Equestria korai történelmét fekélyes sebként csúfítja el a polgárháború. Szomorú időszak volt ez, amikor a még gyerekcipőben járó mágiával lélektelen technika és tömegpusztító fegyverek versengtek, a pónik pedig mind egyetlen célt hajszoltak: az életben maradást.
Láthatatlan fénysugár szelte át a völgy hűvös, reggeli levegőjét. Hullámhossza jócskán az infravörös tartományban járt, ezért nem létezett élőlény, aki szabad szemmel megpillanthatta volna, pedig meglepő tulajdonságokkal bírt: minden egyes fotonja pontosan ugyanabba az irányba tartott, és ugyanabban a fázisban rezgett. A sugár egyik vége a völgy közepén elterülő tisztáson leparkolt utánfutó oldalán táncolt, míg a másik egy egészen apró diódából indult ki, amitől éppen csak patányi távolságra helyezkedett el az a mesterséges szem, melynek az égvilágon semmi más dolga nem akadt, mint pontosan jelenteni a vele összekötött elektronikának, mennyi idő telik el a sugár elindítása, és a visszavert fotonok megérkezése között.
Mindebből az a póni, aki a lézeres távolságmérővel felszerelt távcsövön keresztül már percek óta figyelte a maga alatt elterülő erdőt, csak annyit vehetett észre, hogy látómezejének bal alsó sarkába az eszköz kutyahűséggel vetítette a zölden irizáló számokat, miszerint a lenti tereptárgyak pontosan 31 340 lábnyira állnak tőle, plusz-mínusz 0.2 százalék. Nem mintha ez a nézelődőt különösebben érdekelte volna, ugyanis a szükséges mértékben tisztában volt a távolságokkal, hála annak a térképnek, amit elindulásuk előtt tüzetesen áttanulmányozott.
Figyelmét sokkal inkább a fák között hagyott mesterséges építményre összpontosította. Első pillantásra ebből a távolságból szállítókonténerből kialakított lakókocsira emlékeztette, amit számos apró kerékkel rendelkező platform hordozott a hátán, minden bizonnyal a furcsa tárgy mozgatásának megkönnyítése érdekében. Az oldalán elhelyezkedő ablakok ezt a benyomását erősítették, igaz, alacsonyságuk és sötétített páncélüvegük valamilyen katonai felhasználást sejtetett. Ajtót nem látott rajta, feltételezte, az az épület másik oldalán helyezkedhet el, annál gyanúsabb képet nyújtottak viszont a tetőn elhelyezkedő antennák, melyek között akadt a szokásos egyszerű körsugárzóból, néhány, a völgy kijáratai felé forduló iránysugárzóból, és a két, látszólag tökéletesen értelmetlenül az ég felé szegezett mikrohullámú tányér sem kerülte el a figyelmét. Nem mintha lett volna halvány sejtése funkciójukról, vagy akár csak működési elvükről, de annyi tudás azért az elmúlt évek alatt ragadt rá, hogy többé-kevésbé felismerje őket – ráadásul az eligazításon külön figyelmeztették is arra, mit kell keresnie.
Füleit önkéntelenül is hegyezni kezdte, minden egyes távoli zajra meg-megrezdültek, de ebből a távolságból esélye sem volt több információhoz jutnia érzékszervei által. Márpedig ezt az egész feladatot roppant mód gyanúsnak találta, ezért igyekezett annyira óvatosan eljárni, amennyire csak a körülmények között lehetséges. Lejjebb eresztette a távcsövet, és szemeinek természetes, széles látószögét kihasználva még egyszer végigtekintett a lenti fenyvesen, hátha pillantása megakad bármin, ami segíthetne meghozni a döntést.
– Látsz valamit, Gunz? – recsegte a fülébe helyezett kommunikátor olyan hangerővel, ami már-már fájdalmasan érintette a csöndben kiéleződött hallását, vissza kellett tartania magát, hogy ne ugorjon fel meglepetésében. Az első adrenalinlöket elmúltával indulatosan ráncolta össze a szemöldökeit.
– Tartsd a rádiócsendet, Harmadik – morogta, miközben bal lábával megérintette a nyakpáncéljába épített apró adógombot. Nem szerette volna, ha bárki is felfedezi jelenlétüket, és ugyan a személyi kommunikátorok adója egészen apró teljesítménnyel rendelkezett, az odalenti méretes antennáknak talán nem okozhatott nagy problémát a kósza rádiójelek észlelése. Talán. Mit tudta ő, nem akart kockáztatni.
Éppen emelte volna a távcsövet, hogy indulás előtt utoljára felmérje a terepet odalent, amikor fülei hátracsapódtak: motozás hangjai közeledtek mögüle az őszi avarban. Kisvártatva egy egyszerű vászon, zöld-barna terepszínű mellényt viselő csődör csatlakozott mellé a sebtiben megfigyelőállásnak kinevezett kiszögellésen, fejét egészen lehúzva óvakodott előre, nem bízott öltözékének rejtőszíneiben, hogy megóvják a kíváncsi tekintetek elől lilás árnyalatban játszó szőrével és világos sörényével. Miután elhelyezkedett, egy kérő patát nyújtott a távcső felé.
– Megtaláltad? – kérdezte a jövevény suttogva, mintha attól félne, hangját a völgy szemközti, jó tíz mérföldre húzódó oldalán is meghallhatják.
– Pont ott van, ahol mondtad – dünnyögte Gunz, társa óvatosságát átvéve szintén fojtott hangon, miközben átnyújtotta a távcsövet.
A konténer helyzetében legalábbis nem volt semmi meglepő számára, a mellette heverő technikus az antennákkal sündisznószerűen felszerelt, páncélozott híradós kocsijával már hajnalban bemérte a titkosított adás forrásának pozícióját, egyszerűen csak ide kellett jönniük, és szemügyre venni. A mozzanat, ami felkeltette óvatosságát, az ellenség látható hiánya volt. Jól tudta, általában ha ösztönei azt súgják neki, látnia kellene valamit, de mégis hiába erőlteti a szemeit, az annak köszönhető, hogy a keresett dolog elbújt. Márpedig senki nem hagy egy katonai adót kint az erdő közepén őrizetlenül. Idegesen harapdálta ajkait, magában megköszönve a csődörnek, amiért addig is húzhatja az indulást, amíg az nézelődik.
– Mi a terv? – suttogta a technikus, miután maga is meggyőződött a lenti tisztáson álló épület mibenlétéről.
– Mi lenne, lemegyünk, megnézzük, ez a parancs – vágta rá Gunz kicsit ingerültebben, mint tervezte, miközben visszahúzódott a sziklák mögül az erdőbe. Mikor a bokrok mindkettőjüket elrejtették az esetleges szemlélődők elől, és végre felegyenesedhettek, részletesebb magyarázatba kezdett. – Nem szeretném, ha bármi bajotok esne, ezért lent a völgyben végzel még két mérést a Sünnel, bejelölöd nekem a térképen a pontos helyet, és aztán hátramaradsz, világos?
– Igenis, asszonyom! – vágta rá a lila csődör a seregben megszokott fordulatot, mielőtt még ráébredt volna a hibájára.
– Asszony ám a kedves anyukád – recsegte Gunz, és a nyomaték kedvéért meglendítette a patáját a csődör feje felé, akinek egy gyors hátrahajlással éppen csak sikerült elkerülnie a gesztust.
– Akarom mondani, világos. Nyugi, nem vesztem meg, tisztában vagyok vele, hogy az a papírvastagságú valami, amit páncélnak neveztek el a Sünin, semmiféle védelmet nem nyújt, ha a nagyok játszani kezdenek. Legszívesebben le se vinném, de gondolom, attól tartasz, az a méretes konténer csak álca, és az igazi adó valahol az erdőben működik.
Gunz bólintva nyugtázta, mennyire egy rugóra jár az eszük. Remélte, nem kell túlmagyarázni a dolgokat, a csődör nem volt hülye, sőt, inkább tűnt okostojásnak. Tippje sem lehetett, mennyit kell valakinek tanulnia ahhoz, hogy híradós lehessen, ám azt azért sejtette, annál a négy eleminél valamivel többet, mint amivel ő maga büszkélkedett.
– Nyugi, a felderítők nem jelentettek nehéztüzérséget a körzetben, jó eséllyel csak feleslegesen óvatoskodunk – fűzte hozzá, majd hirtelen a csődör felé fordulva annak orra alá dugta a patáját, így adva nyomatékot a következő szavainak. – De ha akármilyen pici reaktor neutronlenyomatát is észlelitek, üvöltesz a rádióba, mint akit nyúznak, érted?
– Végzek egy gyors háromszögelést a völgy szájában, aztán bevetem magam az erdőbe, és csak akkor megyek utánad, ha jelzel – foglalta össze bólogatva a technikus, ezzel is mutatva, képben van a küldetéssel.
– Nem, nem jössz utánam, hanem megvársz a helyeden.
– Ne viccelj, mennie kell valakinek, aki ért a híradástechnikához!
Gunz egy kimerült sóhajjal adta beszélgetőpartnere tudtára, most teljesen úgy érzi magát, mint aki egy fogalmatlan csikóval beszélget.
– Majd csinálok neked képeket. Az ezredes szétrúgja a seggem, ha ezt a sünt is elveszítjük, márpedig menekülni nem lehet vele, amekkora lomha egy dög.
Már indult is tovább a csődörnek hátat fordítva, ezzel is jelezve, a beszélgetés véget ért, ám az egy ugrással előtte termett és elállta az útját.
– Jó, Breeze a Sünben marad és vigyáz rá, de legalább én hadd menjek veletek. Majd rögzítem magam a géped egyik csapatszállító karmához.
Megütközve kapta fel a fejét.
– Páncél nélkül? Elment az eszed? Mi a szart csinálok veled, ha valaki ránk lő? A kocsidban maradsz, ez parancs!
A csődör csak vigyorgott, egy másodpercre sem tűnt úgy, mint aki beadja a derekát.
– Te mondod mindig, hogy nem parancsolsz nekünk, hadnagy – a szót sokat sejtetően kihangsúlyozta –, állítólag hallgatsz ránk. A feladat végrehajtásához szükséged lesz egy szakértőre, veled megyek, és kész.
Gunz egy oldallépéssel kikerülte, és a fogát csikorgatva elrobogott mellette.
– Felőlem azt csinálsz, amit akarsz, dögölj meg.
Mérgesen átcsörtetett a hegygerincről lefelé vezető lejtőn útját álló bozóton – a jókora tüskék szánalmas kis nyikkanásokkal próbálták megkarcolni kompozit páncélját –, majd egy kisebb kavicslavina társaságában, melyet a patái indítottak el, míg egyensúlyozva lecaplatott a sziklás talajon, megérkezett abba a vízmosásba, ahol harci gépeiket leállították. A magas fenyők között két acélóriás várakozott türelmesen (szöges ellentétben a bennük veszteglő pónikkal), a kisebbik mintegy huszonöt láb magasságú lehetett, így éppen csak nem lógott ki az erdő fái közül, a nagyobbik valamivel magasabb és tömzsibb, pilótáik úgy parkolták le őket, hogy egyikük se emelkedjen a hegygerinc szintje fölé. Mindkettő leginkább furcsa, szárnyatlan madárra emlékeztetett messziről, mivel széles, szétálló lábujjak által támogatva két lábon egyensúlyoztak, és térdízületük is pont a rossz irányba állt: hátrafelé.
Éppen csak egy szinte undorodó, lapos pillantást vetett a zömökebb gép irányába, míg öles léptekkel a másikhoz nem ért, melynek a hátán akkora ágyúcső fordult pihenőhelyzetben az ég felé, mintha csak a körülötte álló fák egyikének törzsét rögzítették volna rá. A pilótafülkéje nyitva állt, odabentről egy egyszarvú kísérte érdeklődő figyelemmel a mozdulatait, maga a pilóta viszont a gép egyik lábujját támasztotta unottan Gunz érkezésére várva.
– A jel forrása innen nézve egy konténer, lent a völgyben, pont ott, ahol Icedrop bemérte – csapott bele a mondandója közepébe a hadnagy –, de valami nagyon nem stimmel, sehol senki körülötte. Keress lőtávon belül egy leshelyet, és onnan fedezz minket, amíg megnézzük. Ha meglepetést akarnak, adunk nekik mi is egy kis meglepetést.
– Értettem, hadnagy – felelte a póni, miközben feltápászkodott. – A híradósokat is leviszed? Mondd meg nekik, ne mászkáljanak el, mert a Sün nem elég magas ahhoz, hogy kövessem a fák között.
– Csak rám kell figyelned, ne aggódj. Csatold be magad.
A pilóta hanyagul tisztelgett, majd majomügyességgel feltornászta magát a gépe oldalában kialakított kapaszkodók segítségével a pilótafülkébe – látszott rajta, ezerszer végrehajtotta már ezt a mozdulatsort. Gunz nyugtalansága is alábbhagyott a látványra, elvégre ha a River testvérek vigyáznak rájuk odafentről, nem lehet semmi baj, nem igaz? Végtagjai bizseregni kezdtek a tettrekészségtől, jókedvűen fordult a saját gépe felé, miközben háta mögött halk, de egyre erősödő és magasodó frekvenciájú süvítés jelezte, Riverfang felpörgette a reaktort.
Csak a távolság felének megtétele után lassított léptein, mikor keserű szájízzel ráébredt, nem a megszokott monstrum magasodik előtte, hanem a Kisróka, amit erre a küldetésre bocsájtott rendelkezésére a sereg, amíg a Borzot javítják. A gép oldalának páncélzatára művészi igényességgel egy vicsorgó rókafejet festett az egyik régebbi pilótája, most Gunz egyenesen úgy érezte, mintha az ábra rajta gúnyolódna, ajkai öntudatlanul is hasonló kifejezést vettek fel. Ráadásul a pilótafülkéből érdeklődve, ám enyhe ijedelemmel egy fénylőn világos, kékes árnyalatban játszó szőrű egyszarvú pislogott le rá, az új másodpilótája, a Harmadik.
– Ne nézelődj, röffentsd be! – kiáltott fel, mikor az acélmadár lábához ért, közben egyik lábával körkörös mozdulatokat írt le maga előtt a levegőbe, a turbinák forgásának egyezményes jeleként.
Vetett egy gyors pillantást a vízmosás szélén nem messze várakozó Sünre is, amihez a nagyszájú technikus, Icedrop éppen ebben a pillanatban ért oda – a könnyűpáncélzattal ellátott, homokszínű terepjáró tetején olyan sűrű antennaerdő meredt a szélrózsa minden irányába, hogy a szlengben használt elnevezése egyértelműen adta magát. Gunz két széles, íves láblendítéssel mutatta neki és az odabent már a motort melegítő Breeze-nek az útirányt: lefelé a hegyoldalról, a vízmosás mentén. A lilás szőrzetű csődör bólintva nyugtázta, majd bepattant az utasülésre, a titokzatos felszerelései és egyéb kütyüi közé.
Ez a kis kitérő elég is volt arra, hogy a Kisróka reaktora magas sípolással tudomására hozza, elérte az üzemi fordulatszámát, az acélóriás testén visszafogott remegés indult el az odabent ébredező nyers, kiaknázásra váró erő nyomán. Ha nem is régóta dolgozott még együtt a Harmadikkal, annyit a javára kell írni, egy pillanatig sem tétlenkedett, ha megkapta az utasítást.
Mivel összesen talán harmadjára mászott fel a pilótafülkébe, mióta a gépet megkapta, koránt sem bizonyult annyira ügyesnek benne, mint Riverfang egy perccel azelőtt. Néhány pillanatig keresgélnie kellett a megfelelő fellépőket, közben magában szitkozódott a tervezők inkonzisztens megoldásai miatt – a Borz termetre magasabb volt, mégis sokkal könnyebben feljutott rá. Némi próbálgatás után végül csak feltornászta magát, és miközben a számítógép halk, ám tökéletesen idegen hangján sorolta az indítási ellenőrzőlistát, pillantását végigfuttatta az odabenti ismerős rendetlenségen.
A pilótafülke nagyjából úgy nézett ki, mint amit egyszer nagy koponyák okosan megterveztek, gondos paták összeszereltek, majd pedig egy csapat vaddisznó össze-vissza túrta az egészet, apró darabokra szedte, átépítette, majd megint átépítette, és végül egy rakás feleslegesnek ítélt dolgot egyszerűen kihajított belőle. Bőven tátongtak műszerek üres helyei a műszerfalon, némelyik ásító lyukból szigetelőszalaggal bőségesen körbetekert színes drótok villantak elő, más műszereket pedig egyenesen áthelyeztek a másodpilótához, ezekhez vastag, ruganyos kábelkötegek tekeregtek hátra. A másodpilóta ülését úgy zsúfolták be az egyébként is szűkös fülke legvégébe, mintha egészen a gyártószalagról legördülés előtti utolsó pillanatig senkinek az eszébe se jutott volna, egyszer még szükség lehet rá.
És persze ott ült hátul a harmadik másodpilótája, akire Gunz hirtelen felindulásában egyszerűen a Harmadik gúnynevet ragasztotta, törékeny termetével legalább olyan kontrasztosan elütve a fülke többi részétől, akárha báli ruhát viselne. Arcán már megint az a bizonytalan, rémült kifejezés, amitől Gunz legszívesebben falra mászott volna, mintha fogalma sem lenne arról, hogy egy harcjárműben van, és bármelyik másodpercben szuperszonikus lövedékek kereszttüzében találhatják magukat. Éppen úgy, mint amikor legelőször megpillantotta, az után a balul sikerült eligazítás után…
***
…amire már eleve tíz percet késve érkezett, pedig egyébként mindenhova szeretett pontosan odaérni, és ezt néhány kivételes esetet eltekintve szigorúan megkövetelte azoktól is, akikkel együtt dolgozott. Könnyen lehet, éppen ezért figyelmeztette Rink az utolsó utáni pillanatban az ezredes üzenetére, pont miközben két hetvenöt fontos súllyal a hátán próbált meg huszonötödjére felállni a konditeremben. Egyébként is úgy remegtek már a térdei, hogy majdnem összeesett, erre kedves barátja segítség helyett inkább közölte vele társalgási stílusban, miszerint „ja, az ezredes beszélni akar veled tízkor”. Persze abban a pillanatban össze is csuklott, a súlyokat hatalmas csörömpöléssel ejtve a betonpadlóra, a többi reggeli edzését végző póni nagy ijedelmére – az óra a szemközti falon éppen akkor ketyegte át magát a jelzett időponton.
Rink önelégülten vigyorgó arckifejezése viszonylag hamar meggyőzte arról, hogy a csődör nem viccel, ezért villámgyorsan határoznia kellett, oda mer-e állítani a parancsnokságra izzadtságtól büdösen, kócosan, össze-vissza álló egyenruhában, vagy inkább bevállalja a késést. Úgy döntött, nem szerzi meg azt az örömet kedves jóakaróinak, hogy hanyatt-homlok rohanni kezd, hanem minden akaraterejét összeszedve fapofával távozott a zuhanyzó felé, csak magában fogadta meg, egyszer még visszaadja a kölcsönt. Persze a hasonló ugratások nem érték sem teljesen váratlanul, sem felkészületlenül, hiszen a seregben a legtöbb hivatásos katonának megvolt a véleménye a hozzá hasonló zsoldosokról (hivatalos nevén „külsős harcászati szakértőkről”), aminek igyekeztek is hangot adni, egymás közt csak a „haszonhuszár”, „lélovag” és egyéb hasonló gúnyneveken szólítva őket. Ezért aztán számított rá, hogy a tusfürdőjét valamelyik eszes összekeveri egy flakon festékkel (persze vízbázisúval, ami néhány nap alatt kijön a bundájából, ahelyett, hogy rögtön kopaszra kellene borotválnia magát – azon azért nem kacagtak volna felhőtlenül a feletteseik), és az egyenruháját puszta véletlenségből valaki használt felmosórongynak nézi, és behajítja a kukába. Ilyenkor határozottan nem örült annak, hogy az öltözőszekrények összes zárját ki lehetett nyitni ugyanazzal a nagyjából öt-hat különböző kulccsal.
Neki persze nem állt rendelkezésére pótkulcs, ezért miután a megfelelő lakatot hatalmas döndülés kíséretében egy jól irányzott rúgással leverte, kölcsönvette Rink samponját, és tartott egy röpke zuhanyozást, majd rohamléptekkel átvágott a szállására, és a szekrényéből előhajtogatta az élre vasalt, ropogós tartalék egyenruháját, végül nem nézve se jobbra, se balra, megiramodott a parancsnokság felé.
Az alacsony épület előtt álló díszőrségtől a biztonság kedvéért megkérdezte, merre találja az ezredest, de az szokás szerint lent tanyázott az irányítóteremben, a mínusz harmadik szinten. El sem bírta képzelni, miért vájták be magukat ennyire mélyen a föld alá, bárkik is építették eredetileg ezt a bázist, azt pedig végképp nem értette, miért akarhat egy patás napokat eltölteni önszántából odalent, na persze neki egyébként is voltak ronda emlékei csatornákról és egyéb föld alatti járatokról, szóval sejtette, nem érdemes magából kiindulnia. Mivel a liftre az előtérben nagyjából kétszer annyian vártak, mint ahányan befértek volna egyszerre, kivágta a lépcsőházra nyíló súlyos, tűzzáró ajtót, és sietősen, kettesével véve a fokokat lerohant a lépcsőn három emeletet. Az utolsó ajtó előtt még egy nagy levegőt vett ezzel csillapítva a zihálását, majd belépve tekintetével rögtön egy órát keresve konstatálta, mennyit sikerült késnie.
Aggodalomra azonban, úgy tűnik, nem volt különösebb oka, még bőven tartott az előző megbeszélés a fejesek között. Az öregedő ezredes és néhány magas rangú vendége körülállták a térképasztalt, és fojtott hangon különböző terveket beszéltek meg, amiknek egy részét Gunz már hírből azért ismerte, a legtöbb esetében azonban arról sem volt fogalma, melyik országról hadoválnak egyáltalán. Azt a következtetést azért sikerült levonnia, hogy szokás szerint rajta kívül senkit nem érdekelt a pontosság, és könnyen lehet, jó néhány ősz szőrszálat megspórolhatna magának hosszú távon, ha kevésbé törődne az idővel. Na persze, abban a tempóban, amivel jelenleg az életét hajszolta, esélye sem volt megérni az ősz szőrszálakat.
– Akkor hadd foglaljam össze a jelentés tartalmát – szólalt meg hirtelen a terem általános zsongásán felül az egyik fiatal, civil ruhát és szemüveget viselő csődör. – A Rodeo folyó keleti partjánál a birodalom erői beásták magukat, és eddig a pillanatig bármit próbáltunk meg, kudarcba fulladt. Igazi patthelyzet ez, uraim, ők sem léphetik át a folyót, és mi is képtelenek vagyunk átjutni rajta, az áradás miatt olyan rövid idő alatt új hidat verni képtelenség, hogy ne szerezzenek róla tudomást. A helyzet igazán súlyossá attól válik, hogy az északról érkező, utánpótlást szállító hajóinkat sorra elsüllyesztették, ezért más útvonalat kell találnunk, talán a hegyeken keresztül, vagy nagy kerülővel a tengeren át.
– Ne lássa borúsabban a helyzetet, kedves barátom, mint azt feltétlenül szükséges – próbálta nyugtatni erélyes hangon az ezredes. – Mindez csak a természetes védvonal miatti pillanatnyi megtorpanás, át fogjuk verekedni magunkat ezen is, mint eddig mindenen. Néhány héten belül a pegazus csapatok újra hadrendbe állnak, és akkor egy folyó semmit sem fog számítani.
– Mondják ezt Las Pegasusban, de még ha megbízhatóbbak is lennének, mint amilyenek, akkor sem hiszem, hogy nyíltan Cloudsdale ellen vonulnának. Mint azt már többször bebizonyították, ezt a háborút nem tekintik a sajátjuknak.
– Nézze, nem feladata a jelen megbeszélésnek minden problémánkra azonnal megoldást nyújtania. Adja át a jelentést a feletteseinek, ezzel jelenleg az ön szerepe le van zárva.
Hanghordozása alapján az ezredes mindent megtett, hogy türtőztesse magát, de így sem kerülhette el senki figyelmét a civillel szembeni megvetése. A következő pillanatban egyszerűen hátat fordított az asztal mellett állóknak, majd hangosan kettőt dobbantott a patájával, mire a terem félhomályban álló részei fölött is kigyulladtak a lámpák. Gunz, aki eddig a bejárat sötétségében várakozott, most egy hangos csattanással vigyázzba vágta magát, kicsit kellemetlenül feszengve a rávetülő rivaldafényben.
– Á, Gunz hadnagy! – mosolyodott el az ezredes, láthatólag megörülve valaminek, amitől Gunz rögtön rosszat sejtett, bár egy parányi reménysugarat azért látott arra, hogy talán az öreg azért ilyen vidám, mert gyorsabban megszabadulhat civil vendégétől. – Elnézést, fiam, amiért megvárakoztattam, jöjjön velem!
Mint mindig, most se tudta eldönteni, az ezredes csak azért szólítja-e fiamnak, mert egyszerűen ezt a szót használja a seregben mindenkire, aki fiatalabb vagy alacsonyabb rangú, vagy esetleg tényleg azt hiszi róla, hogy csődör. Jó, igaz, a hangja éppen elég mély hozzá, a többi nemi jelleg felismeréséhez pedig az öreg éppen elég rövidlátó, és egyenruhából sem készítettek külön fazont a kancáknak. Talán a következő ezredbulin felvesz egy kisestélyit poénból – vagy talán mégsem, a gondolatra is kirázta a hideg, ráadásul még a végén buzinak vagy valamiféle perverznek fogják nézni.
Ez a röpke gondolatmenet nem gátolta meg a beidegződött „Igenis, ezredes úr!" formula rávágásában, majd az öreg póni után masírozott. Kicsit utált katonásat játszani, ám éhezni sem szeretett volna, így a lehetőségekhez képest a legjobban alkalmazkodott a szabályokhoz. A seregben boldogulni nem volt különösebben nehéz, ha a póni bevágta a megfelelő (egyébként meglepően rövid) kézikönyvet, és 150%-ig eszetlenül követte a leírtakat. Ami pedig odakint a harcmezőn folyik – na, az teljesen más történet.
– Pihenj, a kutyafáját, lazítson, fiam! – kiáltotta kedélyesen az ezredes, miután a díszlépés hangjaira hátrafordult. Miközben az egyik közeli asztalról egy barna dossziét kapott le, Gunz valamivel lazábbra vette a figurát. – Remélem, túltette magát a történteken, és sikerült pihennie is egy kicsit!
– Uram, igenis, uram! – felelte agyának idomított fele, miközben a másik azon tépelődött, hol lesz elrejtve a csapda.
– Winter kisasszony kissé fájlalja, hogy nem jelent meg nála – dörmögte az öreg, miközben a homlokát ráncolva lapozgatta a halomnyi papírt.
– Nem éreztem szükségét, uram! – Winter kisasszony az agyturkász volt, így Gunz hivatalból nagy ívben elkerülte.
– No, nem baj. – Az ezredesen látszott, a válasz tökéletesen hidegen hagyja, a kérdést is csak megszokásból vagy valamilyen furcsa előírás miatt vetette fel. Hirtelen mozdulattal összecsukta a mappát, és a kanca felé nyújtotta, akit ez olyan váratlanul ért, rögtön újra vigyázzba is vágta magát a biztonság kedvéért. – Hadnagy, holnaptól kezdve a hatodik századhoz irányítom át! Két napja van, hogy a gépével és a másodpilótájával együtt megjelenjen az új állomáshelyén. Minden további részletet a papírok között megtalál.
– De ezredes úr, uram! – Gunz a zavarodottságtól kezdett kicsit kizökkenni a szerepéből. – A Borz javítás alatt áll, és jelenleg mozgásképtelen! A karbantartók csak a jövő hétre ígérték…
Az ezredes a patájával megkocogtatta a papírhalmot.
– Addig is, amíg az új másodpilótájával össze nem szoknak, és be nem bizonyítja nekem, képesek a legmostohább körülmények között is együtt dolgozni, másik gépet kap!
Hitetlenül futtatta át pillantását a mappa tartalmán, míg szemei meg nem akadtak a szükséges információkon. Arcára lassan a döbbenet kifejezése telepedett.
– Uram, egy harmadosztályú egyszarvút osztanak be mellém ismét? Eddig minden bevetésen sokkal nagyobb tűzerővel kerültünk szembe, nem fogja bírni a terhelést! Már kérvényeztem, hogy…
– Az F40B-hez éppen elég lesz egy harmadosztályú egyszarvú is – jött az ezredes válasza, aki időközben szórakozottan az asztalon felhalmozott más papírokat kezdett el lapozgatni.
– A Kisrókához, uram? De hiszen az egy felderítő gép! Az én képességeimnek sokkal jobban megfelel…
Úgy tűnt, sikerült túlfeszítenie a húrt: az öreg póni szinte ráugrott, annyira közel lépett hozzá, és emelt hangon vágott közbe.
– Mit képzel, fiam, hol van? Azt hiszi, a sereg végtelen erőforrásokkal rendelkezik? Gondolkodás nélkül beveti magát a csata kellős közepébe, használhatatlanra löveti a gépét, elveszíti a másodpilótáját, és utána ideállít nekem követelőzni? Ne felejtse el, kitől kapja a fizetését! Két nap múlva a Kisrókával és a másodpilótájával jelentkezik a hatodik század parancsnokságán! Majd ha megtanulta megbecsülni a felszerelését, visszakapja a Borzot. Megértette?
– Megértettem… – felelte halkan, a fülét lesunyva.
– Megértettem, micsoda? – köpte rá a szavakat az ezredes.
– Megértettem, uram, ezredes úr! – üvöltötte vissza, miközben teljes magasságában kihúzta magát.
– Leléphet! – engedte el az öreg, és a következő pillanatban már vissza is fordult az asztalon heverő irataihoz.
Gunz tökéletes díszlépésben vonult ki a teremből, mélyen megsértett igazságérzettel, titokban abban reménykedve, ha az ezredes nem is, talán az odabent tartózkodók közül valaki észreveszi az iróniát. Csak akkor fejezte be a bohóckodást, amikor az ajtó puhán becsukódott mögötte, és magára maradt a gondolataival.
Megpróbálta az iménti néhány percet értelmezni, bár sokkal nem lett okosabb tőle. Miért jó az bárkinek is, ha egy olyan apró tűzerejű gépben vesztegeti az idejét, mint a Kisróka? Miért ilyen sürgős valakinek, megszabadulnia tőle, és különben is, hol van az a hatodik század? Ha egyszer visszaért a szobájába, tüzetesen átolvassa majd a papírokat, az egyszer biztos – hátha a helyükre kerülnek a kirakós darabkái is.
Annyira sikerült elméláznia a történteken, hogy ijedtében legalább kétlábnyit ugrott, mikor egy meglepően vékony, puha hang teljesen váratlanul rákiáltott:
– Jó reggelt, Carbon Ink hadnagy, Moonshard tizedes szolgálatra jelentkezik!
Döbbenten fordult a póni felé, aki a parancsnokság kijáratánál várta. Egy pillanatra teljesen összezavarodott, sem arról nem volt fogalma, ki jelentkezik, sem arról, kinek és miért. Az előtte álló vékony, sápadtan világító szőrű egyszarvút méregetve kezdett csak el derengeni neki, mintha a zsebébe tuszkolt mappában már találkozott volna a Moonshard névvel. Addig is, míg agyának kerekei lassan megőrölték az információt, az egyszarvú kanca gyerekesen kikerekedett szemekkel, óvatos arckifejezéssel állta a tekintetét.
Az udvaron egy csapat újonc húzott el mellettük futólépésben, testük szinte gőzölgött a csípős őszi délelőtt levegőjében, méretes párafoltokat leheltek maguk köré, miközben egy olyan póniról énekeltek ritmusos dalocskát, aki gyenge, gyáva, és folyton csak otthon ül, velük ellentétben. Akadt közöttük néhány zebra is, akik magasságuk mellett csíkos bundájukkal is kitűntek a többiek közül, sőt, még egy-két szamár is koslatott a sor legvégén, alig bírva a tempót. Gunz már hozzászokott a legkülönbözőbb fajú patások látványához, mikor még lent szolgált délen, de jól jelezte a harcok kiterjedését, hogy egyre többel találkozott közülük idefent is. Az előtte mozdulatlanságba dermedt egyszarvú meg sem rezdült, amint a csapat elrobogott, csak az egyik füle rebbent időről-időre ösztönösen követve a zajokat.
– Te vagy az új másodpilótám – szögezte le Gunz, mikor a kopaszok lármája már távolodott. Egyre inkább meg volt győződve arról, odafent valaki nagyon ki akart tolni vele.
– Igenis, asszonyom!
Az üres udvariaskodás hallatán legszívesebben a patái közé temette volna az arcát. Mély levegőt vett, magában elszámolt háromig, majd egy fokkal nyugodtabban az egyszarvú szeme közé nézett.
– Akkor jól figyelj, mert ezt nem szeretném még egyszer elmondani. Lehet, hogy már hallottad, engem itt mindenki Gunznak szólít, és ha nem szeretnél összezavarni, jobban tennéd, ha te is követnéd ezt a szép szokást. Ellentétben a legtöbbekkel, én csak azért vagyok itt, mert jól értek mindenhez, amivel pusztítani lehet, és soha életemben nem végeztem tiszti iskolát, nincsenek is ilyen ambícióim. Azért akasztottak a nyakamba hadnagyi rangot, hogy az itteni primitív rendszerben azok is tudják, rangban ki fölött állok, akik nem képesek összeadni kettőt meg kettőt; mivel remélem, te nem tartozol ezek közé, a rangjelzéseket azt hiszem, mellőzhetjük. És végül: nem vagyok asszony. Világos?
Az egyszarvú rutinból bólintott.
– Igenis, assz… Világos!
– Gyorsan vág az eszed. Kaptál bármilyen eligazítást?
– Nem, assz… Nem kaptam, csak ezt a parancsot.
Az egyik zsebéből előhajtogatott papírfecnit tolta Gunz orra alá, aki gyorsan átfutotta az iratot. Ennél sokkal szűkszavúbb áthelyezési paranccsal még életében nem találkozott, csak az új táborhely és a felettes tiszt volt rajta megnevezve. Egy nagyobb támaszponton könnyen lehet, órákig bolyongott volna a szerencsétlen, mire megtalálja a célját, persze a hadnagy valódi neve így is kellemes kihívást állíthatott elé. Csoda, hogy valakinek sikerült megfejtenie, és útbaigazítania. Gunz még egyszer végigmérte új társát, végül úgy döntött, az, hogy mind a ketten valamilyen okból kifolyólag számkivetettek, még nem elég jó indok a barátkozásra.
– Sajnos egyelőre ennél többet én sem mondhatok – szólt azért megértő vigyorral –, engem is ebben a pillanatban helyeztek át északra, a hatodik századhoz. A legjobb az lesz, ha visszamész a szállásodra, összepakolsz, és reggel megkeresel. Addigra elintézem a papírmunkát, és más dolgunk se lesz, mint az új gépünkkel, egy F40-essel elrobogni az állomáshelyünkre.
– Értettem! – vágta rá az egyszarvú, mikor a beállt csendből úgy ítélte meg, a hadnagy befejezte a mondanivalóját, majd a közelben a parancsnokság falának támasztott méretes, terepszínű zsákot a hátára levitálta, és tovább ácsorgott tanácstalanul.
Gunz hátrahőkölve ébredt rá, a kancának nemhogy összepakolásra nem lesz szüksége, de még csak kipakolnia sem volt ideje.
– Na, várj csak – mondta a zsákra mutatva –, te most érkeztél?
– Igen, a reggeli ellátmánnyal együtt.
– Akkor valaki jobban utálhat, mint azt eddig képzeltem. Van rá egy rozsdás patkóm, hogy szállást se foglaltak neked.
A lány nem felelt, könnyen lehet, pontosan annyi sejtelme erről az egészről, mint amennyi a parancsban állt: semennyi. Gunz a fejét csóválva sóhajtott egy nagyot, és intett az új partnerének, hogy kövesse.
– Gyere, akkor keresünk neked valamit, ahol lepakolhatsz. Ha más nem, nálam van annyi hely, ahova lerakhatunk egy habszivacsot, és akkor senki sem rúg beléd álmodban.
– Köszönöm, hadnagy – felelte az egyszarvú halkan, és utána indult. Úgy tűnt, lassan kezdte megszokni a hétköznapi beszédstílust.
– Ne értsd félre – fordult felé Gunz hirtelen –, jelenleg minden álmom megszabadulni tőled. Nem hiányzik még egy hullajelölt a nyakamra, márpedig ez a két lehetőség van: vagy kapok helyetted egy erősebb társat, vagy hamarosan legalább egyikőnk otthagyja a fogát valamelyik bevetésen. Kíváncsi vagyok, melyik fog hamarabb bekövetkezni, és vajon még azelőtt-e, hogy sikerülne megtanulnom a neved.
– A nevem Moonshard, de mindenki csak Shardnak hív – mondta a lány bármiféle indulat nélkül, inkább meglehetősen segítőkészen.
– Tökmindegy – rázta a fejét Gunz. Más se hiányzott neki, mint még a végén megkedvelni a kis nyavalyást, ahogy az előző két társát is. – Arra a néhány hétre egyszerűen Harmadiknak foglak hívni.
Számított valami ellenkezés-félére, viszont az egyszarvú csak bólintott, és csendben baktatott tovább mögötte, keresztül a gyakorlótéren, át az árnyas, fás részeken, amiken túl a hangárok jókora épületei álltak, az alacsony, jól láthatóan sebtiben felhúzott barakkok irányába.
– Mivel egy darabig együtt kell dolgoznunk, jó ötlet lenne, ha mesélnél magadról valamit – mondta mégis, kicsit kényelmetlenül érezve magát a nagy csend miatt, ráadásul semmi oka nem volt rá, hogy rögtön az első pár percben magára haragítsa azt, aki majd a hátát védi.
Ezzel a kéréssel jól láthatóan sikerült zavarba hoznia a lányt: először lassan szóra nyitotta a száját, majd inkább mégis becsukta, mint aki meggondolta magát. Talán nem kellett volna ilyen hirtelen letámadnia, mégis most már legalább annyira kíváncsi volt, miként reagál partnere a furcsa témára, mint amennyire meg szerette volna tudni, ezzel a külsővel mégis mit keres a seregnél. A habozást látva elővette a beosztottaknak szánt, gyomorból megszólaltatott, érces hangját.
– Nem hallotta? Meséljen valamit, tizedes!
A kanca engedelmesen hátracsapódó füleit és elkerekedő szemeit látva enyhe bűntudat fogta el, a jelenet élénken emlékeztette az ezredessel lefolytatott beszélgetésére.
– Azt mondtad, nem érdekelnek a rangok – lehelte az egyszarvú némi szemrehányást is tartalmazó hangon. Ha bárki másnak szól így vissza, valószínűleg a szálláskeresés problémái elhárulnak a feje felől, mert az estéjét zárkában tölti, hacsaknem valamelyik igen hosszú és mocskos folyosó felsúrolásával. Elég jó póniismerő lehetett, és talán egy fokkal bátrabb is, mint amilyennek eddig Gunz hitte.
– Látom, figyelsz – kacsintott rá a hadnagy. – Ettől függetlenül persze érdekel a válaszod.
– A San Palomino Katonai Akadémián végeztem, AA eredménnyel, a gépkezelő vizsgán az elért eredményem 98%. A legutóbbi szabvány POD mérés szerinti pajzserősségem négyezer kétszázhúsz kilolábfont percenként.
– Az egy erős harmadosztály, nem igaz?
– Az egyéni rekordom ennél valamivel jobb.
– Egyetlen lövés egy nehéz sínágyúból. – Erre már az egyszarvú képtelen volt felelni. Gunz csak bólintott, tökéletesen tisztában lévén vele, mi a harmadosztály képességeinek határa, nem akart hallani semmiféle mentegetőzést.
– Hát, reméljük, nem találkozunk nehéz sínágyúval – engedte el a témát egy legyintéssel. – Valami jobb történeted nincs? Például hogy miként kötöttél ki a seregben?
– Erről nem szeretnék beszélni – hajtotta le a fejét a kanca, mintha valami fájdalmas emlék jutott volna az eszébe.
– Ahogy akarod – vonta meg a vállát a hadnagy.
Már majdnem elérték az apró, egymás mellett sorakozó faépületeket, amikor balról, a hangárok felől valaki rájuk kiáltott.
– Gunz! Pont téged kereslek!
Megálltak bevárni a feléjük futó, türkiz szőrű egyszarvút, aki valaminek nagyon örülhetett, mert fülig ért a szája. Mikor melléjük ért, végigpislantott Moonshard vállapján, és továbbra is vigyorogva hanyagul tisztelgett neki.
– Az új másodpilótád? – kérdezte lihegve.
– Ja. Harmadik, ő itt Riverbloom, a River tesók fiatalabbika.
– Moonshard – mutatkozott be a tizedes csendesen.
– Ne mondd már, hogy Harmadiknak hívod! – bökte oldalba Riverbloom a hadnagyot. – Nagyon szép neve van, a te névmemóriád pedig nem olyan vészesen lyukas, mint azt szeretnéd elhitetni velünk.
– Akarsz is valamit, vagy csak az időmet rabolod? – vicsorogta Gunz, miközben óvatosan körbefuttatta a tekintetét a környezetén, hátha megpillanthatja Riverfangot is közeledni, de ennyire azért nem üldözte a balszerencse. Kettőjük közül a kancával állt jobb viszonyban, mert bár a River testvérek nyelve meglehetősen csípős volt, és egy másodpercig nem haboztak kimondani a véleményüket, a csődör valamiért különösen sokat kötött bele a viselt dolgaiba. Nem mintha ez bármit is számított volna, amikor együtt kellett harcolniuk: végezték a feladatukat, mint egy bejáratott gépezet, hiszen őket kettőjüket Gunz már azóta ismerte, amióta először betette a lábát a seregbe.
– Biztos tudod már, az egész Vipera szakaszt áthelyezték a hatodik századhoz – felelte Riverbloom, egyik lábával észak felé legyintve.
– Kedves ezredesünk nem szólt, hogy a nyavalya törje ki. Ezek szerint jöttök mindannyian?
– Igen, még a karbantartók és a híradósok is megkapták a parancsot. Egyedül Hayloft meg a haverja marad, ők még lábadoznak egy picit, fogalmam sincs, végül utánunk küldik-e őket. Na meg persze Terrapin – tette hozzá a fejét lehajtva. – Gondolom, a temetésre nem jössz.
Gunz egy percre a távolba révedve próbálta kitalálni, mi is lehetne a diplomatikus válasza a kérdésre.
– Azt hittem, már lekéstem róla – morogta végül az orra alatt.
– Nincs ilyen szerencséd – vágta rá Riverbloom, miközben a vállára tette a patáját. Gunz mindig különösnek találta a testvérek azon szokását, miszerint szerették megérinteni, akivel beszéltek, de végül is amilyen közvetlen pónik voltak, elnézte nekik. – Te ismerted a legjobban közülünk, biztos jól esne neki, ha eljönnél.
– De hülye vagy. – A hadnagy megengedett magának egy morbid vigyort. – Neki aztán már tökmindegy. Utálom a temetéseket, eddig se volt szokásom járni rájuk, nem tudom, miért pont most kezdeném el.
– Így legalább lenne kifogásod, miért iszod le magad a sárga földig az este folyamán? – ajánlotta fel a megoldást segítőkészen az egyszarvú.
– Ahhoz nekem sose kellett kifogás.
***
Végül persze nem úszta meg, Riverbloomnak sikerült elrángatnia. Éppen gyanútlanul kifelé tartott a kantinból, amikor megállt az udvaron az orra előtt a csapatszállító – tulajdonképpen Riverfang majdnem rágördült vele az egyik lábára, amit inkább sajátos viccnek szánhatott, ugyanis a csődör mestere volt mindenféle gép irányításának. A platóról már ott pislogott le rá a Harmadik, akit szintén valamilyen furfanggal gyömöszölhettek fel, így hát Gunz sem ellenkezett teljes erejéből, amikor Riverbloom megtaszította hátulról „hányszor mentette meg az életed? Ennyivel tartozol neki!" felkiáltással, inkább magától felmászott a járműre, mielőtt még orra bukik.
Különösebben nem akart belekezdeni elmagyarázni a nézeteit arról, hogy az a valami, amit a délután folyamán a földbe helyeznek, már bőven nem Terrapin, de még ha ő lenne is, akkor sem tudna neki semmi újat mondani. Ehelyett inkább hagyta, hogy a csípős menetszél az arcába vágjon, és a sörényét tépázza, miközben a poros országúton robogtak a közeli város pereme felé, a katonai temetőhöz. Eddig ezt az utat már ezerszer megtette, egyedül is, és jókora társaságokban is, bár annál az elágazásnál, ahol most jobbra kanyarodtak, általában balra szokták venni az irányt, az Obsitos felé. Ez a műintézmény igen jó érzékkel használta ki a közeli támaszpontot, a szomjazó katonák legtöbb igényét képes volt kielégíteni. Szomorúan nézte a távolodó zöld épületet, hiszen ezen az estén látogathatja utoljára, utána irány észak. Erősen bízott benne, hogy ott is kap majd a kedvenc tequilájából, bár valójában a helyzet az, hogy az Obsitos is csak ritkán jutott hozzá, főleg akkor, amikor egy nagyobb csapat menekült érkezett délről. Mi a túrót ihatnak azok ott fent, északon? Végül is hidegnek hideg volt, szóval kellett lennie erős piájuknak is. Úgy döntött, a biztonság kedvéért a maradék zsoldján vesz magának egy láda tequilát, abból nagy baj nem lehet. Ha véletlenül sikerülne nyernie is egy kicsit, akkor esetleg futja akár két ládára is.
Mikor az épület egy kanyarban eltűnt a szeme elől, komolyan elgondolkodott rajta, hogy leugrik, ám Riverfang a gázba taposott, és lakott területhez méltatlan tempóban robogott végig az amúgy is rázós kövesúton, talán megneszelte, mire készül, vagy egyszerűen túl jól ismerte már. Csak akkor engedett a száguldásból, amikor jobb oldalt, a borostyánnal bőségesen befuttatott kerítés mögött előtűntek a katonai temető mértani pontossággal elhelyezett, semmihez sem hasonlítható sírkősorai. Gunznak leginkább egy ültetett erdő jutott róluk az eszébe: csak elásol egy pónit, és makulátlan fehér sírkő nő ki belőle. Az analógiájában addig már nem sikerült eljutnia, mi is lehetne ennek a furcsa növénynek a termése, mert két hatalmas zökkenővel, amitől simán lepotyogott volna a platóról, ha nem kapaszkodik, és a nyelvét így is majdnem leharapta, bekanyarodtak a temető kapuján. A vele szemben ülő Harmadik sem úszta meg olcsón a sietséget, hunyorogva dörzsölgette a tarkóját, valószínűleg sikerült megfejelnie az egyik bukócsövet.
Némi gumicsikorgás kíséretében bevágódtak a parkolóba, ahol már több terepszínű tragacs is várakozott, úgy tűnt, éppen időben érkeztek, ha nem akartak lemaradni semmiről. Gunz persze éppen szeretett volna, de látva, hogy a nagyobb csoportosulás nem az egyenparcellák körül gyülekezik, hanem a másik oldalon, ahol a családi sírok álltak, elfogta a kíváncsiság. Rémlett neki, régi társa valami híresebb katonadinasztia tagja lehetett, biztos van nekik saját kriptájuk vagy ilyesmi, olyat meg még amúgy sem látott. A jelen körülmények között különösebben azon sem lepődött meg, hogy a nyitott koporsós szertartást kint tartották a szabad ég alatt, és nem pedig bent a ravatalozó épületében – annak az ablakai ugyanis bőven voltak díszítve nap és holdmotívumokkal, amik nem hoztak semmi jót Terrapin életébe. Azon azért elmélázott, vajon mihez kezdtek volna a ceremónia szervezői, ha éppen szakad az eső, bár gyanította, akkor simán csak felhúznak egy sátrat idekint.
Mind a négyen – a River testvérek, a Harmadik, meg ő – beálltak a sorba leróni kegyeletüket a halott előtt. Gunz egy picit irigykedve állapította meg a koporsóba tekintve, mikor őrá jutott a sor, hogy régi másodpilótája különösen jól nézett ki, pedig általában a szakmájukban ami maradni szokott utánuk a pilótafülkében szétkenődve, azt senki sem szeretné kiállítani közszemlére. Terrapinnek éppen csak a belső szervei szakadtak le, ezért kívülről pont úgy nézett ki, mint legutóbb, amikor együtt iszogattak, ügyes paták eltüntették a szőréről az orrából és a szájából szivárgó vérpatakok nyomait, amik sérüléseire utalhattak volna. Mintha csak aludna, fejét a két mellső lábán nyugtatta.
– Mi van, nagyszájú? – kérdezte a testtől suttogva, miközben egy tincs sörényt, amit a lehunyt szemekre fújt a pajkos szél, elsimított az egyik fül mögé. Élénken élt az emlékezetében az utolsó kiáltás, amit leginkább a kommunikátorán keresztül hallott a vészjósló recsegésen túl, ami betöltötte a pilótafülkét: „Gyerünk, nyírjuk ki őket!" A hangban hisztérikus félelem bujkált, tisztán jelezve, az egyszarvú pajzsvarázslata bármikor összeroppanhat, mégsem volt más választásuk. Rémlett neki, valamit ordított válaszul, talán azt, hogy „jíííííí-há!", vagy netán hasonló értelmeset; túlzottan lekötötte a Borz két nehézgépágyúja és az egyensúlyozás a társalgáshoz, egészen addig, míg nagyjából fél perccel később a gép darabokra szaggatott csípőjének köszönhetően be nem zuhantak abba a szakadékba. – Muszáj volt előresietned, mi? Én meg megúsztam egy halálfejjel.
Elgondolkozva dörzsölte meg a vállát, ahol az egyenruhája alatt a tetoválásai sorakoztak. Nem akadt még ideje a legfrissebbet magára égetnie, legközelebb csak az új helyén esetleg. Akkor eszmélt fel, mikor a mellette ácsorgó Riverbloom a hátára tette a patáját, mert mögöttük lassan egy kisebb sor kezdett kialakulni. Gunz bólintott.
– Csinálj helyet odafent, hallod? Nemsoká küldök egy kis társaságot – morogta Terrapinnek, majd visszasétált a gyülekezet hátsó soraiba, ahol kisvártatva csatlakozott hozzá a Vipera szakasz többi jelenlévő tagja is.
Némán állták végig a szertartás többi részét, az énekeket, a zászlóátadást, a díszsortüzet, és végül a koporsó sírba helyezését – Gunz legnagyobb sajnálatára szó sem volt kriptáról –, a legkevésbé talán a Harmadik bírta a várakozást, állandóan egyik lábáról a másikra állva feszengett, amit a hadnagy meg is értett, hiszen nem sok keresnivalója volt ma itt. Maga is elgondolkodott már azon, vajon Riverék miért hozták el, rossz vicc (esetleg célzás) gyanánt, vagy csapatépítő jelleggel. Azért valahol legbelül kicsit örült is, így olyan folytonosság-érzete lehetett a dolognak, mintha csak Terrapin átadta volna a stafétát a fiatalabb egyszarvúnak, viszont már csak a Harmadik érdekében is nagyon remélte, nem mindenben lesz hasonló sorsa a két másodpilótájának: sokkal szívesebben intene neki búcsút valahol temetőn kívül, egy áthelyezési parancs társaságában.
Egy röpke órával érkezésük után, mikor a nap már lefelé indult a látóhatár mögött narancs és lila árnyalatokat varázsolva az ég aljára, és a szél is kezdett feltámadni, lassan vége lett a ceremóniának. Gunz a társaival elindult kifelé, hátha még időben visszaérnek a támaszpontra a cókmókjaik összerámolásához, bár a hadnagynak erősen megfordult a fejében, hogy Riverfang terveitől függetlenül leugrik a csapatszállítóról az Obsitosnál. Semmi másra nem gondolt két teli rekesz tequilán kívül akkor sem, amikor Terrapin szülei előtt haladtak el, hogy utoljára részvétet nyilvánítsanak, így fel sem tűnik neki, az öreg kanca hozzá beszél, ha Riverbloom nem fékez le hirtelen előtte.
– Maga! Maga volt a parancsnoka! Maga vezette azt a förtelmes fémszörnyet! – szólt rá remegő hangon Terrapin mamája.
A hadnagy értetlenül pislogott az arcát fekete csipkével takaró kancára, és a mellette díszegyenruhában feszítő, nyugdíjazott tábornok férjére. Valószínűleg az egyenruha látványa és a meglepetésszerű lerohanás együttes eredményeként sikerült kipréselnie magából egy „Igenis, asszonyom”-ot.
A kanca emelt hangon folytatta az ostorozását, közben a vendégek közül többen kezdtek köréjük gyűlni, például az a két csődör is, akikben Gunz Terrapin testvéreit vélte felismerni.
– Miért kellett ilyen feleslegesen meghalnia? Jobban kellett volna vigyáznia rá!
Mintha csak álomból ébredne, a hadnagy agyába lassan eljutottak a vádak.
– Technikailag az ő feladata volt, hogy vigyázzon rám…– motyogta bátortalanul, nem teljesen döntötte még el, vajon a fájdalmában eszét vesztett anyával érdemes-e egyáltalán ilyen jellegű kérdésekbe belemennie, vagy jobban járna, ha egyszerűen csak csendben odébbállna.
– Ne feleseljen a feleségemmel, hadnagy! – dörrent rá a tábornok, holott Gunz azt remélte, talán olyasvalakitől, aki kicsit jobban ismeri a katonaságot, esetleg kap egy kis támogatást. Egy pillanatra hátrahőkölt, majd az indulattól teljes testében remegve a kancára vetette magát. Mindenről elfeledkezett, a tábornokról, a seregről, az állásáról; ha Riverfang nem áll elé és tartja vissza egy gyengéd, ám határozott érintéssel a szügyén, közvetlenül az öreg arcába vágja a szavakat, így viszont maradt közöttük vagy két láb távolság.
– Ne legyen már ennyire ostoba, asszonyom! – ordította. – Mi az, hogy Terrapin feleslegesen halt meg? Megkérdezte már erről azok véleményét is, akiket megmentett?
Patájával a River testvérek, meg úgy általában a parkolóban várakozó terepjárók felé intett, amerre többeket látott távozni az említett kategóriából.
– Terrapin a szolgálati kötelességét teljesítve vesztette az életét, érti? A fia egy kibaszott hős volt, ne merje bemocskolni az emlékét azzal, hogy mást mond róla! Kurvára sajnálom, de ilyen időket élünk, amikor az igazi hősök előbb-utóbb elhullanak!
Szívesen mondott volna még valamit, sőt, egyszerre talán túl sok mindent is el szeretett volna üvölteni, mégis képtelen volt rá, ehelyett egy pár másodpercig csak a fogait csikorgatta a döbbent pónikra, végül egyszerűen maga mellett a földre köpött, és rohamléptekkel megiramodott a csapatszállító felé.
Nem nagyon emlékezett a visszaútjukra, egészen odáig, amíg a vezetőfülke ablakát püfölni nem kezdte az elágazásban, ezzel jelezve Riverfangnak, hogy lassítson, majd leugrott a járműről, és az Obsitos felé vette az irányt. Nem követte nyomon, mennyit ivott és kivel, de a zsoldjának azt a részét, amit nem a számlája kiegyenlítésére költött, mindet sikerült pókeren elbuknia, így hát egy vacak üveg tequilát sem vett végül. Társai, akik szintén beugrottak, hogy egy ital ürügyén vigyázzanak rá, körülbelül akkor léptek le összepakolni a reggeli indulásig (látván, hogy mint legtöbbször, felettesüknek sikerült most is jóindulatúra innia magát), amikor néhány kopasszal egymást átölelve fülsértő hamissággal indulókat kezdett énekelni, végül pár órával éjfél után, mikor az utolsó eltávon levők is megindultak a támaszpont felé, felkéredzkedett az egyik kocsira, és hazavitette magát.
A szobájában majdnem átesett a földön már javában szunyókáló Harmadikon, és sikeresen belerúgott egy váratlanul a sötétségből előtűnő ládába, ami nagyot csörrenve tiltakozott az erőszak ellen. Miközben halkan káromkodva a sérült patáját simogatta, tapogatózva felkapcsolta a kislámpát az ágya mellett, és a halvány fénynél egy egész rekesz piát pillantott meg a padló közepén heverni, rajta egy cetlivel.
"Búcsúajándék Gunz hadnagynak" – állt rajta, alatta pedig annak a maroknyi barátjának a neve, akik nem voltak a Vipera szakasz tagjai, ezért nem tartottak vele északra. Magában mosolyogva mászott fel az ágyára, csöppet meghatódva a tökéletes ajándékon.
Így leltek rá a hajnal első sugarai, hátát a falnak támasztva, patái között a papírdarabot szorongatva, sekély, zavaros álmában előrebillent fejjel.
