes modell sosem lesz kész, legalábbis az én életemben nem, az biztos – felelte Fliss melankolikusan. - És így is meggyűlik vele a bajom, nem minden esetben engedelmeskedik a logikának, mintha néha rejtett változók lennének benne, vagy olyasmi, amit még nem értünk... De nem untatlak ezzel.

Karba fonta a patáit maga előtt, és újra kibámult a sötétségbe, ezzel is jelezve, hogy a részéről befejezettnek tekinti a témát. Mióta is állnak már itt? A pónik általános duruzsolásába mintha távoli vonatfütty hasított volna. Remélte, nemsoká újra elindulnak.

- És te, Silverberry? - váltott célpontot Brush rövid hallgatás után. - Megkérdezhetem, mivel foglalkozol?

- Á, csak nézz rám, sima földpóni vagyok, földdel foglalkozok – mosolygott szerényen Silverberry.

Fliss érezte, ahogy magával ragadja a leküzdhetetlen vigyorgás. A szája elé emelte a patáját, hogy leplezze, ám néhányszor így is összerándult a visszatartott nevetéstől.

- Mi az? - Brush értetlenül nézett egyikükről a másikra. - Ez miért vicces?

- Mert pont úgy mondta, mintha egész nap csak szántana-vetne! - kiáltotta fojtott vidámsággal Fliss, egy kicsit hangosabban a kelleténél. Nem tehetett róla, nehezen tudta magában tartani a jókedvét most, hogy a barátnője dolgai kerültek terítékre. Legalább visszaadhatta a kölcsönt azzal, hogy egy kicsit zavarba hozza. - Közben meg igazából mezőgazdasági gépek építésén és javításán dolgozik. Jobb ha tudod, ő az egyik legintelligensebb földpóni, aki létezik Equestriában!

Bűnös élvezettel nézte, ahogy Brush szája tátva marad, Silverberry pedig halványan elpirul. A fiú elismerően mérte végig őket, majd idegesen pakolászni kezdte a rajzszerszámait.

- Komolyan mondom, kisebbségi komplexusom lesz tőletek – mondta Brush. - Még azt hittem, majd jól elkápráztatlak titeket a szerény rajztudásommal, erre kiderül, hogy a mágiatudomány doktora, meg mi is? ...Egy mérnökkel hozott össze a sors. Hát ilyen az én formám.

- Nem vagyok mérnök, ha ez vigasztal – nevetett fel Silverberry. - Csak szeretem a gépeket, mint te a rajzolást. És ez egyáltalán nem akadályozza meg a szüleimet abban, hogy szüretkor engem is befogjanak egy kosárral a hátamon dolgozni.

- Hát úgy tűnik, ha másban nem is, ebben az egy dologban mind a hárman hasonlítunk... - morogta Fliss kelletlenül. - Egyikünk sem tud megélni abból, amivel szeret foglalkozni.

- Itt a déli határnál, legalábbis! - legyintett Brush. - Amilyen maradi népek élnek errefelé. De vár rám Canterlot, ahol biztosan értékelni fogják a tehetségemet! És ezek szerint az is lehet, hogy még valamikor összefutunk ott, amint rájöttök, hogy nektek is több babér terem a fővárosban.

- Ha így haladunk, még El Pintoig sem fogunk eljutni… - sóhajtott Fliss, és feltápászkodott. – Lehet, hogy leszállok, és megkérdezem, miért is állunk ilyen sokáig.

- Csak nehogy pont akkor induljon tovább a vonat – mondta Brush.

Fliss tanácstalanul nézett ki az ablakon. Ha nem lenne ekkora tömeg, akkor egyszerűen megkereshetné a kalauzt, de erre most esélye sem volt. Miért állnak fél órákat? Miért most jutott mindenkinek az eszébe Canterlotba utazni? Még induláskor megpróbáltak szóba elegyedni néhány, a folyosóra rekedt sorstársukkal, de halvány rossz előérzetnél egyiküknek sem volt jobb indoka. Mintha egymást rémisztgették volna, mindenki látta, amint a többiek a főváros felé tartanak, és hirtelen eszükbe jutott, milyen jó lenne meglátogatni a rég nem látott nagymamájukat vagy nénikéjüket, vagy simán csak hogy rájuk férne egy kis levegőváltozás, és már mentek is. És egy bolond százat csinál.

A kinti éjszaka sötétjébe kibámulva csak reménykedni tudott benne, hogy ennyi az egész. Az üvegen túl végtelen üresség is lehetett volna, nem látott semmit a saját halvány tükörképén kívül. Nyugtalanul emelte a patáját, hogy leárnyékolja a benti fényeket, hátha akkor megpillant valamit – egy fát, egy bokrot, bármit a semmin kívül, de a zajok visszarángatták. Odabent a kocsi felől valami hangoskodás kezdődött, az egyre erősödő zajban nem tudta kivenni, pontosan mi is történik. 

Egy sápadt, derengő arc tűnt fel odakint az ablakban, és lassan megmozdult az ajtó kilincse. Fliss nagyot ugrott ijedtében, éppen csak azért nem kiáltott fel, mert ahhoz is túl rémült volt. Mint kiderült, jobban is tette, hogy hátrébb húzódott az ajtóból, így nem esett rögtön ki rajta, amikor az félrecsúszott. Odakint a kalauz állt, sötét egyenruhájából szinte kivilágított világosabb színű szőre, ahogy a benti fény ráesett.

- Elnézést, hölgyem – makogta a csődör, majd megemelte a hangját, hogy a bentről kiszűrődő zajban is hallani lehessen. – Elnézésüket kell kérnem a várakozásért! A szerelvény műszaki okok miatt egy pár percen belül visszaindul Silver Spruce állomásra. 

Csak ennyit mondott, és már ment is tovább a következő kocsihoz. Odabent a pónik értetlenül fordultak egymáshoz.

- De én El Pintoba akartam menni! Miért fordulunk vissza? – kérdezte egy idősebb kanca dühösen.

- Műszaki okok… Egyáltalán hol van az a Silver Spruce? Remélem, akkor kocsival elszállítanak majd mindenkit a vasút költségén! – méltatlankodott egy kalapos csődör.

- Hát én például tuti, hogy nem megyek vissza – mondta a lógó sörényű csődör Fliss mellett, és már meg is indult kifelé.

Fliss igyekezett magát beszorítani a sarokba, hogy a csődör elférjen, közben nekidőlt SIlverberrynek és Brushnak. Még másik három-négy póni is leszállt, aminek legalább annyi előnye volt, hogy egyre jobban elfértek odabent. Kinyílt a kocsi belsejébe vezető ajtó, amint néhányan odabentről is a kijárat felé indultak. Fliss egyre kellemetlenebbül érezte magát, amiért pont az ajtóban sikerült megállniuk.

- Levegőzzünk egyet mi is – javasolta Silverberry. – A kalauz azt mondta, van még pár percünk.

- Feltéve, hogy vissza akarunk menni – tette hozzá Brush, miközben előreugrott, hogy lesegítse őket a kocsiról. – De ez a lehetőség legalább annyira nem tetszik nekem, mint az, hogy itt töltsem az éjszakát a puszta közepén, vagy hogy gyalog induljak neki.

Fliss elfogadta Brush segítő patáját, és lehuppant a sínek mellett a földre. A szemei lassan hozzászoktak az odakinti fényviszonyokhoz. A kocsikból kiszűrődő fénypászmák egészen jól bevilágították a környéket. Egy töltésen álltak, mellettük a San Palomino sivatag száraz fűcsomókkal és gyér bozóttal borított pusztasága húzódott. Csípős volt a levegő, jó lett volna egy pulóver, de nem számított rá, hogy kint tölti az éjszakát.

- Különben is, mik lehetnek azok a műszaki okok? – folytatta Brush. – Lehet, hogy legalább érdemes lenne megkérdezni, hátha Equestria két legértelmesebb pónija egy szempillantás alatt megoldja.

Flissnek már a nyelve hegyén volt valami csípős válasz, de Silverberry megelőzte.

 - Látod, ez nem is rossz ötlet, bár kételkedek benne, hogy a semmi közepén, bármilyen alkatrész vagy szerszám nélkül sokat tehetnénk. Bárhogy legyen is, úgy látom, nem a mi vonatunkkal van probléma.

Arról Fliss is megbizonyosodott, hogy nem voltak egyedül. A síneken egy másik vonat is állt, éppen az övék előtt. Elég messze volt ahhoz, hogy sokat ne lássanak belőle, de azt is jónéhány póni sötét sziluettje vette körül. Megindultak hát arrafelé, lassan haladva, nehogy megbotoljanak az egyenetlen talajon. A mozdonyuk fénye pár száz lábnyi üres sínre hullott, azt követően magaslott a másik szerelvény fekete tömbje. Néhányan éppen feléjük tartottak az utasai közül.

- Nálatok van ülőhely? – kérdezte egy mély hang már messziről, amitől Brush harsány kacagásban tört ki.

- Attól függ, mennyien szállnak le – mondta Silverberry. – Lerobbant a mozdonyotok?

- Á, fenét, mi már visszafele jövünk.

A hang tulajdonosa közben beért a mozdony fénykörébe. Egy nagyobb darab, kerek arcú földpóni volt, koszos ruhájában úgy nézett ki, mint egy csöves. Fliss azon merengett, vajon hány napja lehet úton – és hogy mennyi idő kell még, hogy ők is pont így nézzenek ki. Attól tartott, túl kevés.

- Azt mondják, tönkrement a sín arrafelé – tette hozzá a kerek képű az értetlen arcukat látva. – Nekem már nem volt kedvem tovább kutyagolni, Silver Spruce elég nagy hely ahhoz, hogy majd ott szerezzek valami fuvart. Tőlünk is sokan leszálltak, de nem elegen.

- Tönkrement a sín?! – hökkent meg Brush. – Hát mi lett vele?

- Talán kisiklott egy vonat… túl gyorsan ment, vagy túl volt terhelve… - merengett Silverberry. – Remélem, nem sérült meg senki.

A nagydarab csődör nem foglalkozott már velük, tovább billegett a vonatjuk felé. Fliss tétován nézett utána. Azon járt az esze, hogy teljesen reménytelen reggelre Viviába érnie. Az első kocsit, amivel eredetileg utazni akartak El Pintoból, már egészen biztosan le fogják késni, majd talán valamelyik reggeli járatot sikerül elcsípniük, ha egyáltalán felférnek valamire, ami a jó irányba tart. Nem tudja majd kinyitni a műhelyt, ahogy azt megígérte, ráadásul a tulaj, Webfold bácsi halálra fogja aggódni magát miatta. Amikor majd beesik, akkor is nagyjából annyira lesz használható mágiára, mint egy kifacsart szivacs, ugyanis nem tudott eleget aludni sem.

Egy ózonszagú szellő szaladt végig a sínek mentén fagyosra hűtve a hátára izzadt pólóját, és ettől megborzongott. Fogai összekoccantak, ha nem akar megfázni, lassan vissza kellene indulniuk a vonat felé. Csakhogy semmi kedve nem volt hozzá, a gyomra görcsbe szorult már a gondolatra is, hogy minden tervét így keresztülhúzták. Nem volt valami rugalmas, na, ahogy azt Silverberry is mindig a fejéhez vágta. Ha nincs sín, nincs sín – tehetetlen volt, és ettől legszívesebben a fogát csikorgatta volna.

Szeme sarkából valami mozgásra lett figyelmes. Messze délkeleten, a horizont alatt kékesfehér fények villantak, és mintha tornyosuló felhőket világítottak volna meg. Elég nyomasztó látvány volt, Fliss nem szerette a sivatagi viharokat. Gyakrabban hoztak magukkal bozóttüzet, mint egy csepp esőt, ha a pegazusok nem oszlatták szét idejében. A vihar még több tíz mérföldre járhatott, de máris érezte a szőrszálai között lassan halmozódó elektromosságot, és egyre kevésbé tűnt jó ötletnek a nyílt pusztán ácsorogniuk. Ha eszükbe is jutna gyalog nekiindulni a síneknek, ahogy azt pár imbolygó árnyék már meg is tette kicsit odébb, akkor sem biztos, hogy messzire jutnának. Lemondón sóhajtott, és a többiek felé fordult.

- Vissza ké… - kezdte, de a torkán akadt a szó. Silverberry és Brush is a láthatárt figyelte, a fiú arca a félhomályban halottsápadtnak tűnt. Szemei lehetetlenül nagyra tágultak, az arcán bizonytalan rettegés kifejezése ült. Fliss érezte, ahogy a félelem átragad rá is. Teljesen indokolatlan volt, és ez pillanatokon belül jól fel is idegesítette.

Brush pár másodperc múlva mintha álomból ébredt volna, észrevette, hogy már mindketten némán őt bámulják, megrázta és lelógatta a fejét. 

- Bocs, nem tudom, mi van velem – mondta a fiú rekedten, majd a táskájában kezdett turkálni. - Mindegy is. Nézzétek, odaadom a rajzokat, ahogy ígértem, menjetek nyugodtan, szálljatok vissza a vonatra. Biztosan indul nemsoká.

- Te nem jössz? - kérdezte reszelős hangon Silverberry.

- Nem azért indultam el, hogy most visszaforduljak. Semmi bajom Silver Spruce-szal, egyszerűen csak rossz irányban van. Tudom, hülyének néztek, de nekem ez az egész nem kerek. Tömött vonatok, tönkrement sínek, ez az átkozott feszültség a levegőben… Érzem, hogy valami történni fog, és ettől legszívesebben kirohannék a világból.

- Jó ötletnek tűnik, jön a vihar, és majd jól agyoncsap egy villám – mondta Fliss prüszkölve, ám még saját magát sem sikerült teljesen megnyugtatnia a szarkazmusával.

- Ennyire futja tőlem, doktorandusz kisasszony – vágott vissza Brush. - Ha olyan okos lennék, mint ti, akkor biztosan seperc alatt helyreállítanám a közlekedést, vagy tudod mit? Eleve el sem indultam volna vonattal, hanem egyenesen átteleportáltam volna Canterlotba!

Fliss szemei összeszűkültek.

- Fogalmad sincs, hogy miről beszélsz – sziszegte ingerülten. - Képtelenség teleportálni, ha nem tudod, hova érkezel, és egyébként sem él olyan egyszarvú, aki ekkora távolságot képes lenne átugrani! Legfeljebb egy alikornis, és ő is csak akkor, ha idéző… - Elhallgatott, amint egy új gondolat fogalmazódott meg a fejében. Jó alaposan megnézte magának Brusht, tetőtől talpig. A csődör ugyan egy picit magasabb volt, mint ők, de még egyszarvúhoz képest is elég sovány.

- Mi van? - kérdezte Brush, láthatóan összezavarta a szócsata hirtelen lezárulta.

- Göthös vagy – vágta a fejéhez Fliss, és lebiggyesztette az ajkát. - Göthös, de talán nem is olyan hülye, mint amilyennek elsőre gondoltalak.

- Most udvarol nekem? - fordult a fiú Silverberry felé, aki csak értetlenül megvonta a vállát.

Fliss már nem törődött velük, sietve odébbsétált a töltéstől, be a sivatag félhomályába, és egy megkínzott, száraz bozótosból letört magának egy kisebb vesszőt. Legalább egy percig jeleket karcolt a homokba maga körül. Sötét volt, sokkal sötétebb, mint az akadémia bármelyik termében, vagy bárhol, ahol eddig számításokat kellett végeznie. Mégsem gyújtott fényt – lehet, hogy minden erejére szüksége lesz egyébként is hamarosan. Két társa lassan köré gyűlt, csendben és aggódó arccal figyelték, mintha csak azon gondolkoznának, megőrült-e.

- Jól van hát – sóhajtott fel az utolsó vonal alatti számsort vizsgálva, majd Silverberryhez fordult. - Nem is értem, miért nem jutott hamarabb az eszembe, na persze nem terveztem, hogy ma még San Palominoba menjek. Vonaton elég nagy kerülő lenne, de onnan éppen úgy el lehet jutni Viviába, mint El Pintóból. Neked meg – fordult Brushhoz – olyan mindegy, legalább annyival is közelebb vagy Canterlothoz, nem igaz?

- De, teljesen igaz, csak nem értem, miről beszélsz – felelte Brush. - Hogy a szalmában tervezel eljutni San Palominoba?

Fliss körülnézett. A két szerelvény még mindig csendes békében állt a síneken, mintha nem is terveznének elindulni. Most éppen pónik sem őgyelegtek a kettő között. Örült neki, hogy senki sem figyelt rájuk, pár tíz lépést beljebb is sétált a pusztába. Nem volt teljesen tiszta a lelkiismerete, amiért várakozásai szerint ők nemsoká lelépnek innen, bár arról sem volt konkrét elképzelése, mit is tudna csinálni a két vonatnyi póni, ha rájönnének, mire is készül. Megakadályoznák? Belékapaszkodnának? Valami tömegjelenetre mindenképpen számíthatna, jobb hát, ha kerülik a feltűnést.

- Eredetileg azt akartam mondani, hogy idézőkör nélkül teljes képtelenség, nekem meg aztán pláne – kezdte Fliss felpillantva a fiúra, miközben már egészen másféle, sokkal ősibb jeleket húzott a homokba. - De tudod, az akadémián van egy idézőkör, amit történetesen elég jól ismerek is, harmadéves koromban nyitottam rá pár térkaput. Kis szerencsével éppen benne van még abban a távolságban, ameddig hármunkat el tudom vinni. Megpróbálom az útnak ezt a végét is rögzíteni, amennyire lehetséges, bár jobban menne, ha tudnám is, pontosan hol vagyunk. Mindegy, így is csak az energia töredékét igényli majd egy teljes teleporthoz képest, aztán majd kiderül, jók-e a számításaim és képes vagyok-e rá.

Vagy két percébe tellett, hogy az ábrát befejezze. Végignézett rajta újból: egy meglehetősen elnagyolt, üres idézőkörre emlékeztette. Csak a külső körvonala mentén tartalmazott néhány rúnát. Mit lehet leírni a sivatag közepéről? Még a mágikus tér is olyan sivár volt körülöttük, mint a homok. Legalább hibát sem talált benne sehol. Brush is állandóan a környéken téblábolt, érdeklődéssel szemlélte a rajzolatot, pedig ebben aztán semmi művészit nem találhatott, pláne ha a bonyolultabb munkáival hasonlítaná össze, amiket a rúnavésőben szokott készíteni.

- Mehetünk? - fordult a többiekhez. - Valamiért én sem szeretnék sokkal több időt itt tölteni. Minden rendben?

Ez utóbbi kérdést Silverberryhez intézte. A lány meglehetősen bizonytalanul toporgott mellette.

- Persze, semmi baj. Nekem is rossz előérzetem van, és egy picit nyomja a lelkiismeretem, hogy itt hagyunk mindenkit, de semmivel sem lesznek beljebb, ha mi is maradunk. Mit gondolsz, ha találunk valakit az akadémián, aki segít, esetleg vissza tudunk jönni azokért, akik amúgy is San Palominoba tartanak?

- De hiszen több százan lehetnek! - horkantotta Fliss. - Nem hiszem, hogy bárkit rá tudunk venni a professzorok közül. Meg amúgy is, mit mondunk nekik, miért nem jó a kocsi a vonat helyett? Kényelmesebb teleportálni? Valamitől félünk a sötétben? És ha el is intézzük, hogy ezt a két vonatnyi pónit elszállítsák, mi lesz azzal a több ezerrel, aki erre utazna, míg a síneket meg nem javítják? Nem segíthetsz mindig mindenkin!

Silverberry a földet nézte, és lemondóan ingatta a fejét.

- Igazad van. Akkor inkább essünk túl rajta.

Fliss lehunyta a szemét, és erősen koncentrálva aktiválta a rúnákat. Egy halványan izzó vonal jelent meg előttük a sivatagban, majd téglalappá szélesedett. Számolatlanul öntötte az energiáját a varázslatba, szarva szikrákat vetett, úgy érezte magát, mintha tonnás súlyokat kellene mozgatnia. San Palomino messzire volt, és az út minden egyes mérföldje az akarata ellen feszült. Vicsorogva intett a társainak, hogy siessenek. Silverberry és Brush kapkodva átléptek a kapun, Fliss mindegyikük súlyát sziklaként érezte a saját vállain – de jól számolt, ki fogja bírni ezt a terhelést. Könnyen lehet, hogy két napig nem varázsol utána, de ki fogja bírni. Utolsóként fáradtan átzuhant a kapun.

Valószínűleg elvesztette az eszméletét, mert Silverberry puha ölelésében tért magához. Nem lehetett sokáig kiütve, mert még mindig az idézőkörben álltak. Körülötte az akadémia térmágia intézetének nagyterme éppen úgy festett, mint ahogy emlékezett rá azokból az időkből, mikor itt voltak órái. Vagyis… feltűnően üres volt. Sohasem járt még itt az éjszaka közepén. Néhány kisebb varázsláng égett csupán a falak mentén a magas oszlopokon. A súlyos, sötét bársonyfüggönyökkel díszített hatalmas ablakokon kiláthatott a kampusz éjszakai fényeire, azon túl pedig San Palomino magas épületeire.

Óvatosan, még mindig Silverberrybe kapaszkodva lassan a lábaira kecmergett. Brush tátott szájjal bámult körbe a tágas, díszes csarnokban. Egyetlen póni tartózkodott a teremben rajtuk kívül, és most feléjük sietett, köpenye csak úgy lobogott mögötte. Fliss ösztönösen elindult, hogy szabaddá tegye az idézőkört.

- Felicity kisasszony, ön az? El se hiszem… - motyogta a közeledő póni álmosan pislogva.

Fliss felismerte a hangjáról, még mielőtt fiatal, pattanásos arcára fény vetült volna. Dusk Rite volt az, a rúna intézet egyik kevésbé tehetséges tanársegédje, akit mindenki főleg lótifutinak használt. Fliss kicsit sajnálta, és igyekezett jóban lenni vele, mert kettejüket egészen hasonlóképpen vették semmibe, még ha különböző okokból is.

- Rite? Mit csinálsz itt az éjszaka közepén? Csak nem minket vártál? - kérdezte egy kicsit nehezen forgó nyelvvel, még mindig szédelegve.

- De bizony, hogy! A mamája kötötte a lelkemre még az este, hogy várjam itt meg. Egy levelet kell átadnom önnek.

Fintorgott, és elvette a levelet Rite patájából. Nem egy egyszerű cetli volt, hanem súlyos, kézműves papírtekercs, a családja ősi pecsétjével lezárva. Az anyukája a legegyszerűbb dolgot sem vette félvállról. Arra viszont nem is igazán volt kíváncsi, hogy honnan tudta, mikor és hova fognak érkezni.

- Köszönöm, Rite. Sajnálom, hogy ilyenekkel ugráltatnak, menj inkább aludni te is most már.

A póni még motyogott valamit, és picit várakozott, de Fliss agya már máshol járt, szúrós pillantásának köszönhetően hamarosan hátat fordított nekik, és a kijárat felé indult. Fliss ott helyben feltörte a pecsétet. Anyukája meglehetősen ritkán üzent neki, így minden egyes alkalomnak súlya volt.

A papíron légies, kurzív betűkkel írva ez állt:

 

„Felicity! Megtiltom, hogy Viviába visszatérj! Míg nem jelentkezem újra, maradj a család San Palomino-i villájában!

Verlene”

 

Fliss érezte, ahogy elönti a düh, patájában a levél megremegett, egy percbe is beletelt, mire úrrá lett az érzelmein. Akkor aztán keserűen felnevetett, és a társai döbbent pillantásaitól kísérve varázserejének utolsó morzsáival izzó parázzsá, majd egy kis kupacnyi pernyévé hevítette a levelet.

 

 

...pohos, lusta pókokról; ragacsos hálóval cselt szövő pókokról; poros idő-fonalat gombolyító pókokról

 

 

- Na nézd már, kit fújt ide a déli szél! - üvöltötte Raven szélesen vigyorogva már vagy száz láb távolságról, amikor meglátta őt. - Varnyú legyek, ha ez nem az öreg Onyx! Már akkor tudtam, hogy valami gyanús fog ma történni, amikor megéreztem a levegőben a sivatagszagot!

Onyxra kezdett átragadni a barátja jókedve, bármennyire is borongós hangulatban szelte át a palotakertet idáig. Váratlanul is érte talán picit Raven feltűnése, hiszen társai azt mondták, a nyugati toronyba volt beosztva szolgálatra, de ezek szerint éppen leválthatták a csapatát. A szénfekete pegazuson csak egy könnyű, kényelmes repülésre és békeidőre méretezett páncél csillogott, természetesen szépen polírozva, Onyx már a látványtól is szinte meztelennek érezte magát. Eszébe juttatta, hogy erre az útra ő is csak hasonló dísz-vacakot hozhatott magával, hiszen az etikett előírásainak megfelelően ki kellett öltöznie, mint valami udvari bolondnak. Erősen koncentrált rá, hogy ne nyúljon fel a nyakához, és tépje le magáról a nyakkendőjét.

Barátja egy fokkal halkabban elbúcsúzott attól a másik négy egyenpáncélos pónitól, akik kísérték, és határozottan felé indult, így hát Onyx lassított a léptein, végül meg is állt egy életnagyságú, egyszarvú formára nyírt buxus mellett, és idegesen odébbkapart a földön egy patányi hófehér márványkavicsot. Túl rég látta már Ravent, túl sok mindent kellett volna bepótolniuk. A pegazus láthatóan cseppet sem zavartatta magát, lendületből egy akkorát csapott Onyx patájába, hogy egy gyengébb póni lába kitört volna tőle, utána minden hivatalosságot félredobva át is ölelte a barátját, és alaposan meglapogatta a hátát.

- Jól nézel ki, komám – villantotta ki Raven az összes fogát, miután hátralépett. - Jól áll neked ez a sok ránc meg ősz szőrszál!

Onyx nem bírta tovább komoly arccal az ezer éves ugratást.

- Sebhelyek azok, nem ráncok, öcsém! - mondta magasba emelve az orrát, amitől megfeszült a nyakán a vastag varrat. - Erre buknak a csajok, nekem elhiheted, meg a deres bundára!

- Álmodban, haver, álmodban – legyintett Raven nagyot fújva. - Legfeljebb valami köszvényes, rövidlátó vénlányt csíphetnél fel, ha nem tud elég gyorsan menekülni.

- Erről jut eszembe, anyukád üdvözöl – vágta rá Onyx, és elhajolt egy pajkosan a feje felé lendített láb elől. - Na de most komolyan, mi van az öreggel? Nem láttam őt sem már vagy tíz éve.

