Versek, fordítások és dalszövegek Király ˝Laki˝ Dávid tollából.
Eddig még nem tudtam, hogy mire is vágytam,
de keresztezte utam, kit álmokban láttam.
A kételyek félhomályos ösvényén jártam,
de megláttam a fényt, amikor rád találtam .
Eddig pocsolyákba lépkedtem, s cseppekkel játszottam,
és nem is értettem, mert régen én is más voltam.
pocsolyákba lépkedtem, magányosan, szótlan,
és csak a közeledben éreztem, hogy veled tenger voltam.
A sok kavargó érzés, most tetté válik,
ahogy sok gondolat szavakká szublimál a számig.
Te vagy az egyetlen, ki annyira megfogott,
hogy felizzítottad kéretlen, mit más rég eloltott.
Néha egy kis időre van szükségünk,
hogy teljesen felfogjuk és megértsük,
és kicsit magunkba kell nézni,
hogy készek vagyunk-e az útra lépni.
Hogy lángra lobbanjon elég egy szikrányi löket,
lehet túl sokat követelek magamtól, s tőled…
Miért nem vetted észre még?!
Számomra te vagy a fény!
Eddig vágytam, vártam, céltalanul feledtem,
míg benned megtaláltam, amit nem is kerestem.
Mikor ölelésedbe fonsz, az idő örökkön befagy.
Mikor önfeledt nevetsz, olyan gyönyörű vagy!
a szemed fénylik, csak úgy ragyog!
Melletted úgy érzem teljes vagyok.
Oh, látom a fényt.
Dobban a szikra, ébred a város.
A titok nyitja még renyhén álmos.
Na már most, simogat a hajnali napsugár,
talányos, tán eképpen szalutál.
Erkélyemmel átellenben felzúg a nyomda,
így dübörög reggelente a sajtó ipari oldala.
Mögötte a síneken tehervagon zakatol,
sípja a város zajai közt egyedin átkarattyol.
Betonszürke panelek mintái a horizonton,
fekete kávé mellett füstölök a komfortos origómon.
A szivarom elhamvad, a mondandóm is elakad.
A füst elszáll, de a gondolat megmarad.
Elmémben fennmarad.
Sötét az éjszaka, a hajnal még most várhat,
Alattomosan száll alá a ködös hold párlat.
Lágy zene szól, valami csendes blues,
Egyedül a rengetegben fel is út, le is út…
Mámoros lázálmok ringatóznak a légben,
Mi most vágy, az valóság volt régen,
Messze fut a boldogság, de lábnyoma megmarad,
Lelkünk olcsó szólamán minden hang elhamvad.
Nem tudom ki vagyok, nem tudom mi vagyok,
Élő, buzgó s létvidám , vagy por mi rég halott.
Egy régi pillanat egy új kort alkot,
s a végtelen éjben felcsengenek a hangok.
Egy öreg idegen penget egy balladát.
Melódiái felkavarják az őszi est avarját.
Keservesen sír a keze alatti lanton a húr is,
Mindennek vége már… így is, úgy is.
De belső valóm peremének vibráló legszélén,
Fellobban a láng a nóta legvégén.
„Játsszad azt, hogy szép az élet, nincsen bánatom,
Az égre festett délibábot már nem siratom”
Előkúszik egy régi emlék, ez tarja bennem a lelket
Egy szép emlék, ami minden álmomban kerget,
Egy hihetetlen dolog, mi a múltból adósság,
Sokszor nem is tudom hogy képzelet vagy valóság.
Egy mámorító kány, ki hirtelen megjelent,
Anno mellette a bú s baj, mind elszelelt,
Boldogságtól ittas kék szeme maga az igézet,
Csak haladtunk a semmin át, te gyönyörű ígéret.
„Edgar Allen Poe – Children of the Night” fordítása
Gyere kis gyermek,
elviszlek benned,
A varázslat mezejére,
gyere kis gyermek,
majd játszom veled,
Itt az árnyaim kertjébe'
Kövess kis gyermek,
Erre van az út,
Fájdalmon és bánaton át.
Ne sírj kis gyermek,
Ez az élet út,
Gyilkos gyönyör járja át.
Csitt édes gyermek,
Ez lesz az útja,
Fárasztó hazug életnek.
Pihenj kis gyermek,
Induljunk újra,
A csendbe és nyugalomba.