***
– Rögzítettem magam, indulhatunk! – szólalt meg Icedrop hangja a fülében, ezzel visszarángatva a valóságba a gondolatai közül. A csődör egy szabvány karabiner és némi drótkötél váratlan házasságából született alkalmatossággal csatolta magát a Kisróka hátpáncéljából kiálló kampóhoz, amit direkt az esetleges csapatszállítás megkönnyítésére alakítottak ki, bár a tervezők nyakán az égnek meredt volna a szőr a gondolatra, hogy valaki páncél nélkül mászik majd fel oda. Persze egy váratlan támadás esetén az egész semmit sem számított, hiszen a gyalogságnak rendszeresített kompozit páncélok nagyjából annyit értek a nehéztüzérség ellen, mint egy langyos tavaszi fuvallat, de ha a másodpilóta észnél volt, és fenntartotta a pajzsvarázslatát, a jelentősen lelassult lövedékekkel, illetve a robbanófejek által keltett lökéshullámokkal szemben az életet a haláltól elválasztó papírvékony határt jelenthették.
Azonban jelenleg éppen egyetlen tervező sem tartózkodott látótávolságon belül, Gunz pedig már hozzászokott a szőrmeresztő mutatványokhoz, ezért különösebben nem aggasztotta magát. A technikus nem a levegőbe beszélt, ha bármit ki szeretnének deríteni a konténer rendeltetéséről, a leggyorsabb módszer az volt, hogy a felderítő géppel berohannak, körülnéznek, majd sebesen elpályáznak, egy perccel sem akart többet eltölteni a gyanús helyen, mint feltétlenül muszáj. Ehhez pedig vinnie kellett valakit, akinek van halvány fogalma arról, mit is lát. Egy csipetnyi fenntartással kezelte a segítőkésznek egyáltalán nem mondható, nagyjából kétnaponta esedékes pegazus-őrjárat jelentéseit, ám abban bízott, valamit, ami elég nagy ahhoz, hogy kárt tegyen bennük, azért csak észrevettek volna felülről.
Teljes sebességre ösztökélte a Kisrókát, ami felderítő géphez méltón elég tekintélyesnek bizonyult, a fák elmosódva suhantak el mellettük. Attól nem tartott különösebben, hogy a jöttüket kísérő dübörgéssel felhívnák magukra a figyelmet: ha a völgy csapda, ellenségeik már régóta követhetik minden lépésüket. A műszerfalon villogó térkép mellett egyre csökkenő számsor futott, amint közeledett az apró kereszttel megjelölt navigációs ponthoz, aminek a koordinátáit a Sün számítógépe osztotta meg az övével még a völgy bejáratánál. A száraz bokrokkal megtűzdelt egykori folyómeder, amiben most suhantak a tisztás felé, vett egy hirtelen balkanyart, és már fel is tűnt előttük a furcsa, antennákkal megtűzdelt kis épület. Gunz még egy pillantást vetett a műszereire, de nem jeleztek semmi veszélyeset a környéken, persze inkább azért nyugodott meg valamelyest, mert a Sünben őrködő Breeze sem hallatta a hangját, márpedig a híradós terepjárónak a műszerei kellően érzékenyek voltak akár egy nyúl beméréséhez, feltéve, hogy fúziós reaktorból nyerte az energiáját. A Kisróka neutrondetektorai már Riverfang gépét sem érzékelték, bár a csődör a búvóhelyéhez közeledve amúgy is lecsaphatta a reaktorát, és most pusztán az akkumulátorait használva követhette őket figyelemmel odafentről.
Egy mély sóhajjal megpróbálta elkergetni balsejtelmeit, majd a Harmadikhoz fordult.
– Azonnal szólsz, ha van valami.
Meg sem várta az egyszarvú bólintását, egy mozdulattal felnyitotta a pilótafülke tetejét, és a benti túlnyomás halk szisszenését követve már kint is volt. Két ugrással a földön termett, ám még így sem előzhette meg Icedropot, aki villámgyorsan csatolhatta le magát, amint a gépük megállt, és most pár lépéssel előtte osont a konténer felé. Gunz egy gyors érintéssel megbizonyosodott róla, a hátsó lábához erősített tokban pihenő .45-ös revolvere a helyén van, és egy rosszalló fejcsóválással a híradós után iramodott.
A konténerig nem akadt semmi fedezékük, ezért a nyakukat behúzva, sietős léptekkel tették meg a távolságot, felszaladtak a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn, majd megálltak az ajtó két oldalán, hátukat a falnak vetve. Gunz előhúzta a fegyverét, és lélegzetvételnyi szünet után egy bólintással jelt adott, mire Icedrop gyors mozdulattal benyitott az ajtón, és félreállt az útból.
Gunz a revolvert maga előtt tartva ugrott be, egy szempillantás alatt végigpásztázta az apró helyiséget, és amikor konstatálta, egy kupac elektronikán kívül semmi érdekes nincs odabent, intett társának, hogy tiszta a levegő. Miközben fegyverét visszacsúsztatta a tokjába, a híradós már mellé is lépett, és érdeklődő arccal futtatta körbe a szemeit a berendezésen, ügyelve arra, véletlenül se érjen semmihez. A hadnagy maga elé engedte, hadd végezze a dolgát, amíg ő a kijáratot őrizte egyre erősödő balsejtelmek között.
– Nézd már, ez egy átjátszó állomás – motyogta szinte magának Icedrop. – Ilyet használtunk egyszer mi is, bár meglehetősen ritka. Gondolom, ott a fal mögött jön le a jel az antennáktól, ha lenne időm, szívesen kibogoznám, melyiké hova tart…
– De nincs! – sziszegte Gunz a fogai között a nyilvánvalót.
– Az a böhöm a sarokban egy szélessávú erősítő, mondjuk innen nem látom, honnan veszi a tápot – folytatta a technikus, figyelmen kívül hagyva a közbevetést.
– Reaktora nincs, azt észrevettük volna. Aksiról elmegy?
– Fogalmam sincs, talán valami más generátorról, majd nézzük meg odakintről is. Várj, nézd csak… – tette hozzá egy pillanatnyi szünet után, miközben alaposan átvizsgált egy jókora, zöldre festett dobozt, aminek az előlapján Gunz számára tökéletesen ismeretlen rendeltetésű tekerentyűk sorakoztak. – Ezt már mintha láttam volna valahol, talán egy régebbi katonai zavaróberendezés lehet…
– Működik? – kérdezte a hadnagy kapkodva, miközben úgy érezte, ereiben szépen lassan megfagy a vér.
– Nem tudnám megmondani, rá van kötve erre a valamire – mutatott Icedrop egy sötét, élettelen monitor felé, amihez az imént követte végig a patájával a zöld szekrényből előkanyargó kábelköteget. A képernyő előtti ipari billentyűzeten találomra megérintett egy gombot, hátha sikerül szóra bírnia a masinát.
A monitor kettőt villant, majd kivilágosodott, és a két megrökönyödött póni szeme elé tárta a ráírt üzenetet:
„BUMM!"
A híradós szemei már-már komikusan elkerekedtek a rémülettől, és a következő pillanatban hanyatt-homlok kirohan az épületből, ha Gunz nem állítja meg a nyakánál fogva.
– Ne legyél hülye, senki nem írja rá egy bombára azt, hogy bumm, ahelyett, hogy egyszerűen csak felrobbantaná. Barátaink vicces kedvükben lehettek – morogta, miközben csekély informatikai ismereteivel megpróbálta kitalálni, melyik billentyű tüntetheti el a feliratot, hogy kideríthessék a masina igazi rendeltetését.
Icedrop úgy nézett körbe behúzott nyakkal és a lábai közé kapott farokkal, mintha még mindig azt várná, bármelyik pillanatban rájuk szakadhat az ég, majd miután továbbra sem történt semmi, visszafordult segíteni a kancának.
Gunz utat engedett neki, és indult vissza a bejáratot őrizni, mikor a kommunikátor belerecsegett a fülébe.
– Gu… …san, va… …on! – hallotta a Harmadik kétségbeesett, pittyegésekkel, elektronikus sikolyokkal és egyéb kódolási hibákkal érthetetlenre torzított hangját. Résnyire szűkült szemeivel egy megvető pillantást vetett a rádióadást zavaró láda felé, azt latolgatva, vajon eresszen-e bele egy tárat, majd inkább Icedrop hátára csapott, és a kijárat felé száguldott.
– … lod, … gyer… …a rada… – küzdött tovább a fülében lévő szerkezet, amíg egy ingerült mozdulattal el nem hallgattatta.
Az ajtóban épp csak annyira lassított, hogy le ne guruljon a lépcsőn, és volt ideje egy hátranézéssel ellenőrizni, Icedrop vette-e a jelzést. A csődör úgy száguldott a nyomában, mint akit puskából lőttek ki, jól láthatóan eljutott az agyáig, most az életéért fut.
– Keress fedezéket az erdőben! – üvöltötte neki Gunz, miközben egy ugrással a földön termett, és már vágtázott is lóhalálában a Kisróka felé. Ha megtámadták őket, semmi értelme nem volt Icedrop életét kockáztatnia azzal, hogy megpróbálja magával vinni, sokkal jobb esélyei voltak, ha eltűnik a völgy növényzetében. Erre az előtte álló negyven tonnás harci gépnek semmi reménye nem lehetett, viszont azért reménykedett benne, ha kellően gyorsak, lefuthatják üldözőiket, pláne, ha Riverfang odafentről támogatja is őket.
A Kisróka pilótafülkéjéből a Harmadik rémült tekintete villant le rá, miközben az egyszarvú mindent elkövetett, hogy előkészítse a gépet a menekülésre, még a szarva is halványan izzott, egy óvatos, kis energiájú pajzsot húzva maga köré. Gunz tudta, nélküle nem megy sehova, ezért nyaktörő iramban tette meg a nagyjából százlábnyi távolságot, éppen csak az késztette megállásra, amikor balról, az erdőből mély hangú dübörgés rázta meg alatta földet. Egy másodpercig semmit nem látott, csak a környéket magasabbról szemlélő másodpilótájának megváltozott arckifejezése adta értésére, valami nagyon nincs rendben, majd a szemei láttára baljós lassúsággal egy hegy nőtt ki a fák közül.
– ’Szameg! – káromkodta el magát, miközben felugrott az első fogódzóra a Kisróka lábán, és erősen megkapaszkodott, amint az újonnan érkezett domb felől egy vakító villanás fénye sötétítette el körülötte a tájat, erős lökéshullámot hozva magával a talajban és a levegőben egyaránt.
Egy pillantásnyi időt vesztegetett a robbanás eredményének ellenőrzésére. Mint azt sejtette, Riverfang távolsági sínágyújával tett egy próbát az ismeretlen ellenfelük meglepésére, ám a lövedék éppen csak annyi kárt tudott tenni az előttük magasodó medve osztályú harci gépben, hogy leszaggatta róla az álcahálót, amitől sokkal kevésbé emlékeztetett már dombra, és sokkal inkább felvette egy valódi, két lábra magasodott medve alakját – leszámítva a vállán hordozott rakétasilók tömbjeit. Az ellenfelük másodpilótája észnél lehetett, és még időben felhúzta a pajzsait, ráadásul legalább másodosztályúnak kellett lennie, mert Riverfang lövését sérülés nélkül megúszták.
A hadnagy szívesen merengett volna még a történteken, esetleg valahonnan messziről, biztonságos távolságból egy távcsövön át alaposabban is szemügyre vette volna a medvét, de erre a jelen körülmények között csak akkor nyílhatna alkalma, ha előbb kellő sietséggel távoznak a helyszínről. Már a pilótafülkében ült, mire Riverfang ágyújának a völgy falai között végigvisszhangzó, mennydörgésszerű „SSRAKK!!"-ra emlékeztető dördülése egyáltalán eljutott hozzájuk, és a feje fölött lecsukódó biztonsági üveg által megfestett fénynél figyelhette, amint a medve silóinak páncélfedelei felnyílnak, akár valami lassított felvétel. Kapkodva szíjazta be magát a pilótaülésbe, miközben ellenfelük gépe két röpte nagy hatótávolságú rakétát eresztett el valamerre mögéjük, arrafelé, ahol a River testvérek bujkálhattak, ezzel füstbe borítva a fél erdőt, és egy pillanatra eltűnve Gunz szemei elől.
– Gyerünk, gyerünk, gyerünk, gyerünk! – ordította, míg az ismerős zsibbadás, amint a Kisróka számítógépére drótozott primitív neuronhálózat átvette a hátsó lábai szerepét, lassan felkúszott az altestén. Próbaképpen folyamatosan mozgatta az egyik lábát, de még mindig a sajátja reagált csak, valahonnan távolról, és nem a rókáé. Bezzeg, ha a régi gépében ülhetne, nem lenne ilyen problémája, viszont ezzel az új vacakkal egyelőre nem sikerült tökéletesen egymásra hangolódniuk. Hátát vicsorogva nyomta ülése támlájának, hátha ezzel a gerincpáncélja szelvényeibe épített transzmitterek hamarabb felélednek, közben kétségbeesve figyelte, ahogy veszélyesen közel hozzájuk a medve alakja előtűnik az oszladozó füstfelhőből, a bal mancsa helyén hordott Ultra Automata Ágyú sötéten ásítozó, huzagolás nélküli duplacsövét pont rájuk szegezve.
Mintha csak végszóra tenné, a Kisróka lába toppantott egyet, mire Gunz meredeken előredőlt vele, megpróbálva rögtön teljes sebességgel odébb ugrani. Számított rá, a gép még hideg izomzata tiltakozni fog a mozdulat ellen, de ha a próbálkozása sikerrel jár, könnyen állva hagyhatják a náluk kétszer nagyobb, nehezebb, és lassabb ellenfelüket – tulajdonképpen ez volt az egyetlen esélyük. A madárlábujjak felszaggatták a talajt, amint a számtalan tonna lendületet gyűjtve nekirugaszkodott, és megtett egy inkább ugrásra emlékeztető lépést, majd mégegyet.
A medve ágyúja ezt a pillanatot választotta, hogy iszonyatos döndülés és ragyogó tűzcsóva közepette hiperszonikus sebességgel rájuk köpje negyven fontos nehézfém lövedékét. Lilás fény és egy elhaló sikoly töltötte be a pilótafülkét, mikor a Harmadik pajzsvarázslata összeroppant, ám a hadnagy meglepve tapasztalta, képes még egy ugrást megtenni, a Kisrókán egy karcolás sem esett. Máris a végsebességük felére, körülbelül nyolcvan mérföldes tempóra gyorsultak, tudta jól, egészen kevés hiányzik csak hozzá, hogy a medve ilyen közelből képtelen legyen utánuk fordulni. Minden akaraterejét összeszedve koncentrált a lábaira, tervezőinek legvadabb álmait felülmúlóan túlterhelte a műizmokat és ízületeket, amint megpróbált minél gyorsabban kikerülni ellenfele tűzívéből. Csak még egy másodpercet kaphatna! Csak még öt tizedmásodpercet!
Minden reményét darabokra szaggatva eldördült a második lövés is, éppen csak eltalálva az eltűnőfélben lévő Kisróka lábszárát, megrongálva az erős karmokban végződő lábfejet tartó acél csontozatot, szétszaggatva az izmokat. A tompa, figyelmeztető fájdalmat figyelmen kívül hagyva a hadnagy megpróbálta a következő lépéshez átterhelni a sérült lábra a gép súlyát, hátha csökkent teljesítménnyel ugyan, de sikerül legalább az erdő széléig elverekednie magát, ám a bokája bebicsaklott, és az egész monstrum irányíthatatlanul elvágódott a tisztáson, legalább harminclábnyi hosszú árkot tépve a füves talajba, mire elfogyott a lendülete és megállt. A becsapódástól a hadnagy szinte minden egyes csontja összezörrent, a biztonsági övek és ülése párnázata mégis megóvták a komoly sérülésektől. Tehetetlenül figyelte, ahogy a medve lassan szembefordul velük.
– …négy, három, kettő, egy, most! – számolt visszafelé halkan a fogai között ritmusérzékének engedelmeskedve, ám nem történt semmi. Riverfang sínágyúja ennyi idő alatt újratöltött, ha a gépe megúszta volna a rakétatámadást, most valószínűleg ellenfelük nem álldogálna ilyen nyugodtan, fenyegetően föléje magasodva. De valami történt, a River testvérek nem segíthettek rajta, a Kisróka nem engedelmeskedett többé az akaratának, tökéletesen magára maradt a két lábon járó halállal szemben. Ösztönösen még küzdött, hogy legalább valamelyik ágyúját a medve lábfeje felé fordítsa, és esetleg megkarcolja ellenfelét, mielőtt mindennek vége, ám a tudata már felkészült az elkerülhetetlenre, amint a kintről beszűrődő zajok közt meghallotta az Ultra Automata Ágyú elektromechanikus závárjának dupla csattanását.
A lövedék sokkal gyorsabban érkezett annál, mint csigalassú idegrendszere követhette volna, az első néhány dolog, amire feleszmélt, a körülötte recsegve darabokra szakadó páncélüveg hangja, az orrától patányira száguldó tompára tört szilánkok, a szeme előtt villódzó lila szikrák és a testét az ülésbe préselő légnyomás volt. El kellett telnie néhány végtelennek tűnő másodpercnek, mire rájött, iszonyatosan cseng a füle (sőt, mintha a balra nem is hallana), és még mindig életben van. Nem erre számított, döbbenten pislogott a pilótafülke betört üvege mögül ellenfelére. Ilyen közelről nem találta volna el? Nem, az ki van zárva, hiszen a Kisróka körülötte szinte darabokban hevert. Az üveg védte meg? De hiszen az ebből a távolságból szart sem ér a medve ágyúival szemben.
A Harmadik lett volna?
Nem mert hátranézni, az azt jelentené, hogy szem elől téveszti ellenfelét. Úgy is teljesen mindegy, nem? A dupla csövek közül az egyik még töltve van, pillanatokon belül meghalnak mind a ketten. Vak dühében előkapta a lábára szíjazott tokból revolverét, és a teljes tárat beleürítette a medve pilótafülkéjébe, miközben artikulálatlanul üvöltött. Természetesen meg sem sikerült karcolnia a csillogó, aranylóan tükröződő felszínt.
Zihálva bámulta a pontosan a szemei közé ásító ágyúcső fekete ürességét, mikor a kommunikátora halkan, nagyon messziről, magas hangon csippant egyet a jobb fülében, ezzel jelezve a kódolatlan adás érkezését.
– Fémláb hívja az F40-es pilótáját. Fémláb hívja az F40-es pilótáját. Ha elismered, hogy legyőztünk, és itthagyod a géped, szabadon távozhatsz, értetted?
– Csak nyisd ki a fülkéd, haver, és megbeszéljük – morogta Gunz villámló szemekkel, miközben a zsebéből előhalászott gyorstöltővel hat darab friss .45-ös töltényt tolt a revolvere tárjába.
– Nekem az is jó, ha palacsintává lapítalak, aztán rágyújtom az erdőt a bujkáló társadra meg a híradós kocsijára – érkezett a válasz közömbös hangon. – Két másodperced van eldönteni.
A hadnagy egy szempillantás alatt felvette Fémlábat, vagy akárhogy is hívják, arra a listára, akiknek az adósa maradt egy kiadós patázással, ám úgy döntött, annyival tartozik az alá beosztott póniknak is, hogy ha lehetőséget kap a bőrük megmentésére, nem áll le a száját tépni, csak hogy egy dicső utolsó mondattal kerülhessen át a másvilágra. Remegő gyomorral fordult a másodpilótájához, de az kívülről jobb állapotban volt, mint számított rá, csak a füleiből csörgedező vér jelezte, nem úszta meg sérülések nélkül az elmúlt egy percet. Rögtön Terrapin jutott az eszébe, ám igyekezett a képet elhessegetni magától, a Harmadik lassan emelkedő-süllyedő mellkasából ítélve egyelőre még nem patkolt el, és talán ha kellően gyorsan iszkol vele, nem is fog.
Miközben az egyszarvút a hátára kanyarította, és kimászott a pilótafülkéből, azért megfordult a fejében, talán most végre kibulizhatna magának egy erősebb pajzsot, bár szörnyen utálta magát a gondolat miatt.
– Kedves Moonshard, csak te lehetsz képes egyedül lenni még egy ekkora tömegben is.
A sötétben halványan fénylő szőrű egyszarvú jól kihangsúlyozta a nevét, hogy ezzel is piszkálja. Természetesen ő nem volt egyedül, elmaradhatatlan sleppje ott követte a háta mögött, meg sem tudta volna egymástól különböztetni őket, csak hófehér fogaik csillogtak, miközben szájukat széles vigyorra húzták. Különösebben nem haragudott rájuk, talán ha másképp adódik, ő is ott állna közöttük, míg valaki más szerencsétlenségén mulatnak jókedvűen.
Mivel kérdés nem hangzott el, egyéb mondanivalója pedig nem akadt, fejét visszafordította az asztalához és a rajta álldogáló teásbögréhez. Szeme sarkából így láthatta a táncteret is, ahol az állandóan változó színes fénynyalábok által megfestve szivárvány alakok imbolyogtak lassan, a halk zene ritmusára, és talált időt azon merengeni, milyen bizarr perverziónak köszönhetően nem foglalt helyet már eleve ennek az egész felhajtásnak háttal. Hiú remény hajtotta, kíváncsiság, önmaga büntetése, vagy valami más? Arra várt, majd Rainfall odalép hozzá az aranyló, vállára omló sörényével, makulátlan fehér öltönyében, és felkéri táncolni? Nem mintha nem képzelte volna el ezerszer a jelenetet: a fiú egyre közeledik felé, eleinte még kiszámíthatatlan, vajon tényleg őt szemelte-e ki, vagy egyet az asztalánál ülő többiek közül, de ő már tudja, érzi, amint hevesebben ver a szíve, még két lépés és immár tényleg félreérthetetlen a szándék, majd pedig invitálón felé emelkedik egy izmos, mégis szinte kecses pata, ő pedig elveszik a bíbor szemek mélységében…
Igazán benőhetne már a feje lágya, hogy ilyen butaságokról ábrándozik folyton. Talán két-három évvel ezelőtt még lett volna rá esélye, de nem most. Túl öregek voltak, túl jól ismerték a világ működését, szüleik kellően mélyen beléjük verték ennyi idő alatt. Amint megszólalt a zene, a csődör legelső útja Stanzához vezetett, a kis eminenshez, kinek nem elég, hogy szépséget adott a sors, de mellé eszet és erőt is, és ráadásul csak az utolsó évben iratkozott az iskolájukba, ezért folyamatosan az ismeretlenség misztikus légköre lengte körül.
A többi kanca szeme persze szikrát hányt. Talán Platina is ezért kereste ilyen lelkesen, ki az, akibe büntetlenül bele lehet rúgni.
– Mit iszol, teát? – kérdezte az ezüstös szőrű kanca fölémagasodva. – Nem is tudtam, hogy ilyet is adnak.
Megvető mozdulattal a bögre felé lendítette a patáját, és, minő véletlen, cseppet elszámítva a távolságot, épp csak annyira bökte meg, hogy az egész tartalma kiboruljon a fehér abroszra, egyre növekvő, vörös, málnaillatú foltot hagyva hátra. Shard egy egészen picit hátrébb csúszott a székével, így az asztal szélén meginduló tócsa cseppjei elkerülték a bundáját.
– Ó, bocsánat – tódította Platina, félreérthetetlen gúnnyal túljátszva a szerepét. Shard azt is sejtette, miért nem találta meg a bárpultnál a méretes forró vizes termoszt és a mellette takaros fadobozkában pihenő filtereket: túlzottan lefoglalhatták a másik oldalon hívogató alkoholos italok.
– Ne is foglalkozz vele, majd hozok másikat – felelte a tőle telhető legtermészetesebben kedves hangján, mintha mi sem történt volna. Biztosra vette, ezzel fogja a leginkább felbosszantani az egész társaságot.
Na és, akkor mit csinálnak vele? Túl előkelőek voltak, túlzottan jól vigyáztak a hírnevükre ahhoz, hogy tettlegességhez folyamodjanak, a szavak pedig már réges rég nem bánthatták. Talán ha mégis sikerülne elérnie, hogy Platina mérgében rávesse magát, az azért olyan jelenet lenne, amiért már érdemes volt eljönnie.
– És, mesélj, mihez kezdesz ősztől? – kérdezte a kanca, láthatólag minden erejét a dühtől eltorzult arca megzabolázására fordítva. – Tanulsz tovább ágyútölteléknek?
Ó, igen, milyen hihetetlenül fanyar érzés, mikor a tőr átszalad a hátán a bordái alatt, egyenesen bele a veséjébe; pontosan erre számított, bár nem ilyen korán, egy kevés sértegetés igazán belefért volna még, mielőtt a lényegre térnek. Tényleg túl sokat ihatott Platina, mert mind a ketten tisztában voltak vele, erre nem felelhetett, beszélgetésük itt véget ért. Mit is mondhatna neki ezek után? „Taposs, kérlek, taposs még, így törj magasabbra, azoknak a testére állva, akik alacsonyabb rendűnek születtek nálad, sokkal egyszerűbb ez, mintha saját erődből tennéd." „Hiszen ez az életetek értelme, miért ne használnám ki a lehetőséget?" – érkezett a válasz a fejében. Gondolkozásmódjuk, neveltetésük, tapasztalataik túlzottan eltértek, akárha más nyelven beszélnének, az egésznek nem volt értelme.
De valahol mélyen, ezernyi udvarias réteg alá temetve a lelkében azért lakott egy pici Shard, akinek nem ilyen ártatlanul tisztán csillant a szőre, hanem vérvörösen, épp mint a szemei, a fogai pedig hegyesek, akár egy ragadozónak. A sorsnak valamilyen furcsa fintora folytán minden sértés, amit a nagy Shard odakint lenyelt, beesett ide, éppen a pici Shard orra hegyére, ettől pedig a pici Shard előbb-utóbb olyan mérges lett, hogy bármilyen figyelmeztetésre és tiltásra fittyet hányva kénytelen volt a felszínre törni. Neki nem számított a logika, fütyült az érvelés szépségére, egyszerűen csak megtette azt, amit szerinte a mafla meláknak, aki hordozta, már réges-rég meg kellett volna.
– Pontosan – felelte büszkén kihúzva magát, termetének minden előkelőségét bevetve –, ott a helyem a sűrűjében, míg ti gyáván anyuci szoknyája mögé bújtok.
Ha! Elég nevetséges is úgy beállítania, mintha a saját választása lenne, mintha így lenne föléjük való! És éppen azzal az alakjával kérkedik, amit kizárólag a családja génjeinek köszönhet, azoknak a géneknek, mik soha semmit nem tettek érte! Legszívesebben szemen köpte volna magát, ha nem lett volna tisztában vele, ez az egész csak egy speciális színjáték, amelyben az veszít, aki előbb hiszi el a másik által játszott szerepet.
Platina szemmel láthatóan már veszített is, hátrahőkölt, mint akit arcon csaptak, száját szólásra nyitotta, ám nem jött a nyelvére megfelelő riposzt, az agyát még mindig lekötötte az ellentét feldolgozása: miként lehet gyáva, ha a családja által lefektetett úton halad? Éppen elég ideig képtelen volt eldönteni, vajon Shard csak blöfföl, vagy valójában az egész családja gyáva lenne?
Ki is használta az alkalmat, hogy varázserejének fénylő aurájába vonva talpra állítsa a bögréjét, és elinduljon újra megtölteni forró teavízzel. Arról majd gondoskodik, legközelebb a terem átellenes felében keressen magának ülőhelyet. Elvonult a némaságba fagyott csoport mellett, bízva abban, övé lehet az utolsó szó, de persze egyáltalán nem lepődött meg rajta, hogy végül nem így történt.
Egy sunyi pata nyúlt ki felé a sötétben, összeakasztva a hátsó lábait, aminek következtében saját lendületétől elvesztette az egyensúlyát, és nekiesett az előtte álló üres széknek. Az orrába hasító fájdalomtól koncentrációja megtört, a bögréje egy másodpercig szinte lebegni látszott, majd engedve a gravitáció unszolásának zuhanni kezdett, és tompa csörrenéssel száz darabra tört a padló kövezetén.
Szinte alig hitte el, hogy meg merték ezt vele tenni! Hát persze, nem számolt a sötéttel, és azzal, hogy falkába verődve valamennyiük bátorsága megsokszorozódott. Annyi éven át megúszta, csak hogy az utolsó pillanatban veszítse el a szüzességét, pedig hallotta már másoktól, miként működik a láthatatlan terror, hogyan löknek fel, forráznak le, ejtenek rád dolgokat amikor a legkevésbé számítasz rá. Talán mostantól minősül igazi számkivetettnek, és annál büszkébbnek kellene lennie a teljesítményére, minél kevesebbeknek sikerült idáig elérniük ezt a státuszt.
Valami nedveset érzett az orrán, ezért az asztalról tapogatva leemelt egy szalvétát, és megtörölte. Nem döbbent meg, mikor saját vérét látta, sosem büszkélkedett túl erős fizikummal, azon viszont minden egyes pillanattal jobban csodálkozott, miért nem kezdődött még el a megsemmisítő röhögés a háta mögött. Lassan, mindenre felkészülve fordult meg, de látvány, ami fogadta, annyira letaglózónak bizonyult, hogy majdnem leül, ha nem hallja a kiáltást:
– Viii-gyázz!
A legszebben artikulált, gyomorból megzengetett kiképzőőrmesteres parancsoló hangon érkezett, amit valaha hallott, egyszerűen képtelenség volt nem engedelmeskedni neki. Mégis leesett állal nézte végig, amint Platina és bandája egy pillanat alatt alakzatba rendeződik és vigyázzba vágja magát, mintha életük minden eddigi napján tizenhat órában ezt gyakorolták volna. Előttük kifejezetten elégedetlen arckifejezéssel egy fémszürke, láng sörényű, közepes termetű föld póni állt – a karcsú egyszarvúak nagy részénél alacsonyabbnak tűnt, izomzata ugyanakkor tekintélyt követelt. Fel-alá sétálva szemügyre vette az alakzatot, hunyorítva méregetve, ki merészel kilógni belőle bármely irányba is, majd lemondóan megcsóválta a fejét.
– Ez maguknak sor, ez az átkozott ökörhugyozás? – bömbölte olyan hangerővel, hogy Shard meglepve vette észre, az előtte álló Platinának lebeg a sörénye, mint valami orkánban.
A rutintalan bandából néhányan meg mertek mozdulni, próbálva kicsit igazítani soraikon.
– Azt mondtam, vigyázz! Melyik része nem volt érthető? Süketek maguk, vagy hülyék?
Legalább egy egész percen keresztül farkasszemet néztek egymással, egy pisszenés se hangzott, még csak levegőt sem mert venni senki. A földpóni úgy tapasztalta, ez talán már elfogadható vigyázzállás, mert megengedte magának, hogy egy cinkos pillantást vessen Shard felé.
– Tökkelütött csürhe! Mi a rákot képzelnek magukról, hogy a tizedessel szívóznak? Nem akar valaki velem kötekedni inkább?
Kihívóan nézett végig rajtuk, a tekintetéből tisztán ki lehetett olvasni, ha valamelyikük csak megmukkan, abban a pillanatban lelövi.
– Mit gondolsz, Harmadik – fordult végül Shard felé társalgási stílusban –, mi legyen a büntetésük? Negyven kör a mocsárban? Kétszáz fekvő teljes felszerelésben?
Shard megpróbált valami testhezálló feladatot kitalálni nekik, ám rá kellett ébrednie, az utóbbi pár perc eseményei annyira kivertek a fejéből minden mást, egyszerűen képtelen volt haragudni Platinára. Egyébként is, nem ért rá velük foglalkozni, ki kellett még derítenie, hova tűnt az iskola díszterme, miként kerültek ki a szabadba, miért alkonyodik ilyen fenyegető gyorsasággal.
– Most az egyszer engedd el őket, Gunz – kérte a hadnagyot. A pónikat már csak sötét sziluetteknek látta a halványvörös nyugati ég előtt.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Gunz, miközben a csípős szél homokot és ismeretlen törmeléket fújt a szemükbe. – Holnap áthelyeztetlek egy másik szakaszhoz, ha addig nem lyuggatják szitává a bundánkat, és akkor megint tökegyedül leszel.
Rémülten vette észre, a tomboló szélben repülő apró, éles kavicsok véres csíkokat húznak a hadnagy arcára. Szólni akart valamit, de amint kinyitotta a száját, a légnyomás kiürítette a tüdejét, alig bírt lélegezni.
Messze északról, a sötét ég alja felől valami feketénél is feketébb tárgyat pillantott meg inverz villámként közeledni. Kétségbeesetten próbált menekülni, ám a lábai nem engedelmeskedtek neki, mintha csak cölöpök lettek volna mélyen a földbe verve, és akkor ébredt rá, a hadnagy nem vezényelt még neki pihenjt, és addig itt kell állnia, de Gunz csak figyelte őt érdeklődve, nem törődve sem a közelgő veszedelemmel, sem azzal, hogy az arcáról már helyenként cafatokban lóg a bőr…
***
Verítékben úszva ébredt, olyan hirtelen ülve fel, hogy abban a pillanatban leesett a vérnyomása, sötét foltok lepték el a látómezejét, és szédelegve kizuhant az ágyából. A tudata legmélyén számított a fájdalmas koppanásra, amint a feje pattan egyet a hideg kőpadlón, ám ehelyett valami puhára és melegre esett. Még mindig forgott körülötte a világ, miközben felnézett arra a dologra, ami lassan a magasba emelte, vissza az ágy felé. Egy barna sörényű, fehér köpenyt viselő csődör volt az aggódó kifejezéssel az arcán. Talán ha más körülmények között találkoznak, még örülni is képes lett volna a megmentőjének, viszont jelenleg inkább lekötötte a hihetetlenül hasogató fejfájása, és az üvöltő fülzúgás, amitől semmit sem hallott, pedig látta, a póni beszélni próbál hozzá.
– Pihennie kell még, hölgyem – ismételte meg a csődör egyenesen a füléhez hajolva az értetlensége láttán, miközben visszasegítette az ágyába, és elrendezte rajta a takaróját. – Ne aggódjon, megúszta egy közepes agyrázkódással, de a mai nap még mindenképpen feküdnie kell.
– Nem hallok semmit, doktor úr – panaszolta a fejét ingatva, közben az egyik patájával óvatosan megtapogatta a fülét, és egy hatalmas gézlapot fedezett fel ráragasztva.
– Átszakadt a dobhártyája. Már rendbe hoztuk, bár még beletelik néhány napba, mire teljesen visszanyeri a hallását.
– Köszönöm – mondta zavart udvariassággal.
A doktor csak rámosolygott, és már ment is a dolgára, valószínűleg a többi betegével foglalkozni, neki pedig volt ideje alaposan elgondolkozni rajta, mi módon sikerült ide kerülnie, vagy egyáltalán hol van az az itt.
Most, mikor feküdt, annyira vészesen nem forgott körülötte a világ, megpróbálta hát kicsit felderíteni a környezetét, ám legnagyobb sajnálatára jobb és bal oldalt egyaránt fehér paraván állta útját kíváncsi tekintetének. Egyedül az ágyának fémrácsaiból és a körülötte elhelyezett műszerekből ítélve állapíthatta meg, valamilyen kórteremben lehet – annak viszont különösen örült, hogy nem kellett a saját szívritmusát hallgatnia (jó vicc, amilyen süket, észre se vette volna, ha be van kötve), vagy nincs lélegeztető gépen, még csak egy-egy végtagja sem hiányzik. Azért ha akadt volna egy tükör a környéken, azt szívesen vette volna. Vagy talán mégsem.
Bármi is lehetett körülötte, nem sikerült kiderítenie semmit, legfeljebb akkor lett volna több esélye, ha legalább a fülei használható állapotban vannak. Ha nem figyelt erősen a fülzúgására, idegei lassan eltompultak, és csak a feneketlen csendre tért magához, amitől rögtön picit meg is rémült: eddigi életében sosem fordult elő, hogy ne zajongana körülötte valaki vagy valami. Ha az orvos nem köti a lelkére, hogy pihenjen, akkor biztosan rég eltűnt volna innen, amilyen bezártnak érezte magát; csak az segített egy nagyon picit, amikor alkalmasint egy-egy nővér vagy doktor sietett el az ágya előtt magányosan, vagy éppen kisebb csoportokba verődve, néha más betegeket tolva hordágyon.
Nagy nehezen addig azért eljutott gondolataiban, valószínűleg nem San Palominoban van már: arra a napra tisztán emlékezett, amikor futótűzként söpört végig a diákokon a hír, hivatalosan is elkezdődött a háború, és mindenkit gyorsított tempóban végigvernek a tanterven, majd levizsgáztatnak. Eredetileg arra készült, majd valahol a déli határnál teljesít járőrszolgálatot, hát ehhez képest jócskán belecsöppent a közepébe azzal a hirtelen jött áthelyezési paranccsal. Persze azzal tisztában volt, sokan nem bírták elviselni a modorát feljebbvalói közül, nekik túl előkelő volt, míg az egyszarvúaknak túl pórias, nem illett be soha sehová igazán.
– Carbon Ink? Itt nincs semmiféle Carbon Ink – vakarták a fejüket a kapuőrségben állók a támaszponton a parancsát látva, amikor megérkezett.
– Te, az nem a Gunz? – jutott az egyik hátul ülő irodista eszébe a mentőötlet, pedig már éppen el akarták hajtani arra, amerről jött.
– Várjál már, Gunzhoz osztották be? Pffff hahahaha! – prüszkölte szanaszét a nyálát vidáman a sorompót kezelő csődör, miközben beengedte a kapun. – Neked reszeltek, bébi! – fűzte hozzá megnyugtatólag.
Egyelőre még nem döntötte el, vajon azért „reszeltek”-e neki, mert a parancsnoka annyira inkompetens lenne, vagy azért, mert sikerült bekerülnie az utáltak közé ismét. Első találkozása a hadnaggyal nem alakult annyira rosszul, mint amilyen forgatókönyvek eszébe jutottak rémálmaiban, a szürke kanca nem vette vészesen komolyan sem a sereget, sem saját magát, inkább arra koncentrált, hogy a rá osztott feladatot száz százalékosan teljesítse. Egyszóval olyan póninak tűnt, akit nem csak kötelességből óvna meg a varázserejével.
Hopp, micsoda bolond, hogy csak most jutott az eszébe! Ha az ő feladata megvédeni a hadnagyot, de most kórházban fekszik, akkor valami eléggé balul sülhetett el! Hol lehet most Gunz, vajon egy szomszédos ágyon fekszik ő is agyrázkódással, esetleg még rosszabb állapotban? Bárcsak emlékezne rá, mi is történt! Meg kell találnia, hiszen ő a felelős a biztonságáért!
Megpróbált felülni, de ismét kudarcot vallott. Most viszont olyan erős szédülés és hányinger fogta el, ha nem lett volna teljesen üres a gyomra, valószínűleg az egész környéket beteríti a tartalmával. Zihálva, a görcsöktől eltorzult arccal feküdt vissza, mégsem adta fel a harcot teljesen. Csak meg kellett várnia, míg valaki a kórház személyzetéből ismét elhalad az ágya előtt, miközben csigalassúsággal vánszorogtak a másodpercek.
– Legyen szíves! – integetett széles mozdulatokkal a látómezejében feltűnő nővérkének, aki kedves, bár enyhén aggódó arckifejezéssel lépett az ágya mellé.
– Segíthetek valamiben?
– Kérem, nem tudja véletlenül, mi történt Carbon Ink hadnaggyal? – kérdezte, miközben megragadta a fehér ruhás kanca egyik lábát, majd észbe kapva hozzátette: – Lehet, hogy Gunz néven van bent!
– Sajnálom, nem ismerek ilyen nevű hadnagyot – felelt a nővér őszintének tűnő szomorúsággal a hangjában.
– Valamikor mostanában helyeztek át minket ide – próbált támpontot adni bizonytalanul –, igaz, azt se tudom, mióta fekszem itt…
– Nyugodjon meg, ha a hadnagynak komoly baja esett volna, megfordult volna nálunk. Ön pedig, ha jól látom, mindössze tegnap óta fekszik bent – olvasta le a kanca az ágya mellett álló képernyőről. – Ne haragudjon, mennem kell, próbáljon meg pihenni.
Jó vicc, nyugodjon meg… Attól még, hogy Gunz a kórházban nem járt, szállíthatták egyből a hullaházba is, hiszen ő ült a gép orrában. Ráadásul az a szánalmas bádogdoboz, amiben a támaszpontra érkeztek, egyetlen módon nyújtott a pilótáinak értékelhető mértékű védelmet: ha kétszázzal száguldott kiszámíthatatlanul cikázva. Halványan ugyan, de a hosszú útra még emlékezett, amit északi állomáshelyükre megtettek, majdnem egy egész napjukat zötykölődéssel töltve, és a kellemetlen fogadtatásra is, amiben részük lehetett.
„Seggfej” – állapította meg Gunz a századossal folytatott rövid beszélgetésük végeztével. Ekkor kapták meg a parancsot, induljanak el kivizsgálni az előző nap feltűnt gyanús rádióadót, ami még nem olyan óriási probléma (bár egy pár óra pihenés ráfért volna a szakaszra ahelyett, hogy a híradósok egész éjjel háromszögeltek, a karbantartók pedig az útra készítették fel a gépeiket, míg ők a felszerelést és a fegyverrendszereket ellenőrizték sietve), de nyomatékosan az értésükre adták azt is, a százados nem fogja a saját pónijait pazarolni a kockázatos bevetésre. Szerencsére a tábor parancsnoka egy őrnagy volt, aki állítólag külön kérte a Viperák áthelyezését maga alá, csak jelenleg éppen kiküldetésen tartózkodott. Azért abban a River testvérek is egyetértettek, a messzemenő következtetések levonása előtt azt mindenképpen megvárják, hogy visszaérjen.
És aztán kora hajnalban útnak indultak, a történtek további részét pedig a memóriája gondosan ködbe rejtette, bármennyire is próbálta megfejteni, miként köthetett ki ebben a kórházi ágyban. Úgy érezte, talán már órák óta fekszik a magányában, egyedül az segített picit, mikor végre a fülzúgás robaját túlszárnyalva hangokat kezdett hallani, tálcacsörömpölést, ilyesmiket, és már éppen megörült volna, amiért javul a hallása, mikor kiderült, csak az ebédidő érkezett el. A többieknek legalábbis, mert ő egy falatot sem kapott, csak egy kedves asszisztenstől egy pohár vizet és egy hihetetlen méretű injekciót. Állítólag méregerős antibiotikumot tartalmazott és némi nyugtatót, ami kisvártatva éreztette is a hatását, mert sikerült ismét elszenderednie. Ezúttal legalább nem álmodott.
Mikor legközelebb kinyitotta a szemeit, Riverbloom mindig mosolygó arca fogadta, amitől egyrészt hihetetlenül megkönnyebbült, amiért végre megtört egyedülléte, másrészt viszont meg is rémült attól, amit esetleg megtudhat a kancától.
– Riverbloom, mondd, mi történt? Gunz jól van? – kérdezte az álomtól és a nyugtatótól nehezen forgó nyelvvel.
Riverbloom olyan kacagásban tört ki, majdnem leesett a székéről, még a könnyei is kicsordultak, miközben ő csak értetlenül nézett rá.
– Jaj, ne haragudj – mondta a kanca a füléhez hajolva, amikor végre szóhoz jutott –, tudom, szemét vagyok, de pont úgy üvöltesz, mint a hadnagy! Neked is a füled ment rá, mi?
Shard félig zavarban, félig dühösen meredt rá.
– Ezek szerint él? – tette fel a kérdést, megpróbálva visszafogni a hangerőt.
– Persze, kutya baja, csak süket, mint az ágyú. De inkább arról mesélj, veled mi van. – Az egyszarvú őszintén aggódni látszott, amint két patával megragadta a takaró alól kilógó lábát, és a szemébe nézett.
– Megmaradok, azt hiszem. Csak ne lennék ilyen hihetetlenül szomjas! – felelte kiszáradt szájjal, bár cseppet szégyellte magát, amiért panaszkodik.
– Nézd, ide a polcra tettek neked egy kancsó vizet – mutatott Riverbloom valahova a látómezején kívülre, viszont hiába forgatta a szemeit, még csak a szekrényt sem sikerült megpillantania.
– Nem merem megmozdítani a fejem, annyira szédülök.
– Ó, mennyi eszük van ezeknek a kedves ápolóknak! – A kanca lefitymálóan prüszkölt egyet, majd a szarva izzani kezdett, és Shard már hallotta is a pohárba csorduló víz édes hangját. Picit irigyelte Riverbloomot, amiért ilyen könnyedén hajtja végre a levitációt: a saját szarva annyira sajgott, biztosra vette, menten kettéhasad, ha csak megpróbál varázsolni. Kisvártatva megkapta a teli poharat, és nagy kortyokban öntötte le a torkán a csodás, frissítően hideg tartalmát. Sajnos szomja semmit sem csillapodott, legszívesebben elkérte volna az egész kancsót, ám tisztában volt vele, azzal csak ártana magának.
– Köszönöm szépen – nyújtotta inkább vissza a kiürült poharat.
– Rá se ránts – rázta meg a fejét az egyszarvú. – Jobban érzed magad valamivel?
– Igazán nem szeretném, ha telhetetlennek gondolnál, de fél patámat odaadnám egy csoffadt fűcsomóért – felelte vigyorogva némi gondolkodás után.
– Ebben nem segíthetek – nevetett Riverbloom –, illetve talán mégis, nézd csak!
Shard meglepetésére egyenruhája egyik zsebéből egy vékony selyempapírba csomagolt apró kockát kotort elő, és kibontva az orra alá tolta.
– Cukorka! – ámult el az édes, gyümölcsös illattól. – Tényleg nekem adod?
– Persze, bár attól tartok, cukor egy morzsányi sincs benne, csak valami édesítőszer, meg vagy százféle vitamin. Az éhségedet nem csillapítja az tuti, de legalább fényes lesz a szőröd – kacsintott rá a kanca.
Az édesség messziről meggyre emlékeztető ízt hagyott a szájában, na meg persze az aszkorbinsav félreérthetetlen savanyúságát.
– Köszönöm, hogy ilyen kedves vagy hozzám. Nem is sejted, mennyire egyedül voltam eddig – mondta teljesen meghatódva.
– Ugyan, mi másodpilóták tartsunk össze, nem? – Riverbloom egy patát tartott felé, ő pedig óvatosan nekikoccantotta a sajátját. – Egyébként bevallom, a hadnagy rágta a fülembe, mindenképpen nézzek rád. Eredetileg azt tervezte, még ma beugrik hozzád látogatóba, de a kedves századosunk eléggé berágott a Kisróka elvesztése miatt, és azt mondta neki, addig fel nem állhat az asztaltól, amíg le nem adta a jelentését írásban. Szerintem lazán elszórakozik ezzel holnap reggelig is.
– Egy jelentéssel? Nem viccelsz?
– Hát, ez neked furcsának tűnhet, de Gunz nem az az agyoniskolázott póni, nagyjából két szót képes leírni percenként, persze vissza ne mondd neki hogy tőlem hallottad. Ahogy ismerem, ráadásul az értelmetlen parancsokat képes direkt kitolásból túlzott precizitással végrehajtani, ezért csodálkoznék, ha negyven-ötven oldal alatt megállna.
Shard ezen picit elmosolyodott, elképzelte a százados dühtől vörös arcát, amikor majd megkapja a kisregényt. Persze a vicc akkor lenne az igazi, ha Gunz valamilyen trükkel rá bírná venni, hogy végig is olvassa.
– Mióta ismered őt?
– Nem valami régóta, néhány hónappal a háború kitörése után találkozhattunk, akkor, amikor a Longdike-i csatában elvesztettük a szakaszparancsnokunkat. Persze már láttam régebben is a támaszponton őgyelegni, és sok vicces sztorit meséltek róla azok is, akik idejük nagyobb részét töltötték az eltávokon a kocsmákban. De azelőtt nem volt hadnagy, csak ilyen általános lótifuti, érted, azt hiszem főleg amiatt, mert nincs neki semmi tiszti képesítése. Aztán megkapott minket, meg a rangját, és nekem elhiheted, ha mondom, úgy csinál mint aki szarik bele, de valójában azt hiszem vásárra vinné értünk a bőrét, és mi is érte. Pont azért, mert nem szállt el magától, egyenlőnek kezel mindenkit, és mindig végrehajtja, amit várnak tőle.
A monológ végére Riverbloom kicsit felegyenesedett, ezért Shardnak már igencsak hegyeznie kellett a fülét, hogy a fülzúgásán túl is rendesen hallja, amit mond. Lassan bólintott, mert a hallottak eléggé egybevágtak a saját tapasztalataival eddig, bár azt még mindig nem tudta eldönteni, a hadnagy vajon azon felül, hogy egy viszonylag normális póni, vajon vezetői képességekkel rendelkezik-e. Ezt viszont nem akarta most megkérdezni, mert szemhéjai egyre nagyobb súllyal indultak meg lefelé, talán egyrészt a megnyugtató hírek hatására, másrészt Riverbloom halkan búgó hangjának köszönhetően.
– Bár emlékeznék rá, mi történt velünk… – sóhajtotta álmatagon mintegy saját magának, és már félig az álmok mezején járt, amikor a válasz megérkezett.
– Meddig emlékszel rá? – jött a mély, meleg hangon. – A medve még megvan?
Medve?! Hirtelen újra az álmai köré furakodott a baljós feketeség, amitől azt hitte, már egyszer megszabadult. Legszívesebben felkiáltott volna, ám nem találta saját hangját, adrenalin futott végig a testén, de nem bírt megmozdulni, ugyanakkor agyának egy nagyon távoli, még ébren levő része nyugalomra intette, hiszen ez az egész már egyszer megtörtént vele, túlélte, most pedig biztonságban van.
Kellemesen meleg érintést érzett a homlokán, egészen közelről, éppen egy patányival a valóság túloldaláról, erre koncentrálva egy pillanatra sikerült elég erőt összeszednie a szemei kinyitásához. Valaki ült mellette, bár fogalma sem volt, ki az.
– Nyugodj meg, semmi baj – szólt a búgó hang. – Hagylak inkább pihenni. Ja, és Gunz üzeni, csináld meg a tesztet nyugodtan, ha meg akarsz lepődni.
Az mit jelent? – szerette volna kérdezni, ám tudata már tova is sodródott egy olyan hatalmas folyó hullámain, amellyel semmi reménye nem maradt tovább küzdeni.
***
Míg a két, lábnyi vastag fém félgömb között várakozott leszíjazva, jutott ideje elgondolkodni rajta, mennyi lehetett igaz a beszélgetésből, és melyik részét tette hozzá a bedrogozott idegrendszere. Csinálja meg a tesztet nyugodtan? Furcsa kérésnek tűnt, hiszen mitől is kellett volna idegesnek lennie? Egyenesen választása sem lehetett a dologban, ugyanis anélkül a csatagépek közelébe se engedik, hogy ne mérték volna be meglehetős pontossággal, mennyi maradt meg a pajzs varázslatának erejéből. Jobb is volt így, hiszen legalább idejében kiderül, nem? Kevés kellemetlenebb dolgot tudott elképzelni, mint egy felé forduló ágyú torkolatának láttán egyszer csak felsülni a mágiájával.
Nem mintha tartania kellene ettől, hiszen szinte az egyetlen varázslat, amit hibátlanul kivitelezett még az álmából felébresztve is, az a pajzs. Ezen kívül ismert még vagy kettőt, ami közül az egyik a levitálás volt, amit minden újszülött unikornis hamarabb tanul meg használni, mint a beszédet, a másik pedig a fény. Elég szegényes felhozatal a családi átlaghoz képest: nagyszülei negyven-ötven körüli varázslat közül válogathattak, szülei már majdnem elérték a nyolcvanat, de volt olyan testvére, aki felvágósan egész addig jutott, hogy száz fölöttivel büszkélkedjen. Sohasem sikerült megértenie, neki miért csak háromra futja, valami nagyon félresikerülhetett a fejében.
– A Dinamikus Pajzs varázslat egészen furcsa, önpusztító módja a mágiának – mesélte a tanára az egyetemen. Az öreg, ősz szálakkal gazdagon átszőtt sörényű póninak valami szokatlan betegségtől minden végtagja folyamatosan reszketett, egy pohár vizet csak úgy volt képes meginni, ha közben a felét a földre lötykölte. Shard sosem látta bármi más mágiát használni a pajzs bemutatásán kívül, hamarosan azt is megtudhatta, miért. – Nem is hasonlít a levitációra, amit mindannyian ismertek. Azzal ellentétben nem a művelője elméjében lakó harmóniából nyeri az erejét, hanem a káoszból, ezért egyáltalán nem patások számára készült. Az egyszarvúak a sárkányoktól lesték el a fortélyait, még a nagy sárkányháborúk idejében, így sokkal közelebb áll természetét tekintve a sárkánylánghoz. Végrehajtása közben a mágia hatalmas energiáját folyamatosan irányítani kell, emiatt a visszacsatolás miatt minden egyes alkalommal, mikor a pajzs összeomlik, mikroszkopikus sebek, bevérzések keletkeznek azon szervünk belsejében, amellyel a mágia dimenziójából az energiát megidézzük. A visszamaradó hegek hosszú távú következménye az, hogy az olyan egyszerűnek tűnő, de valójában igen finom mintázatot megkövetelő varázslatokat, mint a levitáció, többé nem leszünk képesek elvégezni.
A teremben sugdolózás és mocorgás zaja futott végig a diákok között. Úgy tűnik, akadtak szép számmal olyanok, akik most hallottak erről az egészről először. Shard megértette őket, neki sem nyerte el a tetszését ez a fajta jövőkép, viszont mint a többi fiatalnak köztük, meg sem fordult az eszében, hogy az elhangzottak rá is vonatkoznának. Egyszerűen túl távolinak tűnt, és abban a helyzetben éppen eléggé kompenzálta, hogy végre valami hasznát veszik azok után, amiket otthon a fejéhez vágtak.
– Arra is rá fogtok ébredni, kedves diákjaim, a Dinamikus Pajzs több veszélyt tartogat, mint első hallásra tűnik – emelte fel a hangját a professzor, ezzel lassan belefojtva a hallgatóságába a sugdolózást. – A póni őrült egy teremtmény, akaraterejével képes legyőzni a félelmeit, és akár a tűzön is átkelni, ha muszáj. Mindannyiunk tudatalattijában ott lakik viszont a sokkal józanabbul gondolkodó ősünk, aki előbb vagy utóbb fel fogja fedezni: a pajzs varázslat fáj. Mindig fáj, amikor csak nagy sebességgel beleütközik valami, ami azt jelenti, a csatatéren minden egyes alkalommal fáj, amikor csak létrehozzátok. És el fog jönni az az idő, amikor a tudatalattitok annyira kondicionálva lesz a félelemre a Dinamikus Pajzstól, hogy ahányszor csak varázsolni akartok, meg kell majd vele küzdenetek. Talán egy másodperc alatt képesek lesztek legyőzni. Megmondja nekem valaki, mit jelent egy másodperc egy ütközet hevében?
Az előbbi zúgolódással szöges ellentétben most néma csend telepedett az előadóra. Még a kis eminensek is hallgattak az első sorban, nem lengették a patájukat a fejük fölött válaszra készen, hiszen mindannyian értették, mire akar kilyukadni az öreg. Tanáruk végigtekintett rajtuk és bólintott.
– Éppen ezért szükséges minden egyszarvúnak bizonyos időközönként, de kötelezően legalább minden sérülés után ismételten elvégeznie a POD tesztet. Nem mintha sokat számítana persze, hallottam olyat is, valaki éppen a teszt során tört meg. Minden esetben nagyon figyeljetek oda a képességeitekre, hiszen nem csak a saját életetek múlik rajta, hanem mindazon pónik és felszerelések épsége, akiket az adott szituációban védenetek kell. Megértettétek?
Természetesen értették, nem volt bonyolult, ráadásul a szabályok betartását rájuk is kényszerítették. Az óra végén, miután jegyzeteit behajította a táskájába és a kijárat felé iramodott, azért megtorpant fülelni egy picit néhány erős felépítésű, vagányabbnak tűnő csődör kérdéseire, amit a tanári asztal körül csoportosulva intéztek a profhoz.
– Uram, a félelem ellen azért biztos lehet tenni valamit, nem igaz? – kérdezte az egyikük. – Ha eleget gyakoroljuk a pajzsot nyugodt körülmények között, az segít?
A tanár csak a fejét csóválta lemondóan.
– Az éles helyzetben semmit nem ér, fiam. Egyetlen dolgon múlik csak az egész, mégpedig azon, mennyire vagy őrült. De minden esetben csak idő kérdése, hidd el. Nem véletlenül vezették be a szabályokat.
– Persze van még egy megoldás – szólalt meg egy kisebb, szemüveges egyszarvú hátulról, ezzel olyan morcos pillantásokat vonzva magára, amiktől egy gyengébb idegzetű póni maga alá piszkított volna –, ugye, tanár úr? Nem szeretne mesélni nekik a pajzsvízről?
Minden tekintet kíváncsian fordult az öreg felé, aki tágra nyílt szemekkel állt, lábai még talán jobban remegtek, mint eddig.
