„Kísértet járja be Európát”
Felszántja mi ősi, e rút rónát.
„Szent Mihály útján suhant nesztelen”
Meg se nézi egy szem sem, egyszer sem.

„Szilaj hullámokat vet rémítő ereje”
Elmossa, minek ég még értéke, jelleme.
„Kétségbeesett világosság, eleven fáklya”
Aki érzi nem hallja, aki hallja nem látja.

„A semmi semmizik” esztelen,
„s halált hozó fű terem„csendesen.
Érvény < Érték < Haszon < Kupec Kalmár
Egy forintért anyám?! Hatért lazán!

Mit Tőzsdén nem mérünk azt nem hiszem.
Sorsok között találkozás sincsen.
Visszapereg a szamszára, átkozva
ama Erósz is visszatér Khaoszba.

Ugyan, ki halna már meg bármiért is?
Az élet Sztüx, égve, jajongva átkísértik
A létüresség az érdektelenség lápja,
Lelketek mély titok, vasra-vertek lánca

Lelketek mély titok, feneketlen, végtelen héj.
Nincs körforgás sem és nincs sosem vég.
Csak pillanatok emléke, pillanatok szeszélye.
Bennünk minden a zuhanás örökké tartó rejtélye.


 

I.
Góg és Demagóg fia vagyok én,
Hiába plakátolok ki minden falat
S mégsem ér el fényem, hisz halogén.
Szabad-e népnemzetinek lenni, e város alatt?

Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost,
ez a város megtagadta keresztény múltját.
Szegfűszegbe öltözött, kilopta maga alól az ősi vánkost,
és megrökönyödve, tébolyodva egymást nyúzzák.

II.
Ásotthalom kerítésén át jöttem én,
Fülembe a Daúlá Ál Iszlám Káma rivall.
Szabad-e Párizsba robbantanom,
Új időknek új vallásival?

Mi mind békés, doktorok és ügyészek,
lennénk. Nem nézünk ám hülyének.
Teret nem adnánk népünk dühének,
csak helyet kérnénk munkának és szülésnek.
 

III.
Fülembe forró 888-at öntsetek,
Legyek a régi, az új énekes noÁr,
Ne halljam kormányunk hazug szavait,
Tüntessünk együtt, gazul betelt a pohár.

Fiatalnak lenni itt nem perspektíva,
hol a hétköznapokat a korrupció alakítja,
Orbán felbökkedi, Áder aláírja,
Polt a fejét elfordítja, szabadságunk elpusztítva.

IV.
De amíg sírunk, rívunk, másra várva,
Évről évre száll új szárnyakon a dal.
S ha elátkozzuk százszor önmagunk,
Mégis ismétlődik, és senkit sem zavar.

Az országot mindenki elárulta paralel.
És miért? Mert élni csak kell!
Kinek fontosabb a karrier és pénz ígérete,
mint a haza becsülete.

Magát meztelennek érezte
a sziklaszirt széléről lerévedve.
Egy utolsó ígéret, feladat elvégezve.
Lelkiismerete kísértet gyanánt megmérgezte.
Hogy mehetett ily messzire?
Mikor romlott meg ennyire?
Egy fehér vászon, a vörös halál állarca.
Holdárnyékálom, pendülő idegszálon.

Régi szavak emlékén, emlékek legvégén,
holdfényben állva egy magányos lányka.
Ki végre hazaért.

Bírta míg harcolt, míg látta az okát.
Bírta míg dacolt, fogak tépték torkát.
Konok sorsa e partra mosta.
Felkérte egy tébolyult keringőre,
s a valóság megfertőzte.

Régi szavak emlékén, emlékek legvégén,
holdfényben állva, magára várva.
Belső hangok hibája, szellemek világa,
sutogta végig, vérig sértették, hiába.
Most is hozzá szóltak, azt tette amit mondtak.
Kővé dermedt szívén már nem hatol át a penge éle.
Hazaért végre.

A hulló eső szántja fel a tereket,
s én benne ázva hallgatom a cseppeket.
S míg száll a pernye, megnyílik az elme.
Búval és bánattal telve, úszom az áramlattal szembe.

Napról napra csak elévülök,
saját gondolataim súlya alatt megszédülök
a semmittevésben még teng-lengek,
elborult, eltéved álomvilágba szenvedek.

Mindent másképp nézek, másképp élek meg,
máshogy rakom össze a fejemben a képeket.
Vérvörös szabadság, nem a lehetőségeket pártolva,
csak renyhe, élettelen semmittevés zápora.