Gyere kis gyermek,
elviszlek benned,
A varázslat mezejére,
gyere kis gyermek,
majd játszom veled,
Itt az árnyaim kertjébe'
Bent is olyan üres, mint kint most már te néki,
A süket sem hallja a csendet, csak belülről emészti.
Zengő érzésünk négy fal közt rezgésit cseréli,
De derengél! Néhány régi gondolat között,
Míg emlékek szürke szelleme száll a szivar füst felhők fölött.
Eme status quo változik, de az érzés mindig örök,
Gondolataimba néha még sok közös emlék pörög.
Tiszta, remegő hangod halk búcsút mondva,
Elhagyja életem, és egy végső pillantást lopva,
Keresztül döfi szívemet s meghalni hagy.
Ujra elernyeszt, ledermeszt, mint télen a fagy.
Remélem hamarosan felébredek ebből a mámoros ivászatból.
Vegyített ez a lelkifröccs, mint egy szarul játszott gitár akkord.
Amikor majd vissza jönnél, tudd, nem várnak kitárt ajtók.
Csend
körülvesz, szinte éget,
elhomályosít téged,
mely mélyen merengő mese alatt,
csak van s hallgat.
Álom
mely lassan szárnyra kél,
a képzelet végtelen kék egén.
fityiszt mutat minden gondnak,
míg a reggellel el nem jön a holnap.
Félelem
Csak futok, újból és újból,
menekülök a mögöttem maradt múltból.
Próbálom magamtól ellökni,
próbálok megszökni.
Flört
Neked nem jutott,
lassan már nem unod?
Bár bravúrosan bambul bambán őkelme,
de ez nem jön be.
Szerelem
Magából oly édesen ontja,
Vad virágos réteken át ezernyi csókja,
mely szádra sziromként szerelmesen száll,
és boldoggá tesz.
Fájdalom
Mint ezernyi kés a hátadban,
mint a tegnap emléke a másnapban.
Mint hamuvá vált mostoha életek sora,
nem is fáj, ha nem nézek oda.
Felejtés
Homokként száll a szélben,
szétmállik Isten két kezében.
mit feledni kell, feledem ezúton,
a casus bellit, már nem tudom
Élet
Értelme van néki?
Hisz mindenki ezt kérdi.
Kéretlen kérdések kusza kiáltása,
melyekre válasz nincsen
Épp hazafelé vet a sorsunk,
vörös bortól kékes az ajkunk.
Másképp látom, arcára fátyolos tónus terül,
ahogy a város lassan elcsendesül.
Egy pillanatra megállunk a sarkon,
gyönyörködtet a májusi alkony.
Az ég alja lassan már pirkad,
aludni kéne, de a torkom még tikkad.
Igyunk még! Valahogy ez a nap is eltelik.
Igyunk még, megint holnap reggelig.
Füstös matróz kocsma, mi befogadó képes,
agyunk tompa, ízlésünk nem kényes.
Felteszek egy régi, fekete lemezt.
Táncoljunk a holdfénynél! Tudom, szereted ezt.
Tudom, ez felperzsel, szikrára lobbasztja lelkedet,
közeledj nyugodtan, tudod, úgy is engedek.
Gyere, hajolj közelebb, nyújtok neked támaszt,
ha már a bor s az élet ennyire lefáraszt.
De vörösen szikrázó haja keringőre hív a szélben,
hogy hajnalig tangózzunk a sápadt holdfényben.
Egy el nem múló emlék, egy pillanat a végtelen,
egy pillanat az életem, ahogy beléd estem hirtelen.
A hajnali szellő már kellemesen lehűlt,
amint kettőnk lénye egy ölelésben csendesült.
Eltelnek az évek, szállnak az emlékképek,
Naponta szürkül e félholt lélek, eképp élek.
Naponta félek, hogy elvesztem aki voltam,
Még érzem amitől régebb, életvidáman szóltam.
Még pörögnék néha, még élnék mint egy dzsentri,
Ha nem volnék léha, tudnám valamire vinni.
Szeretném azt hinni, hogy még őszinte a mosolyom.
Szeretném azt hinni… de ma már csak le kopogom.
Füstös matróz kocsmák, elhanvadt cigaretta végek,
Langyos sörök, bárpultokon leélt élet.