Raven sétatempóban elindult a palota egyik melléképülete felé, amerről egy ideje már ínycsiklandó illatokat hozott a szellő, és Onyx valamiféle konyhát tippelt volna oda, de nem látta pontosan egy rózsalugastól.

- Ja, hát rég találkoztunk, az igaz, szóval lemaradtál dolgokról – mondta a pegazus egy csepp dorgálással a hangjában. - Ha legalább néha a levelekre válaszolnál, akkor összedumálhatnánk egy találkozót vagy valamit. Vágom, hogy neked messze van Canterlot, és én is ritkán megyek a Bronztű felé mostanában, de azért nem megoldhatatlan a helyzet. A mama meg… Hát, jól van, igaz keveset repül manapság. Komolyan nem bántani akarlak ezzel, de szerintem lecsúsztál róla, hogy még az életben találkozzatok, nem hiszem, hogy bevállalna egy utazást Los Pegazusból a földre meg vissza. De majd átadom neki, ha üzensz valamit.

Onyx lehajtott fejjel próbálta megemészteni az elhangzottakat. Haze mama fiatal korukban nagyjából mindenki anyukájának számított, és nagyon sokáig cseppet sem fogott rajta a kor. Nem lehet még ennyire öreg! Vagy csak az zavarta össze, hogy Raven késői, ötödik gyerek volt a családjukban, emiatt jóval idősebbek voltak a szülei, mint a többi társaiké? Ha jobban belegondolt, Haze még Radiant Grace-nél is idősebb lehetett vagy tíz évvel.

Vagy egyszerűen tényleg eljárt felettük az idő. Ha végigfuttatta az emlékeit fejben csak azóta, amióta barátjával nem találkozott, ezer meg egy évre való eseményt tudott volna felidézni. Öregnek érezte magát tőle, vagyis inkább olyasvalakinek, aki szimplán túl sokat élt, és picit már bele is fáradt. Hol voltak azok az idők, amikor félelmet nem ismerő csapatot alkottak Ravennel a régi birtokukon, és borsot törtek mindenki orra alá? Összecserélték a páncélok darabjait, hogy Straw, apjának az a pocakos lovagtársa ne férjen beléjük! Elcsórtak egy egész fegyvertárat, csak hogy olyan ricsajt tudjanak csapni az éjszaka közepén, mintha két sereg csatázna… és persze állandó fosztogatói voltak a kamrának is, kész szerencse, hogy nem a „lekvárok rémei” jelző ragadt rájuk. A két fekete báránynak nevezték őket, és mindenki nagy összegben mert volna fogadni rá, hogy semmire sem fogják vinni az életben. Csak kevesen vették észre, hogy minden korukbeli felnézett és hallgatott rájuk, szinte várták a parancsaikat már akkor is, szóval a vezetéshez megvolt a képességük, még ha eleinte csak a hülyeségbe is vezettek mindenkit.

Úgy nézett végig régi barátján, mintha most látná először. Ravenen nem fogott az idő, bundája hibátlan volt és fényes, éppen csak az izmain és a markáns arcvonásain látszott, hogy több mint egy negyed század telt el őrült csikókoruk óta. Egy kicsit sem lepődött meg rajta, hogy páncélján a századosi rangjelzés virított, még valahogy jól is állt neki a két ezüst csík.

- Mondd meg… - kezdte rekedten, majd megköszörülte a torkát. - Mondd meg Haze-nek, hogy mindenképpen beugrok a születésnapjára, még ha felhőn is kell járnom hozzá. És felzabálom az egész tortáját!

A váratlan fenyegetésre Ravenből előtört a röhögés.

- De egy hülye vagy! Tudod mit, két tortát rendelünk csak a te kedvedért, de ha nem jössz el, megkereslek, és arcpakolásként fogom alkalmazni az egyiket!

- Ne gondold, hogy lehetetlen, majd megkérem Grace-t, hogy kísérjen el. Emlékszel Grace-re, ugye?

- Hogyne, apukád egyszarvú barátja, magas, vékony, és már gyerekkorunkban is fehér volt a sörénye.

- Igen, ő az. Na hát úgy emlékszem, neki van olyan varázslata, amivel az egyszerű földpóni is szárnyakat növeszthet. Los Pegasus meg nem a világ vége, egészen közel… van…

Az utolsó szavakat akadozva sikerült csak kimondania, ahogy ismét eszébe jutott, miért is jött most ide. Arca elkomorult, és óvatosan körülnézett, nincs-e valaki a közelükben. A palotakertnek ez a része különösen csöndes volt így késő délután, körülöttük a rózsalugas fehér és rózsaszín virágainak örvénylése békét sugárzott. Az épületek mellett masírozó négy páncélos pónit leszámítva magukban voltak.

- Nem szülinapról fecsegni jöttél ide, gondolom – állapította meg Raven –, hanem dolgozni, igaz?

Onyx felsóhajtott, a barátjához hajolt, és a szemébe nézett.

- Hát, nem tagadom. Bármennyire szívesen eltöltenék pár napot a régi idők emlékére marhulással meg sörözéssel, erre még várnunk kell sajnos. Mint azt remélem sejted, Iridium Rust báró nem nyaralni érkezett Canterlotba, ahogy a többiek sem.

- Sejtem?! - Raven eljátszott sértődéssel húzta ki magát. - Az Éjjeli őrségnél nem dísznek osztogatják a rangokat. Bár tény, hogy nem kötötték mindenki orrára, de tisztában vagyok vele, hogy összeült a válságtanács. Még arra is van egy erős tippem, hogy nem sikerült megbeszélniük semmit, nem igaz?

- Ennél pontosabban akkor sem írhattad volna le a történteket, ha ott lettél volna – vicsorogta Onyx a fogait csikorgatva. - A végén már legszívesebben ordítottam volna, de hiszen ismersz. Mondjuk mit is vártam? A megjelent nemesség nagy része teljesen eltunyult meg elhülyült az utóbbi viszonylag békés években. Komolyan mondom, még ha az öregek szerint Iridium báró az apja nyomába sem érhet, az biztos hogy a tisztelt megjelentek közül egyedül az ő szolgálatára lennék képes. Eleve a társaság fele csak az ingyen ebéd miatt vonszolta ide a nagy seggét, vagy hogy bemutathassa a legújabb manehattani divat szerint készült ruhatárát.

A végére talán egy kicsit jobban felerősödött a hangja, mint szerette volna, de hát ez már régen kikívánkozott belőle. Barátja idegesen pillantott körül, hogy mekkora bajba fognak kerülni a véleményük miatt, de a palotakertben a madár sem járt hallótávolságon belül. A biztonság kedvéért a rózsalugas távolabbi vége felé sétáltak.

- Egy dolgot nem tudok teljesen pontosan – kezdte Raven. - Mennyire komoly a helyzet? Te biztos jobban benne voltál a sűrűjében ott lent délen. Hozzánk csak pletykák érnek el, és nehezen tudom eldönteni, mennyi igaz belőlük. Hallottam már azt is, hogy egy sereg sárkány felperzselte a határainkat széltében-hosszában, meg azt is, hogy felesleges pánikolás az egész.

Onyx idáig sikerrel próbálta kiverni a fejéből annak a szörnyű éjszakának az emlékeit, de a torkát máris fojtogatni kezdte a lerombolt város füstös, poros halálszaga. Nem akart a barátjának erről beszélni, nem is lett volna sok mondanivalója. Talán tartson beszámolót, hogyan sétáltak bele a csata kellős közepébe mit sem sejtve, és miként veszítettek el szinte mindenkit? Ennél általában vidámabb, dicsőségesebb történeteket tartogatott a barátjának. De nem is hallgathatott örökké, a nagy csendtől Raven arca máris egyre inkább elkomorult.

- Nem, seregről szó sincs – bökte ki végül akadozva. - Egyelőre legalábbis inkább tűnnek elszigetelt akcióknak, ennyiben osztanom kell a hercegnők véleményét. Néhány tartomány érintett délen és északon is, azt hiszem lassan tíz körül lesz a feldúlt falvak, kisvárosok száma. Nem csoda, ha sokan egy legyintéssel elintézik, amíg nem az ő problémájuk.

Raven idegesen ráncolta a homlokát.

- Valamit nem mondasz el, barátom. Ismerlek már, nem így nézel ki, amikor nincsen semmi gond.

- De hiszen van! Máris ezrek haltak meg, és nem látom, hol lesz a vége. Valami bűzlik ezzel az egésszel, nem bírok rájönni, hogy mi lehet az értelme. Jó, a sárkányok nem a legkedvesebb lények ezen a világon, ráadásul ragadozók, szóval halálos balesetek eddig is előfordultak. De én láttam őket, és egyáltalán nem úgy viselkedtek, mint aki dühös lenne vagy vadászna, mert éhes. Inkább… mint amikor egy rossz csikó átgázol egy hangyabolyon. Egészen picit szórakoztatta őket, de egyébként teljesen érzelmek nélkül támadtak ránk, már amennyire képes vagyok megítélni ilyesmit. Mintha… parancsot teljesítenének, vagy nem is tudom.

- Hát én sem vagyok a sárkányok nagy szakértője – fűzte hozzá Raven –, ahhoz nem találkozok velük eleget, tegyük hozzá, szerencsére. De ha egyszerre támadnak északon és délen, akkor logikus, hogy kell legyen valaki vagy valami, aki összehangolja őket. Van ezeknek valami királyuk is, nem?

- De, van – bólogatott keserűen Onyx –, hogy törné ki a nyakát, ha tényleg ő áll mögötte. Gondolhatod, hogy ettől még sokkal bonyolultabb a helyzet. A hercegnők természetesen a diplomáciai megoldással fogják kezdeni, mindenféle követekkel meg óvatos puhatolózással, hiszen a fenének se hiányzik, hogy az egész népüket magunkra haragítsuk, ha eddig nem tettük meg. Celestia megpróbálja elérni, hogy a saját törvényeik szerint büntessék meg a gyilkosokat. Még ha egyébként jogunkban is állna fellépni ellenük, jelenleg majdnem tökéletesen képtelenek vagyunk rá, annyira kiszámíthatatlanok, gyorsak és erősek, szóval mindenkinek jót tenne, ha a sárkányok maguk közt oldanák meg a problémát. Én csak attól félek, hogy ez a púp nem hiányzik a sárkánykirály hátára sem, és nem is fogja magára vállalni. Minek is tenné? Nem mintha meg tudnánk fenyegetni. Egyedül annyi haszna lesz, hogy első patából tudunk meg valamit a sárkányok hivatalos álláspontjáról.

- Ennyi történt a nagy válságtanácson?! - prüszkölte a pegazus. - Azt hittem, legalább megerősítik a határvédelmet, vagy valami!

- Ezen kívül volt még rengeteg ennivaló, meg jó bor. Sokaknak már csak emiatt megérte eljönni. A határvédelemről meg legyen elég annyi, hogy a sárkányok sajnos nem teljesen hülyék. Ahol erősek vagyunk, ott nem támadnak, hanem keresnek maguknak másik helyet. Irányítják az időjárást, és majdnem olyan gyorsak, mint egy pegazus, szóval ha akad is olyan felderítőnk, akit nem vadásznak le, mire megtudjuk, merre járnak, addigra rég felszívódtak. Szóval igen, jó megoldást nem sikerült találni. A hercegnők igyekeznek rendőrségi ügyként kezelni a történteket addig, amíg nem tudunk valami biztosat. A sárkányoknak is kell aludniuk valahol, kell legyen otthonuk, vagy egy hely legalább, amit annak hívnak. Előbb-utóbb kiderítjük, pontosan ki a felelős, és hol tudjuk a legegyszerűbben elkapni.

Raven hitetlenül csóválta a fejét.

- Ezek szerint akkor nem sok értelme volt az egésznek, legfeljebb annyi, hogy most néhányan majd nyugodtabban alszanak, mert legalább látszólag tettek valamit. Na meg ha más nem, mi is tudtunk végre találkozni.

Onyx az arcára erőltetett egy mosolyt, és megveregette a barátja vállát. Amíg beszélgettek, elsétáltak a rózsalugas túlsó, palotától távolabbi végébe. Itt, a várfal árnyékában még csak annyian sem jártak, mint a kert más részein, de azért mégis halkabbra fogta a hangját.

- Ne is mondd, barátom. Ráadásul tegnap még magam sem hittem volna, hogy Iridium báró magával hoz erre a megbeszélésre. Általában tökéletesen meg van elégedve egyik leghűségesebb lovagja, Sir Crimson társaságával… meg aztán, azt hiszem a közelmúltban megint sikerült a kelleténél egy kicsit többet beszélnem, ami miatt végképp biztos voltam benne, hogy kiestem a kegyeiből egy időre.

- Hát, a szádat sosem tudtad tartani, az már igaz! - nevetett a pegazus, majd fokozatosan lehervadt az arcáról a mosoly. - De… várj csak, te csirkefogó! Lefogadom egy büdös ágyékvédőben, hogy van valami hátsó szándék abban a kemény fejedben! Nyögd csak ki szépen, minek hozott magával a báród?

- Ez elég kellemetlen – húzta a száját Onyx –, ugyanis ha már így megkérdezted, éppen hozzád van köze…

- Pontosabban ahhoz, hogy az Éjjeli őrségnél vagyok, igaz?

A pegazus sokkal jobban viselte a hírt, mint arra Onyx számított, legalábbis a féloldalas mosolyából ítélve. Akkor még az is elképzelhető, hogy mégsem lesz az egészből akkora botrány, mint amekkorára eredetileg számított. Eleve legszívesebben el sem vállalta volna az utazást, de sajnos ebben a tekintetben nem volt választása, a hűsége és a becsülete forgott kockán. De akkor is, ennyi év után beállítani a régi barátjához csak azért, hogy szívességet kérjen tőle – ez nagyon nem az ő stílusa volt.

Kényszerítette magát, hogy Raven szemébe nézzen.

- Az első és legfontosabb, hogy nehogy bajba kerülj miattam, szóval légy szíves mondd meg, ha lehetetlent kérek - kezdte komoran, és megvárta, míg Raven biccent. - A báró beszélni szeretne Luna hercegnővel, szigorúan titokban és négyszemközt, ami az ő olvasatában azt jelenti, hogy csak a legmegbízhatóbb híveik vennének részt a találkozón. És nem, nem a hercegnő tanítványaira gondolok itt… A mágusok között, mint azt tudod, Luna hercegnő mindig csak második lesz ebben a birodalomban.

- Minket viszont ő emelt fel, és bármelyikünk az életét adná érte, függetlenül attól, mennyire fiatal, vagy mekkora a hatalma – fejezte be a gondolatot Raven. - Ebben egyet értünk, az egyszarvúknak teljesen mást jelent a becsület, mint nekünk. Egyébként nehogy azt hidd, hogy okom lenne félteni Luna hercegnőt, meg tudja ő védeni magát. Inkább azon gondolkozok, vajon mi lehet az, amit Iridium Rust báró nem mondhatott el a hercegnőnek a megbeszélésen… és persze azon, hogy miként is lehetne kivitelezni ezt a találkozót. Azt mondod szigorú titokban… Nem olyan egyszerű a palotából eltüntetni az összes alikornis felét!

Onyx mellkasáról óriási szikla hengeredett le, amiért végre elmondhatta, miért is jött igazából, és persze amiatt is, hogy a barátja is meglepően megértőnek bizonyult. Ha fiatalabbak lennének, akkor pontosan erre számított volna, hiszen annak idején egyiküknek sem kellett kétszer szólnia, hogy valami balhéban benne legyenek. Úgy látszik, vannak pónik, akik sohasem változnak, és emiatt egyre nagyobb tisztelettel tekintett Ravenre.

A pegazus lassan nekitámaszkodott a várfalnak, és az állát vakargatva a kertet fürkészte. Ráncba gyűrt szemöldökén látszódott, hogy erősen gondolkozik.

- Jó, különben azt hiszem, nem teljesen lehetetlen - szólalt meg végül. - Valamikor hajnal kettő és három között, amikor a palota nagy része alszik, szerintem el lehet intézni. Akkor tőled csak két dolgot kérnék.

- Ki vele! - vágta rá Onyx.

- Az első, hogy álljatok készen a báró úr lakosztályában. Az egyik megbízható társunk majd értetek megy. A másik pedig ennél is egyszerűbb! Jössz nekem egy sörrel, amit remélhetőleg minél hamarabb be is hajthatok rajtad.

- Bár csak már ott tartanánk! De akkor ezek szerint nem haragszol, amiért ilyen hátsó szándékkal kerestelek meg?

- Nem mintha te találtad volna ki, nem igaz? Egyszerűen csak örülök, hogy látlak.

 

Akkor is Raven járt a fejében, amikor vagy nyolc órával később a báró lakosztályának halljában a kandalló tüzébe bámult töprengve. Bár a délután folyamán még beszélgettek néhány apró semmiségről, olyan igazán mélyen egyikőjük sem tudott belemenni a mostani életének a részleteibe. Ehhez egy kicsit több időt kellene együtt tölteniük, márpedig erre esély sem volt. Jól hangzott ugyan az ígéret a sörökről elméletben, de a jelen körülmények között kivitelezhetetlen volt. Valamikor hajnalban elindulnak majd hazafelé, a Bronztű hegyi kastélyba, ahol valószínűleg éppen csak annyi ideje marad, hogy aludjon egyet, utána készülhet a következő bevetésére.

És persze ki tudja, ez az egész balhé a sárkányokkal meddig húzódik? Addig, amíg a béke vissza nem áll, már ahhoz is óriási szerencse kellene, hogy egyáltalán Canterlotba újra eljusson, hiszen jelenleg a közlekedés szinte teljesen leállt, Grace-től pedig nem várhatja el, hogy a varázslataival őt cipelje egész nap. Így hát maradt neki az üres ígéret, amit hozzáírhatott az egyre terebélyesedő listájához. Nem érezte valami fényesen magát tőle.

A háta mögött érces hang harsant, odakapta a fejét. Csak Sir Crimson patája alatt csikordult meg  a páncélja, amit éppen fényesített, de mindketten megmerevedtek egy pillanatra. A palotának ebben a szárnyában, ahol a vendégek voltak elszállásolva, már mindenki régen aludt, egyáltalán nem hiányzott nekik, hogy fellármázzanak valakit. Iridium Rust báró is becsukta maga mögött a hálószobájának ajtaját, mikor elvonult az este. Bár nehezen mondta volna meg, pontosan mit is csinálhatott odabent, legjobb tippje szerint talán aludt. Sir Crimson a rövid szünet után megigazította azt a szövetdarabot, amivel az asztalt terítette le, majd újra ráfektette a vállvértjét. Felszedett egy kisebb adag méhviaszt a rongyra, amivel eddig dolgozott, és újra nekilátott szétteríteni a fémfelületen.

Onyx ennyi év után is nehezen tudta eldönteni, hogy ez az elfoglaltság csupán Sir Crimson hiúságából fakadt, vagy a társa egyszerűen ennyire unatkozott. Persze maga is szívesen elmolyolt volna a felszerelése tisztogatásával, ha egyáltalán magával hozhatta volna a fegyverzetét vagy a bionikus páncélját Canterlotba. De nem, nyilván a palota kapujában be sem engedték volna úgy. Ahhoz viszont egyáltalán nem érzett késztetést, hogy a díszpáncéljával foglalkozzon. Így aztán őt is kerülgetni kezdte az unalom és a fáradtság. Még az este végignézte a hall szekrényeiben lévő könyveket és újságokat, hátha talál magának valamit, amivel el lehet ütni néhány órát, de ahhoz érzése szerint túl ideges volt, hogy egy helyben üljön. A palotát például szívesen bejárta volna, de nem akarta magára felhívni a figyelmet.

Már éppen azon volt, hogy maga is előcsomagolja mégiscsak a díszpáncélt, és fogkefével végigmegy rajta, amikor a sors megmentette ettől: a lakosztály bejáratán rövid, halk kopogás hallatszott, majd egy idősebb denevérpóni lépett be rajta az Éjjeli őrség őrnagyi jelzéssel ellátott egyenruhájában. Teljesen érzelemmentes arccal kihúzta magát, és csak ennyit mondott:

- A báró úr fürdője elkészült.

Onyx mögött Sir Crimson a kelleténél egy cseppet hangosabban tolta hátra maga alatt a széket, miközben felállt, hogy értesítse Iridium bárót, de erre végül semmi szükség nem volt. Iridium Rust egy csendes, de határozott mozdulattal kitárta szobája ajtaját, és a szokásos ruganyos lépteivel, a fáradtság minden látható jele nélkül indult az öreg felé.

- Pompás! - mondta jeges hangon. - Vezessen minket, kérem!

A két lovag teljesen automatikusan sorolt be a báró két oldalára, ahogy kiléptek a folyosóra. Odakint tökéletes csend honolt, a lépteik hangját elnyelte a vastag szőnyeg, egyedül a sötét sarkokban meggyűlt árnyékok mozdultak néha, amint a mágikus fényecskék hunyorogtak a falakon. Mindenki aludt, természetesen, hiszen különben a denevérpóni nem most érkezett volna. Onyx agyán egy pillanatra átfutott, nem lesz-e baj abból, hogy Radiant Grace-t a szobájában hagyták egyedül. De felesleges volt aggódnia, a sokat látott kanca biztosan nem csinál problémát az eltűnésükből, még ha fel is ébred sekély álmaiból.

A folyosó végén jobbra fordultak, és ezzel el is értek a palotának egy olyan részébe, amit Onyx már nem ismert – amikor megérkeztek, balról vezették a lakosztályukra őket, tehát a kijárattal éppen ellentétes irányba haladtak most. Ezt a szakaszt Luna hercegnő két csillogó ezüstpáncélt viselő pónija őrizte, az öreg őrnagy egyetlen biccentésére kérdezősködés nélkül engedték őket tovább. Fél tucat hatalmas, kétszárnyú ajtót hagyhattak el, amikor a vezetőjük lassított, és benyitott az egyiken.

Valamilyen szalonba érkeztek, ami igazán fényűzően festhetett bálok és fogadások alkalmával, most viszont a kelleténél egy kicsit nagyobb összevisszaság uralta a takarítók számára félrepakolt bútorok miatt. Az óriási kristálycsillár helyett itt is csak apró lidércfények szolgáltatták az összes világítást, mint kint a folyosón. A denevérpóni az egyik bárszekrényhez vezette őket. Onyx nyugtalanul gondolt arra, hogy talán itt kell megvárniuk Luna hercegnőt, ennyire közel a többi vendég szállásához, de végül ilyesmiről szó sem volt. Az őrnagy az egyik felső polc sarkában árválkodó, majdnem teljesen üres üveg felé nyúlt, mire egy halk kattanással az egész szekrény félresiklott, és mögötte a falban egy rejtett folyosó sötétlő ürege tűnt fel. Vezetőjük egy intéssel maga elé engedte őket, majd amikor mind besorakoztak a feketeségbe, valamilyen mechanizmussal becsukta mögöttük a titkos ajtót. Talán egy másodpercig állhattak a teljes sötétben, míg az őrnagy fáklyát vett elő, és hideg, szürkészöld mágikus lángot gyújtott rajta.

Innentől kezdve teljesen elvesztették minden irányérzéküket. Onyx ugyan megpróbálta eleinte csak megszokásból is követni, hogy merrefelé járnak egy mentális térképen, de gyorsan elvesztette a fonalat a sok nem-derékszögű elágazásban és lefelé futó lépcsőben. A szűk, sötét járat, amin haladtak, eleinte jól kivehetően a palota falaihoz hasonló kőzetből épült, de egy perc múlva elértek egy sokkal barlangszerűbb, természetesnek tűnő, furcsán kopottas szakaszra, amit mintha sok évvel ezelőtt nap mint nap rengetegen használtak volna, mielőtt beborította a feledés homálya. Innen egy meredek kanyarral egy szintén ősi, de láthatóan mesterséges járatba vezetett az útjuk, ahol végül egy kisebb terembe léptek. Onyx a sebhelye enyhe bizsergésén érezte, hogy valamilyen mágikus mezőn haladhattak éppen keresztül. Meg sem lepődött rajta, otthon a Bronztű vára is dugig volt tömve oltalmazó és kirekesztő mágiával – bár a pontos természetét ezeknek a varázslatoknak ő nem ismerte.

- Kérem, várjanak itt – mondta vezetőjük, és a fal mellett egy mozdulatlan, de kényelmesnek tűnő pihenj-állásba merevedett. A hiányos világításban Onyx azt is el tudta képzelni, hogy ha az öreg nem velük érkezik, simán a teremhez tartozó szobornak nézik.

Többet kellett várniuk, mint arra eredetileg számított volna, vagy amennyi úgy általában udvariasnak számított. Egy negyed óra teljesen eseménytelenül telt el, bár láthatólag Iridium Rust egy cseppet sem zavartatta magát a helyzettől. Onyxnak egy párszor megfordult a fejében, hogy a hercegnő talán direkt váratja őket, amiért volt merszük ilyen szokatlan kéréssel előállni, de azt is simán elképzelhetőnek tartotta, hogy valami sürgősebb elfoglaltsága jött közbe, vagy egyszerűen csak a találkozójuk titokban tartása érdekében érkeztek ekkora időeltéréssel. A maga részéről már a harmadik másodperc után teljesen megunta a kis helyiséget a kopár sziklafalaival, és erőlködnie kellett, hogy ne toporogjon. Próbált példát venni az öreg denevérpóniról, aki mintha valamilyen éber transzba süllyedt volna vele szemben, de nehezen találta meg a nyugalom és a figyelem között azt az egyensúlyt, amikor a feszültség már elhagyta, de még az érzékei nem homályosodtak el. Ahogy teltek a csendes percek, egyre inkább érezte, hogy közeleg a hajnal, és ő már nagyon régóta volt ébren.

Valahol, közel vagy távol, nem bírta behatárolni, apró súrlódó zajt hallott, és ettől rögtön visszatért minden ébersége. Ám így is még perceknek kellett eltelnie, mire határozottan közeledő léptek zaja visszhangzott a szemközti folyosó felől. Végül amikor a kisebb csapat póni belépett, a feszültségtől már a torkában dobogott a szíve, és egyáltalán nem esett nehezére azonnal térdre ereszkednie a hercegnő színe előtt.