Hát kalandra fel, hisz álom az élet,
álmodok szépet, míg az álmomban élek.
Benne és nem neki, a lényeg rosszul lett dekódolva,
ez az elhaló tettvágy elszakított fonala.

Járod az üres, utcákat, tereket,
tedd be a fülest és ott leszek te veled,
nyikorognak a kereket, füstölnek és csikorognak,
esőcseppek kipp-kopp--kikopognak, a fedetlen fejeden,
Ez szabadság szerelem, te vagy az egyetlen,
A kietlen terepen, ez az amit kerestél,
lelked vágyódó peremén, magaddal kettecskén,
A fejed csak bólogat, az ütemre te meg én,
ne firtasd a sorokat, nincsen ok-okozat.
A magányba révedek, a semmibe lépkedek,
add át a két füled, mesélek én neked.
Reggelre, minden utca videóklippé alakul egyszerre,
ha átéled, a mámortól felpezsdül a véred,
ha rád nézek, nem látok már senkit,
Tesó, ez megrendít, a holdból egy szeletet,
ma este lenyesek, hisz én csak úgy lebegek.

Indulhat a séta, gyere te velem,
körbe járjunk még ma, mint a tű a lemezen,
Ez Bakelit séma, sercegünk az éteren,
nézd csak a szememet, chilleltünk eleget,
A zöldből vereset, ez füstbe ment terv,
rá ügyet teremt, ez éjjeli séta,
maradnék én ha, te is úgy akarod,
melletted haladok, emeld fel a karod.

Könnyeid arcodról leperegnek,
és az út porában megdermednek.
Halkan suttogod: –Elhagytál engem.
Pedig mi ketten, egy testben melyben,
egy szellem rezzen.
Csak mosolyogtál, majd elfutottál.
Ment, ment, ment, és nem fogta fel,
így nem hagyhatsz el, nem hagyhatsz el.
Ment, ment ment, át a város zajain,
Könnyeitől nem hallotta szavaim

Kapaszkodj belém feszesen, kedvesem.
ha az élet széttép.
Ez mereven eleven, hevesen szerelem.
Érezd a fényét, ne lássuk a végét.

A Wesselényi utcában jártam,
szemben megláttam, egyedül egy bárban.
Pohara fölé hajolt, önmagával dacolt.
Poharában almabor, tekintete felém araszol.
Félénken rám nézett, teljesen megigézett.
Lépteim hallgatta, ahogy közeledtem ballagva.
Majd rávágott az asztalra, szemében fénylett az alkohol.
-Hozzád tartozom, és te hozzám tartozol!
Könnyektől fuldokol, hisz bármennyit is harcolunk,
mi egymáshoz tartozunk.

Konokul és álszentül,
az éjjel árnya rámvetül.
Alattomosan alászálna
ködös rejtekéből a hold-pára.
Egy felhő lágyan hegedül,
s csak a szél kíséri egyedül.

De hirtelen, minden egy kaptafára húz,
Fa, Kandelláber, Garázstűz. Halogén-Blues.
Mámoros lázálmok ringatóznak a légben
elefántcsonttoronyszínű emlékek ködében.
Messze fut mi régi, lábnyoma elhamvad,
elszalad, ha érzi  csak vérzi mi megmarad.
Adósság a múltból, ez a valóságos Nyűtt-kor.
Vegzetében elragad.  Két kezében megmarad.
Elszelelt majd megjelent, megigézett egy ígéret.

Bennem a lélek, vágyálomba réved.
Bennem az évek, igen… Nem vitás.
Csak haladunk a semmin át.
Üresek az ének.

Elhagyott a nőm az este, meghivlak pár felesre.
Mig újjat keresve,
vágjuk partyba felesbe!

Az első már majdnem rá lett dumálva,
Vele volt a két bari, Mari és Huána.
A másik hazáig nem üldözhetett,
a klubba megitta a fürdővizet,
benne ázva a három dáma: Ica, Kati, Gina.
Hajnalban nem Taxi várta,
a Gubacsin csak a Karinthy ma.

Lecsókoltam a Múzsák rúzsát,
és meghúztam Évát – Ádám  híján.
meg egy tucat cédát, és az összes Kardashiant.
Mindig csak előlről csináld, hisz a végén úgy is kihasználnak,
Az esernyőm vége kiállt, miután feldugtam Rihannának.

Elhagyott a nőm tegnap este, igyunk megint felesbe.
A poroktól nem romlik a kedélyünk,
és megint csak egymással kefélünk.