Az érzés örök, az élmény mindig bennem marad,
A lelkesedés, elhullt az életemből egy darab.
Olcsó parfümök, még olcsóbb lányok,
Nyikorgó ágyak, s a messzeségbe vágyok.
Elpazarolt élet, elkopott lélek,
Ezek nem álomképek, csak a tények.
Hozzá szoktam már, magamat nem áltatom,
Minden nap alkoholba fojtom bánatom.
Napról napra élek, nincs se jövőm, se jelenem.
Nem is kell már, semmi se nekem.
Kertel a holdfény, sápadt a város,
még álmos, magányos, felhő dunyhába bújt.
szaladni kéne, de valami utánam nyúlt,
Elkap és megragad, lelkemben megdagad. Bennmarad,
hiába futottál,
ma megint eszembe jutottál.
Borongós reggel, zápor és zivatar,
kopogtat, s ver, nem tudja mit akar.
napfényes reggelen, ében fekhelyen kitakar,
álomba ugrott, bár
ma megint eszembe jutottál.
Nagyvilági életforma, mintha a részed volna,
magányos éberkóma, mikor csak magaddal vagy egyedül.
Kiteljesedni képes volna, de múltja végett elgyengül.
Ma megint eszembe jutottál.
Szürke szőrű szellemek sziluettje száll a szivarfüst felhők fölött,
így válunk unottá, néma emlékek között.
Ma megint eszembe jutottál
Emléked el elhamvad, felszáradt a könnycsepp az útról már, most utoljá…
Ma megint eszembe jutottál.
Most is eszembe jutottál.
Jegesen süt reám a februári alkony,
Fröccsöző cimborám a városra tekintő balkon.
Ráz a hideg, csíp a cigaretta füst,
Forró aggályaim pár száraz frázissal hűtsd.
Nem tudom olvassa, vagy épp hallja,
Hogyan vetül rám a fehér, téli ég hantja.
Nézem a holdat. Talán te is épp nézed.
És e-képp egybeolvad, két idegen lélek.
Kicsiny vagyok, de szívem nagy álmokért dobog,
Nem vagyok rossz, csak rossz döntéseket hozok.
Belefáradtam érted, és mindig másért csak tenni,
Tündöklő szépséged mellett, emlékeidben árnyéknak lenni.
Félek.. tán dolgom jobbra már sosem fordulna,
Elszállt a remény, elfordult Isten, elhagyott Fortuna.
Csak könnyekben ázó kedves, mint múzsa maradt.
Szűkülnek a szobák, rám omlanak a falak.
Letört letargikus kedvem színed se lombozzná fel,
Leláncolt szívem lakatját csak a te szavad oldozzná el.
Várok rád, vagy csak vártam? Át ezernyi éjjelen…
De búcsút intek helyetted magamtól: – ég velem!
Éberen az értelem, de részegen azt képzelem,
Egy élettelen éjjelen, hogy reggel melletted ébredem,
De nem… Villódzó emléked játszik velem.
Meghalok, feltámadok majd elvesztem az eszem.
Jegesen süt rám a februári alkony,
Elvesztem sorsomban, lassan leteszem kardom.
Utoljára kiáltok, mit bánom ki hallja meg:
Ez meg volt írva, bassza meg!
Nem hiszek a véletlenben,
Párhuzamos életünk fonala összefut a végtelenben.
Én feledném a múltamat, feledném a perceket,
Feledném az éveket, de feledni már nem lehet.
A rózsaszín fellegek ködös félhomályban szenvedek,
Folyton csak tervezek, s az álmaiban elveszek.
Minden hang, minden szó, minden mondat megérint,
Minden frázissal átitatott gondolatom egy tévhit.
Ő szeretni szeretne, de szeretni még fél.
Míg haza nem ér, kíséri útján a keleti szél.
A boldogság a kottája, hogy újra játsszon arra vár ma,
Egy régi szólam a nótája, öreg csontok kaptafája.
Beleborzong, olyan hévvel játssza : szeret!
Én nem hallgatni akarlak, hanem együtt játszani veled.
Merüljünk el a dallamban, érzéssel és csak halkan,
Ne tudja meg senki más, mennyire szép is ez a látomás.
Egyes-ketten a világba, legyeskedve kalimpálva,
Mosolyunk égbe kiáltva, a távolság próbáját kiállta.