– Fiam, ezt a szót többet ki ne ejtsd itt. Azt a valamit réges-rég betiltották, hallani sem akarok róla.
– Azt elhiszem, uram – felelte az egyszarvú szomorú mosollyal. – Apám is épp eleget kapott belőle annak idején, hogy pontosan úgy reszkessen tőle, mint ön.
– Tizedes, készen áll? – rángatta vissza a valóságba a törhetetlen üveg mögött helyet foglaló egérképű hangja. Nem is tudta eldönteni, azért nevezte el vajon magában egérképűnek, mert olyan furcsán hosszú és hegyes az orra, vagy pedig az apró fülei miatt? Bármelyik is legyen a helyes válasz, az biztos, hogy a fehér köpenyes nem az a fajta csődör volt, akiért hajba kapnak a kancák. Éppen ezért meglehetősen élvezhette munkájának ezt a részét, mikor törékeny tizedeseket szíjazhat a tesztülésbe, már feltéve hogy vevő az ilyesmire. Shard nehezen mondta volna meg a minden érzelmet nélkülöző ábrázatáról, amint az sem derült ki rögtön a számára, egyáltalán kihez intézte a szavait. Ha jobban belegondolt, nagyjából egy hét sem telt el azóta, mikor megkapta a rendfokozatát, és a Viperáknál ráadásul az sem sokat számított. Szerencséjére, tette hozzá magában gyorsan, hiszen a leghalványabb fogalma sem lett volna, mihez is kezdjen a nyakába szakadt hatalommal, ha a hadnagyuk netalán kidőlne. Sokkal jobban el tudta viselni, amíg neki parancsolgattak, mint bárkinek megmondani, mit csináljon, a felelősségről nem is beszélve. Riverbloom jóval alkalmasabbnak tűnt a posztra, vagy akár a testvére is, bár őt annyira jól még nem ismerte azon túl, hogy ritkán beszél. Kettőjük közül a kancát könyvelte el barátkozósabbnak.
– Jól érzi magát? – kérdezte tőle az egérképű félig-meddig aggódva ugyanakkor sürgetőleg is, ezzel adva az értésére, már megint nagyon elmerült a gondolataiban. Meg szerette volna tőle kérdezni, vajon siet-e valahová, vagy miért ilyen rettenetesen sürgős neki ezt a tesztet elkezdenie. Teljesítménybérben fizetik? Kiadta neki reggel a főnöke, „idefigyelj, egérképű, ma negyvenhárom tesztet levezényelsz, megértetted, különben ugrik a prémiumod!", vagy valami hasonló? Miért ne üldögélhetne itt ebben a vékonyan párnázott, de kényelmes bőrfotelben még egy cseppet? Milliószor barátságosabb volt a valódi ülésénél már csak azért is, mert egyszerű egyenruhában lehetett, nem kellett a nehéz, kemény páncélját viselnie – és mindig előre figyelmeztették, ha lőttek.
Egyébként is, kisebb csodával határos már a jelenléte is, hiszen tegnap ilyenkor még eszméletlenül hevert egy asztalon, míg két meglehetősen precíz orvos éppen a dobhártyáját foltozta össze. Most sem hallott különösebben jól, ám a fülvédőjébe szerelt hangszórók hangerejét saját magának szabályozhatta, és már az elején jól feltekerte a potmétert. Lényeg a lényeg, ma reggel, alig néhány órája bújt ki a fehér kórházi köntösből, és önként jelentkezett a tesztre, igazán adhatnak neki néhány perc pihenőt.
Hihetetlen, mennyire csapongtak a gondolatai. Nem tisztult még ki a feje teljesen?
Vagy talán félt?
– Tizedes?
Megrázta a fejét, összeszorította a fogait.
– Kezdhetjük! – kiáltotta a mikrofonba mérgesen, teste feszült mozdulatlanságba dermedt, és a beállt csendben csak a szemét mozgatva követte, amint a félgömbök összezáródnak körülötte.
A sejtelmes megvilágításban pislákolva kigyúlt előtte a képernyő, ami leginkább egy tudós laikus elképzelése lehetett a csatagépek radarernyőjéről, de a célnak végülis megfelelt. Egyetlen feladata volt csupán: megmutatnia neki a térnek azt a szeletét, amelyből a tesztlövedék érkezni fog, hogy a megfelelő helyre koncentrálhassa minden erejét. Fülében máris felcsendült a sziréna figyelmeztető hangja (miért éppen sziréna? Ez is csak az egész teszt színpadiasságát erősítette, hiszen éppen elég lett volna egy kevésbé baljós pittyenés is), felvillant a kijelzőn egy vörös körcikk, ami nagyjából a bal füle mögötti területnek felelt meg, és a következő tizedmásodpercben már dörrent is körülötte a páncélburkolat, mikor a tesztlövedék fékezés nélkül becsapódott, olyan hangerővel, ami a fülvédő és a rossz hallása ellenére is kellemetlenül érintette, összezilálta minden egyes csontját.
– Egy perc a második próbáig – jelentette ki az egérképű hangja a fülében.
„Bravó, Moonshard kisasszony, pontosan így kellene varázsolnia, ha a Statikus Pajzsot szeretné megidézni” – mondta volna neki a tanára a mutatványára, bár halvány fogalma sem volt, milyen is az említett varázslat – ", el tetszett feledkezni a visszacsatolásról, kedves." A pajzs energiája pedig modulálatlanul szétoszlott a terem levegőjében, legalább két fokkal megemelve annak átlaghőmérsékletét. Ejnye, Shard, milyen feledékeny vagy. Persze ha nincs visszacsatolás, nincs fájdalom, nem igaz?
Még szerencse, hogy háromszor próbálkozhat, és valamilyen érdekes számítási módszernek köszönhetően csak a legnagyobb teljesítményét veszik figyelembe. Ha jól rémlett neki, amit az öreg professzor magyarázott, amiatt, mert éles helyzetben a pajzs varázslat hajlamosabb jól sikerülni. „Emlékeznek, ugye? Káosz alapú, nem harmónia."
Újra megrázta a fejét, és a biztonság kedvéért két pofonnal is megtoldotta ezúttal. Egy kicsit tisztultak tőle a gondolatai.
Csináld meg a tesztet nyugodtan.
Mi az, talán nem hallotta a parancsot? A felettese megmondta, csinálja nyugodtan. Ha erre se képes, akkor jobb ha máris készíti a fogkeféjét, a program: éjszakai padlósúrolás. Vagy azt akarod, Harmadik, hogy áthelyezzelek?
Ismét megszólalt a sziréna, felvillant a képernyő, ám a lövedék ezesetben a pajzsot a helyén találta. A félgömb természetesen így is jókorát kondult, miért is ne tette volna, hiszen a tűzerőt úgy határozták meg, hogy átüsse a pajzsát, az érzékelők lemérhessék a lassulást, az egérképű leolvashassa azt a vastag üveg túloldalán, és felvéshesse a jegyzőkönyvébe.
– Egy perc a harmadik próbáig!
Nem fáj, nem fáj, nem fáj! – akarta ordítani a kicsorduló könnyei között, de csak a fogait csikorgatta. Ez semmi nem volt a medve automata ágyújához képest. Direkt meg sem próbálták teljes erővel rálőni, hiszen úgyis tudták, mennyi az, amit bír, minek is rongálják a berendezést? Értelmetlen egy mérés volt, értelmetlenül kínozták, feleslegesen érezte úgy, mintha a tövéből akarna kifordulni a szarva, hiszen ez az egész csak egy játék! Béna szimuláció! Egérképű, neked, és a tudós társaidnak halvány elképzelésetek sincs arról, milyen az, amikor a halállal nézel szembe, és kineveted, mert az a dolgod, hogy kinevesd. Erre képeztek ki, kacagsz rajta, és elragadod a rád bízott pónikat a karmos mancsa alól, elrepíted őket a biztonságba, még vissza is fordulsz gúnyolódni rajta: "ó, barátom, ma nem aratsz a kaszáddal!"
Ma nem.
Mert ma Moonshard tizedes őrködik a viperák parancsnoka fölött, nem csak kötelességből, hanem mert hisz benne.
– Nem! – kiáltotta, amikor harmadjára is megszólalt a sziréna, és a hangsebesség négyszeresével érkező wolfram lövedék a gömbtől néhány lábra szinte megállt a levegőben, majd komikus lassúsággal lehullt a terem padlójára.
***
„A Vödörbe mentünk, ott találkozunk – Riverbloom” – állt a cetlin, amit az ajtaján talált, mikor kimerülten, gyűrötten visszaért a szállására. Az írást nagy, gyermeteg nyomtatott betűkkel formálták, látszott rajta, egy nem túl gyakorlott póni véshette azt fel patával, és nem az egyszarvúaktól megszokott levitációs írással készült. Shard picit furcsállta, inkább Gunztól várt volna ilyen külalakot, de akkor meg nem stimmelt az aláírás.
Szemöldökeit ráncolva akasztotta le a papírdarabot az ajtóról, és azzal a lendülettel sarkon is fordult, majd elindult kideríteni, mi is az a „Vödör”, és hol található, még csak a táskáját sem pakolta le. Elnevezése alapján olyan helynek tűnt, ahol inni lehet, és amennyit tudott a társairól, az alapján különösebben nem lepte volna meg, ha egy kocsmában múlatják a délután hátralevő részét, még akkor sem, ha egyébként még meglehetősen korán volt. Amint végzett a nyomtatványok kitöltésével a laborban, egyből indult a szállására pihenni, éppen csak annyi időre torpant meg, amíg a kiszivárgó hívogató illatok hatására beugrott a kantinba magához venni némi táplálékot. Szomorúan kellett tapasztalnia, a szeme nagyobb volt, mint a szája, és néhány kanál elfogyasztása után a meghatározhatatlan valamiből, amit az egykedvű konyhás kiosztott neki, el is ment az étvágya. Sose számított túl nagy étkűnek, de azért ennél az elkövetkező napokban többet kell ennie, ha nem akar nagyon legyengülni. Viszont egy teát szívesen megivott volna, és tekintetbe véve, hogy odakint a hőmérséklet éppen egy hajszálnyival tartózkodott fagypont fölött, bízott benne, a helyiek sem vetik meg a forró italokat.
A barakkból kilépve az első útjába akadó pónihoz odalépett, kérdőre vonni a nevezett ivó pozíciójára vonatkozólag, igaz, arra nem számított, amit végül sikerült megtudnia: még a tábor határain belül helyezkedett el az épület, nem kellett fuvarért kuncsorognia azoknál, akik rendelkeztek valamilyen gépjárművel. Persze fogalma sem volt, milyen messze eshet ide a legközelebbi település, talán órákat is kocsikázhatott volna odáig, akkor meg egészen kézenfekvő ötletnek tűnt a szomjazó katonák helybeni kiszolgálása.
Egészen addig kellett gyalogolnia, míg a délkeleti automata őrtornyot meg nem pillantotta, amellett állt a közepes alapterületű előregyártott, könnyűszerkezetes épület, rajta egy nem túl biztonságosnak tűnő módon az ajtó fölé szögelt fatáblán a fekete festékkel felmázolt név, és egy különösebb tehetséggel nem rendelkező illető által odapingált, stilizált vödröt ábrázoló logó – eltéveszteni sem lehetett. Négy vagy öt póni üldögélt az előtte felállított hosszú asztal melletti padokon, gőzölgő poharakból kortyolgatva, de nem ismerte fel közöttük a társait, ezért inkább egyenesen az ajtóhoz lépett, és némi hezitálás után benyitott rajta.
Odabentről a kinti szürkeséggel szöges ellentétben álló meleg, narancssárgás fény csapta meg először, majd pedig a kellemes, meleg levegő, igyekezett is beljebb kerülni minél hamarabb, és becsukni maga mögött az ajtót. Egy tágas (legalábbis annál, ahogy kívülről kinézett, jóval tágasabb), barátságos helyiségbe ért, melyben nagyjából féltucatnyi kerek asztal foglalta el a tér jelentős részét, a szemközti falnál pedig a bárpult, mögötte millió iható és kevésbé iható löttyöt tartalmazó, majdnem üres vagy kishíján teli üveggel. A kora délutánra való tekintettel nem volt éppen teltház, néhány asztalnál ültek csak pónik, és persze a pultnál ácsorogtak páran, a kávébarna pultos egyszarvúval beszélgetve.
Amint óvatosan körülpislantott – nem mozgott túl otthonosan a hasonló helyeken –, sikerült egy jókora, régi, krómozottan csillogó kávéfőző gépet megpillantania, ami reményt adott a délutáni teázására vonatkozóan, ugyanis ahol kávé található, ott általában lenni szokott forró víz is, márpedig akkor már csak teafüvet kellett szereznie valahonnan. Azzal talán ráér később is foglalkozni, hogy a szakaszából továbbra sem sikerült senkit megtalálnia. Odalépett hát a pulthoz, és udvariasan várakozott, amíg rákerül a sor, de a többi ácsorgó inkább csak beszélgethetett a pultossal rendelés helyett, mert az rögtön hozzáfordult.
– Mivel szolgálhatok, tizedes?
Nem, ez azért meglepte, nem számított rá, hogy a rendfokozatán fogják szólítani éppen egy ivóban, pedig még az egyenruháján is szerepelt a neve. Ennyire ritkán nem fordulhattak meg itt a tisztek.
– Szia, a nevem Moonshard – nyújtott át egy patát a pult fölött barátságosan, amit a barna egyszarvú el is fogadott.
– Üdv, szólíts csak Mochának.
Így már rögtön kellemesebben érezte magát, úgy tűnt, megtört a jég, a körülötte állók is szélesebben kezdtek el vigyorogni. Azt sosem értette, ha rossz szemmel nézték a seregben a pónik alkoholizálását, miért engedték mégis, hogy kocsma legyen a táborban? Ha pedig hallgatólagosan mindenki egyetértett, egy fárasztó nap után jól esik meginni valamit, miért kellett a látogatókat kriminalizálni? Sunyi egy dolog volt.
– Van valami teád? – kérdezte inkább, mielőtt még bárki arra a következtetésre jutna, ő is csak beszélgetni jött.
– Hát, nem valami nagy a választék – ismerte be a fejét vakarva Mocha. – Van egy kis doboz gyümölcsteám, meg ez a pár filter fekete. Ha véletlenül jársz a város felé, szólj be, hozhatnál nekem pár dolgot.
– Ha teázni akarok, vegyek magamnak – foglalta össze nevetve Shard, amivel sikerült akarata ellenére kicsit zavarba hoznia a pultost.
– Nem, ne érts félre, de sajnos itt a legtöbben nem isznak ilyesmit. Viszont ötvenhárom féle kávét tudok neked főzni, és akkor bele se számoltam a koffeinmentes verziókat! – tette hozzá Mocha engesztelőleg.
– Köszi, csak egy gyümölcsteát kérek. Ja, és jut eszembe, nem járt itt véletlenül Gunz hadnagy? Szürke póni, sárgásvörös sörénnyel.
– Nem a fenét – legyintett a pultos, miközben megtöltött egy méretes bögrét forró vízzel a kávégépből –, ott vannak a hátsó teremben.
Ezek szerint az az ajtó, amit eddig raktárnak könyvelt el, a hátsó terembe vezetett. Talán az odabent honoló félhomály miatt vont le ilyen téves következtetést, vagy csak a nyílászáró amúgy elég szűkös volta miatt, igazából nem is számít. Mikor kíváncsian bedugta a fejét, és hagyta, hogy a szeme megszokja a félhomályt, egy apró, otthonosan berendezett szobát sikerült megpillantania, régi, kárpitozott bútorokkal és alacsony asztalokkal. Az egész valamiféle klubhelyiségre emlékeztetett, és tökéletesen elütött az ivó többi részétől. Amint befelé fülelt, az állandó (bár azért a tegnapihoz képest javuló tendenciát mutató) sistergésen-zúgáson felül mintha beszélgetést is hallott volna odabentről. Az arcokat képtelen volt kivenni, de ez egyébként is szükségtelennek bizonyult, mert odabentről egy kevéssé nőies, viszont annál barátságosabb hang bömbölt rá rémisztő hangerővel.
– Nézd már, kit fújt erre a szél! Egyszarvúk gyöngye, ide gyere!
Más választása most már egyébként sem lehetett, egy csepp félszegséggel megindult hát a félhomályba. Közelről aztán sikerült kivennie, az egyik kanapén tényleg a hadnagya ül szintén bekötözött fülekkel és néhány nagy tapasszal az arcán, mellette elmaradhatatlanul a River testvérek, meg vagy négy-öt számára ismeretlen póni, akikkel talán itt kötöttek alkalmi barátságot. Amint közelebb ért, az idegenek szorítottak neki helyet az asztalnál, Riverbloom pedig odafordított egy széket a szomszéd asztaltól maga mellé.
Addig, amíg elhelyezkedett, egy percre megszakadt a beszélgetés, mint mindig, amikor új póni érkezik egy társaságba, bár abban azért bízott, nem zavart meg semmit. Szörnyen kényelmetlenül kezdte érezni magát, sohasem szerette, ha nagyobb figyelem irányul rá, alig mert felpislantani a bögréje mögül. Picit irigykedve vette észre, a hadnagynak nem voltak ilyen problémái, a többiek akaratlanul is úgy rendeződtek, hogy ő legyen a középpontban, mindenki rá figyelt.
– Mit iszol, teát? – kérdezte tőle Gunz kiabálva, majd a legnagyobb természetességgel felöntötte színültig a bögréje tartalmát abból az üvegből, amit a patájában eddig szorongatott. – Most kóstold meg! A megboldogult öreganyám is mindig így itta, ragyogjanak neki fényesen a csillagok!
Shardnak akadt egy halvány sejtése, mitől boldogulhatott meg az öreg, amint beleszimatolt szegény, immár erős alkoholszagot árasztó bögréjébe, és mosolyogva cseppet inkább távolabb tolta magától. Valamitől az az érzés kezdte kerülgetni, mintha még életében nem sikerült volna társaságban meginnia egyetlen bögre teát sem.
– Hadd mutassam be egy régi cimborámat! – folytatta a hadnagy a legkisebb zökkenő nélkül a szorosan mellette ülő, hosszabb szőrű, északi fajtájú földpónira mutatva. – Ez itt Wooly, Wooly, ő Moonshield, vagy hogy a túróban is hívnak.
– Moonshard – javította ki Shard, miközben patát rázott a csődörrel.
– Helló, nyuszikám, a becsületes nevem Wooly Ear. Ha bármire szükséged van, csak szólj nekem.
Megpróbált egy erőltetett mosolyt varázsolni az arcára, miközben az asztal alatt az egyenruhájába törölte a lábát – ezzel a bemutatkozással a csődörnek csak ellenszenvet sikerült kiváltania belőle, de nem akarta megbántani a barátait.
– Hihetetlen, hogy pont itt futottunk össze annyi idő után. Egyébként nem viccel, tényleg a leglehetetlenebb cuccokat is be tudja szerezni – fűzte hozzá Gunz néhányszor barátilag oldalba bökve a mellette ülőt.
– Az azért nem vonatkozik ám mindenkire. De neked bármikor bármit, kedvesem!
Szinte szürreális volt a jelenetben, hogy Gunz nem lőtte le azon nyomban a „nyavalyást”, amiért a kedvesének merte szólítani, hanem még azt is mosolyogva, szinte kislányos pírral az arcán tűrte, mikor Wooly egy puszit nyomott az orrára. Shard levonta a következtetést: mégsem olyan jó póniismerő, mint eddig gondolta magáról, vagy társai jelleme sokkal összetettebb annál, amit feltételezett. A következő pillanat viszont legalább ennyire meglepte.
– Asszem, megyek hányni – jelentette ki Riverfang, és felállt a testvére mellől, majd némileg bizonytalan lábakon kisietett a Vödörből.
– Minek iszik, aki nem bírja! – nevetett Wooly.
– Ó, ne aggódj, a bátyám jól bírja, bizonyára valami más feküdte meg a gyomrát – vágta rá látszólag kedvesen Riverbloom.
– A Rivereket nem kell félteni, nem igaz? Tudnak vigyázni magukra – kommentálta a többi póninak a hadnagy az eseményeket, mint aki semmi különöset nem vett észre, majd Shardhoz fordult. – Jut eszembe, éppen időben jöttél, Shield…
– Shard…
– … mindegy, most akartam elmesélni, hogy mentetted meg az életünket!
– Halljuk, halljuk! – hangzott fel több helyről is, úgy tűnt, az izgalmasnak ígérkező történet nagy érdeklődésre talált, mégha Shard egy picit kínosnak is érezte a helyzetet. Ugyanakkor még mindig nem emlékezett kristálytisztán a kalandjuk minden részletére, ezért szívesen meghallgatta volna ő is, mi is történt valójában.
– Na, az egész azzal kezdődött, hogy elküldtek minket, derítsünk fel valami szaros rádióadót egy F40-essel – csapott bele a történet közepébe Gunz, nem túl nagy tehetségről téve tanúbizonyságot a mesélés terén, ám ez az egybegyűlteket különösebben nem zavarta.
– Egy F40-essel? – kérdezett vissza röhögve az egyik csődör Shard mellett. – De hát az akkora, hogy ha jobban kinyújtod a lábad, leér a földre!
– Jobb kedvemben olyanokkal szoktam fekvenyomni! – tódította egy másik.
– Látom, ismeritek. Akkor most képzeljétek el, mennyire megdöbbentünk, amikor egyszercsak szembetaláltuk magunkat egy medve osztályú valamivel, bevallom nem a típusjelzésének leolvasásával voltam elfoglalva, de nagyjából így nézett ki.
A hadnagy a két hátsó lábán egyensúlyozva megállt, a mellső lábait többé-kevésbé olyan szögben tartva nyújtotta maga elé, ahogy a Medve gépágyúi helyezkedtek el, és mindehhez ádázul vicsorgott is, amitől Shardot elfogta a nevethetnék, pedig a hallgatóságon látszott, véresen komolyan veszik az eseményeket.
– Már akkor tudtam, baj lesz, amikor Riverék ráengedtek egyet a sínágyúból, az meg meg sem rezdült – folytatta az előadását Gunz.
– Többet nem is lőhettünk, mert az a szemét a rakétáival úgy leszedte az ágyúnkat, hogy közben a hegy mögött álltunk – fűzte bele mentegetőzve Riverbloom –, a kis gépágyúkkal meg inkább nem rohantunk le hősködni.
– Jól is tettétek – helyeselt a hadnagy –, ha lejöttök, két gépünk marad ott, nem egy. Nade, én meg közben menekülnék ezerrel, az a kis roncs meg nem mozdul, ismeritek az érzést, rázom a lábam, mint egy idegbeteg, és semmi.
Sztepptánc szerű mozdulatokkal szemléltette is a próbálkozását, miközben a hallgatóságban ülő néhány pilóta megértően bólogatott.
– Az utolsó pillanatban indultunk meg, de így sem sprintelhettük le a medvét, mert ellőtte a lábunkat. Akkorát zuhantunk, csak úgy porzott, az a böszmenagy állat meg csak fordul felénk, én meg kínomban figyelem, miként közeledik az ágyúcső, esküszöm olyan közel volt, ha nincs ott az üveg, bele tudom dugni a fejem, és akkor biztos voltam benne, nekünk kapáltak.
Egy pillanatnyi szünetet tartott, csak hogy felmérhesse a hallgatóságán, mindenki átérzi-e a helyzet súlyát, majd felkiáltott, és Shard úgy látta, a mellette ülő összerezzen a hangerőtől.
– És akkor ránk lőtt a szemét, ki akart nyírni minket, én meg azt hittem, Shield már rég kiütötte magát, de nem! Megfogta, értitek, megfogta a pajzsával, tippem sincs, hogy csinálta, de gyönyörű volt, tanítani kellene! Tényleg, megvan a teszt? Mi lett a vége? – fordult megint Shardhoz, tökéletesen meg is feledkezve a közönségéről.
– Ötezerötszáz – felelte Shard halkan, nem szerette volna, ha dicsekvésnek tűnik, azért mégis elég büszke volt az eredményére.
– Kereken?! Fogadjunk, ki se tudták mérni rendesen a meglepetéstől! Jól megmutattad nekik! Értitek, a nyakamba varrják három nappal ezelőtt, csak hogy kicsesszenek velem, erre kiderül róla, hogy másodosztályú, csak jól álcázza magát! Hát gratulálok, haver, lógok neked is egy halálfejjel – azzal a szürke póni felé nyújtott egy patát az asztal fölött.
Shard belecsapott, majd halkan megkérdezte:
– Mi ez a dolog a halálfejekkel?
– Gunz hülye hobbija… – forgatta a szemeit Riverbloom.
– Ja, gyűjtöm őket – büszkélkedett nevetve a hadnagy, miközben feltűrte az egyenruhája ujját a bal válláig, ahol előtűntek a hármas sorokba rendezett, fekete koponyák a bőrébe égetve. Kettő közülük nagyon réginek látszott, a sor végén pedig egészen friss hegek sorakoztak. – Egyszer valaki azt mondta, kilenc életem van, mint a macskának. Ha igaz, ha nem, mint azt látjátok, hatot már elhasználtam közülük!
– Meg még vagy kettőt, nem? Terrapinét sem vasaltad még fel – emlékeztette Riverbloom.
– Milyen igaz. De ezen ma változtatunk.
– Akkor most a kilencediket használod? – kérdezte Shard egy gyors összeadás után, valami megmagyarázhatatlan rossz előérzettel.
– Ugyan, ez csak egy hülye babona! – legyintett Gunz. – Inkább ezt figyeld, neked is hoztam ám valamit!
A széke mellé támasztott táskájából előkapott két, kacskaringós kovácsolt vas mintázatot. Az egyik nagyjából fél patányi lehetett, Shard közelebb hajolva a halálfejet vélte benne felfedezni. A hadnagy a másikat nyújtotta felé, ami valamivel nagyobb lehetett, és egy darabig forgatnia kellett, mire a fém merevítőpálcák erdejében sikerült megtalálnia azt a síkot, amit a tervezője a póni bőrére szánt. Egy üres töltényhüvely körül tekergő kígyó rajzolódott ki előtte, mesteri részletességgel és pontossággal megmunkálva.
– Nagyon szép, de mi ez? – kérdezte zavartan.
Válasz helyett a hadnagy és Riverbloom egyszerre, szinte ünnepélyesen hajtotta fel az egyenruhájának jobb ujját, és Shard megpillanthatta a kezében tartott bélyeg inverz lenyomatát a vállukon.
– A Viperák jele – jelentette ki komolyan Riverbloom az arcára kiült tanácstalanságot látva. – Mindannyiunkon rajta van.
– Ha gondolod, rád vasaljuk – ajánlotta Gunz.
Körbepillantott az asztalnál ülők tekintetét keresve, vajon mennyire kell komolyan vennie az ajánlatot, tényleg létezhet-e ilyen szokás, vagy csak valamilyen ízetlen ugratás áldozata ismét, de mindenki olyan komolysággal meredt maga elé, mintha temetésen lennének.
– Nem… Nem akartál minél előbb megszabadulni tőlem? – kérdezte óvatosan a hadnagytól, élénken emlékezve a néhány nappal ezelőtti beszélgetésükre.
– Ne viccelj, azok után, amit tettél? – Gunz fújt egyet. – Bebizonyítottad, hogy közénk tartozol, nekem ennyi elég. Amúgy se kaphatnék nálad erősebbet, ezért hacsak te nem kéred az áthelyezésedet, Vipera maradsz egészen a halálodig. Na, mit szólsz?
– Mit hülyéskedtek már – kotyogott közbe Wooly széles vigyorral, megtörve a helyzet komolyságát. – Tönkretennétek a kisasszony gyönyörű szőrét? Igazán kár lenne érte, arról nem is beszélve, milyen fájdalmas!
– Ha azt hiszed, egy másodpilóta megijed a fájdalomtól, hát fognak még meglepetések érni – vágta hozzá Riverbloom szikrázó szemekkel.
– Nem, igazatok van, rossz ötlet volt – ismerte be Gunz, miközben lassan nyújtózott egyet. – Kár lenne azért a csillogó bundáért.
– Nagyon szeretném… – motyogta Shard önmagát is meglepve, bár valahol a lelke mélyén sejtette, nem gondolta át eléggé döntését.
– Nem hallottam! – kiáltott rá a hadnagy mosolyogva, miközben oldalt fordította a fejét és kettőt legyezett a fülével.
– Igen, akarom!
– Na, akkor gyerünk, mielőtt még meggondolod magad! – rikkantotta Gunz, felhajtotta a pohara alján lötyögő maradékot, visszapakolt a táskájába, és már talpon is termett.
Kifelé menet a Vödör előtti hosszú asztalnál aztán megtalálták Riverfangot is, amint két másik pónival diskurált iszogatva, Shard nem látta pontosan mit, de a pohár méretéből ítélve meglehetősen erős lehetett.
– Jössz, Riv? – ordított felé Gunz. – Felavatjuk az újoncunkat!
A csődör legurította az italát, és a poharat az asztalra csapta.
– Semmi pénzért nem hagynám ki!
***
Ébren volt, vagy álmodott? A nap végére annyira kifáradt, ismét egybecsúszott a képzelete és a valóság. Forgott vele a világ, alig állt a lábán, a füle pedig annyira csengett a beállt csendben, szinte beleőrült. Nekitámaszkodott a szobája ajtajának belülről, mire az halk kattanással becsukódott a súlya alatt.
Járt neki a saját szoba a rendfokozatánál fogva. Na persze nem volt túl nagy lakosztály, éppen csak egy mosdót tartalmazott a bejárati ajtó mögött, azzal szemben egy beépített szekrényt; kicsit beljebb a távolabbi falig az ágya húzódott katonásan összehajtott ágyneművel, és a másik falnál a terminál sötétlő képernyőjét leszámítva teljesen üres asztal. Semmi sem mozdult körülötte, tökéletesen egyedül volt, mintha csak az egész délután eseményeit a fantáziája szülte volna.
Nem, az nem lehet, hiszen a helyi érzéstelenítő egyébként is túl gyenge hatásának elmúltával sajgott és lüktetett az egész jobb válla, ahol a bőrét kiégették. Holnap csak rosszabb lesz, bár a társai azzal nyugtatták, nagyon gyorsan begyógyul majd. Gunz szerint szerencsés volt, mert a kórházban kapott méretes dózis antibiotikumnak köszönhetően esélytelen, hogy elfertőződjön a sebe, és ha szépen hegesedik, nem fog eltorzulni a rajzolat sem. Nem túl steril körülmények között intézték a vasalást, Riverék gépe felé vették az irányt a hangárokhoz, és ott kérték meg az egyik technikust, forrósítsa meg a mintát az indukciós kemencében. Igen, aki a Dinamikus Pajzsot képes használni, az jól bírja a fájdalmat, de ez mégis más volt, sokkal valóságosabb. Ha nem kap egy botot a fogai közé, hogy arra harapjon rá, miközben sütik, talán el is töri őket.
Vicces módon a szülei jutottak az eszébe, és az, vajon mit szólnának hozzá, ha megtudnák, mire vetemedett a kislányuk. Persze, semmit, de talán valamelyik testvérét csak sikerülne vele megbotránkoztatni, nem? Elcsúfította magát, tönkretette a bőrét, rossz volt!
Butaság, egyáltalán nem számított nekik. Legközelebb mikor viszontlátja őket, hat láb magas földréteg súlya nyomja majd a hátát.
Lassan lecsúszott az ajtó mellet, és a földre ült. Néhány másodpercig kotorásznia kellett a táskájában, mire előkerült a tárcája az irataival. Előhalászta a hátsó zsebből az apró fényképet, amit még a hangárban készítettek, és halvány mosollyal alaposan megvizsgálta a részleteit, mintha először látná. Igen, nem sikerült a legjobb formáját hoznia rajta, a friss fájdalomtól picit vicsorgott, a szemei félárbocon lógtak, mintha belepislantott volna, sörénye szalmakazalként meredezett az összes lehetetlen irányba.
Vállán a vöröses duzzanattól még alig kivehetően, mégis ott tekergőzött a vipera, mint a mellette felsorakozott három másik póninak is: együtt feszítettek, vadon és halhatatlanul, egy örökkévalóságig tartó pillanatba merevedve. A Vipera szakasz, tele nincstelen, aluliskolázott, trágár, részeges, veszélyes alakokkal, akik egytől-egyig az ő barátai; közéjük tartozott.
Mégis, mikor felpillantott, ismét a szívébe hasított a magány érzése az üres szoba láttán. Ma délután megtapasztalta, milyen is igazából élni, ezek után miként is lehetne képes visszamerülni régi önmagába? Feküdjön le aludni, forgolódjon, míg el nem érkezik a reggel? Üljön le a terminál elé, hátha egy nyitott kommunikációs csatornán talál valakit, akivel értelmetlen dolgokról fecseghet, vagy álljon neki rejtvényt fejteni?
Tegnap még megtette volna bármelyiket, de többé képtelen rá, mintha egyszercsak felnyílt volna a szeme.
Nem, soha többet.
Feltápászkodott, és hirtelen ötlettől vezérelve az ablak alatti radiátorhoz lépett. Teljesen hidegre tekerte rajta a szabályzókart, majd egy rúgással leverte a tengelyéről, és kihajította az ablakon, be az egyik közeli bokorba. Magához vette a párnáját és a takaróját, lecsapta a villanyt, és kilépett a szobából.
Egy pillanatra bizonytalanul megállt a hadnagy ajtaja előtt, aztán megvonta a vállát, és bekopogott.
– Na! – érkezett a válasz álmosan.
Résnyire nyitotta az ajtót.
– Nem megy nálam a fűtés, aludhatok a padlódon? – kérdezte halkan.
– Simán!
A szürke kanca a falnak fordulva feküdt az ágyán a benti félhomályban, túlzottan nem sikerült felébresztenie, mert egy perc múlva ismét egyenletesen mély légzéssel fújtatott.
Lepakolta hát a cuccait a földre, kényelmesen összegömbölyödött rajtuk, és szinte észre sem vette, már át is vágtázott az álmok mezejére. Csak Luna a megmondhatója, milyen kalandok történtek vele ott, de arcán végig békés mosoly ült, annyi bizonyos.
Ha létezett különösen felesleges formalitása a katonaságnak, amivel ráadásul mégis hosszú-hosszú órákat töltöttek éppen azok, akiknek az értelmes feladatokat kellett volna elvégezni, hát az csakis a vigyázzállás lehetett. Gunz persze ebben is kiemelkedően jól teljesített, mint minden más olyan helyzetben, amikor dögunalmas rutinnal tették próbára a tűrőképességét, sőt még valamiféle perverz örömét is lelte a mások hülye parancsainak minél tökéletesebb végrehajtásában, nem beszélve a rejtett nevelő célzatról. Bár illúziói nem voltak, azért abban bízott, valahol a felsőbb szinteken dolgoznak értelmes pónik is a seregben, akiknek talán egyszer eszébe jut kérdőre vagy felelősségre vonni a feletteseit, amikor dologtalanul ácsorog már egy ideje, hogy vajon tényleg ezért fizetik? Előfordult vele néhányszor, hogy puszta kedvességből hagyták állni egy fél napot, leginkább még újonc korában, és meg sem kottyant neki hat-hét röpke órácska étel, ital és mellékhelyiség nélkül, ráadásul a szerződése alapján zsoldként is fix összeget kapott, teljesen függetlenül attól, mivel múlatja az idejét. Éppen ezzel a konok állhatatosságával vívta ki talán a figyelmet magának, előbb-utóbb odafönt úgy döntöttek, értelmesebb elfoglaltságot is képesek a számára találni, bár azért nagy ritkán még mindig előfordult visszalépés.
Ezek közé sorolta a mostanit is, hiszen tisztelt századosuk egy jó fél órával az őrnagy érkezése előtt felsorakoztatta az egész szakaszát az utolsó karbantartótól a pilótákig. Imponálni akart a felettesének, vagy a Viperákat büntetni? Gunz el sem bírta képzelni, melyik lehet az igazság, de különösebben nem is érdekelte. Azzal foglalta el magát, hogy megpróbálta a kétpercenként rátörő ásítást a lehető legészrevehetetlenebb módon elnyomni. Bár az eredményt nem állt módjában ellenőrizni, de eddig még nem szólt hozzá senki.
Nem pihente ki magát eléggé, a szervezete kezdte követelni, ami kijár neki az elmúlt néhány nap igénybevételei után, szeretett volna már végre a károk rendbetételével foglalkozni. Erre hajnalok hajnalán, mikor félálomban kikászálódott az ágyából benedvesíteni az előző esti alkoholizálástól taplószáraz száját, rémülten tapasztalta, valaki egy pónit mészárolt le a szobájában. Csak az a szőrszálnyi eshetőség tartotta vissza attól, hogy eszét vesztve ordítani kezdjen, hogy talán ő maga volt az elkövető, csak túl jól sikerült a buli, ezért nem emlékszik rá. Növekvő nyugtalanság kerítette hatalmába, mikor az előtte fekvő holttest bundájának vértől kevésbé maszatos foltjaiban a másodpilótája színeit vélte felfedezni, ezzel a tettes kilétét egyre inkább egyetlen személyre korlátozva. Amennyire össze volt zavarodva, mikor Shield nyöszörögve megmozdult, valamiért a kótyagos tudata a legvalószínűbb forgatókönyvet különböző szellemekkel és élőhalottakkal kezdte el benépesíteni, ő pedig majdnem kiugrott az ablakon ijedtében.
Mint később, az elsősegélyhelyen kiderült, ő maga engedte be az egyszarvút a szobájába valamikor az éjszaka folyamán, csak persze mivel félálomban lebegett, ebből semmire nem bírt visszaemlékezni. Shield bőre pedig a jelek szerint sokkal rosszabbul viselte az égési sérüléseket, mint bármely más pónié, akivel eddig találkozott, és felrepedt, miközben a földön fekve álmában fordult egyet, legalább egy liter vérrel kenve össze mindent a környezetében. Nem volt nagyon komoly, négy öltéssel összevarrták, és most egy méretes gézlap fehérlett keresztben a vállára kötözve.
Amint Gunz fél szemével végigmérte a mellette feszítő tizedest, egyre kevésbé értette, milyen vad ötlet vezethette, amikor tegnap elővette a mintákat. Vagyis ez a kisebb talány, hiszen némi alkohol után a legádázabb ellenségével (például a Medve pilótájával, ezzel a „Fémlábbal”, aki jelenleg egészen előkelő helyet foglalt el a toplistán) is képes lenne összeölelkezve énekelni, az elmezavara inkább ott kezdődött, amikor a zsákjában turkálva a patájába akadt a Vipera jelvény, és ahelyett, hogy rögtön el is tette volna, inkább úgy döntött, azt is magával viszi. Igen, így visszaemlékezve inkább ugratásnak szánthatta, szerette volna, ha az akadémiáról kirepült új kislány visszakozva nemet mond neki, mert mégse járja, ha foltos lesz a bundácskája, vagy az sem lett volna utolsó móka, ha az égetés során üvölteni kezd a fájdalomtól. Még egyszarvúnak is rettenetesen vékonynak tűnt, szinte átlátszónak, nem úgy, mint például Riverbloom, akit szintén nem nevezne kigyúrtnak, de azért néha túlzott jókedvében hívta már ki szkanderozni anélkül, hogy attól kellene tartania, tőből fogja kirántani a lábát.
Apró, majdnem láthatatlan mozdulatokkal megcsóválta a fejét: bárhogy is legyen, ez a kis gebe képesnek bizonyult összekalapálni vészhelyzetben egy másodosztályú pajzsot, már csak ezért megérdemelne egy kis bizalmat, hiába bír a tapasztalatok alapján testileg sokkal kevesebbet, mint azt lélekben hiszi magáról. Ha pedig odakerül a sor, és összetörik, mint előtte már annyian, legalább mikor távozik erről a világról, megismerik majd odaát az ellenségei és a barátai is.
Aztán persze ott volt a furcsa üzenet Rosebeadtől, ami a terminálján várta, mikor a szobájába visszaért. Először azt hitte, valamilyen új parancs érkezik, mert amilyen erős titkosítással el volt látva, még azt az apró chipkártyát is elő kellett kotornia a cuccai mélyéről, amit még a kinevezésével együtt kapott a dekódolásához. Mindössze ennyi állt benne:
„Olyan hírem van, amitől kiugrasz a bőrödből. Este személyesen kereslek”
Ha Rosebead nem írta volna alá elektronikusan, nem is hinné el, hogy tényleg tőle jött az üzenet. Las Pegasusból képes lenne elrepülni egészen idáig találkozni vele? Vagy a pegazusok feloldották a zárlatot, és valamilyen küldetésben jár majd egyébként is errefelé?
Talán az őrnagytól kapnak bővebb információt.
És ha mindez nem lenne elég egy napra, később ki kell valamit találnia arra vonatkozólag is, mihez kezdjen a River testvérekkel. Ötlete sem volt, miért, de néhány napja jól láthatóan fújtak egymásra, folyamatosan kerülték a másik tekintetét. Minden családban akadhatnak nézeteltérések, ám ezt a mostanit szerette volna, ha még a következő bevetésük előtt megoldják.
Éppen minden ásítások öregapja tört rá teljes erővel, álla megfeszült, még a szeme is belekönnyezett, amint visszatartani próbálta, mikor végre kinyílt az ajtó, és egy narancsszínben csillogó bundájú földpóni kanca lépett be rajta, mögötte egy egyszarvúval, aki valamilyen írnok lehetett, mert egy köteg papírt levitált maga mellett, na meg ott koslatott utánuk a százados is.
Szinte döbbenten ébredt rá a kanca vállapjára pillantva, csakis ő lehet az őrnagyuk, pedig ilyen magas rangban inkább jellemzően csődörök szolgáltak. Talán ők voltak kellően agresszívek és ravaszok hozzá – na nem mintha nem ismerne néhány kancát, akiről elmondható ugyanez.
Az őrnagy lepakolta a táskáját az asztalra, és úgy fújta ki magát, mint aki mögött hosszú út fáradalmai állnak. Gunz azt sem tartotta kizártnak, egész éjszaka zötykölődhetett egy terepjáróban. Ennek ellenére nem tűnt vészesen gyűröttnek, talán csak a sötét karika árulkodott a szemei alatt, aminek akaratlan kihangsúlyozására éppen egy szemüveget biggyesztett az orrára. Lapozgatott egy picit a papírok között, amiket az írnoktól kapott, majd rekedtes hangon megszólalt.
– Üljenek le.
Azt a termet, ahol eddig várakoztak, valószínűleg eligazítások számára alakították ki, mert az asztal melletti fehér fémtáblán kívül tartalmazott vagy negyven széket is, melyek karfájából egy pici, jegyzetelésre alkalmas felületet lehetett kihajtogatni. A hadnagy a legközelebbi ülőhelyre zöttyent le félig hálásan, ugyanakkor félig tartva attól, ha kicsit is kényelembe helyezi magát, menten utoléri az álom. Szerencsére nem kellett hosszadalmas beszédeket hallgatnia, mert az őrnagy rögtön a közepébe csapott.
– Százados, mi a mentsége az F40-es elvesztésére?
A százados rögtön felpattant, és csak tátogott, mint a partra vetett hal – akármit is beszélgethettek a kancával amíg idekísérte, erre a fordulatra úgy tűnik, nem számított.
– Az akcióért én vállalom a felelősséget, asszonyom – szólt Gunz, miután felkecmergett a székéből.
– Úgy emlékszem, nem kapott szót, hadnagy – dörrent rá a narancs szőrű kanca.
Ó, ez a stílus már ismerősen csengett neki, volt szerencséje ezerszer hasonlóhoz. Most következik az a jelenet, amikor befogja a pofáját és nem mozdul. Éppen csak egy porszemnyi keserű ízt érzett a szájában, ennél többet várt volna az új felettesüktől.
– Százados, azonnal összepakol, és jelentkezik a stillwateri kikötőben. A továbbiakban felügyeli az esti szállítmányt Greengrass felé – folytatta az őrnagy, majd miután felpillantott a százados továbbra is meglehetősen szerencsétlen arcára, emelt hangon hozzátette: – Megértette?
– Igenis, asszonyom! – felelte a csődör, és olyan sebességgel távozott a teremből, mint akit fenékbe billentettek.
Az őrnagy kényelmesen hátradőlt az asztala mögött, és végigmérte az előtte megjelent társaságot. Egy jó darabig nem szólt semmit, arcáról Gunz képtelen volt leolvasni az érzéseit.
– Olvastam a jelentését, hadnagy – szólalt meg végül szenvtelenül.
Gunz igyekezett nyugalmat erőltetni a vonásaira, bár érezte, a vér megállíthatatlanul a füleibe tolul, amitől azok kötésből kilógó hegye valószínűleg úgy égett, mint két infralámpa. Legalább megtalálta egy lehetséges okát, miért gyűlölheti őket a kanca, ha tényleg végigszenvedte azt a húsz oldalas szörnyűséget.
– Ha már felelősnek érzi magát a történtekért, mesélje el, kérem, mit kellett volna másképp csinálnia.
Ezen már maga is százszor elmerengett az elmúlt két napban, de egy ideig eltartott neki, mire sikerült szavakba öntenie a gondolatait.
– Nem vettem figyelembe, hogy az új géppel nem leszek képes kellően gyorsan reagálni…
– És ha ezt figyelembe veszi, mit tesz másként? – vágott a szavába a kanca szúrós tekintettel.
Le se ment volna a völgybe, amíg vissza nem szerzi a régi, megszokott gépét, vagy össze nem rázódik az újjal. Viszont ezt így mégsem felelheti…
A habozását látva az őrnagy folytatta.
– Felderítők hiányában nem állt a rendelkezésükre elég információ a területről, mégis azzal a paranccsal érkeztek, hogy vizsgálják meg az adót és környékét, ráadásul erősítés nélkül. Mondja, hadnagy, ha kap az ellenségétől egy sötét dobozt ajándékba, mihez kezd vele?
– Én abban a pillanatban felrobbantom, asszonyom – morogta Gunz az orra alatt –, de elismerem, nem értek a hosszabb távú stratégiához. Talán ha a rendelkezésemre áll a technológia a fekete doboz közelebbi vizsgálatára, a megfelelő óvintézkedések megtétele után célszerű lenne közelebbről is megnéznem, hátha tanulok belőle valamit az ellenségemre vonatkozólag.
– Látja, nem olyan hülye maga, mint amilyennek tetteti – bólintott az őrnagy, bár Gunz képtelen volt eldönteni, ez most vajon dicséret, vagy sértés. – Mivel a táborban nem rendelkezünk a megfelelő erőforrásokkal, még ha nem tudom azt, amire két nappal ezelőtt felhívták a figyelmem, akkor is egyszerűen csak az adó felé fordítom a tüzérségi ágyúkat és a földdel teszem egyenlővé annak a völgynek még a környékét is. Megspórolhattuk volna magunknak egy felderítőgép elvesztését, arról nem is beszélve, hogy a maga és másodpilótája élete is csak egy szőrszálon függött. Ráadásul, mint kiderült, több kisebb táborunkat lepték meg az elmúlt héten hasonló trükkökkel, direkt a csatagépeinkre pályázva. Mintha csak nem lenne nekik elég!
A kanca a fogait csikorgatta, amint elmerült a gondolataiban, ám aztán megrázta a fejét, és nyugalmat erőltetve magára felpillantott.
– Nem számít, ami történt, megtörtént. Azt sajnálom a legjobban, hogy hiába helyeztettem át magukat ide, mégsem veszem a szakaszának semmi hasznát, hiszen egyetlen működőképes gépük van, és nekem sincsen felesleg. Már intézkedtem, hogy a régi gépét, a VN75-öt szállítsák át ide, amint elkészül, de az elkövetkezendő két napban ez még nem várható. Addig is készítse fel a pónijait lelkileg, hogy a következő néhány hetünk sűrűnek ígérkezik.
– Igenis, asszonyom! – vágta rá Gunz maga is egy kicsit megkönnyebbülve, amiért végül a beszélgetésük pozitív hangnemben zárult.
– Ja, és hadnagy. Szólítsanak csak Gingermintnek.
– Rendben, Gingermint.
– Leléphetnek.
***
Ha más örömet nem is talált benne, annyit azért mindenképpen felszámított a hidegnek, hogy nem izzadtak le olyan gyorsan, mint San Palominoban. Ott, ha a póni megmozdult, alig két lépés után ömlött róla a víz, ami rányomta a bélyegét az egész lakosság munkatempójára is: nap közben mindenki sziesztázott vagy a légkondicionált irodákban tengette az idejét, és csak amikor már a hőség elmúlt, akkor merészkedtek elő. Hol voltak ott erdők?! Állt néha elszórva egy-egy csoport pálmafa és kész, ha el akart menni futni pár kört, semmi sem törte meg a táj egyhangúságát.
Bezzeg itt északon, a fenyőerdő keskeny csapásai és a dimbes-dombos terep egy másodpercig nem hagyták unatkozni, ráadásul meg sem izzadt különösebben. A száz százalékos szabadság érzésétől csak a még mindig zavaró mértékű fülzúgása választotta el, mert így folyamatosan, aktívan kellett figyelnie a környezetére, nem fut-e bele valami veszélybe, és a mögötte loholó River testvérek se maradnak-e le túlzottan. Igen, az egyik célja a kifárasztásuk volt, de maga is rég mozgott már, és be kellett vallania, rettenetesen élvezte.
Shieldre gondolt, és arra, vajon bírná-e a tempót. Valószínűleg nem, bár megpróbálná, ugyanakkor ha elhozta volna, az ikreket nem lett volna esélye megdolgozni. Mind a ketten túl csökönyösek, nem nyílnának meg az új kislány előtt, ezért kénytelen-kelletlen az edzőteremben hagyta. Így sem nagyon panaszkodhat, hiszen kávézni együtt mentek el előtte, amolyan csapatépítés jelleggel. Igaz, az egyszarvú ismét visszautasította, hogy pálinkával dúsítsa fel a teáját, ehelyett inkább tejjel öntötte tele, amitől gusztustalan világosbarna lötty lett az egész. Nagyon koncentrálnia kellett, el ne hányja magát. Azért a saját gazdagon felturbózott kávéja könnyedén legurult a torkán, Mocha nevéhez méltón elég ügyesnek bizonyult az elkészítésében.
Egy újabb domb magasodott előtte, arra futott fel a kacskaringózó, avarral belepett kis ösvény, így pár percre, amíg tudatosabban kellett a légzésére koncentrálnia, megszakadtak a gondolatai. Elvágtázott egy óriási, mélybordó színben játszó csipkebokor mellett, aminek a helyzetéről megpróbált mentális feljegyzést készíteni, mert imádta a termését. Hiába volt szörnyen szúrós, délen nagy csemegének számított – talán lesz esélye valamikor később visszatérni, és szedni belőle egy táskányit. Odafent a dombtetőn kicsit megritkult az erdő, és messze jobbra elpillantva megláthatta lent a fenyők közt a kopasz négyzetet a sarkaiban felállított automata őrtornyokkal, ahol a táboruk megbújt. Az épületekből szinte semmit sem sikerült kivennie, egyedül a hangár jókora, terepszínű barna-zöldre mázolt teteje takarta el teljesen a mögötte álló fákat.
Ismét visszagyorsított volna szokásos erős tempójú vágtájába, amikor érintést érzett a hátán.
– Fogd vissza magad egy kicsit, mert megdöglünk – zihálta a fülébe Riverbloom, mikor megfordult.
Úgy tűnt, az egyszarvú némileg indokolatlanul használta a többes számot, mert a bátyja szótlanul, egyenletes légzéssel húzott el mellettük, csak akkor lassítva, mikor észrevette a lemaradásukat. Könnyebb galoppra váltva zárkóztak fel mellé.
– Most pedig – lihegte Gunz, nagy párafelhőket fújva a hideg levegőbe –, nem szeretné elmondani valamelyikőtök, mi a fene bajotok van egymással?
A két testvér olyan ártatlan szemeket meresztett, mint a ma született bárányok.
– Nincsen semmi különös, Gunz – felelte Riverfang halkan.
– Akkor jó, mert ezek szerint nem fenyeget az a veszély, hogy akció közben véletlenül a személyes problémáitokkal legyetek elfoglalva – vonta meg a vállát a hadnagy, és ismét vágtára kapcsolt. – Szerencsére van két nyugodt napunk, most itt az alkalom, edzésbe hozhatjuk magunkat egy négyórás futással a tábor körül, nem gondoljátok? Na nyomás!
A dombról lefelé szinte nem is szaladt, hanem egyenesen repült, néha hatlábnyi mélységeket hidalva át egyetlen szökkenéssel. Lent a kis völgyben átszáguldott egy vízmosáson, aminek az alján jelenleg csak egy patányi széles erecske csordogált, majd a túloldali sziklás parton megint fel, megtorpanás nélkül nekivágva a következő emelkedőnek.
– Akire először ráverek egy kört, annak egy hétig én eszem meg az ebédjét! – kurjantotta hátra vidáman.
– Várj már, te ökör, kiköpöm a tüdőm! – hallotta valahonnan messziről az egyszarvú sirámait, mire félig megfordult, és a bekötött füléhez emelte az egyik patáját.
– Tessék?
– Jól van, jól van, nyertél – zárkózott fel mellé Riverbloom. Most a bátyja maradt le tőle néhány lépésnyire, mintha még csak egy levegőt sem akarna szívni velük. – De kényelmesebb lenne leülni valahova egy ital mellé, és úgy beszélgetni, nem gondolod?
Gunz halvány mosollyal előhúzott egy vizespalackot az edzőruhája zsebéből, és a kanca orra alá tolta.
– Ha azt gondolod, nem ismerlek annyira titeket, hogy tudjam, sosem fogtok megszólalni, ha más is hallgatózik körülöttünk, akkor tévedsz. Le szeretnél ülni? Ott az a kidőlt fatörzs. Innál valamit? Parancsolj.
Az egyszarvú még mindig kételkedve pillantott szét maga körül.
– Nem éppen vízre gondoltam…
– Nem is víz van benne – kacsintott rá a hadnagy.
Riverbloom gyanakodva elvette a patájából a műanyag palackot, óvatosan beleszagolt, azután alaposan meghúzta. Nyelt vagy két kortyot a tartalmából, majd krákogva és fintorogva nyújtotta tovább Riverfang felé, aki inkább a reakcióját látva egy patalegyintéssel visszautasította.
A hadnagy is ivott a löttyből, és várakozóan leült az egyik rönkre maga mögött.
– Hallod, ha ezt mind megisszuk, nem jutunk haza – hörögte az egyszarvú, amikor talált egy elég nagy szünetet két köhögésroham között.
– Akkor jobb, ha minél előbb kinyitjátok a szátokat végre.
Riverbloom úgy pillantott a bátyjára, mintha engedélyt kérne tőle a beszédre, de a csődör kerülte a tekintetét.
– Amikor a Medve ránk lőtt… – kezdett bele óvatosan a mondanivalójába. – Fang le akart rohanni a segítségetekre, én meg erre lecsaptam a reaktort.
Gunz szemei elkerekedtek meglepetésében, és néhány másodpercig nem jutott szóhoz.
– Megvesztetek?! – kiáltotta, amikor végre megtalálta a hangját.
– Értsd meg, nem hallgatott rám! Mind a kettőnket megölt volna! – mentegetőzött a kanca.
– Ezt nem tudhatod! – szólalt meg a bátyja, most először emelt hangon. – Az Íjásznak sokkal keményebb harapása van közelről, mint a Kisrókának volt, és a páncélzata is elég lett volna ahhoz, hogy magunkra tereljük a Medve figyelmét, amíg Gunz és Shard meglépnek! Miattad hagytuk cserben őket!
– Erről kár vitát nyitni – állt közéjük a hadnagy, míg a testvérek távolról vicsorogtak egymásra. – Végül is egész jól megúsztuk.
– De nem rajtunk múlott! – kiáltotta Riverfang.
– Nem, viszont érzésem szerint nem értetek volna le időben, és ha mégis, akkor sem valószínű, hogy lerázzátok a medvét, mielőtt szétkapja a páncélotokat.
– Gunz, ha valami bajod… bajotok esik, én… – motyogta a csődör lehajtott fejjel, ám úgy tűnt, nem meri befejezni a mondatot.
– Nem esett bajunk, lendüljünk ezen túl – vágta el a beszélgetés fonalát a hadnagy ingerülten, majd villogó szemekkel Riverbloomhoz fordult. – Ennek ellenére kurvára nem fér a fejembe, miként voltál képes lenyomni a reaktort. Gondolom, az még rémlik a kiképzésről, miszerint a csatagépben a pilóta a parancsnok, és te azt csinálod, amit mond neked! Kölcsönösen bíznotok kell egymásban, enélkül akár el se induljatok, mert máris halottak vagytok mind a ketten! Vagy kár volt belétek feccölnöm ennyi bizalmat, és csak akkor érted ezt meg, ha visszahozzuk a vigyázzbanállós-tisztelgős-igenisasszonyomos módit?!
– D… de Gunz, értsd meg, nem… nem a fejével gondolkodott! – ellenkezett Riverbloom lesunyt füllel hátrálva pár lépést. – Ő… ő a testvérem, nem tudom, mihez kezdek, ha történik vele valami!
