Nevének a száma.
Mereven meglesem, nem látom hol van.
Eszement keresem, de meg sem moccan.
Lobban bennem, sebesen az eleven gondban,
hogy voltam jobban, mégis őt keresem mostan.
Meglesem a résekben, de nincsen bennük,
rétegek közt az éterben, hol van a lelkünk?
Úgy érzem énbennem, régebben észleltem.
A félelmem, a látszat, hogy lényegben tévedtem.
Szélcsendben ahogy lélegzem, ismét kéretlen áthat.
Hol szabhat gátat, az érzékelésem határa?
Lebontom a szobát, a házat, hogy megtaláljam.
Nincsen a lakásban, még magára várat.
A rések Istene kicsúszik, s én kergetem, mint egy árnyat.
Láthatnám bárcsak, de nem tudom a helyzeted,
Nálad dűlőre jutni, felemészti a jellemet.
Mert csak azt lehet tudni, hogy merre nem lehet.
Egy érmét a magasba felvetek,
pengő hangjával vajon mit rejteget?
Az egyik oldala az örök élet rejtélye,
kerubok és szeráfkarok eszménye.
Hosszú dogmákon keresztül elkápráztat,
mely az egyszeri életbe megváltást ad.
A másik oldala a végső halál tisztessége,
mely felold, hogy visszatérj a mindenségbe.
Hisz életek folyamán ki vagy százszor jámbor,
s ha fellebben minden fátyol, megpihen a vándor.
Mily ellentmondó így kívülről nézve,
de ez mégis ugyanaz az érme.
Bármely oldaltól legyünk is invitálva,
Ugyanúgy merülünk el a misztikába.
Hisz az út örökös, és mindegyik rögös,
Elengedni mi bennünk halandó, a vágy közös.
Yohoho
Binknek pálinkája sok,
jobb ha mindet megiszod,
Itt végtelen, a képtelen,
jöjj hát énvelem.
Messze kinn a tengeren,
napjaimat tengetem,
Énekeljük, én s te kezdjük,
vége ne legyen.
Viszlát veled kikötő,
régi kedves szerető,
ringatózunk, jő (a) szellő
míg kihajózunk.
Azúr színű tengerek,
párás és sós reggelek
vágjunk bele, nevetve
a végtelenbe.
Binknek pálinkája sok,
Mit e kalóz ellopott,
húzd meg hát, az angyalát,
a tenger dallamát.
A hajónk az otthonunk,
hullámokon sodródunk,
büszkén leng, felettünk fent,
lobogónk elrettent.
Dörögnek a fellegek,
mert nagy vihar közeleg,
Táncolj velünk, mi tengerünk,
el nem rettenünk.
Ha nincsen hozzá gyomrotok,
meggyűlhet a gondotok.
El ne kapjon, be ne csaljon,
elvész sorsotok.
Yohohoho
Binknek pálinkája sok,
feledteti a bánatot, (elfedi a szájszagot)
Vágyaink és álmaink,
közös barátaink.
Intsünk búcsút egymásnak,
most útjaink elválnak.
ne búslakodj, ne szomorkodj,
csak vígan mosolyogj.
Binknek pálinkája sok,
ne várd meg a másnapot,
Nem érdekel, csak énekelj,
amíg csak lélegzel.
Nem számít az, hogy ki vagy,
jókedvünk sosem csihad
elporladsz és elsorvadsz
míg csak csont maradsz.
Díszek és mázak, ápol és eltakar,
át nem láthat, rajtuk az én egyhamar.
Minden a látszat, az érzékelésen egyet csavar,
hogyha ledöntöd a vázat, a valóság felkavar.
Végig futkos a hátamon, a nyugati hűvös szél,
halkan suttogó ártalom, hogy közel az üdvösség.
Elmém elhomályosítja, a szabad téboly eszméje,
és ezzel károsítva, hogy a világot hogyan szemlélje.
Felháborító, elmámorító eme értékrend, oly eltántorító,
hogy eleven lényem, mégis nehezen, magamról levetem.
Többet nem kérdem, hogy elmém polcain mik porosodnak,
hogy kik nyomorognak, egy helyben toporognak, vagy elkomorodtak,
miért csak hamisan mosolyognak.
Persze nem rám, csak egymás között csendesen,
mint a gyertyán, mikor az utolsó viaszcsöpp lecseppen.
Az elmúlás végleges, sőt áhított,
hiszen elveszett már az a szegmens,
mikor még lényegesnek számított,
lelkünkben a transzcendens.
Ké-érlek, hallgass meg engem , ne fordulj még el tőlem.
É-Éjjel, dúdoló széllel, jelenléted oly közel.
Még őrizem a szemed ,folyton
próbállak elérni, próbállak elérni.