Hazudtunk már eleget, számoltuk a perceket,
Eldobom minden tervemet, csak hadd legyek teveled
Ködös hajnal, koszos sárga utca fények,
Kopogó eső, az otthonból kitérek.
Unott arcok, megfáradt lelkek,
Élőholt vágyak, kik munkába mennek.
Én is egy vagyok a tömegből,
Halk, inzomniás szövetkör.
A magasztos célok nap mint nap felspanolnak.
Az álmok megfertőznek, nem érezzük valósnak,
Hajtunk mint egy gép, mindenki ezt fújja,
Mégis gondolkodás nélkül indul útra.
Pátosszal átitatott, ígéretekkel megfertőzött,
Indul a hajnal, a nappal elközdődött.
Itt nincsenek „miért”-ek, a túlélésnek nincs kérdése,
Hanem, hogy mikor, s hogyan lesz minden megélve.
Ott állt egyedül, magányosan, magát meztelennek érezve,
Egy újabb ígéretet betartva, mivel magát is megmérgezte.
Hogy változzanak? Őket rá nem veheti…
így minden erejével tűr, csak ezt teheti.
A kérdés súlya a vállát nyomja, hogy mehettek ily messzire?
Hogy romolhatott meg ennyire?
Egy rongyos fehér vászon, kifeszítve egy hideg este,
a hold árnyékától lett sötétre befestve.
Emlékül a régi szavakért:
A világ peremén állva,
Magányba bebugyolálva,
a legmagányosabb lányka,
ki végre úgy érzi hazaért…
Bátran harcolt, amíg erejéből bírta,
Fogak tépték torkát, míg magát meg nem adta.
Elvitte a lányt, egy tébolyult keringőre,
ez a fájdalmas világ, mi végül megfertőzte.
A világ peremén állva,
Magányba bebugyolálva,
a legmagányosabb lányka,
ki végre úgy érzi hazaért.
Ő csak azt tette amit mondtak,
A halál szélén voltak,
Kővé dermedt szívén többé,nem hatol át a penge éle.
Mert hazaért végre.
Gyermekként mindig azt követtem,
mit más józan ésszel fel nem érhet:
A fejemben szikrázó kincses térképet.
Kérlek vezess, ahová áhítozom,
az ígéretek földjére!
Hogy álmom igaz legyen végre.
Hogy vágyakozva nézhessek a fakó égre,
hogy örökké hihessek ebbe.
Tán akkor nem veszek el a szürke ismeretlenbe.
Unalmasan telnek…
A hosszú percek és hetek.
Jelenleg…
Az idő pillanatonként megfagy.
De majd,
hátrahagyok mindent egy nap!
Az idő sodrásával lebegek,
átadom magam a hullámzó tengernek.
Követem az álmaim, mik lelkembe égtek:
A fejemben lévő kincses térképet!
Majd, ha a föld fordul egyet velünk,
és a nagy világ áldozatai leszünk.
Álmunk édes tudatlanságba vegyül.
Vigyél magaddal, hogy sose feledkezzünk!
Vigyél magaddal, vigyél el!
Adjuk át magunkat a hullámzó tengernek!
Akkor talán az emlékeink nem fakulnak meg,
és nem felejtjük el a fejünkben lévő kincses térképet…
A korosztályom, az a romkocsmában merengő,
Ki szeretne kitörni, a szürke hétköznapi szerepből.
Ki keresi a helyét, ebben a változó világban,
Interneten, klubokban, drogokban vagy piában..
Kapaszkodik abba, miért sose nyúlhat.
Keresi a kalandot, az utat, és valami újat.
Kipróbálja magát, új városokban, szerepben,
Pesten, Pécsett, Győrben, vagy Szegeden.
Mindig új célokba, új esélybe menekül,
És vágyakozva ébred, mikor álomba szenderül.
Mostanság engem is beszippantott a kibertér,
Tán a lustaság, unalom, vagy a magány tett ilyenné.
Egy monitor előtt próbálom valóra váltani az álmokat,
Míg napról napra, csak zabálom a byte-okat.
Interjúk, podcastek, mind olyan hatás-vadász,
De már belőve a stream, indulhat az adás.
Lüke holmi vagyok, vágyok,
holmi ülü vágyaira. Hol mi
és mindenki magától, tőlem, lehet
akárhol, mién a fűszerep.