Luna hercegnő négy éjjeli őrének társaságában érkezett, akik közül az egyik Raven volt. Mikor Onyx felemelte az arcát, barátja aprót bólintott is felé, de őt teljesen az alikornis látványa kötötte le – talán már az illendőség határait feszegetve bámulta meg. Jó, természetesen már találkozott vele néhányszor személyesen, ahogy emlékezett, mindig több száz másik póni társaságában, vagy egy óriási terem végéből, mint a tegnapi megbeszélésen is, és soha nem testközelből. Most ha mert volna kettőt előre lépni, akár meg is érinthette volna őt, az orrában érezte parfümjének különös, hűvös gyümölcsillatát. És… valahogy eddig magasabbnak látta, és egy picit öregebbnek is. Luna hercegnő talán egy fejjel alacsonyabb volt nála, és alkatát tekintve egy tizenéves csikónak felelhetett meg… leszámítva a tekintetét. Mikor azok a végtelenül sötét, jeges pillantású szemek őrá siklottak, tökéletesen érezte bennük azt a néhány évszázadot, ami a hercegnő valódi kora lehetett.

Luna hercegnő csak azután törte meg a csendet, hogy alaposan végigmérte mindannyiukat, leghosszabban Iridium Rust bárón időzve.

- Báró úr – szólalt meg végül fiatal, de erős hangján, ezzel egyben megadva nekik az engedélyt, hogy végre ők is beszéljenek.

- Luna hercegnő – hajolt meg ismét Iridium Rust kedélyesen. Ezúttal éppen csak annyira volt érzelemmentes, amennyit az etikett még megengedett. - Hatalmas megtiszteltetés, hogy a jelen körülmények között időt szakít szerény szolgájára.

Míg az udvariasság kötelező körein átestek, Onyx a hercegnő testőrei felé fordította a figyelmét. Időközben az öreg denevérpóni is csatlakozott hozzájuk, így most majdnem szabályos ötszög formációt vettek fel az alikornis körül. Jobbról egy fiatal, erős testalkatú, fényes szőrű és fogazatú földpóni kanca feszített, a hátára két rövid, görbe pengéjű kardot erősített, és látszott rajta, hogy nem fog a nehezére esni, ha használnia kell őket. Balról Raven állt, és most otthon hagyta a játékpáncélját is, helyette egy sokkal közönségesebb, ám praktikusabb és valószínűleg ötször erősebb láncinget viselt. Mögöttük két jellegtelenebb csődör őrködött, mindketten sisakban és az Éjjeli őrség egyenfelszerelésében, és ha Onyx jól látta, mindketten pegazusok lehettek. Ez egyébként logikusnak is tűnt, hiszen hogyan kísérnének el másként egy alikornist mindenhová – ugyanakkor Onyx egyre nagyobb tisztelettel nézett a földpóni kancára. Vajon mivel érdemelhette ki, hogy a hercegnő jobbján állhasson?

A kanca is elcsíphette elismerő pillantásait, mert most még jobban kihúzta magát, és kihívóan felé hunyorgott. Onyx még maga is meglepődött rajta, hogy sikerült zavarba jönnie, és kényszerítenie kellett magát, hogy ne dörzsölje meg a nyakán az égő sebhelyet.

- Bocsássa meg nyersességünket, Iridium Rust báró – szólt Luna hercegnő a semmitmondó formulák után –, de meg kell kérnünk, hogy térjen rá ennek a találkozónak a témájára.

- Természetesen, hercegnő. Mint azt valószínűleg már ön is sejti, a délutáni megbeszéléssel kapcsolatban bátorkodom zavarni. A jóváhagyását és a segítségét szeretném ugyanis kérni egy, a renitens sárkányok elleni hadművelettel kapcsolatban.

Luna hercegnő egy minimális csalódottsággal biggyesztette le az ajkát.

- Báró úr, a délutáni megbeszélésen azt hiszem, világosan értésükre adtuk, mit tartunk lehetséges opcióknak, és ezek között nem szerepelt direkt hadművelet. Akkor úgy tűnt, ebben mindannyian egyet értünk.

- Ez pontosan így is van, hercegnő! - emelte fel védekezőleg a patáját Iridium Rust báró. - Ugyanakkor a megbeszélésen bizonyos okok miatt nem állt módomban említeni egy olyan lehetőséget, amely valószínűleg fel tudná kelteni az ön nemes figyelmét. Hallgasson meg, kérem!

A hercegnő egy pillanatig tétovázott, de végül győzött a kíváncsisága – vagy csak nem szerette volna, ha az eddig itt töltött ideje kárba veszett volna.

- Bízunk benne, azok a bizonyos okok meglehetősen nyomósak – szólalt meg végül.

- Úgy vélem, erről rövidesen felséged is meggyőződhet – villantotta fel ragadozómosolyát a báró. - Tanácsadóimmal ugyanis arra jutottam, hogy képesek lennénk a sárkányok számára csapdát állítani, és néhányukat elpusztítani, ezzel maradandó leckét szolgáltatva a többinek. Sajnálatos módon a csapda kényes jellegéből adódóan minél kevesebben tudnak róla, annál valószínűbb, hogy működni fog. Ezért tartottam titokban a tervet a megbeszélésen.

- Ez nem ok arra, miért kért ennyire magánjellegű találkozót, és miért nem avatja be nővéremet is a terveibe – vonta össze a szemöldökét Luna hercegnő.

- Hercegnő, mint azt ön is pontosan tudja, hagyományos okokból mi, déliek úgy érezzük, ön inkább meghallgat minket. Celestia hercegnőnek rengeteg hűséges alattvalója van az északi tartományokban, és attól félek, szívesebben lépne fel a sárkányok ellen azokon a területeken. Kérem, ne tartsa ezt nagyképűségnek a részemről, de úgy érzem, egy ilyen csapda felállítására sokkal alkalmasabb erőforrásokkal rendelkezem, mint ők, és nem tagadom, a birtokomat ért atrocitások miatt a bosszúvágy is vezérel. Meggyőződésem, hogy az ön segítségével és a tervemmel a legnagyobb az esélyünk, hogy sikerrel járjunk. De természetesen azt is el tudom fogadni, ha felséged nem szeretne a mélyen tisztelt nővére nélkül dönteni.

A beállt csendben el kellett telnie néhány másodpercnek, mire Onyx felfogta az elhangzottak teljes értelmét, és rögtön elborította a homlokát az izzadtság. Ritkán volt alkalma Iridium Rust bárót a politikai játszmáira elkísérni, és most némileg meglepődött rajta, mennyire magabiztosan lavíroz a nyájas behízelgés és a felségsértés szélsőségei között. Próbálta fenntartani a pókerarcát, miközben a hercegnő kísérőire sandított. Egyikük sem tűnt a szokásosnál feszültebbnek, még Raven sem, pedig  ha valaki, akkor ő pontosan átlátta a játszma lényegét.

- Megértem az aggályait, báró úr – szólalt meg végül Luna hercegnő megengedve magának egy halvány mosolyt. - Úgy vélem, a csapda kifundálója megérdemli, hogy megkapja az esélyt a valóra váltására. Még mielőtt hazatérne, elküldöm önhöz az egyik megbízható szolgámat, akire rábízhatja a részleteket. Ő majd gondoskodik a módjáról, hogy értesíthessen engem, amikor szüksége van rám. Mi tagadás, sokért nem adnám, ha végre szembenézhetnék ezekkel a sárkányokkal!

- Engedje meg, hercegnő, hogy még egy percig a terv részleteivel untassam – emelte fel a hangját a báró, mielőtt még az alikornis hátat fordított volna nekik. - Szörnyen sajnálom, amiért ki kell ábrándítanom: a csapda integráns és kritikus részét kell majd biztosítania, de nem találkozhat a sárkányokkal. Mint azt szakértőim tudatták velem, az elkövetőknek azért sikerült minden eddigi nyílt konfrontálódási kísérletünket elkerülnie, mivel egyikük igen távolról is nagy pontossággal érzékeli a mágikus hatalom koncentrációját. Felségedtől és Celestia hercegnőtől, a tanítványaiktól és az egyszarvú akadémiáktól, egyszóval minden szerintük veszélyt jelentő tényezőtől igyekeznek mindig kellő távolságot fenntartani. Éppen ezt az óvatosságukat kihasználva leszünk képesek csapdába csalni őket.

Luna hercegnő növekvő érdeklődéssel hallgatta a báró beszámolóját, láthatólag vissza kellett tartania magát, hogy ne vágjon közbe.

- Árulja el nekem, Iridium Rust báró, hogyan tervezi a sárkányokat elpusztítani mágia nélkül? - kérdezte őszinte kíváncsisággal. - Tisztában kell lennie ennek a lehetetlenségével, ha ilyen sokat tud róluk.

- Bevallom, a megoldás távolról sem ideális, mégis működőképes lehet – felelte a báró ravasz vicsorral. - Ilyen körülmények között griff tűzfegyverekre fogjuk bízni ezt a feladatot, illetve a hozzájuk értő személyzetre.

- Griff sárkányvadászok – húzta el a száját Luna hercegnő. - Reméljük, báró úr, hogy nem feleslegesen veti beléjük a bizodalmát… És mindenképpen jobb, ha nem rángatjuk bele a tervébe Celestiát. Ebben az esetben, ha jól értem, tőlünk csak annyit vár, hogy jelenlétünkkel szűkítsük le a sárkányok által megtámadható települések számát… pontosan merre is?

- Valójában szerencsés helyzetben vagyunk, mivel nyugatról San Palomino és El Pinto elég méretes városok ahhoz, hogy elkerüljék őket, és valószínűleg északon sem merészkednek el a Bronztű környékére. Úgy számolom, hogy ha sikerülne felséged és tanítványai jelenlétével megtámogatniuk Applefordot, Colt Springst, Silver Spruce-t és esetleg Appleloosát, akkor rákényszeríthetjük őket, hogy Viviát támadják meg, ahol pedig rajtuk üthetünk – miközben beszélt, Iridium Rust széles ívben mutatta maga előtt egy képzeletbeli térképen a települések körülbelüli helyzetét. - Az a kisváros ideális terep lehetne a csapdánknak lankás dombjaival és facsoportjaival, éppen megfelelő a mérete, és az elhelyezkedése sem keltené fel a sárkányok gyanakvását. Annyiban venném igénybe hát a megbízható szolgáját, hogy közölni tudjam majd önnel a pontos tervet és időpontot, amikor a támadás várható. Félek tőle, ez még a következő napokban be fog következni.

Luna hercegnő néhány másodpercre a gondolataiba mélyedt, és komoran bólintott.

- Tartjuk a kapcsolatot, báró úr – mondta végül, majd emelt fővel hátat fordított nekik, és a testőreivel együtt kisétált a kis teremből.

 

Onyx aznap már nem találkozott a barátjával. Korán reggel, miután a beidegződéseinek köszönhetően felébredt rövid szundikálásából, még megpróbálkozott néhány szót váltani vele, de a társai szerint eltávon volt – valahol kint, a városban, ahol esélye sem volt rátalálni. Nagyon nem erőltette a dolgot hát, főleg, mivel valószínűnek tartotta, hogy ha Luna hercegnővel dolgoznak együtt a közeljövőben, akkor majd vele is gyakrabban összefuthat. Visszament inkább a szobájába, és összepakolta azt a kevés holmiját, amit magával hozott, hiszen az volt a terv, hogy még a délelőtt visszatérnek az Iridium kastélyba.

Még egy egész órát üldögélhetett a palota udvarán, és figyelhette a vendégek és a személyzet sürgését-forgását, mire végül megjelent Radiant Grace a báróval és Sir Crimsonnal. Ugyan nem szólt nekik, hogy merre keressék, de lehetetlen volt elkerülniük egymást. Grace odabentről úgyis képtelen lett volna térkaput nyitni hazafelé, így éppen elég volt a palota kapuit figyelnie. Besorolt hát mögéjük, és követte ő is az egyszarvút, aki a falakon kívül sorakozó ősi, díszes idézőkörök felé vette az irányt. Ugyan elég nagy volt a forgalom, de így is hamarosan találtak egy használaton kívülit. A magas oszlopok között a boltíves kupola leárnyékolta annyira a kis termet, hogy végre ne kelljen hunyorognia az erős reggeli napsütéstől.

- Mehetünk, báró úr? - kérdezte Radiant Grace inkább udvariasságból, hiszen nagyon jól tudta, mi lesz a válasz.

Iridium Rust bólintott, az egyszarvú lehunyta a szemeit, és nagy levegőt vett. Néhány másodpercnyi hallgatás után különös szavakat kezdett suttogni, amik Onyx emlékezete szerint eddig mindig mások voltak, ahányszor Grace-szel utazott, és bár semennyit nem konyított a dologhoz, egyszer mintha azt hallotta volna, hogy valamik nevei lehettek. Egy fél perc elteltével Grace szarva már olyan fényesen izzott, hogy szinte napfénnyel árasztotta el az idézőkör emelvényét, olykor egy-egy ragyogó szikrát pattintva szerteszét, végül feltűnt a térkapu szokásos, keskeny, de gyorsan szélesedő téglalapja. A báró tétovázás nélkül lépett át rajta, mihelyt akkorára nyílt, hogy ne kelljen a fejét lehajtania. Crimson szokása szerint előreengedte Grace-t, majd Onyx zárta a sort.

Ugyanúgy az egyszarvúk épületének előcsarnokába érkeztek, mint mindig, amikor ilyen nagy utat tettek meg pihenés nélkül, valószínűleg mert az idős egyszarvú annyira ismerte már ezt a helyet, mint a saját patáját. Odafelé, amikor Canterlotba mentek, meg kellett állniuk pihenni félúton valami kisvárosban, ami szörnyen unalmas volt, és ezért Onyx különösen örült, hogy kihagyhatta.

- Sir Crimson, Sir Onyx, nagyjából egy napjuk van felkészülni – jelentette ki Iridium Rust rájuk sem nézve, miközben elsétált a kastélya felé.

Nem volt valami sok idő, ha azt számolja, hogy abból legalább egy fél nap el fog menni a fegyverzete és a páncélja alapos átvizsgálásával és karbantartásával. Hiába volt ekkora munka, még eddig egyszer sem sikerült rávennie magát, hogy rábízza valaki másra, pedig két nagyon jó mester is dolgozott a Bronztűn nap mint nap. Így legalább, ha valami nem úgy működött, ahogy kellett volna, nem hibáztathatott senki mást, csak saját magát – és persze az életét nem szívesen adta volna más kezébe.

Gondolatban már azon töprengett, vajon van-e még elég tiszta szesz a kamrájában, amivel néhány különösen makacs égést eltüntethetne a páncélja kényes illesztéseiről, amikkel már azóta birkózott, hogy otthagyták Cinnamon Creeket, amikor a szeme sarkából azt vette észre, hogy Grace megbotlik mellette. Reflexeinek köszönhetően még azelőtt sikerült elkapnia az idős kancát, hogy jobban megütötte volna magát. Óvatosan a csarnok egyik jókora ablakához vezette, ahol a párkány melletti kőpadokra kényelmesen le lehetett ülni.

- Minden rendben van, Grace? - kérdezte aggódva. Az egyszarvúra nem volt jellemző, hogy ok nélkül ennyire túlerőltesse magát.

- Semmi bajom, fiam – felelte Grace rekedten, és megpróbálta formába igazítani elszabadult, hófehér sörényét. - Csak jó leülni egy kicsit.

A kanca elmerengve nézett ki az ablakon a kastély udvarára, miközben Onyx azon gondolkodott, vajon mikor hallotta utoljára, hogy „fiam”-nak szólít bárkit is.

- Ha azt mondom neked, hogy elrohant az idő, szenilis vén bolondnak nézel, ugye? - kérdezte az egyszarvú megtörve a hosszúra nyúló csendet. Onyx megrázta a fejét, de mielőtt még mondhatott volna bármit is, Grace folytatta. - Olyan élesen látom magam előtt, amint fiatal csikókként ott játszotok a szökőkút mellett azzal a fekete pegazus barátoddal, mintha tegnap lett volna. Néha nehezen tudom eldönteni, hogy mivel jártatok volna jobban: azzal, ha apád többet van itt, és néha helyrerak titeket, vagy így, hogy kedvetekre rakoncátlankodhattatok. Azt hiszem, nem lett volna nagy baj, ha kevesebb csatába rángatják bele.

Onyx ezen hosszan elmerengett. Nem gondolt az apjára már néhány hónapja komolyabban. Kiskorában feltétel nélküli rajongással szerette őt, de tényleg nem látta sokat – egyik őrjáratból a másikba ment folyton. Amikor itthon volt, szinte meg sem próbálta nevelni… arra éppen elég szolga, egyszarvú és öreg lovag téblábolt mindig a kastélyban.

- Nem, teljesen esélytelen vállalkozás lett volna, hogy pótoljam őt – nevetett fel Grace egy perc után. - Azt hiszem, a legtöbbet megtettem azzal, hogy néha összeraktalak titeket, amikor nagyon darabokra törtétek magatokat. Emlékszel, talán kilenc-tíz lehettél, amikor sikerült ráesned a pegazus barátodra, neki a jobb első lába tört el, neked a bal?

- Nehezen tudnám elfelejteni – mosolygott zavartan Onyx.

Ugyan nem tudta hova tenni az egyszarvú különös, mesélős hangulatát, de nem bánta kimondottan, hogy ilyen régi emlékeket kell felidéznie. A Ravennel való találkozása miatt maga is fogékonyabb volt most erre, meg a lábtörős történet egyébként is vicces volt – na persze leszámítva a fájdalmat. Hogy hősködött akkor Raven, hogy nem lesz semmi baj, majd ő elkapja! Hát talán egy kicsit elszámította a saját teherbírását, vagy Onyx testsúlyát hitte a többi pegazuséhoz hasonlónak. Vagy két hétig undorító löttyöket itattak velük, meg gipszben volt a lábuk, úgy viszketett, hogy legszívesebben lerágta volna, ha nem lett volna mellé olyan büdös. Ennek ellenére előadták, hogy ők a legmenőbb csikók a környéken, mindenhova úgy jártak, mint egymás tükörképei, még a jókívánságokat meg egyéb dekorációt is úgy pingáltatták a gipszükre.

- Máig nem értem, hogy csináltátok – mondta Grace –, hogy olyan jól jöttetek ki belőle. Hirtelen mindenki felnézett rátok, emlékszem, még Gem is, pedig ő akkor alig volt talán három éves. Majdnem infarktust kaptam, amikor folyton veletek akart lenni!

Igen, ezt el tudta képzelni… Ő is pánikrohamot kapna, ha egyszer a saját gyereke lógna ilyen szörnyű társaságban. Gem akkor még kis pisis volt, és semmi értelmeset nem lehetett vele játszani, viszont elképesztő varázslatokkal rendelkezett, amitől egyből érdemes volt vele mutatkozni. Nyilván azzal is tisztában voltak, hogy veszélyesebb helyekre nem vihetik magukkal, mert nem akarták Grace-nél kihúzni a gyufát, ezért csak veszélyesnek tűnő dolgokat játszottak, amiket a kicsi is élvezett.

- De végül is, azt hiszem, rendes kölykök voltatok, hiszen mindig vigyáztatok rá akkor is.

Grace a kinti, napfényes udvarról Onyxra emelte a tekintetét, az arca most egészen komor volt, vagy talán ünnepélyes.

- Onyx, kérnem kell tőled valamit. Neked talán magától értetődő lesz, de megnyugtatnál vele mégis. Ígérd meg, hogy ha velem bármi történne, vigyázol Gemre.

- Mi történne önnel, Grace? Ne is vicceljen ilyesmivel!

Onyx erőltetett vidámsággal próbálta elütni a furcsa kérést, de az egyszarvú nem engedett. A tekintetét szilárdan az övébe fúrta, a homlokára árkokat vésett az aggodalom, és ettől most ijesztően öregnek tűnt.

- Nem leszek már én sem fiatalabb… néha úgy érzem, a varázserőm is fogytán van. Nem intézhetsz el egy legyintéssel, Onyx.

- Grace, ha pihenésre van szüksége, csak szóljon a bárónak! Neki sem érdeke, hogy…

- Nem figyelsz rám, Onyx! - vágott közbe a fogai között szűrve a szavakat az egyszarvú, patájával erősen megragadva Onyx lábát. - Mit gondolsz, kinek kellene a sárkányok ellen mennie, amíg én pihenek...?! Ígérd meg!

 

És Onyx végül megígérte, bár szörnyen kellemetlenül érezte magát. Nem, nem attól, hogy vigyáznia kellene Gem kisasszonyra. Ez tökéletesen természetes volt neki, olyasmi, amit akkor is megtett volna, ha Grace egyáltalán meg sem említi, hiszen eleve együtt járt azzal, hogy lovag volt, és a család barátja is. De hiszen ezt jól tudták mind a ketten! Akkor mégis, mi szükség volt az egészre? Grace nem volt még habókos vénasszony – ó, koránt sem. Talán megérintette valami baljóslatú előérzet szele?

Ahhoz mindenesetre éppen elég fenyegető volt, hogy Onyx a szokásosnál is komorabb legyen tőle, duplán ellenőrizze minden felszerelését, és átforgolódjon egy újabb álmatlan éjszakát.

 

 

...melyben világossá válik, mennyi mindennek kell darabokra törnie egy döntés megszületéséhez.

 

 

Cactus szokása szerint úgy sietett be, mint önmaga paródiája: szűk miniszoknyája miatt csak aprókat lépett, de hogy tartsa a sebességet, egész gyorsan kapkodta a lábait, és ettől Veilt egy olyan börtönszökevényre emlékeztette, aki összebilincselt bokával próbál meg menekülni. Mindezt tetézte az eltúlzott méretű magassarkú, amiknek a tetején úgy egyensúlyozott billegve, mint aki gólyalábakon jár. Hosszabb ideig nem is merte figyelni, nehogy még a végén elröhögje magát – így is rendesen meg kellett erőszakolnia az arcizmait, hogy a pult túloldalán előtte álló középkorú csődör, bizonyos Walnut úr ne vegyen észre semmit a jelenetből. Cactus kacsázva eltűnt a személyzetnek fenntartott ajtó mögött, közben még egy bocsánatkérő pillantást lőtt Veil felé, valószínűleg a kétórás késése miatt mentegetőzve.

Visszafordult hát az előtte lévő papírokhoz, amit Walnut úr épp az imént írt alá, és mivel mindent rendben talált, előhalászta a fakkokból a 19-es szoba kulcsát, és a vendége felé nyújtotta.

-  Parancsoljon, uram, a tizenkilences szoba az öné. Első emelet, a lépcső után balra. Érezze jól magát nálunk! – mondta a kötelező kedves mosoly kíséretében, amit a csődör nem tudott nem viszonozni. Még a lépcső felé mentében is vagy kétszer visszanézett, jól láthatóan nem hagyta hidegen sem a mosoly, sem a búgó hang, és jól is volt ez így. Teljesen nyilvánvaló volt mindkettőjüknek, hogy Veil nem flörtölni akart, csak a munkáját végezte, ahogy az is, hogy Walnut úr legközelebb is az Ezüst Hold motelt fogja választani, amikor erre jár majd, már csak a kedves recepciós miatt is... a tulajdonos, Dapper nagy örömére.

Amikor a vendéget már eltakarta a lépcsőforduló, Veil visszafordult a papírokhoz, befejezte a könyvelést, és az egész stócot visszatolta a pult alatti polcra a helyére. Közben a sarkaival hangosan kopogva megérkezett a háta mögött Cactus, akinek a délutáni műszakot kellett volna vinnie már egy ideje.

- Elnézést, drááágám! – mondta a kanca mesterkélten, közben Veil arcára két oldalról cuppantott egy-egy teátrális puszit, de vagy húsz centi távolságról, mintha legalábbis a nevéhez méltó tüskék állnának ki a bőréből, és nem akarná megszúrni velük. Veil kedvesen viszonozta a gesztust, mert ugyan Cactus kívülről annyira volt természetes, mint egy fröccsöntött műanyag virág, azért a maga módján jó fejnek számított. És egyébként is, a póni igyekszik jóban lenni a munkatársaival.

- Bóóórzalmas, mi van a hivatalban, bóóórzalmas – folytatta a beszámolóját Cactus, miközben megigazgatta a sörényét a mögöttük lévő üvegajtós szekrényt használva tükörnek, és lejjebb tornászta a nagy sietségben felcsúszott miniszoknyáját egy kicsit kevésbé kihívó pozícióba. – Akkora tömeg van, hogy az ablakon lógnak ki a pónik. Gondoltam, majd odamegyünk tízre, addigra a nagyja lecseng, hát egy frászkarikát! Bemenni alig tudtunk. Pine mondta, hogy menjünk vissza holnap, de mondom egész napos vagyok, hát ha már idáig eljöttünk, intézzük el, meg különben is ki garantálja, hogy kevesebben lesznek?

Veil megértően bólogatott. Pine volt Cactus vőlegénye, és éppen közös lakásvásárlásra adták a fejüket, amihez ki tudja, éppen milyen papírokat kellett elintézniük. Akadt éppen egy erős tippje, hogy mire föl szállta meg a tömeg a polgármesteri hivatalt... A homlokát ráncolva szórakozottan legyintett, mintegy elhessegetve magától Cactus mentegetőzését, és még mielőtt ideje lett volna csomót kötnie a nyelvére, már ki is csúszott a száján a kérdés.

- Nem tudtál meg véletlenül valamit arról, ki ez a sok idegen póni? - Utólag szívesen rászorította volna a patáját a szájára, de az még csak feltűnőbb lett volna. Míg barátnője az orrát felhúzva válaszolt, végig az járt a fejében, hogy hogyan is válthatna témát.

- Áááá, ne gondold, a saját dolgunk intézésével voltunk elfoglalva, meg amúgy is mindenki össze-vissza beszélt. - Cactus a szemeit forgatta. - Áááállati nagy volt a kavarodás, drágám. Ott volt az az őrült póni, a legtöbben vele voltak elfoglalva. Egyébként nem is tudom, nem nézett ki gyagyásnak, meg egész jól öltözött is volt, érted. De amiket beszélt... Azt mondta, hogy semmi értelme nincs a papírokkal bajlódnunk, mert hogy állítólag nemsokára vége lesz a világnak!

Veil ajkait az utolsó mondat hallatán egy halk nyikkanás hagyta el. Gyorsan a pult felé fordult, hogy elrejtse az arcát, a hirtelen mozdulattól egy papírcsomót a farkával le is söpört a földre. Már ugrott is érte, hálásan azért, hogy van ideje elbújni néhány másodpercre, amíg összeszedi magát. Míg a lapokkal bajlódott, súlyos léptek közeledte ütötte meg a fülét, árnyék borult rá, és hirtelen minden pataalattnyi hely elfogyott a pult mögötti kis térben, ahogy Cactus feneke nekipréselődött az oldalának.

- Cactus kisasszony, még egyszer késik két órát, és a világának tényleg vége lesz! - szólt egy kimért, dübörgő basszus erős déli akcentussal. - Hiába helyettesíti önt Frosted Veil kisasszony szó nélkül, barátnője jóindulatával nem élhet így vissza. Legközelebb dolgait munkaidőn kívül intézi, vagy szabadnapot vesz ki. Értve vagyok?

