Verses vegyigyümi a hétköznapok csendes, rohanó pillanataiból kirakadva.
Egy pillanat tört része alatt,
meghasadnak benned a szavak,
elszáll a hű, dicső akarat.
És kietlen félelem, harag,
kétség, mi átjárja önmagad.
A kárhozat csendje rád szakad,
áttetszővé válnak a falak,
lélekben széttör egy torz alak.
A pillanat tört része alatt.
A kocsmában ülök.
Igen,
itt üdülök.
Lámpást iszunk hidegen,
már senki sem idegen.
Igen,
az este sosem hagy ridegen.
Szembe velem jó barárom,
egy körre még beajánlom,
Megfogntolja jó tanácsom,
végig megyünjk az Akácon.
Sötét éjfél, sötét üzenet.
Sötét szavak közt pilácsot keresek.
Egy szellő halkan felsír, lombok közt legbelül.
Én is sötétben sírok, egyedül.
Búcsút int az ég, elszáll a jövő bábja,
Elmúlik a tér, az idő, lelkem minden álma.
Éjfélt ütött a közeli harang, itt az óra.
Az álom csábít, de úgy sem térhetnék nyugovóra.
Feladtad, mit közösen álmodtunk estéken át,
Feladtál. Nem is tudom, hogy eszméljek rá.
Önös érdek miatt sutba dobtad, mi mindent jelentett,
és vele kútba dugtad, ki csak téged keresett.
Te vagy a fény, mi kietlen éjen utat mutat.
Mi pillantásodra mindig, rögvest újra gyullad,
Már csak emlékképek a falakon,
ahogy beköszönt a sivár tél egy őszi alkonyon.
Így múlik az idő, így múlik az életem
így halványul el, szomorún s kéretlen…
Az éteri térrel egy hullámon rezonál lényem,
a mát még nem értem, a sorsomat nem kérem.
Én nem! Hisz már nincs amire várnék,
hiszen nélküled? Oh… hogy is élhetnék másképp?
Elporlik a ráció, széllel táncol a messzeségbe.
S én csak rohanok utána, Istenem add, hogy ne legyen vége…
Mint szürke felhők közül előbújó szivárvány,
Mint betonrepedésből kifakadó kék virág tán.
Úgy lobbantál színre, a vöröslő ég alatt,
szívemben e kép maradt. Mikor megláttalak,
egyből beléd szerettem, szemem rajtad akadt.
Te voltál az az egyetlen,
a legkülönlegesebb, ki felnyitotta szemem,
Ahogy a csillagok beterítik az éjjeli égboltot,
a sötétségbe csalva pár parányi fénypontot.
Ne rejtsd el szomorúságod többé,
ragyogó mosolyod mögé.
Hisz összes csillaga az éjei égnek
fénylő takaróként terít majd be téged.
S a félelemmel teli reményed,
melybe hevesen kapaszkodik éned,
lesz a hullócsillagod vezére,
mely elvezet a napfelkeltébe.
Tán ha szomorú is vagyok ma,
te mosolyt csalsz az arcomra.
Melletted a szürke világ is megleli,
mitől színekkel s élettel lesz teli.
Ha velem töltesz napjaidból pár órát,
ölelő karjaidban újra felfedezem a csodát.
Mely örökké tartson hát!
Így bármikor füledbe súghatom: –Igen,
a te hangod volt, mely kitöltötte szívem.
Szavaid gyengéden borítják be testem,
s szorosan átkarolják lelkem.
Másra gondolni se, más nem kell, köszönöm,
mert te vagy az egyetlen kit akarok örökkön.
2016 Október 26.
Kacskaringó kavalkád, leperegnek a napok.
Némelyik oly avantgárd, más a reggelbe fagyott.
Egy csendes napon elérlek téged, elér majd éned.
Egy csendes napon meglátni véled, már kéred.
Izzanak a szavak, de lávaként ajkamra hűl.
Mélyen kergető akarat, várakozással egyesül.
Tetten ér a hajnali szellő, oly hűvösen lágy.