A lustaságot magamba engedem,
a tunyaságom-mal a kanapét belepem.
Lüke holmi vagyok, leszek,
nem élik át amott ezek,
hogy mindenre teszek, itt erre,
a kis ingerre, tunyaságos szintemre.
Mert ugyan álmos, újra már most,
a lustaság határán eme vámos.
Lüke holmi vagyok, neked,
veled, a semmibe evezek, lehet,
a tudatlanságunk bölcsészete
a fura barátunk költészete,
kitől erre száll a pernye,
s lüke holmi őkelme evéget renyhe.
Lobban a láng, felreppen a füst.
A kosza gondolatokat nincs hová űzd.
Dobban a szív, érzi a traumát,
lerombolták a bizalom ősi kő kapuját.
A tükörben érezni valami mást vélek,
Bámulom síró arcát, míg valaki mást nézek.
Egy könnycsepp halkan pisszen a parázson,
A felismert igazság, okozta lelki halálom.
Azt hittem a sok barátom, a választott családom,
de somfordálva, lassan köddé mállt az álom.
Suttogva oson az éjjeli ária:
„A barátság szent, a barátság mágia."
Gondolatok kusza vonalán, eltéved a lélek,
a sok „tény” közt, elveszett a lényeg.
A körülmény értéktelen, sőt lényegtelen,
nem tudom kimondani, kérlek, érezd velem:
Egy halom törött érzelem, átértékelt emlék,
Megfásult frázisok, mind megkérőjelezetté tették.
Monoton, szürke reggelek,
A mókuskerékben elveszek.
Nincs újdonság, nincs támasz,
Nincs semmi mire várhatsz.
A begyakorolt köröket, már kívülről fújod,
És nap nap után csak magad körül futod.
A görbe este még pár napot várhat,
Majd hétvégén beindul a mozgójárat.
Olykor áltat, a megérdemelt jutalom,
Mi önmagát keresve tántorog az utakon.
De végül csak visszatalál, céljához ér,
S egy szürke reggel után magához tér.
Pirkad már a szürke ég felhőkkel tarkított alja.
Ébred a természet, csak én eszmélek félig alva.
Álom vagy valóság? A határ összemosódva,
Puha vágy képekkel dúsított kísértéssel körbekarolva.
Ha csak lehunyom a szemem, magam mellett látom,
Még fogja a kezem, oh de szép ez az álom.
Minden arcban, mindenkiben, téged fedezlek fel,
Téged látlak, téged kereslek, újra nem veszthetlek el.
Nem érdekel mit tettél, nem vágyom okokra,
Az idő kereke bárcsak némán visszaforogna.
Mindent másképp tennék, minden másképp lenne,
Én is másmilyen lennék, reménnyel belepve.
Minden hibád ellenére, hiányzol és szeretlek,
Minden arcban, mindenkiben csak téged kereslek.
Napról napra csak jobban fáj, amit tettél,
A legnagyobb kincsemből, gyűlölet tárgya lettél.
De szerelem s gyűlölet közt vékony élen táncolsz,
Te tettél tönkre, s mindennel engem vádolsz.
Megmutattad nekem milyen a lelkem sötét legmélye,
Kínoz az űr, szíved, szívemben elférne.
Kínoz az űr, amit bennem oly lágyan hagytál,
Egy darabom kiszakítva, s vele messze vagy már.
Gyere vissza hozzám! Egy ölelésre, egy csókra,
Egy múló boldogságra, egy zajos echora.
Emléked halványuló foszlányától mindenem megremeg,
Tudom hiú ábránd s hamis lát-érzetet kergetek,
De ez maradt meg nekem, ennyit hagytál magadból:
Átbeszélt éjszakák, vágyódás, ölelés, csókok, egy lelki karambol.
Csak a távolba néztem,
és messze többet láttam,
mint egy álomban ébren,
hazataláltam.
A visszatérő emléksorok,
labirintusába tévedve.
Homályos múltban elélt korok,
illúziójába révedve.
Messzefutó távlat,
benne összetört képek.
Gondolatok, rejtett vágyak,
Egy ámélkodó lélek.
Párhúzamos világok, képzetek,
Elreppentő igéret.
Egy lassú, hosszú, visszafolytott lélegzet,
Frázissal átitatott színészet.