Rendbe van, ha nem viszonzod is,
nem lesz baj, ha megbántasz így.
Azon nyomban el kell mondanom.
Azt, hogy szeretlek, azt, hogy szeretlek.
Ha nem jön el a reggel, nem számít,
álmatlan este, volt már így,
azon nyomban el kell mondanom.
Próbállak elérni.
Mostanság, is emlékeket, sikerült rólad nyernem,
egy sóhajtás, kis hezitálás, is kedves már nekem.
Örökké várlak téged, Végzet.
próbállak elérni, próbállak elérni.
Rendbe van, ha nem viszonzod is,
nem lesz baj, ha megbántasz így.
Azon nyomban el kell mondanom.
Azt, hogy szeretlek, azt, hogy szeretlek.
Ha nem jön el a reggel, nem számít,
álmatlan este, volt már így,
azon nyomban el kell mondanom.
Próbállak elérni.
Próbállak elérni, próbállak elérni.
Rendbe van, ha nem visszonzod is,
nem lesz baj, ha megbántasz így.
Azon nyomban el kell mondanom.
Azt, hogy szeretlek, azt, hogy szeretlek.
Ha nem jön el a reggel, nem számít,
álmatlan este, volt már így,
azon nyomban el kell mondanom.
Próbállak elérni.
Nem rég tették, testét, lelkét,
elmék csendjét, bevégezték.
Kinyílt az a ketrec, Végre már felkelhetsz.
Hát nézd meg kérlek, kifogyott a készlet,
közén éket vernek, ettől a méreg esz meg.
Lesd meg ahogy a harag serceg,
gyerek, ne nézzél már,
ha kivárod a percet,
leszek, neked Jekyl és Hyde.
Érzéketlen néma mizantróp,
égi szerenádként szólnak a riasztók.
Az őrök loholnak, forognak, robognak, tolongnak,
morognak elmémbe, motoznak, dobognak, kopogna.
Fogolynak vissza zárnának,
most nevessek vagy zokogjak?!
Hisz a kulcsa a zárkának, a valóvilágba átrángat.
Klausztrofóbia önmagamban, magamban fönnakadtam,
pár érzést fölkavartam, hol van anyád, hogy fölakasszam?!
Minden olyan kelletlen, a fura hangok a fejemben,
rendetlen lelketlen versekben,
ernyedten testembe engedtem.
A káosz,és a téboly, a valóságba szétszór.
Bennünk az élet, csak percenként száz dobbanás,
miközben a léted, egy örökös porhüvely koptatás.
így telnek az évek, és talán észre sem veszed,
hogy nem csak egy szerkezet, hanem a kvalitás.
A húson és csontokon, kívül van benned még valami más.
Ejj, én így gondolom, hisz több kell legyen ez az élet,
mint mikor a polcodon, az utolsó gyertyakanóc kiégett.
A porból vétetettünk, és hamuvá evolválódunk,
hogy mit miért tettünk, hogy miért vétkeztünk,
nincs amiért rágódjunk, hisz ha egy koporsóba záródunk,
testünkkel lentre, lelkünkkel a mennybe, vágyódunk.
És akár egy villanás, elmúlunk egy pillanat alatt,
ha elfog a zsibbadás, csak úgy vágod magad hanyatt.
Ebben nincs értelem, ez a kénytelen képtelen félelem,
De a lelkünk fényesen, ott ragyog, mert örök és végtelen.
Az összhang teljes és megzavarhatatlan,
bár bennünk a törtetés egy és hallhatatlan.
A boldogság egy folyam, ki akarja rohan,
és így sokan, csak körbe-körbe lötyögnek.
Nyoma sincs az örömnek, mindenki döcög.
Hisz a pokolnak nincs feneke, a zuhanás örök.
Minden perc kárba vész, mi nem jajveszékelés.
Létezés-észlelés? Tévedés.
Kérdezés-érvelés? Bégetés.
A téboly bennünk örök éjszaka.
a tömegből nem cseng ki a nép szava.
Feleslegessé vált a jellemtan,
csak az utálat már, minek lelke van.
így hát a magányba beleburkolózol,
és úgy adnak el, mint egy neves mosóport.
Üzemanyag vagy a nagy gépezetben,
Humán-Erő-forrás, Érted ezt te?!
A kultúránk nyugati, néplelkünk keleti,
Azt szolgálod, ki másnap a pénzt eléd leteszi.
Mindenki egyforma, de mindenki egyedi,
az ellentmondásokat mindenki benyeli,
Külföldi termékével, tömkelegével tömnek,
Márkás cuccokon csillognak a gyermekmunkás könnyek.
A társadalmunk beteg, s figyelmünk ellankadó,
arról, hogy a növekedés már nem fenntartható.