– Nem, ebben tévedsz, odabent a gépben ő nem a testvéred, hanem a felettesed, és ha azt parancsolja, ugorj bele egy szakadékba, te kérdés nélkül megteszed! Vagy tudod mit, az lesz a legegyszerűbb, ha az első adandó alkalommal külön osztalak be titeket…
– Azt nem teheted! – vágott közbe az egyszarvú igazán rémülten, tágra nyílt szemekkel.
– De megtehetem, sőt, meg kell tennem, és nem azért, Bloom, mert ki akarok tolni veled, hanem mert ezer éve ismerlek titeket, ti vagytok a legjobbak, és nem szeretnélek elveszíteni.
– Ne, kérlek… ne… – hebegett Riverbloom, és Gunz meglepetten látta, könnyek gyűlnek a szeme alatt. – Inkább megteszek bármit, csak ezt ne… Meg tudjuk beszélni, nem igaz, Fang? Bocsánatot kérek, és megígérem, többet nem fog előfordulni, csak hadd maradjunk együtt…
A csődör eddig földbe gyökerezett lábbal, megrendülten állt, most rögtön odaugrott a húga mellé, és átölelte az egyik lábával.
– Persze hogy megoldjuk, Bloomie, ne aggódj. Gunz csak rád akart ijeszteni, de valójában sosem tenne ilyet.
– Nem haragszol, ugye?
– Nem hát, te buta, tudom, csak azért vagy ilyen néha, mert mindig ezt láttad anyánktól is. Az én hibám is, mert nem vagyok képes ezt a fajta gondoskodást rendesen kezelni, és feleslegesen felhúzom magam rajta állandóan, pedig csak jót akarsz.
– Igen, mert mindig mindent egyedül akarsz megoldani, és hiába szeretnék segíteni, folyton rosszul sül el. Megpróbálom magam visszafogni, jó?
A hadnagy örömmel figyelte, amint a testvérek valamilyen ősi családi ösztönnek engedelmeskedve összezártak előtte, éppen a tervei szerint. Csak egy picit játszania kellett a gonoszt, a közös ellenséget, akit utálni lehet. Abban azért bízott, legalább Riverfang átlát a színjátékán, és később mind a ketten megértik majd, miért tette, amit tett.
Olyan nagyon nem ismerte a River testvéreket, mert ha a múltjukról volt szó, mind a ketten hihetetlenül hallgatagnak bizonyultak. Mégis, csak rájuk kellett nézni, máris meggyőződhetett róla, mennyire szeretik egymást. Valahol a Rodeo folyó délebbre eső végében egy kompot üzemeltettek családi vállalkozásban még a háború előtt, ami túl korán szakadt a nyakukba, hiszen mint oly sokan, ők is elveszítették a szüleiket a sárkányháborúkban. El tudta képzelni, amint a kicsi Riverfang reggeltől estig melózik, csak hogy eltartsa saját magukat és a nagyszüleiket, Riverbloom pedig otthon főz, mos és aggódik érte, éppen úgy, mint a mamájuk és a papájuk tette, mielőtt azok a szárnyas dögök megérkeztek volna. Azt tervezték, oda is fognak visszatérni, amint egyszer vége lesz a harcoknak, és Gunz megfogadta, mindent elkövet, hogy mindannyian életben maradjanak addig.
Az izmai viszont a mozdulatlanságtól kezdtek megdermedni, és a szőrébe tapadt izzadtság is kellemetlenül hűtötte, ezért inkább lassan felkelt a farönkről, és betájolta magának a tábor helyzetét, majd egy csattanósat csapva Riverfang hátsójára törte meg az idillt.
– Aki utoljára ér vissza, az fizeti este a piát! – kiáltotta vigyorogva, és már rohant is teljes sebességgel keresztül a bozóton arrafelé, ahol a legközelebbi őrtornyot látta.
– Ez nem ér, te csaló dög! Mi lesz a négyórás futással? – hallotta a távolból Riverbloom méltatlankodását, amitől annyira elfogta a nevetés, épp csak egy szőrszálon múlott, hogy nem zúgott bele a következő fordulóban elé ugró tüskebokorba.
***
Végül a tervei ellenére az estéje egészen váratlan fordulatot vett, és a beígért italozásból nem valósult meg semmi, de egyértelműen jobb is volt így. Mondhatni hatalmas szerencséjére nem kezdett neki semmiféle bulinak, hiába invitálták újdonsült (és régebbről ismert) cimborái szívélyesen a Vödör felé. Meg akarta várni, miféle hírt hoz neki Rosebead, mert az üzenete egyre inkább nyugtalanította. Ettől még persze beugorhatna a kocsmába, hiszen aki ismerte, ha máshol nem is, ott biztosan rátalál. Egyelőre viszont nem értette, mit keres egy pegazus ennyire északon, és nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni a barátját. Gingermint őrnagy nem említett semmit a felderítőkről, akkor pedig a legutóbbi hírek szerint még mindig nem dolgoztak, egy pár szárny jókora feltűnést keltett volna a táborban. Azt tette hát, amit a legkevésbé gyanúsnak talált, és kiült a szállásául szolgáló barakk mellé, arcát az égnek fordítva, mintha csak valamin elmélkedne. Szerencséjére így a tél közeledtével egyre hamarabb sötétedett, már hét óra körül feljöttek a csillagok, a hőmérséklet csípősre fordult, ezért aki tehette, nem mászkált idekint. Maga is remélte, nem kell soká várnia, mert a meleg kabátja ellenére is érezte, amint felkúszik a hideg a lábain. Mit jelenthetett Rosebeadnek az „este”?
Valamikor fél nyolc körül megjelent Shield egy termosszal, amit szótlanul lepakolt mellé, és éppen kényelembe helyezte volna magát, ha Gunz nem szól rá.
– Figyelj, köszi, rendes vagy meg minden, de egy picit egyedül kell maradnom. Menj, dőlj le szunyálni vagy foglald el magad, én is megyek nemsoká.
Az egyszarvú egy pillanatig tétovázott, azután egy bólintással megfordult, és visszaindult a szállásra. Gunz nézte, amint becsukja maga után az ajtót, és közben azon merengett, a mai napon miként sikerült mindenkit megbántania, akire csak szüksége lett volna. Mindegy, akadtak ilyen napjai, amikor egyébként is mogorvábban viselkedett a szokásosnál, talán később elkönyvelik egyszerű hangulatingadozásnak. Majd holnap leülnek a Vödörbe és megbeszélik, azután ha megérkezik végre a Borz (és az őrnagy is beleegyezik), kimennek gyakorlatozni, az biztosan helyrerázza a csapat morálját.
A földön heverő termosz felé fordult, és bizalmatlanul végigmérte. Ahogy Shieldet ismerte, a fél patájában lefogadta volna, tea lesz benne. Letekerte róla a kupakot, a legrosszabbra számítva megszaglászta, és rögtön felderült az arca. Nem volt teljesen reménytelen eset a másodpilótája, bár a kulacs tényleg teát tartalmazott, a szaga alapján bőségesen tartalmazott valami alkoholos cuccot is, talán éppen azzal az enyhén fenyőízű izével, amit a helyiek készítettek és fogyasztottak nagy odaadással. Ugyan nem rajongott érte különösebben, sokkal jobban feküdt az ízlésének az az olajos, méregerős párlat, amit délen főztek valamilyen kaktuszból, és a forró teától egyébként is jócskán vesztett az erejéből, ám mégis hihetetlenül jól esett neki, amint az első kortyok leértek a gyomrába, és a melegség szétáradt fagyott tagjaiban. Már megint lóg eggyel annak a kis göthösnek, el is határozta hát, holnap majd titokban beugrik Woolyhoz, és beszereztet vele egy dobozzal a legjobb teafűből neki, talán ezzel kifejezheti a háláját.
De jelenleg teljesen mással kellett törődnie, ezért inkább továbbra is az égre koncentrált, és látszólag véletlenszerű időközökben felkapcsolta a kis kézilámpáját, mintha csak játszana vele. A termosz tartalma lassan elfogyott, a hideg még csípősebbre váltott, talán egy egész óra is eltelt. Már szinte tökéletesen biztosra vette, a pegazus mégsem jön, amikor pisszegést hallott az egyik, közelben magasodó fa irányából.
Kényelmes tempóban feltápászkodott, mintha csak sétálni indulna, közben eszébe jutott, amilyen állapotban a füle van, simán lehet, hogy Rosebead már pisszeg neki egy fél órája, csak nem vette eddig észre. A fa felé indult, és nekitámasztva a hátát a patáját kezdte piszkálni egy fémdarabbal, amit a földön talált, és gyanúsan hasonlított a barakk fűtőtesteinek szabályzókarjára.
– Szevasz, Gunz, öreg barátom, de örülök, hogy látlak! – hallotta a suttogást valahonnan fentről.
– Rosebead, én semmit se látok belőled, pedig állatira hiányoztál. Nem jöhetsz le egy kicsit?
– Nem, sajnálom, és nem is maradhatok – szabadkozott a pegazus. Gunz felé se mert nézni, nehogy elárulja, csak mintha egy nagyobb sötét foltot érzett volna mozogni a fa ágai között a szeme sarkából.
– Akkor legalább csapj bele! – suttogta, majd úgy téve, mint aki egy óriásit nyújtózkodik, az égnek emelte a mellső lábait.
Meleg érintést érzett az egyik patájában, és egy röpke pillanatra mindent megadott volna azért, ha elkaphatja és leránthatja magához a láb tulajdonosát, csak hogy megölelhesse. Legalább öt éve nem találkoztak már, leszámítva azt a kegyetlen fél órát, amikor egy eligazításon egymással szemben sorakoztatták fel őket: Rosebead a pegazus felderítők sorfalában állt, az ellenkező oldalon pedig Gunz, és azon kívül, hogy azokban a pillanatokban, amikor a fejesek éppen hátat fordítottak nekik a megbeszélésük közepette, pofákat vágtak egymásra, nem válthattak egy szót se. Akkor mindössze arról győződhetett meg, barátja még életben van, ám nem kérdezhette ki, mi is történt vele, mi van a régi arcokkal, miként sikerült neki is a seregben kikötnie, és a saját történeteit sem mesélhette el neki.
Pedig csikókorukban folyamatosan együtt lógtak, onnantól kezdve, mikor Gunz kiesett az iskolából, egészen addig, míg viharos gyorsasággal elhagyni nem kényszerült El Pintót. Néha hallott ezt-azt, miszerint Rosebead rászánta magát, és elköltözött Los Pegasusba, de ezeket a híreket mindig kétkedéssel fogadta, mert a pegazus sokkal kényelmesebben érezte magát a földön, mint a levegőben, bár ahányszor repülni látta, általában hihetetlen sebességgel száguldott. Gunz ismerte a szüleit, az anyukája földpóni volt, ezért is fordulhatott elő, hogy nem szédült annyira a szilárd talajon, mint a legtöbb fajtársa.
A pillanat elszállt, a pata visszahúzódott, ő pedig egy hatalmas sóhajt eresztett ki magából, megkönnyebbülve, amiért végül mégsem csinált semmi butaságot, ugyanakkor szomorúan is, mert újra várnia kellett, mire láthatja a barátját.
– A táboron kívül sem találkozhatunk? – kérdezte azért reménykedve.
– Így is állati nagy kerülőt tettem csak neked. Hajnalban Cloudsdale-be kell érnem – érkezett a válasz elfojtva.
– Várj már, de az a világ másik végén van! – Gunz majdnem felkiáltott. – És egyébként is, mi a túrót keresnél annyira mélyen a birodalom területén?
– A küldetésem valódi célja általam sem teljesen ismert, és még annál is kevesebbet mondhatok. Maradjunk annyiban, valami nagy dolog készülődik.
– Ne csináld ezt velem. Legalább azt meséld el, miként találtál meg.
– A tudás hatalom, és nekünk manapság másunk sincs, csak tudásunk, bár ritkán ilyen nyilvánvaló, mihez kezdjünk vele. Óriási mázli, hogy a csapatom foglalkozott a te történeteddel, és ezzel is.
Az orra előtt egy barna iratgyűjtő hullott hangtalanul a földre. Gunz kapkodva körbenézett, majd a következő pillanatban fel is kapta.
– Mi a fene ez? – kérdezte bizonytalanul.
– Ha elolvastad, égesd el, érted? Olyan dolgok vannak benne, ami miatt bajba kerülhetek. És te is nagyon vigyázz magadra! Ennek a fele se derülhetett volna ki, ha nem szivárogna valahol az információ a táborotokból.
– Úgy érted, valaki közülünk az ellenségnek dolgozik?
– Én már csak az eredményét látom, azt nem, ki tehet róla, mi módon és miért, ezeknek neked kell utánajárnod. Most pedig mennem kell. Ha vége ennek a diliháznak, jössz egy sörrel.
– Bár ott tartanánk már. Legalább egy fél percre maradj még!
A kérésére már nem érkezett válasz.
– Rosebead? – próbálta újra fojtott hangon, ám a pegazus minden jel szerint már távozott. Átkozta a rossz füleit, amiért még csak a halk suhogást sem hallhatta, amint a barátja elment, bár az is lehet, Rosebead direkt nem csapott annyi zajt sem, mint egy szellő. Az ég felé fordította az arcát, hátha sikerül megpillantania legalább egy sötét sziluettet a fekete háttér előtt, de az idő felhős volt, a tábor halvány fényei pedig eltompították a látását.
Próbálta feldolgozni az utóbbi pár perc eseményeit. Egyáltalán nem ilyen viszontlátásra számított a reggeli üzenet alapján, inkább valami olyasmire, amitől esetleg több időt tölthet a pegazussal, erre kapott egy rakás titkot és eltúlzott félelmet. Ez az egész kémkedős dolog is annyira hihetetlennek tűnt, hiszen minden kifelé menő kommunikációjukat figyelték és naplózták, ráadásul itt még arra sem nyílt lehetősége senkinek, hogy a kocsmában eljárjon a szája, ugyanis a Vödörbe nem léphettek be idegenek. Akkor mégis mit jelentsen ez az egész? Valahol, a ranglétra magasabb fokain bújt meg az áruló? Ha így is van, mit tehetne ellene? Nem kezelhet minden parancsot kétkedéssel…
Összeszorított szájjal állt a sötétben, elmerülve baljósnál baljósabb gondolatai között, amikor hirtelen egy egyszarvú jelent meg mellette, a teleportmágia halk pukkanásával és némi rózsaszín köddel kísérve. A váratlan látogató annyira meglepte, hogy véletlenül majdnem leüti, ha nem ismeri fel a barakkokból kiszüremlő fénynél – Riverbloom volt az, egy kisebb, jelöletlen papírdobozt egyensúlyozva a patájában.
Az egyszarvú legalább annyira megdöbbenhetett, mint ő, mert ijedten összerezzent, de nyugalmat erőltetett magára, és kérdő tekintettel fordult a hadnagyhoz, miközben a dobozka tartását a patája helyett egy levitáció varázslat gondjaira bízta.
– Jószagú mazsola, Riverbloom, a frászt hozod rám! – támaszkodott neki Gunz a mellette magasodó fának, amint tagjaiból kiszaladt a feszültség. – Mi a tököt mászkálsz itt a sötétben?
A kanca csak legyintett és fújt egyet azt illusztrálandó, mennyire banális lesz a válasza.
– Elszámoltam a teleportomat – tette hozzá. – Nem is tudom, minek kísérletezek olyan mágiával, ami közismerten nem megy nekünk.
A hadnagy agyán egy pillanatra átfutott, tegyen-e megjegyzést arra vonatkozólag, miszerint hallotta már hírét, amint Riverbloom meglehetősen összetett varázslatokat hajtott végre, ezzel jócskán rácáfolva a sztereotípiára, hogy a másodpilóták kizárólag a pajzsot lennének képesek igazából használni. Eddig a hasonló legendákat elengedte a füle mellett, hiszen minden olyan egyszarvú, aki valódi erővel rendelkezett, arról álmodott, egyszer bekerül egy jó nevű akadémiára (például a canterlotiba, bár ahhoz a jelen körülmények között disszidálniuk kellett), mégis mi a fenéért akarna bármelyikük is ágyútöltelék lenni a seregben? Riverbloom esetében viszont egyre kevésbé tartotta kizártnak, talán csak a bátyja miatt vállalkozott erre a képességein aluli, megalázó szolgálatra.
– Mit cipelsz, tán csak nem valami piát? – kérdezte inkább cinkos arckifejezéssel a dobozka felé pislantva.
– Nem, legalábbis nem abban az értelemben, amit te szeretnél – mosolyodott el az egyszarvú. – Multivitamin van benne, tudod, hogy fényes legyen a szőröm.
– Mi van, bepasiztál? – ütötte tovább a vasat Gunz a szemöldökeit vonogatva.
Riverbloom egészen közel lépett hozzá, patáját barátilag a vállára helyezte, és komolyan a szemébe nézett.
– Kedves Gunz, egy kancának mindig és minden körülmények között ügyelnie kell a szépségére – jelentette ki határozottan, bár a mondat vége felé kicsit kiesett a szerepéből, és egy jókora vigyor szaladt az arcára.
A hadnagy hitetlenül csóválta a fejét.
– Legközelebb, ha a szépségedre akarsz ügyelni egyedül a sötétben, inkább vigyél magaddal valakit. Nyugtalanító hírek jutottak a fülembe, ami alapján kém lehet köztünk, jobb, ha figyelünk egymásra.
Az egyszarvú kifejezésén egy pillanatra árnyék suhant át, ám a következő másodpercben töretlenül mosolygott tovább.
– Ne legyél paranoid. Ha igaz is, a kémed nem azzal fog szórakozni, hogy pónikat üt le a sötétben. Inkább a bevetések miatt aggódj.
Gunz nem osztotta az egyszarvú optimizmusát, de sok alkalma nem nyílt erről vitatkozni vele, mert Riverbloom egy hányaveti szalutálás után elsétált a szállásuk felé. Visszatért hát inkább oda, ahol nemrég még várakozott, és a lámpája világosságánál belepislantott a mappa tartalmába.
Rosebead egy útitervet küldött neki, elsőre nem is értette, milyen céllal. Igaz, a megjelölt koordináták éppen csak néhány mérfölddel a táboruktól keletre húzódtak, ez mégis a frontvonal rossz felét jelentette ebben az esetben. Egészen addig lapozgatott tanácstalanul, míg az utolsó oldalon az egyik táblázatban el nem érkezett az alkalmazott kód– és hívójelek szekcióig, és akkor hirtelen összeállt a fejében a kép. Ajkain egyszerre olyan gonosz vicsorgás áradt szét, hogy a felé tartó fiatal csődör, akivel előző nap futhatott össze a Vödörben, és most talán épp üdvözölni szerette volna, inkább megrettenve nagy ívben elkerülte.
Öt perccel később, miközben a hamvadó lapokat figyelte, már sejtette, ezen az éjszakán is keveset fog aludni.
***
Idegesen fürkészte a távcsövével az alattuk elterülő kövezett utat, még a lábával is dobolt hozzá. Amikor csak eszébe jutott, és kicsit is arrafelé fordította a figyelmét, a láb engedelmeskedve akaratának mozdulatlanná dermedt, de mihelyt ismét elmerült a környék vizslatásában, az ütemes remegés újra visszatért. Mikor már harmadjára kapta rajta magát, inkább lerakta a távcsövet, és rálépett a saját lábára, csak végre maradjon nyugton.
Nem volt ez a fajta izgatottság jellemző rá, ugyanakkor azt a helyzetet sem nevezhetné tipikusnak, amibe ismét sikerült magát belekevernie. A legutóbbi néhány bevetésén folyamatosan ez a sunyi bujkálás, osonás, leskelődés jutott részéül, és mostanra már a fél veséjét odaadta volna, ha szemtől szemben állhatna az ellenfelével, és egy kellemes, nyílt lapokkal játszott adok-kapok keretében lerendezhessék, ki a jobb pilóta. Annyira hiányzott már neki egy kiadós bunyó, hogy kezdett kötekedőssé válni tőle. Ma hajnalban is, míg a kantinban a reggelijükre várva ácsorgott a sorban, egy újonc teljesen véletlenül meglökte, és nagyon vissza kellett fognia magát, hogy ne csapja fültövön a tálcájával, pedig szegény még elnézést is kért.
Most éppen egy bokor mögött lapított a társaival, jobb oldalán Shield hasalt, balról pedig Riverbloom helyezte az egyik lábát nyugtatólag a hátára. Cseppet sem volt vevő az érintésre, izmai összerezdültek a bőre alatt, mintha áramütés érte volna. Az egyszarvú erre inkább fintorogva visszahúzta a patáját, és halkan megszólalt.
– Hagyjuk inkább a fenébe az egészet. Tudom, mi a bajod, és teljességgel egyet is értek vele. Nem valami tisztességes dolog csapdát állítani nekik, és innen figyelni, amint besétálnak.
Igen, ez a megoldás már megfordult Gunz fejében is. Ha ennyire utálja, amit csinál, akkor inkább menne haza, hiszen nem parancsra cselekszik, sőt, ha Gingermint megneszelte volna, hova igyekeznek kora reggel, biztosan megtiltotta volna nekik. Vagy ha már eljött idáig, legalább állna ki azzal a hordozható rakétavetővel az út közepére, és nézne farkasszemet a gyűlölt ellenfelével…
De nem, ezt az örömet nem fogja megszerezni neki. Inkább megvetően fújt egyet válaszként.
– Miféle tisztességről beszélsz? – sziszegte a fogai között. – Arra gondolsz, amikor közvetlen közelből kaptunk egyet az automata ágyúból? Vagy az álcaháló alatt lapulásra? Nem hagytak nekünk egy szemernyi esélyt sem a túlélésre, miért érdemelnének ők jobbat?
– Ne velem vitatkozz, hanem magaddal – vonta meg a vállát Riverbloom, az időközben újra dobolásba kezdő lábra mutatva.
Gunz meredten a végtagra nézett, mire az újra lenyugodott.
– Igen, rühellem, hogy ezt kell tennem – mondta –, és még jobban rühellem, amiért erre kényszerítenek. De az eredményen azért kellően jól fogok szórakozni, azt elhiheted.
– Kétlem – rázta meg a fejét az egyszarvú, majd tüntetőleg felkelt, és odébb vonult a sűrű bozótba, ahol a bátyja és Icedrop hevertek a maradék két teli ládával.
A magukkal hozott felszerelés nagy részét már kipakolták odalent az út mellett. Kora délelőtt érkeztek, olyan nyolc óra körül, bár a sűrű, szürke felhőktől takart égből nem lehetett megállapítani még csak a napszakot sem. A terepjárót jó messze maguk mögött hagyták, a Kopasz-hegység lábánál egyébként sem vehetnék sok hasznát. A hátukra kötözték a ládák egyik részét, egy másik kupacot az egyszarvúak levitáltak maguk mellett, így keltek át fedezékből fedezékbe osonva a Rodeo folyó egyik mellékágának kopár árterén. Kis híján két órán át tartott, mire az utolsó erdős dombocskától eljutottak eddig a hegyoldalig, és akkor még fel kellett csörlőzniük az összes cuccukat (és saját magukat is) a magasba, ahol a szerpentin futott. Gunz sejtette, nem csak egyedül az ő fejében fordult meg, mennyivel egyszerűbb lett volna az útjuk, ha magukkal hozhatják Riverék Íjászát, persze azt a táborból nem bírták volna észrevétlenül kicsempészni, és az avatatlan leskelődők elől is nehezen lehetett elrejteni az ellenséges területen.
Ugyanakkor amint a helyszínt meglátta, már biztosra vette, jól döntött, miközben még az éjszaka a térképeket bújta. Meredek sziklafal, hihetetlen mélység, és jókora éles kövek odalent – pont ilyen terepen zuhantak le (te jó ég, mintha egy örökkévalósággal ezelőtt lett volna) Terrapinnel is, így egészen biztosra vette, még egy akkora dög, mint a Medve sem úszhatja meg sérülés nélkül, nem is beszélve a benne ülők testi épségéről. Márpedig a keskeny utacskát pont ugyanolyan robbanószerekkel, amilyenekkel belevájták a hegyoldalba réges-régen, le is lehetett radírozni onnan, és robbanószer az volt náluk elég. Majdnem kétszáz fontnyi COLT-20-ast hoztak magukkal, amit az utászok csak „lórúgás”-ként emlegettek, igaz, Icedrop lebeszélte őket arról, hogy mindet ki is pakolják, mert állítólag annyival a fél hegyet el lehetne bontani.
Nem hibáztatta igazából a birodalom vezetőségében azokat, akik kitalálták, egy konvojhoz elég lesz egyetlen csatagépet küldeniük. Ennyire mélyen a frontvonal mögött nem számítottak semmi balhéra, ráadásul a Medve elég nagy volt még ahhoz is talán, hogy egymagában megküzdjön mindennel, amit a köztársaság erői a körzetben rászabadíthattak volna. Arról pedig fogalmuk sem lehetett, hogy a kedves pilóta, aki a gépet majd vezeti, szerzett magának egy olyan ellenséget, akinek megfelelő ismerősei vannak az útiterv megszerzéséhez, valamint kellően őrült és elszánt, hogy elégtételt vegyen a sérelmeiért.
Innentől kezdve pofonegyszerű az egész. A Medve a konvoj előtt haladva pásztázza a terepet, persze mivel már néhány órája úton vannak ők is, és eddig sem történt semmi, ezt is eléggé ímmel-ámmal teszik csak. Rásétálnak a szerpentinnek arra a szakaszára, ahol Gunz és társai a robbanószereket elrejtették a sziklatörmelék alá.
Gunz megnyomja a patájában tartott detonátoron azt a halálosan gyönyörű piros gombot.
Az impulzus végigfut a vezetéken, amit körültekintően egy réteg avar alá rejtettek (naná, majd hülyék lesznek rádiót használni, ha egyszer már tapasztalták, milyen könnyen megzavarható), az irányított töltetek berobbannak, az út apró kavicsokká változva a medvével együtt leszakad a mélybe – zseniális!
Azért a biztonság kedvéért Icedrop már összeszerelte a rakétavetőt, ha véletlenül gondjuk támadna a konvoj maradékával, de a hadnagy bízott benne, akit a robbanás nem ránt magával, az a testőrük elvesztését látva kellően gyorsan fordul majd meg, és iszkol el arra, amerről jött.
Talán még lesz lehetősége annak a Fémlábnak a szeme közé nézni, mielőtt kimúlik.
Csak jönnének már, és esnének túl ezen az egészen minél hamarabb!
Puha érintést érzett a lábán – most Shield próbálta megnyugtatni, bár amilyen aggódó arcot vágott hozzá, attól legszívesebben világgá szaladt volna. Mindegy, értette a célzást, és abbahagyta a dobolást. Inkább elővette ismét a távcsövét, egyrészt ellenőrizni az időt a beépített kijelzőn (nagyjából ötvenedjére), másrészt az út kanyarulata felé fordítva kikémlelhesse, nincs-e valami mozgás a távolban. „13:25”, írta az elektronika könyörtelenül, pedig akkor már egy fél órája el kellett volna itt haladniuk. Talán nem is errefelé jönnek? Rosebead értesülései hibásak lennének?
Valami hatalmas és fekete tűnt fel ott, ahol a hegyoldal eltakarta a szeme elől az utat, és a szíve akkorát dobbant az izgatottságtól, hogy talán a másik bozótban heverők is meghallották. A fekete tömeg pedig csak jött és jött, még mindig nem volt vége, nem hirtelen bukkant elő a kanyarulat mögül, hanem olyan baljós lassúsággal, mint egy eleven rémálom. A lejtős sziklafal a lábait takarta el a legtovább, ezért vagy fél percig Gunz fel sem mérhette, milyen hatalmas is a szerpentin szélességéhez képest, gyakorlatilag úgy kellett rajta végigegyensúlyoznia, mint valami kötéltáncosnak. Nem lepődött volna meg azon sem, ha egyszer csak teljesen magától leszakad alatta az út, bármiféle rásegítés nélkül. Mikor még messze járt, inkább játék tűnt, az agya képtelennek bizonyult a méreteit feldolgozni, valahogy úgy volt vele, mint azoknál a furcsa képeknél, amik lehetetlenül kitekert geometriai alakzatokat ábrázolnak.
Amint a gép elhaladt néhány göcsörtös, kiszáradt fatörzs mellett, akkor ébredt csak rá, mekkora is valójában. Legutóbbi találkozásuk alkalmával nem nyílt lehetősége nézelődni, most annál tüzetesebben vette szemügyre ezt a felé közeledő szörnyeteget: tippje szerint kétszer akkora is lehetett, mint az előző gépe, a Kisróka, és körülbelül másfélszer magasabb az Íjásznál is. Fekete-szürke terepminta díszítette, és bár a jelen környezetében ezzel nehezen tévesztett volna meg bárkit is, amint a sziklák előtt lopakodó árnyékként elvonult, Gunz azon kapta magát, igen szívesen tartózkodna inkább a világnak bármely más pontján, mint itt, a kolosszus tűzívében. Már a gép puszta megjelenése félelmet sugárzott, kezdte megérteni, mit érezhettek a sárkányok, amikor hasonló szörnyetegekkel találták szembe magukat a sárkányháborúk idején. Elképzelhetetlennek tűnt a számára, hogy póni ilyen tökéletesre csiszolt szerkezetet építhet, melynek egyetlen célja a pusztítás, és mégis itt állt egy előtte.
Mindkét mellső mancsa helyére automata ágyúkat szereltek, miként azt már sikerült is megtapasztalnia, ám ezeken kívül is kisebb gépágyúk erdeje borította a torzóját, a két méretes rakétasilóról a vállain nem is beszélve. Egyaránt jókora pofonokat osztogathatott közvetlen közelre és nagy távolságokra is, egyedül talán a közepes lőtávhoz volt rosszul felszerelve – nem mintha akadt volna pilóta, aki kellő hidegvérrel rendelkezett volna a hiányosság kihasználásához.
A mellkasán jobb oldalt végre leolvashatta a típusjelzést is, bár sokat nem mondott neki, soha ekkora gépet nem látott még a köztársaság hadrendjében. „KU100XR Karom” – állította a felirat, és a nyomaték kedvéért négy hatalmas, párhuzamos tépett sebhelyet is pingált mellé a művészi vénával megáldott keresztszülő.
Amennyire lenyűgözte a látvány, csak akkor kapott észbe, mikor már a léptek közeledő morajlása elérte a fülét. Maga mögé pillantott, de senkinek nem volt szüksége figyelmeztetésre, társai amennyire csak bírtak, meglapultak a száraz bokrok alatt. Újra a távcsőbe nézett hát, ellenőrizni az ellenséges konvoj többi tagját.
A Medve mögött egy szintén terepszínűre mázolt kamion közeledett vagy egy negyedmérföldnyire lemaradva, harminchat apró keréken gördülő utánfutóján valami méretes és nehéz dolgot szállított. Gunz megtippelni sem tudta, mi lehetett az, mert ponyvával volt szorosan letakarva. A sort egy páncélozott terepjáró zárta, a .50-es géppuskatorony a tetején üresen állt, bár vész esetén valószínűleg rögtön a helyén termett a kezelője.
Egyre inkább az izgatottság kerítette hatalmába, amint a járművek közeledtek, még egy perc, és eldől, jól tervezett-e. A fejében százegyedszerre is lefuttatta a következő kaotikus pillanatok forgatókönyvét: a „lórúgás” a helyén, detonátor bekapcsolva, onnan, ahol feküdt, tökéletesen rálátott az útszakaszra, ahol a csapda hevert készenlétben. Nem merték megjelölni a pontos helyét, de harminclábnyira lejjebb helyezkedett el attól a természetes kiszögelléstől az út mellett. Jó munkát végeztek, avatatlan szem meg nem mondaná, mi lapul odalent. Kicsit félt, a vezeték majd kilátszik, bár be lehetett gyömöszölni a repedésekbe, ahol meg kilógott, földet és avart…
– Mi a kénköves mennykő…?! – csúszott ki a száján félhangosan, mikor a kövek közé esett a pillantása, a váratlan hangtól Shield összerezzent mellette.
A robbanószerhez futó drót a kövesúttól pár lépésnyire jól láthatóan felkunkorodott, és vetett egy hurkot, mielőtt ismét eltűnt volna. Valamelyikük beleakadt volna felfelé jövet? Gunz lepillantott a detonátorra, a visszajelző lámpa égett, a vezeték nem szakadt el, csak innen nézve nagyon-nagyon-nagyon feltűnően feketéllett a fehér sziklán.
– Mi az? – hallotta Riverfang aggódó suttogását.
– Rohadt életbe, Icedrop, mondtam, hogy tüntesd el azt a nyavalyás drótot!
– Amikor utoljára átnéztem, még jó volt – felelte a technikus fojtottan.
– Talán nem veszik észre… – lehelte Shield óvatosan, miközben a nyakát nyújtogatva próbálta ellenőrizni a lenti helyzetet, de szabad szemmel sokat nem láthatott.
– Szerintem eleve hagynunk kellett volna az egészet – fűzte hozzá Riverbloom a szokásos idegesítő "én megmondtam” hangsúlyával.
Gunz nem akarta elhinni, hogy ennyire szerencsétlenek lehetnek. Bárhogy is történt, most már egyáltalán nincs ideje helyrehozni a hibát: a Medve pillanatokon belül odaér, nem rohanhat le feltartott lábbal, hogy „bocsi, ezt a vezetéket még megigazítom, így ni, tessék továbbmenni”. Egyetlen reménye az maradt, amit Shield is említett, és a pilóta egyszerűen nem néz arrafelé, vagy nem tulajdonít semmi jelentőséget a kis fekete ágacskának tűnő valaminek az út szélén. Miért is ne történhetne így? Ők is hajnalban indultak, biztosan fáradtak már, nem is számítanak rá, gyanútlanul tovább fognak sétálni, nem igaz?
– Menjetek csak, menjetek – noszogatta a medvét az orra alatt motyogva, miközben feszülten figyelte, amint a gép minden egyes lépésével fogyatkozik a távolság a kijelölt helyig. – Menjetek tovább, nincs ott semmi.
Még két lépés kellett csak, Gunz patája már a gombon reszketett, mikor a Medve megtorpant, mintha csak hirtelen gyökeret eresztettek volna a lábai. A következő pillanatban félreérthetetlenül felragyogott körülötte a pajzs halvány vöröses fénnyel izzó gömbje.
– Hogy fordulnál fel! – kiáltotta a hadnagy dühtől eltorzult arccal, és működésbe hozta a detonátort. Ha már Rosebead ennyit kockáztatva eljuttatta neki az információt, és ilyen sokat dolgoztak a csapda felállításán, egyszerűen elképzelhetetlen volt számára, hogy ne robbantson fel valamit.
Először a maguk alatti sziklában érezték meg, amint a lökéshullám végigfutott a hegyen, majd egy hosszú másodpercig úgy tűnt, nem is fog történni semmi. Ezután érte el őket a robbanás dörrenő hangja, és némi lassan felszálló fehéres por burkolta be az útnak azt a szakaszát, ahova a tölteteket rejtették. Egyre erősödő remegés rázta meg körülöttük a talajt, halk morajlással társítva, de Gunz továbbra sem tapasztalt semmi látható változást odalent az út állapotában, csak halvány, pókhálószerű repedések futottak rajta végig, egy-két helyen túlságosan közel jutva a Medve lábaihoz, ami hirtelen igyekezetében, hogy még időben félreugorjon, váratlanul elveszítette az egyensúlyát, és szinte komikus mozdulattal a hátára borult.
A hegy oldalába vájt szerpentinből méretes darabok váltak le, az egész kiszögellés kezdett belecsúszni a lenti mélységbe néhány odafentről elszabadult szikla társaságában, de a Medve, egyelőre legalábbis, megúszni látszott a robbantást. Gunz nem tétovázott egy pillanatig sem, Icedrophoz ugrott, kikapta a mellette heverő szerelőládából a technikus hordozható plazmavágóját, és az első kövekkel együtt már száguldott is le az elterült gép irányába, parancsokat üvöltve hátrafelé.
– Riv, amint leengedi a pajzsot, küldesz egy rakétát a lábába! Shield, Bloom, itt maradtok és vigyáztok a többiekre! Dögöljek meg, ha nem vágom ki a nyavalyásokat a gépükből!
– Ne a fülkét! – ordított utána Icedrop. – A szervizpanelt vágd a tetején!
Fogalma sem volt, miről beszélhet a technikus, mert nem merte levenni a szemeit a remegő, lábai alól minduntalan kicsúszni akaró talajról maga előtt. Csak akkor nézett fel, mikor a távolság nagyját már megtette, és rögtön megakadt a tekintete a sárga-fekete csíkozással és ilyen távolságból kiolvashatatlanul apró betűs felirattal megjelölt lemezen a Medve tarkóján. Egy pillanat múlva átvágtázott a gépet őrző pajzson, ami éppen csak gyönge, csiklandós érzést okozott a bőrén – nálánál sokkal nagyobb sebességgel érkező lövedékek ellen nyújtott csak védelmet. A szervizpanelhez ugrott, ami fölé vagy patányi vastag páncéllemezt erősítettek, de az azt tartó négy méretes csavart talán még időben átvághatta. Két mozdulattal felkattintotta a plazmavágót, ami magas hangú süvítéssel engedelmesen működésbe lépett, és nekiesett az első csavarnak.
Tulajdonképpen szerencséjük is volt, meg nem is: a Medve méreténél fogva képtelen volt ilyen keskeny felületen feltápászkodni, még ha a pilótája időközben magához is tért a sokkból, bár Gunz azt sejtette, legalább húsz másodpercig el lesznek foglalva odabent a megszólaló vészjelzők elhallgattatásával, és a helyzet elemzésével. A szokásos eljárás ilyen esetekben a gép hasra fordítása, és a lábak maga alá húzása, miközben a könyökére támaszkodik, az egész folyamat alatt erősen vigyázva, hogy a fegyverzetet a szükségesnél nagyobb mértékben meg ne rongálja. A Medve rövid, könyökben rögzített mancsai, és a vállain hordozott rakétasilók miatti magas súlypontjának köszönhetően fel nem ülhetett, csak a lábai emelkedtek volna a magasba. Ha jobbra fordul, beleesik a szakadékba, balra ott a sziklafal, bár talán ha annak nekidől, nagy nehezen felkelhet.
Az olvadt fém és kerámia cseppjei tűzijátékként repültek szerteszét a plazmavágó által vájt résből. Gunz többé-kevésbé emlékezetből vágott vele, mert a fogantyújából kipattintható keskeny, zöld üveglap alig nyújtott védelmet a szemeinek – a lángot annyira fényesnek érezte, talán még a becsukott szemhéján keresztül is tökéletesen látta volna –, ráadásul arra is vigyáznia kellett, ne kerüljön túl közel a reaktív páncélzat beágyazott robbanótölteteihez. A lábát égette a forróság, mégis megállíthatatlanul haladt tovább: első csavar kész.
A Medve testén remegés futott végig, amint megpróbált a könyökein feltámaszkodni, teste egy cseppet elemelkedett a földtől, Gunz kénytelen volt fél lábát beakasztani az egyik kapaszkodóba. Így jóval kényelmetlenebb helyzetből, de folytathatta a munkáját, míg a pilóta rá nem ébredt, ebből a pozícióból soha nem fog talpra állni, és lassan visszarakta a gépet a földre. Már csak két csavar volt hátra, gyorsan átugrott hát a lemez másik oldalára.
A rövid repülésnek annyi hátránya mindenképpen akadt, hogy a konvoj másik két járművében ülő pónik lassan ráébredtek, miben is mesterkedik, és most az ablakon kihajolva tüzelni kezdtek rá kézifegyvereikből, miközben a kamion sofőrje próbált félrehúzódni, és előre engedni a terepjárót. Gunz vigyorogva nyugtázta, erre a szállítmánya mérete miatt nem sok esélye lehetett, a Medve másodpilótája által fenntartott pajzs pedig megvédte őt a feléje tartó lövedékektől. Úgy sejtette, Riverfang a parancsának megfelelően árgus szemekkel figyeli a pajzsot, csak arra a pillanatra várva, mikor tűnik el, miközben a hordozható rakétavetőt a célon tartja, a célzóberendezés lézersugarát pedig a Medve érzékelői nem mulasztották el észlelni, és kellő nyomatékkal a bent ülők tudomására hozni a fenyegetést. Mi jelent vajon nagyobb veszélyt? A kicsi, bár annál mérgesebb szürke kanca azzal a valamivel a patájában, vagy a készenlétben álló rakéta? Érdemes-e kockáztatni, és leengedni a pajzsot arra az időre, amíg a golyózápor kinyuvasztja ezt a kis hangyát? Nagy dilemmák lehettek ezek az odabent tartózkodóknak, bár a hadnagy tartott tőle, a rádión át érkező, szervizpanelről és plazmavágóról szóló rémült figyelmeztetések nemsoká kikényszerítik a döntést.
Már csak egy csavar!
A háta mögött valakinek végre eszébe jutott, hogy a pajzson akár keresztül is sétálhatnak, és akkor már semmi nem lesz, ami megvédje a lövedékekből, ezért az egyik csődör kiszállni készült a kamionból. Gunz nem akarta kipróbálni, melyikük a jobb céllövő közvetlen közelről, ezért inkább egy másodpercre beszüntette a munkálatait, előkapta a .45-ös revolverét, és két golyót beleeresztett a kamion ajtajába, amitől a merész póni inkább gyorsan visszaugrott. Na persze, azt képzelték, majd teljesen fegyvertelenül érkezik? Míg felkattintotta a plazmavágót, jót szórakozott a szélvédő mögötti kétségbeesett ordítozáson, aminek a szemtanúja lehetett.
Ebben a pillanatban több dolog is történt egyszerre: a kamion motorja felbőgött, fekete füstöt okádva a magasra nyúló kipufogóiból, és az egész jármű megindult Gunz felé. A Medve feje miatt szerencsére ki nem lapíthatták, viszont talán úgy döntöttek, a pajzson akár keresztül is gurulhatnak. Ugyanekkor a Medve pilótája is elhatározásra jutott, és a pajzs vöröslő gömbje egyszerűen megszűnt. A hadnagynak pislogni sem volt ideje, máris megérkezett Riverfang rakétája, és bár nem látta a becsapódást, a robbanás lökéshullámától megtántorodott, és kiejtette a patájából a plazmavágót.
Nos, ezzel az áldozattal a Fémlábbal folytatott szofisztikált sakkjátszmája véget is ért, többé már nem tudta mivel fenyegetni az odabent lapulókat, ráadásul a rakéta valószínűleg nem okozott akkora kárt, hogy a Medve képtelen legyen felkelni. Másodperceken belül talpon lesz, jobb, ha minél hamarabb eliszkol a környékről. Kicsit sajnálta, amiért a sietségben nem magyarázhatta el Riverfangnak, igazából éppen elég, ha csak ráijeszt a pilótára, de egyébként szétlőni sokkal célszerűbb lett volna inkább a kamiont. A csődör pedig, amilyen jó beosztott, precízen végre is hajtotta a parancsot, habozás és gondolkodás nélkül – amennyire alultengett benne a kezdeményezőkészség, nem véletlen, hogy még mindig nem léptették elő.
Kicsit távolabb felharsant a terepjáró géppuskájának szaggatott ugatása, amint ellenfeleik felfedezték a bozótba bújt pónikat, ám ezzel együtt a hegyoldalban megjelent két, egymást fedő, áttetsző félgömb, mintha csak egy óriási csikó játékból szappanbuborékokat fújt volna oda. Nagyon nem aggódott a társai miatt: amíg a Medve fekszik, Shield és Riverbloom pajzsának nem akadt kihívója. Őt viszont már nem védte semmi, mint azt a füle mellett elfütyülő golyók igyekeztek értésére adni, ráadásul a monstrum mögötte lassan fordulni kezdett, ezért hirtelen kellett cselekednie. Próbálkozzon időben átvágni az utolsó csavart? Vagy tűnjenek el a sziklák közt, amíg még nem teljesen késő?
Egy másodpercnyi kétségbeesett tétovázás után úgy döntött, az észjáték befejeztével elérkezett a szerencse ideje. Mindenét fel kell tennie erre az utolsó próbára, mintha csak a Vödörben pókerezne, és fapofával kijelentené, „all in!", miközben összes zsetonját betolja középre. Egyetlen különbség volt csak, miszerint most nem blöffölhetett, ellenfelei magabiztosságát nem törhette meg, a kimenetel egyedül a lapjain múlott. Míg a plazmavágóhoz ugrott, azért átfutott az agyán, általában miként is szoktak végződni az efféle szerencsejátékos kísérletei – de nem, ez most nem játék volt, hanem véresen komoly valóság, egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy veszítsen.
Felpattant a Medve tarkójára, beakasztotta a lábát az egyik fogódzóba, és a fogait összeszorítva ismét nekiesett a már megkezdett utolsó csavarnak. A gép vele együtt próbált az oldalára fordulni, ezzel az egyik rakétasiló egy pici fedezéket nyújtott a számára a kamionban ülők golyózáporától, ráadásul a társai is megsejthették, nem fog meghátrálni, ezért az egész konvojt zárótűz alá vették. A következő másodpercben a vastag páncéllemez a saját súlyánál fogva eltépte a csavar vékony, izzó maradékát, nagyot kondulva az útra hullott odalent, és eldőlt.
Gunz gondolkodás nélkül benyomta a plazmavágót a szervizpanelbe nem törődve a patája épségével, összeolvasztott és átvágott mindent, amit odabent talált: lábnyi vastag elektromos kábeleket, hűtőfolyadékot valamint kenőanyagot köpködő kanyargó csöveket és elektronikát egyaránt. A Medve központ számítógépe a veszélyt érzékelve abban a pillanatban lekapcsolta a fúziós reaktort, majd a keletkezett rövidzárlatokról érkezett jelentésektől megrettenve megszüntette a kolosszus teljes áramellátását.
A magatehetetlen gép a gravitáció húzásának engedelmeskedve egy hegyomlás megállíthatatlanságával visszafordult a hátára, de a hadnagy ezt már nem várta meg. A fém kapaszkodófüleken feltornászta magát a pilótafülkéhez, aminek a reteszeit egy buta kis áramkör az utolsó energiamorzsákat felhasználva épp akkor oldotta fel, nehogy a személyzet csapdába essen odabent.
– Kipp-kopp! – kiáltotta őrült vicsorgással, felhúzott revolverét a döbbent pilóta homlokának nyomva, amint a pneumatika résnyire felemelte a fülke tetejét.
– Tüzet szüntess! – kiáltotta Shard teljes tüdővel, bár tapasztalnia kellett, mennyire csekély hangerőre futja tőle még így is. Nem mintha valaha is ezzel szeretett volna dicsekedni, de azért a hasznosságát átlátta: a szomszéd bozótban, nagyjából tizenöt lábnyira tőle a River testvérek igen nagy vehemenciával puffogtattak a kézifegyvereikkel, bőven volt hát mit túlharsognia. Persze az akadémián kaptak kiképzést ilyen esetekre is, csak hát ő mindig az utolsó helyen végzett ebben a versenyszámban, a vele szemben álló őrmester nem is mulasztotta el egyszer sem kifejezni a rosszallását. „Mi ez az egércincogás, Moonshard közlegény? Ennél a beleim hangosabban mozognak! Szedje már össze magát, az ég szerelmére! Üvöltsön olyat, hogy a szája kireped kétoldalt!" – ordította a helyes metódust szemléltetve, és Shard érezte, amint libeg a hangnyomástól a sörénye.
Valójában nem is az ő feladata kellett volna legyen a parancs kiadása, hiszen rangban Icedrop őrmesterként felette állt. De a csődörnek a harctéri tapasztalata erősen a nullához konvergált, sokkal otthonosabban érezte magát a karbantartó és a rádiós csapatok vezetőjeként egész nap a hangárban gubbasztva, egyszer-egyszer előmerészkedve a Sünnel. Mikor a konvojt záró páncélozott terepjáró géppuskatornyából a kezelő visszahúzódott, és az ablakon a többi bent tartózkodó is kihajigálta a fegyvereit, Shard arra a következtetésre jutott, a további lövöldözéssel csak legfeljebb Gunz dolgát nehezíthetik meg. Bármit is ígért a hadnagy a Medvét kísérőknek, bevált, és megadták magukat.
A hamarosan beállt csendben egyetlen további lövés sem hangzott el, ezért Shard egy patalegyintéssel jelezte a többieknek, induljanak el lefelé, és nézzék meg, mi is történt pontosan. A pajzsát azért továbbra is fenntartotta, mint Riverbloom is, nehogy véletlenül valaki odalent kísértésbe essen a sziklák közt közeledő csapat szerény létszámát meglátva. Egyébként is meglehetősen különös élmény volt: a mágikus energia szabadon, szinte rugalmasan áramlott ki a szarvából, mintha csak egy óriási, puha párnába fúrná a fejét, és kivételesen attól sem kellett tartania, másodperceken belül megérkezik a jól ismert fájdalom. Még a .50-es géppuskából záporozó lövedékek is csak enyhe kaparászó, szinte csiklandós érzést ébresztettek a szarva tövében, a Medve pedig olyan mozdulatlanul feküdt továbbra is, mint egy konzervdoboz, és körülbelül annyira tűnt félelmetesnek is.
Mikor leértek a szerpentinre, a River testvérek rögtön nekiláttak begyűjteni az eldobált fegyvereket, és kiráncigálni tulajdonosaikat a járműveikből, Shard pedig úgy látta, nem igazán szorulnak a segítségére. Mivel Icedrop egyébként is a kidőlt Medve felé vette az irányt, elindult ellenőrizni, Gunznak esetleg nincs-e rá szüksége. A hatalmas fémtest tövében felmérte a kapaszkodókat, és három szökkenéssel a gép hasán termett. A hadnagyot a pilótafülke nyílásában találta, éppen eltorzult arccal fenyegette az odabent ülőket.
A fülke egyébként nem sokban különbözött azoktól, amikkel már találkozott. Az ismerős műszerek ugyanabban a szétszórt összevisszaságban helyezkedtek el, pedig eddig azt hitte, ez csak a köztársaság gépeinek a sajátja. Nem mintha olyan hatalmas tapasztalatokkal rendelkezne ez ügyben, de az biztos, hogy az akadémia kiszuperált gyakorlógépei, sőt, a Kisróka és az Íjász is mind ősréginek tűntek, valamennyi harcolhatott a déli határok mentén a sárkányháborúkban. Celestia birodalmának a területén állt viszont az a méretes gyárkomplexum, ahonnan bármikor legördíthettek egy újabb csatagépet, ezért eddig azt feltételezte, talán az ellenség nem ilyen koros vacakokkal fog közlekedni. Na persze, amint a seregben terjedő legendákat ismerte, könnyen lehet, abból a gyárból egy szó sem igaz.
Az odabent megrettenve üléseikbe húzódó két póni is tökéletesen átlagosnak tűnt: nem rendelkeztek feltűnően erős szemfogakkal, sem a kelleténél több szarvval, még csak ragadozó-szerű pupillával sem. A másodpilóta tisztségét egy közönséges, mélyzöld szőrű egyszarvú csődör töltötte be, a pilóta pedig rövid, borzas, barackszínű sörényt viselő kanca volt. Látszott rajtuk, nem számítottak az iménti néhány perc váratlan fordulataira, nehezen sikerült feldolgozniuk a vereséget. A kanca olyan szikrázó szemekkel meredt Gunz nekiszegezett fegyverére, mint aki bármelyik pillanatban úgy dönthet, inkább a halál, mint a megaláztatás. A csődör ennél kicsit józanabbul viselte sorsát, és a társa vállára tett patával próbálta őt csitítani.
Egyszóval éppen olyannak tűntek, mint bárki a barátai közül, például a River testvérek (csak éppen nemet cserélve), nem kellett nagyon erőlködnie, ha azt szerette volna képzelni, a saját támaszpontjukon vannak, a határ másik oldalán, és éppen a hangárban tesztelnek valamit együtt. Egyedül a pónik által viselt kompozit páncél színe nem stimmelt: a birodalom arany-fehér színeiben játszott, ellenben a számukra rendszeresített kék-ezüsttel.
Pedig eddigi életének a seregben eltöltött minden egyes percében azt próbálták neki beadni, ellenfelük maga a megtestesült gonosz. Nem, egyáltalán nem olyanok, mint ő. Nem érdemesek az életre. Tudod mit, Shard? Az a legegyszerűbb, ha nem is törődsz vele, kik ellen harcolsz. Nézd csak a radart, nagyon egyszerű: a szürke négyzetek, nos, ők a pónik, és a pirosak pedig… Hát, a pirosak meg akarnak téged ölni. Ezt leszámítva persze az egész pontosan olyan, akár egy játék. A négyzet körül felvillanó szimbólumok jelzik, a pusztításnak vajon melyik extrém hatékony eszközét irányították éppen feléd, ebből tudhatod, hova és milyen erejű pajzsot kell összpontosítanod, hogy megakadályozd gonosz tervüket. A pilótádnak még ennél is sokkal egyszerűbb a dolga: a HUD-on feltűnő vörös, drótvázas sziluetteket kell megsemmisítenie, nézd, egy gombnyomás az egész, egy dördülés, és az a furcsa, odarajzolt, élettelen tárgy a távolban már fel is bukott. Hirtelen felragyogó színek jelzik a képernyőn a találatot, ügyesek voltatok.
Most először igen erősen a hatalmába kerítette az érzés, miszerint talán nem is azért bújnak bele ezekbe a több tonnás ócskavasakba, hogy azok védelmet nyújtsanak számukra a páncélzatukkal… Egyszerűen csak álcát öltenek magukra, a technika álarcát, hogy ne lehessen felismerni az odabent ülő pónit. Megtévesztés volt az egész, színészi kellék, amivel elhitették egymásról a farkasszemet néző felek, valójában nem egymás testvérei. Ha látnák, valójában mire is lőnek, képes lenne bármelyikük is elsütni a fegyvert? Ha az elsütőbillentyű helyett egy kést adnának a patájukba, a gyűlölt jelképek helyett egy érző, lélegző lényt maguk elé, vajon képesek lennének kioltani az életét? Belemeríteni a tőrt a szívébe, elveszni a kibugyogó forróságban, belenézni az áldozat lassan homályosodó szemébe és önmagukat látni benne?
Igen… Talán Gunz igen.
Ő már túl sok mindent megtapasztalt, míg Shard csak most esett ki az akadémiáról, még fenekén a tojáshéj. Gunz alól már lőttek ki gépet, mellőle már vittek el műanyag zsákban másodpilótát. Kinézte belőle, habozás nélkül golyót röpít a Medve pilótájának a szemei közé, ha az nem engedelmeskedik neki. A hadnagy tudta, mire megy ki a játék – a beosztottjaiért pedig bármire képesnek tűnt. Abban nem volt biztos, vajon milyen árat fizetett ezért a hidegvérért, gyakran álmodott-e rosszakat miatta… Egyszer talán kideríti.
Shard pillantása ismét az idegen pónikra esett, miközben megpróbálta kitalálni, vajon ők mekkora tapasztalattal rendelkezhetnek ilyen téren. Amikor legutóbb összetalálkoztak a Medvével, és az lerobbantotta a fejük fölül a fülke ablakát, vajon azért kegyelmeztek meg nekik, mert meglátták, micsodák is ülnek bent valójában?
Vagy ez az egész csak olyan hülyeség, ami egyedül az ő fejében fordul meg?
– Ha még egyszer észreveszem, hogy varázsolni akarsz, beterítem a fülkét a haverod agyával, megértetted? – törte meg a baljós csendet Gunz a fogai között sziszegve. Az orra tövénél olyan mély ráncok gyűrődtek fel a vicsorgástól, Shard szinte rá sem ismert az arcára. – Most pedig szépen lassan másszatok kifelé!
– Ne legyél már ekkora seggfej – tört ki az indulat a csődörből –, Coral a büdös életben nem mászik ki innen, ha nem segítek neki!
A hadnagy arcán gúnyos mosoly ömlött el.
– Ne gyere nekem ezzel a szar dumával, egy karcolás nincs a gépeteken, ahogy beszállt, úgy ki is fog szépen jönni.
– Befelé is én segítettem neki! – forgatta a szemeit a másodpilóta. – Értsd már meg, nem jók a lábai!
– Ja igen, akkor hogy a fenébe tudná vezetni a gépet? – kérdezte Gunz, bár a zavart arckifejezésébe lassan mintha némi megvilágosodás is vegyült volna.
– Hagyd, ha úgyis kinyírnak minket, nem mindegy, hogy idebent, vagy odakint? – szólt közbe a pilóta is.
Shard a kialakuló hangzavarban nem győzte egyikükről a másikra kapni a fejét. A feszült helyzetben már csak az hiányzott volna valamennyiüknek, hogy a hadnagy mérgében valami visszavonhatatlant kövessen el. Inkább óvatosan a revolvert tartó lábra helyezte a patáját, és lassan elfordította az irányzékot az odabent ülőkről. Már csak a gesztust látva is mindenki elhallgatott.
– Gunz, Riverék lefegyverezték a többieket – mondta a legmegnyugtatóbb hangján, ami abban a pillanatban tellett tőle, majd a bent ülőkhöz fordult. – Biztosan nem szeretnétek, ha a barátaitoknak bántódása esne. Tegyétek, amit mondott.