Körmondatok végtelen kavalkádja,
mit a tudatalatti ki nem mond,
Elvont álmok végtelenül selymes aranyágya,
Amik végére sose kerül pont
Süvít a szél, rezzen a haraszt,
a fuvallat hozzá új érzést tapaszt.
Hűvös keleti szél, csíp, karmol, harap,
Hisz ő is tudja: nem Nyugaton kel fel a nap.
Elfeledni kívánt, rég poros memento,
Gyengébb pillanatokban felcsendül eme echo.
Ájtatos lehetőségek, mikkel halkan életre hívom,
Hazug báb-képzet, mivel csak magam kínzom.
Fel kéne ébredni végre!
Feledni kéne, de feledni még nem lehet,
Míg minden magábafolytott érzést ki nem engedek.
Ez nehéz, ez megöl, lepetéz, feszít bentről,
Majd az idő rozsdás fogaskereke lassan felőröl.
Erre még nem állok készen.
Még úgy kelek fel, hogy nem vagyok ébren,
Még bőven érzem, hogy pezseg a vérem.
A poros emlékek fiókját a helyére visszavágom,
hogy mi lesz ezután? Majd kitalálom!
Hisz ez az egész mizéria csak egy cifra álom…
Szirén énekek visszhangoznak álmaimban,
csalfa hangok mártóznak vágyaimban.
Hozzásimuló dallamok az éteri némaságba,
játszadozó hanghullámok vibráló ég-kantárja.
A párnába belesírt feledések könnye,
nem más, mint a múltból elbújó jelenések gyöngye.
Ahogy a nap fásultan átfordul éjszakába, szabad a tánc.
Emlékek vállunkon ülő repertoárja, maga a lánc.
Egy szeletnyi kényszer, meg nem értett gondolatok,
kiretusált okozatok, sűrűn megszőtt fondorlatok.
Elfeledni kívánt tények, meg nem értett ének,
egy harmóniák agóniájába elrejtett élet.
Hazug álomképek, félreértelmezett szavak,
átírt igazságok után, mi az ami maradt?
Fejem magasról leszegem, arcomra árnyék ragad,
néma hangok közt kezed felteszem, én lennék önmagad.
Minden mindennel mindenütt mindig más,
Gyere velem, nyisd ki a szememet és láss.
Eltorzított tényeg, hazugságra építő érvek.
Csak telnek az évek és elsuhan a lényeg.
Érik a szituáció, a média-manipuláció,
Eltorzított ráció, hamisított edukáció.
Elhúzom a nótád, mint a harmonikás Márió,
Mert az egész politika egy kabaré, kaláka-dáridó.
Nulla háttér, semmi tény, csak az ígéret,
A szép szavak megigéznek, mindent megigérnek.
Túl sokat mondanak, s ha szorul is hurok,
Mert a nép valamire jutott, akkor az összes szerte futott.
Miért van az, hogy hősök vagyunk szóban,
Mégis fetrengünk a koszban és a porban…
Mindig másokat okolunk, vádakat koholunk,
De tenni lusták vagyunk, inkább horkolunk.
Kéntől kormos keserű panelek,
ósulis Oscar-ra orientált rapperek.
Füstös faluvégi kocsma, „Ihat még!"
Kognitívan komponált lelkekben leborult szivarvég.
Felhype-olt fekete bakelit bandita invázió,
retardáltakat rászedő lomha lomtalanító ráció.
Redukált rezsicsökkentés, realizált repkedő infláció.
Kacskaringó káosz, erre indokolatlan rímtelenség.
Felesleges félelmet kellemetlenül keltő ingerek,
Keletinél coronitázó rettegett réti-niggerek.
Gubacsin gubbasztó lenge lányok tábora,
túláradt, túltermelt inaktív ivarsejtek zápora.
Kerek kép-kényszerképzet szertelen szaladgált,
nincs olyan Főnök, hogy valami túl avantgarde.
Álmodom,
néha már fényes nappal álmodom.
A múltidőkre nyílik az ablakom,
és a pillanat törékeny szárnyakon,
bár itt repül, elkapni nem tudom.
A dunyha alól kikacsintó, kíváncsi emlék,
A szépség allegóriája, kifacsart eszmék.