S bennem nem felejt ő, az el nem múló vágy.
Eltöltekezve bűvel, bájjal és kellemmel,
vagy tán egy kis fűvel, fával és szellemmel.
Mit is tesz a külcsíny, ha nem belülről fakad?
Ha úgy adod magad, ahogy másról rád szakad.
A hiba nem kívülről, bár tanult úton jő,
szép lassan el is bűvöl, míg beléd gátat sző.
Belülről fakad az, mi mindent meghatároz,
az elme, a pátosz átformálja magához.
Minden amit látni vélsz, csak ok s okozat,
csak a Faun mivel élsz, nem a szent gondolat.
Nincs mögötte Isten, hanem benne leledzik,
tán vonatkozás sincs, mindet elfelejtik.
Ha unatkozol jó vagyok,
máskor meg ennyi sem, semmi sem.
Repülnek a szótagok.
oh, már, már megint te? Menj innen!
Eltelnek a hónapok.
változott, ő tiszta! Jöjj vissza!
Majd miután jóllakott,
megint csak semmi sem, ennyi sem.
Szélcsendben a nagyvárosi pusztán,
képtelen képsorok keringőznek kurtán.
Csupán két fantazmagória áll még sután,
szertelen s semmitmondó szándék,
áll még s nyomban betoppan e romban.
E korban ekkor van, s azt hiszi önmaga didaktikus.
Lassan már ironikus, az ellentmondás gigantikus.
Paródiává vált, szépen szőtt frázisok,
üressé összeállt s önmagába roskadt e pár titok.
Vallás hit nélkül.
Politika, hol az ideológia elévül.
Szeretet, miből az empátia kiveszett.
Egy ilyen világban oktalan ki legyek?
Művészet, hol a katarzist felváltja a pénz,
Bűnrészes, ki céduládra írja mennyit is érsz.
Emberek friss ruhában, mindenük a kinézet,
s az alapján formálják, hogy más hogyan ítél meg.
Polgárpukkasztó e színészet, s robbansz te is a kertek alatt,
hogy oly világot élsz, hol példakép a szakállas női alak.
A kultúránk éjjel-nappal suta lett,
bár nem értem ugyan ezt, kinek ez az igazi Budapest?!
Komédiásokkal teli a köz, s ez alja közt ösztönöz.
De kösz, számomra e réteg nem közömbösít,
hol többen tudják ki Kordik Zsolt, mint Stephen King.
S ti, kik olvassátok, köztetek ki tudja,
hogy ki Bereményi Géza, Machiavelli vagy Yiruma?
Lassan elveszünk a képzeletben, mit kultúránk imitál.
Csak sodródunk a kéretlenben, s a kor asszimilál.
Fekete füst, mit sárkányként világba vetek,
a világ is beteg. Forró fejem nincs mivel hűtsd,
gomolygó kényszerképzet űz,
Magammal karöltve reszketek,
elmém s jellemem közt elveszek,
a bennem dúló harc nem ér véget,
szinte éget, s nap mint nap eleven elégek.
A megfelelés végett,
mit magammal szembe támasztok,
S mire kihatva egy élet,
hol nem vagyok tudtán mit választok.
A porcikámig áthatott,
mikor megint magam ellen mentem.
Nem tudok elszámolni avval mit tettem,
önnön ellenségem lettem.
Ez a folytonos vívodás,
mibe nem látom mi a helyes,
gondok előli eliszkolás,
lelkem nem találja mit keres.
Lassan teljesen szétszakadok,
darabokban minden gondolat,
sokszor nem azt választom mit akarok,
s nem látom, hogy lehetnék boldogabb.
Már csak menekülök, üldöz az elkerülhetetlen,
míg nem egyesülök, magammal egy testben,
szertefoszlik lelkem.
Inszomniás éjeken át csak erre vártam,
gyere ,kerengjünk tegnapból a mába.
Fogd meg a kezem, majd vezetlek
egy utolsó táncba, belefojtom, nem feledlek.