A hadnagy hátrébb lépett, utat engedve ezzel a két póninak a kijárathoz, mellső lábának széles intésével jelezte, méltóztathatnak kiszállni. A csődör a hátsó ülésen kicsit előrébb hajolva csillámló levitáció varázslatba burkolta a társát, aki összeszorított fogakkal tűrte a lebegést. Miután mind a ketten kiszálltak a fülkéből, a másodpilóta óvatosan a földre helyezte a kancát a Medve teste mellett. Shard feszülten figyelte, míg egy összecsukott fémszerkezetet halász elő az ülése mögül, és azzal együtt lehuppan ő is a földre.
A Coralnak nevezett póni egy rántással szétnyitotta a keretet, aminek mind a két oldalán egy-egy kerék helyezkedett el, majd rutinos mozdulatokkal beleszíjazta a hátsó lábait.
– Legalább már tudom, honnan kaptad a hívójeledet – morogta neki Gunz, miközben a földre mászott a foglyai mellé. – Hogy a fenébe lehetsz így pilóta?
Shard szorosan a nyomában maradva követte, és mire leért, már körvonalazódott a fejében a megoldás. Meglehet, a hátsó lábai valamilyen sérülés következtében lebénultak, de attól a gerincpáncélba épített transzmitterek könnyen érzékelhették a neuronok jeleit. Különösebben nem értett hozzá, bár sejtette, így azért nem lehet örökké életben tartani az idegpályákat. Hacsak Fémláb (vagy Coral, vagy bármi is legyen a neve) nem tölti a napjai nagy részét a pilótafülkébe drótozva, előbb-utóbb el fognak sorvadni, és akkor aztán búcsút inthet a harctérnek mindörökre.
Igen, a harctérnek, és a segítség nélküli járás szabadságának is. Idekint csak halott súlyként vonszolja maga mögött a hátsó végtagjait, de addig, amíg a csatagépet irányítja, szabadon mozoghat, szélvészként száguldhat keresztül mezőkön-hegyeken. Bár, ha jobban belegondol, ez a helyzet inkább csak kontrasztjában tér el a többi pilótáétól: a gépekben ülő, halált vagy életet osztogató félistenek az acéltesten kívül csak puha, hús-vér, igazi hatalom nélküli korcsok voltak egytől-egyig.
Azt az egyet viszont nem értette, ha adott a technika két lábon járó harci gépek konstruálására, akkor miért képtelen a birodalom helyrehozni rendesen Coral lábait. Ennyit ért nekik egy pilótájuk? Vagy a mérethez lehetett köze? A jókora fúziós reaktor nélkül ez a technológia halott? Nem, ez butaság, már csak a plazmavágó apró tartályába csomagolt energia is meghajtana egy ilyen végtagot akár napokon át is. Kérdezze meg inkább Icedroptól, hiszen ő a szakértő?
Inkább úgy döntött, Coralnak szegezi a kérdését.
– A barátaid a birodalomban képtelenek neked egy rendes protézist tervezni, míg csatagépeket igen?
A kanca nem értette egy pár másodpercig. Mikor aztán leesett neki, Shard mire akar kilyukadni, keserűen kuncogni kezdett.
– Kislány, milyen kő alól másztál te elő? Komolyan azt hiszed, ezeket a gépeket pónik tervezték?
Shard érezte, amint a vér a fülébe áramlik. Eddig meg volt róla győződve, hogy így van, bár Coral nevetését hallva cseppnyit elbizonytalanodott. Celestia építtette őket a sárkányok ellen jó pár évtizeddel ezelőtt, hát nem? Vagy egyszerűen csak őt akarják félrevezetni ezekkel a hazugságokkal?
– Naná, majd a nyulak! – intézte el a témát egy legyintéssel Gunz. – Na szedjétek a lábatokat!
A leponyvázott utánfutó felé terelte őket, oda, ahova a River testvérek is begyűjtötték a másik négy pónit: kettőt a terepjáróból és kettőt a kamionból. Út közben elhaladtak a Medve szétcincált tarkója mellett, ahonnan még mindig csöpögött a hűtőfolyadék, és a megtépett vezetékek közül Icedrop kékes hátsója lógott ki, aki jól láthatóan elmerült az odabenti pusztítás mellett épen maradt csodákban.
– És most mi a tervetek? – kérdezte a Medve másodpilótája (aki továbbra is elfelejtett bemutatkozni, bár a páncélján a névtábla helyén kalligrafikus betűkkel az „Orkán” felirat díszelgett) – Bár nem hiszem, hogy alaposan átgondoltátok ezt az akciót, elnézve a létszámot és a felszereléseteket…
– Ne aggódj, azért egy-egy golyót csak összeszedünk nektek – tódította Gunz kedvesen.
– Szeretném felhívni a figyelmedet arra a tényre, hogy a kéréseteknek megfelelően megadtuk magunkat, ezért a fort bale-i egyezmény szerint nem mészárolhattok le minket. A nem megfelelő bánásmód miatt egyébként is kínos magyarázkodásra kényszerülnétek tíz percen belül, amikor az erősítésünk megérkezik. Mivel a továbbvezető utat sikerült lerombolnotok, ezzel elvágva az egyetlen menekülési lehetőséget is, a helyetekben én inkább gyorsan és csendben távoznék arra, amerről jöttem.
Shard a monológ közben egyre növekvő riadalommal figyelte, amint a hadnagy idegei a patábamászó stílustól pattanásig feszülnek. Ugyan a csődör vagy egy fél fejjel magasabbra nőtt Gunznál, afelől egy pillanatig nem lehetett kétsége, ha a kanca igazán begorombul, egyetlen jól irányzott ütéssel képes megritkítani a kötekedő fogsorát, ezért inkább óvatosságból igyekezett kettőjük közé helyezkedni.
– Most hogy említi, kedves jogokkal rendelkező fogoly úr, tényleg mennyivel sportszerűbb egy fekvő gépet közvetlen közelről fejbelőni! – csikorgatta a fogait Gunz, szügyét Shard feltartott lábának nyomva. – Pontosan ennyi könyörületre számíthattok tőlünk is! Na mi van, miért nem tűnsz igazán nyugodtnak?
A csődör értetlenül pislogott a beállt csendben.
– Találkoztunk mi már? – kérdezte végül.
– Igen, találkoztunk velük – vágott közbe Coral. – Nem emlékszel arra a kis F40-esre?
– F40? …Bassza meg – szögezte le a másodpilóta egy kicsit kevésbé magabiztosan.
– Az ám – helyeselt Gunz –, jó látni, hogy legalább egyikőtök nem a seggét hordja a nyakán.
Míg a szóváltás tartott, odaértek a River testvérekhez, és a Medve személyzete a többi fogságba esett póni mellé sorakozott. Coral egy szakszerű Y fordulót hajtott végre a fémkeretes kocsijával, szembefordulva az őrzőivel.
– És előtte is összefutottunk már, ha nem tévedek – hunyorított a hadnagyra –, a Hoofington melletti ütközetben. Akkor egy EP70-et vezettél.
Gunz egy pillanatig gondolkodott, majd rávágta:
– Igen, volt olyan gépem. Jól meghámoztátok, utána kaptam a Borzot.
– Úgy emlékszem, vagy hatot tettél harcképtelenné a mieink közül, mire a reaktorod kritikus találatot kapott. A tábornok tajtékzott, legalább háromszor fésültette át azt a területet, ahol a katapultálás után földet értetek. – Coral szája szélén félreérthetetlen mosoly játszott.
– De honnan a fenéből tudod, hogy én voltam az?
– Ne viccelj, egy hétig dartsoztunk a fényképeden, amit a kémek szereztek.
– Hát én állatira nem emlékszem, hogy találkoztam volna a Medvéddel abban a csatában – vakarta a fejét a hadnagy.
– Nem is, akkor egy valamivel kisebb Bikában ültem.
– Görbülj meg! A T85-ben? – üvöltötte Gunz, egyre kevésbé rejtve el a vigyorát.
Shard csak kapkodta a fejét egyikükről a másikra, egy szót sem értett abból, ami történik. Az előbb még azon sem lepődött volna meg, ha a két pilóta egymás torkának esik, most pedig úgy viselkedtek, mintha csak két jóbarát társalogna egy pofa sör mellett az egyik kocsmában. Eddig is volt már szerencséje a hadnagy hirtelen hangulatváltásaihoz, ám a mostani aztán igazán váratlanul jött. Kétségbeesett pillantást vetett Riverbloom felé, hátha a kancának lesz ötlete, de ő is csak a vállát vonogatta.
Gunz is érezhette a tanácstalanságát, mert most felé fordult, mintha meg szeretné magyarázni az iménti jelenetet.
– Hallod, ekkora lókötőt még nem hordott a hátán a világ. A szemem láttára vert át három zöldfülűt is azzal, hogy egy mélyedésben passzívba rakta a gépét. Úgy bedőltek neki, alig győztem üvölteni a rádión.
– Na, téged se kell félteni – kontrázott Coral –, az a lökött Vihar mesélte, ahányszor célba vett, mindig elé ugrott egy facsoport vagy egy szikla felfogni a lövedéket, épp mire újratöltött a fegyvere. Nem bírtuk kitalálni, méred az időt, vagy mi a tök?
– Ja, arra emlékszem, azt mondod, Vihar? Csodálkoztam is, olyan gyenge idegekkel minek ül be valaki a pilótafülkébe.
Gunz egy másodpercre elveszett a régi ütközet emlékei között, és minél tovább hallgatott, annál sötétebb felhők gyűltek össze a homloka körül.
– Hanem azt végképp nem értem, ezek után miként lehettél képes ilyen sunyi módszereket használni – állapította meg végül.
– Parancsot kaptam, gondolom veled is előfordul – intézte el egy vállrándítással Coral, bár az arckifejezése nem tanúskodott teljes közönyről. – Te mit tettél volna a helyemben, hogy megállítsalak?
– Haver, semmi más módszerrel nem állítottál volna meg – szűrte a hadnagy a fogai között, Shard legnagyobb ijedelmére ismét villámokat szóró tekintettel. – Ha nem alattomban támadsz, apró darabokra cincálom ezt a lomha dögöt.
– De nagy szád van! Hoofingtonnál is megtáncoltattalak, és most se mertél egyenesen elém állni!
– Én erre azért másként emlékszem! Akkor egy csapat újonc félbeszakította a keringőnket, de tudod mit, ha legközelebb összefutunk a csatatéren, majd meglátjuk, melyikőnknek van hozzá nagyobb fa, vagyis bocsánat, fémlába!
Coral fel se vette a sértést, helyette inkább gúnyosan kacagni kezdett. Shard már sejtette, mire is megy ki a játék, és kíváncsi lett volna, vajon véletlenül alakult-e így a két pilóta rivalizálása, vagy a birodalom tisztje akarattal járt túl a felettese eszén.
– Milyen legközelebb? – csapta le a labdát Coral. – Nem arról volt szó, hogy itt végeztek ki mindannyiunkat?
Gunz torka mélyéről morgás tört fel, és a patája megindult a hátsó lábára szíjazott tokban pihenő revolver felé – de már elkésett, a sértett önérzete azt követelte, hagyja most futni Fémlábat, hadd rendezzék le a konfliktusukat az első adandó alkalommal becsületes keretek között.
A dilemma végső megoldását Icedrop szolgáltatta, aki pár perce otthagyta a Medvét és eddig a kamion körül somfordált, most feltűnés nélkül a hadnagyhoz lépett, megkocogtatta a vállát, és valamit a fülébe súgott. Shard nem találta túl szép dolognak a hallgatózást, ám önkéntelenül is közelebb lépett hozzájuk.
A hadnagy egyébként is éppen intett neki, hogy kövesse.
– Mi a szösz, gyere csak!
A technikus az utánfutóhoz vezette őket, ahol, mint kiderült, az előbb már sikeresen meglazította a ponyvát rögzítő szíjakat. Így közelről szemlélve bármit is szállított a konvoj, bőven nagyobbnak tűnt, mint akár két lakóház egymás mellett.
– Ó, te jószagú… – nyögte Coral kétségbeesve. – Fogadjunk, nem tudlak lebeszélni arról, hogy piszkáljátok…
Shard a technikus segítségével egy jó pár lábnyi felületen visszahajtotta a ponyvát, ami alól fényes, fekete fém csillant elő. Oldalról nézve egy hosszúkás, mellső lábra emlékeztető mancs tárult a szemük elé, ami pata helyett karomszerű ujjakban végződött.
– Nézd már, mit szállítanak a jómadarak! – kiáltotta Gunz kedélyesen, és míg a két társa a méretes lepellel bajlódott, felmászott a fémkupac tetejére. – Ezt vajon kitől csórtátok?
A mancs mellett lassan sikerült kibugyolálniuk egy jókora lábat is, és Shard már sejtette, nem a köztársaság újabb zsákmányolt gépét találták meg, hanem valami olyasmit, amivel eddig még nem találkoztak. Hiába kutatott a memóriájában, ez a forma nem szerepelt egyik kézikönyvben sem, amiket volt szerencséje végiglapozni, bár bevallottan kevés időt szentelt az ilyesfajta értelmetlen magolásnak. Már csak a gép méreteiből ítélve sem tűnt valószínűnek, hogy az övék: ekkora dög kevés szolgált náluk a seregben.
– Gyere csak, Shield, röffentsd be! – érkezett odafentről a parancs, így hát felhagyott a szíjak babrálásával, és inkább ő is kapaszkodók után nézett.
– Nem működik! Mit gondoltok, miért nem lábon visszük? – A pilóta már majdnem könyörgőre fogta, ami rossz taktikának tűnt, mert ahogy Gunzt ismerte, ezek után csak még inkább elhatalmasodik rajta a kíváncsiság. Míg a gép pilótafülkéje felé mászott, azért vetett egy pillantást a háta mögé, de Riverfang éppen elég ádáz tekintetet szegezett foglyaiknak ahhoz, hogy bármi ostobaság megforduljon a fejükben.
Mászás közben elhaladt a hadnagy mellett, aki rákacsintott, és a gép mellkasa felé mutatott. „DS85-P Sárkányölő", hirdette a merész betűtípussal rótt felirat. Ezek szerint sikerült rátalálniuk a sárkányháborúkból megmaradt őskövületek egyikére – szerencsére ez azt is jelentette egyben, a beindítással legalább nem kell túl sokat bajlódnia, ismerte már a procedúrát, mint a saját patáját.
A fülke nem volt lezárva, ami inkább azt a teóriát erősítette, miszerint a gép nem működött – bár az ilyen régi vasaknál nem mindig vesztegették az időt zárszerkezetek beépítésére, hiszen a sárkányok úgysem tudtak velük mihez kezdeni. Mivel a gép a hátán feküdt, egy picit kényelmetlen pozícióban szuszakolhatta csak be magát a másodpilóta helyére, égnek meredő fenékkel és lábakkal, fejjel lefelé próbált tájékozódni az ismerős, mégis egy picit mindig más műszerek között.
Felkattintotta három, az áramellátáshoz nélkülözhetetlen rendszer kapcsolóját, mire egy biztosíték apró csattanással eldurrant a füle mellett, és rögtön kékes füst, valamint égett műanyag csípős szaga töltötte be a fülkét. Behúzott nyakkal, a füstfelhőt hessegetve várta, vajon végleg sikerült-e megölnie a szerkezetet, ám pislogva feltámadt baloldalt az egyik monitor, komoran jelezve a gép különböző alrendszereinek állapotát. A lista gyanúsan piroslott, ám mikor jobban átböngészte, kiderült, leginkább csak a gép fegyverzete hiányzik – minden egyéb, ami az induláshoz szükséges, a rendelkezésére állt. Az ajkai némán mozogtak, míg az ezerszer begyakorolt rutinnal átfutotta az indítási ellenőrzőlistát, lassan életet lehelve a monstrumba.
Bekapcsolta a szupravezetők hűtőköreit, áram alá helyezte az üzemanyag pumpákat és a gerjesztő lézereket, lenyitotta a főkapcsoló pirosra színezett védőborítását, és elindította a fúziós reaktort… Vagyis csak indította volna, mert nem történt semmi. Pedig az összes visszajelző lámpa zölden pislákolt, szóval olyan nagyon sok mindent nem ronthatott el! Mégis csak igazat mondott Coral, és a gép hasznavehetetlen?
Nem, azért ilyen könnyen nem adhatja fel. Ha mégis működőképes, de képtelen elindítani, akkor rajta fog röhögni a fél birodalmi hadsereg. Inkább visszalépett a mentális listája elejére, és mindent újra leellenőrzött rajta, közben végig olyan kapcsolók után kutatva a tekintetével, amiket esetleg speciálisan ebben a típusban alkalmaztak. Minden lámpa zöld, főkapcsoló elfordít… Halk kattanás, és utána ismét csak néma csönd.
„Indulj be, kérlek, léccilécci!" – gondolta, mert eszébe jutott, amit a kiképzésen mesélt nekik az egyik ősz sörényű, vastag keretes szemüveget viselő tanáruk. Egyes gépeknek – főleg a régebbieknek – lelke van, és ha nem bánsz velük megfelelően, megmakacsolják magukat. Határozottan megtekerte a kapcsolót, ám a hatás ismét elmaradt.
Most mi legyen, szégyen-szemre jelentse, kudarcot vallott? Hívja ide Icedropot, hátha a technikusnak vannak ötletei ilyen esetekre?
– Te dög! – kiáltotta utolsó kétségbeesett ötletétől vezérelten, és teljes erővel belecsapott a patájával a feje fölötti kapcsolópanelbe. Szinte abban a pillanatban pattanás hangzott valahonnan nagyon mélyről a gép belsejéből, jelezve a fúziós reakció beindulását, amit kisvártatva a turbinák megszokott, felsivító hangja is követett.
Hát persze, érintkezési hiba. Előfordul, ha valamit sokáig nem használnak, nem igaz? Egy kellően erős és jól irányzott rúgással a legtöbb makrancos szerkezetet működésre lehet bírni – ez ugyan nem volt a tananyag része, viszont az ócskavastelepről megmentett gyakorlógépekkel eltöltött ideje alatt egyszer-egyszer már megtapasztalta az igazságtartalmát.
– Nem működik, mi? – hallotta távolról Gunz diadalittas kiáltását, bár a választ már elnyelte az egyre erősödő búgás. – Shield, állítsd talpra!
Ezt könnyebb volt mondani, mint végrehajtani. Egyikük sem hozta magával a páncélját, amibe a transzmittereket szerelték. Nyilván eszükbe sem jutott, amikor elindultak, hogy ma még csatagépbe ülnek, a sziklamászáshoz pedig nem tűnt kimondottan jó ötletnek a nehéz, merev vacakot magukra kapni. Így viszont már sejtette, miért őt küldte fel a hadnagy: a manuális irányításhoz szükséges igazán finom mozdulatokat sokkal könnyebben elvégezte a varázserejével, mint bármelyik földpóni a patájával.
Szerviz üzemmódba állította a gép irányítórendszerét, amitől a bonyolult neuronháló kikapcsolt, és a műszerfalból előcsúsztak a mozgatásához szükséges karok. A két hátsó lábát becsatolta a pedálokba, majd a mágiája halvány izzásával körülölelte a kapcsolókat, és nekilátott kipuhatolni, vajon milyen szögben fordíthatók hátra a gép mancsai. Azt már odakintről megfigyelte, nem voltak könyökben rögzítve, mint a Medvéé, ezért talán több sikerrel próbálkozhatott a felüléssel, és megússza hasra fordulás nélkül. Megtámaszkodott maga mögött, és lassan ülő helyzetbe tornászta a szerkezetet, bár a visszacsatolás hiányában a művelet nem sikerült elég egyenletesre, és félúton egy émelyítő zökkenéssel az utánfutó fémváza összecsuklott alatta.
Innentől már nem volt túlságosan nehéz dolga, a gép felsőtestét a hasonló műveletek támogatására beépített giroszkópok függőlegesen tartották, míg ő maga alá húzta a két lábát, és kínos óvatossággal felegyenesedett. A magasból, átnézve a pilóta jelenleg üresen árválkodó ülése fölött, jól láthatta Coral és a másodpilótája döbbent arcát, és azt is, amint Gunz mélyen meghajol feléjük.
– Nos, kedves Fémláb, azt hiszem, elfogadom a felkínált ajándékot. Ezzel kvittek is volnánk! Azt pedig, hogy melyikőnk a jobb pilóta, az első adandó alkalommal kiderítjük a harcmezőn.
A hadnagy felkapta az egyik táskát, amibe a zsákmányolt fegyvereket pakolták, és egy intéssel jelezte a Vipera szakasz maradék, elkerekedett szemmel bámuló tagjainak, pattanjanak fel a Sárkányölőre.
***
Körülbelül délelőtt tíz óra lehetett, mire a mosdótálig eljutott, és akkor is egy kiadós öklendezéssel kezdte, csak mikor magába diktált pár korty jéghideg vizet, addigra múlt el a rosszulléte. Tegnap ugyan kissé kimerülten feküdt le, és sejtette, meglesz a böjtje a három órás útnak, amit hazafelé megtettek, de azért ennyire rosszra nem számított. Pedig ha jobban belegondolt, soha egyetlen varázslatot ilyen sokáig nem tartott fenn, folyamatosan a műszerekre és a körülöttük elsuhanó terepre koncentrálva. Mennyivel egyszerűbb is volt a csatagépek irányítása, amikor egybeolvadhattak a pilóta idegrendszerével!
Mire hazaértek, és meggyőzték a fogadásukra riadókészültségben kivezényelt szakaszt, az IFF egyértelmű jelzése ellenére mégsem ők az ellenség, addigra annyira besötétedett, hogy majdnem kiestek az erőlködéstől a szemei – valamilyen furcsa okból kifolyólag a reflektorok csak közvetlenül a lába előtti területet voltak hajlandóak megvilágítani, pedig Icedrop megpróbálta megigazítani őket. Örömmel adta át az irányítást Breeze-nek, aki a karbantartókra jellemző szögletes, dülöngélő mozdulatokkal elterelgette a Sárkányölőt a hangár felé. Mintha éppen az élete értelmétől fosztanák meg, úgy nézett az acélszörny után, teljesen kiürült fejjel, gondolkodásra képtelenül.
– Menj, aludj egyet – csapta hátba Gunz erélyesen, mégis, halk és kedves hangja biztosította afelől, ma jó munkát végzett. Hálásan baktatott a barakkok irányába, még vacsorázni is elfelejtett, szimplán csak elterült a földön kialakított fekhelyén, és már aludt is.
Reggel, mikor felkelt, és éppen meg akarta köszönni a szobatársának, amiért betakarta, amíg aludt, olyan erővel tört rá az émelygés és a fejfájás, hogy vissza is zökkent azonnal Gunz ágyára. A hadnagy mondott neki valamit, amit nem értett, viszont kellően megnyugtatóan hangzott, majd elment, ő pedig patái közé fogott fejjel gubbasztott még néhány órácskát.
Utálta magát, amiért ennyire gyenge. Mintha minden percet, amióta az akadémiáról kikerült, lábadozással töltött volna el. Nem elég, hogy egyszarvú létére képtelen egy varázslatot rendesen kivitelezni, még lépten-nyomon hátráltatja is a társait a gyengesége miatt. Milyen szép pillanat is volt, amikor a hadnagy az ő pajzsának erejével dicsekedett! Igen, ha már semmi másra nem futja tőle, legalább ezt a képességét lenne lehetősége sűrűbben csillogtatni, de egyelőre a köztársaság és a birodalom erői is beásták magukat a jelenlegi határaik mentén, és legfeljebb pillanatnyi erőfitogtatásokra vagy cselvetésekre futja bármelyik oldaltól.
Nem, micsoda őrültségek is jutnak az eszébe, inkább annak kellene örülnie, pár pillanatig élvezheti még a békét. Talán nem jó semmire, viszont vannak barátai – na jó, legalábbis olyan pónik, akikkel talán kiépítheti a barátságot, ha igyekszik –, és ez mindennél többet jelent neki. Gunz tegnap is megdicsérte (még szép, hiszen megmutathatta, neki is megy a levitáció, mint minden három hónapos egyszarvúnak; mi lesz a következő, a fényvarázslata miatt is elismerést akar?), bár tőle egy picit jobban tart annál, hogy igazán szoros munkakapcsolatnál többre vágyódhasson. De ott van például Riverbloom, aki szimpatikusnak tűnik, másodpilóta, mint ő, biztosan lenne bőven közös témájuk.
Elhatározta hát, összeszedi magát, amilyen hamar csak tudja, és ha más nem, megpróbál bekapcsolódni a Vipera szakasz életébe, közben pedig annyi időt tölt a teste és a varázsereje edzésével, amennyit csak képes. Majd megmutatja mindenkinek, igenis felveszi a versenyt bármilyen egyszarvúval, ha másban nem is, hát akaraterőben.
A hidegvíz nagyjából rendbe hozta, ezért lehetősége nyílt elmerengeni azon, menjen-e el enni valamit, amint azt a gyomra követeli, vagy inkább nézzen utána, hol lehetnek a többiek. A barakk folyosója ilyenkor annyira élettelenül kongott, mint egy kripta, sem Riveréknek, sem a hadnagynak nem látta nyomát. Azért akadt néhány tippje arról, hova mehettek, azt például a fél lábában le merné fogadni, Gunz ott lesz valahol a Sárkányölő környékén.
Kilépett hát a faépületből, és a kinti fényességben hunyorogva elindult a jobbra magasodó hangárak felé. Sietősre vette a lépteit, mert egészen csípős, északi szél vágtázott keresztül a tábor szétszórt épületei közti nyílt tereken, bebújva az egyenruhája résein, szokatlanul borzongatva a trópusi időjáráshoz méretezett, vékony bundáját. Hálásan ugrott be a hangár méretes acélajtaján tátongó résen, mert bár odabent nem fűtöttek, mégis sokkal kellemesebb klíma uralkodott a teszteléshez megjáratott reaktorok hulladékhője miatt. Végigfuttatta a tekintetét a felsorakozott gépeken, és a hátsó sarokban fel is fedezte a tegnapi zsákmányukat – valószínűleg direkt azért állították félre, nehogy a többieknek útjában legyen, amíg harcképessé nem teszik azt is. Néhány olajos overállt viselő póni lézengett csak odabent, egy részük szerszámos ládákat cipelt magával, páran teszteket futtattak és beszéltek meg elmélyülten, de Shard nem ismerte egyiküket sem közelebbről, legfeljebb látásból. Azok, akikkel már a Vödörben összefutott, tisztelgésnek szánt intéssel vették tudomásul a jelenlétét.
A Sárkányölő közelebbről szemügyre véve egészen úgy nézett ki, mintha odabent felrobbant volna valami, és a nyomás lefújta volna a páncéllemezeket a testéről, kábeleket, csöveket és elektronikát dobálva szerteszét. Vagy tucatnyi helyen álltak nyitva rajta különböző szervizpanelek, és minden lehetséges helyre bonyolult diagnosztikai eszközöket csatoltak fel rá. Az egyik nyílásból kandikált ki az ismerős világoskék farok, azt az érzést erősítve Shardban, a technikai csapat vezetőjének ritkábban találkozott mostanában a képesebbik felével, mint a másikkal.
Nem akarta nagyon megzavarni a csődört, ám senki mást nem talált a környéken a Viperák közül. Találomra el is indulhatott volna mondjuk a konditerem vagy a kantin felé, mert ha itt nem is, azokon a helyeken biztosan belebotlik a hadnagyba vagy a testvérek közül valamelyikbe, de még mielőtt elfordult volna, megakadt a tekintete az Icedrop mögötti monitoron felvillanó jókora vörös feliraton.
Egy hosszú, mechanikus szisszenés hangzott fel a gép belsejéből, és ezzel nagyjából egy időben Icedrop cifra káromkodása, majd a technikus köpködve kimászott a nyílásból, arcáról és a sörényéből bőven törölgetve a tűzoltóhabot. Körülbelül úgy nézett ki, mint akit megtámadtak egy születésnapi tortával, Shard alig győzte visszafogni a feltörő nevetését.
– Nyavalyás ócskavas! – dünnyögte Icedrop, félhangos szavait a számítógépnek szegezve, mintha csak választ várna a közömbösen pislogó szerkezettől. – Ha szólsz, hogy fel vagy szerelve automata tűzoltó rendszerrel, talán nem felejtem el kikapcsolni! Most hogy a túróba fogom kipucolni ezt a kuplerájt, mi?
A kék csődör a fejét csóválva ugrott le az emelőről, amin eddig állt, és majdnem beleütközött Shardba, aki éppen egy tekercs papírtörölközőt nyújtott felé, amit a szerelőpad összevisszaságában talált.
– Szia! – nyögte Icedrop meglepetten. – Bocsánat, nem láttalak!
– Látom, zavarok, inkább nem is tartalak fel, csak egy pillanatra – mosolygott rá Shard, míg Icedrop nagy lapokat tépett le a tekercsből, szétmázolta velük a bundáján a tapadós habot, és undorodva a kukába gyűrte őket.
– Egyáltalán nem, sőt, rettentően örülök, hogy végre egy értelmes lénnyel beszélhetek ezután az idióta számítógép után! – legyintett a technikus. – Úgy érzem, ha még egy percet el kell töltenem vele kettesben, felgyújtom az egész rakás vacak fémhulladékot.
– Hát, ez nem tűnik éppen jó ötletnek. A jelek szerint ez a fémhulladék képes magát megvédeni – mutatott a gép nyílásából halkan előhömpölygő habkupacra.
– Igazad van, én húznám a rövidebbet! – nevetett őszintén a csődör, még mindig a sörényét dörgölve. – Jó, akkor a felgyújtás lefújva, inkább bemászok, és egyesével csomót kötök az összes kábelére. Mit szólsz?
Valamiért Shard fantáziájában a csomók helyett színes masnik jelentek meg, és ezen az abszurd képen kuncogni kezdett.
– Miért utálod ennyire? – kérdezte. – Valami baj van vele?
– Valami? – A csődör hátrahőkölt. – Inkább egyszerűbb lenne felsorolnom, mi az, ami működik rajta. Pedig Gunz még tegnap este a lelkemre kötötte, hozzam rendbe, mert el akarja vinni megjáratni a délután folyamán.
– De tegnap még működött… Én rontottam el?
– Dehogy! – vágta rá Icedrop a patáját tiltakozólag felemelve. – Egyszerűen csak egy rakás ősöreg szerencsétlenség az egész, az a csoda, hogy egyáltalán eddig kihúzta. Ma már a reaktort sem lehet beindítani rajta.
– Igen, kontakthibás a főkapcsoló panelja – vágta rá segítőkészen, ám rögtön meg is bánta, mert Icedrop nagyjából olyan pillantást vetett felé, mintha csak egy pici csikó lenne, aki éppen a nyilvánvalót próbálja saját ötletének előadni –, … mint azt biztosan te is megtaláltad már…
A csődör a zavart mentegetőzését hallva gyorsan kapcsolt, és kedvesebb arckifejezésre váltott.
– Bocsánat, ne haragudj, te csak segíteni akarsz, én meg teljesen bekattantam ettől a vacaktól, és leharapom a fejed. Igen, a főkapcsolóra is ráférne egy takarítás, bár azt igazából most áthidaltam. Amivel több bajom van, az a szigetelések öregedése, ami miatt darabokra hullik az egész belseje, meg tele lesz minden rövidzárlattal. A hűtőfolyadék meg a repedt csöveken ömlik kifelé, mint azt látod, tócsákban áll mindenhol. És ha mindez nem lenne elég, úgy tűnik, teljesen meghalt a póni-gép interfész. Reaktort, drótokat meg csöveket könnyen cserélek rajta, mert nagyjából egyformák minden gépben. Na, nem mintha el lennénk eresztve tartalék alkatrészekkel, viszont Gunz azt mondta, amikor egy fél órája beugrott, csak hogy a fejét csóválva idegesítsen, holnap vagy holnapután megérkezik a Borz, és Gingermint belement, hogy a fegyverzet nagy részét, meg még ami kell, átszereljük. De ezt a hitvány hibrid, félig bionikus elektronikát a típushoz alakítják ki, semmire nem megyek a Borzéval. Most nézd meg, ennek az ócskavasnak tízszer annyi ízülete van, mint egy normális gépnek! Ujjai vannak, könyörgöm, ujjai! Hát kinek tervezték ezt, griffeknek, vagy póniknak?!
A feszültség ilyen kitörését hallgatva Shard elég jól el bírta képzelni, mennyit szenvedhetett a technikus a fémszörny rendbe hozásával hajnal óta. Szerencsére a mondandójával együtt mintha Icedrop idegessége is elszállt volna, egyszerűen csak lerogyott egy sámlira a munkapad mellett, és összetörten letörölt egy kisebb darab habot a válláról, ami eddig elbújt a figyelme elől.
– És megjavítani nem lehet? – kérdezte óvatosan, nem is annyira azért, mert kíváncsi lett volna a válaszra, inkább csak a problémák helyett a megoldások felé akarta terelni a csődör figyelmét.
– Bevallom őszintén, a leghalványabb gőzöm sincs, miként működik – nézett rá Icedrop lehajtott fejjel, beszéd közben mintha még inkább összement volna. – Diagnosztikai rutinok futtatására még megvannak az eszközeim, ám ezzel vége is a tudományomnak. Egybe van integrálva az egész, szét se lehet szedni, csak tönkretenném, ha megpróbálnám.
– Hát, ha eleve úgy tervezték, hogy csak egyben lehet cserélni, akkor ezen feleslegesen aggasztod magad. Gunz morogva bár, de be fogja látni, ezzel még egy pár napig nem megy sehova.
– Nem, elsősorban nem erről van szó – sóhajtotta a csődör. – Tudod, az idegesít az egészben a legjobban, bármerre nyúlok odabent, folyamatosan olyan technológiákba botlok, amik régen triviálisnak tűntek, viszont mi már képtelenek lennénk ezt a teljesítményt megismételni. Mintha nem is előre haladna az idő, hanem visszafelé! Meg tudod ezt nekem magyarázni? Ha mindent megtanulunk, amit az elődeink is tudtak, és arra építkezve továbbfejlesztjük az ismereteinket, akkor miként haladhatunk mégis visszafelé? Úgy érzem, mintha egy óriási örvény nyelné el mindörökre azt, amit a régiek ránk hagytak.
– Mármint arra gondolsz, hogy a legtöbb műszaki akadémia, mint a baltimare-i is, Celestia területén van jelenleg? – kérdezte Shard a homlokát ráncolva.
– Nem, nem értesz engem. Ahova én jártam, El Pintoba, az sem az elavult tudásáról híres. Mégis, az alapoknál sokkal többet nem tanítanak ott meg neked, és a hiányzó ismereteket hiába keresed a könyvtárakban is. Hányszor fordult velem elő, hogy valami igazán bonyolult áramkör működésének akartam utánajárni, és minden, amit találtam, néhány homályos utalás volt! A nagyon öreg professzorok mind azt mondták, fiatal korukban láttak már hasonlót, de a megfelelő irodalom nélkül nem képesek nekem segíteni. Ha pedig rákérdeztem, vajon kit kellene keresnem ezzel kapcsolatban, csak hümmögnek és egymásra mutogatnak.
A technika önmagában soha nem érdekelte Shardot annyira, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonítson Icedrop sirámainak, bár amennyit sikerült leszűrnie belőlük, az enyhe nyugtalansággal töltötte el.
– Coral, akarom mondani Fémláb – helyesbített a csődör értetlen tekintetét látva – azt mondta, a csatagépeket nem is pónik tervezték, mintha legalábbis manapság ez már kivitelezhetetlen lenne. Erről beszélsz te is? Equestriában senki nem ért már annyira hozzájuk, hogy képes legyen egyet megépíteni?
– Hát ez az, nem elég, hogy senki sem érti, de ha utána akarnál nézni, akkor sem találnál róla semmit, ráadásul egyre inkább úgy tűnik, senkit nem is érdekel!
Egy néma percre mintha a csődör magába roskadt volna, egyetlen pontot fixírozott a padlón, majd furcsán csillogó tekintetét Shardra emelte.
– Hanem az hülyeség, hogy sose terveztünk ilyen gépeket. Volt valaki, aki úgy ismerte őket kívül-belül, mint a saját patáját: a nagyapám. Sajnos vele már nem beszélgethetek róluk.
– Meghalt? – kérdezte Shard halkan. – Sajnálom.
– Á, fenéket – vigyorodott el Icedrop. – Nyugi, az öreget agyonütni se lehetne, pedig már a szőre mind egy szálig megőszült! A mai napig fiatalos járással ugrik el a kocsmába, csak éppen haza nehezen talál. Utolérte az agyérelmeszesedés, mindent egy pillanat alatt elfelejt. Pont addigra épült le teljesen, mire elvégeztem az akadémiát, pedig csikókoromban sokat mesélt nekem. Imádtam hallgatni, tele volt minden története óriási gépekkel és sárkányokkal…
– Harcolt a sárkányháborúban? – szakította félbe meglepetten Shard. – Azok az öregek, akiket ismerek, mind túl kicsik voltak még akkor, és nem emlékeznek belőle szinte semmire, csak a folyamatos rettegésre és a hideg óvóhelyekre.
– Hát, talán ha nem is harcolt szó szerint, de annyit bátran mondhatok, sokat tett azért, hogy végül ne mi húzzuk a rövidebbet. Olyan sok csatagép fordult meg a patái alatt, azon se csodálkoznék, ha ezt a vacakot is szerelte volna annak idején – mondta Icedrop, miközben kedélyesen belerúgott a Sárkányölő lábfejébe. – Hihetetlen dolgokat mesélt, hatalmas csarnokokról a föld alatt, ahol hasonló dögök sorakoznak ezerszám, csak arra várva, valaki beindítsa és a sárkányok ellen vezesse őket. Ha egyszer odajuthatnék, azt hiszem, elég pótalkatrészt szedhetnék össze az életem végéig.
– Mintha már másoktól is hallottam volna erről a helyről, bár eddig azt gondoltam, talán csak egy legenda. A birodalom területén van valahol?
– Valószínűleg, bár fogalmam sincs, hol. Nagyapám sose említette, és az is lehet, maga sem tudta pontosan. Mindig két pegazus fuvarozta oda is, vissza is, annyira fontos póni volt. Igaz, azt a részét nem értem, Celestia patanyalói miért a mi gépeinket lopkodják, ha nekik van belőlük egy egész kupacra való.
– Igen, ez már nekem is eszembe jutott – bólogatott Shard. – De abban reménykedtem, talán te ismered a választ.
Icedrop zavartan felnevetett és megvakarta a sörényét.
– Nem, sajnos mindent én sem tudok, bár kedves, hogy ezt feltételezed rólam. Talán az egész nem is létezik már, vagy csak egy kupac használhatatlan ócskavas van ott. A nagyapám egyszer motyogott valami olyasmit, ha hagyják befejezni, amit elkezdett, akkor ezek a gépek sosem lettek volna egymás ellen fordíthatók. Talán egy hasonlóan békeszerető beállítottságú kollégája elvégezte helyette a munkát, és szabotálta az egész telepet. Egyszer azért szívesen megnézném, mi maradt belőle.
– Jól hallottam, valaki békét emleget?
Mindketten az új hang irányába fordultak, és Shard a hadnagyot fedezte fel a hangár ajtaja irányából közeledni. A szürke póni kifejezetten jókedvűnek tűnt, a jelek szerint éppen edzésből érkezhetett, még mindig nedves sörényéből kósza vízcseppek hullottak a padló betonjára.
– Hát azt szeretnétek, ha éhen halnék? – kérdezte cinkos kacsintást küldve Shard felé, majd fél lábával átkarolta Icedrop nyakát, és barátilag a technikusra támaszkodott.
– Ebben a kérdésben azt hiszem sosem fogunk egyet érteni – magyarázta Icedrop –, a te életed a pusztításról szól, az enyém pedig az építésről.
– Akkor építsd össze marha gyorsan ezt a gépet, mert már nagyon viszket a patám! – villantott rá Gunz egy százfogas mosolyt.
– Sajnálom, de ezzel még egy jó darabig nem mész sehova sem.
– Ne viccelj! Ha csak segítség kell, szerzek neked egy egész csapat pónit. Breeze sem csinál éppen semmi fontosat, és őgyelegnek itt még páran, akikről elmondható ugyanez.
A szomszéd gépnél éppen az ebédszünetét töltő két technikus felé intett, mire azoknak megállt a falat a szájában.
– Alkatrész nélkül nem megyek velük semmire – hűtötte le a kancát Icedrop.
– Akkor kénytelen leszek megvárni, amíg ideér a Borz.
– Igen, azt majd sétáltathatod kedvedre, ebben viszont olyasmi döglött meg, amit csak egy másik Sárkányölőből lehetne kioperálni.
Gunz szomorúan végigmérte a monstrumot, mintha máris végleg lemondana róla.
– Ejj, micsoda kár! Soha életemben nem találkoztam még ezzel a típussal, nem lehet túl gyakori Celestia seregében sem. Honnan fogok neked egy másikat keríteni? – Gunz megsimogatta a gép lábfejét, majd visszafordult a többiek felé. – Pedig már méltó kiegészítőt is rendeltem a fegyverzetéhez. Látjátok azokat a mozgékony mancsokat? Lefogadom, simán forgathatnék velük akár egy kardot is.
A szürke kanca a két hátsó lábára ágaskodott, és meglepően hűen utánozva a vívás mozdulatait egy láthatatlan pengével körbetáncolt.
– Huss, egy suhintás, és az ellenfél fegyverzetének fele már le is esett! Huss, még egy csapás, és volt-nincs feje a gépnek! Ezt védjék ki a dinamikus pajzzsal, ha tudják! – kiáltotta, teljesen beleélve magát a szerepébe, majd a rászegeződő döbbent pillantásokat látva hozzátette: – Például egy városban állati hasznos lenne. Ott úgysincsenek akkora távolságok, amit ne lehetne áthidalni néhány lépéssel.
– Hát, egy mozdulattal képtelenség átvágni a páncélzatot, bár ha az egyik csuklót találod el… – morogta elgondolkodva Icedrop.
– Egyáltalán létezik ekkora kard? – kérdezte Shard kicsit hitetlenül, bár azt el kellett ismernie, egy ilyen fegyver tényleg hatékony lehet a dinamikus pajzs ellen. Végül is el tudta képzelni, egyszer nagyon régen kísérletezhettek vele a pónik kétségbeesésükben, hiszen a sárkányok is ismerték a pajzsot.
– Láttam már hasonlót, de hogy hol, az maradjon az én titkom – felelte a hadnagy egy félmosollyal az orra alatt. – Legyen elég annyi, ismerem a megfelelő pónit, aki megszerzi nekem…
Ebben a pillanatban a hangár bejárata felől érkező erélyes kiáltás szakította félbe Gunz mondandóját.
– Gunz hadnagy, hol a nyavalyában bujkál?! Tíz perc múlva jelentkezik az irodámban!
Mire odafordulhattak, már csak egy narancsszínű villanás maradt az őrnagyból, aki amilyen hirtelen érkezett, úgy el is viharzott.
– Ajjaj… – vigyorgott a hadnagy. – Azt hiszem, megkapjuk a magunkét a kis akciónk miatt!
***
Végül a büntetésük nem lett annyira kemény, mint amire Shard számított. Gingermint tökéletesen másfajta parancsnoknak bizonyult, mint azok, akiket eddig volt szerencséje megismerni. Szinte még ő kért elnézést Gunztól, amiért nem gondolt rá, ennyire el fogja magát unni a szakasz, márpedig azzal ő is tökéletesen tisztában van, nincs rosszabb, mint a semmittevés. Biztosította őket afelől, a parancsnoki gép napokon belül meg fog érkezni felújítva, szebb lesz, mint újkorában, és egyébként sem lesz egy szabad pillanatuk addig – szóba sem került Gunz enyhén hiányos jelentése arról, miként jutott a birtokukba a Sárkányölő, és hova sikerült eltüntetniük két láda COLT-20-ast.
Amikor az ellátmánnyal foglalkozó százados alá osztották be őket, Shard biztosra vette, a konyha felé veszik az irányt, és legalább egy hetük el fog menni különböző zöldségek pucolásával, vagy mosogatással és takarítással. Különösebben ezt sem bánta volna, éppen elégszer kijutott neki az ilyesmiből már az akadémián is, és szívesen elviselte a monoton munkát, ha a társaival lehet. A valóság azonban egyszerre múlta felül és egyben alul a várakozásait.
Még az első nap hihetetlen tisztára suvickoltatták velük mind a három raktárépületet, össze kellett szedniük a padlóról a szétszórt szemetet, fémdarabokat, törmeléket, csomagolóanyagokat, majd az összes bent lévő ládát a falak mellé halmozták. Ezek között akadtak egészen kicsik, amiket a patájukba fogva arrébb lehetett pakolni, volt néhány, amit már levitálni egyszerűbbnek tűnt, és néhány olyan nehéz is, amit csak külön emelőgéppel tudtak a helyére mozgatni. A megterhelő munka az egész idegrendszerét és izomzatát próbára tette, ezért nem csodálkozott rajta, mikor este úgy zuhant be az ágyába, mint egy fatuskó.
Másnap kora hajnalban, miközben felsorakoztak a tábor udvarán, nagyokat pislogva és ásítozva a fagyos, kristálytiszta levegőben, megérkezett az első teherautó, és innentől kezdve csak jöttek-jöttek, eleinte még egyesével, de amint teltek a napok, egyre többen. Mind csak addig maradt, míg lerámolták róluk a rakományukat, és máris indultak vissza egy újabb körre. Végül már nem győztek lerakodni, kígyózó sorba tömörültek a teherbejárat sorompója mögött.
A három raktárépület lassan megtelt felszereléssel, Shard számolni sem bírta, mennyi ládát pakoltak már a helyére. Volt köztük élelmiszer, ruházat és egyéb eszközök a személyzetnek, ám mégis a legtöbb helyet azok foglalták el, amik lőszert tartalmaztak, pótalkatrészeket, fegyverzetet, valamint robbanóanyagokat. Senki nem mondott nekik semmit arra vonatkozólag, mire fel ez a nagy sürgölődés, de azt mindannyian érezték, valami nagy dolog készülődik.
A legjobban azt sajnálta, mennyire keveset beszélhetett a többiekkel már megint. Icedrop és Breeze egész nap kint keringett a frontvonal mentén a Sünnel, egy csapat felderítőgép társaságában, míg a nagyobb csatagépek reaktorait folyamatosan járatták a hangárakban, állandóan bevetésre készen tartva őket. A River testvérekkel és Gunzzal csak pillanatnyi időre futott össze, a teherautók felé vezető úton, amint éppen szembe jöttek vele a rakodógépeikkel, vagy kisebb ládákat levitálva. Néha rövid ideig együtt rendezték át a méretesre növő ládakupacokat az egyik raktárban, de ezen a pár percen kívül sokat nem beszélhettek. Este mindannyian úgy aludtak, mint a bunda, még a Vödörbe sem sikerült eljutniuk, pedig Gunz többször is tervezte. Gingermint tényleg lekötötte minden energiájukat, erre nem lehetett panasz.
Egyedül az étkezések alkalmával töltöttek együtt huzamosabb időt, na meg persze amíg bedobták közvetlenül az ébresztő után a reggeli kávét vagy teát, ki mire vágyódott éppen. Szomorúan gondolt vissza arra a pár órára, amikor mind együtt nevettek és beszélgettek felszabadultan, vagy a hadnagy handabandázásaira, mikor már kellően sok alkoholt ivott, de igazából nem panaszkodhatott, hiszen a munkáját végezte, és amúgy sem akadt túl sok szabadideje ilyesmiken mélázni. Azért jött a seregbe, hogy hasznossá tegye magát, hát most nyílt rá alkalma bőven.
Az első néhány reggel bizonyult a legrosszabbnak, amikor úgy kelt fel, mint akit agyonvertek. Mindene sajgott, a feje legalább annyira, mint a lábai és a háta. Azután a negyedik napra többé-kevésbé hozzáedződött a terheléshez. Könnyedén cipelte felváltva hol a hátán, hol a mágiájával emelve a csomagokat, és hiába sorakoztak a kamionok egyre hosszabb sorokban, kezdte élvezni a munkát. Az egyik reggel beugrottak a hadnaggyal a tábori kórházba, ahol az összes kötést leszedték mindkettőjükről, és ellenőrizték a hallásukat is. Egy nagyon picit veszített csak füle az élességéből, és a sebei is szépen gyógyultak, elégedett lehetett, amiért ilyen olcsón megúszta az első találkozását az ellenséggel.
Az egész napos pakolás után rendesen kiéhezve ültek le a kantinban vacsorázni. Valami megváltozott, érezni lehetett a levegőben. Mindenki hatalmas adag kosztot kapott, talán csak azért, mert végre elegendő ellátmánnyal rendelkeztek, de az elmúlt napok nyüzsgése után a tábor udvarát is szokatlan csend burkolta be. A rakodógépek állandó morgása-nyüszítése csillapodott a munkások kiabálásával együtt. Mindannyian fáradtak voltak, jókedvűek és tettre készek, bármi is várt rájuk másnap, álltak elébe.
Csak amikor a közös zuhanyzóból kilépett, lemosva magáról az egész napos cipekedés mocskát és izzadtságát, és megpillantotta saját sziluettjét a mosdótálak fölötti kisméretű, teljesen bepárásodott tükörben, akkor vette észre, mennyit változott. Kíváncsian lépett közelebb, és simította végig a patájával az üveget, letörölve róla a homályos réteget. Aki visszanézett rá, már nem ugyanaz a kanca volt, mint amikor otthagyta az akadémiát. Látszólag vagy húsz fontot leadott a zsírpárnáiból, és legalább ennyit felszedett magára izomban: a válla látványosan szélesebb lett, és amikor megfordult, hogy szemügyre vegye minden oldalról magát, a cukijegye alatt a farizmai szálkásan hullámoztak végig. Mintha az arca is megváltozott volna, bár leginkább hátrányára. Szemei alatt jókora sötét karikák bújtak meg, érezte, ráférne valamikor végre egy kiadós alvás.
A nézelődés és a hitetlenkedés befejeztével leoltotta a villanyt maga után, kilépett a barakk központi folyosójára, és abban a pillanatban nyugtalanság költözött a szívébe. Gunz a szobájuk előtt várt rá, egyik patáján az ágyneműjét egyensúlyozva. Kínos lassúsággal, bizonytalanul baktatott a szürke kanca felé, elképzelni sem bírta, miért is lakoltatják éppen most ki. Kérdő tekintettel vette át a cókmókját a hadnagytól.
– Megcsinálták a fűtést a szobádban – szögezte le Gunz kifürkészhetetlen arckifejezéssel.
– Tudom, már egy pár napja – felelte őszintén.
Sosem a fűtés hiánya miatt érezte hidegnek a szobáját, és nem is azért, mert nem volt semmi személyes tárgya, amivel otthonosabbá tehetné. Finoman szólva nem szeretett egyedül lenni. Kicsit bánta, amiért nem beszélte ezt meg a felettesével korábban. De mit is mondhatott volna neki? Nem érezte késznek magát arra, hogy elmesélje a fél életét, mennyi időt töltött magányosan, és mennyire örült, amikor végre befogadták – és különben is csupa gyerekes indoka volt, hát illik ilyesmit tenni a seregben, ahol kizárólag felnőtt pónik szállnak szembe a halállal minden egyes nap?
Rá kellett ébrednie, bármennyit is változott a külseje abban a néhány hétben, amióta kikerült az akadémiáról, még mindig ugyanaz a félős, tehetetlen csikó lakozott benne. Minden, amit megtehet, az, hogy rezzenéstelen arccal tűri, bármilyen büntetést is szab ki rá a hadnagy.
– Figyelj, nagyon nem akarok belemászni a lelkivilágodba, miért is csövezel nálam – kezdte Gunz jó érzékkel rátapintva a probléma lényegére, bár valószínűleg inkább a Shard arcán tükröződő aggodalom késztette magyarázkodásra –, nekem mindegy, ha félsz a sötétben vagy akármi, nem zavarsz, ez a lényeg.
Jó, hát ez a mondat pont az ellenkezőjét jelentette a patái közé nyomott pokrócnak és párnának. Akkor mégis, mi folyik itt?
A hadnagy is érezhette az ellentmondást, mert egy pillanatnyi szünet után folytatta.
– Szóval az a helyzet, néha adódnak olyan szituációk, amikor tök jó, hogy külön szobánk van, mert tudod másoknak meg nincs.
Még mindig nem merte volna azt állítani, hogy érti.
– És ebből az egészből azt akartam kihozni – fejezte be a hadnagy halkabbra fogott hangon, miközben idegesen körbepillantott az üres folyosón –, ez most egy olyan alkalom, amikor nekem kell a szoba, érted? Aztán nyugodtan visszaköltözhetsz holnap.
Ezzel a társalgást, úgy tűnik, Gunz be is rekesztette, mert beugrott az ajtón, és becsukta Shard orra előtt. Vagy fél percig még álldogált a folyosón próbálva kibogozni az iménti beszélgetést, mígnem mintha egy csődör mélyebb hangját hallotta volna megszólalni odabentről. Ettől gyorsan észbekapott, és szinte bemenekült a saját szobájába: nem szerette volna, ha bárki azt gondolja, hallgatózik.
Miután egyedül maradt, nekitámaszkodott az ajtónak, és megkísérelte visszafojtani a kitörni készülő nevetést. Gunz tényleg zavarban lett volna? Ez többet elárul arról, mire is kell vajon kettőjüknek az a szoba, mintha a hadnagy egyenesen a szemébe mondta volna. A nagy jókedvében vinnyogva rogyott a padlóra, miközben viccesebbnél viccesebb képek cikáztak a fantáziájában azzal kapcsolatban, mik történhetnek odabent. Vajon a hadnagy éppen annyira magabiztosan parancsolgat a társas életében is, mint egyébként a nap huszonnégy órájában? Vagy van egy olyan énje is mélyen eldugva, amit az ilyen alkalmakra tartogat? Elővette már a .45-ös revolverét, amire annyira büszke, és képtelen egy percre is megválni tőle? Előjáték gyanánt együtt szétszedik, és megtisztogatják? Egyáltalán ki lehet az a szerencsétlen csődör, és mennyi marad belőle reggelre?
Nem, ezt nem lehetett röhögőgörcs nélkül kibírni – szinte elviselhetetlenül fájt a rekeszizma. Próbálta magát egy picit korholni az éretlen gondolkodása miatt, ám nem használt valami sokat. Végül a figyelmét a hideg, üres szobája felé igyekezett terelni, hátha majd ettől elszomorodik, de gondolatai minduntalan visszakalandoztak, újabb nevetésrohammal fenyegetve. Annyi ereje még maradt, hogy az ágyáig elvánszorogjon, és gabonás zsákként végigterüljön rajta, hátha hamarabb elnyomja az álom, mint ahogy megfullad.
Az alvásra azonban hiába számított. A vastag szivacsba kellemetlenül süppedt bele a csípője, nem érezte kényelmesnek sem az oldalán, sem a hátán fekve. Ha hasra fordult, akkor pedig a lábait nyelte el a matrac, minduntalan azt a képzetet keltve, mintha valamilyen mocsárba ragadt volna bele. Ingerülten ledobta hát az ágyneműjét a földre, és némi forgolódás után megpróbált valamennyire úgy elhelyezkedni, mint Gunznál. Különösebben nem sikerült neki, bár legalább a jókedve elmúlt.
Valami hiányzott, és legalább egy fél óra beletelt, mire sikerült kitalálnia, mi az. Nem hallotta a szobatársa egyenletes légzését, és ettől csak még erősebben próbált fülelni. Odakintről szinte semmi sem hallatszódott be a tábor szokásos éjszakai életének neszein kívül: se egy állat, se egy madár, se szélzúgás, semmi. Mintha nem is egy erdő közepén lennének. Jó, persze itt hamarosan beköszönt a tél, ilyenkor minden normális állat hibernálja magát, vagy elköltözik melegebb vidékre. A kevésbé normális állatok pedig szép lassan megőrülnek a csendben. Shard? Hallod, Shard, már magadban beszélsz, csak hogy mást is hallj a füledben száguldó vér dübörgésén túl. Elment a józan eszed, Shard.
***
Ennyit a jól megérdemelt pihenésről. Hajnalban úgy kelt fel, mint aki egy percet sem aludt, pedig a memóriáját átkutatva talált majdnem két egész órát, amivel képtelen volt önmagának elszámolni. Odakint még mindig éppen olyan sötét volt, akárha éjfél lenne, bár a terminálja kijelzőjének sarkában büszkén hirdette a felirat, már öt óra is elmúlt. Az éjszakai műszak már bátrabban bőgette a motorokat odakint, és a folyosón is felhangzott egyszer-egyszer a paták koppanása, szóval a tábor lassan életre kelt.
Nem jutott eszébe semmilyen indok, miért is lenne érdemes még arra a fél-egy órára ágyban maradnia, míg az ébresztőt hivatalosan is elkongatják. Inkább összetörten felkelt a padlóról, az ágyára hajtogatta a takaróját, hátára csapta a törölközőjét, és elindult venni egy jéghideg zuhanyt, nem is annyira tisztaságmániából (pedig a fűtés most tényleg gőzerővel ment a szobájában, mintha csak megpróbálná behozni a lemaradást, és ettől picit sikerült leizzadnia az éjszaka), mint inkább abban reménykedve, ettől majd jobban érzi magát.