Múlt és képzelt jövő, egymással üvöltözik,
És a jelenembe, nap mint nap összeütközik.
Ez vajon valóság vagy képzelet?
Kérdem az elsuhanó éveket.
Ez álom vagy éberkóma?
Mert csak félig olyan, mintha élet volna.
Az idő pörög, lassan eltelik felettem
Minden megváltozik, csak én maradok egy helyben.
Hát álmodjunk még, álmodjunk amíg lehet,
ameddig enged egy szelet, végtelen képzelet.
A lelkem szólama rezzen a húron,
A dallamát már kívülről fújom.
Félálomban éneklem: Értelem vagy érzelem?
Mindegy énnekem, míg álmodom az életem.
Álmaiban hogyha ha megtalálom az elveszett időt,
Az útszélére hullott éveket
homályos torz tükörből pislog vissza rám,
a dallamokban őrzött képzelet.
Mint egy báb szakadt a madzagon,
Mint a poros képek a falakon,
Mint egy régen elmúlt alkalom,
Úgy köszönsz be az ablakon.
Egy régi emlék, mi újra felelevenedett,
mi miután elengedte, újra megfogta a kezed.
Mi porból lett s abból támadt fel,
egy pillanattal később újra ugyanaz leszel.
Ez a kócos álom zokog a vállamon,
Elhessegetni már évek óta próbálom.
próbáltam már ezerszer, de nem találom,
Minden mi maradt nekem, egy régi nagy álom.
Vad éjszakák idegen ágyakon,
El nem múló régi vágyakon,
hogy hová tartok nem tudom.
valahol eltévedtem félúton.
Álmaiban hogyha ha megtalálom az elveszett időt,
Az útszélére hullott éveket
homályos torz tükörből pislog vissza rám,
a dallamokban őrzött képzelet.
A lámpát égve hagyom még,
hogy te is lásd a fényt.
Bevilágít időt és teret,
emlékekkel teli üres helyet.
Ülj le mellém régi barátom,
ebbe a hidegbe megosztom a kabátom.
Mesélj, mi van veled? Mond el az életedet.
Mesélj, akad aki szeret? Vagy már "ég veled”?
A régi idők szelleme monoton kísért,
emlékeztetőül, hogy mit, miért, kiért…
Katasztrófánk halk zaja,
szimfóniánk dallama.
Konstatálja, ki csak hallhatja,
mily szörnyű egy ballada.
Egy kupac jelen, mi elfeledetté vált jövő,
Te álmokat szövő, vén, bolond lókötő.
Gondolatim tiszták, álmodozók s értetlenek,
hisz attól szép az élet, hogy tartósak a véletlenek.
Úgy történt minden, ahogy lennie kellett,
reggel összefutottunk a 4street mellett.
A tejeskávédat szürcsölted éppen,
s rózsaszín ködbe burkolóztál egy gyerek mesében.
Csak bambultál bambán, míg melletted elsuhantam,
s észre se vettél epedő utamban.
Úgy történt minden ahogy lenni szokott.
Felsorolni se tudnék ennyi okot.
Délben együtt utaztunk a villamoson,
s a Deákon személyem melléd osont.
Pár szót váltottunk, kacagtál, nevettem iménten,
s mivel elhagytam a számom, elkértem a tiédet.
Úgy történt minden, ahogy meg volt írva.
A várakozást a lelkem nem nagyon bírta.
Késő délután felhívtalak, a Bálna teraszban ettünk.
Talált a szó, s a szavak közt egymásba belefeledkeztünk.
Röpke találkánkat egy csókkal zártuk,
s az esti randevúnkat már mindketten vártuk.
Úgy történt minden, ahogy el lett tervezve.
Fél nyolckor beültünk az Allee-ba a Madmax-re.
Majd a hangulatot oldva, vágyakkal ringatva,
a lány unszolására beültünk az Instantba.
Így esett, hogy késő este kissé leittuk magunkat,
s hajnalban megkérdezte, hogy nálam-e aludhat.
Úgy történt minden, ahogy lennie kellett.
Másnap délben vártam rád s az órák csak teltek.
Hívtalak vagy százszor s nem te vetted fel,
úgy látszik a tegnapot könnyen elengedted.
Szétfoszlottunk a zajos, budapesti echoba.
Mégsem három napig tart egy csoda.
kelt: 2016. Július 10.