Pördülj és forogj, s az idő csak telik,
bécsizzünk Pesten késő reggelig,újra,
szélmalom tánc, mindig az fújja,
nem is bánt, ha végül nem kelünk útra.
Szeress, szenvedéllyel s ártatlanul,
Keress újra, az idő vasfoga se bánja,
Feledj, tisztelettel s bántatlanul.
hisz a szeretetnek nincsen ára.
Pördülj és forogj, s az idő csak telik.
Szeress, keress, feledj reggelig.
Érezd, csak érezd jól magad,
más már úgy sem maradt.
Ágyat bont a hajnal egy pillanat alatt,
s közös táncukból csak egy emlék maradt.
Elillan a zene egy sápadt hajnalon,
s könny csillan fel bágyadt arcomon.
Húzd rá cigány, megittad az árát,
megcsomózod a kákát, elfogynak a számlák.
A múltbéli ábránd, ne hagyd hogy közel férkőzzön.
Szívedben a szálkák, míg lábadnál vérzözőn.
Húzd rá cigány, ne gondolj a gondolj,
az elmúló napokkal, a keserű dalokkal.
Hát elém aki kívánja, ki velem együtt kiáltja,
Forduljon még egyszer, meg a csillagok világa.
Tele kicsorduló kedvel, a rideg kupába,
tölts még egyet, s gyere utána.
Szíved töltsd meg hittel, lesz még jobban is,
álmaidat hidd el, egy se lesz hamis.
Pezsegjen vadul, velem véred lángja,
lelkünk elszabadul, holnapból a mába.
Hisz vak csillag, ez a nyomorult föld,
s új napra pirkad, ha egyszer lehiggad.
Gyere velem s hunyjuk le a szemünk,
képzeljük el, újra gyerekek lettünk.
Játszunk sárkányt és hercegnőt, királyfit,
játsszuk, hogy a paplanból nincs ami kilátszik.
Mocsárt és várat, ahogy madarak szállnak,
Múltat és jövőt, számoljunk még felhőt.
Engedjük el magunkat, hol emlékek lapulnak,
poros képek közül újra kiszabadulnak.
Néha… csak úgy engedjük el magunk,
hisz ezek voltunk, s örökké ezek vagyunk.
Hazafelé a megszokott úton,
szavaink pendülnek egy húron,
s az esőtől frissen mosott utcán,
baktatunk közös álmaink után.
Összehangolódnak lassan lépteink,
s a szellő kellemes illatot köröttünk szétterít.
A kezembe igazítom törékeny kezedet,
s fedetlen felhők felé felsiklik e fejezet.
Az ég számtalan csillaga közt üzenik,
Egy szerelem születik.
Mely átszel évszakot s érát,
ezernyi holnap vár még ránk,
Egy közös álom szemünk előtt lebeg.
Nem tudom mit tegyek, nélküled elveszek.
De e két álom soha sem egyezhet.
Ha nagyon fülelek még most is hallom,
ahogy narancsszínre festi a várost a hangod.
Nem tudom mit tegyek, nélküled elveszek.
Ha átadom magam, s felemészt a magányom,
biztos ki fogsz nevetni, már előre azt látom.
Megőrzöm az éveket, nem halványulnak el soha
mik örökké fénylenek, számomra nem lesz mostoha.
Ugyanúgy két naiv gyerekként bolyongunk,
s ugyanazok maradtunk, akik mindig is voltunk.
Átfutván ezernyi évszakot,
látván megannyi holnapot,
választván megannyi álom közül,
mi tán lelkünkben üdvözül,
Az ég számtalan csillaga közt üzenik,
Egy szerelem születik.
Mely átszel évszakot s érát,
ezernyi holnap vár még ránk,
Egy közös álom szemünk előtt lebeg.
Nem tudom mit tegyek, nélküled elveszek.
De e két álom soha sem egyezhet.
A lepel lehull, alatta egy másik
ès megint egy új, ami megbúj ès ámit.
A vègtelenbe torkollóvá válik
az èter csendje, maga a nem lèt rendje.