Mi zúg? Mi súg? Mily lappangó szerenád,
mely házak faláról, fák harmatáról terjed át.
Csak jő, éji álmot sző az üldöző.
Terel és elnyel, felver az ősi nagyidő.
Hallod, oh hallod? Ráncos keze felém nyúl,
a fény elcsitul, sötétre virul a véres Úr.
Álmokon át kerget a tébolyult paranoia.
Bőröm alatt pókok, peték, legyek, arachnofóbia.
Hallod, nem hallod?! Oly mély álomba hív,
foszlányos zajok, suttogó hangok, beszippant, beszív.
Világába hivat, hajnali hidegben az őr,
megnyugvásba ringat, már szívemben a tőr.
 

Az erős törik, a gyenge hajlik.
Patakban csak kövek értik mi zajlik.
Nagyságban az aprólék, s kicsinyben a nagy.
Aki Bölcs, nem az úton jár, vele együtt halad.
Ami örök, számunkra értéktelen, akaratlan.
Ami elmúlik igaz és halhatatlan.
Az elérhetetlent vágyod,  megbecsült  becstelen.
Aki Bölcs, tudja milye nincs, és vár,
közelről s távolról múlót s kéretlent vizsgál.

Bennem a lélek, benned az élet,
nálam a készlet, nálad a mérleg,
a nyelve feléd mutat.

Bekötött szemmel, húzok most ujjat,
az égi rendszer, szemet hunyva kutat.
Vak vezet világtalant, ember.

Ha a kék kérdi, miért piros?!
Az én nem érti, miért tilos?!
A válasz biztos nem zöld.

Csirmolom mert érdes, a sarjú nem kényes,
a felhők közt Kékes, lassan elérjük a csúcsot.
A lebegés véges.

Szavaink szikrák, lángra lobban e száj.
A füst elszáll, de a gondolat megmarad,
minden más elhamvad.

Későre jár, a hold is alszik már.
Ében az éj, csillagok végtelen tengerén.
Elszállt a nyár, oly messze már.
De egy kis madár azt csiripelte,
de egy kis madár azt csiripelte,
két szemedbe leszek elveszve.

Későre jár, a fáradt holdfény  leszállt.
Elmúlt mi fáj, lelkünk vágyódó hajnalán.
Elszállt a báj, oly messze jár.
De egy kis madár azt csiripelte,
de egy kis madár azt csiripelte,
két kezedbe leszel elveszve.

Én várlak ezernyi éjjen át,
szívem viruló tavaszán.
Várlak, megannyi éjszakán.
Én, amíg csak kell és még…  még!
Várlak, hófödte hajnalon.
Látlak, felhők közt angyalom.
Eljössz-e? Úgy akarom,
mosolyod csillogjon arcodon.

És a táncunk, mire vágytunk,
meseszép ez az álomkép,
és csak játszunk, arra várunk,
mikor lelkünk szikrája összeér.
A táncunk, amit járunk,
ez a sápadt holdfény lelke.
Körbe és körbe, egymást ölelve,
megszűnik közbe minden örökre.

Elmúlt a tánc, feloldódtunk a zajos echo-ban.
Pár perc után, minden olyan, mintha nem is volna.
Elmúló látomás, percnyi áldomás.
De egy kis madár azt csiripelte,
a kismadarad azt csiripelte,
Látlak még majd ma este.

Késő van már, az idő leple elterül.
Eljött mi várt, csak a magány hangja egyedül.
Bolondos álomkép, elmúlt mi szép…
Egy őrült madár azt csiripelte,
A fekete holló azt csiripelte,
törött székláb felett így lengek.
 

Dimitri Shostakovich – Waltz No. 2 dallamára

Füsttől feketedő, felhőktől beárnyékolt bérházak.
Protagonista proletár polgárok mérgesen méláznak.
Büntető tüntető, fehérlő fejekre rátermetten rászámol,
mig tort ül a klérus, az átveréstől átpártol.

Balra a balga, sok sorstalan Soros-bérenc.
Jobbra a jogtalan, sok autista autokrata kéjenc.
Közbe középen, egyedül egymagunk, diaszpóra diadal.
Külföldre küldenek: –Gyere haza fiatal!
Aki itt maradt örjöngő örült és boldog bolond,
aki ugrott  az gyászoló gyáva és kósza kóbor.

Itt az idő, csendesen cselekedni vagy egyszerűen elengedni.