A hang tulajdonosa egyben a motel tulajdonosa is volt, Dapper úr. Veil meg volt róla győződve, hogy a méretes bölény előző életében jóval kisebb állat, például egér lehetett, ugyanis módfelett szerette magát bepréselni olyan szűk helyekre harmadik személynek, ahova már az előző kettő is csak kényelmetlenül fért be. Személyére szabott, szögletes nonfiguratív mintákkal bőven hímzett világos bőrzekét viselt, dús fejszőrzetébe tollakat font, a nyakában pedig egy igen feltűnő, arany érmékből és jádelapokból kirakott nyakéket hordott, amire mindig családi ereklyeként hivatkozott, bár Veil elég gyakran látott hasonlókat feltűnni Barriada de Luna bazárjának rejtett sarkaiban. Hogy mindezt tetézze, Dapper úrnak mintha fogalma sem lett volna a becenevek létezéséről, mindenkit mindig a teljes nevén szólított, talán ezzel kompenzálva a saját közönséges póninevét.

- Gracias, señor... de nem kell megvédenie, Cactusszal megbeszéltük, hogy legközelebb én kések – mondta gyorsan Veil, mielőtt még a barátnője szóhoz jutott volna. Mivel tulajdonképpen semmi keresnivalója nem volt már a pult mögött, és egyébként is kényelmetlenül nekiszorult a lapjának, próbált úgy helyezkedni, hogy közelebb kerüljön az ajtóhoz. Dapper csupán óriási, mosolygó szemekkel nézett rá, de nem könnyítette meg számára a távozást.

- Frosted Veil kisasszony bizonyára éhes – mondta a bölény dörgő hangon. - Hot Spice úr melegen tartotta az ebédjét. Kérem, nézzen be a konyhába!

- Köszönöm – motyogta Veil, miközben a hasát behúzva oldalazott az ajtó felé. - Majd később beszélünk, Cactus.

Dapper egy fél patányit arrébb lépett, hogy elérje a polcon a papírokat, Veil pedig hálásan kicsusszant a szűkös, de most mégis szellősnek tűnő személyzeti folyosóra. Annak a végén volt a konyha, amiből a motelhez tartozó szerény méretű étkezőt Hot Spice kiszolgálta. Veil mint mindenhol, itt is tartotta magát ahhoz az alapelvéhez, hogy nem kötekszik azzal, aki az ételét csinálja, és Hot Spice nem is nehezítette meg ezt a számára. Eleve úgy tűnt, hogy egy mukkot sem beszélte a nyelvet, Dapper úr is csak négy patával hadonászva és hangosan ugyanazokat a szavakat bömbölve értette meg magát vele, viszont senki más nem főzött úgy, mint ő. Valamilyen furcsa pónifajhoz tartozott, amire Dapper „kirin”-ként hivatkozott. Messziről, a Nyugati Hold Óceánján túlról érkezett a családjával Equestriába. Barriada de Lunában Veil nem is ismert több kirint, de úgy hallotta, San Palomino északi részében éltek még egy kisebb, zárkózott közösségben néhányan.

Halkan belökte a konyhába vezető ajtót, és gyorsan körbepillantott. Hot Spice nem volt éppen bent, de az egyik alumínium asztalon megtalálta a sajátjának kinevezett csorba, sárga, duplafalú kerámiatálkát, benne valamilyen nagyon sűrű, fűszeres illatot árasztó tésztalevessel. Egy óvatos tapintással ellenőrizte a tál hőmérsékletét, utána felkapta, és átlesett az étkezőbe vezető kétszárnyú ajtó kerek ablakain. Mivel jócskán elmúlt már az ebédidő, senkit nem látott odabent. Az étkező a konyhával együtt teljesen tiszta volt, a lámpák sem égtek, szóval akár azon sem lepődött volna meg, ha Hot Spice már hazament volna. Így viszont semmi kedve nem volt egyedül leülni valamelyik asztalhoz, inkább továbbállt, hogy szívjon egy kis friss levegőt, amíg a levesét elszürcsöli.

A konyha szekrényekkel telezsúfolt, szűkösebb hátsó részéből nyílt a motel hátsó bejárata. Volt ott egy árnyékos pakolórámpa, amire kényelmesen ki lehetett ülni dumálni vagy enni, ha valaki éppen a szünetét töltötte. Az utcácska sem volt valami forgalmas, csak néhány jókora tűzfal határolta, és összesen egy-két másik üzlet raktárának nyílt ide az ajtaja. Veil a tálkáját egyensúlyozva a rámpa széléhez sétált, amikor a cigarettacsikket észrevette.

Az a bűzös, barna fajta volt, amit Hot Spice szívott mindig, még parázslott annak ellenére, hogy valaki láthatóan rátaposott. Ezek szerint a kirin tényleg hazament egy utolsó rágyújtás után. Bármilyen volt is a szaga, a füstöt megérezve Veilbe belemart a nikotinéhség, remegő patával nyúlt a csikk felé, hogy felvegye. Néhány hosszú másodpercig a lába megállt a levegőben, majd hosszas vívódás után dühösen eltaposta a cigarettát, és a maradványait lepöckölte a rámpáról. Megkönnyebbülten huppant le a megszokott helyére a betonperemen, és szürcsölni kezdte a levesét. Még mindig forró volt, mint amit nemrég vettek le a tűzről, és eszméletlenül csípős, viszont már napok óta nem evett ennyire finomat, szóval biztosra vette, hogy nem csak a borstól szöktek könnyek a szemébe. Egy pár másodpercig a közelebbi keresztutcában elhaladó forgalmat bámulta elmélázva, míg szemközt, a tűzfal mellett megmozdult az egyik barnás színű, koszos gabonászsák, felegyenesedett, és elindult felé.

- Joder! - ordított fel Veil, olyan sebesen ugrott patára, hogy a levesének az egyik fele a földön kötött ki, a másik fele a lábán folyt végig. - Chinga tu madre! Hát te meg mi a pinche carajo vagy?!

Hátrált vagy három lépést, és valójában azért csak annyit ahelyett, hogy pánikszerűen elmenekült volna, mert a zsák felől halk kuncogás hangzott, és lassan egy élénkpiros bundájú póni bontakozott ki belőle. Veil zavartan és egyre jobban elhatalmasodó haraggal torpant meg. A póni valahonnan távolról ismerős volt neki, mintha már valamikor nagyon régen látta volna, vagy egyszer a motelban lehetett vendég? Valószerűtlen volt ilyen csöves, lepukkant, éhenkórász kinézettel. Legszívesebben átkozódva elzavarta volna, ugyanakkor emlékezetének egy eldugott részéből melegség és nosztalgia töltötte el a sovány arc láttán.

- Frosty, Frosty, neked pont olyan csúnya szád van, mint kiskorodban! - nevette a csöves, és a hangja hallatán Veil már felismerte.

- Poppy! - kiáltotta hitetlenül, miközben úgy érezte, minden erő kiszalad a lábaiból. - Poppy, mierda, tényleg te vagy az?! Megőrültem, vagy álmodom? Mit keresel te itt? És egyébként is, hogy nézel ki?

Poppy úgy lóbálta meg a lábáról lógó zsákot, mintha éppen valami divatbemutatón pózolna.

- Ne mondd, hogy nem tetszik! Coco említette, hogy itt nyugodtan megvárhatlak, és gondoltam, megviccellek. Igaz ugyan, hogy vagy egy órája itt ülök, de biztos dolgoznod kellett.

Veil szóra nyitotta a száját, de utána némán be is csukta. Eszébe jutott kérdőre vonni régi barátnőjét, amiért nem jött be a motelba megkeresni őt, de igazából ha meg is próbálta volna, ezzel a kinézettel Dapper úgy hajítja ki, hogy a lába nem éri a földet. Egyáltalán nem a koszos zsákkal volt a problémája, hanem Poppy sovány halálfejével, megkopott bundájával, kidagadó visszereivel.

Csak nyomokban emlékeztetett arra a pónira, aki még Veil csikókorában a legidősebbként közöttük vigyázott rájuk. Már vagy tíz éve nem találkoztak, amióta Poppy El Pintóba költözött az akkori pasijával egy munkalehetőség miatt, de mindig úgy szerette elképzelni őt, mint olyasvalaki, aki a legtöbbre vitte közülük. Úgy rémlett neki, hogy barátja azt tervezte, orvos lesz, és olykor-olykor szívesen elábrándoztak a többiekkel arról, ahogy egy kórház tiszta, fehér folyosóin siet megmenteni valakit, vagy csikókat vizsgál a rendelőjében. Ehhez képest most úgy festett, mint aki legalábbis halálos beteg.

- Poppy... - nyögte ki akadozva. - Mondd, hogy nincs semmi bajod. Ugye jól vagy?

- Á, csak ledobtam pár kilót – legyintett Poppy vigyorogva. Nehezen lehetett eldönteni, hogy tényleg ennyire nem érdekli a kinézete, vagy csak próbálja elbagatellizálni a témát. - Mostanában ez a divat, nem tudtad? De azért jó látni, hogy a San Palomino-i bandának jól megy a sora.

- Olyan régen nem láttalak. Mesélj már valamit, milyen az élet El Pintóban? Azt hittem, teljesen el is feledkeztél már rólunk! Meddig maradsz?

Poppy felnevetett, majd csitítólag kettőjük közé emelte a lábát.

- Mindent elmesélek, de nem hiszem, hogy a legalkalmasabb lenne éppen itt, ebben a sikátorban állva. Ha amúgy is vége a munkaidődnek, akkor köszönj be, vegyünk valami piát, és fussunk össze Cocóékkal, mit szólsz hozzá?

- Jó! - vágta rá Veil meggondolatlanul, csak hogy egy másodperccel később eszébe jusson, mennyi dolga van még arra a délutánra. - Akarom mondani, igen, vége a munkaidőmnek, és beköszönök, de bármennyire is szeretnék, nem mehetek még veled. Van egy ismerősöm, akinek megígértem, hogy vacsoraidőben itt találkozunk, és addig még be kell ugranom Sparkshoz. Emlékszel Sparksra, ugye?

- Persze – vonta össze ritkás szemöldökét Poppy. - Ilyen nyeszlett okostojás volt kiskorában, asszem. Ha nem gond, nem megyek veled, inkább bevásárolok addig. Már rendesen porzik a torkom.

Veil nem győzött magában hálálkodni az ötlet hallatán, ugyanis így megspórolta azt a kellemetlennek ígérkező beszélgetést, mire Poppyt lerázta volna magáról. Sparks ziher, hogy rohamot kapna, ha bárkinek, de tényleg bárkinek megmutatná a búvóhelyét.

- Ja, jó ötlet! Akkor utána én is beugrok Cocoáékhoz. Te hol fogsz velük találkozni? Az előző helyünkről pont most pateroltak ki minket. Egyáltalán hol futottál beléjük?

- A rendőrségen! - röhögött Poppy. - De oda vissza nem megyek, elhiheted. A városháza előtti parkba beszéltünk meg találkozót, utána a zöld pincébe megyünk tovább, ez állítólag neked mond valamit.

- Tudom, melyik az. Akkor pár óra múlva ott?

- Tökéletes – biccentett Poppy, és az egyik lábát Veil elé tartotta. - Coco azt mondta, tőled kérjek pénzt a vásárláshoz, mert neked szokott lenni.

Veil gondolkodás nélkül letette a földre a levesestálat, amit egészen eddig a patájában szorongatott, előkapta a pénztárcáját, és beletúrt.

- Igen, van is... Mondjuk úgy tűnik, nincs kisebb, mint ez a százas, de...

- … majd felváltom - kapta ki a patájából a papírpénzt Poppy, egy köszönésnek szánt intéssel hátat fordított neki, és kényelmesen elsétált a keresztutca felé.

Veil előbb szomorúan a kiürült táljára nézett, majd a csöpögő tésztacsíkokra, amik még mindig lógtak itt-ott a lábáról, végül Poppy távozó alakjára. Enyhe rossz érzéssel figyelte, amint régi barátja befordul a sarkon a kétheti fizetésével, amit frissen kapott meg Dapper úrtól. Valamiért jobban örült volna neki, ha előbb sikerül felváltania a motelban, na de Poppy csak nem fog az egészből piát venni... vagy eltűnni vele. Hiszen barátok voltak, nem?

 

***

 

Általában bírta a pörgést, előfordult, hogy két munkát vitt egyszerre napközben, szabadidejében a városban rohangált interjúalanyok után vagy témáért kutatva az esti rádiózáshoz, majd négy-öt óra alvás után kezdte előröl az egészet. De most úgy érezte, szívesen lefeküdne, hogy átdögöljön akár egy egész napot is. A lábai még mindig sajogtak a legutóbbi menekülésétől, a reggeli jövés-menéstől, az egész napos egy helyben állástól, na meg attól a pár mérföldtől, amit a moteltől San Palomino kikötőjéig megtett, a feje pedig zsongott a váratlannál váratlanabb eseményektől. Legvadabb álmaiban sem jutott eszébe, hogy Poppyval ilyen körülmények között fog találkozni, bár így utólag, amennyire felbolydult most Equestria délnyugati része, olyan nagyon nem is találta az egészet meglepőnek.

És ugyanígy meg nem fordult volna idáig a fejében, hogy nagy hirtelen a nyakába szakad egy csikó, és a vele járó felelősség egy része. Chase szerencsére nem volt már annyira kicsi, hogy tutujgatni kelljen, nyugodtan elengedhette napközbenre, hogy menjen, próbálja megkeresni a szüleit, és bízhatott benne, hogy a motelig vissza fog találni estére. Miután a lelkére kötötte, hogy ne álljon szóba idegenekkel, sőt, lehetőleg le se szálljon a földre, vagy legalábbis tartózkodjon olyan keveset rajta, amennyire csak ez lehetséges az egyelőre még nem tökéletesen gyógyult szárnyaival, már talán attól sem kellett tartania, hogy még egyszer bajba keveredne. Úgy tűnt, a csikó emlékeiben élénken él még, hogy mire számíthat, ha elveszetten kódorog az utcákon egymagában.

Viszont ahhoz túl fiatal volt így is, hogy valami alkalmi munkával keresse meg a betevő falatra valót, vagy hogy teljesen egyedül csövezzen a veszélyes San Palomino-i éjszakában, így nem hagyhatta magára se. Éppenséggel némi reményt látott rá, hogy majd a kis pegazus felfedezi valamilyen rokonát a vasút vagy kocsiállomások körül, pláne, ha az az illető meg éppen őt kereste – ebben az esetben majd találkozik velük az Ezüst Holdnál, elköszönnek, és mindenki mehet a dolgára. Illetve arra is volt matematikai esély, hogy Chase-t reggel látta utoljára, de ebbe nagyon nem akart belegondolni.

Volt elég baja anélkül is, hiszen az a nyomorult rendőrkanca az éjjel túl magasra levitálta, onnan túl nagyot zakózott egyenesen rá a hátizsákjára, és az életét jelentő Radio Piratában valami eltört, ettől most csak szomorú cincogásra volt képes, ami mindössze pár száz lábnyira volt még éppen fogható. Pedig a megerősített acéldobozon, amiben a rádió lapult, nyoma sem látszott az esésnek, legalábbis feltűnő új horpadást vagy karcolást nem kapott a régiek mellé, és még az antennái is rendben voltak első ránézésre. Viszont az öndiagnosztikája során most kijelzett néhány olyan piros sort is, amiket Veil még sohasem látott, és elképzelni sem bírta, hogy mit is jelentenek. Tőle annyira tellett, hogy kora reggel Chase-szel leellenőrizze, milyen távolságra szórja az adást a beteg szerkezet, de szétszedni nem merte volna.

Ezért vezetett most az útja Sparkshoz. Ha létezett olyan póni, aki képes volt bármit megjavítani, akkor az ő – eddig is volt már rá példa, hogy a rádiója bemondta az unalmast, és ilyenkor a fiú általában perceken vagy legfeljebb órákon belül segített rajta. Mondjuk azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy eddig Sparks egy vasat sem fogadott el tőle a javításokért, hiába ajánlgatta, most viszont sajnos nem fog tudni fizetni még akkor sem, ha esetleg kellene. Mennyire rosszul jött ki a találkozása Poppyval, na nem mintha nem örülne neki, hogy feltűnt...

Megrázta a fejét, ezzel kizökkentve a kerengésükből a gondolatait. Éppen eléggé megunta, hogy folyton csak ugyanaz jár a fejében. Bezzeg ha Sparks még mindig Barriada de Lunában lakna, akkor már rég odaért volna hozzá, sőt, kis szerencsével már akár hazafelé is tarthatna. De a fiú igen kényes volt a búvóhelyeinek megválasztásában, ami nem is csoda, ha azt nézi, milyen információk futottak keresztül a patáin néha. És nagyjából másfél éve el kellett hagynia azt a pincét, amiben odáig meghúzta magát, mert a lepukkant épület egy új tulajdonoshoz került, aki úgy döntött, az egészet ledózerolja, és valami sokkal fényesebbet, csillogóbbat és sikeresebbet épít majd a helyére. Ez abban az időben volt, amikor a gazdasági fellendülés azzal kecsegtetett, hogy Barriada de Luna sem marad örökké csóró, kár, hogy az egész nem tartott sokáig.

Sparks nem követte el kétszer ugyanazt a hibát. Nem költözött még egyszer olyan környékre, ami túl közel lett volna a belvároshoz, még akkor sem, ha csúcsminőségű kommunikációs kábelek csak  arrafelé voltak elérhetőek. Most egy hajón lakott (röhögtek is rajta a haverokkal eleget, hogy mennyire viccesen hangzott ez így, mintha kőgazdag lenne egy saját jachttal), egy elhagyatott, rozsdaette szárazdokkban. Ugyan Veil amikor először meglátogatta ott, megesküdött volna, hogy Poco új hegesztési varratai tartják össze az egész hóbelevancot, különben az első tengeri széltől rögtön porrá omlana, de Sparks szerint csak kicsit ki kellett volna pofozni a hajót, és akár vízre is szállhatna vele. Egyszer még azzal is viccelődött, hogy ha új tulajdonosa lenne a dokknak, aki esetleg törődik is vele, akkor egyszerűen kihajózik, és majd ott fog élni valahol az óceánon. Veil félt tőle, hogy legalább félig komolyan beszélt. Elképzelni sem tudta, hogyan látogathatná meg a fiút a tenger közepén.

Annyi mindenesetre biztos, hogy Sparks nem volt többé annyira helyhez kötve. Nem vezettek lábnyi kábelek a műhelyébe, mint amikor még a pincében lakott. Veil azt gyanította, hogy az áramellátást valahogy a Radio Pirata hordozható generátorához hasonló szerkezettel sikerült megoldania, de hogy a termináljait mire kötötte, arról fogalma sem volt. A fiú egyszer megpróbálta neki elmagyarázni, de valószínűleg valamit félreérthetett, mert annyi maradt meg a fejében belőle, hogy valahol az égen van még egy hold, ami nem is igazi, viszont ez meg tiszta hülyeség, és semmi köze a terminálokhoz.

Egy régi fűrészüzem drótkerítésénél megszaporázta a lépteit, és befordult balra, az épületek közé. Csend volt, nem dolgozott már itt senki vagy tíz éve, legfeljebb egy-egy hajléktalan bérelte ki az épületet néhány hétre, de most egyet sem látott belőlük, csak a széthagyott nyomaikat találta: régi újságpapírkötegekből vetett fekvőhelyeket szakadt pokrócokkal letakarva. Megtámasztotta a hátát a kerítésen, és csak fülelt legalább öt percig. Már idehallotta az óceán susogását és a sirályok rikoltozását a távolból, valahol messzire kiabáló munkások konténereket rakodtak döngve. Szemben a kukák között egy kopott szőrzetű macska osont el, guberálását félbeszakítva hosszú, kimért pillantást szentelt Veilnek; nem lehet tudni, hogy a lelki társát, vagy a vacsorája forrását látta meg benne.

Sparks kötötte a lelkére, hogy mindig álljon meg vagy itt, vagy valamelyik másik alkalmas helyen. Miután a kiszabott idő letelt, felvette a napszemüvegét, és a fejébe nyomta a táskájából előhalászott „San Palomino Gigants” feliratú baseball sapkát, majd pár másodpercig elszórakozott vele, hogy a copfját kihúzza a pánt fölött. Közben óvatosan kilesett a sarok mögül, vissza az utca felé, amerről jött. Csak néhány koszos munkaruhát viselő, hangosan beszélgető pónit látott, amint éppen a belváros felé távolodtak tőle. Kifordult a sarok mögül, és továbbsietett azon merengve, hogy még a szokásosnál is kevesebb értelme van a szedett-vedett álcájának és az óvatoskodásának, ugyanis a Radio Pirata hátizsákját esélye sem volt elrejteni.

Innen már nem kellett messzire mennie a szárazdokk rozsdaszínű fémkerítéséig. Megkereste rajta azt a lemezt, amelyik alul direkt hibásan volt rögzítve. Egy utolsó pillantást vetett a kikötő kihalt mellékutcájára, félretolta a lemezt, és átbújt a kerítésen. Ránézésre ócskaságokból és rozsdás fémhulladékból emelt jókora kupacokkal borított udvarra jutott, gondolkodás nélkül vágott át közöttük a dokk magas, kihaltan sötétlő épületéig. Odabent egy pillanatra meg kellett állnia, hogy a szemei hozzászokjanak a félhomályhoz. A hajó fekete tömbje méltóságteljesen pihent az épület közepébe süllyesztett mélyedésben kitámasztva, a kései, lapos szögben beszűrődő halvány fényességben még csak annyira rozzantnak sem látszott most. Közelebb sietett hozzá, és átóvakodott a léptei alatt erősen fel-le rugózó pallón a fedélzetre. Balra fordult a tat felé, majd az első ajtó előtt megállt. Felnézett a felső fedélzetet tartó gerendák közé, amerre a kamerát sejtette, és megvillantotta a legelbűvölőbb mosolyát.

A zár egy halk kattanással kinyílt. Sparks valószínűleg azóta figyelte minden léptét, hogy a kerítésen bebújt – csak akkor lett volna másképp, ha éppen nincs itthon, de a fiú ehhez elég ritkán mozdult ki, szóval a legtöbbször akkor is találkozhatott vele, ha csak úgy minden figyelmeztetés nélkül beesett, ma reggel viszont még egy olcsó, egysoros üzenetet is elküldött neki a motel becsületkasszás dolgozói termináljáról. Levette a hátáról a rádió széles hátizsákját, hogy kényelmesebben elférjen az apró, kacskaringós folyosón, ami Sparks műhelyéig vezetett. Idebent nem volt világítás, csak ami a műhelyből kiszűrődött, így elég óvatosan haladt, élénken emlékezve arra a néhány fájdalmas alkalomra, amikor sietségében véletlenül belerúgott valamilyen sötétben megbúvó tartóelembe.

- Hé, Sparks, de rég láttalak – köszönt a barátjának, amikor befordult a műhelybe, és végre megpillantotta a fiú ismerős, munkapad fölé görnyedő alakját az asztali lámpája és a monitorok halvány fényében. - Igazán kezdhetnél valamit a világítással, orra lehet itt esni.

Ezt most mondta nagyjából negyedjére, és körülbelül a harmadik alkalommal Sparks úgy tűnt, komolyan fontolóra vette, hogy beszerezzen néhány ipari lámpát, de azóta vagy meggondolta magát, vagy csak nem jutott még rá ideje. A csődör letett valami szerszámot a patájából, felegyenesedett és felé fordult. Mikor kihúzta magát, legalább két fejjel magasabb volt Veilnél; valójában még egyszarvúnak is magas lett volna, nemhogy földpóninak. Rakoncátlan, rövid fekete sörénye teljesen véletlenszerű irányokba állt, attól függően, merre sikerült elfeküdnie az éjszaka.

- Gyere, adj egy ölelést – lépett közelebb hozzá Veil, de rögtön meg is torpant. Sparks mögött ugyanis egy sötét, tömzsi, ismeretlen alakra vetődött a képernyők fénye. - Na meg izé, jó napot... - köszönt zavart gyanakvással. Sparksnak sohasem voltak vendégei a bandán kívül.

A fiú szemeiben különös, meglepett vidámság csillant, szája szegletébe félmosoly költözött, miközben beletúrt a sörényébe. - Szia, Frosty. Hadd mutassalak be valakinek. Ő itt Junk kisasszony.

- Na... nagyon örvendek... - motyogta Veil Sparks felé oldalazva, biztonságos távolságot tartva az alaktól. Hirtelen ezer kérdés fogalmazódott meg a fejében; olyan sokan voltak, hogy egyet sem bírt volna kinyögni közülük akkor sem, ha veleszületett óvatossága egyáltalán megengedte volna, hogy megszólaljon. Mit keres bárki is Sparksnál, pláne egy kisasszony? Miért nem feszélyezi ez az egész helyzet a fiút? És különben is, milyen elborult becenév már az, hogy „Junk”?

Az alak fémesen csillogó, hivatalos kinézetű páncélt viselt, és olyan mereven állt egyhelyben, mint egy hulla, sem a fejét, sem a fülét nem mozdította egy szőrszálnyit sem. Mozdulatlansága legalább annyira természetellenes volt, mint udvariatlan a hallgatása.

- Nyugi, ne parázz – szólalt meg Sparks halkan, amikor mellé ért. - Junk kisasszony csak egy páncél.

- Pendejo... - mondta Veil sértődötten lebiggyesztett ajkakkal, miközben könyökével oldalba vágta barátját. - Mondhattad volna hamarabb is, hogy ne köszöngessek itt neki, mint egy idióta.

Közelebb óvakodott Junk kisasszonyhoz, és alaposan megnézte őt magának. Igazából közelről is teljesen azt a benyomást keltette, hogy van benne valaki, legalábbis a páncélok nagy része, amikkel Veil eddig találkozott, csak egy kupac fémlemez volt, ha senki sem viselte. Hallott már olyat, hogy a seregnél léteztek hasonló, mindenhol védelmet nyújtó, viselője erejét megtöbbszöröző páncélok, de álmában sem gondolta volna, hogy ilyen közelről is megnézhet egyet.

- Honnan a túróból sikerült egy ilyet szerezned? - kérdezte a fiútól elámulva, ahogy a páncél részleteit vizsgálta. A lemezeit fehéres-szürkés porcelánszerű bevonat borította, néhol krómozott díszítésekkel és berakásokkal, a végtagok szelvényei mintha organikusan nőttek volna ki egymásból, Veil sehol nem talált közöttük illesztési hézagot.