A szoba lelke is az üres semmi,
emberi elme így tud önmaga lenni.
Nincs belül már mag, csak a vègtelen hèj,
örökkön áthat a belső isteni tèr.
Hát magad Uram, ha szolgád már nincsen!
Tobzodó utam lett az egyetlen ingem,
mi eltakar mèg mèly szemeid elöl.
Hisz benned is èg, ami nap mint nap megöl.
Egy magányos csillag az ég tetejének peremén,
könnyét hullajtja a világra az éjszaka elején.
Csurran és cseppen, nem apad az égi patak,
hisz magányában elvesztette lényét, magad.
Párja már nem akad, lehullott az éji boltozat.
Keresi, kutatja, de nem leli az okokat.
Egy szomorú napon lehullott nevetve,
kivel egymásból, egymásért lettek teremtve.
Kinek fénye beragyogta élete egészét,
kinek a sajátja elé helyezte létét.
Mellette fénylett, most sötét űr tátong,
így lett az élet, üres, mire szavakat se lel.
Mi a változás? Ez csak eltorzult látomás
hisz, ha felkapcsolom a lámpát minden olyan más.
Ez a ráció? Fölé maréknyi illusztráció tornyosul,
hisz valóvá válik, ha rá áhított motiváció borul.
Mi a véleményed? Érdekel az echóba süllyedt elme.
Vajon éled éned, vagy a globalizációba lett temetve?
Integrált imperialista massza hullámok közt dekódolva.
Ráerőltetik-e vagy tényleg akarja? A részletekbe beolvadva,
ez séma reprezentatíva, egyoldalú perspektíva.
Minden véleményt elfogadunk,
ha nem ütközik a normával,
Szinonimákon elborzadunk,
farkasszemet nézünk egy szótárral.
Ez szópárbaj, mi csak a lényeget nem tükrözi,
hogy szabad vagy szabados? Itt a vélemény megütközik.
Oh, vajon hallanak?
E monoton tömeg nem követ.
Ez oly lagymatag,
mintha politikai vitára hívnék ki egy nagykövet.
Miközben interface lett az Éjjel-Nappal „dáridó"
Énekli nekünk az edukáció, hogy jó a sok náció.
Erről trillázni jó, eldúdolok egy strófát,
mi talán nem jó rád, de így átérzed az ódát.
harmonikus hajlamok, közt tudatlan ballagok.
Szimfóniájától elandalgok, s úgy éneklem, hogy hallgatok.
Oh a balga sok, a kis farkasok, nézi s sehogy sem érti,
hogyan állnak össze a dallamok, s lesz a tabuból crazy.
El nem éri, ki nyitott fül s nyitott szem,
ki éjjelente krimót ül s valamit kiolt benn.
Ezernyi e kérdés, választ adjatok!
Eme ötlet is tán félkész, ha belőle nem arattok.
A betűk a fejedbe kiszorítanak alapvető képzeteket,
s a jövődet keresvén elszalasztod a végzetedet.
Van mi csak pulzár, manipulál kéretlen,
s egy új hullám a köztudat útján, képzetlen
elér engem a végtelen véletlen.
Majd újra kezdi útját a szabályozott éterben.
Meg soha sem érthettem.
Zöldé válik a táj, zöldé válik mi fáj.
Zöldell ekképp, a hegy s a rét,
zöld szemedbe révednék még.
Állok s várok, magamba alá szállok,
várok s állok, órákat haránt vágok.
Oly messze mi bárhol, perceket léptekbe számol.
Oly messze mi rám szól , szó szeletek élednek távol.
Révedve részegen regresszív átkarol,
reszketőn remegő részem hozzácsatol.
Tetemre hívom belső énem lényét,
tetteket szító szólamok szilárd képét.
Válassz… fényes tisztás, vagy köd,
mely eláraszt minden gondolatom közt.
S bennük létezel, míg kérdezel,
míg esténként elmék síkján éledsz fel.
beborít a kusza, semmit szító kavalkád,
ellep megint újra, hisz bizonytalanságból faragták.