A folyosón még sikerült elcsípnie Riverfang sziluettjét, aki szintén a közös fürdő felé dülöngélt, résnyire nyitva hagyva maga után a szobája ajtaját. Kíváncsian bekukucskált, vajon Riverbloom is felkelt-e már, ám odabent mindössze sűrű sötétséget látott, amit csak az ablakon kintről beszűrődő távoli reflektorfények tettek elviselhetőbbé. Egy pillanatig hezitált, vajon bekopogjon-e, de eszébe jutott, a kanca talán még alszik, és nem szerette volna felkelteni – neki is legalább annyira szüksége volt a pihenésre, mint bármelyiküknek. Már lépett is tovább, mikor a sötétben halvány csillogásra figyelt fel.
Az ablak alatt az ágyon egy árnyék gubbasztott ügyet sem vetve Shard kíváncsiskodására, inkább a patájában tartott apró üvegcse kupakjának lecsavarásával foglalatoskodott. Odakint az udvaron egy nagyobb jármű motorjának öblös hangja dübörgött fel megzörgetve az ablaküveget, elhaladtában bevilágítva a szobába. Amint a téren álló fák törzsének árnyékai átfutottak a falakon, Shardnak úgy tűnt, mintha a fekete alak egész testében reszketett volna. A kis üveg összegyűjtötte a beszüremlő fényt, tartalma szinte világított, amint az árny felhajtotta.
Shard pislogott vagy kettőt, hátha ki tudja űzni a fáradtságot a szemeiből, ezzel rákényszerítve őket, végre a valóságot mutassák. A munkagép elment, a sötétség visszatért, és az ágyon legnagyobb megnyugvására tényleg Riverbloomot találta, aki abban a pillanatban fordult az ajtó felé, szemei megvillantak a félhomályban. Nem akarta, hogy a kanca azt gondolja, esetleg leskelődik, ezért inkább jobbnak látta, ha azt tetteti, most érkezett, és halkan bekopogott a nyitott ajtón.
– Shard! – suttogta Riverbloom örömteli hangon. – Mi az, nem bírsz aludni? Gyere be!
Nem valami sokszor járt még a testvérek szobájában, és most kicsit sajnálta, amiért ilyen sötét van, és nem nézhet körbe rendesen. Azt rögtön felmérte, a csődör térfele a sokkal rendetlenebb, bár ezt a benyomást jócskán erősítette az is, hogy Riverfang elfelejtett beágyazni, a húga viszont már a bevetett ágyán ücsörgött. Riverbloom megpaskolta maga mellett a matracot, és Shard kis habozás után odatelepedett.
– Kérsz te is egy ilyen vacakot? – kérdezte tőle a kanca, picit megemelve a patájában tartott kiürült üveget. – Tudod, hogy fényes legyen a szőröd.
Megrázta a fejét.
– Nem mintha szükséged lenne rá – hagyta helyben Riverbloom egy vállvonással a döntését, miközben végigsimította Shard bundáját a lábán. – Jó géneket örököltél, örülnék, ha az enyém így csillogna. De ha nem iszok pár napig valami vitamint, egyből úgy nézek ki, mint egy zombi póni.
Ez persze vicc akart lenni, udvariasan együtt rötyögött a kancával, aki szokása szerint nekitámaszkodott az oldalának, és a vállára hajtotta a fejét, csak hogy hozzáérhessen. Egy picit eleinte furcsállta, hogy a testvérek mindig ennyire közvetlenek mindenkivel, de az ilyen kedvességet gyorsan meg lehetett szokni. Rögtön eszébe jutott viszont a saját testvére. Ő persze soha nem bújt volna hozzá, inkább eltaszította magától, bármennyire is vágyódott a közelségére.
– Hát, ezen kívül semmi jót nem sikerült örökölnöm – nyugtatta meg a kancát. – A családom azt hiszem, jobban örülne, ha bűn rondának születek, de legalább rendes varázserővel.
Riverbloom elhúzódott tőle, és hitetlen szemeket meresztett rá.
– Milyen rendes varázserőre gondolsz? Kevés másodpilótát ismerek, akinek olyan erős lenne a pajzsa, mint a tied.
– És ezzel ki is fújt, ráadásul az is káosz alapú – magyarázta legyintve. – Azon kívül ismerek vagy két varázslatot, a fényt, meg persze a levitációt. A bátyám például majdnem százat tud.
– Ugyan, ez semmit nem jelent, legfeljebb azt, hogy rosszul próbálod – nevetett Riverbloom, miközben a vállára tette a patáját. – Várj, van egy ötletem. Fogadjunk, a fényvarázslatot teljesen magadtól tanultad meg, még nagyon pici csikó korodban, amikor féltél a sötétben. Igazam van, vagy igazam van?
Bár ezer éve nem jutott eszébe az az éjszaka, be kellett ismernie, pontosan így történt. A részleteket már a feledés köde borította be, viszont arra emlékezett, amikor a saját szobájába kellett költöznie a hatalmas, üres, visszhangzó folyosókkal teli kastélyban, pedig szívesebben aludt volna a szüleivel. A hatalmas viharra, amint dörög és villámlik, a szél pedig csapkodja az ablaktáblákat. A megnyugtató világosságra, ami a szarvából áramlott elő, és hogy milyen büszke volt rá mindenki másnap, amikor bemutatta az új képességét. Mennyire körülrajongták akkor, először és utoljára!
– De honnan találtad ki? – kérdezte zavartan.
– Tapasztalat. Az iskolákban persze nem ezt tanítják. Én azt vettem észre, pontosan ahogy a legtöbb póni a jobb patájával ügyesebb, mégis vannak néhányan, akik a balt szeretik használni, ugyanúgy az egyszarvúak nagy része egyféle varázslatot használ, míg páran másmilyent.
– A harmónia és a káosz mágiára gondolsz?
– Hát, ezek elég idétlen megnevezések, de ha neked így tetszik, nyugodtan használhatod őket. A lényeg az, hogy mindenhol csak az egyik fajtát tanítják, pedig ez éppen olyan hiba, mint a bal patás pónikra ráerőltetni, a másik lábukat használják. Csak sokkal ügyetlenebbek lesznek azzal, tudod.
Néhány percig csendben törte a fejét az elhangzottakon, bár különösebben nem értette, miért segítene ez a problémáján.
– Aranyos vagy, hogy meg próbálsz nyugtatni – mondta végül –, de mire megyek, ha sehol nem tanítják a mágiának azt a formáját, amit én használnék?
Riverbloom az összes fogát rávillantotta egy mosolyban.
– Barátom, ezt az utat magadnak kell felfedezned, épp úgy, mint a fordított fény varázslatodat. Biztos észrevetted már, én például tűrhetően tudok teleportálni. Egyetlen különbség van: amikor mindenki más arra koncentrál, hol szeretne megjelenni, nekem ezzel szemben akkor működik, ha arra gondolok, mennyire nem szeretnék valahol maradni. Tessék, kész is a fordított teleport.
Bármennyire is logikusnak hangzottak a kanca érvei, hiába hívta a káosz mágiát fordítottnak, mégis egyszerűen szörnyen helytelennek tűnt a magyarázat. Nem, nem teljesen ugyanolyan a varázslás, mint a balpatásság. Neki eddig mindig azt tanították, aki a sárkányok mágiáját használja, előbb-utóbb szörnyű árat fizet érte, hiszen erről az önpusztításról szólt a dinamikus pajzs is. A póniknak egyszerűen nem szabad beleártaniuk magukat olyasmibe, amihez nem értenek.
Vagy…
Vagy elképzelhető lenne, eddig egész életében becsapták? Csak azért nem használja senki a fordított mágiát, mert a többség nem ért hozzá? Mert az iskolákban csak egyféle igazságot lehet hallani? Sokkal egyszerűbb megbélyegezni azokat, akik másmilyenek, mint megérteni és segíteni őket?
Vajon hány fajta varázslatnak létezik egyáltalán fordítottja? Mindnek? Mit szólna a családja, ha egyszer hazamenne, hatalmasabb erővel, mint amivel bármelyikük rendelkezik?
– Mi van, mit ültök a sötétben? – szólalt meg egy mély hang az ajtóból, amitől majdnem felugrott ijedtében.
Riverfang tért vissza a zuhanyzóból, és még mielőtt megnyikkanhattak volna, felkapcsolta odabent a lámpát. A fény bántóan sütött a szemébe, önkéntelenül is az arca elé kapta a lábát, és erősen hunyorgott.
– Inkább a kicsit kapcsolnád fel, te ökör – szúrta le a bátyját Riverbloom.
– Ébresztő van, lustaság, hasadra süt a nap! – harsogta a csődör vidáman, miközben energikusan szökkent egyet-kettőt, és kimutatott az ablakon.
Odakint nemhogy a nap nem kelt még fel, szürkülni is alig kezdett.
– Állat vagy – szögezte le a kanca, miután hátrafordulva erről maga is meggyőződött.
– És mi a helyzet, Shard? – pislantott a vendége felé Riverfang érdeklődve. – Kidobott az ágy? Nem pakoltál tegnap eleget, hogy ennyire friss vagy?
– Á, ne is mondd – felelte legyintve, próbálta felvenni a csődör társalgási stílusát. – Alig bírtam aludni, Gunznak valami vendége van, a saját szobámat pedig túlzottan idegennek éreztem.
Nem értette, miért bökte oldalba Riverbloom ilyen erélyesen, és miért lövell felé szikrázó tekintetet. Valami rosszat mondott?
– Nocsak, miféle vendége van Gunznak, mesélj! – morogta Riverfang, de már a mondat felénél az ajtó felé indult.
– Én… – akarta kezdeni valamilyen mentegetőzéssel, ám abban a pillanatban a kanca is leugrott mellőle az ágyról, és a folyosóra viharzott.
Shard zavartan követte őket egészen a hadnagy szobájáig, ahova legnagyobb döbbenetére a csődör bármiféle engedélykérés vagy kopogás nélkül egyszerűen benyitott. Már lépett is befelé, de utána mégis inkább kifarolt, amint egy nagytermetű, északi, tömött bundát hordó póni gyakorlatilag kitolta maga előtt.
Wooly Ear volt az, akit Gunz a barátjaként mutatott be még a Vödörben pár napja, és Shard agyában lassan a helyükre kerültek a mozaik apró darabkái.
A hosszúszőrű csődör egyszerűen elsétált a barakk kijárata felé, tudomást sem véve a folyosón csoportosuló kis társaságról.
– Hát ezt kinyírom, bazdmeg! – vicsorogta Riverfang a pofátlanság láttán, és csak az tartotta vissza, hogy a húga elállta az útját, és egyszerűen nem fért volna el, legfeljebb ha félrelöki.
– Hé, mi a túró folyik itt? – Az ajtóban feltűnt a hadnagy is, álmos szemekkel és zilált sörénnyel próbálta kitalálni, mire föl ez a nagy zajongás a szobája előtt kora reggel.
Riverfang szinte rátámadt, az orruk majdnem összeért, úgy üvöltött Gunz arcába.
– Normális vagy? Összefeküdtél ezzel a nyomorult birkával? – köpte rá a szavakat, miközben a gyűrött ágyra mutatott odabent.
Shard nem lepődött meg, amint erre a kihívásra a Gunz duplán méregbe gurult, teljesen felszívta magát, és a homlokával nyomta hátrébb a csődört.
– Neked meg mi a fasz közöd van hozzá? – ordította. – Azt csinálok, amit akarok, és nem tartozom számadással róla se neked, se másnak!
– Nem veszed észre, hogy csak kihasznál, te szerencsétlen? – sziszegte Riverfang. – Nagy ívben szarik rád, csak azért hoz ajándékokat, hogy megdugjon!
– Ne legyél már ennyire vak! – röhögött a hadnagy. – Még ő használ ki engem? Beszerzi nekem, amire szükségem van, és még fizetnem se kell érte!
Riverfang ezt hallva hátratántorodott, és hitetlen arckifejezéssel szólni próbált, de nem jött ki hang a torkán.
– Hülye kurva! – kiáltotta végül Gunz szemei közé, majd súlyos léptekkel távozott a barakkból.
A hadnagy bólintva nyugtázta a beszélgetés végét, majd kíváncsian végigmérte a folyosón tartózkodó társait.
– Bátyáddal mi van, Bloom? – fordult végül a kancához. – Menstruál, vagy mi a szar?
Riverbloom közönyös szemekkel közelebb lépett hozzá, végigmérte, és megszólalt.
– Tudod, Gunz, néha hihetetlen, mekkora seggfej bírsz lenni.
Azzal a testvére után sietett, és döngve bevágta maga mögött a barakk ajtaját.
Miért? Miért kellett mindent ennyire túlbonyolítani? Nem volt anélkül is éppen elég nehéz mindannyiuk élete? Feltétlenül szükséges még hisztériázni és ordibálni is egymással? Mikor szólt ő bele abba, mit csinálnak Riverék a saját szabadidejükben? Leginkább soha. Éppen elég nekik, hogy ennyire össze vannak zárva a nap legnagyobb részében, egymás szájában élnek, együtt zuhanyoznak, egyetlen milliméter vastag műanyag lemez választja el egymástól őket, miközben a klotyón végzik a dolgukat, szagolhatják a másik testnedveit edzés közben, egymás lábán taposnak az öltözőben. Együtt esznek, gyakorlatoznak, szerelnek, pakolnak, és együtt is szórakoznak. Pontosan tudja minden beosztottjáról, hány pohárral kell felhajtania, hogy kiüsse magát, és az alkohol hatására kötekedőek vagy túlzottan barátságosak lesznek-e. Ismeri a múltjuk jórészét, a teljes jelenjüket, és viszonylagos biztonsággal előre képes vetíteni a jövőjüket is. Mindez szükséges is ahhoz, amiért itt vannak: hogy együtt harcoljanak.
Amíg egyedül bujkált El Pinto sikátoraiban és csatornáiban, addig azt képzelte, a harcát mindenkinek magának kell megvívnia. Mekkorát tévedett! Soha annyira össze nem olvadt még pónival, mint a csatatéren. Nem csak a másodpilótájával, hanem az egész szakasszal, a rádión keresztül, és a gépe műszereinek közvetítésével. Mintha egy óriási amőbává változna, és átvenné az irányítást a saját teste mellett a többieké fölött is. Nem tudná ezt megtenni, ha nem ismerné őket tökéletesen, ha nem számíthatna a reakcióikra, ha nem bízna bennük annyira, mint abban, ha megmozdítja a saját lábát, az fel fog emelkedni.
És akkor jut nekik általában legfeljebb két-három óra egy nap, amikor azt csinálnak, amit csak szeretnének – kivéve abban az esetben, ha ők vagy a felszerelésük kellően sérültek. Bloom elbizniszelget a hülye vitaminjaival, vagy kiolvas egy könyvet ötvenedjére az amúgy elég szűkösen felszerelt könyvtárban. Fang az erdőben járkál, és olyan fadarabokat keres, amikből talán kifaraghat valamit, aztán leül a tábor szélén egy elhagyatott helyre, és csak úgy ontja a forgácsot maga körül a bicskájával, és a fütyörészést is legfeljebb akkor hagyja abba, amikor éppen kilóg a nyelve a koncentrálástól. Neki aztán nem kell több egy gallynál és egy késnél ahhoz, hogy elfoglalja magát, nem is nagyon állt soha más a rendelkezésére, amíg az átkelőt üzemeltette fiatalabb korában.
Breeze és Icedrop lekötik magukat a saját furcsa mágiájukkal, amit elektromosságnak hívnak, és az ő intellektusa mindig rettentően kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megértse, konkrétan mit is csinálnak. Bújják azokat a szörnyűséges, ezer oldalas dokumentációkat, amiknek a legérthetőbb szavai az „a” és az "és”, a legérthetetlenebbek pedig azok a jelek, amikről még csak azt sem tudja, eszik-e vagy isszák, amit ábrázolnak. Egyszer Icedrop udvariasan hozzáfogott elmagyarázni neki valami egyszerűbb írást az egyik oldalon, olyasmi felkiáltással, hogy „figyelj, nincs ebben semmi ördöngösség, tiszta logika az egész, akárki megérti, akinek egy meg egy az kettő". Valahol a harmadik mondatnál elvesztette a fonalat, és amikor belekérdezett, Icedrop egy olyan feleletet húzott elő, ami tartalmazott még két ismeretlen fogalmat. Kezdte magát erősen fogyatékosnak érezni, pont mint a suliban, azzal a különbséggel, hogy ha a technikusnak válaszol is valami sületlen baromságot, akkor sem fog hahotázva röhögni senki, nem úgy, mint annak idején az a néhány másik inkompetens porfogó az osztályában. Ezért aztán gyorsan el is unta magát, és öt perc múlva sűrű bocsánatkérések közepette elmenekült.
Aztán ott volt még Hayloft, meg a másodpilótája, akinek még a nevét sem jegyezte meg, mert összesen ha egy bevetésen harcolhattak együtt, amin ki is lőtték őket. Hayloft jó arc volt, és a régi társa is, ugyanúgy, mint Terrapin. Most minek kellett az eszébe jutniuk? Ja igen, ugye a szabadidő.
Az egyetlen, aki nagyjából semmit sem tudott kezdeni a szabadidejével, az Shield. Ő éppen annyira nem ismerte a „kötetlen egyéni foglalkozás” fogalmát, mint Riverék el sem tudták képzelni, mi lehet az a személyes szféra. Mindig valaki nyakán lógott, bár szerencsére nem mindig ugyanazén, ezért aztán mindannyian élvezhettek pár kellemesen Shieldmentes órácskát. Nem mintha nagyon zavaró lett volna, mert legtöbbször csak csendben figyelt a háttérben, néha úgy téve, mintha olvasna, vagy egy röhejesen méretes bögre tea mögé rejtőzve. Egyre inkább az vált a meggyőződésévé, Shield egyenesen retteg kétszemközt maradni saját magával. Pedig néha direkt halálunalmas dolgokat csinált ezzel téve próbára, vajon végre elindul-e valaki mást boldogítani.
Még azt a módszert is bevetette, amivel gyakorlatilag eddig bárkit képes volt kiüldözni a világból (vagy legalábbis a szobájából), amikor csak antiszociális kedvében járt: hanyatt vágta magát az ágyán, és a plafont kezdte fixírozni.
– Min gondolkodsz? – szokta kérdezni ilyenkor Bloom, amikor már egy jó tíz perce csak feküdt, mint egy hulla.
– Semmin.
– Nem gondolsz semmire? Az hogy lehet? Tök üres a fejed?
– Tele van levegővel, különben a nyomás összeroppantaná – hagyta rá, ám ezen kívül egy szót sem volt hajlandó szólni, nehogy még a végén beszélgetés legyen a dologból.
Tuti recept volt, fél óránál tovább senki sem bírta. Drágább volt annál a szabadidő.
Kivéve Shieldet. Eleinte ugyan rajtakapta néhányszor az ajtó vagy a terminál sötét képernyője felé vetett lapos pillantásokon. „Gyerünk, menj már, kapcsold be. Rágd át a házirendet százhuszadjára, az is érdekesebb, mint én vagyok. Olvass dokumentációkat, utasításokat, parancsokat vagy történelmet. Nézegess térképeket. Keress egy nyitott csatornát és beszélgess valakivel. Annyi értelmes dologgal elfoglalhatod magad!" – bíztatta magában.
Shield meg sem rezzent, sőt, egyre rutinosabbá vált a dologban. A végére már pont olyan jól tudott mozdulatlanul feküdni, mint ő. Egyszer versenyt is rendeztek (persze Shield beavatása nélkül), de hamarabb nyitott be valaki egy új tennivalóval, mint megszólaltak volna, szóval az eredmény döntetlen lett.
Azért akadt különbség kettőjük között. Míg ő tényleg képes volt nem gondolni semmire, tökéletesen kizárta a külvilágot, és egyedül saját légzésére és szívverésére figyelt, Shield sokkal inkább a belső életével, a fantáziájával foglalatoskodott – látszott az arcán, amint néha minden külső ok nélkül elszomorodott, dühös lett, vagy felvidult. Néha elfogta a kíváncsiság, mire is gondolhat ilyenkor, máskor meg picit irigyelte is, de leginkább csak örült annak a ténynek, hogy nyugta lehet.
Mégis, Shield bármit is tett, azt soha se mondta neki, menjen és csináljon valamit. Ha úgy tartotta kedve, akár maradhatott is. Ugyanígy nem mondta soha egyik társának se, valamit ne csináljanak. Nem is kellett, egyikük se volt már kiscsikó, vigyáztak magukra, a többi pedig nem számított. Ha valamelyikük a testi épségét veszélyeztető verekedésbe kerülne, vagy egy feladat elvégzéséhez túlzottan közeli időpontban túlzottan sokat piálna, akkor persze kötelessége lenne közbelépni, bár erre még sohasem volt szükség. Akkor pedig mit számít az, ő miként jut extra felszereléshez? Hiszen együttes érdekük a legjobb fegyverzet beszerzése, mert ezen múlhat, visszajönnek-e a következő bevetésről. Egyáltalán nem számított túl nagy árnak, ha ezért le kellett feküdnie Woolyval. Neki megérte, annyi biztos, és a csődörnek is, hiszen nem először fordult már elő, hogy üzletet kötöttek. Nem értette különösebben, miért jó ez neki, hiszen ennél az árnál jóval olcsóbban is kaphatott kancát magának – bár azt nem tudta pontosan, vajon a cuccok beszerzése mekkora erőbefektetéssel járt, talán Woolynak csak egy szavába került, és valamit valahol véletlenül egy másik platóra pakoltak fel, mint kellett volna. Amekkora a szervezettség a seregben, simán előfordulhatott. Na persze nem ezekkel a ládákkal, amiket most kért.
– Valami baj van? – kérdezte az előtte álló fiatal, barna csődör kíváncsi tekintettel, és csak ekkor ébredt rá, már vagy egy perce a barakk kijáratával szemez veszettül. Micsoda hülyeség, bohócot csinál teljesen magából. Persze ők tehetnek róla, mert faképnél hagyták, így a felgyülemlett feszültséget nem adhatja vissza nekik. Most mit csináljon, üvöltsön ezzel a taknyossal, fejelje meg a falat, vagy lőjön szét valamit?
Bármit, csak fejezze már be önmaga marcangolását. Úgysincs kinek magyarázkodnia.
Vett egy nagy levegőt, és hosszan kifújta, ettől aztán némileg sikerült megkönnyebbülnie. Mindössze annyira, hogy képesnek érezte magát a normális hangnemű társalgásra. A csődör felé fordult hát.
– Közöd? – Jó, majdnem normális hangvételűre legalábbis.
A barna póni valamit felelni akart, de a mögötte álló kanca egyszerűen arrébb húzta. Biztos ismerték már őt, nyilván, hiszen ő is ismerte őket, a Sólyom szakaszba tartoztak mindketten, bár a nevük akkor se jutott volna az eszébe, ha agyonütik. A kancának valami jól égő beceneve volt, Tűzifa vagy Forgács vagy Gyújtós – nem, talán az mégsem.
Hátat fordítottak neki, és a szobájuk felé indultak, és Shield is, aki eddig mellette állt, bűnbánó arckifejezéssel lehorgasztotta a fejét, és az ajkát harapdálva az ajtaja felé somfordált.
– Várj csak, Shield, beszélni akarok veled – szólt utána. Már megint az a beszari arckifejezés érkezett válaszul, amitől kínjában a szemét forgatta. – Gyere már, csak adni akarok valamit!
Az egyszarvú éppen csak a farkát nem kapta a lábai közé, amint vontatottan besomfordált a szobájába, és ekkor esett le neki, az utóbbi mondata nem volt teljesen egyértelmű. De miért fél vajon ennyire tőle, valami rossz fát tett a tűzre, vagy micsoda?
Becsukta maga mögött az ajtót, és szembenézett a másodpilótájával.
– Gunz, én… – kezdte Shield, tekintete önkéntelenül is menekülési utakat keresve cikázott. – Nem tudtam, hogy ez lesz belőle…
– Miből lesz micsoda? – kérdezte értetlenül, majd inkább hirtelen feltartotta a lábát, ezzel belefagyasztva a további magyarázkodást a kancába. – Állj, tudod mit, nem érdekel. Mára nekem ennyi éppen elég volt, most már váltsunk valami nyugodtabb témára.
Úgy tűnt, Shield sem erőlteti a vallomása befejezését, ezért inkább hátat fordított neki, és két lépéssel átszelte a kis szobáját, hogy hozzáférjen ahhoz a böhömnagy szürkészöld ládához, ami jelenleg éppen a padlója felét elfoglalta. Még tegnap este hozta be Wooly egyik egyszarvú haverja, aki bár elég ügyesen levitálta a jókora tárgyat, könnyedén, mintha csak egy fűszál lenne, azért jócskán megizzadt, mire a keskeny folyosóról a még keskenyebb ajtónyíláson át beforgatta a szobába. És ez csak a legkisebb láda volt abból a hatból, amit a hangárban lepakoltak. Tulajdonképpen maradhatott volna ott mindegyik, de kellett neki is valami kis szórakozás.
Felcsattintotta a láda zárjait, és szélesre tárta a fedelét. Odabent vastag szivacspárnába mélyen benyomódva egy gyönyörűen megmunkált, nagyjából egy póni hosszúságú hengeres, csillogó tárgy hevert, meg néhány kisebb alkatrész – és egy apró dobozka fából faragva, ami tökéletesen elütött a körülötte pihenő fémektől. Kiemelte a puha habszivacsból, és Shield felé nyújtotta.
– Parancsolj, ez a tied – tette hozzá vigyorogva, és szinte gyerekes örömmel figyelte, mit szól vajon hozzá az egyszarvú.
Shield értetlen ábrázattal vette el tőle a dobozt, nem a mágiájával, hanem egészen udvariasan a patájával nyúlt érte.
– De jó, köszönöm szépen! – mondta a kanca megilletődötten és kicsit zavartan. – Mi ez?
– Bontsd csak ki – felelte már majdnem türelmetlenül.
Az egyszarvú körbeforgatta a szerzeményét, azt próbálgatva, vajon merrefelé nyílhat, végül a tetejét egyszerűen eltolta oldalra, és elkerekedett szemekkel meredt a doboz tartalmára.
– E… ez… Nem hiszem el!
Felkészült rá, hogy Shield el lesz ájulva az ajándékától, ám erre a reakcióra egyáltalán nem számított. Az egyszarvú ajka remegni kezdett a hangjával együtt, míg az arcán hatalmas könnycseppek gördültek végig. Először meg is ijedt: talán mégis melléfogott volna, és valami módon sikerült akaratán kívül megbántania Shieldet? De nem, az a valószínűbb, hogy a kanca pusztán csak ennyire meghatódott. Ettől aztán most ő is elég kényelmetlenül kezdte érezni magát.
– Ha bőgni fogsz, kihajítalak az ablakon – mondta szelíden, tekintetét a padlóra szögezve.
Az egyszarvú a szabad patájával gyorsan szétmázolta a nedvességet az arcán, és egy jókorát szipogott mellé.
– De… de hát hol jutottál ehhez hozzá? – motyogta, majd az orrához tartotta a katonás rendben papírtasakokat tartalmazó kis dobozt, és hosszan beleszimatolt mind a négy sarkába. – Mmm, zöld tea, vörös tea, fekete tea és gyümölcstea! Esküszöm, ilyen minőségű gyűjteménnyel nem is találkoztam… mióta is? Igen, a háború kezdete óta!
Gunzra is ráragadt a társa jókedve, és újra száz foggal vigyorgott.
– Nem tudom én se, Wooly honnan szedte. Állandóan azzal dicsekszik, mindent képes megszerezni, és ez az állítás közel sem alaptalan – felelte a sörényét dörgölve. – Remélem, valami hülye erkölcsi okokra hivatkozva nem mondod azt, hogy nem fogadhatod el.
Tisztán látszott, az egyszarvúnak meg sem fordult ilyesmi a fejében, visszacsattintotta a doboz fedelét, és azzal a lendülettel Gunz nyakába ugrott. Meglepő erővel szorította meg, még a lélegzete is elakadt egy pillanatra.
– Köszönöm, köszönöm! Te vagy a legjobb barát!
Megpróbálta magáról lehámozni a csimpaszkodó kancát, és pár másodperc múlva sikerrel is járt, mert közben valószínűleg Shield is kezdte túlzásnak érezni a viselkedését. Még mindig hitetlenül zökkent le Gunz ágyára, és a fejét csóválva forgatta az ajándékát.
– Komolyan, meg sem érdemlem. Nem is csináltam semmit, jó, tudom, te azt gondolod, igen, de valójában nem… És mégis az eszedbe jutottam, én meg még nem is adtam neked semmit… Jut eszembe, megkóstolod? Összedobok gyorsan egy teát!
Gunz halkan kuncogva hallgatta a kicsit összefüggéstelen szóáradatot, majd amikor Shield óriási, kíváncsi szemeiből kiolvasta, tényleg komolyan kérdezi, gyorsan megrázta a fejét.
– Nem, köszönöm, nem élek vele. Csak felönteném valami piával, ami, gondolom, felérne egy felségsértéssel, szóval azt hiszem, meghagyom neked.
– De tényleg, önthetsz bele bármit, ami jól esik – vágta rá az egyszarvú, végül amikor látta, Gunz továbbra sem enged, inkább témát váltott. – Jó, nem erőltetem. Azért annak örülök, hogy magadnak is ve… rendeltél valamit Woolytól, különben most aztán szörnyen kellemetlenül érezném magam, tekintve, mivel is fizettél érte. Legalább jó volt?
Ezt a váratlan kérdést nem nagyon értette.
– Micsoda?
– Hát, tudod, Wooly… – felelte Shield némileg elvörösödő fülekkel.
Pár másodperc így is kellett, mire leesett neki, mire is gondol a társa, ám utána rögtön illetlen hahotában tört ki.
– Wooly? Elhiheted, egy másodpercig sem érdekelt, jobban el voltam foglalva a szállítmányával. Tulajdonképpen lehet, ezért is hozattam be egy darabkáját, legalább ne unatkozzak addig se, amíg ő jól érzi magát. Talán neked ez furcsán hangozhat, de kettőnk kapcsolata kizárólag üzleti természetű, neki van valamije, ami nekem kell, és nekem van valamim, amire ő vágyik. Ha szigorúan szó szerint vesszük, Riv nem járt túl messze az igazságtól, amikor kurvának nevezett, hiszen ebben a cserekereskedelemben a testem dobom áruba. – Vetett egy gyors pillantást Shieldre, ám az egyszarvú még nem nézett rá úgy, mint egy őrültre. Nem is értette, minek mond el neki ilyesmiket. – Ha már nekem nem ér semmit, legalább ennyi hasznom legyen belőle, nem igaz?
– Neked lehet, hogy nem jelent semmit – ráncolta a homlokát Shield –, viszont Wooly úgy tűnik, elég sokat képes megadni érte. Biztos a részéről is csak üzletről van szó?
– Mire akarsz ezzel kilyukadni? Fogalmam sincs, ő mit érezhet, bár bevallom, nem is érdekel. Túl sokat a helyedben nem képzelnék róla, gyakrabban cserélgeti a barátnőit, mint a szőre hullik. Minden városban ismer jó pár kancát, akihez felugorhat néhány órára, persze nem is csoda, biztos jó kapcsolatok kellenek ahhoz, hogy mindent be tudjon szerezni. Éppenséggel akad egy tippem arra, miért foglalok el ilyen speciális helyet nála, de nem biztos, hogy hallani szeretnéd.
Az egyszarvú olyan kíváncsian meredt rá, mintha éppen valami rém izgalmas mesét akarna előadni, ezért egy nagy sóhajtás után folytatta.
– Szóval, az egész El Pintoban kezdődött, amikor még fiatalok voltunk… Úgy értem,fiatalabbak. Wooly a rivális utcai bandát vezette. Akkor sem számított kimondottan észkombájnnak, és háj is több akadt rajta, mint izom, mégis mivel jó nagyra és szélesre nőtt, a kicsik féltek tőle, az öregebbek pedig a hosszú szőre és a tájszólása miatt tartották különlegesnek. Elég az hozzá, rengetegszer törtem borsot az orra alá, és így utólag nem vagyok rá túl büszke, de azt hiszem, néhányszor jól el is páholtam. Nem tudom, említettem-e már, később úgy adódott, elég sürgősen kellett távoznom a városból, aztán a seregben akadtunk újra össze. Szerintem a legjobban azt élvezi az együttléteinkben, hogy ha máskor nem is, legalább ilyenkor ő lehet felül.
Hát, éppen ezért sem akaródzott ezt elmesélnie, mert most Shield hátracsapott füllel és olyan pillantással nézett rá, mintha valami furcsa, szánalomra méltó bogár lenne.
– Mi az? – kérdezte egy picit élesebben, mint szerette volna.
– És… Ez nem túl megalázó?
– Megalázó? – Nevethetnékje támadt. – Szerinted érdekel? Ez az egész nem számít semmit, csak egy értelmetlen, ostoba játék. Számomra egyetlen valóság létezik, odakint a harcmezőn, mikor golyók fütyülnek a fülem mellett. Minden más csupán rossz álom.
Örült volna, ha az egyszarvú megérti őt, ám tudta jól, ez lehetetlen. Ismerte már a legtöbb póni gondolkodását, hogy mennyire komolyan képesek venni saját magukat és a szánalmas kis életüket. Egészen biztosan Shield is úgy gondolja, őrültségeket beszél, mikor azt állítja, a harc nem eszköz, hanem maga a cél. De nem számított ő sem.
Akkor mégis, ha így van, miért kíváncsi a véleményére? Csak azért, mert ugyanabban a gépben ülve ismerniük kell egymás minden gondolatát? Vagy más miatt?
Érezte, ismét megszállja az a borongós hangulat, ami a reggeli balhé után kerülgette. Nem hagyhatja, hogy ilyen hülyeségek elrontsák az egész napját.
– És, mi az amúgy a te ládádban? – kérdezte rövid hallgatás után Shield, mintha megérezte volna, ideje vidámabb témára váltani.
– Hohó, nem találod ki, fogadjunk.
Az egyszarvú a kihívásra leugrott az ágyról, és közelebbről is szemügyre vette a ládát. Nem kerülhette el a figyelmét a túlsó oldalára fekete festékkel stencilezett, kissé elmosódott felirat sem.
– „San Palomino Műszaki Múzeum”? Te jószagú szalma, ezt egy múzeumból emeltétek el?
– Hát, mi tagadás, sehol máshol nem lehetett hozzájutni – röhögött Gunz. – De nyugi, soha sem állították ki, csak egy raktárban porosodott. Annyira bontatlan csomagolásban kaptam, hogy amikor legelőször felnyitottam, a fülem hallatára szökött ki belőle a túlnyomásos védőgáz. Gyere, ezt szagold meg!
Ismét kinyitotta a láda tetejét, közelebb intette a kancát, és most legalább akkora élvezettel szimatolt bele a habszivacsba ágyazott alkatrészek közé, mint pár perce Shield a teás dobozába.
– Áhh, érzed te is? Még egy pici maradt benne. Mintha tegnap gördült volna le a gyártósorról, még a zsírozása is tökéletesen érintetlen.
– Jó, szabad a gazda, elárulod, mi ez?
– Egy markolat – bökte ki Gunz titokzatos félmosollyal, az egyszarvú értetlen pillantását látva még a szemöldökét is felvonta.
– Markolat? Mihez… – kezdte Shield, majd szinte szemmel láthatóan beragyogta az arcát a felismerés fénye. – Várj… Komolyan szereztél a Sárkányölőhöz egy kardot?
– Nem is akármilyet, barátom! – felelte büszke vigyorral. – Saját energiaforrása van, és aktív pengéje! Arra tervezték, hogy öreg sárkányok kemény pikkelyeit is úgy vigye, mint a vajat. Igazán kíváncsi leszek, mit művelhet egy csatagép páncélzatával. Megöl a türelmetlenség, amiért nem próbálhatom ki most nyomban! Még szerencse, hogy Wooly mást is hozott. Eredetileg csak annyit mondtam neki, szükségem lenne valami brutális közelharci fegyverre, erre tudod, mivel állított be? Két nagy kaliberű, kötegelt töltetű Ex-20-as ágyúval!
Nem látta Shield arcán az ámulatot, amire igazán vágyott volna, ezért úgy tett, mint aki egy puskát emel a vállához, ezzel szemléltetve a mondandóját.
– Mint egy sörétes puska, BAMM! – kiáltotta, hátravetődve a levegőbe ugrott, és elterült az ágyán, éppen csak nem vágta be a fejét a falba. – Amire rálősz, annak reszeltek! És biztos akkorát rúg hátra, mint egy bika!
Az egyszarvú végre vele együtt felszabadultan nevetett az előadáson, majd a fejét csóválva megjegyezte:
– Gunz, neked hiányzik egy kereked.
– Arra mérget vehetsz, bé… – akarta felelni, de abban a pillanatban kivágódott az ajtó, és Icedrop esett be rajta, félbeszakítva a mondatot a kiabálásával.
– Gunz, nem hiszed el, kik vannak itt! Az egész harmadik század! Elhozták a Borzodat is!
***
Valójában ha éppen nem merülnek bele ennyire a társalgásba, talán már néhány perccel hamarabb, teljesen maguktól is észrevették volna, valami közeledett a tábor felé. Pontosabban több, nagyon nehéz valami, amiknek a léptei alatt szabályosan remegett a föld. Icedrop nem sokáig integetett nekik az ajtóból, amilyen gyorsan érkezett, úgy el is tűnt. A kettőjük közé telepedett csendben Gunz tisztán hallotta a hatalmas gépek lépteinek közeledtét.
– Nyomás! – kiáltotta, meg sem várta Shield reakcióját, már ki is ugrott a szobából.
Kisvártatva már a barakk előtti tisztáson vágtatott keresztül, a tábor bejáratához felállított ellenőrzőpont felé. Minden egyes lépésével erősödött a föld hullámzása a lábai alatt, és a morajlás a fülében. Több kíváncsiskodó csatlakozott hozzá a hatodik századból is, együtt bukkantak ki a parancsnokságnak kinevezett épület mögül, hogy megpillantsák végre a közeledő csapatot.
Impozáns látványt nyújtottak, annyi biztos: a fák közötti úton legalább kéttucatnyi szörnyeteg közeledett, elöl haladtak a legkisebbek, közülük is azok, amelyikeknek a pilótája kellően türelmetlen volt ahhoz, hogy előre siessen, már majdnem be is értek a táborba. Kicsit hátrébb ügettek a közepes gépek, és Gunz a legnagyobb örömére valóban felfedezhette közöttük régi gépének, a Borznak a sziluettjét is. Tévedés kizárva, még a kék-fekete festését is helyreállították, ezüst csíkkal-mindennel együtt, most éppen úgy nézett ki, mintha sosem zuhant volna be vele a szakadékba. Leghátul sorakoztak a legnagyobbra nőtt, hegynyi monstrumok, mint amiknek a kategóriájába a Medve is tartozott, összesen három darab. Ez még mindig több, mint amennyivel a hatodik század büszkélkedhetett, ugyanis a táborban ilyen nagy csatagép nem állomásozott eddig egy sem.
Gyorsan körbepillantott, hátha felfedezi valahol Icedropot a kisebb csődületben, ami már a bejáratnál tolongott, hogy csatlakozzon a csődörhöz. Az ellenőrzőpont tetején sikerült is megpillantania, elmaradhatatlan társával, Breeze-zel együtt a század érkezését egy távcső segítségével követhették, amit szinte másodpercenként kunyeráltak el egymástól. Odapattant ő is a kukákhoz, amik tetejéről fel lehetett mászni az alacsony épületre, és a következő percben már Shielddel együtt a magasból figyelték az odalenti felvonulást. Nem túl messze tőlük a tábor bejárata mellett észrevette a River testvéreket is, Bloom még intett is neki, ám a bátyja tüntetőleg nem vett róluk tudomást.
Amint a fémszörnyek közelebb értek, és a részleteiket is jobban ki lehetett venni az elöl haladók által felvert por ködén át, egyre kevésbé tetszett Gunznak a látvány. Jó, természetesen ilyen hosszú út megtétele után nem várta, hogy majd csillogó páncélokkal fog találkozni, hiszen legjobb tudomása szerint a harmadik század valahol San Palomino környékén állomásozott, egészen lent, a déli határnál, ahonnan ide fel északra az út majdnem két nap erőltetett menet. Természetes tehát, hogy mindannyian porosak-koszosak lesznek. A csapat viszont olyan rossz állapotban volt, amire a nehéz út nem lehetett magyarázat: alig akadt a gépek között egy-kettő, amelyiken ne lett volna egy karcolás se, a legtöbbjüket viszont horpadások és égésnyomok tarkították, és néhánynak még egy-egy végtagja is hiányzott. Ami még inkább érthetetlenné tette a kinézetüket, az az összes gépen vadonatújan csillogó kommunikációs és radarantenna volt.
Aggódva kereste a Borzot a tekintetével, és megnyugodott, amikor végigpillantott rajta. Ha az egész század úgy is nézett ki, mint amit egyetlen röpke óra leforgása alatt hozott menetkész állapotba a technikusgárda, az ő gépén meglátszottak a hangárban töltött hetek, ahol sem alkatrészből, sem szakértelemből nem lehetett hiány. Azon nem lepődött meg, hogy a Borz két mancsán elhelyezett gépágyú mellett még álltak üresen felfogatási pontok plusz fegyverzet számára – ennél jobban nem volt felszerelve soha, amióta ő vezette. Már előre dörzsölte a patáit, amint eltervezte, mint dugják később össze a fejüket Icedroppal azon agyalva, miként szerelhetik őket feljebb, és tehetik a helyükre az Ex-20-asokat. A Borz éppen elég szépet tudott harapni eddig is, viszont az új fegyverzettel, na meg a másodosztályúvá előlépett Shielddel a fedélzeten egyenesen megállíthatatlan lesz. Legalábbis akkor, ha nem borulnak fel a visszarúgástól az első adandó alkalommal, mint azt nemrég a szobájában olyan érzékletesen bemutatta. Azt hitte, csak viccel, de a gépe kisebbnek tűnt, mint emlékezett rá, azok az ágyúk pedig baljós méretű ládákban érkeztek. Ha a Borz nem bírja el őket, tuti felköti magát – egyszerűen képtelen kivárni, mire a Sárkányölő elkészül.
A harmadik század felderítő gépei lassítottak, ám még így is jókora menetszelet kavarva robogtak be a tábor területére. Az udvaron gyülekező pónik tisztelettudóan utat nyitottak előttük, és hatalmas ujjongással üdvözölték bajtársaik érkezését. A madárszerű gépek a jókora üres betonfelület túlsó oldalán parkoltak le, teret hagyva a nagyobb társaiknak is, akik még csak ezután fognak érkezni. A legtürelmetlenebbek már éppen a pilótafülkék tetejét nyitották fel, mikor a harmadik század gerincét adó közepes gépek is a táborhoz értek.
Gunzt hirtelen izgatottság fogta el, mikor egy veszettül ismerős O55S Vidra lépdelt el mellette, a mancsára szerelt sínágyút köszöntésre emelve elhaladtában. A rengeteg ráégett koromtól nem bírta leolvasni, vajon tényleg azzal sikerült-e találkoznia, akire tippelt, de a biztonság kedvéért válaszul vigyázzba vágta magát, és tisztelgett a pilóta előtt.
– Gyere, bemutatlak valakinek – kiáltotta oda aztán Shieldnek a dübörgésen át, amikor a Vidra is beért az udvarra, majd leugrott a tetőről, és utat tört magának a tömegen át.
Néhány buzgómócsing tiszt „sorakozó!" kiáltásokkal próbálta megzabolázni a fel-alá nyargalászó pónikat, de azok rájuk se hederítettek. Gunz úgy hallotta, a hatodik század már harcolt néhány bevetésen a harmadikkal, ezért a most érkező öreg rókák sokak számára egy-egy régi barát viszontlátását is jelentették. A gépeikből kikászálódó pilótákat ölelések, örömkiáltások és hangos nevetés fogadta. Egyedül az hűtötte le kicsit a kedélyeket, amikor a parancsnoki épületből előtűnt Gingermint őrnagy is, és szótlanul, de annál szúrósabb tekintettel nézett körbe a beosztottjain.
Míg a legnagyobb fémkolosszusok is berobogtak az udvarra, a hatodik század többé-kevésbé alakzatba rendeződött. Igaz, ha kiképzőik közül bárki is látná azokat az össze-vissza kanyargó és dülöngélő sorokat, amiket sikerült produkálniuk, biztos megfuttatta volna az egész bandát az erdőben, ám jelenleg az ilyen formalitásokra senki sem adott az általános jókedvben.
Lassan csillapodott a reaktorok süvítése is, és végre minden pilóta kikászálódott a gépéből. Gunz a Vidra felé vette az irányt a vezetőjét köszönteni, egy mustársárga szőrű, sötét, őszes szálakat is tartalmazó sörényű csődört, akinek akkora forradás éktelenkedett az állán, mintha egy baltát vágtak volna bele valamikor. Már messziről kiszúrta a két sávot a páncélján, és a csődör rendfokozatáról árulkodott az is, hogy Gingermint egyenesen feléjük közeledett, de mindez nem tarthatta vissza attól, hogy kedvesen vállba ne verje régi ismerősét.
– Coast, haver, te még élsz? – kérdezte vidáman, figyelmen kívül hagyva a csődör karót nyelt testtartását. – El sem hiszem, hogy itt találkozunk. Előléptettek századosnak, és te vezeted ezt a csürhét? Mi történt az öreg Python Prankerrel, vagy mi is volt a neve a vén bolondnak?
– Majd mesélek, hadnagy – felelte a pilóta meglehetősen fáradt hangon, tekintetét le sem véve a feléjük tartó őrnagyról. – Előtte gyorsan lerendezzük a formalitásokat. Nagyon remélem, van a környéken egy hely, ahol lehet hideg sört inni, mert az elmúlt két napban tizenhat órákat zötykölődtünk, és kitikkadtam, mint a sivatag.
– Azt bízd rám, hiszen ismersz! Csak annyit árulj el, hova siettek ennyire? Miért néz ki úgy az egész század, mintha máris elvertek volna titeket?
Gunz hiába várt feleletre, a csődör nem volt valami bőbeszédű kedvében, gyengéden bár, de határozottan odébb tolta az útjából, és Gingermint elé indult. A kancától néhány lépésnyire mintaszerű tisztelgést mutatott be, és olyan hangosan elbődült, hogy a környéken őgyelgő vidám pónik rögtön elhallgattak, és feléjük fordultak.
– Gingermint őrnagy, Coastpaint százados jelenti, a harmadik század megérkezett!
– Jól van, százados, pihenj. – Gingermint egy bólintással nyugtázta a jelentést. – Tudom, meglehetősen hosszú út áll maguk mögött, ezért a további eligazítást holnap reggelre hagyom. A pónijai elszállásolásáról Trickle őrmester feladata gondoskodni, bár azt sajnos előre közölnöm kell, elég szűkösen leszünk.
Ezzel az őrnagy távozott is, a sötétbarna földpóni pedig, aki eddig mögötte caplatott, szélesen gesztikulálva magyarázni kezdte az arra fogékonyaknak, merre is fognak üres szobákat találni a barakkokban.
– Spunk hadnagy, készítse el a szabad helyek beosztását – legyintett Coast látható érdektelenséggel az arcán, majd hangosabban hozzátette: – Aki pihenni szeretne, az induljon Spunk után, aki meginna valamit a helyi büfében, az pedig le ne vegye a szemét Gunz hadnagyról!
Gunz vigyorogva a magasba emelte a lábát, csak hogy a frissen érkezettek is tudják, kiről van szó, és megindult a Vödör felé, egy kisebb ménest vonzva maga után. Menet közben szakított időt arra is, hogy hátrafordulva a százados felé végre bemutassa Shieldet.
– Coast, szeretném, ha megismernéd Moon… izé, hogy is hívnak igazából, szóval Moonshard tizedest, az új másodpilótámat.
– Látom, a memóriád a régi – csóválta a fejét Coast, miközben egy patát nyújtott üdvözlően az egyszarvú felé. – Örvendek, a nevem Coastpaint.
– Ha jól vettem ki Gunz szavaiból, nem túl régóta vezeted a harmadik századot? – kérdezte Shield, miközben patáját a századosénak koccintotta.
– Nem, konkrétan nincs három napja. Az öreg Python százados rosszul bírta a legutóbbi bevetésünket, viszont erről majd akkor mesélek, ha végre leültünk és benedvesítettem a torkom.
Amint közeledtek úti céljukhoz, egy kávébarna csődör vágtatott el mellettük, és nyaktörő sebességgel száguldott be a Vödör ajtaján. Gunz abból a villanásból, amennyit látott belőle, leszűrhette, hogy a csapos, Mocha volt az. Valószínűleg ő is előjött a munkahelyéről, amint az összes vendége kivonult kíváncsian meglesni a csapat érkezését, most pedig nem győzte megelőzni a hatalmas tömeg szomjas pónit, akik jó kis bevétellel kecsegtették. Éppen csak Gunz orra előtt ugrott be az ajtón, mégis mire a hadnagy benyitott, már a pultja mögött törölgette az egyik söröskorsóját. Látszólag még a pulzusa sem emelkedett meg a sietségtől.
Gunz a hátsó terembe vezette a vendégeit, ahova bőven nem fértek be, elég sokan rekedtek még odakint az udvaron is, a hosszú asztalok mellett. A százados elküldte az egyik beosztottját egy kör italért, és utána kényelmesen hátradőlt a karosszékében, mint aki hosszú idő után először ér haza.
– Ejj, ez már nagyon hiányzott. Remélni sem mertem, hogy ilyen helyet találunk errefelé. Azt gondoltuk, teljesen nomád körülmények között éltek itt fent, északon, és tessék.
– Hát, bevallom én is rosszabbra számítottam, de ezek az északiak sem teljesen elveszett népek. Nagyjából a hőmérséklet az egyetlen szokatlan dolog errefelé – ismerte be Gunz, miközben ő is befészkelte magát az egyik puha kanapéra. Shield lehuppant mellé, meg még vagy négy ismeretlen póni is, így annyira nem nyújtózhattak ki, mint a százados, bár jobban belegondolva talán nem is lett volna illő.
– Nagy kár, hogy nem élvezhetjük soká… –merengett el Coast, míg a többiek beszélgetése elhalkult körülöttük, amint a harmadik század kíváncsian fülelni kezdett a parancsnokuk szavaira.
– Miért, tudsz valamit? – kérdezte a hadnagy.
– Várd meg a holnapi eligazítást, azt ajánlom.
– De azt csak elmesélheted, mi történt a gépeitekkel? Megtámadtak titeket út közben? Honnan jöttök egyáltalán?
Erről a témáról, úgy tűnik, szabad volt beszélniük, mert rögtön hangzavar tört ki a kis helységben.
– A pegazusok…!
– Los Pegasus!
– Ilyen vihart még nem láttál! – kiáltotta vagy tíz póni egyszerre, Gunz nem győzte kapkodni a fejét, egészen addig, míg a százados felemelte a patáját, amitől egy pillanat alatt csend lett.
– Elmesélem akkor, miként is történt, bár nem állok túl jól a történetekkel, szóval kérdezzetek bele nyugodtan. De csak akkor fogjátok megérteni, ha az elején kezdem – pislantott körbe Coast kicsit szemrehányó tekintettel a beosztottjain.
A mese annyit azért késett, míg az az egyszarvú, aki az italukért volt felelős, visszatért egy méretes tálcát levitálva lassan maga előtt, amiről mindenki lekapkodta, amit rendelt. A tálca végül megérkezett az asztalukra, Gunz két apró, de erős alkohol és fenyőillatot árasztó pohárkájával, a százados méretes söröskorsójával, és Shield forróvizes bögréjével együtt.
Míg Coast néhány hatalmas korttyal ledöntötte a torkán az itala felét, és nyelvével elégedetten csettintve törölte le a habot a szájáról, Shield szerényen elővett egy apró teafiltert az egyenruhája egyik zsebéből, és a bögréjébe áztatta.
– Nahát akkor – kezdett neki picit bizonytalanul a százados a történetnek. – Annyit ti is tudtok, hogy már vagy egy hónapja nincs légierőnk, és nem dolgoznak a pegazus felderítők sem. Szárnyas barátaink bezárkóztak a városukba, mintha ez az egész háború nem is tartozna rájuk, és az orruk hegyét sem voltak hajlandóak elődugni. Ez nem könnyítette meg a dolgunkat a csatatéren, ám szerencsére annyit időben sikerült kiderítenünk, nem csak Los Pegasus lakói makacsolták meg magukat, hanem a cloudsdale-iek is, ezért nem jelentett behozhatatlan hátrányt a felderítők hiánya. Egyszerűen csak át kellett állnunk a kisebb gépeink és a technikai csapatok ésszerűbb használatára, bár mint azt többen tapasztaltátok, azért ezzel sokkal inkább kitettük magunkat a birodalom gyáva csapdáinak, mintha a légi felderítés a rendelkezésünkre állt volna.
Gunz csak helyeselni tudott, bár nem nagyon akarta félbeszakítani barátja monológját. Körülötte többen is egyetértően hümmögtek és bólogattak, szóval biztosan nem ő egyedül szenvedte meg a pegazusok hiányát.
– Sokkal többet én sem hallottam erről – ismerte be Coast –, mert akkoriban nem tartózkodtam elég magas fokán a ranglétrának ahhoz, hogy rálátásom lehessen ezekre az eseményekre. Annyi biztos, Luna hercegnő először szépen kérte a pegazusok segítségét, utána fenyegetőzni kezdett, végül teljesen elveszítette a türelmét. Los Pegasusból eleinte próbálták megnyugtatni mindenféle határidőket emlegetve, miszerint majd két hét múlva ismét hadrendbe állnak, el kell intézniük a belső ügyeiket, még egy pár nap kell, és így tovább. Ez addig folytatódott, míg el nem terjedt a csapatok soraiban, hogy a pegazusok készülnek valamire.
A százados rövid hatásszünetet tartott, míg lehajtotta maradék sörét, majd hátrafordulva megkereste a tekintetével az iménti egyszarvút, aki láthatóan megnyerte magának az italfelelős címét, és intett neki, hozzon egy újabb kört.
– Mint az számomra is kiderült, ez alatt az idő alatt Luna hercegnő sem ült tétlenül – folytatta azután a mesélést. – Mivel a köztársaság határain egyébként is patthelyzet alakult ki, a frontvonal fenntartásához bőven nem kellett olyan számú csatagép, mint akár még egy fél évvel ezelőtt is. Az első, második és a harmadik századot visszarendelték San Palomino mellé, bár azt hiszem, ennek ti ittátok meg a levét.
Gunz éppen ekkor hajtotta fel a második kupicát is a fenyőpálinkájából, és most indulatosan az asztalra csapta a poharat.
– Nekem mondod? – morogta. – Az nem kifejezés, hogy kevesen maradtunk. Az elmúlt néhány ütközetben akár kétszeres túlerő ellen is tartanunk kellett magunkat, Celestia nem csak több géppel támadott, hanem sokkal nagyobbakkal is, úgy tűnik neki vagy nem volt fontos Cloudsdale megrendszabályozása, vagy jóval több erőforrás áll a rendelkezésére, mint nekünk. Nem egy társam hagyta ott a fogát az elmúlt pár ütközetben.
– Hát, ha más nem is, a Rodeo folyó feltartóztatta a birodalom erőit, és se mi, se ők nem léphették át már egy jó ideje. Azt terveztük, a három század felsorakozik Los Pegasus alatt, és kicsikarja a döntést a pegazusokból.
– Ez az, végre visszajönnek azok a szárnyas dögök! – kiáltotta egy póni a hatodik századból a háttérben, ám Gunz csak keserűen elmosolyodott.
– Nahát, nem eszik olyan forrón a zabkását, kedves barátom – mondta a százados –, de ne rohanjunk ennyire előre. Az ötlet egyébként nem lett volna alapjaiban hibás, hiszen talán még a biztos rossz is jobb a bizonytalanságnál. Ha a pegazusok folyamatosan csak ígérgetnek, és nem lehet tudni, mennyire lehet számítani rájuk, képtelenség előre tervezni. Luna hercegnő ennek ellenére optimistábban úgy gondolta, kellő nyomásgyakorlással a pegazusok rábírhatók legalább a felderítés visszaállítására, hiszen odafent a felhők között függő helyzetben vannak a földpóniktól. Ha néhány hétig gondoskodik róla, semmilyen áru ne lépje át Los Pegasus falait, az éhező pegazusok talán hajlandóbbak lesznek valamiféle kompromisszumra.
– Kár, hogy a mi rovásunkra történt mindez – toldotta bele a hadnagy –, egyébként egyetértek. Elsőre én is azt gondolnám, három századnak elégnek kellett lennie a célra, hiszen odafent sosem halmoztak fel különösebb tartalékot haditechnikából.