- Jobb... jobb, ha nem tudod – felelte Sparks szerényen, ugyanakkor gyermeki izgatottsággal a hangjában. - Megvannak a forrásaim, hiszen ismersz. Lényeg, hogy kaptam egy fülest, és most itt van.

- Elég drága cuccnak tűnik ahhoz, hogy ne keresse a gazdája – vonta fel a szemöldökét Veil.

- Nekik szart se ért. Tönkrement a vezérlése, anélkül meg bazinehéz mozogni benne. El akarták süllyeszteni egy raktárban, vagy kivágni egy ócskavas-telepre. Micsoda eszement pazarlás lett volna, nem igaz, Junk kisasszony? - Sparks meglapogatta a páncél hátát.

- De te, gondolom, megjavítod – állapította meg Veil.

A fiú lassan bólintott, tekintetét le sem vette a szerzeményéről.

- Utána keresek rá egy alkalmas vevőt. Szerintem a jelen helyzetben elég gyorsan túl tudok majd adni rajta, tekintve, hogy még egy direkt sárkánytámadásnak is ellenáll néhány másodpercig. De ha már itt tartunk, azt hiszem, te is hoztál nekem valamit.

Veil a fiú felé nyújtotta a hátizsákját. - Igen, volt vele egy kis balesetem, és most nem működik valami jól, meg mindenféle pirosakat irkál, amiket talán te értesz.

- Mindjárt megnézem. - Sparks elvette tőle a rádiót, és óvatosan, szinte szeretettel kezdte kicsomagolni a munkaasztalán.

Veil is elfordult a páncéltól, és feszülten figyelte a fiú ténykedését. Most Sparks ismét az asztala fölé görnyedt, és ettől elég alacsony lett ahhoz, hogy megpróbálhassa kiegyenesíteni a makrancos sörényét, de persze nem menne vele semmire, hiszen már próbálta, és csak zavarná őt munka közben. Ha meg már segíteni nem tudott, akadályozni semmiképpen sem szerette volna, hát csak állt üres fejjel egyik lábáról a másikra billegve, és Sparks vállai fölött figyelte, ahogy a fiú feléleszti a szerkezetet, lepattint egy kis fedelet róla, billentyűzetet csatlakoztat rá, és egyéb olyasmiket művel vele, amikről Veil azt se tudta, hogy egyáltalán lehetségesek. A gondolatai elkalandoztak, és most a fiú székének támlájára terített pulcsija körül forogtak – régóta tervezte már, hogy valamikor megfújja csak annyi időre, hogy felpróbálhassa, és végre kiderüljön, tényleg térdig ér-e neki, és tényleg olyan jó meleg-e, mint amilyennek tűnik. Nem utolsó sorban talán Sparks felé fordulna, esetleg rászól, hogy tegye vissza gyorsan, ő meg átrohanna az asztal túloldalára és nyelvet öltene rá, de azért a második kör menekülés után mégis hagyná magát elkapni. Hülye ötlet volt, olyasmi, ami csak a fejében történik meg. Éppen elég nagy ajándék erre a napra, ha lesz ismét egy működő rádiója.

- Aha, látom – szólalt meg a fiú, miközben nekiesett néhány eldugott csavarnak a rádió fémborításán. - Azt mondja, hogy a végfokkal van valami baja.

Sparks már megint sokkal jobban elbeszélgetett a kütyüivel, mint bármilyen élő pónival. Veil egy darabig figyelte, ahogy a burkolat megadja magát a fiú ügyes patái alatt, utána vetett egy pillantást Junk kisasszonyra.  

- Azt mondtad, sárkányok ellen is véd? - kérdezte szórakozottan, csak hogy ne maradjon ki teljesen a társaságból. - Egyáltalán sikerült kiderítened, hogy tényleg sárkányok a támadók?

- Igen, most már majdnem teljesen biztos vagyok benne... Tudod, közben megmozdult a bürokrácia is... Holnapra a hercegnők válságtanácsot hívtak össze Canterlotba. - Sparks halkan, akadozva beszélt, mintha minden figyelmét a rádió kötné le. - Kis szerencsével tudok majd szerezni... egy leiratot róla.

- Az menő lenne! - helyeselt Veil. - Remélem, a Radio Piratát is meg tudod gyógyítani, ebből egészen jó adást tudnék készíteni, még ha minden részletbe nem is megyünk bele. Megtudtál még valami érdekeset?

Sparks közelebb húzott magához egy állványt, amin mindenféle egzotikusnak tűnő műszer sorakozott, és nekilátott rákötögetni őket a Radio Pirata lemeztelenített áramköreire.

- Hát nem sokat, de amit elcsíptem, az éppen elég árulkodó. Néhány napja egy különös utasokat szállító hajó kötött ki Baltimare-ben, ami kicsit felborzolta a helyiek kedélyeit. Egy csapat nagyhangú griff szállt le róla, néhányan gyanúsan sárkányvadász-felszerelésre emlékeztető tárgyakat hoztak magukkal... Kétlem, hogy nyaralni érkeztek volna.

Veilbe mintha villám csapott volna a hír hallatán, olyan gyorsan kapta fel a fejét, és fordult a fiú felé.

- Sárkányvadászok? Végre! Ne tudd meg, mennyire el voltam keseredve azok után... Azok után, ami tegnap történt! Legalább nem mi vagyunk az egyetlenek, akik próbálnak csinálni valamit.

- Ne értékeld túl a szerepünket – kuncogott halkan Sparks. - Nálunk mérhetetlenül hatalmasabb erők vannak mozgásban, úgyhogy egyre jobban kell vigyáznunk rá, nehogy bárkinek is pata alatt legyünk. Még arról is akad egy jólinformált tippem, melyik kisvárost fogják megtámadni legközelebb. Bizonyos jelek szerint ugyanis a gazdagabb nemesi családokat ma délután elkezdték evakuálni Viviából és a környékéről.

- Honnan tudják vajon kitalálni, hogy mit fognak legközelebb megtámadni a sárkányok? - dörgölte meg az állát Veil. - Vagyis várj, ugye minden póninak szólnak? Hogy érted azt, hogy a nemesi családokat?

Sparks vetett egy lapos pillantást Veil felé, és megvonta a vállát. Visszafordult a rádióhoz, kiemelt belőle egy csillogó lapot, majd az asztali lámpája fényénél forgatni kezdte.

- Most mi van? - kiáltott rá Veil elveszítve a türelmét. - A többieknek nem szólnak? Hogyhogy a gazdag családokat mentik, Sparks?

A fiú letette a szemüvegét, és megdörzsölte a homlokát.

- Nem tudom, nem vagyok biztos benne – mondta. - Bízd ezt a dolgot olyanokra, akik értenek hozzá. Szerintem a griffeknek kell egy hely, ahol elkaphatják a sárkányokat, de azok gyanút fognának, ha teljesen kiürítik a várost.

- Mi van? - Veil levegő után kapkodott. - És ha nem tudják megölni őket, akkor egy újabb városnyi pónival kevesebb, annyi baj legyen?

Sparks válasz helyett felé nyújtotta a kis csillogó, lapos izét. Veil úgy nézett rá egy hosszú pillanatig, mintha egy penge lenne, amivel biztosan elvágja a lábát, már ha csak érte nyúl.

- Mi ez? - kérdezte végül.

- AAD-22539 végfok, de rá is van írva, úgyhogy nem kell megjegyezned.

- Mit csináljak vele?

- Próbálj meg keríteni egy működőt belőle a bazárban.

Veil tehetetlen dühében szíve szerint kiverte volna a fiú patájából a kis áramkört, hadd repüljön el a műhely sötétjébe. Egy újabb várossal fog valami szörnyűség történni, és a jelek szerint még rádiója sem lesz, amivel figyelmeztethetné őket. Toporzékolni, üvölteni, sírni szeretett volna, ugyanakkor mindennél jobban vágyott rá, hogy Sparks megvigasztalja – de ő csak állt fölémagasodva kifejezéstelen arccal, akár egy hóhér.

 

***

 

Mielőtt a motelhez visszaért volna, azért futott egy reménytelen kört a bazár hátsó sikátoraiban, még akkor is, ha ezzel vagy egy jó fél órát késett a Chase-szel megbeszélt időpontról. Kékre-zöldre verte a patáját az Antik Kacatok vasrácsain, mire a tulaj, Cogsrust álmosan pislogva előkerült. Veil tisztában volt vele, hogy az üzlet csak este nyolc után nyit, de egyszerűen tudnia kellett azonnal, van-e esélye időben pótlékot találnia a csillogó biszbaszra. Cogsrust előjegyzést felvett ugyan, de a pillanatnyi készletében nem akadt a kis áramkörhöz hasonló. Még a hátsó sikátorok egyikében általában szőnyegről áruló griffet is felkereste, akinek olyan sebhelyes arca volt, melynek már csak a látványától is kavarogni kezdett a gyomra, de hiába. Valójában lelke mélyén pont erre számított: rádiók és alkatrészeik nem teremtek minden bokorban még a bazár mélyén sem. Ha másként lett volna, akkor neki is jóval több hallgatója akadna.

Így hát rosszkedvűen és feldúltan érkezett vissza az Ezüst Holdhoz, még csak arra sem volt kedve, hogy a délutáni műszakját biztosan halálra unó Cactusnak beköszönjön. A bejárattól kényelmes távolságban megtorpant a motel előtti utca túloldalán, és türelmetlenül nézett körül, hátha megpillantja a pegazuscsikót valahol a környéken kódorogni. Itt kellett volna már lennie, ha nem kerülték el egymást.

- Megvagy, Frosty! - kiáltott rá egy vékony hang a háta mögül, miközben érintést érzett a vállán.

- Pinch... - kezdett neki egy vaskosabb káromkodásnak második anyanyelvén, de még idejében sikerült visszafognia magát. A kis pegazus felé fordult. - Ne ijesztgess! Mihez kezdesz, ha elpatkolok szívrohamban?

Chase a háta mögött lebegett, lusta szárnycsapásokkal tartotta magát nagyjából egyhelyben a levegőben. Úgy látszik, teljesen komolyan vette Veil utasítását, miszerint hosszabb időre ne szálljon le a földre. Ha ezt csinálta reggel óta, akkor csoda, hogy még nem szakadtak ki a szárnyai a helyükről.

- Mit jelent az, hogy pinche? - kérdezte a csikó őszinte érdeklődéssel.

- Majd ha nagy leszel, megtudod – zárta rövidre a témát Veil, és magában elkönyvelte, hogy a megszokottnál is jobban kell vigyáznia a szájára a pegazus jelenlétében. - Egész nap repkedtél a sérült szárnyaddal? Meg se bírod majd mozdítani holnap.

- Dehogy, ki se bírtam volna. - A csikó fújt egyet. - De úgy tettem, ahogy mondtad, és nem szálltam le a földre, csak a háztetőkre!

Okos gyerek, gondolta magában Veil. - És nem találkoztál ismerősökkel?

- Sajnos nem... - mondta Chase. Lehajtotta a fejét, és lassan hagyta magát a földre süllyedni. - Pedig mind a két pályaudvar környékét alaposan végignéztem, és a kocsiállomásokat is.

Veil azért egy picit irigyelte a kölyköt amiatt, hogy tudott repülni. Neki bezzeg egy hasonló túrában San Palomino körül csak a mászkálásra ráment volna a napja, ráadásul könnyen lehet, hogy térkép nélkül nem tudta volna kivitelezni, pedig a városban nőtt fel.

És ez a fajta játékosság is hiányzott neki: Chase szemmel láthatóan egy nagy mókának fogta fel az egész keresgélést, és bár hiányzott neki a családja, meg sem fordult a fejében, hogy esetleg soha többé nem látja őket. Veil megpróbálta átvenni tőle ezt a nemtörődömséget legalább annyira, hogy a jelen problémáira tudjon koncentrálni a távoli Vivia helyett.

- Találkoztam néhány pegazussal, de ők nem tudtak segíteni – folytatta a csikó a beszámolóját. - Mind itt laktak, senki sem volt átutazóban. Olyat végképp nem találtam, akik Pega... Las...

- Los Pegasus – segítette ki Veil.

- Akik oda tartottak volna.

Ez sem volt különösebben meglepő, a pegazusok nagy része eddigre már simán odébbállt délről más nagyvárosokba, ha akart. Veil azt gyanította, hogy Chase is így szakadt el a családjától, bár sokért nem adta volna, ha a gyerek egy kicsit kevésbé lenne elvarázsolt, és jobban figyelt volna, amikor a szülei mesélik neki meg a testvérének, hogy hova indulnak. Annyit sikerült kiszednie belőle még a reggel folyamán, hogy valami olyan nagyvárosba, ami a felhők fölött van, szóval Cloudsdale és Los Pegasus jöhetett szóba, de közelsége miatt inkább az utóbbi. Éltek ott valami rokonaik, ezért Veil reménykedett benne, hogy Chase talál magának egy pegazuskaravánt, amihez hozzácsapódhat. Egyelőre még nem döntötte el, hogy inkább sajnálja, amiért nem sikerült megszabadulnia a csikó jelentette felelősségtől, vagy örüljön neki, hogy nem kellett őt rábíznia egy kupac idegenre.

- Nyugi, megtaláljuk a családod – mondta Veil nem túl nagy meggyőződéssel, de azért biztatóan összeborzolta a csikó sörényét. - Ebédeltél rendesen?

- Igen! - vágta rá Chase engedelmesen, és némi keresgélés után Veil felé nyújtott egy patányi aprópénzt. - Még maradt is az ötösből... igaz, vettem csokit is, remélem, nem baj... - tette hozzá látható bűntudattal.

Veil gondolatai máshol jártak, csak legyintett, és a tárcájába csúsztatta a valamivel több, mint három batkát, ami most konkrétan az egész vagyona volt. Legalább még holnap nem halnak éhen, ha Poppy elverte a százasát.

- Gyere, most pedig bemutatlak egy... nagyon régi ismerősömnek – mondta azután. - Bár a rossz hír az, hogy ott lesz a két tegnapi jómadár, Cocoa és Card is, de ha nem akarsz, nem kell a közelükbe se menned. Viszont ha minden igaz, lesz vacsoránk, meg tető is a fejünk fölött az éjszakára. Jó lesz így?

Chase egy pillanatnyi hezitálás után bólintott, és nagyjából három póni magasra szökkent a levegőben.

- Már jó a szárnyam! Ha nem akarom, még egyszer nem kapnak el! - felelte derűsen.

A zöld pince igazából olyan negyedóra kényelmes és kellemes sétára volt a moteltől, aminek Veil most kimondottan örült, hiszen mára már elég rendesen lejárta a lábait. Nem kapkodtak hát, nyugodtan baktattak a lemenő nap vörös fényében hosszúra nyúlt árnyékaikat terelgetve maguk előtt a pálmafákkal bőven szegélyezett sugárúton. Néha kikerültek egy-egy fiatalokból verődött, hangos zenét üvölttető csoportot, vagy óvatosan nézelődő, a belvárosból idetévedt turistát. 

- Meséltem már neked Poppyról, vagy csak akartam? – kérdezte út közben a csikótól, csak hogy megtörje a csendet. Chase üres szemekkel nézett vissza rá. Nem hibáztatta, a tegnapi estéjük nem a nyugodt beszélgetés jegyében telt el. – Tőle tanultam különböző végtagok helyretételét… meg egy rakás egyéb hasznos dolgot. Tulajdonképpen, azt hiszem, mindent, aminek nem a csúnya beszédhez és a verekedéshez van köze.

Megtorpant, vetett egy hosszú pillantást a távolba, végig a pálmafás utcákon nyugatra, arra, amerre a tenger húzódott valahol a távolban. Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy az egyik telegraffitizett keresztutcából egyszer csak elő fog robogni egy hangos csikócsapat, közöttük talán egy pici Veillel.

- Tudod, amikor Florisel mama meghalt, legyen neki örökké zöld a fű, akkor kerültem át az árvaházba. Nem volt rossz hely, az öregebbek jó arcok voltak, nem kínoztak minket. Poppynak akkor nagyjából egy éve volt hátra, hogy hivatalosan is dolgozhasson, és azt tervezte, végre lelép El Pintoba. Aztán valami ingatlanüzlet miatt bezárták az egészet a f… Szóval, bezárták. Össze-vissza beszélek, de azért érted, ugye?

A pegazus a homlokát ráncolta, mint aki erősen gondolkodik, majd egy mélyet bólintott. – Egyszer a sulinknak letépte a tetejét egy tornádó. Egy egész hónapig nagyon messzire kellett repülnünk, és egy csapat idegen csikóval tanultunk együtt!

- Erről beszélek! – hagyta rá Veil egy kicsit kiszakadva az emlékei közül, és összeborzolta Chase sörényét. – Nekünk, vagy tizenöt csikónak fenekén a tojáshéjjal át kellett volna költöznünk egy másik helyre, de annak nagyon nem volt jó híre, félig javítóintézet volt, érted. Úgy voltunk vele, inkább a halál, és megszöktünk, elbújtunk Barriada de Luna üres épületei között. Tulajdonképpen az öregebbeknek, de főleg Poppynak köszönhettük, hogy soha többé nem volt szükségünk az árvaházra. Három évig vigyázott ránk, amíg a legkisebbek is megtanultak a saját lábukra állni. Három évig, érted? Bármikor leléphetett volna a saját sorsát egyengetni, de nem tette. Minden munkát elvállalt, hogy legyen pénzünk ennivalóra, meg megtanított minket… Hát, dolgokra, hogy meg tudjunk élni nélküle is. Kibékített minket, amikor összevesztünk, helyrerakott, amikor megsérültünk, virrasztott mellettünk, amikor betegek voltunk, anyánk helyett anyánk volt. Mindennél jobban örülök neki, hogy visszatért közénk, és újra láthatom, még ha sokat is változott, és talán nem az előnyére. De nemsoká te is meglátod, mire gondolok.

Mikor a Zöldszemű Macska klub előtt elsétáltak, Veil egy kicsit közelebb intette magához Chase-t, hogy ne bámulja olyan feltűnően a teraszon nagy hangon vitatkozó méretes alakok tetoválásait, és befordult a sarkon két tűzfal közé, ahova a zöld festéket már csak nyomokban tartalmazó fémajtó nyílt. Valaha, még boldogabb időkben az volt a klub VIP részlegének lejárata, viszont most a pince csak egy rakás lepusztult romot tartalmazott, némi szemetet, sok penészt és vagy öt fészekaljnyi patkányt. A jelenlegi tulaj nem foglalkozott vele, hogy kik vernek ott tanyát, amíg néha kitakarítottak maguk után, és vigyáztak rá, hogy ne gyújtsanak fel semmit.

A banda nagy része már odalent volt, amikor megérkeztek. Poppy feltűnésére előkerült néhány olyan arc is, akiket Veil már évek óta nem látott, mint például Glare, a gyémántkutya, akire régről úgy emlékezett, mint egy félénk, cingár alak, most viszont kidobóként dolgozott, még ülve is a plafont verte a feje, a válla széles volt, mint egy ajtó, és a pofájából patányi agyarak villantak elő – vagy említhette volna Jackal „Jack” Grayt is, aki sokat nem szokott mesélni magáról, de feltűnő gengszteröltönyében és kalapjában pont úgy festett, mint egy strici. A pince közepén felállított rozoga asztal mellett ültek mind, néhány régi, akkumulátoros tábori lámpa fényében, annyi alkohol társaságában, ami talán egy kisebb város halálra itatására is elég lett volna – Veil nem merte megszámolni a whiskysüvegeket. Cocoa úgy ölelgette a szintetizátora tokját, mintha a pasija lenne, és ettől Veilnek eszébe jutott a Sparksnál hagyott Radio Pirata, meg hogy mihez fog kezdeni nélküle, amíg beszerzi a szükséges alkatrészt.

- Frosty! - kurjantotta Poppy olyan hangerővel, mint akiben már eltűnt egy fél üveg tömény. - Csak rád vártunk már mióta!

- Némá, elhozta a pingvint is – kottyantotta közbe Card, de Veil szúrós pillantására gyorsan elhallgatott.

Veil a kijárathoz legközelebbi székre leültette Chase-t, utána körbejárt az asztal közül, és mindenkinek nyomott egy puszit, egy pacsit vagy egy ölelést a szokásoknak megfelelően.

- Mi van Pocoval? - kérdezte utána, mert sehol nem látta kis termetű barátját, és kicsit félt tőle, hogy nem úszta meg annyival az előző estét, mint ő.

- Bevarrták a lopott zöldségért – forgatta a szemeit Cocoa. - Amúgy az egyik gyalogzsernyák olyasmit említett, hogy veled is szívesen elbeszélgetne, valami hivatalos személy ellen elkövetett erőszak miatt. Jókora púp volt a fején, és most nem a szarvára gondolok.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz – vigyorgott Veil, és közelebb húzott magához egy bontatlan sörösüveget.

Poppy egy kupac aprópénzt borított ki elé az asztalra, nem kellett megszámolnia ahhoz, hogy tudja, siralmasan kevés maradék így, rögtön a fizetésnapján, de olyan nagyon nem aggasztotta magát, legfeljebb majd tovább növeli a hitelállományát. Inkább előhalászott egy valószínűleg kísérőnek szánt üdítőitalt, és Chase elé tolta. Ha már ennyi pénze van ebben a buliban, legalább mindenki érezze jól magát.

- Igyunk hát az évezred legnagyobb meglepetését szállító cimboránkra, egyben minden jelenlévő fogadott nővérére, Poppyra! - kiáltotta a magasba emelve a sörét.

A társaság hangosan helyeselt, és egy fél perces üvegcsilingelés vette kezdetét, amíg mindenki mindenkivel végigkoccintotta azt, ami éppen a patája vagy mancsa ügyébe akadt. Ezen időt Veil alaposan kihasználta, hogy végre megnézze magának mellette ülő régi barátnőjét közelebbről is. Poppy a délután óta nem lett semmivel egészségesebb küllemű, éppen csak a szakadt zsáktól szabadult meg. Rövidre nyírt, kese sörénye nem igazán rejtette el, hogy apró foltokban kihullásnak indult, vékony bőre alatt szinte zörögtek a csontjai. Veil készített egyszer egy interjút egy anorexiás párral, és most ők jutottak az eszébe. Reménykedett benne, hogy Poppy nem valami durva betegséget rejteget, de igazából azon túl, hogy gyengének tűnt, mint egy falevél, a kedélyén nem látszott észrevehető változás. Vidám volt és száz foggal mosolygott, mint mindig.

- Miről maradtam le? - kérdezte barátnőjétől, amikor az asztal körül újraindult az általános beszélgetés. - Gondolom, a többieknek már elmondtad, milyen az élet El Pintoban.

- Már vagy háromszor! - nevetett Poppy. - Sőt, azt hiszem, rólad is többet hallottam, mint amennyit egyáltalán szerettél volna elmondani! Látom, te viszed tovább közülünk a fiatalságra vigyázás hagyományát. Meg kell hagyni, nem gondoltam volna, hogy ilyesmi is van benned, de ettől még büszke vagyok rád!

Veil elhúzta a száját. El bírta képzelni, mit mesélhettek a barátai, ha Poppynak az jött le, hogy meg kell őt dicsérnie, amiért néhány órát kibírt egy csikó társaságában. Ráadásul túlságosan elhamarkodottnak is ítélte a bizalmat, ugyanis maga sem gondolta, hogy pár napnál tovább elviselné a bébiszitter szerepét.

- Még rám fér egy kis gyakorlás – mondta végül egy bátorító mosolyt küldve Chase felé, aki egyelőre csendben pislogott az üdítője mögé bújva. - Annyiban nem esik tőlem olyan távol, hogy sokat foglalkozok pónikkal a motelban is, ahol most melózok, meg a műsoraimhoz is. Említették a többiek, hogy rádiózok? Olyan, mint az újságírás, csak élőszóban. Kicsit ilyen közszolgálati jellegű dolog, mint amiket te is szeretsz csinálni.

Poppy a plafon felé fordítva az arcát hahotázva felnevetett. A nyakán ettől még a szokásosnál is jobban kidagadtak az erek, amitől Veil inkább gyorsan visszafordult az italához, és magába döntötte a másik felét is. Amíg egy bontatlan üveg után nyúlt, megfordult a fejében, milyen jó, hogy a délután folyamán annyira megszomjazott, hogy most van alibije, és nem kell a régi barátjára néznie.

- Na de kibaszott sokra vittem én is a közszolgálattal! - röhögött tovább Poppy sörhabot köpve szerteszét, miután meghúzta az előtte álló üveget. - Kösz szépen, El Pinto, dögöljetek meg mind!

Körbeforogva próbálta betájolni, merrefelé is található a nevezett város, majd inkább a biztonság kedvéért lendületesen beintett mind a négy égtáj felé, a jelenlévők nagy derültségére. Veil megrökönyödve figyelte.

- Látom, kurva fiatal vagy még, és fogalmad sincs semmiről, úgyhogy öntök beléd is némi világosságot. - Poppy talán szemléltetés gyanánt egy fél vizespohár whiskyt töltött ki magának, és a felét le is húzta. - Sokkal jobban teszed, ha saját magaddal törődsz legelső sorban, mert mérget vehetsz rá, hogy rajtad kívül senki más nem fog!

- Mi... Veled mi... - mondta Veil a döbbenettől elakadó hangon. Egyszerűen nem ismert rá Poppyra. - Szerintem te tök részeg vagy.

- Ez semmin nem változtat – hajolt közel hozzá Poppy annyira, hogy az orruk majdnem összeért. - Nem változtat azon, hogy egy szar szemétdombról jöttem, mint ahogy ti is, és ugyanezen a szar szemétdombon fogunk megdögleni is. Ne gondold, hogy csak azért, mert puccos ruhákat veszel magadra, meg igyekszel akcentus nélkül beszélni, rögtön bárki összekever egy canterloti pónival! Nézz csak rá Jackre, messziről szaglik róla, hogy bűnöző!

- Bezony! - fűzte hozzá Jack a nevét meghallva, és megpöccintette a kalapja karimáját.

- Barriada de Luna kölykei vagyunk, egy marék porszem Equestria segglyukában, nem számítunk senkinek semmit egymáson kívül! - kiáltotta Poppy, és a magasba emelte az üvegét.

Egy újabb kör koccintás vette kezdetét hangos helyeslések közepette. Veil is felhajtotta az italát, az asztalra könyökölt, és a patáiba temette az arcát. A feje enyhén kótyagosodni kezdett a két üveg sörtől, a lábai is zsibbadásnak indultak. Csak most tudatosult benne, hogy gyakorlatilag reggel óta nem evett semmit azon a két kanál levesen kívül, amit sikerült magába lapátolnia, mielőtt Poppy megtréfálta. Elgyötörten próbált rendet vágni abban a káoszban, ami az agyában kezdett eluralkodni, és ebben nem sokat segített neki az, ami csikókori példaképével történt. Jobb patája erősen reszketett, míg a ballal végigtapogatta a zsebeit. „Csak a gazdag családokat mentik” - visszhangzott a füleiben Sparks hangján.