A válasz zöld, rikít, virít, mint egy érzés,
elhall a légzés, ha újra szeget ver egy kérdés.
Kereslek, szeretlek, vezeklek, ezek mit is jelentnek?
Ami múlik nem késik
az idő homályába, beérik,
Elporlik, lassan a végzetébe
szétmállik, Isten két kezében.
Elmerül a tudattalan, mélyén
elmék pernyés peremének szélén.
Jobb később, mint soha, s bólogat
fejekben, szeget elferdít e gondolat.
Vajon többek leszünk? Vagy megkurdít,
ha egy kósza gondolat, mint élet, elmúlik.
Hasznos-e vagy hasztalan? Kellő vagy kelletlen?
Jobb rejtekébe zárva, vagy tán végleg eleresszem?!
Rákérdezzek-e vagy se? Nem merek…
Hisz mindenért furcsán néznek engemet.
Münchenbe beköszönt a tél.
Tavaszi fák lombjára hullt,
és bágyadt latyakká alélt,
amit a szél szemembe fújt,
a Theresien strassén át,
Egyetemmel egyetembe.
Reá hófehér fátylat ránt,
s beburkozik szerelembe.
Cseresznyevirág-szirmokkal
elvegyül a hó a szélben,
és bánatos kis indokkal
válnak lelkemmé a télben.
Bolond idők bús tréfája,
messzeföldön nem vagy velem.
Idegen nap árnyékába
ennyit zeng méla hangszerem
Napom és holdam
narancsszínben játszott,
mikor csak magam voltam
lelkem kalandra vágyott.
Éji múzsától búg szavam
az ég csillagjai között
s porba hulltam untalan
ragyogó sötétség mögött.
Hullámzó viharok tarkították utam,
ugyan néha lebotlottam róla,
ugyan…
Álmaim kiéltem szóban.
Árnyékomra lágy fasor
léptenként éltet vet
s hőbörögve dalol
egy elfeledett életnek.
Aprószentek hárfáján pendül,
felzendül halkan, mímesen,
szavak sokasága közt egyedül
a vágy, hogy újra itt legyen.
Színpompás szürke neonfény
a megfakult szivárvány tengerén,
ismétlődve egyenetlen metódként
zuhan az óceán fenekén.
Villódzó kéjes massza
pulzáló vibráción nyargal,
megtévelyedve a falat kaparva
beburkolózik hanttal.
Napkeleti ősi ármány,
eltorlaszolt vakablakok.
Nyugati szavakban a sátán
némán mattot adott.
Intelem az ihleten,
ingerlem ma tisztesen.
Itt legyen, ha nincs nekem,
minden lenn a szintemen.
Ingyen kell, ha tisztelem,
kit veszen az inverzem.
Az ösztönök hajtanak, ugyanúgy megvannak
nekünk is, mint egy állatnak,
de ne add át magad, legtöbbször csak ártanak.
Fáradt vagy, minden hétköznap kikészít,
áltatnak, a vágyak a rejtett álmokat kinézik.
Ilyen az élet, napról napra lepereg,
szürke szellemek közt fásult emberek.
Telnek a hetek s észre se veszed,
hogy szürkül benned a lelkedből egy szelet.
Eszeveszett ez a monotonitás,
egyedi entitás ez a monologizálás.
Nem vitás, hogy kusza gondolatoktól hajtva,
elveszett zavarba , csak suttogsz a zajba.
Maga hallja? Megint a vízhangnak fütyülök.
A blokkok közt üdülök, míg végleg kiürülök.
Az élet szörnyű, ezt mondani könnyű.
Az álmok, nem szállnak maguktól szembe az árnak.
Egy bárban a vágyam egy zárlatos káprázat.
Létem, hogyan váltam semmivé másnak másnap.
Bánat, mi felemészt, aggodalom lepetéz,
az egész csak bemesélt, lelki menedék.
Ne felejtsd el, a nevetés az igazi fedezék.
Ha a lelked végleg lerobban,
Szíved a fájdalomtól összeroppan.