– Hát abból nem – erősítette meg Coast. – Nem is nagyon tartottunk tőlük mi sem, tökéletes rutinfeladatnak indult. Az egyetlen kihívást a rengeteg gép üzemben tartása és irányítása jelentette, ami hála az égnek nem az én nyakamba szakadt, hanem az öreg Pythonéba. Ezen kívül személyesen Luna hercegnő is csatlakozott hozzánk az utolsó napon, és ez minden kételyünket eloszlatta. Nem tudom, láttatok-e már alikornist harcolni, vagy egyáltalán csak repülni is? Gyönyörű volt vékony, mégis erőteljes testalkatával, amint éjfekete páncélja szinte elnyelte a nap sugarait, hosszú sörénye a gravitációt megcáfolva, a szelet kinevetve úszott mögötte! Mondhatom, a morálunk a felhőkben járt.
– Haver, de ott lettem volna! – kiáltott az egyik csődör, azután Coast szúrós pillantására hozzátette: – Akarom mondani, százados úr, de ott lettem volna!
Ezzel sikerült is általános derültséget keltenie a kis teremben, majd néhány pillanatig mindenki a saját gondolataiba húzódott, míg maga elé képzelte a köztársaság egyetlen hercegnőjét, őt, akiért bármikor feláldoznák az életüket.
– Nahát, közlegény, örüljön, hogy nem volt ott – hűtötte le a hangulatot Coast. – Amint közeledtünk, egyre inkább elromlott az idő, az addigi gyönyörű napsütést vastag fekete felhőtakaró váltotta fel, még mielőtt magát a várost egyáltalán megpillanthattuk. Már ez felkeltette a gyanakvásunk, hiszen mindannyian sejtettük, megpróbálják az időjárást ellenünk fordítani, viszont a sok tonnás csatagépekben ülve semmit nem számít egy kis eső, nem igaz?
A retorikai kérdést ezúttal néma csend fogadta, Gunz csak közelebb hajolt a kanapén, és a többiek is kényelmetlenül fészkelődtek.
– Mit is tehettek volna a pegazusok? – folytatta a százados. – Természetesen amint az ellenállás legcsekélyebb jelét észrevesszük, parancsunk volt megakadályozni őket, nekik pedig sem felszerelésük, sem mágiájuk nincs ahhoz, hogy szembe szálljanak a csatagépekkel. De nem, egyetlen pegazust nem sikerült megpillantanunk, mikor a városuk felé közeledtünk. Nyomukat sem láttuk, vagyis pontosabban fogalmazva csak a nyomaikat fedezhettük fel körös-körül. A Los Pegasus alatti nyílt síkságon, ahol általában olyan száraz a levegő, mint a tapló, most hatalmas ködbe futottunk bele. Még csak nem is lassítottunk. A radarernyőkön feltűnt a város sziluettje, mindannyian pontosan tudtuk, mit is keresünk, nem kellett látnunk ahhoz, hogy meg is találjuk. Egyre sötétebb lett körülöttünk, amint a fölöttünk lévő vastag felhőréteg a nap minden fényét elnyelte. Luna hercegnő megunta a játszadozást, és felszállt a magasba, a felhők fölé. Mintha ez lett volna a jel, a város kapui hirtelen kitárultak, és több ezer pegazus özönlött ki rajtuk, ragyogó fénypöttyökkel töltve be a radarernyőket.
– Megvetettük a lábunk, és alakzatba rendeződve vártuk a támadást. Nem értettük, miért dobják el az életüket ilyen öngyilkos akcióval, talán arra játszottak, majd nem akarjuk lemészárolni őket? A magam részéről bevallom, szörnyű érzés volt, mégis azt hiszem, a tűzparancsra nem haboztam volna közéjük lőni. Ám a parancsot sosem adták ki.
– Még mielőtt lőtávon belülre értek volna, mindannyian megtorpantak, és valami szörnyű láncreakciót indítottak el a felhalmozott felhőtakaróban. Legalább egy percig nem értettük, mi történik: a kommunikátorok egyszerűen elhallgattak. Ott álltunk vakon a süket csendben, miközben az ernyőkön egy vakító fehér fal közeledett felénk szédítő sebességgel. Megbénultam a félelemtől, hiszen ilyen esetekre nem kaptunk semmilyen kiképzést. A digitális rádiócsatornák kijelzői kizárólag értelmetlen adatokat mutattak, és amikor a másodpilótám kétségbeesetten átkapcsolt a tartalék analóg sávra, a pilótafülkét egyszeriben baljós, fülszaggató statikus recsegés töltötte be.
– A következő másodpercben már meg is érkezett az előrejelzett fényfal. Általában a radaron megjelenő alakzatoknak túl sok köze nincs a valósághoz – hát ez esetben száz százalékosan pontosnak bizonyult a kép. Vakító fényesség támadt a ködben arra a rövid időre, amíg az a valami áthaladt rajtunk. Úgy tűnt, mintha folyamatos villámok erdeje lett volna, de nem, ez nem jó kifejezés. A kisülések egymástól megkülönböztethetetlenül követték egymást, mintha az ég és a föld egy folyékony plazmatengerben egybeforrna. Soha életemben nem láttam még ilyet, sőt, ha valaki más meséli, nem hiszem el! A következő pillanatban, mikor a fal áthaladt rajtunk, a gépünk páncélján kékeslila kisülések cikáztak keresztül, majd a rádiónk és a radarunk végleg kimúlt.
– Azt hiszem, ez elég sok pilótának elvette minden maradék harci kedvét, és egyesek fejvesztett menekülésbe, mások őrült támadásba kezdtek. Az első gépágyúsorozat, ami végigcsattogott a páncélunkon, meggyőzött róla, a kavarodásban nagyobb az esélyünk a túlélésre, ha felhúzzuk a pajzsunkat. Alig jelent meg körülöttünk a védőburok, az első századból valaki egyszerűen vakon nekünk rohant, és a földre borított minket. Talán éppen ez volt a szerencsénk, mert ahol addig álltunk, máris néhány nehéz sínágyúból kilőtt lövedék recsegett keresztül kékes csíkot húzva maguk után. Hasra fordítottam a gépet, erre egy másik átesett rajtunk, és elbukfencezett valamerre. Mint egy csapat ön– és közveszélyes vak őrült: semmit nem láttunk, képtelenek voltunk megmozdulni – és ez így ment hosszú perceken át.
– Rövidesen világosabb lett. Azt vettem észre, hogy már nem csak a kopár talajt látom közvetlenül magam alatt a feketére égett fűcsomókkal, hanem mintha egy láb bontakozna ki előttem a ködből. Azután egy egész gép. Majd még egy. A homály lassan oszlani kezdett, és egymás után a lábunkra álltunk, legalábbis azok, akiknek maradt lába. Már-már kezdtük azt hinni, véget ért a rémálom, amikor megpillantottuk magunk fölött ismét a kék eget. Egyeseknek még az is eszébe jutott, hogy ismét alakzatba rendeződjenek, hiszen végzetes kár nem esett a gépekben. És akkor megpillantottuk, mitől is tisztult ki az idő.
– Körülbelül ötszáz lábnyira tőlünk egy olyan hatalmas tornádó porszívózta fel a maradék felhőfoszlányokat, amilyet még egyikünk se látott. A pegazusok kavarták, egészen biztosan ott repültek benne, de még mielőtt bármelyikünknek a fejében megfogalmazódott az ötlet, hogy közéjük lőjünk, a forgószél már a nyakunkon is volt. Úgy szippantotta magába a több tonnás fémszörnyeket, mintha szalmabábok lennének. Pörögtünk, mint valami mosógépben mérhetetlenül hosszú időn keresztül, azt hiszem, tele is rókáztam a pilótafülkét, vagy legalábbis valamelyikőnk biztos, mert nem győztük takarítani később. Nem tudom eldönteni, vajon véletlenül sikerült-e így, vagy a pegazusok mégsem akartak végezni velünk, mert az egész bandát az óceán sekély részére dobálták le. Így szinte mindannyian túléltük a zuhanást, és a hibás szigetelés és elvesztett végtagok miatt alig néhányan fulladtak bele a vízbe.
– Miután kievickéltünk a partra, kiugráltunk a pilótafülkéből, összeölelkeztünk a többiekkel határtalan örömünkben és megkönnyebbülésünkben, és hálát adtunk a sorsnak, amiért túléltük. Csak később jutott eszünkbe tekintetünket legyőzőink felé fordítani, de már túl sokat nem láthattunk belőlük. Los Pegasust ismét fenyegető fekete felhők és sűrű köd takarta el előlünk hosszú-hosszú mérföldeken át. Ám ezután a lecke után abban biztos voltam, többet oda egyikőnk sem teszi be a lábát.
Coast elhallgatott, felhajtotta a maradék sört a korsója alján, majd kényelmesen hátradőlt a székében, és körbepillantott a csendbe borult termen, ezzel is jelezve, a mesélés itt a részéről véget ért. Gunz hitetlenül csóválta a fejét, de semmi okos nem jutott az eszébe, bármi amit mondhatott volna, rettenetesen banálisan hangzana egy ilyen történet után. Nem, egyáltalán nem volt tiszta számára minden részlet, például elképzelni sem tudta, miként lehettek képesek a pegazusok ilyen erejű mágiát felhalmozni a városuk körül. Ha ugyanezt az erőt bármelyik ütközetben bemutatják, talán képesek akár egy vereségből győzelemre fordítani is – ám hasonlóról még csak nem is hallott. Általában a repülő pónik túl törékenyek az igazi harchoz, és odafent a nyílt égen különösebben el sem bújhattak. A legtöbb hasznot azzal hozták, ha elérhetetlen magasságba emelkedve légifelvételeket készítettek, vagy ha nyaktörő sebességgel cikázva a gépek között összezavarták az ellenséges csapatokat.
A különbség most leginkább abban állt, hogy a pegazusok otthoni terepen harcoltak, a sarokba szorított préda elszántságával, és bőven akadt idejük felkészülni, csapdát állítani a hívatlan vendégeknek. Talán ha Luna nem vár ennyit, akkor lehetett volna esélye a csapatainak… de nem, ezen felesleges most már merengenie, le kell vonni a tanulságot, és tovább lépni.
– Ez sok mindent megmagyaráz – törte meg végül a csendet –, legalábbis a gépeitek állapotát és az új antennákat mindenképp. Bár arra azért kíváncsi lennék, mi történt a hercegnővel? Gondolom, a ti támogatásotok nélkül egymagában nem bírt a támadókkal.
– Erről sajnos hitelesen nem tudok neked mesélni – vallotta be a százados. – Én elvesztettem a szemem elől akkor, amikor a köd fölé emelkedett, utána pedig esélyem sem volt ismét megpillantani. Amikor nagyjából összeszedtük magunkat a tengerparton, akkor került elő. Könnyen lehet, úgy történt, amint te is gondolod, a pegazusok egy csapata körbevehette és elszakíthatta tőlünk. Hihetetlenül örültünk, hogy újra láthatjuk, és egy karcolás nélkül vészelte át a vereséget, viszont azt hiszem, őt is nagyon megviselhette ez a csata. Egy árva szót nem szólt hozzánk, csak maga mellé rendelte az ezredest és a századosait, majd elvonultak.
– Ha megengeditek, hogy közbeszóljak – kért engedélyt az egyik pilóta, aki velük ült az asztalnál, és Coast egy bólintással jelezte neki, beszélhet. – Én az első századnál, a hercegnő palotaőrségében szolgáltam még a los pegasusi csata előtt, de elvesztettem a parancsnokom, le is fokoztak minket, és így kerültem a harmadikhoz. Ez előtt még volt szerencsém jelen lenni, amikor a pegazus küldöttséget fogadta Luna hercegnő San Palominoban.
– Na, ez is érdekes sztorinak ígérkezik – dörgölte össze a patáit Gunz izgatottan.
– Ne gondold, már akkor is kifelé állt a szekérrudunk, és szörnyen távol álltunk őrséget, szinte nem hallottam semmit, ráadásul a titoktartás miatt annál is kevesebbet mondhatok. Az talán ide tartozik, és megbocsájtja nekem mindenki, ha elmesélem, hogy az egyezmény egyik pontja szerint, amihez Luna hercegnő mindenképpen ragaszkodott, a „sárkányláng” megnevezésű fegyvert a pegazusok soha többet nem használhatják pónik ellen. A los pegasusi küldöttség erőből tárgyalt mindvégig, és szinte az összes feltételt ők szabták, ebbe az egybe mégis belementek.
– Nocsak, ez úgy hangzik, mintha szárnyas barátaink az időjárásukon kívül más csodafegyvert is fejlesztettek volna – dörgölte az állát a hadnagy. – Furcsa, hogy ellenetek nem vetették be.
– Nem volt rá szükség, de lehet más oka is – vonta meg a vállát Coast. – talán a dinamikus pajzs semlegesíti. Ha mindenki betartja az egyezményt, azt hiszem, már sosem tudjuk meg.
– Ha még azt az egyet elárulnád, miért vezényeltek ide titeket ilyen lóhalálában ahelyett, hogy kényelmesen rendbe hoztátok volna a sérüléseket, igazán hálás lennék – kérte Gunz egy cinkos kacsintással. – Los Pegasustól nem esik messze San Palomino, ott aztán alkatrészben sincs hiány, sem szakértelemben.
– Ezt, drága hadnagyom – morogta egy eddig szótlan póni a harmadik századból az alkoholtól nehezen forgó nyelvvel –, mi is szeretnénk tudni. De ha sikerül bármit is kihúznod a századosból, ünnepélyesen megeszem a sisakom.
– Ezt az ígéretedet nem kell betartanod – nevetett Coast. – Nem tudom, észrevettétek-e, az utóbbi időben igencsak eluralkodott a paranoia a köztársaság sorai között. Senki sem bízik senkiben már, mindenki összeesküvésekről és kémekről beszél. Az elmúlt héten egyetlen olyan parancsot sem kaptam, ami ne azzal a kitétellel kezdődött volna, hogy „szigorúan titkos”.
– Szerintem itassuk le – vetette fel az ötletet valaki a hátsó sorból, mire Gunz vidáman felnevetett.
– Ahhoz kevés lenne a zsoldod, barátom!
– Én azt javaslom, a mai napot töltsük pihenéssel – mosolygott Coast. – Azt az egyet garantálhatom, mindenre fény fog derülni a maga idejében, és akkor majd azt kívánjátok, bárcsak tudatlanok maradtatok volna.
***
Nem aludt valami jól az éjszaka, nagyjából hajnali háromkor felébredt, és egyszerűen nem jött többé álom a szemére. Így jár, aki ennyire felborítja a bioritmusát, nem igaz? Miután kellemesen eltöltötte régi ismerőseivel az időt a Vödörben tegnap délután, és a harmadik század tagjai elindultak lepihenni, tökéletesen váratlanul érte az a tény, hogy odakint még világos van. Pedig a tél közeledtével a nappalok már-már olyannyira lerövidültek, hogy neki, déli póninak egyenesen ijesztőnek tűnt. Az egész tábor szokatlanul megnyugodott, ha nagyon paranoid akart lenni, ezt vihar előtti csendnek is betudhatta, ám valójában arról lehetett szó, hogy egyszerűen az elmúlt napok lótása-futása után végre minden és mindenki megérkezett. Alig bírt a kíváncsiságával. Vajon miért gyűltek ennyien össze technika és pónik egyaránt? Mit tervezhet velük Luna?
Remélte, valami jó kis csata közeleg, hiszen már nagyon viszketett a patája. A sok pakolástól úgy érezte, a reflexei teljesen berozsdálltak, bár azért amennyire lehetősége nyílt rá, próbálta magát edzésben tartani. Az izgatottságát csak fokozta régi gépének, a Borznak a látványa. Nem, a Kisróka egyszerűen képességein aluli jármű volt. Neki az ilyen közepes gépek valók, nem azok a kis játékszerek: ezek éppen elég gyorsak ahhoz, hogy a képességei legjavát le tudják követni, nem kellett fél óráig várnia arra, hogy teljes sebességre gyorsuljanak, mint a nagyobb, lomhább dögök, és mégis jelentős tűzerőt pakolhatott fel rájuk.
És hát, szégyen vagy sem bevallani, a Borz veszettül jól nézett ki – bár Riverbloom biztos büszke lenne rá, ha megtudja, hogy ezt a szempontot is figyelembe veszi. Na persze, egy átlagos kanca fejében valószínűleg meg sem fordulna szépnek nevezni azt a rakás szögletes acéllemezt, de ő egyszerűen imádta. A tömzsi testből a széles vállak között éppen egy picit emelkedett ki a pilótafülke törhetetlen üvege, tehát a gépnek feje nem sok volt, mégis valamelyik előző gazdájának eszébe jutott egy groteszken széles, tűhegyes fogakkal teli, véresen vicsorgó szájat festeni rá. A fekete alapozásra felhordott sötétkék nonfiguratív álcafestést utánzó mintákkal messziről pont úgy nézett ki, mintha csak egy rémálomból lépett volna elő, az ezüst csíkja pedig félreérthetetlenül a nézelődő tudtára adta, egy borz közelít felé – egy óriásira nőtt, vérszomjas borz. Számít az, miként festesz, amikor csatába mész? Hát hogy a fenébe ne! Ha az ellenfeled tudatalattijában már akkor elülteted a kételyt, amikor az első pillantást veti rád, már győztél is. A Borz építői tisztában voltak ezzel, és Gunz is.
A harmadik század egyik rutinosabb másodpilótája hozta el idáig, és nem győzött neki hálálkodni érte. Még piát is fizetett neki, igaz, Shield zsoldjából, mert az övé egy szálig elfogyott, de nem mindegy? Úgyis megadja, ha odajut, a forró víz meg olcsó. A Borzot beparkolta a Sárkányölő mellé a zsúfolt hangárba, így Icedropnak nem kellett sokat cipekednie a felszereléseivel.
Amikor a buli a Vödörben véget ért, és konstatálta, milyen meglepően korán van még, Shield azt javasolta, nézzék meg, mivel is fognak harcolni az elkövetkező napokban. Abban nem lehetett azért biztos, vajon az egyszarvú tényleg kíváncsi a gépre, vagy csak az ő kedvében szeretne járni – esetleg Icedroppal szeretne találkozni, akivel az utóbbi pár napban láthatólag összebarátkoztak –, igaz, nem is volt különösebben lényeges. Neki aztán semmiféle kifogásra nincs szüksége, ha a csatagépek iránti rajongásának akart hódolni. Mindenki pontosan tudta, ha tehetné, egész életét a pilótafülkében töltené.
Ha a harmadik század pilótái le is pihentek a hosszú útjuk után, az tisztán látszott, a technikai csapat munkája csak most kezdődött el igazán. Az összes szerelőjük azon dolgozott, hogy a viharvert gépeket minél használhatóbb állapotba hozzák, és sokan segítettek neki a hatodik századból is, így majdnem harminc póni vágtázott fel-alá különböző szerszámokat cipelve, hegesztett, csavarozott, huzalozott, elektronikát és fegyverzetet cserélt, lepedőnyi tervrajzokat bújt és a gépeket túlkiabálva információt osztott meg a többiekkel. Ha odakint a táborban viszonylagos csend honolt is, idebent a hangárakban teljes gőzzel zajlott az élet.
Végül megtalálták Icedropot is, aki amint meglátta, hogy fel-alá téblábolnak, gyorsan befogta őket is segítségnek. Túl sok hasznukat nem vették ugyan, de azért pakolni ők is tudtak, na meg viszonylag jól beváltak, mint állvány, amikor műszereket kellett tartani, mert rövidnek bizonyult a mérőzsinór. Azért estig sikerült elosonniuk egy pár percre, és alaposan körbejárniuk a Borzot, még egy picit bele is ülhettek. Gunz igazán úgy érezte magát, mint aki hazatért, csak azt sajnálta rettenetesen, mikor Icedrop közölte vele, egyszerre a két gépágyú és a két Ex-20-as nem fog felférni a karjaira, mert a szintetikus izmok képtelenek célra tartani akkora súlyt. Annyiban maradtak, mihelyt kiderül a következő bevetésük néhány főbb paramétere, például mennyire kell nyílt terepre számítaniuk, majd kialakítják a gép végleges fegyverzetét.
Ennek ellenére úgy néz ki, nem sikerült eléggé kifárasztania magát, vagy pedig túlságosan izgatott volt a holnapi nap miatt, mert már vagy egy fél órája csak feküdt a sötétben, és száguldoztak a gondolatai körbe-körbe. Általában nem jellemző rá az álmatlanság, sőt, éppen ellenkezőleg, ha egyszer lefeküdt, aludt is, mint akit lecsaptak egy perc múlva. Nem is nagyon akadt ötlete, mihez kezdjen ebben a helyzetben, felkelni még túl korai, aludni meg a jelek szerint legközelebb a következő este fog. Enyhén irigykedve pislantott a sötétben a földön fekvő Shieldre, aki szétdobált tagokkal hangosan szuszogva szundított.
Már éppen a fal felé akart fordulni, hogy újabb lendületet véve mégiscsak nekirugaszkodjon az álomnak, amikor a szeme sarkából apró vörös villanásra lett figyelmes. A terminálja felől jött, és meg mert volna esküdni rá, az előbb még nem volt ott. Hát, ha már úgyis ébren van, akár meg is nézheti, mi az.
Csendesen feltápászkodott, és Shield fölött áthajolva megbökte a képernyőt, mire az szürkésen felfénylett. Igazából egy fekete hátteret akart megjeleníteni, de a sötétben a panel háttérvilágítása így is szinte bántotta Gunz szemét. Pislogva próbálta elolvasni a betűket, majd a billentyűzete után matatott, amíg megadta a jelszavát.
„Eligazítás 0600-kor – Gingermint” – mindössze ennyi állt az üzenetben.
Hát, ha eddig volt is esélye az alvásra, ezek után egész biztosan meg sem próbálja. Inkább egy legyintéssel kikapcsolta a képernyőt, és elindult felfrissíteni magát egy kis hideg vízzel, na meg keresni valami harapnivalót.
Természetesen a fáradtság akkor tört rá a legnagyobb erővel, amikor már a kantinban üldögélt szinte teljesen egyedül, mindössze néhány nyúzott arcú szerelő beszélgetett halkan a szemközti sarokban. Unottan rágcsálta hát a zabkétszersültjét, és a kinti sötétségből próbálta meg kitalálni, mennyi is lehet vajon az idő, nem sok sikerrel.
Eszébe jutott régi pegazus barátja, Rosebead. Igazán furdalta az oldalát a kíváncsiság, a los pegasusi csata miatt kellett-e neki annyira sürgősen Cloudsdale-be repülnie azon az éjszakán, amikor a Medve útitervét megkapta tőle. Nagyon bízott benne, hogy barátjának nem esett különösebb baja, hiszen a köztársaság seregei szinte el sem süthették fegyvereiket. Azért Luna hercegnő tomboló dühében biztosan földhöz teremtette néhányukat, mire beláttatták vele, ezt a harcot elvesztette.
Gondolatai közben talán egy fél órácskára sikerült is elaludnia a félig rágott péksüteménnyel a patájában, csak arra riadt fel, amikor egy csapat alacsonyabb rangú tiszt bevonult a kantinba a harmadik századtól. Egy pillanatra indokolatlanul fel is húzta magát az érkezők hangoskodásán, mert álmában egy kopár síkságon találkozott Rosebeaddel, aki valami nagyon fontosat szeretett volna közölni vele. Persze hülyeség az egész, mit is mondhatna a saját tudatalattijában lakó pegazus neki? Biztos valami blődséget.
A falon függő óra felé pislantott, konstatálta, milyen rettenetesen korán van még, végül mégis feltápászkodott, és elindult a parancsnokság épületébe az eligazításra, hiába fog mindenki előtt odaérni. Majd lassan megy, és kiszellőzteti a fejét addig. Kivételesen még a jeges szelet is kellemesnek érezte, amint visszafelé borzolta a bundáját, mert legalább felébredt tőle egy picit, bár ahhoz azért túl hideg volt, hogy sokáig ácsorogjon a szabadban.
Mikor megérkezett a terembe, már néhányan megelőzték, valószínűleg a harmadik század rosszabbul alvó tagjai közül, bár lehet, ők voltak azok, akik a Vödör meglátogatása helyett már dél körül lefeküdtek tegnap szunyálni. A lényeg, hogy nagyjából öt póni már elfoglalta a helyét odabent, és bár nem ismerte őket, és a rangjuk is meglehetősen nagy szórást mutatott őrmestertől főhadnagyig, a rendfokozatuk mellett hordott apró jelvényekből ítélve mindannyian egy-egy szakasz parancsnokai lehettek. Ezt a feltételezését az is erősítette, amikor lassan elkezdtek szivárogni földpónik a hatodik századból. Őket már ismerte, ha nem is bevetésről, hanem az ivásnak és a szerencsejátékoknak köszönhetően. Néhányuk barátságosan vállba is verte, miközben elhaladtak mellette.
Eligazításhoz képest elég meglepő tömeg gyűlt össze még hat óra előtt, ha jól számolta, megjelent az összes szakasz vezetője, nagyjából tizennyolc póni. Alig maradt pár üres szék a leghátsó sorban – ha idevezényeltek volna még egy századot, többüknek csak állóhely jutott volna. Gingermint őrnagy Coast századossal másodpercre pontosan lépett be a terembe, mire rögtön mindannyian hangos széktologatás közepette vigyázzba vágták magukat.
– Pihenj, üljenek le – vetette oda a narancsszín kanca, megvárta, amíg helyet foglalnak, majd maga is megtámaszkodott a mögötte álló asztal lapján. Coast állva maradt, vagy azért, mert a környéken nem állt a rendelkezésére üres szék, vagy csak általános, picit karót nyelt stílusa miatt.
– Hölgyeim, uraim, mint azt mindannyian észrevették, a hatodik és a harmadik századot Luna hercegnő személyes parancsára Scarfish ezredes összevonta, így bármilyen viccesen is hangozzék, ezzel mi lettünk a második zászlóalj – folytatta Gingermint.
Biztos nem hangzott túl viccesen, vagy másnak is korán volt még ehhez, mert senki még csak el sem mosolyodott.
– A harmadik század parancsnoka továbbra is Coast százados – mondta az őrnagy –, a hatodik századot pedig mától Winepress főhadnagy vezeti. Nyugi, Wine, nem lesz sok dolgod, két századot még nagy nehezen el tudok vinni úgy is, ha jobban odafigyelek rátok.
A nevezett, pirosas szőrű csődör az arckifejezése alapján rá is szorult a megnyugtatásra, láthatólag nem számított a felelősségi körének ilyen bővülésére. Gunz különösebben nem ismerte őt, mert azzal ellentétben, amit a neve sugallt, nem sűrűn látogatta a Vödröt, de állítólag jó gyereknek számított.
– Igen, mint az arra fogékonyabbak már kitalálták, én fogom vezetni a második zászlóaljat – fűzte hozzá Gingermint, stílusának köszönhetően néhány mosolyt csalva még a harmadik század tisztjei arcára is. – További bürokratikus változás még, hogy Bluefield és Rowan közlegény, akik elvesztették a szakaszuk többi tagját, a harmadik századtól átkerül a hatodikhoz a Vipera szakaszba, Carbon Ink hadnagy alá. Ezzel a te csapatod is teljes lesz, Gunz.
Gunz csak a második említésre kapta fel a fejét, annyira elszokott már a valódi nevétől. Rögtön szólásra is emelkedett.
– Asszonyom, nekem utoljára azt mondták, Hayloft közlegény és izé.. másodpilótája csatlakozik hozzánk, amint felépültek.
– Nos, ezt jelen esetben nem fogjuk megvárni. – Az őrnagy intett, hogy üljön le, majd jelentőségteljesen körbehordozta a tekintetét az egybegyűlt tiszteken. – Mindenki készítse fel a gépeit az indulásra. Pontosan 1300 órakor elhagyjuk a tábort, és a második zászlóalj megindul Hoofington visszafoglalására.
Ennél nagyobb hangzavart azzal sem tudott volna kiváltani, ha bejelenti, tíz percen belül vége a világnak. Szinte az összes megjelent póni felpattant, és akik nem az őrnagynak szegezték kérdéseiket, azok egymás között kezdtek kiabálni.
– De hiszen most érkeztünk…!
– A gépeink… Egy rakás ócskavas… Rendbe kell hozni…!
– Miért ilyen sietős a hercegnőnek?
– Hallod, komám, Hoofington, az nem pite lesz!
Gingermint feltartott patával és szigorú fejrázással jelezte, nem ez a megfelelő formája a kérdések feltevésének. Lassan a terem elcsendesedett, és mindenki visszaült a helyére.
– Tudom, ez a parancs legalább olyan váratlan nektek is, mint számomra volt. Tisztában vagyok a harmadik század felszerelésének és személyzetének állapotával, és csak annyit ígérhetek, a rendelkezésünkre álló minden erőforrást fel fogunk használni a rendbehozatalukra. Az idő viszont sajnos kritikus. Ha azt a parancsot kaptuk, induljunk el azonnal, akkor a második zászlóalj azonnal el fog indulni, akár tetszik, akár nem, értve vagyok?
Gunz a legjobb, seregben ráragadt modorával az égbe lendítve a patáját jelezte, hogy kérdése van, ezzel ki is vívta Gingermint figyelmét, aki egy bólintással szót adott neki.
– Asszonyom, miért sietünk ennyire? Luna hercegnő nem akarhatja, hogy otthagyjuk a fogunkat – tette fel a hadnagy a kérdést, ami a legtöbbjüket izgatta.
– Nem látok bele a hercegnő fejébe, pletykákat pedig nem szeretnék megosztani – szögezte le Gingermint.
– Gingermint, minden információra szükségünk van, ha jó döntéseket akarunk hozni. Most még egy pletyka is jobban jönne, mint azt hinni, mindenkinek elment az esze – mondta Gunz, néhány helyeslő bólogatással kísérve a többi szakaszparancsnok részéről.
Az őrnagy vetett egy tétova pillantást Coast százados felé, aki erre a fejét csóválva előrelépett, és az eligazítás kezdete óta először megszólalt.
– Minden, amit tudunk, az, hogy Luna hercegnő Los Pegasusnál felismert egy cloudsdale-i tisztet az egyik szakasz pegazus vezetőjében. – Ezzel vissza is hátrált a helyére, és újra mozdulatlanságba dermedt, mintha máris többet beszélt volna a kelleténél.
– Nem értem… – motyogta egy főhadnagy Gunz mellett. – Mit keresett egy clodsdale-i pegazuscsapat a köztársaság területén?
– Ez mondjuk megmagyarázza, miként lehettek olyan sokan ellenünk – gondolkodott hangosan valaki a harmadik századból.
– De képesek voltak napokra őrizetlenül hagyni Clodsdale-t, amíg iderepültek csapdát állítani? Nem féltek Celestia seregeitől?
– Nem kellett nekik félni – szólt közbe Gunz az állát dörgölve. – Akkor nem, ha előtte lepaktáltak a hercegnővel.
– Ez hülyeség! – szólt közbe egy kanca. – Mit tudtak volna felajánlani Celestiának a szabadságukért?
– Semmit. Celestia is felajánlhatta nekik a szabadságot.
– Lemondott a saját légierejéről? De miért? Csak azért, hogy Luna is elveszítse Los Pegasust? Hihetetlen kockázatos vezéráldozatnak!
– Ne felejtsd el, ők mindig jobban álltak erőforrások terén, mint mi – vonta meg a vállát Gunz.
– De a pegazusok nem függetleníthetik magukat a földpóniktól! Mi lesz így, megint három törzsre fogunk oszlani, mint az idők kezdetén? Én aztán biztos nem termelem meg senkinek a kajáját ingyen! – kiáltotta egy alacsonyabb földpóni a hátsó sorból.
– Azt hiszem, kezdem sejteni – ráncolta a homlokát a hadnagy. – A pegazusok egyvalamivel könnyen fizethetnek, míg mi háborúzunk: információval. Képzeljétek csak el, Los Pegasus és Cloudsdale békéjével az a hatalmas, kék égbolt odafent megtelik zavartalanul figyelő szemekkel. Hol vonja össze legközelebb a csapatait Luna? Miben töri a fejét Celestia? A megfelelő árfolyamon ezek az információk mind elérhetőek lesznek.
– A rohadt életbe, igazad van – morogta a főhadnagy mellette, majd Gingerminthez fordult. – Asszonyom, ezért kell rögtön indulnunk? Ez az utolsó esélyünk a meglepetésre?
– Ezt nem tudom megerősíteni, mint azt már jeleztem, nem áll a rendelkezésemre az információ. Habár azt elismerem, a lehetséges forgatókönyvek közül ennek elég nagy esélye van. További találgatással viszont nem szeretném lopni a drága időtöket. Az eligazításnak vége, mindenki készítse fel a szakaszát az indulásra!
Az indulás nagyon közeli időpontja úgy látszik, serkentőleg hatott az egybegyűltekre, mert az őrnagy száját alig hagyták el az utolsó szavak, a pónik már patára is pattantak, és jókora hangzavarban a kijárat felé tülekedtek. Gunz csak azért nem rohant fejvesztve utánuk, mert utálta a lökdösődést, és amúgy sem értek ki gyorsabban a szűk ajtón, mintha szépen egyesével indultak volna neki. Persze a Borz a harmadik század gépeihez képest jó állapotban volt, ám ha tényleg Hoofington ellen mennek, akkor Icedropnak még délelőtt át kell alakítania a fegyverzetét.
– Gunz, még egy percedet elrabolnám – állította meg Gingermint, amikor kifelé menet elhaladt mellette. – Most, hogy teljes a szakaszod, valakit elő kell léptetnem közületek Hayloft helyére. Mint arról te is meggyőződhetsz, az új fiúk is tökéletesen alkalmasak lennének a posztra, én mégis inkább Riverfangra gondoltam. Van ellenvetésed?
Egy pillanatra meghökkent a hirtelen jött ötletre, de gyorsan összeszedte magát, és megrázta a fejét.
– Dehogy, sőt, nem is értem, eddig miért nem jutott eszébe senkinek. Igaz, Riv nem a kezdeményezőkészségéről híres, viszont régóta van velünk, és ismeri a dörgést. Biztos vagyok benne, hogy megállja majd a helyét, bár nem tudom, ő mennyire fog örülni az előléptetésnek. Ha az extra felelősségre nincs is szüksége, a plusz fizetésre biztosan, legalább ennyivel is többet küldhet haza a nagyszüleinek.
– Ahelyett, hogy elinná vagy elkártyázná, mi? – tette fel a nevelő célzatú kérdést Gingermint hamiskás mosollyal.
– Hé, nekem nincsenek nagyszüleim – vigyorgott rá Gunz, és egy laza tisztelgéssel kisietett a teremből.
A folyosón már a patájára égő teendőin járt az esze, miközben lehajtott fejjel elsietett két, tanácstalanul várakozó csődör mellett. Nem szentelt nekik különösebb figyelmet, csak akkor kezdett gyanakodni, amikor azok összesúgtak mögötte valami olyasmit, hogy „hé, nem ő az?", és a nyomába eredtek.
– Carbon Ink hadnagy! Asszonyom, várjon meg minket! – kiáltotta utána a bordó szőrű földpóni, mire a hideg végigszaladt a hátán, éppen úgy, mint amikor Shielddel találkozott legelőször. – Bluefield és Rowan közlegények szolgálatra jelentkeznek!
Éppen csak arra a pillanatra torpant meg, míg hátrafordulva egy kérdést vágott a két csődör fejéhez.
– Milyen gépetek van, fiúk?
– Egy Kuka, akarom mondani, Teknős, asszonyom…
Magában jót nevetett a találó gúnynéven, a Teknős tényleg ronda egy kis felderítő gép volt. Szerencsére inkább a vastag páncéljáról kapta a nevét, és nem a sebességéről – valamint a hasonlatot a gép testén található rakétasilók fedeleinek elhelyezése is erősítette. Nem is baj, Riverék íjásza és a kis méregzsák mellé nyugodtan bevállalhatja azokat az Ex-20-asokat.
– Jól van, fasza – felelte mintegy magának. Újból a parancsnokság kijárata felé indult, de azért még hátraszólt a válla fölött a megdermedt póniknak. – Ne tátsátok a szátokat! Van egy laza hat órátok rendbeszedni magatokat, aztán irány Hoofington! Szétrúgjuk Celestia nagy, elkényelmesedett, fehér seggét!
Tökéletesen látta a várost, a hajnali párás levegő ellenére is – csak balra a hatalmas hegycsúcsok, és a messzeségben elterülő erdő veszett bele a szürke homályba. Mintha egy térképre nézne le, minden utcát kivehetett ugyanúgy, mint a magas házak közötti belső udvarokat, a parkokat, a tereket. Hoofington keleti részén szürke szalagként kacskaringózott keresztül a Rodeo folyó, ami itt fent északon még bőven nem szélesedett ki azzá a parttól-partig másfél mérföldnyi óriássá, mint a torkolatánál, de ahhoz éppen elég szilaj sodrással rendelkezett, hogy épeszű póni meg se kísérelje rajta az átúszást. Ilyesmire legfeljebb sokkal délebbre nyílna lehetősége, bár ott már inkább a távolság jelentette a kihívást.
Odaát terült el Hoofington-Cross, a régi kereskedelmi központ, alacsonyabb és láthatóan korosabb épületeivel. Három híd kötötte össze az újvárossal (ami csak azért új, mert a sárkányháborúk során porig égett), igaz, jelenleg ezek közül mindössze kettő volt járható. Az északi híd helyét mindössze a folyóparton hirtelen véget érő macskaköves út, és a víz közepén szomorúan meredező pillérek jelezték. Még a köztársaság csapatai rombolták le nem egészen két évvel ezelőtt, amikor váratlanul kellett menekülniük, így tartóztatva fel Celestia seregeinek előrenyomulását arra a néhány órára, mire a biztonságos átkelést újra megoldották.
Nem mintha a másik két híd jobb állapotban lett volna. Az Öreg híd, ami a város közepén állt, többé-kevésbé helyre lett hozva, bár a látszólag sem véglegesre tervezett, acélcsövekből összeeszkábált korlát és a fából ácsolt pallók erősen elütöttek a mesterien megtervezett és felépített téglaboltívektől, bár legalább közlekedni lehetett rajta. A Déli híd szerkezete ezzel szemben kókadtan konyult bele a folyó vizébe, ezzel jelezve, senki nem vette eddig a fáradtságot az újjáépítésére, mindössze egy széles, erős karbonlapokból rafináltan egybeszőtt pontonhidat erősítettek szorosan mellé, amin akár a többtonnás csatagépek is átvonulhattak.
Persze a birodalom gépei közül egy darabot sem sikerült felfedeznie. Jó eséllyel a magasabb épületek között bujkáltak, ügyelve rá, hogy fürkésző szemek ne pillanthassák meg őket a városon kívülről. Esetleg ha egy csapat pegazus felderítőt kiküldhettek volna, odafentről gyorsan fény derülne a turpisságra, de hát éppen a pegazusok hiánya miatt jutottak el idáig, szóval olyan nagyon nem panaszkodott. Árulkodó nyomok azért akadtak, mint például a hatalmas, üresnek látszó hangárak Hoffington-Crosstól keletre, a tökéletesen néptelen utcákon komoran végiggördülő szállítójárművek, a stratégiai pontokon felállított barikádok – a birodalom nagyon jól tudta, mi vár rájuk.
Nem, nem sikerült tökéletesen észrevétlenül érkezniük, pedig nagyon vigyáztak rá, hogy ne derüljön ki, mire is készülnek. Az apró előőrsöket, amikkel a Kopasz-hegység hágóiban összefutottak, pillanatok alatt harcképtelenné tették, egyetlen pónit sem hagytak futni közülük. Igaz, időt és személyzetet vesztettek azzal, hogy a foglyokat visszaküldték a legközelebbi helyőrségre, de nem akartak kockáztatni. Minden felderítő kizárólag passzív radart használt, és akik nagyon eltávolodtak a seregtől, kötelezően kikapcsolták a reaktorokat is. Viszont amikor alkonyatkor előbukkantak a Kopasz-hegység utolsó dombjai közül Hoofington mellett, a ritkás fenyőerdő takarásában előreosonva, ameddig csak mertek, már sejtették, minden elővigyázatosságuk hiábavaló: a távolsági rádióadásokat erős, szélessávú zavarójel torzította el, csak a közvetlen kommunikátoraik működtek.
Ettől még koránt sem biztos, hogy a birodalom rájuk vár – vetette fel több pilóta is –, hiszen akár lehetett elővigyázatosságról is szó, amiért a felderítőik elnémultak. Ám könnyen megeshet, hogy idefelé jövet elhaladtak valami mellett, amit nem vettek észre, és Celestia seregei így szereztek tudomást az érkezésükről. Melyik az igazság? Egyáltalán nem mindegy, hiszen a csata kimenetele múlhat rajta, ki az, aki meglepi a másikat. Ha óvatlanul lerohanják a várost, és ezzel belesétálnak a számukra felállított csapdába (márpedig, mint az többször kiderült, a birodalom tisztjei elég gyakorlottak a csapdaállításban), könnyen otthagyhatják a fogukat. Ezért volt mindennél fontosabb a megfelelő információkat beszerezni. A legbiztonságosabb megoldás a légi felderítés lett volna, de erről ugye le kellett mondaniuk, maradt tehát a legősibb közlekedési módszer, a négy lábuk használata. Néhány merészebb póni a harmadik század speciális kiképzést is kapott Darázs szakaszából beosont a városba, hogy elvegyüljön a lakók között, és minél többet megtudjon a helyzetről.
Ezzel ment el az éjszaka, és ez volt az oka, amiért mozdulatlanul lapultak az utolsó dombok között, és messziről figyelték a várost. Ugyan rettenetes feszültség és tettvágy bizsergette minden tagját, valahol picit mégis örült annak a néhány óra nyugalomnak, amit nyertek. Próbált felkészülni az összecsapásra: erőltette a pihenést, talán aludt is egy-két órát, majd minden idegszálával a feladataira koncentrált, átfutott a tananyagon, amit a kiképzéseken a fejébe vertek, és megpróbálta utoljára memorizálni a Borz kezelőszerveinek furcsaságait. Nemsokára reggel lesz, a felderítők visszatérnek, és megindul a támadás.
Társa is feszülten figyelt valamire, látta rajta hátulról is, amint a füleit hegyezi, és minden apró zajt követ velük. A Borz pilótafülkéje hihetetlen meredekséggel lejtett, Gunz feje nagyjából a csípőjével lehetett egy magasságban, bár legalább nem zavarta a kilátásban. A lángszín sörény éppen csak pár tíz lábnyi távolságot takart ki előle, minden mást pont olyan jól látott, mintha maga lenne a pilóta, ami igencsak szokatlan kedvességnek számított a tervezőktől ahhoz képest, általában mennyire beszorították a másodpilótákat. Persze nézelődés helyett hamarosan sokkal inkább a radarral lesz elfoglalva, mégis adott egy kis plusz biztonságérzetet, hogy ha Gunzzal történik valami, lesz esélye egyedül elnavigálni a gépet.
Egy apró zöld lámpa próbálta pislákolva felkelteni a figyelmét a látómezeje szélén, a váratlan eseménytől úgy érezte, mintha megtelne a gyomra jégkockákkal. Eljött az idő.
– Kódolt adás érkezik – jelentette be, miután gyengéden rátámaszkodott Gunz páncéljának váll-lapjára, ezzel kizökkentve a koncentrációból.
Felkattintotta a rádió kapcsolóját, amit eddig a rádiócsend miatt elnémított, és kisvártatva Gingermint hangja töltötte be a fülkét olyan tisztasággal, mintha az őrnagy mellettük ülne. A digitális technika csodája: amíg az adás elég erős, a bonyolult hibajavító algoritmusok teszik a dolgukat, a hangminőség tökéletes – egy bizonyos erejű zavaráson túl viszont a vétel egyszerűen megszűnik.
– Gingermint minden egységnek. Fiúk, lányok, a bújócskáról, azt hiszem, ezzel le is mondhatunk. Hoofingtonban csak az nem tudja, hogy jövünk, aki kómában töltötte az elmúlt két napot.
A kanca rövid szünetet tartott, míg ezt az információt mindenki megemészti, de nem engedte el a csatornát, nehogy a kérdezősködés vagy a káromkodás idejekorán meginduljon. Shard csendben maradt, hiszen pontosan erre számított. Gunz tegnap este megjósolta, hogy ez lesz, és ő hitt neki. Nem úgy ismerte, mint aki csupán pesszimizmusból képes hasonló kijelentéseket tenni, sokkal inkább a hosszú évek tapasztalata beszélt belőle. Azért egy mosoly árnyéka átfutott az arcán, mikor az előtte ülő kanca egy hangsúlyos bólintással nyugtázta, már megint neki volt igaza. A hadnagy személyiségéhez legalább annyira hozzátartozott ez a fajta kivagyiság, mint az éles taktikai ösztönei.
– Többen azt gondolhatjátok, okosabb lenne ebben a helyzetben beásni magunkat itt, a dombok között, és a lehető legtöbb információt megszerezni a városból, mielőtt támadásba lendülünk. – Gingermint most csak rövidebb hatásszünetet tartott, hiszen a megfogalmazásából mindenki leszűrhette, pontosan ez az, amit nem fognak megtenni. – Nos, ha nem is sikerült annyira meglepnünk Hoofington védőit, mint szerettük volna, jelenleg még mindig sokkal jobb helyzetben vagyunk, mint ha megvárjuk, míg Celestia erősítést küld ide. Márpedig ez akár már holnapra is bekövetkezhet. A Darázs szakasz jelentése szerint jelenleg két század védő bújt el a város falai között, akik közül az egyik nagyobbrészt felderítőkből áll, ez pedig nem jelent olyan tűzerőt, amivel ne szállhatnánk szembe.
– Eszetlenül természetesen nincs értelme közéjük rontanunk, mert akkor a helyzeti előnyüket kihasználva egészen biztosan hátba támadnak minket, és hamarabb ledarálják a páncélzatunkat, mint a folyóig eljuthatnánk. Ha sokáig taktikázunk, akkor pedig még a végén megijednek, visszavonulnak a Rodeo túloldalára, és felrobbantják a hidakat. Mondanom sem kell, ez számunkra a lehető legrosszabb forgatókönyv. Luna parancsa világos, mint a telihold: ha beledöglünk, akkor is át kell kelnünk, mert ez az utolsó esélyünk innen délre indulva szétcsapni a folyó túlpartján állomásozó csapatok között. Ha a hidak elvesznek, a nyílt víz védhetetlen, és nem fogják hagyni, hogy újraépítsük őket – ez már többször kiderült.
– A dolgunkat tovább nehezíti, hogy Hoofington, bár mindig a köztársaság északkeleti határán feküdt, mégis a sárkányháborúk óta rengeteg befolyásos, Luna hercegnőhöz hű család lakja. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy porrá lőjük a várost, világos? Ha bevesszük magunkat a házak közé, nem lőhetünk össze-vissza felelőtlenül. Nem azt mondom, vigyázzatok minden épületre, mintha csak robbanóanyagot tartalmaznának, de a célzott pusztításuk mindenképpen kerülendő. Elsődleges prioritás a hidak épsége. Másodlagos az épületek és lakóinak épsége. Szerencsére ez utóbbiak már mindannyian az óvóhelyekre menekültek, így nem fogunk az utcán tébláboló civilekbe belefutni. Eddig remélem mindenkinek világos.
Egy rövid pittyenés jelezte, az őrnagy leszállt az adó billentyűjéről, ezzel eljött a kérdések ideje, ha véletlenül valaki fel merné vállalni, hogy nem értette meg az elhangzottakat. Shard a maga részéről egy picit aggódott, Gunz az épületekre vonatkozó megjegyzést elengedte a füle mellett, de semmit nem tehetett ellene. Azt ugyanakkor biztosra vette, a hadnagy véletlenül nem lő szét semmit.
– Asszonyom, itt Typhoon – jelentkezett be a harmadik század egyik főhadnagya. – Elnézést az akadékoskodásért, de nekem úgy hangzik, mintha enyhe hátrányból indulna ez a bevetés. Talán tárazzunk ki még itt a földre, és kérjük meg őket, hogy ne robbantsák fel a szaros hidakat, amíg átszambázunk rajtuk?
A meglehetősen finom megfogalmazást hallva Shard megengedett magának egy halk kuncogást.
– Attól tartok, főhadnagy, a hasonló diplomáciai megoldások kudarcra vannak ítélve, de ezen felül minden erőnkkel azon leszünk, hogy a helyzetet a magunk előnyére fordítsuk. Bízom benne, az eddig elhangzottakat maximálisan szem előtt fogják tartani, és áttérhetünk a részletesebb terv ismertetésére.
Senki másnak nem akadt ellenvetése, ezért az őrnagy szenvtelen hangon folytatta:
– Először is gondoskodnunk kell róla, hogy a rádióadást zavaró jel elhallgasson, vagyis konkrétan az lenne a legcélszerűbb, ha a saját oldalunkra állíthatnánk. Ezzel egyfelől a birodalom csapatai kevésbé hangolhatnák össze a hadműveleteiket, így nehezebben mérhetik fel, mikor is állnak vesztésre. Másfelől a zavarás a hidak távoli felrobbantását is komolyan megnehezítheti. A Darázs szakasz már magára is vállalta a közvetlen elektronikus robbantás szabotálását, csak a megfelelő időintervallumot kell biztosítanunk, míg a robbanószerkezetek fölött az ellenőrzést megszerzik. Ezzel, azt hiszem, a hidak kérdése letudva, vagyis még annyit, hogy értelemszerűen a nagyobb teherbírású déli híd épsége a legkritikusabb. További taktikai előnyhöz juthatunk, ha a város északi peremén elhelyezkedő erőmű ellenőrzését sikerülne megszereznünk. Ha a város áramellátását megszüntetjük, az egyben azt is jelenti, bármi, ami egy csatagéphez mérhető energiafogyasztással rendelkezik, előbb-utóbb kénytelen lesz beindítani a saját fúziós reaktorát, és ezzel rögtön megjelenik a pozíciója a radarjainkon.
– Ennél többet aligha tehetünk. Ennyi előnynek elégnek kell lennie – nem, elég lesz. Végül ugyanoda lyukadunk ki: a városban elbarikádozott két szakasszal szembe fogunk szállni, és legyőzzük őket. A következő percben mindenki megkapja a taktikai kijelzőjére a küldetés fontosabb paramétereit, a navigációs pontokkal és a pontos időzítéssel. Mivel a zavaró adó elfoglalásáig nem lesz rádiókapcsolatunk a város méretei miatt, az időpontokhoz mindenki maximálisan tartsa magát.
Míg az őrnagy beszélt, Shard jobb oldalán egy kijelző életre kelt, és máris sorolni kezdte az adatokat.
– A jeladó elfoglalását Wine százados irányítja, az ő szakaszát Gunz hadnagy támogatja. Az erőmű Coast századosé, őt az Angolna és a Keselyű szakasz kíséri. Mindenki más itt marad a város határában az általános támadás megindításáig, amit én fogok vezetni. Kérdés van?
– Gingermint, itt Wine – szólalt meg némi hallgatás után a csődör mély hangja a rádióban. – Elég lesz két szakasz a jeladóhoz?
– Ha egyéb kérdés nincs, akkor beszéljük meg a B tervet – felelte az őrnagy. – Ha minden az elképzeléseink szerint megy, akkor a zavaró adó és az erőmű nem kapott és nem fog kapni jelentősebb védelmet. A birodalom legnagyobb előnye a meglepetés, amivel nem élhetnek, ha minden gépük helyzetét felfedik. A radarjukon látni fogják a közeledők csekély számát, de azt nem, hogy a legjobb pilótáinkra és a legerősebb egyszarvúinkra kellene számítaniuk.
– Viszont ha szerencsénk van, és elbénázzák… Ha elkövetik azt a hibát, hogy felfedik a helyzetüket, akkor életbe lép a B terv. Ebben az esetben Wine és Coast amilyen gyorsan tudja, megsemmisíti az erőművet és az adótornyot – az ezt követő káoszban egyébként sem számíthatunk az ellenfél bármilyen taktikai belátására, így az épületek épségének megőrzésére sem. A birodalom pozícióit a csapataink két oldalról bekerítik, és a folyó felé szorítják. Az egyetlen cél: darabokra lőni őket, mielőtt ők kárt tehetnének a déli hídban. A hadművelet ilyen alakulása számunkra kedvezőbb, egyszerűbb, és valószínűleg kevesebb veszteséggel járna. Ugyanakkor ne felejtsétek el, ezzel Luna hercegnő minden haragját is magunkra vonzzuk, pláne, ha a hidaknak baja esik, ezért ez a forgatókönyv kerülendő. Mindenki ért mindent?
Ha nem is ez volt a helyzet, senki sem igyekezett felfedni a tudatlanságát.
– Oké, pónik, akkor mindenki ismeri a feladatát. A visszaszámlálás elindult, T mínusz húsz percről, ami elég ahhoz, hogy a Darázs szakasz gyalogosai elfoglalják a helyüket. Tartsátok szabadon az interkomot fontos bejelentésekre. A Hold legyen ma velünk!
Shard legszívesebben felkiáltott volna, annyira elkapta az izgatottság. Azzal nyugtathatta volna meg magát, ha kiugrik a bőréből, és vágtába kezd, ezzel szemben beszíjazva hevert az ülésében, látóterének szélén őrült tempóban pörögtek a visszaszámlálás századmásodpercei. Tizenkilenc perc és ötvennyolc másodperc múlva megindulnak lefelé a domboldalon, egyenesen oda, ahol az a piros-fehér adótorony meredt az égnek kicsit a jobb patája felé, és ott…
Ott vár rá a birodalom serege. Csőre töltött fegyverekkel csak azt lesik, mikor érkezik meg valami, amire lőhetnek. Lapulnak, várnak, talán éppen ilyen idegesek, mint ő – de ha elérkezik az idő, patájuk ráfeszül az elsütő billentyűre, és akkor a nehézfém lövedékek megindulnak darabokra szaggatni a Borzot és a benne ülő két pónit… Ő pedig egyetlen gondolatával felégeti az összes mozgási energiájukat, hogy ártalmatlanul hulljanak le a porba. Igen, pontosan így fog történni.
Egy hosszú-hosszú percig megpróbálta lecsillapítani a vérnyomását, mire végül ráébredt, a dobolás, amit hall, nem a szíve, hanem Gunz patája az irányítópanelon. Elsőre nem is tudta hova tenni: a hadnagy éppen olyan ideges lenne, mint ő? Nem látta ilyen állapotban azóta, amikor a Medvére várva hevertek a hegyoldalban. Számtalan bevetést élt már túl, mégis ilyen rosszul viselte a feszültséget?
Nem… Semmi köze nem volt a feszültséghez. Gunz magát a várakozást viselte rosszul. Egyszerűen türelmetlenül várta, hogy végre valamit szétlőhessen. Hamarosan elérkezik az ő ideje is, és senki sem fogja megköszönni, aki felkéri egy halálos keringőre.
A táncról azután eszébe jutott egy jónak tűnő gondolat, és játékosan megpiszkálta a hadnagy fülét, aki erre gyors egymásutánban kettőt legyezett vele.
– Miafasz…?! – kezdte Gunz, a hangjából tisztán kiérződött, nem a legjobb passzban sikerült kiszakítania a gondolatai közül, de legalább a dobolást abbahagyta.
– Mit gondolsz, Coral odalent van? – kérdezte a legártatlanabb hangján, ami tellett tőle.
– Ki a jófene az a Coral? – A hadnagy még mindig mérgesebbnek tűnt a kelleténél, viszont már nem a visszaszámlálásra figyelt.
– Hát tudod, Fémláb, a Medvés haverod.
– Haverja ám a rosseb.
– Ugyan, csak jóban vagytok, ha egy egész Sárkányölőt kaptál tőle ajándékba – húzta tovább Shard.
– Ja, ne is emlegesd azt a használhatatlan vacakot, mert menten katapultálok. Egyébként jó hogy mondod, nekem is megfordult a fejemben az elmúlt pár napban, vajon mi lehet vele. Nem lepődtem volna meg rajta, ha összefutunk a hegyekben, bár bevallom, sajnáltam volna. Amennyire siettünk, senki sem várja meg, amíg lerendezzük a kis vitánkat.
– Eddig nem kérdeztem, honnan szerzed az információidat – tapogatózott óvatosan Shard –, de arról nem hallottál valamit, honnan szállították azt a gépet, és hova? Talán abból kiderülne, mi lehetett az úti céljuk.
– Könnyen lehet, hogy ez is le volt írva, de bevallom őszintén, nem oda figyeltem. Egy nagyon jó barátom sokat kockáztatott csak miattam, és nem akartam leleplezni magam azzal, hogy túl sokat tudok. – Gunz egy percre újra a gondolataiba merült, most mégsem a közelgő ütközeten rághatta magát, mert a patája mozdulatlan maradt. Shard sokért nem adta volna, ha nem csak a tarkójával beszélhet, hanem láthatná az arcát is. – Akárhogy is, ha a Rodeón át akartak kelni, ez az egyetlen alkalmas pont több száz mérföldön belül. Ha itt nincsenek, akkor már visszarendelték őket a folyó mögé, vagy valahol innen jóval délebbre keserítik a második század életét.