Poppy eközben valahonnan a földről felvett egy koszfoltos, körülbelül kétpatányi szürke műanyaglapot, és leporolgatta. A táskájából egy zacskónyi fehér port kotort elő, kiszórt egy kupacnyit a lapra, és akkurátusan csík formátumba terelgette. A társaság tagjai megbabonázva figyelték.

Veil egy gyors pillantást vetett Chase-re, csak hogy felmérje, a csikó mennyit ért abból, ami körülötte zajlik. Chase éppen egy sörösüvegből kortyolgatott fintorogva, amit ki tudja, hogyan sikerült megkaparintania.

- Teszed azt le! - kiáltotta, megpróbált felállni, de megtántorodott. - Mi a fene ütött mindenkibe? Teljesen elment az eszetek?

- Miért, te is sört iszol... - mondta Chase a nyakát behúzva, de azért visszarakta az üveget.

- Mindenki anyukája! - kacagott Poppy, miközben hengert formált egy papírlapból. - Különbnek hiszed magad nálunk? Szuperhős vagy, az igazság bajnoka? Még nem szívtál semmit, de már repülsz, ugyan, szállj már le a földre.

Végre sikerült patára kászálódnia, és hátrált is vagy három lépést. A fejében egy kirakós darabkái közeledtek egymás felé megállíthatatlanul. Poppy eközben kényelmesen felszívott egy csíkot a porból, majd az orrát törölgetve továbbadta a műanyaglapot Cocoának.

- Emlékszem arra a f... arra, akivel El Pintoba mentél. – Veil a fogai között szűrte a szavakat, és már egész testében remegett. - Ő szoktatott rá, mi? Emiatt vágtak ki az egészségügyből is?

Poppy kényelmesen elterült a székében, egészen lecsúszott, a fejét megtámasztotta a háttámlán. - Eleve elbasztam, hogy azt hittem, bármi más lehet belőlem, mint csöves – morogta szinte szelíden. - Ne kövesd el ugyanezt a hibát, haver.

Veil megragadta Chase patáját, lerángatta a székéről, és a kijárat felé húzta.

- Vete a la chingada, Poppy. Lehet, hogy értelmetlenül fogok megdögleni, de az biztos, hogy nem Barriada de Lunában.

 

 

...homokszemekről, melyek hol rúna alakot öltenek, hol egy társasággá fújja össze őket a szél

 

 

Fliss a földön ülve pihent a felszereléseik mellett, Webfold bácsi ládájának lapos tetejét használta asztalként. Néha megemelte a teáscsészéjét, és aprót kortyolt a benne lévő, haloványan derengő kotyvalékból, amit az öreg egyszarvún kívül senki másnak eszébe sem jutott volna 'teának” nevezni. Ízre kimondottan keserű volt, de csak az első néhány cseppje, utána pedig teljesen elzsibbadt a nyelve tőle, és most azon aggódhatott, hogy ha véletlenül meg kell szólalnia, akkor a beszéde biztos olyan kásás lesz, mintha most jönne ki a fogorvostól. Szíve szerint inkább lehúzta volna egy hajtásra, de ezt az öreg határozottan megtiltotta neki. Eleve nem volt nagy adag, és már csak a csésze alján lötyögött egy kevés belőle, szóval hamarosan véget fog érni a szenvedése.

Két korty között Brush alkotását nézte figyelmesen. A fiú ugyan saját bevallása szerint annyit konyított a rúnamágiához, mint földpóni a repüléshez, de ettől függetlenül olyan pontos telekinézise volt, mint egy agysebésznek. A jókora szerszámos ládában pihent vagy ötféle egyenes vonalzó, legalább nyolc a görbéknek, és kettő póni méretű körző is, amiket mind kimondottan óriási mágikus jelek pontos ábrázolására készítettek, de Brush az első fél óra után a patáit tördelve bevallotta nekik, hogy ezek nélkül sokkal gyorsabban haladna. Fliss persze elsőre inkább gyanakodott, de már ismerte a fiú képességeit a művészetekben, így tettek vele egy próbát.

- Ford Duálezben néha azzal szórakoztunk, hogy a járdára festettünk képeket, amik egy bizonyos perspektívából álltak csak össze teljesen – mesélte Brush, miközben magabiztosan irányítva meghúzott egy négy lábnyi, ránézésre tökéletes egyenest. - Ha felkarcolunk pár segédvonalat, nem hiszem, hogy néhány milliméternél többet tévednék.

Ráadásul nem is ceruzával vagy festékkel dolgozott, amihez eddig szokhatott, hanem homokkal, amit pici, rövid fémcsövekből szórtak ki a megfelelő helyre. Ideális anyag volt évszázados tartósságú rúnák készítéséhez, persze miután összeforrasztották az apró szemeket az alattuk lévő sziklával. És tökéletes volt az időjárás is a művelethez, bár azért a biztonság kedvéért felállítottak néhány fűzfavesszőből font szélfogó ernyőt, de eddig nem volt rájuk szükség.

Így, hogy a munka fizikai részét rábízhatták a fiúra, csak a tervezés maradt rájuk, amit ketten bőven időben el tudtak végezni Webfold bácsival, még úgy is, hogy a papíron halványan rögzíteniük kellett néhány olyan vonalat is, ami csak Brush tájékozódását segítette, de egyébként rúnamágiában képzettek számára teljesen egyértelműek voltak. Felváltva dolgoztak rajta: a vázat és a konstans elemeket Fliss rajzolta fel nagy gonddal, hiszen ez a munka inasként a kötelességei közé tartozott, és bár cseppet sem élvezte, szégyellte volna magát, ha öreg mesterére kell hagynia. Ezután átadta a terepet Webfold bácsinak, aki nagyokat hümmögve, néha hátrahajolva és a szemüvege fölött ellenőrizve a részleteket nekilátott felróni a statikus és dinamikus materiális térelméleti rúnákat. Fliss teljesen megbabonázva figyelte, és próbálta összevetni a saját tudásával a rajzolatokat. Az alatt a két-három óra alatt, amíg Webfold bácsi dolgozott, többet tanult, mint az egyetemen egy hónap alatt – nem győzött mentális jegyzeteket készíteni azokról a dolgokról, amikre majd később rá kell kérdeznie.

Mikor a materiális jelekkel végeztek, volt alkalmuk pihenni egy kicsit, amíg Brush mindent pontosan, csak éppen hússzoros nagyítással lemásolt a kis homokszórókkal – ez olyan jól ment neki, hogy Fliss legfeljebb néhány segédvonal bekarcolásával segítette, és közben bőven volt ideje elgondolkozni újra azon, hogy miért is kell Viviába egy fókuszált idézőkört készíteniük, és miért két nappal a határidő előtt szólnak nekik erről egyáltalán. A polgármester, Barley Grass éppen elég titkolózó volt, de a zavart arckifejezéséből azt a következtetést levonhatták, hogy náluk sokkal többet ő sem tud. Ennyire erős idézőkör legközelebb talán El Pintoban akadt, na meg San Palominoban több is, például az, aminek segítségével ők is kijutottak a sivatag közepéről. Viviához hasonló álmos kisvárosban hasonló hatalmú mágikus eszköz létezéséről Fliss nem tudott. De ha már azt kérték, hogy dobjanak össze egyet, akkor mindenképpen olyanra akarták alkotni, ami kibírja majd az idő vasfogát néhány száz évig, hiszen ki tudja, mikor lesznek képesek újra ilyen erőforrásokat megkaparintani, és egyébként is, bármikor jól jöhet még (Fliss például különösen örült neki, hogy végre lehetősége lesz szinte bárhonnan egyszerűen hazautaznia).

Egy napjuk ráment, mire a megfelelő helyet megtalálták és előkészítették. Körültekintően kellett eljárniuk, hiszen rövid volt az idő, nem ellensúlyozhatták volna megfelelően például a főtér hátrányait, ahova eredetileg a polgármester szerette volna készíttetni az idézőkört. Végül egy kis, sziklás területre esett a választásuk Vivia nyugati oldalában, ami elég forgalmas és ismert volt két út kereszteződésében, viszont jellemzően ritkán használtak a környéken mágiát. Húsz unikornist kaptak a polgármestertől a munkákra, mindannyian egyszerű, mágiában képzetlen lakói voltak a városkának, és eleve órákba került, mire annyira sikerült levetkőzniük a gyanakvásukat, bizalmatlanságukat és ijedtségüket, hogy Fliss a szinkronizációjukkal egyáltalán megpróbálkozzon. Végül tizenkettőt sikerült magára hangolnia - ami jóval rosszabb átlag, mint amikkel az egyetemen dolgoztak, de elviselhető volt -, és közülük is ketten rögtön kidőltek, amikor a mágikus erejüket megnyitotta. Az egész mindössze néhány másodpercig tartott, és nagyjából feleolyan intenzívre sikerült, mint szerette volna, de a sziklák szélén így is átformált egy jó hússzor húsz lábnyi területet tökéletesen simára és laposra, pont, mint az idézőkör alapjának szükséges.

Mindez tegnap történt, és annyira kimerültek tőle, hogy semmiképp nem folytathatták már az előkészületeket. Ezért keltek ma a hajnal első sugaraira, és dolgoztak szünet nélkül, míg az árnyékaik a délhez közeledve megrövidültek. Fliss szíve szerint a materiális rúnák transzmutálása után simán pihent volna egy napot, hogy a tompaságot kiverje a fejéből, de nem tehették meg, délutánra el kellett készülniük. Ezért hozta Webfold bácsi a „teáját”, ami csodálatos módon visszaadta elméjének a szükséges élességet ahhoz, hogy újra varázsolhasson. Valamikor tizenegy óra körül feltűnt Barley Grass is, hogy ellenőrizze az előrehaladásukat, egy picit csendben dülöngéljen egyik lábáról a másikra aggodalmának kifejezéseként, és biztosítsa őket afelől, hogy ha bármire szükségük van, rögtön megkapják, csak legyenek kész időre. Flisst idegesítette a kibicelés, de szerencséjére a polgármester hamarabb elment, minthogy tényleg begurult volna. Nem szeretett befolyásos pónikkal rosszban lenni, mindig ő húzta a rövidebbet.

Legjobb tudása szerint vázolta fel a papírra a mágikus térelméleti rúnákat, amíg Webfold bácsi a derekát pihentette. Ez a rész Fliss specialitásai közé tartozott, és talán kicsit nagyképűen, de úgy gondolta, kevesen tudták volna nála jobban megtervezni őket. Még azt is figyelembe vette, milyen lenyomatot hagy majd Brush a homokszórással, és mit fog majd okozni a transzmutáció addig, amíg az egész mágikus tér rögzül, hogy a fókusz tökéletes legyen. Utolsó simításként pedig Webfold bácsival együtt megalkották azokat az apró torzításokat, zsákutcákat, gátakat, csapdákat és speciális hangolásokat, amiket a San Palomino Térmágia Kódex megkövetelt. Ezek gondoskodtak róla, hogy csak Equestria képzett egyszarvúi használhassák az idézőkört, megakadályozva a Viviába jutást mindenféle hívatlan evilági és túlvilági lénynek, ami egyébként magától nem lett volna rá képes, hogy nyers erőből kaput nyisson ide.

És most pedig teázgatott, amíg Brush rajzolt. Nem volt sok hátra sem a csészében lévő folyadékból, sem a rúnákból, és körülbelül öt perc múlva a fiú felemelkedett eddigi görnyedt, koncentráló tartásából, maga mellé levitálta a pici homokszóró csövet, kiropogtatta a derekát, megmozgatta elgémberedett vállait, és végzett néhány fejkörzést.

- No, hát akkó' mögyök, szólok Barleynak, hogy kűdje az egyszarvúkat – kelt fel recsegő térdekkel Webfold bácsi a pokrócáról, ahonnan eddig figyelte a rajzolat elkészültét.

Fliss felhajtotta a maradék két csöpp italt, ő is felegyenesedett, és kritikus szemmel újra végigfutott a rúnákon. Nem mintha nem szólt – mit szólt, üvöltött - volna abban a pillanatban, ha Brush hibázik, de erre egyáltalán nem volt szükség. Egy percre lehunyta a szemeit és koncentrált, majd megnyugodva állapította meg, hogy Brush ügyködése nem bolygatta meg a kelleténél jobban a környéken a mágikus teret.

- Ez lesz életem első rúnarajza, ami működik is... Már ha valóban működni fog – eredt meg a fiú nyelve a hosszú, elmélyült koncentrálás után. - El se hiszem, egyáltalán nem volt olyan nehéz, mint amilyenre számítottam. Igaz, semmit nem értek abból, amit csináltam – nevetett, és megvakarta a sörényét.

- Lefogadhatod, hogy működni fog – vágta rá Fliss, és csak utána esett le neki, hogy a fiú jó eséllyel nem az ő képességeiben kételkedett, hanem inkább a sajátjaiban. - Igazából az idézőköröknél nem számít, ki vési fel őket. Gondolhatod, az egyszarvúk egyébként sem túl jók a véső és a kalapács használatában. Sokkal fontosabb, hogy pontosan milyen rúnákat használsz.

- Egyébként kérdezni is akartam... - merengett el Brush a homlokát ráncolva. - Nem lett volna jobb, ha valami vésővel dolgozunk? Sohasem láttam még olyan rúnákat, amik így kiemelkednek a felületből...

- Szerinted végzünk időben, ha elkezdjük vésni ezt a sziklát? - Fliss fújt egyet, majd leült, és vett egy nagy levegőt. - Persze úgy lett volna tökéletes a kör, ha egyáltalán nem használunk semmi mágiát az elkészítéséhez, végül is egy pókhálót sem tudnál a földhöz rögzíteni mondjuk szélviharban. De a nagy idézőkörök, mint például amit San Palominoban láttál, mind hónapokon át készültek, annyi időnk pedig nekünk nem volt. Ne aggódj, Webfold bácsi sem ma jött le a falvédőről, és én sem hiába foglalkozok elméleti mágiával kiskorom óta. Már most érzem, ahogy rezonál a mágikus térben, pedig még óriási veszteségek vannak benne a homokszemek közötti apró rések miatt. Amikor elkészül, egy tehetségesebb csikó simán térkaput nyit majd rá akár Canterlotból is, az tuti! Az meg, hogy kiemelkedik a sziklából, legfeljebb a kopás szempontjából jelent hátrányt, a jelek ritmusa attól még ugyanaz marad. Majd kitalálunk valamit, nem is tudom, ha rajtam múlna, talán kiönteném üveggel, annyira szép, nem? Lehet olyat egyáltalán? De amúgy meglepődnék, ha elég nagy forgalma lenne ahhoz, hogy igazán lekopjon.

Fliss annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, Brush nem reagált semmit a kérdéseire. Szinte ahogy kimondta, már érezte, hogy az üveg nem lenne jó ötlet, mert túl könnyen karcolódik. Egyszer, még az egyetemen olvasott valami olyasmit, hogy sziklába vésett rúnákat a régmúlt unikornisai néha ezüsttel töltöttek fel, félig azért, hogy a gazdagságukat csillogtassák, de azért is, mert úgy tartósabbak lehettek. Talán hasonlót valami egyszerűbb fémmel ő is meg tudna oldani.

- Komolyan, tényleg szép – hümmögte elgondolkodva Brush. - Vagyis nem is ez a jó szó rá, valahogy olyan nagyobbnak tűnik, mint amekkora valójában, mintha megváltoztatta volna a teret. Egyszerre baljós és fenséges...

- Rezonál, mondom! - mosolygott Fliss. - Ha fogékony vagy az ilyesmire, rendesen borsózni fog a hátad tőle, amikor elkészül.

- Mit gondolsz, lerajzolhatnám magamnak, csak hogy emlékezzek rá és ihletet merítsek majd belőle? Lehet baj abból? Nem szeretném, ha bárki beteleportálna a szobámba, csak mert kint felejtem az asztalon.

Fliss ezen egy rövid ideig gondolkodott, majd elhúzta a száját és megvakarta a fülét.

- Belőled kinézem, hogy képes lennél veszélyes pontossággal lemásolni. De attól nem kell félned, hogy bárki kaput nyitna rá, ezek a rúnák néhány lábbal arrébb már semmit sem jelentenek. A Térmágia Kódex viszont tiltja másolat készítését térkapukról, szerintem legfeljebb elővigyázatosságból, de nekünk is el kell majd égessük a vázlatainkat. Szóval légyszi ne másold le anélkül, hogy jelentősen belenyúlnál.

Brush előlevitálta a táskájából a rajztömbjét és a grafitrudait, majd kényelmesen letelepedett Fliss közelében, a szerszámos láda mellett. Hosszasan meghúzta a kulacsát, mint aki kiszáradt a nagy munkában, figyelmesen áttanulmányozta még egyszer a rúnákat, és széles vonásokkal rajzolni kezdett.

- Csak egy vázlatra gondoltam... - mondta belemerülve a munkájába. – Sokan szeretik ezeket a misztikus dolgokat, jó mintákat tudnék belőle csinálni, akár a részleteiből is. Ráadásul olyasmit, ami igazinak is néz ki, nem úgy, mintha egy teljesen fogalmatlan valaki hasraütésre dobta volna össze. De persze a művészi szabadság jegyében valamennyit úgyis változtatnom kell rajta, például nézd, ezen az oldalán azok a szögletesebb jelek elütnek az egész harmóniájától…

Flissnek a nyelve hegyén volt valami csípős kioktatás arról, hogy hova tegye a fiú a teljesen fogalmatlan megjegyzéseit a jelek harmóniájáról, de elég volt egy másodpercre összeszednie az önuralmát. Brush megsejthette, hogy mi következik a szúrós pillantásából, vagy egyszerűen csak ismerte már a téma iránti szenvedélyét, és behúzott nyakkal mentegetőzni kezdett.

- Bocsánat, tudom, hogy merészelek ilyeneket mondani, amikor az idézőkör így tökéletes, ezt akartad a fejemhez vágni, ugye? Hát, komolyan sajnálom, hogy nem ehhez értek jobban, hanem holmi haszontalan művészetekhez, amekkora előleget a polgármesteretek tegnap kiperkált. Jól fog jönni, amikor beérek Canterlotba, talán még válogatni is tudok majd a szállások között, és nem kell a tömeggel nyomorognom.

- Ne hidd, hogy mi minden nap ennyit keresünk… - mondta Fliss merengve. Eszébe jutottak az állapotok, amikkel a San Palomino-i pályaudvaron találkoztak, mikor megpróbálták elkísérni Brusht, és felpakolni egy Canterlot felé induló vonatra. Tökéletesen esélytelen vállalkozás volt, a környék utcáinak minden szabad négyzetméterét ellepték azok a pónik, akik utazni szerettek volna, de nem fértek fel a mérhetetlen zsúfoltság miatt egyébként is teljesen kaotikus menetrenddel induló vonatokra. Elképzelni sem merte, hogy ha az a rengeteg póni mind Canterlotba tartott, akkor vajon ott mekkora lehet a tömeg. Egészen nyugtalanító volt, igyekezett nem sokat gondolni rá. – Szép is lenne. Félévente ha egyszer esik be ekkora munka. Könnyen lehet, hogy a fővárosban többet adnak majd a képeidért, mint amit mi Webfold bácsival összekaparunk. 

Brush abbahagyta a rajzolást, és komoly arccal Fliss felé fordult.

- Egyébként ha már úgyis ekkora divat lett az utazás, ti is megnézhetnétek magatoknak Canterlotot Silverberryvel. Én se unatkoznék az úton, meg egyébként is, valamiért úgy érzem, jó csapat vagyunk.

- Erre azalatt a néhány nap alatt jöttél rá, amióta ismerjük egymást? – kacagott Fliss. – Nem, nekünk ott semmi keresnivalónk nem lenne. Silverberrynek itt vannak a szülei és a farm, én meg egyszerűen éhen halnék ott, amennyire tele van tömve a hely mágiatudókkal. Így van jól, a mi képességeinkre itt van a legnagyobb szükség, a tieidet meg valószínűleg Canterlotban értékelik majd jobban. 

- Lehet, hogy igazad van… - vonta meg a vállát a fiú, és visszafordult a papírhoz és a grafitrúdjaihoz. – Azért bízom benne, nem haragszol, ha az ötletet majd felvetem Silverberrynek is. 

Fliss csak prüszkölt egyet és legyintett.

- Felőlem aztán megkérdezheted! De ne reménykedj benne nagyon, hogy majd veled megy.

- Tudom, teljesen hülyének nézel emiatt, de nem szívesen maradnék sokáig Viviában. Ne érts félre, a vendéglátással abszolút semmi bajom, meg úgy általában a hellyel se, takaros kis város. Csak tudod, nem szeretem fél gőzzel csinálni a dolgokat. Ha már egyszer elindultam, akkor megpróbálok még egy kicsit messzebbre eljutni. Talán Canterlotig sosem érek, de ez csak akkor derül ki, ha megpróbálom. Fogok egy kocsival errefelé járó jótét pónit, mint ahogy idáig is utaztunk, és stoppolok tovább, amíg lesz, aki elvisz.

A vendéglátás említésétől Fliss összerezzent, érezte, amint a vér megindul a füle felé. Hát igen, nem volt hozzászokva ahhoz, hogy csődörök alszanak a nappalijában, és ez vezetett néhány kellemetlen pillanathoz az este során, mint például amikor mindenről teljesen megfeledkezve rányitott Brushra a vécében, vagy mikor már megint félrehallott hülyeségeket énekelgetett gyanútlanul a zuhany alatt, és erre csak akkor ébredt rá, amikor a fiú úgy nézett rá, mint egy őrültre, miután kijött. Ennyire összezárva még sosem élt másik pónival, folyamatosan sértve érezte a személyes zónáját. Kiskorában saját lakosztálya volt, San Palominoban saját villája (a szülei vagy a rokonok ritka, ám annál kellemetlenebb látogatásait leszámítva), így teljesen nyilvánvaló volt a számára, hogy még ha látható darabot is kell áldoznia a keresetéből rá, Viviában sem fog összebútorozni senkivel. A házikó, amit bérelt, nem volt igazán nagy, sem drága, de akadt benne hely dolgozószobának, nappalinak, ebédlős konyhának és hálószobának, na meg egy minimális kertje is volt, gyönyörű rózsabokrokkal és kisebb virágokkal, amiket Silverberry gondozott puszta kedvességből, és ezért nem győzött neki hálálkodni.

De ugye Brushnak egy vasa sem volt, így egyértelműen nála vagy a barátnőjénél szállhatott csak meg, Silverberryék farmján pedig éltek már így is épp elegen a szüleivel, nagyszüleivel és a testvéreivel együtt, szóval a fiú legfeljebb a pajtában fért volna el. Annál pedig még mindig jobb volt egy kanapé. Egy-két napról volt mindössze szó egyébként is – tulajdonképpen Brush azt tervezte, már másnap továbbáll, de azért a pénzszerzés lehetőségét nem tudta kihagyni. Nem is csoda, úgy azért nagyságrendekkel könnyebb fuvart találnia, ha fizetni is tud majd érte.

Szóval minden józan megfontolás szerint színtiszta megkönnyebbülést kellett volna éreznie, hogy a fiú holnap elmegy, és az élete visszatér a régi kerékvágásba… Ehelyett csak egy gombócot kapott a mellkasába. Keserűen elhúzta a száját, és a nyakát kinyújtva körbenézett, hogy nem közeleg-e már a város felől Webfold bácsi, vagy legalább az egyszarvúak, hogy befejezhessék végre a rúnák transzmutálását. Az erőltetett mágiahasználattal járó kimerültség és fejfájás nem hiányzott neki, de az ezer batka maradéka, amit a munkáért ígért Barley Grass, annál inkább. Négy hónappal előrébb lesz a törlesztéssel, mint eredetileg tervezte.

De nem, senki sem közeledett a város felől, csak az országúton zötyögött egy kopott, kora ellenére jól megpakolt automata szekér feléjük, őszülő de izmos, napszítta arcú, szája sarkában árpaszálat rágcsáló kocsissal a bakon, és legalább tíz rongyos potyautassal a platón, ahogy az manapság szokás volt. Fliss nem sok figyelmet szentelt nekik, helyette egy darabig szemezett az idézőkör vázlatait tartalmazó papírokkal, majd az egyik lap sarkát egy határozott mozdulattal letépte, és firkantott rá valamit. A sor végén megtorpant – saját szálkás, ugyanakkor légiesen kecses betűi túlzottan emlékeztették az anyja írására. Felemelte a cetlit, és odalevitálta Brush orra elé.

Brush hátrahőkölt, hunyorított, és végigmérte a papírdarabot.

- Kösz, de tényleg – mondta azután komoly arccal Fliss felé fordulva. - Írni fogok, amint megérkeztem valahova. Ha Canterlotig eljutok, biztos lesz saját terminálom és hálózati azonosítóm is végre.

- Ne tűnj el. Silverberry biztosan zokon venné.

A fiú egy lapos pillantást vetett rá, mielőtt visszatért volna a rajzához, de nem szólt semmit.

Nem messze az úton elcsattogott mellettük a szekér, csikorogva fékezett az útkereszteződésben. Még lassan gurulva befordult az Appleford felé, északra vezető útra, majd félrehúzódott, és egy nagy zökkenéssel megállt. Azok a pónik, akik nem akartak tovább utazni, leugráltak a platóról, és lelkesen hálálkodtak a bakon ülő csődörnek. Míg figyelte őket, Fliss lelki szemei előtt Brusht látta, ahogy felkéredzkedik a szekérre, majd a platóról visszafordulva szélesen integet Silverberrynek és neki. 

De ez csak holnap lesz... Erre a szekérre senki nem kuncsorogta fel magát Viviából, messziről úgy nézett ki, le is csak a helyi építész és kőműves, Ravine Rock és a családja szálltak, Fliss tippje szerint valamilyen rokonlátogatásból érkezve, meg még néhányan, akiknek a nevét nem tudta, de arcról ismerte őket. Illetve, ahogy a szemeit erőltetve sikerült megállapítania, nem mindegyiküket. A platóról a levegőbe röppent egy pici, homokszín pegazuscsikó, és néhány kört írt le, míg kísérője hangos, acélos csattanással leugrott a kövezetre. Porszürke útiköpenye fellebbent, alatta fém csillant.