Akaraterőd végleg lerokkan,
s mikorra nem várnád, a szerencse betoppan.
Nagy álmok a végtelen sztyeppén,
befoltozatlan lyukak a társadalom rendjén.
Ez az enyém, ezt vallom, ez vagyok,
s csak hallgatok renyhén, míg tovább agyalok.
Táncra kél a szél eme tejfeles hajnalban,
hozzám oly simogatva ér, hűvösen s hangtalan.
Kacsák reggeli nászéneke köszönt rám a tóparton,
míg ballagok az ismeretlenbe kedvem reá lógatom.
A város ébred. Magányosan pár céltudatlan alak,
a lámpafénybe éled a felkelő nap alatt.
Villamos süvít át eme idilli pillanatba'
Leszállnak, felszállnak. S van ki szitkozódik itt maradva.
Mily békés e látkép! Hétköznapi, mégis megismételhetetlen,
s egy ismerős árnyék szótlan mellém lebben.
Nem néz reám, csak bámul csendesen,
némán mellettem,
e pillanatba rekedtem.
Pusztába kiáltó szó, elhal a messzeségbe,
a távolság szeletkéje, egyesek s nullák eredménye,
sorsunk iróniájának keserédes leleménye.
Merre jársz?! Nem is tudom, szeretnél-e…
Oly közel vagy hozzám, s mégis távol,
lassan érzem most már, nincs ami gátol.
Fejjel nekirontok a nagy világnak,
képzek megint okot a fars hibáknak.
Hol lehetsz?! Miért nem zeng felém éneked?
Hisz érted éledek, követve képzelt éjeket.
Fenyveserdők aljában, vagy a nagyváros zajában?
Villamoson, mit átméláztam, kolozsvári kávéházban?!
Gyere, most már kimondani nem félek.
Hadd legyek még egy ölelésre a vendéged.
Zúg a város, oly látványos.
Zúg a város, tán talányos.
Zúgolódunk Kelentől Zuglóig.
Rohanj! Le ne maradj,
az ajtó sosem csukódik.
Zúg a villamos végig a Körúton,
körbe a városon, égig a paszulyon.
Vár az ember, akkor is ha nem kell.
A megállóból körbenézve, nem is veszi észre.
Jő a varázs, az izzó lelkekben vibráló parázs.
Eljő az eljövendő, utat törő, zörgő képzetlen jövő.
Elképzeled, miként csikorogva a gépezet,
a síneken felsikítva közli, hogy megérkezett.
Zúg a város, oly látványos.
Zúg a város, tán talányos.
Zúgolódunk Kelentől Zuglóig.
Rohanj! Le ne maradj,
az ajtó sosem csukódik.
Pörög az élet, e látképet éled,
s érzed, eljő érted a vándor lélek.
Suhan a szellő, a semmirekellő
metaforák szárnyát üt lyukat, a fültépő huzat.
Az átszállás másé lesz,
lelassít az ABS,
mely kéretlen kertek alatt
gyúródik, lök, rúg, harap.
Zúg a város, oly látványos.
Zúg a város, tán talányos.
Zúgolódunk Kelentől Zuglóig.
Rohanj! Le ne maradj,
az ajtó sosem csukódik.
Leszállás! Ordít a kalauz,
rosszalló pillantás téged es hazahúz.
Pedig lábra, még nem álltál járva,
Tied a pálya, az ajtó előtted sincs zárva.
Csepereg…
A föld sír, s utálják az emberek.
Nem ősi, mély empátiától,
egy halogén, elfajzott reklám hibától,
hanem az üvöltés!
Mely tőled messze elsuhan.
Talpad alatti dübörgés,
mellyedre vissza nem ver szíved, ezuttan.
Zúg a város, oly látványos.
Zúg a város, tán talányos.
Zúgolódunk Kelentől Zuglóig.
Rohanj! Le ne maradj,
az ajtó sosem csukódik.
A világnak már minden-mindegy úgy s mint,
Elhatározá ezen magát Putin.
S közben kiábrándulván olvásná Puskin-t,
megélné e dús kínt.