Fliss a szemöldökét ráncolta, és egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte az idegeneket. A köpenyes tétovázva, látható tanácstalansággal lépdelt Vivia felé, egyre inkább lemaradva Ravine Rockéktól. Mondott valamit a kis pegazusnak, mire az rövid feleselés után kecsesen leszállt társa hátára, és onnan lóbálta a lábait. Mikor közelebb értek, Fliss már a finom arcvonásaiból megállapíthatta, hogy az ismeretlen póni egy fiatal kanca volt, már-már valószerűtlenül világos, jégkék sörényét a vidékiekre egyáltalán nem jellemző módon hordta, egyik oldalt félhosszúra meghagyva, másik oldalt csíkosra felnyírva. San Palominoban Fliss talán észre sem veszi, mikor elsétál mellette, de itt annyira elütött a környezetétől, mint az ő platinum-berakásos sörénykeféje, amikor Silverberryék konyhájában felejtette. Ugyan ránézésre régóta úton lehetett, mert piszkos volt és borzas, a kiállása mégis energiát sugárzott, alacsony termete ellenére is emelt fejjel járt, mint az akadémián Fliss sokat látott gyakorlati tanárai. Ráadásul hosszú köpenye alatt rosszul álcázva mintha patától nyakig acélt viselt volna, valamilyen vértet, vagy... talán...

Fliss a homlokához emelte a patáját, hogy a szemeit leárnyékolja, és többet lásson a napsütésben, majd mint aki attól tart, az idegen eltűnik, ha leveszi róla a tekintetét, feltápászkodott, és elgémberedett lábaival botladozva, mintegy révületben indult meg a köpenyes kanca és a pegazus csikó felé. Néhány lépés megtétele után tétova üdvözlésre lendítette a patáját, és odakiáltott nekik.

- Hé, őőő, sziasztok! - mondta, miközben azon törte a fejét, hogy miként válthatna át a szokásos karót nyelt stílusáról a viviaiakra annyira jellemző vidéki vendégszeretetre, és egyre jobban sajnálta, hogy a barátnőjét a délelőttre elszólították a farm körüli teendői, és most nem lehet itt, hogy kisegítse.

Talán megnyerőbbre sikerült a mosolya, mint hitte volna, mert az idegenek, amint megpillantották, határozottan felé vették az irányt. Nagyon kellett vigyáznia rá, nehogy tátva maradt szájjal bámulja őket, ugyanis beigazolódott, amit már messzebbről is megsejtett: a kanca mellvértjén a nagyrészt lekopott szürkés-kékes álcafestés alatt a világosabb kerámia-fémkompozit anyagból krómberakásos rúnák tekeregtek elő halványan csillogva. 

- Helló – köszönt a köpenyes kanca, miközben a kis pegazus is integetett nekik a hátáról, majd megunva az egy helyben üldögélést, a magasba röppent. - Ti, gondolom, idevalósiak vagytok? A kocsis azt mondta, itt szálljunk le, ha Viviába igyekszünk. Jó helyen járunk?

Meglepően mély, selymes alt hangja volt, olyan, amit Fliss sokkal idősebb vagy méretesebb kancáktól várt volna.

- Az ott Vivia, teljes pompájában – intett a városka legközelebbi házai felé, erősen koncentrálva, hogy az idegen szemébe nézzen, és ne a páncéljára. - Azt ugyan túlzás lenne állítani, hogy idevalósiak lennénk, de igen, most itt lakunk.

- Hát, ez a mai nap legjobb híre, azt hiszem – mondta a kanca. Egy pillanatra mintha felhő suhant volna át a homlokán, de kisvártatva megrázta a fejét, és folytatta: - Eléggé kezdtük már unni a zötykölődést azon a kocsin. Nevetséges, hogy mennyire lehetetlen normális közlekedési eszközöket találni mostanában.

- Nekem mondod? - nevetett Fliss. - Ezek szerint messziről jöttetek? El Pintoból vagy San Palominoból? Nem sértésként mondom, de nem tűnsz igazi vidéki póninak.

A köpenyes kanca elhúzta a száját.

- Eszembe se jutott, hogy teljesen el tudjuk kerülni a feltűnést. És igen, nem tippeltél nagyon mellé, Barriada de Lunából jöttünk, ami...

- ...San Palomino külvárosa – fejezte be helyette a mondatot Fliss. - El sem hiszem, milyen kicsi a világ! Mi is pár napja érkeztünk San Palominoból. Kicsit ismerem a környékét, oda jártam az akadémiára. Én Fliss vagyok, aki ott rajzol a szikláknál pedig Brush Tail.

- Sziasztok – köszönt csak fél szemmel felnézve a papírja mögül a fiú.

Az idegen nekikoccantotta páncélozott patáját Flissének.

- Örvendek – mondta. - A nevem Veil, a kis barátom pedig, aki nem tud egy másodpercre se csomót kötni a szárnyaira, Chase.

- Azta, milyen baró kacskaringós vonalak! - kiáltotta valahonnan a magasból a pegazus csikó köszönés helyett, miközben spirálvonalban lejjebb ereszkedett.

- Nana, csak óvatosan! - szólt rá Brush, és lerakta a rajzeszközeit. - Ha még jobban összekuszálod azokat a vonalakat, biztos lehetsz benne, hogy Fliss tényleg csomót köt a szárnyaidra.

Chase azonnal vitorlázásra váltott, és távolabb siklott az idézőkörtől. - Bocsi, fentről nem látszott, hogy homokból van. Mi ez amúgy?

- Egy idézőkör – magyarázott Fliss, miközben lassan visszafele sétáltak a páncélos kancával. - Tudod, az egyszarvúak ezeket használják arra, hogy térkapukat nyissanak, amikkel egészen messzire lehet teleportálni. Most rajzoltuk, és még nincs teljesen kész. Nemsoká véglegesítjük, akkor majd a homok eggyé válik az alatta lévő sziklával. Ha gondolod, megnézheted, persze csak ha nem röpködsz körülötte. Nagyon érdekes lesz... már ha érdekelnek egyáltalán a varázslatok.

- Térkapu?! - torpant meg Veil. - Hála legyen a magasságosnak! Most csináltátok? Ugye azért, hogy mindenkit elvigyetek innen?!

Fliss először meghökkent a kanca reakcióján, de rögtön eszébe jutott, hogy gyakorlatilag fogalma sincs, mi célból is kellett ilyen sürgősen idézőkört készíteniük.

- Hát... nem vagyok biztos benne – mondta elgondolkodva. - Barley Grass, a polgármester rendelte meg, és egy olyan összeget mondott mellé, hogy elfelejtettük megkérdezni, mire kell neki. Én eddig úgy gondoltam, hogy valami fontos vendégeket vár, talán Canterlotból, de ez persze csak feltételezés. De mondd, miért is kellene bárkit elvinni innen?

A páncélos kanca összeszorított, fehér ajkakkal hallgatott. - Beszélnem kellene a polgármesterrel – mondta vékony hangon hosszú szünet után.

- Ennek nincs sok akadálya szerintem – mondta Fliss. - Sőt, az a legegyszerűbb, ha megvárod itt, ugyanis neki fogjuk átadni az idézőkört. Ahogy látom, már csak legfeljebb egy fél óra, és készen is vagyunk vele.

Ez utóbbi optimizmust azért engedte meg magának, mert Vivia felől éppen ebben a másodpercben pillantotta meg a közeledő unikornisokat, akikért Webfold bácsi indult. Fliss néhányukat futólag ismerte már régebbről, mint például Twinkie-t és Mistletoe-t, akik a viviai szabászaton dolgoztak. A többiekkel csak tegnap került szorosabb kapcsolatba, amikor a varázserejüket az irányítása alá vonta. Most csak hatan jöttek el, ami szánalmasan kevés volt, főleg, hogy egyikük sem rendelkezett jelentősebb erővel, és már fáradtak is voltak. Viszont ennek ellenére lelkesnek tűntek, és talán egy kicsit büszkének is, amiért olyan varázslatokat vihetnek véghez, amikkel nem sok unikornis dicsekedhet. Fliss saját tapasztalatából jól tudta, mennyit segít a pozitív hozzáállás, és biztosra vette, a végső transzmutálásra elegen lesznek így is.

- Elnézést, ha megbocsátasz egy picit, nem számítottam rá, hogy csak heten leszünk, és újra kell osztanom a kört – mondta Veilnek, csapongó gondolatai közepette alig törődve vele, mennyit érthet a kanca az elhangzottakból. - Nézd, ott, a fűben, Brush mellett le tudtok pihenni egy kicsit addig, amíg ezzel végzünk.

Megragadta Veil páncélos lábát, és igyekezett magával húzni, nem sok sikerrel, ugyanis a rengeteg fémtől nagyon nehéz volt. Szerencsére Veil nem ellenkezett, és kisvártatva elindult utána.

- Ne hagyd őket lelépni – súgta oda a fiúnak, amikor elsétált mellette, és jelentőségteljesen a szemébe nézett. Brush még egy másodpercig értetlenül állt, utána világosság gyúlt az arcán.

- Ó! Oké – motyogta Brush, kicsit összébb pakolta a rajzeszközeit, és széles mosollyal az idegenek felé fordult. - Gyertek, itt nyugodtan pihenhettek az árnyékban. Van friss vizünk is, még hideg. Fogadjunk, hogy szomjasak vagytok.

Fliss eközben a szerszámosládához lépett, csillogó levitációba fogta a ceruzáját, és firkantott pár számítást az egyik papírja sarkába. Felkapta a kis gurulós távolságmérőt, és ügyelve a pontosságra elkészítette az idézőkör körül a hetes osztást. Persze talán felállhattak volna találomra is, hiszen nem sokat fog számítani, ha egy-két millimétert tévednek, de úgy volt vele, hogy akkor már csinálják rendesen és precízen. Krétával húzott egy-egy fehér vonalat a végükön kis háromszöggel minden egyszarvú helyére, és eközben igyekezett eltüntetni az előző osztásokat. Amíg ezzel foglalatoskodott, az egyszarvúk is megérkeztek, és most egymással halkan beszélgetve várták, mikor lesz rájuk szükség.

- Remélem, ez a mostani nem lesz olyan nehéz, mint a tegnapi volt – mondta halkan egyikük, akiről Fliss azt tippelte, Twinkie mamája. - Este a fakanalat is alig bírtam felemelni. Szerencsére reggel kivettem a maradék tésztát a fagyasztóból, úgyhogy a vacsoránk akkor is meglesz, ha a saját patámmal kell beraknom a sütőbe.

- Én örülök neki, hogy segíthetek Flissnek – felelte a mellette álló fiatalabb, szemüveges póni. - Rúnák, meg együtt varázsolás, tisztára, mint a könyvekben. Tök jó lenne, ha erről is szólna majd valamikor egy történet, még ha egészen nyúlfarknyi is.

- Ha más nem, majd mi kitalálunk egyet – bökte oldalba Twinkie egy kacsintással. - Különben is, az idézőkör nem tűnik el holnapra. Még az unokáinknak is mesélni fogjuk, hogy ezt mi csináltuk!

- Köszi, hogy eljöttetek! - fordult feléjük Fliss, amikor végzett az előkészületekkel. A pónik elhallgattak, és hamarosan hat szempár szegeződött rá, amitől kicsit lámpalázas lett, és majdnem elfelejtette, hogy mit is akart mondani. - Szóval, ez az utolsó közös varázslatunk, és el is készültünk az idézőkörrel. Tudom, hogy fáradtak vagytok, én is az vagyok, de most sem lesz semmivel sem nehezebb dolgunk, mint a legutóbb. Ha elhelyezkedtetek körben az osztásoknál, akkor gyorsan túl is esünk rajta.

Míg mindenki halkan beszélgetve megkereste a saját vonalkáját, Fliss azon töprengett, hogy minden jel szerint akarata ellenére sikerült hazudnia a többieknek, ugyanis ő egyáltalán nem volt fáradt. Tökéletes élességgel érzékelte maga körül a mágikus teret, sosem érezte még ennyire ébernek magát, még több napnyi pihenés után sem. Biztosan Webfold bácsi különös teája tehetett róla. Ha végeztek a dolgukkal mára, nem fogja elfelejteni elkérni a receptjét.

- Kész? - kérdezte, amikor mindenki elhelyezkedett.

Az egyszarvúak bólintottak. Fliss lehunyta két fizikai szemét, és felnyitotta a harmadik, mágikusat. Kinyúlt a többiek felé, sorra megérintette őket, ők pedig már összeszokott csapatként adták át neki az erejüket. Eleinte mintha langyos, szénsavas forrásba merült volna alá, úgy csiklandozta az áramló energia, de hamarosan az érzés sokkal forróbbá és szúrósabbá vált, már-már kellemetlenné. Ám ő sem először egyesítette mások erejét, ráadásul az intenzitás csak a töredéke volt a tegnapinak, amikor még mindannyian frissek voltak. Erősen koncentrált, és az akarata alatt engedelmesen meghajlott a mágikus folyam. Mintázatba rendezte, és a középen elterülő sziklalapra és a rajta felpúpozott homokszemekre irányította.

A homok és alatta a kő izzani kezdett. Ha nem látta volna a mágikus térben, akkor is érezte a hőséget az arcbőrén. Óvatosan, szinte szeretettel ölelte át a rúnákat, nehogy elveszítsék az alakjukat, és simogató érintésével kizavarta a belsejükből a beszorult levegőbuborékokat. Nem kapkodott, hogy az eredmény tökéletes legyen. Mielőtt ezzel a fázissal végzett volna, a mágiafolyam megrázkódott és hullámot vetett. Valahol a távoli fizikai világban egy test a sziklákra rogyott.

Maradtak még elegen. Megkezdte az általa ismert egyik legbonyolultabb varázslatot, a permanens parciális transzmutációt. A hangtalan mágikus parancsnak engedelmeskedve a szikla lassan magába fogadta testvérét, a kvarcot. Ahol eddig kő volt és homok, ott most egy sokkal homogénebb ásvány kezdett el kialakulni, mintha csak az évezredek erózióját tenné éppen meg nem történtté. Ugyanakkor halk, de egyre erősödő, remegésnek induló, de hamarosan duruzsolásba váltó rezonanciával életre kelt az idézőkör. Érezhető kattanásokkal aktiválták magukat a védőrúnák, mágikus falak emelkedtek, és az egész közepén tündöklő fénnyel ragyogó fárosz bontakozott ki nyíló virágként eddigi álmából. Tökéletesebb volt, mint bármi, amit Fliss életében látott, a szépségétől könnyek szöktek a szemébe. Ereje utolsó foszlányaival az anyagban visszamaradt hőenergiát igyekezett szétoszlatni maga körül a levegőben langyos fuvallatokat támasztva, ám mielőtt még befejezhette volna, kiszaladtak alóla a lábai, és fájdalmas puffanással elterült a földön.

Valaki felemelte, és hűvösebb helyre húzta. Kellemes, hideg vizes kendőt érzett az arcán.

- Jól... jól vagyok – motyogta nehezen forgó nyelvvel. A feje még kótyagos volt kicsit, de érezte, ahogy a testi ereje szép fokozatosan visszatér. Egyedül a varázsereje helyén érzett mély, mardosó ürességet. A fülében egy pegazuscsikó távoli kurjantásai visszhangoztak, ahogy pörögve igyekezett meglovagolni a sziklák fölött örvénylő termált.

- Hallod, és igazad volt! - mondta Brush. A hangja mintha egy kút mélyéről érkezett volna. - Ehhez képest a San Palomino-i legfeljebb egy gyerekrajz.

Fliss botladozva, a páncélos kanca hathatós közreműködésével a lábaira kászálódott. Körülötte feküdt a másik hat unikornis is. Ők még láthatólag nem voltak olyan állapotban, hogy felkeljenek, csak a nyakukat nyújtogatták. Az idézőkör mellettük vadonatúj volt, sötéten csillogott és halkan búgott.

- Azért... azért érzed így, mert az már régi – mondta a fiúnak. - Néhány száz évente ráfér ezekre egy újrahangolás.

Igen, ha valaki törődik majd vele akkor is, amikor ők már nem lesznek itt, újravésik ezt az idézőkört is, és minél többször egyengetik simára a sziklát alatta, annál jobban hasonlítani fog majd a Térmágia Kar épületében találhatóra, ami most egy szabályos, kör alakú mélyedésben helyezkedett el, nagyjából öt lépcsőfok alján. De miért is akarna bárki ennyi energiát pazarolni egy ilyen kisvárosi idézőkörre?

- Ez mán igen! - hallotta a közelből Webfold bácsi hangját. - Igazán szép munka vót, Felicity kisasszony.

Meglepetésében túl hirtelen mozdította a fejét a hang irányába, és ettől megszédült, újra bele kellett kapaszkodnia a páncélos kanca vállába. Meg kellett hagyni, ahhoz képest, hogy Flissnél vagy két fejjel volt alacsonyabb, meg sem rezzent a súlya alatt. 

Amikor elkezdte a varázslatot, még híre-hamva sem volt öreg mesterének, és most mégis ott álltak Barley Grassal együtt néhány lépésnyire, a fűzfavessző szélfogók túloldalán. Ezek szerint néhány perc kiesett az emlékezetéből úgy, hogy észre sem vette.

- Kész van? Működni fog? - kérdezte idegesen a polgármester. - Elég kellemetlen lenne, ha nem, ugyanis mostanában fog lejárni az utolsó határidő is. Már elküldtem az üzenetet is, ahogy tanácsolta, Webfold úr.

- Nyugodjon mög, fiam – hunyorgott vidáman Webfold bácsi. - Mán hogy a viharba' ne műkönne! Canterlottú délre nincs még egy ehhön fogható.

Fliss fülei csöngtek, látómezejét apró fekete pontok özönlötték el. Gyorsan leült a földre, mielőtt újra összeroskadt volna. Jobban megviselte a mágia, mint azt hitte volna. A patájába temette az arcát, és próbált arra összpontosítani, hogy az eszméleténél maradjon. Szerencséjére Brush figyelte őt, és már nyújtotta is felé a kulacs hideg vizet. Töltött belőle egy kicsit a patájára, és megnedvesítette vele a homlokát, majd a tarkóját is. A hideg valamennyire jót tett, tisztulni kezdett tőle a feje.

- Jól vagy? - kérdezte tőle aggódva Veil.

- Meg... Azt hiszem, megmaradok... - felelte rekedten. - Csak egy kicsit túlvállaltam magam, de holnapra kutya bajom.

Hallotta, hogy mögötte Webfold bácsi és Barley Grass az anyagiakat rendezik éppen, majd nemsoká tápászkodni kezdtek mellette az unikornisok is. Nem akart ő sem szégyenben maradni, egy minimális pihenőt engedélyezett még magának, utána újra a lábaira kászálódott. Most egy enyhe hányingert leszámítva sokkal jobban ment. Még egy kedvesnek szánt mosolyra is futotta tőle, miközben a többiek elköszöntek.

- Mit gondolsz, Fliss, jutalomból elviszel minket egy körre? - kérdezte tőle Twinkie egy huncut mosollyal, míg a többi egyszarvú utoljára körbesétálta az alkotásukat. - Ezer éve nem jártam San Palominoban, Canterlotban meg még soha életemben.

- Ugyan, kedvesem, Felicity kisasszony a varázslataiból él! Nem gondolod, hogy majd arra pazarolja el őket, hogy téged reptessen szerte Equestriában? - korholta Twinkie-t a mamája. - Legyen elég az a rengeteg batka, amit Barleytól kapunk.

Fliss kedvesen megragadta Twinkie patáját. Úgy érezte, bár egy egész világ választja el őket attól, hogy legjobb barátok legyenek, mégis a szinkronizált mágiahasználat sorozata közelebb hozta egymáshoz mindegyiküket, mintha csak közös táborozásból tértek volna éppen haza.

- De szívesen elviszlek, meg a többieket is – felelte. - Ha nem is azonnal, és talán nem is holnap... Ki kell pihennem még magam, meg azt hiszem, Canterlot odafele nekem több ugrás is lenne.

- Szavadon foglak! - nevetett Twinkie, és a többiek után szaladt.

Fliss még legalább egy percig kábán nézett utánuk, ahogy Vivia felé sétáltak beszélgetve, és lassan eltűntek az első házak takarásában. Mikor visszafordult Webfold bácsit keresve a tekintetével, teljesen úgy érezte, valamiről megfeledkezett. A feje üres volt és tompa.

- Ő a polgármester? - kérdezte tőle halkan Veil.

Fliss arrafelé fordult, amerre Veil mutatott a tekintetével.

- Igen. Menj nyugodtan, beszélj vele. Majd Brush elkap, ha megint összeesnék.

- Ja, bízd csak ide – mondta a fiú, és közelebb is lépett hozzájuk, hogy készenlétben legyen.

Fliss a páncélos kancát figyelte, ahogy tesz néhány bátortalan lépést arrafelé, ahol Barley Grass Webfold bácsival beszélgetett. Most egyáltalán nem tűnt annyira magabiztosnak, mint az elmúlt percekben.

- Polgármester úr? - szólította meg Barleyt, és egy picit mintha remegett volna a hangja.

- Igen, kisasszony? - fordult felé Barley visszafogott ingerültséggel. - Őn kicsoda? A báró úrral van?

- Tessék...? Nem! - rázta a fejét a kanca. - Nem ismerek semmilyen báró urat. A nevem Frosted Veil. Váltanom kellene önnel néhány szót...

A polgármester felemelt orral igyekezett elhessegetni a kancát, mint valami kellemetlen szagot.

- Kérem, kérem! Ne most. Biztosan látja, hogy szörnyen elfoglalt vagyok. Ha holnap délelőtt felkeres a városházán, talán tudok önre szakítani néhány percet a zsúfolt napirendemben. De természetesen az lenne a legideálisabb, ha egy időpontot beszélne meg előtte a titkárnőmmel...

Fliss enyhe ámulattal figyelte, ahogy az apró páncélos kanca eddigi világos arcszíne vörösebb árnyalatot ölt, amint kezdett méregbe gurulni. Nem hibáztatta érte, Barley képes volt a legrosszabbat kihozni mindenkiből, akinek nem volt türelme a bürokráciához.

- Uram, azt hiszem, rosszul fogalmaztam – mondta erős, de egyelőre udvarias hangon Veil. - Beszélnünk kell, márpedig most azonnal. Annak örültem volna a legjobban, ha négyszemközt tudjuk ezt elintézni, de elhiheti nekem, hogy ha kell...

Sohasem derül már ki, mi lett volna a fenyegetés vége, ugyanis mielőtt még a páncélos kanca befejezte volna a mondanivalóját, Fliss jókora morajlást érzett a mágikus térben, amitől az összes szőr felállt a tarkóján. Ugyanekkor tompa pattanás és szikraeső társaságában egy fényes egyenes jelent meg az idézőkörön, majd rohamosan tágulni kezdett, és hamarosan méretes, kékes fénnyel izzó téglalappá szélesedett. A térkapuból nagyjából tíz, erősen felpáncélozott és fegyverkezett póni sietett elő, máris félkör formációt felvéve az idézőkörnél. Őket egy igen előkelő ruházatú és külsejű, öreg, ősz sörényű unikornis kanca követte, a szarva még mindig vakítóan izzott.

Fliss egy pillantással meggyőződött róla, hogy a körülötte állók legalább annyira megdöbbentek a jeleneten, mint ő. Talán Barley Grasstól várta volna el leginkább, hogy megőrizze a lélekjelenlétét, hiszen minden jel szerint az ő vendégei érkeztek meg, de a polgármester csak leesett állal bámult, igen hasonló ábrázattal, mint a Veil hátáról bámészkodó pegazus csikó. Egyedül az öreg Webfold bácsi döntött úgy, ez az ideális alkalom arra, hogy megtömje a pipáját. Ám ami ezután érkezett, még őt is hunyorgásra és egy kacskaringós káromkodás elindítására sarkallta.

A térkapuban egy hatalmas, görnyedt jelenés tűnt fel, és miután átért, lassan felegyenesedett. Vagy kétszer akkora lehetett, mint egy póni, óriási, fekete szárnyai voltak, éles, görbe csőre és sárgán ragyogó szemei. Fliss agya egy másodpercre teljesen leblokkolt, meg mert volna esküdni rá, hogy valamit sikerült elrontaniuk az idézőkör védőrúnáiban, és most egy túlvilági lény jelent meg előttük, aki valamilyen módon utat talált Equestriába. Csak ahogy a teremtmény ruganyos léptekkel arrébbsétált, akkor ébredt rá, hogy minden valószínűség szerint amit lát, az egy griff. Különös, idegen ruházatot, és széles karimájú kalapot viselt, nyakát barbár, csontokat formázó ékszerek díszítették, a hátán egy kétszer akkora puskát hordott, mint ő maga. Fél tucat társa követte, akik nem voltak olyan termetesek, mint az első, de mégis hasonlóan ijesztőek: kiismerhetetlen arckifejezésük csak tetézte a kulturális különbségeket, tollazatuk és ruházatuk változatos színekben pompázott. Párokban érkeztek, nagyon nehéznek tűnő ládákat cipeltek magukkal. Még mielőtt ideje lett volna alaposabban megnézni őket, a fekete szárnyú griff egy intésére az egész társaság sietősen eltűnt a Viviától északra húzódó dombok felé.

A griffeket még nagyjából két tucat egyenruhás póni követte, ők jóval szerényebb felszerelést viseltek, mint az eddigiek, de még így is jobban fel voltak fegyverkezve, mint bárki, akivel Fliss a San Palomino Katonai Akadémián találkozott, pedig azért látott egyet-s-mást a gyakorlatokon.

Az öreg unikornis megszüntette a varázslatot, a térkapu bezárult. Az elsők között érkező pónik felcsapták a sisakjukat, leeresztették a fegyvereiket, és lazább alakzatot vettek fel. Egyikükhöz, egy mélyvörös szőrű, vastag nyakú sebhelyes pónihoz sietett oda Barley Grass, és feltűnően megszeppent makogásba kezdett.

- Sir... Sir Crimson! Micsoda megtiszteltetés! Üdv... üdvözöljük önöket szerény városunkban, Viviában! Barley Grass vagyok, a... a polgármester. Miben lehetek a szolgálatukra?

A Sir Crimson névű lovag és a mellette álló, fekete sörényű társa messziről nagyon ismerős volt Flissnek, de hiába erőltette az emlékezetét, nem tudta megfejteni, hol is látta őket. Azt tartotta a legvalószínűbbnek, hogy az akadémián futhattak össze. Lehet, hogy az egyik gyakorlaton? Kicsit sajnálta, hogy általában kevés figyelmet szentelt a földpóniknak.

Még mielőtt a lovag felelhetett volna Barley kérdésére, Veil is előlépett a polgármester mellől, kihúzta magát, és felcsapta a fejét.

- Lovag úr! A sárkányok miatt jöttek, ugye?

Nagyobb hatást akkor sem érhetett volna el, ha bejelenti, hogy másnap vége a világnak. A térkapun át érkező csapat miatt egyébként is teljesen megdöbbent pónik most leesett állal bámultak, Webfold bácsinak megállt a pipa a patájában félúton a szája felé. Fliss tökéletesen értette azt, amit a kanca mondott, de annyira nem volt köze semmihez a dolgok közül, amik a fejében keringtek, hogy hirtelen egyáltalán nem tudta hova tenni – ahogy azt a természetességet sem, amivel Veil beszélt.

A lovag mindössze az egyik szemöldökét vonta néhány szőrszálnyival feljebb.

- Maga kicsoda? - kérdezte dörgő hangon.

Veil keserű mosollyal a szája szegletében közelebb lépett a lovaghoz.

- Ezek szerint jól gondoltam! Remélem, a várost kiürítik előtte! Pontosan tisztában vagyok vele, mennyire veszélyes az, amire készülnek, és remélem, nem akarja, hogy Vivia is Cinnamon Creek sorsára jusson.

- Álljon vigyázzba, ha hozzám beszél, őrnagy! - kiáltott rá parancsoláshoz szokott hangon Sir Crimson anélkül, hogy az arca bármilyen érzelmet mutatott volna. - Mit képzel, ki maga, hogy engem von kérdőre?! Nagyon megütheti a bokáját, ha jelentem a felettesének a stílusát! Azt hiszi, nem ismerem Dusk ezredest az északi határvadászoktól? Azonnal mutassa a parancsait!

A páncélos kanca feltűnően sokat veszített a magabiztosságából, a fülei lecsapódtak, egy fél lépést tett hátra, és mintha egy egészen picit össze is ment volna.

- Velem aztán hiába üvöltözik, uram – mondta az eddigieknél vékonyabb hangon. - Nem a seregben szolgálok ugyanis.

- Egy nyavalyás civil? - kérdezte a lovag, és fújt egyet. - Biztosan szívesen elmeséli majd a bíróságon, hogy mit keres a határvadászok páncéljában! 

Fliss nem győzte a fejét kapkodni egyikükről a másikra. Azt természetesen eddig is sejtette, hogy a kancának semmi köze a katonasághoz, mivel egyáltalán nem úgy viselkedett. Ez a fenyegetőzés viszont nem igazán tetszett neki – teljesen keresztül húzhatta minden tervét a délután hátra lévő részére vonatkozólag. Inkább összeszedte a maradék erejét, és emelt hangon megszólalt.

- Lovag úr, a kisasszony velem van.

- Csodás! - húzta el a száját Sir Crimson. - És maga kicsoda?

Barley Grass halkan köhécselve közelebb oldalazott a lovaghoz, és fojtott hangon mondott neki valamit. Sir Crimson arca lassan visszatért az eredeti közömbös, nyugodt vonásaihoz, amint Fliss felé fordult.

- Kisasszony, önnek nem lenne szabad itt lennie.

- Azt hadd döntsem el én – nézett a lovaggal farkasszemet Fliss.

- ...Ahogy óhajtja - mondta Sir Crimson a fejével egy aprót biccentve.

Most, hogy ez a kellemetlenség rendeződni látszott, Fliss úgy gondolta, visszatérhetnek a másik témához, ami jelenleg a legjobban zavarta.

- Tisztelt uram – intézte a szavait a lovaghoz -, tudna egy csepp felvilágosítást adni ezekről a... sárkányokról?

Sir Crimson lassan végignézett mindazokon, akik az idézőkör környékén álldogáltak, majd a szemei megállapodtak a polgármesteren.

- A báró úr tudomására jutott, hogy a környéken esetleg sárkányok garázdálkodhatnak – mondta érzelemmentesen. - Természetesen aggodalomra semmi okuk. Éppen ezért küldött minket ide, hogy önöket megvédjük, és mint azt látják, erre minden képességünk és eszközünk adott. Ha véletlenül fel is tűnnének a sárkányok, bármily csekély is legyen az esélye ennek az opciónak, ők fogják húzni a rövidebbet.

A páncélos kanca eddig igyekezett úgy helyezkedni, hogy távolabb kerüljön a lovagtól, és valamivel közelebb Flisshez. Ilyen közelről Fliss azt is tisztán látta, hogy az ajkai reszketnek az adrenalintól.

Veil remegő hangon újra megszólalt.

- Azért mégis az lenne a legbiztonságosabb, ha kiürítenék a várost, nem? Vagy legalább figyelmeztessék a pónikat, hogy bújjanak el a pincékben.

Sir Crimson mintha tudomást sem szeretett volna venni a továbbiakban Veilről, egyenesen Flisshez intézte a szavait.

- Kérem, kisasszony, bízza ezt ránk, és ne keltsenek pánikot. Ön is jól tudja, a báró úr minden lehetőséget számba vett. A szavát kell adnia, hogy ami itt elhangzott, azt nem adják tovább.

Fliss nem örült neki, hogy a felelősséget így megpróbálták ráhárítani, de hát eleve kellett neki megszólalni. Még mindig nem tisztult ki eléggé a feje ahhoz, hogy alaposan végiggondolhassa a lehetőségeiket. Abban ugyanakkor biztos volt, hogy a legbiztonságosabb módszer, vagyis hogy Vivia minden lakóját az idezőkör segítségével elmenekítsék mondjuk San Palominoba, tökéletesen lehetetlen lett volna még az alikornisoknak is az összes tanítványukkal együtt, ezernél több póniról lévén szó. A legvalószínűbbnek azt tartotta, hogy ha rájuk ijesztenek, a legtöbben csak fejvesztve szétszaladnak a pusztán, vagy az utcákon fognak pánikolni – egyik sem a legsikeresebb stratégia a túlélésükhöz. Kész helyzet elé állították mindannyiukat, nem volt más választásuk, mint bízni a fegyveresekben.

A lovag tekintete még mindig fogva tartotta az övét, így kénytelen volt beleegyezően bólintani.

- Köszönöm, kisasszony – mondta Sir Crimson nyomatékosan, majd a társaihoz fordult. - Indulás!

Azzal az összes újonnan érkezett póni menetoszlopba fejlődött, és elindultak Vivia déli határa felé. Fliss elmélázva figyelte az orra előtt elsorakozó terepmintás könnyűpáncélokat, a kopottas, de jól karbantartott, olajtól mattul csillogó fegyvereket, és nehezen tudott szabadulni az érzéstől, hogy az akadémia egyik felvonulását látja. Végig azon törte a fejét, hogy az ősz kanca, aki a térkaput nyitotta, meg a lovagok honnan voltak neki annyira ismerősek.

A sor végén az utolsó fegyveres unikornis kanca egy pillanatra megállt előtte, lejjebb tolta az orrán a kékesen tükröző napszemüvegét, és közelebb hajolt hozzá. Nagy, fényesen csillogó, bíbor szemei voltak, és a sisakja alól itt-ott pajkosan előbukkanó türkiz sörénye.

- Felicity, ugye? - szólította meg a katona halkan. - Köszönjük ezt a gyönyörű idézőkört. Ne aggódj, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy Viviában senkinek se görbüljön sörényszála se.

A kanca visszatolta a szemüvegét, és néhány gyors lépéssel felzárkózott a többiekhez. Fliss úgy érezte, minden erő kiszáll a hátsó lábaiból, kapkodva támaszkodott rá Brush marjára. 

- Jól vagy? - kérdezte a fiú meglepetten, miközben átkarolta.

- Igen, azt hiszem... hacsak nem hallucináltam éppen... Te is láttad őt, ugye?

- Kicsodát is? Az egyenruhás egyszarvút? Ismered valahonnan?

Fliss újra megpróbált ránehezedni a saját patáira, majd idegesen körbenézett. A fejével közelebb intette Veilt.

- Azt hiszem, nem szeretné, ha nagydobra verném, mert mintha inkognitóban utazott volna... - kezdte halkan. - Az előbbi unikornis Radiant Gem volt, az egyik legnagyobb hatalmú mágus Dél-Equestriában. Én az akadémiáról ismerem, bár sosem tanult ott, de a könyvtárban gyakran össze lehet vele futni. Egész jól el szoktunk vitatkozni mágiaelméleti témákban... És akkor az ősz egyszarvú, aki a kaput nyitotta, csakis a mamája lehet, Radiant Grace. Bevallom, eddig egy kicsit aggódtam, de úgy tűnik, nincs rá okunk. Ennél sokkal nagyobb biztonságban akkor sem lehetnénk, ha maga Luna hercegnő vigyázna ránk.

Veil elhúzta a száját.

- Biztos vagy benne? - kérdezte hitetlenül.

- Nem – felelte Fliss. - De a lovagnak abban igaza volt, hogy nincs más lehetőségünk, mint maradni, és jó képet vágni a dologhoz. Jut eszembe, mit is mondtál? Történt valami Cinnamon Creekben? Lakik ott egy jó barátom, remélem nem érte semmi baj.

A páncélos kanca elfordította az arcát, és eltartott egy darabig, mire megszólalt.

- Csak… csak blöfföltem. Valójában fogalmam sincs, mi történt Cinnamon Creekkel.

 

***

 

Néhány órával később, miután Brush mindannyiukat megvendégelte a frissen kapott fizetéséből a Kazalban, ami Vivia legjobb éttermének számított, Fliss a nappalijában igyekezett a lehető legpontosabb másolatot készíteni Veil páncéljának jobb oldali rúnáiról. A szobájában kétszer akkora társaság gyűlt össze, mint amit még kényelmesen bármikor elviselt, de hát úgy volt vele, hogy valamit valamiért. A bal oldalon Brush ügyködött hasonló feszült figyelemmel, még a nyelve is kilógott a szája sarkában. Előzőleg Fliss átfutotta a rajzolatokat, csak hogy kiderítse, mekkora bajba fognak keveredni, amennyiben lemásolják őket, de nem talált olyasmit, amire vészcsengő indult volna be a fejében. Na persze a rúnák elég csekély része volt a számára száz százalékban ismerős, a többit vagy soha életében nem látta még, vagy csak a kontextusuk és a funkciójuk volt idegen. Azt sejtette, legalább egy hete, ha nem egy egész hónapja fog rámenni az akadémia könyvtárában, mire mindet megfejti. Akadtak közöttük olyanok, amik ijesztő mennyiségű energiát tároltak magukban, egy egész csoport olyan társaságában, amik valamilyen csapdát jelöltek ki, melynek a célját nem pontosan értette. Mások olyan mértékben taszítottak bizonyos típusú mágiákat, hogy Fliss szinte csillogó lyukat érzett a helyükön... És mindegyik valahogy furcsa volt az arányait tekintve vagy a ritmusában, egyszerre elegáns, kérkedő és esetlen, csupa olyasmi, ami manapság már nem volt divat, de ősi kódexekben gyakran beléjük lehetett botlani. Megbecsülni sem tudta, mikor véshették őket, de biztosan nem ebben az évszázadban.

Egyes rúnákat vastag festékréteg borított, ezeket óvatos varázslatokkal takarította meg, főleg azon az oldalon, ahol Brush dolgozott, ugyanis ő túl tapasztalatlan volt ahhoz, hogy átlásson rajta. Veil nem ellenkezett, amikor rákérdeztek, mi legyen az amúgy is kopottas álcafestéssel, sőt, úgy tűnt, egyenesen örül neki, ha valamennyire megszabadítják tőle a páncélt. Természetesen kibújt belőle, mielőtt nekiláttak a jelek másolásának, a páncél pedig kísérteties módon ott állt továbbra is egyhelyben, mintha saját önálló akarata lenne. Silverberry szerint bionikus volt és elektromechanika tartotta egyben, de Fliss azért úgy gyanította, hogy ehhez a képességéhez is van némi köze a rúnáknak. És ha mindez nem lett volna elég ijesztő, a tulajdonosa folyamatosan úgy hivatkozott rá, mint „Junk kisasszony”, ami végképp különös név volt egy tárgynak. 

Lényeg, hogy Veil az összes tagjának a kiropogtatásával kezdte, utána egy alapos zuhanyozással folytatta, és most kíváncsisággal és izgalommal teli arccal téblábolt Fliss íróasztala körül. Fliss egyébként kissé meglepődött rajta, milyen apró termetű volt a páncélja nélkül, még Silverberrynél is egy patával alacsonyabb. Aki kicsit távolabbról szemléli, és nem várja meg, hogy megszólaljon, még azt is mondhatná rá, hogy aranyos.

Silverberry, aki még a Kazalban csatlakozott hozzájuk, most Fliss íróasztalánál görnyedt, valami apró, csillogó tárgyat nyüstölt éppen a szerszámaival. A szemei előtt nagyítós szemüveget viselt, amitől mókásan hatalmasak lettek a pupillái, mikor a többiek felé fordult. Ezt Fliss eleinte ki is használta néhány „Hé, Silverberry!” felkiáltással, amire a lány általában zavartan hátra is pislogott mindenki nagy derültségére, de legalább egy órája nem merte már megzavarni. Elvégre ő sem örült volna, ha nem hagyják dolgozni.

A pici pegazus, Chase érkezésük után egészen jól lefoglalta magát egy tál jégkrémmel, utána nekiesett egy zacskó tortillának, majd elpusztított néhány almát desszertként – mindezt azután, hogy az étteremben degeszre ették magukat. Nem mintha Fliss sajnálta volna tőle, de elképzelni sem tudta, hova tünteti el a csikó ezt a mennyiségű ételt, és néhány unalmas percig komolyan elkacérkodott a gondolattal, hogy Chase gyomrában található egy másik dimenzióra nyíló térkapu. A kis pegazus éhsége aztán lassan alább hagyott, és most a ház felderítésével foglalta el magát, hangosan kommentálva, amikor valami érdekességre lelt. Fliss fél szemmel igyekezett figyelni rá, hogy még azelőtt megállíthassa, mielőtt a fehérneműs szekrénye környékére tévedne.

- De menő poharak! - kiáltott most Chase, megtalálva az egyik polcon Fliss ibolyaszínű kristálykelyheit. - Sose láttam még ilyen ezüstözött üveget!

- Vigyázz rá, elég drágának néz ki – mondta neki egy aggódó pillantással Veil. - Fogalmam sincs, miből fizetnénk ki, ha véletlenül összetöröd.

- Meglepődnék, ha egy karcolást is sikerülne ejtened rajta – kuncogott Fliss halkan. - Nem annyira üvegből vannak, mint inkább mágikusan növesztett ametisztből. És ha már itt tartunk, a fémberakás pedig platina, bár nem csoda, hogy ezüstnek nézted, tényleg könnyű őket összekeverni.

A pegazus ijedt tekintettel pislantott felé, miközben a kelyhet óvatosan visszatette a helyére.

- Ööö, nagyon szép cuccaid vannak! - nyögte ki végül vigyorogva. - Tisztára, mintha valami palotában laknál, és közben meg nem is.

- Igen, ezt amúgy én is meg akartam kérdezni – szúrta közbe Brush egy pillanatra távolabb hajolva a páncéltól -, már tegnap feltűnt, hogy mintha kizárólag a két szélsőséggel lenne tele az otthonod: filléres tárgyakkal és felbecsülhetetlen értékű ereklyékkel. Gondolom, nem tippelek mellé, ha azt mondom, gyűjtöd ezeket?

Fliss megpróbálta kikerülni a kérdést azzal, hogy nem válaszol. A hosszúra nyúlt csendben aztán maga is felnézett a papírjaiból, és kínos mosolyt erőltetett az arcára, míg azon törte a fejét, mit is feleljen erre. Hazudni sem szeretett volna, de az igazság túl banális és lelombozó volt: egyszerűen csak még nem adta el mindenét.

Silverberry hátrafordult a székében a többiek felé, felhajtotta az arca elől a nagyítós szemüvegét, és megtörölte izzadt homlokát.

- Tisztelt egybegyűltek – kezdte komoly hangon, de azért a szája szegletéből nem tudott kiűzni egy pajkos mosolyt -, olyasmit árulok most el nektek, amire soha életetekben nem gondoltatok volna. Fliss valójában nem egy közönséges póni, mint mi. Tudjátok meg, ő igazából egy száműzött hercegnő!

A nappaliban még a légy is elhallgatott, olyan döbbent csend állt be néhány másodpercre. Akkor aztán Fliss nem bírta tovább, és egy jókora horkantás után úgy elkapta a nevetés, hogy a rajzeszközei szanaszét szóródtak körülötte, ő pedig a hátára gurult, a hasát fogta, és kacagott-vinnyogott felváltva.

- … De hülye vagy...! - préselte ki magából két roham között.

A jókedve ragályos volt, a többiek sem menekülhettek előle. Brush széles vigyorral, a fejét csóválva fordult vissza a rúnákhoz. Egyedül Chase arcán ült még mindig értetlenség.

- De... - kezdte a kis pegazus - ...a hercegnőknek szárnyuk is van, nem?

Ez megadta Flissnek a kegyelemdöfést, a röhögéstől nem győzte a könnyeit törölgetni.

- Jó, leesett, biztos csak vicc volt... - mondta Chase sértődötten, és inkább visszaröppent a jól megszokott helyére Veil hátán.

- Igen, elnézést, csak vicceltem – mondta Silverberry kedvesen, és lekapcsolta a lámpát az íróasztalnál. Óvatosan felvette az ezüstös valamit, amin eddig dolgozott, becsomagolta egy szivacsos anyagba, amit a nyeregtáskájából szedett elő, és Veil felé nyújtotta. - Ez pedig, azt hiszem, kész is van, bár nem vagyok teljesen biztos benne, hogy működni is fog. Tudod, így, hogy fogalmam sincs, miből is szedtétek ki, nem merem megpróbálni a beüzemelését.

Fliss lassan feltápászkodott, és a papírlapjait szedegette össze egyesével a nappali különböző szegleteiből, ahova elvitorláztak, közben még mindig magában kuncogott azon, milyen ügyesen elterelte a figyelmet a kényes kérdésről Silverberry. Irigyelte a képessége miatt, ahogy bármilyen póniban úgy olvasott, mint egy nyitott könyvben. Na persze, a barátjának hét testvére volt, így nagykanállal tuszkolták le a torkán az együttélés írott és íratlan szabályait és trükkjeit. Ő maga egyke volt, ha nem akart, napokig nem találkozott más pónikkal – és miért is akart volna?

Annyi közös azért volt bennük, hogy a saját mágiájukba mind a ketten őrülten szerelmesek voltak. Amikor Silverberry megemlítette, hogy gyűjt mindenféle elektronikus ketyerét, Veil mutatott neki egy döglött valamit, amihez hasonlót keres éppen, nem is sejtve, hogy ezzel olyan hatást fog kiváltani, mintha kismacskának dobna gombolyagot: Silverberry órákra lekötötte magát azzal, hogy a csillogó izét szétszedje és összerakja. Fliss túl jól ismerte ezt a transzszerű állapotot, amikor nekiül dolgozni, és egyszer csak este van. Barátnője egy nagyságrenddel még ebben is jobb volt nála, ha nem is volt valami beszédes ilyenkor, azért utólag mindig kiderült, hogy figyel arra is, ami körülötte történik.

- Sajnos eszembe se jutott, hogy lenne értelme magammal cipelnem a működésképtelen Radio Piratát – mondta Veil. - Ahhoz azért elég nehéz és ormótlan darab, meg Sparks is csak annyit mondott, hogy szerezzek egy másik ilyen alkatrészt. Azt hittem, ha ő nem próbálja megjavítani, nem is lehet egyáltalán.

- Könnyen lehet, hogy neki volt igaza – vonta meg a vállát Silverberry. - Én azért próbálok adni a bekrepált elektronikáknak még egy esélyt... különben már rég a gépeink nélkül művelhetnénk a földeket, ami azért cseppet sem szórakoztató. Na meg azt hiszem, olyan szerszámaim vannak a javításhoz, amik rajtam kívül keveseknek, nem igaz, Fliss?

- De ja... – felelte Fliss alig figyelve rúnamásolás közben. Tulajdonképpen így ismerte meg Silverberryt Webfold bácsi rúnavésőjében, hogy állandón a szerszámait javíttatta náluk. Sok álmatlan éjszakán törte a fejét azon, hogyan készíthetne olyan eszközöket neki, amik tartósabbak, vagy jobban megfelelnek egy-egy célra.

- Imádom, amikor nem figyel – magyarázott Silverberry Veilnek. - Ilyenkor bármire rá lehet venni, mert mindenre csak helyesel. Ugye, Fliss?

- Aha – mondta Fliss továbbra is a páncélra koncentrálva csak azért is, hogy ne cáfolja meg a barátját.

- Lényeg, hogy majd próbáljátok ki a... mit is mondtál, hogy hívják a rádiódat?

- Radio Pirata – mondta Veil segítőkészen. - Ami egyébként inkább az adás neve. A szerkentyűnek is van valami hosszú, amit senki sem tud megjegyezni, úgyhogy ez ragadt rá.

- Rrradio Pirrhata? - próbálta utánozni Veilt Silverberry kevés sikerrel.

- Úgy valahogy. Radio Pirata.

- Csípem a kiejtésed – adta fel Silverberry mosolyogva.

- Na igen, a legelső nevelőszüleim, akiktől beszélni tanultam, a határon túlról költöztek Equestriába, és egy mukkot sem tudtak a nyelvből. Nem laktam velük, csak néhány évig, de a déli akcentusom tőlük van, meg hát egy rakás... olyan szó, amire nem vagyok büszke.

- Nevelőszüleid? - kérdezett vissza Silverberry ártatlanul.

Hosszabb csend telepedett a szobára, ami már Flissnek is feltűnt. Egy picit letette a papírjait, és összeráncolt szemöldökkel fordult a barátnője felé.

- Silverberry! Ha te teszed fel a kényes kérdéseket, akkor ki fogja elütni őket valami poénnal?!

- Bocsánat! - kapta a szája elé a patáját Silverberry. - Ezt nem gondoltam végig! A falusi tyúkeszemmel néha megfeledkezek róla, hogy nem mindenkinek van negyven rokona...

- Mierda, emiatt nehogy te érezd magad rosszul! - mondta Veil. - Lelenc vagyok, és kész. Fingom sincs, hol vannak a szüleim, ha még élnek egyáltalán.

Chase átölelte Veil nyakát, és a sörényébe nyomta az arcát.

- Biztos, hogy élnek! - mondta a kis pegazus fojtottan, és felemelte a fejét. - De tudod, mit? Van egy jó ötletem! Ha az enyéimet találnánk meg hamarabb, majd kölcsönadom őket! Egészen jó fejek, még ha néha kicsit szigorúak is. És biztos Rosie is örülne, ha lenne még egy testvérünk! Valahol a felhők felett nekünk is van egy tucat rokonunk ám! Ott van például Thunderwing bácsi, aki nagyon vicces, mert tök gyorsan beszél, és mindig siet valahova, olyan gyorsan repül, hogy nyiúúúú, meg bzzz!

Bácsikája utóbbi képességét Chase a levegőbe felpattanva szemléltette is, átszáguldott a nyitott ajtón a konyhába, ott szétvetett szárnnyal pörögve hurkot vetett a levegőben, és olyan elánnal tért vissza, hogy csak sörényszálnyira kerülte el az ütközést a csillárral.

- Hé, a berendezés marad! - szólt rá kedvesen Veil, mire a csikó visszaröppent a hátára. - Az ajánlatot pedig köszönöm szépen, elfogadom. Csak biztos észrevetted, hogy nekem nincsenek szárnyaim, úgyhogy a rokonságodnak le kell szállnia a földre, ha be szeretnéd őket mutatni.

- Meg tudom oldani – forgatta a szemeit Chase. - De tényleg egyszerűbb lenne, ha tudnál repülni. Fura, hogy nem vagy pegazus. Az összes többi barátom pegazus...

A csikó még valamit csipogott, és Veil felelt rá, de Fliss már nem rájuk figyelt, inkább újra elmerült a munkájában. Próbált a másolásra koncentrálni, de elég nehéz volt, és nem is csak a körülötte zajló beszélgetés, de a különös rúnák miatt is, amiket az agya állandóan megfejteni próbált. Azt is csak akkor vette észre, hogy Brush hozzá szólt, amikor a fiú megérintette a vállát.

- Tessék? - mondta zavartan.

- Nem gyújtunk lámpát? - kérdezte újra Brush. - Meg talán egy kis szünetet is tarthatnánk. Gyakorlatilag egész nap mást se csináltunk, csak rajzoltunk, és kezdek begolyózni ezektől a jelektől. Még a végén visszatér a paranoiám.

Fliss csak most kezdte észrevenni, hogy lassan rájuk sötétedett. Akaratának egy intésével felkapcsolta a lámpát, mire a szobában kellemes, meleg világosság áradt szét. A telekinézis varázslatával szórakozottan megpróbálta becsukni az ablakot, hogy a borzongató huzat maradékától is megszabaduljon. Az ablak nem volt nyitva.

- Igazad van, órák óta másolunk – sóhajtotta. - Talán tényleg ránk fér egy kis pihenés. Vajon mennyi lehet az idő?

- Még csak hét óra múlt – mondta Silverberry az órájára pillantva. - Jó hamar besötétedett. Lehet, jön valami eső. Nem bánjátok, ha én lassan elköszönök? Nem szeretnék megázni. Mit gondolsz, Fliss? Veil és Chase itt tud aludni nálad? Tudok helyet csinálni a pajtában, ha kell.

- Szerintem megoldjuk – felelte Fliss, miközben zavartan az ablakhoz sétált. - Fiúk a kanapén, lányok a hálóban. Feltéve, hogy nem zavar, Veil, ha meg kell osztanod velem egy bazinagy ágyat. Állítólag nem horkolok.

Odakint, a ház előtt az utca még a lenyugvó nap laposan beeső, halványvörös fényében fürdött, de a házak felett az ég már fekete volt. Dél felé viharfelhők tornyosultak, ami megmagyarázhatta a statikus elektromosságot, amit Fliss a szőrszálai között érzett. Szinte fájt tőle a bőre.

- Veil?

Mivel nem kapott választ, a kanca felé fordult. Veil nem törődött vele, helyette a kis pegazust figyelte kikerekedő szemekkel, aki most lemászott a hátáról, és reszketve behátrált Fliss íróasztala alá.

- Chase?

Odakint az ég alján villámok cikáztak át hangtalanul. A szeme sarkából látta őket, vonzották a tekintetét. Értetlenül és egyre növekvő baljós előérzettel körbenézett a szobában. A többiek mind némán füleltek.

A csendet végül Brush rekedt hangja törte meg.

- Azt... azt hiszem, valami közeledik...