– Mit tippelsz, mi lett a Medvéjükkel?
– Az szerintem azóta is ott hever, ahova lefeküdt – rötyögött a hadnagy. – Icedrop azt mondta, a saját lábán biztos nem ment onnan el, a trélert meg te roppantottad össze egy szerencsés mozdulattal.
– Bocsánat… – mentegetőzött Shard nem túl őszintén.
– Na, nem mintha ráemelhették volna azt a nehéz dögöt bármivel is. Szóval nyilván otthagyták, és ha kis mázlink is van, hamarabb rendelték őket vissza, mint érte mehettek volna. Ne gondold, hogy sajnálom, Fémláb veszélyes pilóta a monstrum nélkül is.
– Nálad is veszélyesebb?
Ahhoz képest, hogy csak viccnek szánta a kérdést, Gunz meglepően őszintén, minden szokásos handabandázást mellőzve felelt rá.
– Komolyan? Nem tudom. Nyílt terepen nagyon jó, én legalábbis nem láttam rést a képességein. Nem olyan, mint itt a legtöbben, akik megtanultak vezetni. Ő ösztönös pilóta: a csatagép a saját teste.
Nem, nem erre a válaszra számított, arra pedig végképp nem, hogy a hadnagy így elmerüljön újra a saját borongós gondolataiban. Még mielőtt a hangulat a hatalmába keríthette volna a pilótafülkét, előrehajolt, és bekopogtatott Gunz fején.
– Hahó, Gunz, odabent vagy? Gyere elő! Azt akartad mondani, hogy „ugyan, nálam egyszerűen nincs jobb! Természetesen szétrúgom a szaros seggét annak a nyomorék senkiházinak!"
Amilyen jól utánozta Gunz mély hangját, a hadnagy még úgy is dőlt a nevetéstől, hogy fél lábával a fejét simogatta ott, ahol nem túl gyengéden megveregette.
– Jól van, jól van, belátom, sokkal jobb vagyok! – adta meg magát Gunz. – És különben is azt mondtam, nyílt terepen. Hoofington viszont egy város, márpedig úgy vigyázz, hogy a városi harc koronázatlan királya ül előtted!
– Igenis, asszonyom, Carbon Ink hadnagy, értettem, úgy fogok vigyázni! – vágta rá katonásan, ezzel egyben a Vipera szakasz összes íratlan szabályát megszegve.
– Hallod, neked mióta lett ekkora a szád, teafű pusztító barátom? – nyerítette műfelháborodással a hadnagy. – Ezzel máris kiérdemeltél magadnak öt kör futást abban a szimpatikus erdőben ott szemközt, csak legyen vége ennek a felhajtásnak!
Néhány pillanatra tökéletesen megfeledkeztek róla, hova is készülnek, és felszabadultan nevettek, majd amikor már csak arra telt az erejükből, az oldalukat fogva vinnyogtak jókedvükben. Odakint a nap is egyre magasabbra emelkedve kikandikált a felhők közül, kora reggeli arany ragyogásba burkolva be a várost. Néma csend szállta meg a pilótafülkét, amint az új megvilágításban gyönyörködtek a tájban. Hiába töltötte el őket némi kellemetlen érzéssel Celestia fényes jelképének látványa, a ködbe burkolózó mélyzöld erdő, a szikrázó hófödte hegycsúcsok és a kanyargó folyó ezüstje bőven kárpótolta őket.
– Shard… – törte meg a csendet a hadnagy. – Köszönöm.
Nem, gondolta Shard. Ő tartozik köszönettel. Mindenért, de leginkább azért, mert Gunz oda sem figyelve a nevén szólította.
T mínusz tizenöt percet mutatott a kijelző.
***
– Gunz, itt Icedrop – szólalt meg a technikus hangja, mikor már alig két percük volt hátra az indulásig. – Átszálltunk a Kobrák terepjárójába, mert annak erősebb a páncélja.
A hátuk mögül egy terepszínűre mázolt, erősen páncélozott jármű gurult fel a dombra, a tetején és a két oldalán büszkén viselte Wine szakaszának kicsit kopottas jelképét. A hátsó, lőrésszerűen szűk ablak vastag üvege mögött egy patának tűnő valami integetett feléjük, ami kizárólag Icedrophoz tartozhatott.
– Oké, haver, vigyázzatok magatokra. Semmi hősködés, megértetted?
Gunz hangjából kihallotta az aggodalmát, ami jelen esetben nem is volt alaptalan. Az adó épületén belül a méretes csatagépekkel nem segíthetnek nekik, bár egyébként is jó eséllyel mással lesznek elfoglalva odakint. Shard úgy ismerte a csődört, mint aki tud vigyázni magára, de egy picit azért ő is félt, nehogy elveszítse bármelyik újdonsült barátját is. Patájával kinyúlt a radar felé, és óvatosan megérintette azt a zöld pontot, ami Riverék Íjászát jelképezte. Mögöttük álltak, ezért nem inthetett Riverbloomnak, csak magában reménykedett, nem esik bajuk nekik sem. Nem, egészen biztosan nem lesz baj.
– Kobra, Vipera, itt Wine százados. Gunz, mienk a déli oldal, tietek az északi. Onnan várható a nagyobb ellenállás, de bízom benne, hogy megbirkózol vele. Még nem volt szerencsénk ekkora ütközetben együtt harcolni, remélem, igazak a legendák, amiket hallottam rólad.
– Az utolsó szóig, százados – felelte Gunz. – Vedd úgy, hogy a torony máris a miénk.
– Ez a beszéd. A környéken az erős zavarás miatt nem tudunk majd beszélni, és az IFF-re se számíthatunk, legfeljebb közvetlen közelről. Figyeljetek egymásra, használjátok a felderítő gépeket üzenetküldésre, tartsátok az időzítést. Világos?
– Igenis, százados – vágta rá a hadnagy szinte azonnal.
– Akkor nyomás, tanítsuk meg nekik, miként is játsszák ezt a játékot! Mindenki sorakozzon be mögém, ne lássák, hányan jövünk. Gunz, a városhoz közeledve használjátok az akkumulátorokat, amíg lehet.
Shard bal felé fordult az egyre erősödő dübörgésre, és izgatottan figyelte, amint a Kobrák elhúznak mellettük, és lerobognak a domboldalon. Kisvártatva egy jókora zökkenéssel a Borz is megindult, kilépett a fenyőfák árnyékából, és csatlakozott a város felé sorjázó acélszörnyekhez. Végsebessége messze nem vetekedhetett a Kisrókáéval, ráadásul igazodniuk kellett a százados kicsit nehezebb, lomhább gépéhez, de a táj így is meglepő iramban száguldott el mellettük; alig akadt ideje megfigyelni, hova lépnek az egyenetlen talajú síkságon. Kihasználta az utolsó másodperceket a nyugodt nézelődésre, és amint arra számított is, különösebb fennakadás nélkül vágódtak be Hoofington külvárosába: a birodalom csapatai nem árulták el a helyzetüket azzal, hogy messziről megkíséreljék feltartóztatni őket.
Enyhe nyugtalanság szállta meg, amikor a város határában lekapcsolta az aktív radart és a reaktort, passzív üzembe állítva át ezzel a Borzot. Külön hálát mormolt a tervezőknek, amiért kilátott előre, hiszen általában a műszerei nélkül úgy érezte magát, mint akit bezártak egy sötét konzervdobozba. Ez a klausztrofóbia most elkerülte, cserébe kényszerítenie kellett magát, hogy befelé figyeljen az akkumulátorok merülését jelző, rohamosan rövidülő csíkra, és a tapogatózólag maga köré varázsolt pajzsára. Itt, a házak között már bármikor rajtuk üthetett az ellenség – ám továbbra sem történt semmi ilyesmi. Mintha csak művészien megformált babaházak között járnának egy elhagyatott gyerekszobában: az utcák gyönyörűen karbantartva, zöld fákkal és virágokkal bőven díszítve, mégis tökéletesen üresen kanyarogtak előttük a szürreális napsütésben, a háztetők nagyjából a Borz derekáig, ha értek. Ez persze változni fog, amint bejutnak a kertvárosból az emeletes épületek közé.
Befordultak egy szűkebb utcába arról a széles sugárútról, amin eddig rohantak, és így már pontosan előttük meredt az égnek a rádióadó tornya. Egy picit le is lassítottak, mert nem akartak beleszaladni az előttük haladókba, és Shard hitetlenkedve figyelte, amint az akkumulátorok állapotát jelző csík is lefékez. Már régen le kellett volna merülniük, de könnyen lehet, kicserélték azokat is a Borz karbantartásakor, mert meglehetősen jól bírták. Még vagy fél mérföldet megtettek, mire a kijelző villogással figyelmeztette a tartalékok kimerülésére.
– Ennyi volt, visszaállunk aktívba – jelentette ki, és Gunz bólintása után felpörgette a reaktort. Rögtön megjelentek a Vipera és a Kobra szakasz gépei a radaron, bár ez utóbbiak abban a pillanatban el is tűntek: most rájuk került a sor az akkumulátoraik felhasználásán.
Az az utca, amin eddig haladtak, egy házfalban ért véget, ahol Wine egy intéssel jelzett nekik, most válnak el az útjaik. A Kobrák jobbra fordultak, hogy a torony déli oldalán kössenek ki, Gunz pedig balra vette az irányt.
– Riv, hallasz? – szólt bele a hadnagy a rádióba, még mielőtt a zavarás teljesen megszüntetné a kapcsolatukat.
– Tisztán és érthetően – érkezett a válasz, bár némi túlzást tartalmazhatott, mert a csődör hangja néhány tizedmásodpercre már meg-megszakadt.
– Rendben vagyunk?
Shard a szemét forgatta. Mióta a táborból elindultak, folyamatosan rágták a két jómadár fülét Riverbloommal, hogy béküljenek már ki végre, de egy szót nem voltak hajlandóak szólni egymáshoz. "Én nem fogok itt pitizni, ha egyszer nekem van igazam!" – ordította Gunz, a csődör meg egyszerűen elengedett minden hasonló témájú kérést a füle mellett.
– Tudod, hogy igen – hangzott most a felelet habozás nélkül.
Ennyi, ezzel el is intézték. Döbbenetes, mennyire hasonlított egymásra a két póni, keményfejűségben legalább annyira, mint világnézetében. Ha hamarabb kinyögik ezt a néhány szót, társaik nem aggódják halálra magukat.
– Látod azt az észak-déli sugárutat a tér szélén, ahol az adó van? Keress egy szimpatikus helyet, és ha bárki megindulna rajta, lődd darabokra.
– Vettem – vakkantotta Riverfang, és már le is fordult jobbra, egy szűk kis utcába, búvóhely után nézve.
– Bluefield – hívta most Gunz az új fiúkat, akik, úgy tűnik, még rendes becenevet sem érdemeltek ki maguknak –, biztosíts három-négy utcát északra, de ha összeakadsz valakivel, húzol vissza, és szólsz nekünk, világos? Picit bosszanthatod őket, de vigyázz a gépedre.
– Bízd csak ide! – recsegte Bluefield hangja, majd ott, ahol Gunz élesen bedőlve elfordult, az apró, szögletes Teknős teljes sebességre kapcsolva elhúzott északra.
Shard az utca végében megpillantotta a teret, aminek a túlsó végében a rádióadó épülete magasodott. A tér közepén két sor fa vett közre egy szökőkutat, mely még most is működött: gyémántként szikrázó cseppeket lőtt a magasba a késő őszi napsütésben. Eljött hát az idő, végre farkasszemet néznek az ellenséggel!
Mielőtt még bármit is tehetett, Gunz a lábait az útba mélyesztve egy émelyítő zökkenéssel állóra fékezte a gépet, olyan hirtelen, hogy ha nincs becsatolva a biztonsági öve, kizuhan a szélvédőn. Alig fogta fel, mi történik, mikor az orruk előtt a ház sarka egy fülrepesztő robbanással apró részekre szakadt, éppen ott, ahol jártak volna, ha tovább haladnak. A hadnagy nem teketóriázott, újra felgyorsítva a jókora por– és törmelékfelhőn keresztül kirobogott a térre.
– Első lecke, ne legyél kiszámítható! – kiabálta Gunz gyakorlatilag magának, hiszen a zavarás régen használhatatlanná tette minden kommunikációs eszközüket.
A rádió épülete mellett egy kisebb, madárszerű felderítőgép állt, egyszínű szürke festésén semmilyen jelképet nem hordott, amiről azonosítani lehetne. Shard radarja semmit sem mutatott azon a helyen, ami nem is volt nagy csoda, elnézve a lábnyi vastag elektromos kábelt, ami az épületből a géphez kanyargott. Kezdte megérteni, miért is nevezte ki Gingermint az erőművet olyan fontos célpontnak. Teketóriázás nélkül a Borz elé koncentrálta a pajzsát, de egyelőre feleslegesen – a kis gép rájuk lőtt ugyan, Gunz viszont elég kiszámíthatatlanul vezetett ahhoz, hogy ebből a távolságból ne lehessen eltalálni őket.
A felderítőgép megugrott, elszakította a kábeleit, és meglepő sebességgel kacsázva eltűnt a rádió épülete mögött, mielőtt még az Ex-20-asok végzetes rádiuszába kerülhetett volna. Shard bajt szimatolt; kizártnak tartotta, hogy a teret egyetlen, ilyen pici gép védje. Ott lesz a többi is valahol, jól elbújva, talán az elbarikádozott keresztutcák egyikében. A biztonság kedvéért fénylő gömböt formált a pajzsából, miközben átszáguldottak a tér bal oldalán, el a szökőkút mellett.
Tíz lépést sem tettek meg, mikor hatalmas döndüléssel megérkezett egy sínágyú nehézfém lövedéke egyenesen a Borz oldalába, éppen csak áthatolva Shard szétterített pajzsán. Ezzel egy időben úgy érezte, mintha egy szatyor téglával vágnák halántékon, csillagokat látott és a fogait csikorgatta fájdalmában.
– Pont balról! – közvetítette vékony hangon láthatatlan támadójuk helyzetét a hadnagynak, aki tétovázás nélkül vett egy száznyolcvan fokos fordulót be a fasor mögé, lendületből letaposva a szökőkút peremét, csak úgy dőlt a felhalmozott víz a medencéből.
Az utca felé fordultak, ahonnan a lövésnek érkeznie kellett, ám a házfalak közé felhúzott, majdnem kilenc láb magas, törmelékből és utcakőből épült barikádtól semmit sem láttak. Gunz a miheztartás végett a Borz egyik ágyújával mély lyukat vágott a falba, félig lebontva a háztömb sarkát is, de a támadójuk megőrizte a hidegvérét, és továbbra is meglapult. Persze hiába is igyekszik, most már tudják, hova bújt, és amikor legközelebb előbukkan, hogy rájuk lőjön, Gunz egész biztosan darabokra szaggatja.
Egyelőre azonban várniuk kellett, a Borz elérte a tér másik végét, és Gunz meredeken bedöntve ismét az ellenkező irányba hajszolta, közben egy pillanatra sem véve le az ágyúkat a barikádról. Legnagyobb megdöbbenésükre azonban, amikor legközelebb elhaladtak az utcácska mellett, lövések távoli robaját hallották odabentről, és ezúttal egy Párduc kategóriájú közepes gépet pillantottak meg a kőfal mögött, pontosan a hátát mutatva feléjük. Shard csak tippelni tudott a történteket illetően: valószínűleg Bluefield is felfedezte a rejtőzködőt az utca másik végéből, és alaposan fenékbe kínálhatta őket, mire a Párduc kénytelen volt az új fenyegetés felé fordulni.
A hadnagy habozás nélkül közvetlen közelről tarkón lőtte a gépet a még fel nem használt Ex-20-asával, a tucatnyi fémrepesz átszakította az ellenség tessék-lássék feléjük fordított pajzsát, és darabokra tépte a nyakpáncélját. Egyetlen másodperccel később a két pilóta katapultált is a füstöt okádó gépből, ami a gravitációnak engedelmeskedve lassan orra bukott nagyot csattanva az utca kövezetén. Két sarokkal odébb éppen újra feltűnt a Teknős dobozforma sziluettje, Gunz az egyik ágyúját megemelve tisztelgett nekik.
– Második lecke: ne állj egy helyben, ha tudják, hol vagy! – ordította a hadnagy, miközben saját tanácsát megfogadva már robogott is újra keresztül a tér északi szélén.
Shard megpróbálta a nyakát kitekerve szemmel tartani az ellenséges pilóták tandemülését, és görcsbe szoruló gyomorral figyelte, amint az ernyője kinyílik ugyan, de valami forró alkatrésztől nyomban lángra kap a tűzálló kezelés ellenére is. Az egész fém-zsinór-póni-lángoló műanyag paplan gombolyag fekete füstcsóvát húzva maga után tűnt el a látóteréből.
Túl sokat nem merenghetett el a történteken, hozzá kell tenni, szerencsére, mert az élénk fantáziája máris elkezdte saját magát behelyettesíteni a Párduc pórul járt személyzete bőrébe. A pici felderítő gép ezt az időpontot választotta, hogy előrohanjon a rádió épülete mögül, és míg keresztben átszelte a teret a legközelebbi utcáig, megszórta őket az automata ágyúiból. Shard érezte, amint néhány lövedék mentális lenyomata sziklaként csapódik a homlokába, viszont ez csak simogatás volt az előző sínágyúhoz képest. Gunz fenyegetésképpen viszonozta a tüzet a Borz kisebb kaliberű fegyvereiből, de az Ex-20-asok még nem töltődtek újra, így inkább a fasor takarásába húzódott vissza.
A kis gép eltűnt a sarok mögött, viszont az orruk előtt nyaktörő tempóval közeledve felbukkant a Teknős, olyan hirtelen, hogy Shard majdnem felé fordította a pajzsát. A lábakon járó szemeteskuka a Borztól néhány lépésre lefékezett, és Bluefield résnyire felpattintotta a pilótafülke üvegét. Bent, az ülésében eszméletlenül hánykolódó Rowan nem sok jót sejtetett.
– Két szakasz jön északról! Egy perc, és a nyakunkon vannak! – üvöltötte a csődör, és már rohant is tovább fedezéket keresve.
Csak hogy az elhangzottakat nyomatékosítsa, a tér nyugati oldalán futó sugárút levegőjét hangos recsegéssel az Íjász nehéz sínágyúja szántotta fel. Gunz újabb meredek fordulóba kezdett, nehogy véletlenül a nyílt terepre tévedjen. Shard vetett egy pillantást a radarra, amiről időközben leszaladt az apró felderítő gép, talán az érkező felmentő sereghez csatlakozva. A taktikai kijelzőn vészes tempóban fogyatkoztak a másodpercek.
– Gunz, nincs időnk, el kell foglalni az adót, amíg még nyugi van – sürgette meg a hadnagyot, de nem kellett kétszer mondania.
A Borz elügetett a tér déli sarka felé, ahol a páncélozott terepjáró várakozott eddig a technikusokkal egy biztonságos sarok mögött, és intett nekik, hogy itt az idő. Két utcával lejjebb felbukkant az Íjász a hátára szerelt hatalmas ágyút dárdaként maga elé szegezve, és egy újabb hiperszónikus lövedéket engedett el a sugárúton zárótűz gyanánt. A terepjáró vezetőjét sem kellett bíztatni, beletaposott a gázba, és átszáguldott a téren a rádió épülete felé. Gunz közvetlenül mellettük döcögött, hogy Shard pajzsának félgömbje valamekkora védelmet adjon nekik is.
A tér déli oldalának utcácskái közül ekkor bukkant elő a Kobra szakasz, akiket Bluefield szintén riaszthatott, egyik gépük fél karja hiányzott, a másik erősen bicegett, de Wine százados méretes fémszörnye különösebb karcolások nélkül megúszta az összecsapást a teret őrző harmadik géppel. Shard sokat nem nézelődhetett, mert a terepjáró hangos gumicsikorgással lefékezett a rádió épületének lépcsője előtt, a bent tartózkodó hat póni kiugrált belőle, a Kobra szakasz négy tagja géppuskákkal felszerelkezve, Icedrop és Breeze pedig két-két jókora táskával a hátukon. Míg a Borz acél karmaival a díszkövet mélyen felszántva újabb kanyart vett, hogy a nyílt terepről a házak takarásába kerüljön, a technikusok felrohantak a lépcsőn, és eltűntek a tetején ásító kapu mögött.
A radaron lassan hat szürke csillag tűnt fel északról közeledve, és bár az IFF nem azonosíthatta őket, nem fért kétség hozzá, melyik oldalhoz tartoznak. Gunz bevágódott az egyik keresztutcába, és letérdelve a barikád mellé megállt.
– Tedd passzívba – morogta, és Shard már forgatta is a megfelelő kapcsolókat. Ha nem mozogtak, a Borz lemerült akkumulátoraival is bujkálhattak, bár a sötét radaron így nem látták az ellenfeleik közeledését. Gunz intett a tér szemközti oldalán lapuló Íjásznak, ami erre megbillentette a törzsét, mintha bólintott volna.
– Most mi vagyunk a védők, megmutatjuk ezeknek az amatőröknek, hogyan kell ezt rendesencsinálni. Készülj fel, nem lesz sétagalopp – fűzte hozzá kommentárként a hadnagy, majd csend szállta meg a fülkét arra a fél percre, míg a birodalom gépei megérkeznek.
Shard körbenézett, amennyire a szűk szélvédő engedte, ám a Kobra szakaszból senkit sem sikerült megpillantania – mindannyian felszívódtak leshelyet keresve. Óvatosan megtapogatta a szarvát, de egyelőre semmi jelét nem találta a zsibbadásnak, ami az ereje kimerülését kísérte, pedig már vagy öt perce forgatta, lapította és fókuszálta a pajzsot. Eddig jó.
Nem kellett sokat várniuk, mire három foltos, szürke, felségjelzés nélküli gép fordult be a sarkon ék alakzatban. Egyikük szokatlanul erősen páncélozott, tagbaszakadt jószág volt, Shard le merte volna fogadni, hogy azt fogják szétbontani elsőnek. Mindegyikük akkora tűzerőt cipelt magával, amitől már előre sajgott a feje, mégsem lehetett más választása, az érkezők felé fókuszálta a pajzsot. Valahol a hátuk mögött osonhat a másik három is, de velük törődjenek csak a Kobrák.
Riverfang mindössze annyit várt, hogy oldalba kaphassa a birodalom gépeit, előlépett, elengedett egyet a sínágyúból, majd hátrálva eltűnt a sarok mögött. A böhömnagy gép körül felizzott a levegő, mikor a másodpilóta elkapta a lövedéket, viszont Gunz sem tétlenkedett: felpattant a Borzzal, és mind a két Ex-20-ast egyszerre beleürítette az ellenség lábába. A hatást meg sem várva a Borz megfordult, két ugrással megmászta a barikádot, és már a kis utcában rohant, hogy hátba támadja a megmaradt gépeket. A következő saroknál vett egy bal kanyart, majd még egyet, és már a sugárúton száguldott a tér felé, ahol a méretes gép hasalt szétroncsolt lábbal egy gödörben, amibe lassan szivárgott a szökőkút vize. Gunz nem törődött vele, hanem az Íjász felé siető gépet vette célba, ami éppen a hátát mutatta feléjük.
– A másikra figyelj! – érkezett a parancs, és Shard a tér közepe felé kapta a pajzsát, ahol a megmaradt gép várt rájuk.
A Borz a legegyenesebb pályán rohant Riverfang segítségére, mert bár gyorsabbnak tűntek a támadójuknál, így is éppen csak elérhették a sarok előtt, viszont addig is könnyű célpontot nyújtottak. Shard nagyot kiáltva megállított egy halom nehézfém szilánkot, ami az eddigiekhez képest különösen utálatos fájdalmat hagyott hátra a fejében, mintha egy szögekkel kivert bunkóval csapták volna szarvon, a szája fémes ízzel telt meg. Bármennyire is szerette volna, hogy többé ne kelljen hasonlóval találkoznia, nem volt ekkora szerencséje. Gunz végre lőtávon belül került az üldözött géphez, hátba lőtte, majd egy gyors kanyarral a tér közepe felé fordult, és az átellenben feltűnő harmadik birodalmi csatagépre küldött néhány ártalmatlan töltetet a kisebb ágyúiból. Ezzel gyors egymásutánban sikerült mindenki figyelmét felhívnia magára, de a jelek szerint pont így akarta.
– Mi vagyunk a csali, szorítsd össze a fogad!
Shard megpróbált engedelmeskedni, de képtelennek érezte rá magát, hogy egyszerre három felé ossza a pajzsot a fájdalom ködén keresztül.
– Nem megy, túl sokan vannak! – kiáltotta kétségbeesetten, mikor a koncentrációja megbicsaklott, és a kontrollálatlan pajzs szétoszlott, langyos fuvallatot kavarva a hűvös őszi levegőben.
– Öt óránál! – irányította a hadnagy.
Ó, ez már elég fogódzót nyújtott neki, hiszen erről szólt a kiképzése is, évek gyakorlatát tudhatta a háta mögött. Szinte oda sem figyelt, a fal máris felfénylett a jobb füle mögötti térben, csak hogy a szöges bunkó újra lesújtson a fejére. A fogai hangosan összekoccantak, mintha tényleg megütötték volna, pedig csak a saját izmai akarták megrágni a nyelvét.
A Borz most már eszelősen kacsázott, a szemközti gép el is vétette a célt, a töltet ártatlanul húzott el pár lábnyira tőlük. Vagyis… Mégis okozott valami kárt? A Borz egyenetlen lépteiből arra következtetett, valami módon megsérülhetett a gép lába. Le is lassultak, szinte vonszolták magukat a rádió épülete felé, üldözőik egyre közelebb értek hozzájuk. Gunz egyáltalán nem lőtt rájuk, pedig ennyi idő alatt nem fogyhatott ki a lőszer, beakadt volna a töltést végző automatika?
– Kilenc óra! – érkezett a parancs, mire öntudatlanul balra koncentrálta minden erejét.
A feje szinte felrobbant, szemei elé szürke köd ereszkedett le. Fogalma sem volt már, hol is vannak, merre is tartanak. Valami iszonyatosan rázta, annyit érzett; égető fehér íz áradt szét a nyelvén, kék hangszínben csöngött a füle, és a vér fémes szaga cikázott a szemei előtt.
– Hat óra! – üvöltött rá a mindenható örökkévalóság kérlelhetetlenül, és ő szolgai engedelmességgel varázsolt. Szinte nem is érezte már a fájdalmat, egyszerű belenyugvással meggyőződött róla, hogy a szarva körül a koponyája végigrepedt, ha most felemelné a patáját és megragadná, könnyedén kifordíthatná a helyéből, és borzalmas ecsetként használva szürreális mintákat festhetne vele a fölötte magasodó páncélüvegre a saját pépesre darált agyvelejéből. Percekig a téboly határán billegett, csak egy furcsa, magas, rekedtes nyüszítés nem hagyta elmerülni a sötétségben. Szépen lassan ráébredt, hogy a hang a saját torkából jön, ettől aztán ijedtében rögtön el is hallgatott.
Ni… Nincs több fájdalom? Lassan oszlani kezdett szemei előtt a homály, és megcsodálhatta, amint a Borz lassított felvételként beslisszol a rádióadó háta mögött húzódó utcába. Szinte önkívületben fordította hátra a fejét, és akkor megértette, miben mesterkedett eddig Gunz: a három mohó birodalmi gépet, akik már biztosra vették, hogy elkapják a sérült Borzot, egyenesen rávezette a barikádok mögött lapuló Kobra szakaszra, akik éppen apró darabokra lőtték őket.
Az épület mögött aztán furcsa mód elmúlt a Borz bicegése is, és teljes sebességgel száguldottak végig a keskeny utcán.
– Megvagy, Shield? – kérdezte Gunz. Eszement öröm és valódi aggodalom vegyült a hangjába.
– I… Tú… Túlélem – préselte ki magából a szavakat, és abban a pillanatban el is hitte őket. Valami csiklandozta az ajkait, megvakarta, és ragadós vér maradt a patáján. Ezek után nem volt rá igazán kíváncsi, vajon mi az, ami lassan araszol a nyakán lefelé, a fülei alatt.
– Harmadik lecke, zöldfülűek! – Gunzból obszcén röhögés formájában tört elő a feszültség. és Shard csak most kezdte megsejteni, milyen közel álltak hozzá, hogy otthagyják a fogukat. – Sose ragaszkodj vakon egy célponthoz!
Cseppet sem lassítva befordultak a következő sarkon, és szembetalálták magukat a negyedik birodalmi géppel. Szerencsétlennek megmozdulni sem volt ideje, Gunz mind a két Ex-20-ast rálőtte közvetlen közelről a mellkasába, majd tovább száguldva lendületből fellökte a Borznál kicsit nagyobb gépet, rátaposott, átgázolt rajta. Minden más esetben Shard picit megsajnálta volna a bent ülőket, most mégis mindössze elsöprő kárörömet érzett. A szemetek, soha többet nem bánthatják a barátait, és őt sem.
Valami villogott a jobb oldalán, néznie kellett pár másodpercig, mire a szeme ráfókuszált. A taktikai visszaszámláló volt az, most kellene elhallgatnia a zavarójelnek, ám nem történt semmi. Rajtuk legalábbis nem múlt, bár azt erősen remélte, Icedropnak és Breeze-nek sem esett komolyabb baja. Lassan újra kiértek a térre, ahol most hihetetlen fejetlenség uralkodott el: csatagépek köröztek egymás körül megvadult keselyűkként, izzó wolframot okádva az ellenfelükre. Gunz nem kért tőle több pajzsot, de még ha megtette volna, akkor sem bírt volna meleg levegőnél többet varázsolni. Ehelyett inkább a fasort és a szökőkutat használták fedezékként, és onnan támadták hátba a megfelelő célt nyújtó szürke gépeket.
– Wine, itt Gingermint – szólalt meg a rádió távolról, mégis olyan hirtelenséggel, hogy összerezzent tőle. – Most állt le az erőmű, mi a helyzet az adóval?
– Gingermint, itt Icedrop – vágott közbe a csődör ismerős hangja hadarva, hihetetlen nehéz sziklát gördítve le ezzel Shard mellkasáról. – Öt másodperc, aztán beindul a tartalék generátor, és akkor a zavarás helyreáll, de már dolgozunk raj…
Ismét visszatért a síri csönd, a digitális adást jelző lámpácska kihunyt.
– Áhh, mennyire utálom ezt a rohadt csöndet! – morogta Gunz, csak hogy a következő pillanatban hatalmas dörrenéssel elsüsse az időközben újratöltött ágyúkat. Az előttük keringő szürke gép teljes bal oldala leszakadt, odabentről lilás villámok csaptak elő az elektronika tiltakozásaként. – Úgy látom, végre elfogyott a pajzsuk, nincs már sok hátra!
Ezt érezhették a birodalom pilótái is, mert a még nagyjából egyben levő két gép hátat fordított támadóinak, és cikázva bemenekült a kisebb utcákba. Shard a radaron követte nyomon őket, viszont ha azt hitték, majd Gunz utánuk megy, és csapdát állíthatnak neki, eléggé tévedtek. A hadnagy a legközelebbi barikádig rohant csak, és amögött letérdeltette a Borzot.
– Itt az ideje pihe… – kezdte Gunz hátrafordulva az ülésében, ám a torkára forrt a mondandója, amint meglátta a másodpilótáját. – Jószagú szalma, milyen szarul nézel ki! Biztos jól vagy?
– Ne aggódj, nem olyan rossz, mint látszik – próbálta megnyugtatni az arcára erőltetett mosollyal.
– De le a kalappal, mindet megfogtad! Sose hittem volna, hogy ilyen erős vagy! – kiáltotta a hadnagy, miközben hátranyúlt, és akkorát csapott a lábára, hogy Shard a páncélon keresztül is megérezte.
Talán büszkének kellene lennie magára, mégsem érzett semmit, legfeljebb ürességet. Szórakozottan megtapogatta az idő közben érzéketlenné vált szarvát. Igen, most teljesen elzsibbadt, de holnap reggel egészen biztosan meg lesz a büntetése a végletes mágiahasználatért. Próbaképpen megkísérelt a Borz bal, védtelenebb oldalára egy kisebb pajzsot koncentrálni, ám egyelőre semmire sem ment vele. Gunz valószínűleg észrevette a feje mögött gyúló halvány fényességet, mert nyugtatólag megszólalt:
– Ne erőltesd túl magad, pihenj egy kicsit. A Borznak elég kemény bőre van, kibír pár találatot.
Hátradőlt az ülésében, és lehunyta picit a szemét. Persze, a testét rendesen felpáncélozták a gépüknek, viszont ha egy kötegelt lőszer néhány szilánkja lábon kapja, akkor elvesztik a száguldásból és a gyors irányváltásokból származó előnyüket. Bármennyire is nem szeretett erre gondolni, egy egész vékony szőrszálon múlott csak, hogy most nem ők feküdtek kiterülve a tér szélén a gödörben.
Mire kinyitotta a szemeit, valami megváltozott körülötte, bár nem bírta volna megmondani, mi az, ami annyira szokatlan. De… Igen, azok a fények a rádió panelján eddig sötétek voltak!
– Gingermint, itt Icedrop – csendült fel a csődör kimerült hangja a fülkében. – Az adó a mienk, indulhattok.
– Vettem, Icedrop, szép munka! Megpróbáljuk úgy intézni, hogy már ne jussanak el hozzátok többen. Quartz, Smoke, Log, Wax, hozzatok még egy szakaszt, és gyertek utánam, verünk egy éket a torony északi oldalán. A többiek Coast századost szabadítják fel. Coast, amint odaért az erősítés, hátba támadod a csapataikat északról. Wine, tartsátok a tornyot, amíg oda nem érünk.
– Ez az, végre történik valami! – kiáltotta Gunz. – Nem gondoltam, hogy ennyire fog hiányozni a rádió!
– Soak, itt Wine, innen délre már nem lesz ellenállás, de tudnunk kell róla, ha jön valaki északról. Menjetek Bluefielddel, és ordítsatok, ha belefuttok valamibe.
– Vettem, Wine.
– Gunz, látod őket a radaron? Ha jól számoltam, még három gép itt őgyeleg valahol.
– Nem, sehol sincsenek, vagy árnyékolnak a házak, vagy passzívban mennek.
– Itt Gingermint, most értünk be a házak közé, eddig minden csendes.
– Jíííí-háá!
– Itt Gingermint, ha nincs mondanivalód, maradj csendben, ez az egy csatorna van szabadon.
– Gingermint, itt Smoke, valaki rámlőtt!
– Gyere vissza, Smoke, már látom őket. Most indítják a reaktort. Onnan még húzhatjuk őket délre, addig sem Coasték felé figyelnek.
– Gingermint, itt Coast, nem érünk oda olyan hamar, mint terveztük, egy fél század ébredt fel pár utcával lejjebb.
Shard aggódva hallgatta a rádióban kibontakozó eseményeket, de nem fülelhetett nyugodtan sokáig. A radaron feltűnt a három eddig elveszettnek hitt birodalmi gép, és lóhalálában közeledtek a térhez. Ránehezedett Gunz vállára, de a hadnagy már talpra is állt, és ugrásra készen elhelyezkedett az utcasarkon.
A sugárútról abban a pillanatban kanyarodott be az a pici felderítő gép, amelyikkel legelőször találkoztak, és bármilyen teketóriázás nélkül a rádióadó felé vette az irányt. Nem fordult se jobbra, se balra, szinte oda sem figyelve elrobogott a Borz mellett. Ugyanígy tett a két nehezebbik társa is, akik kicsit lemaradva követték.
– Mi a fene, levegőnek néztek? – vicsorogta Gunz.
Shard már sejtette, mire megy ki a játék.
– Állítsd meg őket! Az épület a céljuk!
Az egyik jelöletlen szürke gép ráemelte a rádiótoronyra a még megmaradt karján csüngő méretes ágyúcsövet, és apró darabokra lőtte az épület tetején az alátámasztását. A piros-fehér acélszerkezet zökkent egyet, majd egy hosszú másodpercig úgy tűnt, nem esett semmi baja. Csak ezután kezdett el lassan dőlni a folyó felé, hogy hatalmas robajjal elfeküdjön a házak között. Közben a két másik birodalmi gép megsorozta magát az épületet, jókora lyukakat ütve a betonfalakon, szilánkokra robbantva az ablakokat.
– Icedrop, itt Gunz, az épületet lövik! A torony ledőlt, megy még a zavarás?
– Nyugi, az a kisebb antennákról megy a tetőn. Mi a pincében vagyunk, de azért ne hagyjátok őket sokáig garázdálkodni.
– Nem terveztük – morogta a hadnagy, miközben már a téren cikázó ellenség felé tartott.
Azok nagyjából rá se hederítettek, egyedül az épülettel voltak elfoglalva. Kétségbeesett próbálkozás volt, az biztos, az egyikük lábát el is kaszálta pár szilánk az Ex-20-asból, Gunz a biztonság kedvéért a másik ágyújával a fekvő gépet még csípőn lőtte. A másik két ellenséggel a Kobrák végeztek, és a sorsukra Riverfang nyomta rá a pecsétet a sínágyújával.
– Negyedik lecke! Ne az épületet lődd, ha ilyen túlerőben vannak a védők!
A hadnagy alig ejtette ki a száján a „túlerő" szót, Shard legnagyobb rémületére vagy háromszakasznyi azonosítatlan szürke csillag bukkant fel a radarernyőn a toronytól északra. Megfagyott a vér az ereiben. Szemernyi esélyük sem maradt a túlélésre, ha azok mind erre tartanak!
– Wine, itt Bluefield, megjött a felmentő sereg!
– Épp a legjobbkor!
– Wine, itt Gingermint. Elvágtuk az útjukat, itt már nem törnek át!
– Gingermint, itt Coast. A folyó felé hátrálnak, nem tetszik ez nekem.
– Gingermint, itt Grasshopper! Valaki lövi a déli hidat! Állítsátok meg őket, nem tudjuk sokáig tartani!
– Wine, hagyj egy gépet a téren, biztosítsátok a déli hidat!
– Itt Wine, az az egy gép attól félek, az enyém lesz, ellőtték a lábam. Gunz, védjétek a hidat!
– Vettem. Riv, Bluefield, utánam!
Hát ennyit a pihenésről, gondolta Shard. A Borzon még szinte egy karcolás sem esett, ezért egyértelmű, hogy nekik kell menniük. Az már annál kevésbé számított, hogy a pajzsa szinte használhatatlan.
Bevetették magukat a rádió épülete mögötti keskeny, kanyargós utcákba, és a folyó felé robogtak. Néha a radarra pillantott, de az IFF nélkül nehezen állapította meg, mit is lát valójában. Az a csillag, amelyik közvetlenül a nyomukban lohol, valószínűleg az Íjász, az északról gyorsan közeledő, majd eléjük is vágó másik pedig csakis Bluefield Teknőse lehetett. Rajtuk kívül még vagy tucatnyian keringtek látszólag céltalanul messze balra, de előttük, a folyó felé nem állta útjukat semmi.
Kiértek egy szélesebb térre, ami egyik oldalán egy park húzódott, és rögtön Shard arcába villant a vörös figyelmeztető fény.
– Gunz, rakéta szemből!
– Fogd meg! – kiáltotta vissza a hadnagy, mintha elfelejtette volna, hogy a pajzsa már kimerült.
Akkor vette csak észre a tér túloldalán felállított barikádok mögött lapuló pónikat. Az egyik hordozható rakétavetőt tartott a patájában, a lábnyi vastag fekete csövet pontosan feléjük fordította. Ha a hadnagy megkínálja őket néhány szilánkkal az Ex-20-ból, semmi sem marad belőlük egy kupac szőrös, pépes húson kívül.
Gunz viszont semmi ilyesmit nem tervezett, egyszerűen elrohant mellettük, a következő utca felé. Shard kétségbeesetten kapta maga mellé a pajzsát, és meglepetésére a varázslat ezúttal sikerrel járt. Persze, említették már neki, amikor nagyon nagy szüksége van rá, a pajzs hajlamos működni, de így is legalább annyira meglepődött, mint a barikád túloldalán hasalók, amikor a kilőtt rakéta még a levegőben felrobbant, több lábnyira a Borztól.
Már a sikoltáshoz is túl fáradt volt. Elengedte magát, hátradőlt az ülésében, és lihegve próbált az eszméleténél maradni, nem sok sikerrel. Csak a hangok rángatták vissza a valóságba.
– Ez volt az utolsó, ígérem! – kiáltotta Gunz, miközben újra a lábára csapott.
– Gingermint, itt Coast. Elhajtottuk őket a rakpartról.
– Itt Grasshopper! Igen, egyelőre a híd biztonságban van. Elkelne pár friss egyszarvú!
– Kinek nem?
– Itt Gingermint! Figyeli valaki azt a három szakaszt kilenc óránál?
– Itt Smoke, bízd ide őket.
– Vettem, Smoke.
– Coast, felétek hajtunk párat!
– Jóságos ég, mi ez a dög?
– Smoke! Ott vagy?
– Gingermint, itt Wax! Két szakasz áttört közöttünk! A híd felé tartanak.
– Gunz, itt Gingermint. Tartsd fel őket!
– Két szakaszt? Jó vicc!
– Quartz, tudsz segíteni nekik?
– Itt Quartz. Ha most hátat fordítunk, végünk.
– Nem érdekelnek a kifogások, a hídnak nem eshet baja!
– Vettem, megyünk.
Világosság áradt szét a pilótafülkében, mire kinyitotta a szemét. Pislogott néhányat, hogy élesebben lásson az erős napsütésben, és egy hatalmas nyílt teret pillantott meg maga előtt: időközben kiértek a Rodeo partjára. Szemben Hoofington-Cross alacsony épületei álltak, és ha jobbra fordult, dél felé, láthatta a csillogó vízfelületen keresztben feketéllő pontonhidat. Apró, sötét alakok mozogtak körülötte, akik kizárólagos alapon a Darázs szakaszhoz tartozhattak.
Legszívesebben visszafeküdt volna aludni egy picit, de nem hagyta nyugodni egy gondolat. Miért is ébredt fel? Ja, igen, valakik közelednek hozzájuk. A radarra pislantott, amivel ez a teória rögtön megerősítést is nyert. Az Íjászt és a Teknőst ábrázoló apró csillagokhoz hat másik közeledett vészes tempóban északról, tessék-lássék ék alakzatban.
– Riv, keress egy jó leshelyet! – adta ki a parancsot Gunz kapkodva.
– Vettem.
Az Íjász alig tűnt el szemközt egy sarok mögött, mikor a birodalom gépei előbukkantak. Ezek nem a jelöletlen, szürke felderítőgépek közé tartoztak, az már messziről látszott, mindegyikük büszkén viselte a mellkasán Celestia óriási arany nap jelképét. A legnagyobb, amelyik elől haladt, lomha, tagbaszakadt szörnynek tűnt, valamilyen meglehetősen izmos állatról mintázhatták a tervezői. A feje két oldalán úgy meredt előre két ágyú, mintha csak szarvak lennének.
A vezérgép még mielőtt kilépett a térre, a földbe fúrta a lábait, és egy egészen rövid pillanatra lecövekelt az utca végében. Shard mintha már látott volna ma hasonlót, bár nehezen bírta felidézni, mikor. Csak akkor ébredt rá, mi is történik, amikor a behemót meglepő fürgeséggel oldalazva a térre ugrott, és egy lövéssel lebontotta a ház sarkát, ami mögött az Íjász lapult. Igen, ez volt Gunz első leckéje, nagyjából húsz perccel ezelőtt, vagy bizonyos időszámítás szerint történhetett két éve is. Bár Riverfang nem dőlt be a cselnek, most mégis képtelen volt rendesen megcélozni a gépet az orra előtt szállingózó por és törmelékfelhőtől. A méretes bestia fürgén átkocogott a téren, mögötte öt kisebb társával.
– A rohadt! – kiáltotta Gunz. – Riv, dögöljek meg, ha ez nem a fémlábú haverunk abban a Bikában! Ő az enyém, foglalkozz a kisebbekkel!
Az íjász válasz helyett teljes sebességgel kirohant a rejtekhelyéről, és cikkcakkban átszelte a teret más fedezék után kutatva. Közben jókora csattanással elengedett egy töltetet a hátán meredező sínágyúból az egyik kisebb gép felé, de annak még friss lehetett a pajzsa, mert a lövedék fennakadt rajta. Riverfang megszórta a gépágyúiból is, mire a pilóta észrevette, hogy egyenesen sosem fog átérni a téren, és végre a támadója felé fordult.
A Borz sem állt sokáig tétlenül, megkezdte a szokásos kitérő kanyargását, az Ex-20-as ágyúkat egyenesen a Bikára szegezte, mihelyt lőtávolba ért. Shard csak várt és várt, ám Gunz még mindig nem engedte bele a lőszert. Nem is lett volna egyszerű dolga, ha el akarja találni, mert Fémláb folyamatosan a gépe legkeskenyebb oldalát mutatta feléjük, és kiszámíthatatlanul változtatta a sebességét, ráadásul éppen akkor ugrott be a téren álló szobor takarásába, mire a hadnagy elszánta magát a tüzelésre.
– Szemét állat! – ordította Gunz, mikor már vagy öt másodperce hiába követte a célkereszttel ellenfelét, inkább hirtelen a kisebb gépek felé fordult, és felváltva ellőtte rájuk a két készenlétben álló kötegelt lőszert. Az egyik megúszta sérülés nélkül, csak a pajzsa roppant össze, a másiknak fél lába lebénult, de még így is tovább bicegett a híd felé.
– Bluefield, állítsd meg!
– De mivel? Ez kétszer akkora, mint én!
– Ugorj elé, vagy mit bánom én!
Most, mikor a Borz legfélelmetesebb fegyverei éppen töltődtek, a birodalom gépei sokkal nyugodtabban folytatták az útjukat, szinte rá se hederítve az Íjászra. Riverfang kétségbeesésében rálőtt az egyik kisebb menekülőre, ám mindössze a fél oldalát sikerült leszakítania, amivel a lendületét nem törhette meg. Bluefield nyaktörő sebességgel száguldott át a téren, és beleeresztett egy sorozatot a gép szétnyílt oldalába, mire az végre eldőlt a tér kövezetén. A Teknős már rohant is tovább, hogy utolérje a legelöl cikázókat.
Elnyújtott mechanikus nyüszítés, és a szokásos zsíros kattanás jelezte, hogy az Ex-20 automatikája újratöltött, Gunz máris a Bikát kereste a célkereszttel. Shard nem lepődött meg túlzottan, amikor az Íjász mögött pillantotta meg a méretes gépet, éppen a másik irányba robogott, mint ők. A hadnagy lefékezte a Borzot, mire Fémláb is fékezett, és Riverfang takarásában maradt.
– Bazdmeg, Riv, húzzál már onnan! – ordította Gunz meglehetősen igazságtalanul, de bármerre is ugrott az Íjász, a Bika folyamatosan úgy helyezkedett, hogy ne nyújtson tiszta célt. – Nem hiszem el, ezt a trükköt tőlem nyúlta!
Shard a toporgás közben ellenőrizte a tér történéseit, és picit megrettenve tapasztalta, hogy a menekülők gépei gyakorlatilag beledöngölték a Teknőst a rakpart kövezetébe, most pedig háborítatlanul tartottak a híd felé. Gunz artikulálatlanul felüvöltött, miután ismét értékes másodperceket vesztett a bújócskával, és a két ágyúját a leghátul futó birodalmi gép felé engedte, ami ettől egy hatalmas porfelhő közepén orra bukott. Nem hiányzott több Fémlábnak sem, már ugrott is ki az Íjász takarásából, és a Bika méreteihez képest meglepő sebességgel iszkolt el a híd felé – ugyanakkor arra azért ügyelt, hogy még mindig csak lapjával forduljon a támadói irányába.
Riverfang észrevehette, hogy azt a monstrumot már nem állíthatja meg, ezért a rakpart szélére lépett, és a Déli hídon éppen legelöl futó birodalmira lőtt a sínágyújával. Annak a becsapódástól rögtön le is szakadt a fél karja, vészesen megbillenve majdnem a zubogó vízbe zuhant, ám a csodával határos módon megőrizte az egyensúlyát, és végül biztonságban átért a túlpartra.
Shard úgy tippelte, már nem tehetnek semmit a mögötte loholó két másik kisebb gép megállítása érdekében sem, viszont talán Fémlábat még elkaphatják. Gunz is hasonló állásponton lehetett, mert gondolkodás nélkül rohant a Bika után, amikor hirtelen a tér északi végéből egy nehézfém töltet recsegett át a levegőn, és darabokra szaggatta a kolosszus feléjük forduló bal oldalát. Shard az érkezők irányába fordult, és Quartz erősen sérült szakaszát pillantotta meg rohanva közeledni.
– Itt Quartz, bocs, de feltartottak.
– A rohadt életbe, haver, most már késő! – kiáltott vissza Gunz mérgesen, miközben még mindig a tagbaszakadt gépet próbálta utolérni, ami már minden óvatoskodás nélkül a széles hátát fordította feléjük, és teljes erejével a híd felé rohant.
Shard felesleges potyautasnak érezte magát, amint a másodpilóta ülésében zötykölődött. Bárcsak tehetne valamit! Talán ha többet foglalkozott volna a mágiájával, akadna egy megfelelő varázslata az ilyen esetekre. Bár az is igaz, hogy a puszta gondolatra is hasogatni kezdett a szarva, gyorsan az eszébe juttatva, ma már mindent megtett, ami tőle tellett. A birodalom három kisebb csatagépe már eltűnt a szemközti oldalon a házak között, Quartz szakasza hiába próbálta legalább az utolsót a folyóba borítani egy elhibázott lövéssel, a Bika pedig már lefelé robogott a töltésen, szinte komikus tempóban kapkodva a lábait. Hiába tépte szét a hátpáncélját egy utolsó kétségbeesett találat, meg már nem állíthatta semmi.
A hadnagy is megérezhette ezt, mert lassítani kezdett, és végül megállt. Az Ex-20-asai éppen abban a pillanatban csattintották a helyükre halált hozó töltetüket, amikor a Bika a hídra lépett. Gunz a célra emelte az ágyúkat, de nem sütötte el őket. Shard mintha remegni látta volna a vállait maga előtt a tehetetlen dühtől.
Fémláb a híd közepére ért, egy hirtelen mozdulattal maga alá fordította a Bika összes ágyúját, és a köztársaság döbbent pilótáinak szeme előtt apró darabokra lőtte a hidat maga alatt. A méretes csatagép abban a pillanatban megbillent és a folyóba zuhant, amint a karbonlapok beszakadtak a lábai alatt, az erős sodrás még a több tonnás súlya ellenére is rögtön magával ragadta a híd széttépett darabjaival együtt. Az utolsó pillanatban a Bika pilótafülkéjének üvege lerobbant, vezetői katapultáltak.
Shard fáradtan figyelte, amint a rikító narancssárga ernyő kinyílik, és a dupla ülés a két pilótával lassan ereszkedni kezd valahova Hoffington-Cross belvárosa felé. A borz ágyúi a levegőbe emelkedtek, és egy pillanatra megrémült, Gunz azt tervezi, hogy szétlövi őket, amikor a hadnagy öblös kacagása betöltötte a pilótafülkét. Nem, ezek szerint egyáltalán nem dühében reszketett, hanem a nevetés rázta, nem lövésre tartotta az ágyúit, hanem tisztelgésre.
– Haver, nem hiszem el ezt az arcot! Esküszöm, meghívom piálni, ha legközelebb találkozunk! – röhögött a hadnagy félig hátrafordulva.
– Azt hittem, ennél rosszabbul érint majd… – vigyorgott vissza bátortalanul.
– Micsoda? A híd? Szarok a hídra! Figyelted, a nyavalyás direkt úgy intézte, hogy egyszer sem lőhettünk egymásra! Mintha csak mentegetőzött volna, amiért most nem rendezhetjük le, melyikőnk is a jobb pilóta, mert más dolga van! – Gunz nevetve a műszerfalra csapott. – És komolyan mondom, rengeteget fejlődött, mióta utoljára láttam. Lenyúlta a saját bújócskázós taktikámat, és felhasználta ellenem! Hi-he-tet-len! Mit is mondtál, hogy hívják? Core vagy Coral? Lassan, esküszöm, megtanulom a nevét.
Ugyan Shard nem vette biztosra, hogy Fémláb tényleg Gunztól nyúlta a fortélyait, és nem saját magától jutott hasonló következtetésre hasonló helyzetben, de igazából ez nem is számított. Egyszerűen csak örült a barátja vidámságának.
– Gingermint, itt Quartz – harsant a rádióban. – A hidat lerombolták, ismétlem, a Déli híd megsemmisült.
– Itt Gingermint, az hogy a fenébe történhetett meg!? Bár, tudod mit, majd elmeséled később. Most segítsetek megszabadulni a nyakunkon maradt birodalmi gépektől. Műszaki szakasz, valaki kerítsen nekem egy hidat, mielőtt még Celestia ideér.
***
Végül, Shard legnagyobb örömére, nem kellett újabb harcba bocsátkozniuk. A birodalom pilótái amint észrevették, hogy többé már nem kelhetnek át Hoofington-Crossba, nem kaphatnak erősítést a túlpartról, és a híd elpusztítását végül mégis elvégezte egyikük, rögtön a földre fektették a gépeiket a megadás jeleként. Akadt ugyan egy-két keményebb fejű póni közöttük, aki a végsőkig tervezett ellenállni, őket a túlerő gyűrte le hamarosan. Gingermint parancsára csak a fegyvereiktől, legrosszabb esetben a lábuktól szabadították meg a csatagépeiket, hiszen ha már az elsődleges célját a köztársaság serege elbukta, legalább igyekeztek a helyzetet az előnyükre fordítva annyi pótalkatrészt összeszedni, amennyit csak lehetséges.
Gingermint az új híd felállítására tett hirtelen próbálkozása is csúfos kudarcba fulladt. Abban reménykedve, hogy a folyó keleti oldalára menekült birodalmi gépek a sebeik nyalogatásával lesznek elfoglalva, a műszaki egységek sebtében nekiláttak egy újabb, kisebb pontonhidat felhúzni a régi roncsain, vagy két szakasz csatagép asszisztálásával, de egy váratlan pillanatban Hoffington-Cross házai közül felbukkant egy fémszörny, egyetlen lövéssel tönkretette fél órás munkájukat, és mielőtt még móresre taníthatták volna, már nyoma is veszett. Ilyen körülmények között lehetetlennek tűnt hidat építeni a város környékén. Márpedig pár ezer lábbal lejjebb a Rodeo keleti partja sziklafallá magasodott, így ez volt az egyetlen alkalmas helyszín sok-sok mérföldes körzeten belül, míg csak lent, délen a folyó el nem érte azt a síkságot, ahol Celestia és Luna erői egyébként is patthelyzetben feszültek egymásnak.
– Nos, pónik, ez a helyzet – fejezte be a beszámolóját Gingermint a rádióban, nem sokkal több, mint két órával azután, hogy a köztársaság első gépei lerobogtak a Hoofington mögötti domboldalról. – Valójában számítottam rá, hogy a hidat képtelenek leszünk biztosítani, hiszen valamit lerombolni sokkal egyszerűbb, mint az épségét megőrizni. Ahhoz képest viszont, hogy a birodalom eddig nyugodt átkelőként használta az egyébként is köztársaság-párti várost, és gyáván meglapulva azt hitték, meg tudják akadályozni a visszafoglalását, a mai csata mégis eredményes volt. Nagyon elégedett vagyok veletek, mert súlyos sérültjeink ugyan vannak, viszont senki sem halt meg, mindössze néhány csatagépet vesztettünk el, és annál is sokkal többet sikerült zsákmányolnunk Celestia erőitől. A város épületeit nagyrészt sikerült épségben megőriznünk, amivel azt hiszem, kivívtuk a lakosság háláját. Erről nemsokára magatok is meggyőződhettek, hiszen a zavaróadót elhallgattattuk, és a közszolgálati rádió, ugyan kisebb teljesítménnyel, de helyreállt. Így az óvóhelyekre menekült pónik hamarosan előmerészkedhetnek, és ismét megtöltik majd a várost élettel.
– Sajnos előreláthatólag még az este folyamán megérkezik a folyó keleti partjára az erősítés, de amilyen könnyen ők megakadályozták, hogy átkeljünk, úgy nekünk sem lesz nagyobb feladat feltartani őket. A beosztásotokat nemsoká megkapjátok, a Rodeo partján állandóan négy szakasz áll készültségben, a többieknek lesz idejük pihenni. Hogy pontosan meddig, azt nem tudom. A jelentést elküldtem Luna hercegnőnek, de még nem avatott be a hosszabb távú terveibe. Aki szolgálatban marad, annak jó vadászatot kívánok, a többiek letehetik a gépeiket a Városháza téren, nekik találunk majd szállást. A Hoofingtoni Hold Ellenállási Mozgalom tagjai már várnak minket, ők fognak segíteni a birodalom maradék erőitől megtisztítani és biztosítani az utcákat, valamint a sérülések ellátásában is számíthattok rájuk. Vége.
Még be sem fejezte a mondanivalóját, a Borz már meg is indult a jelzett találkozóhelyre. Shardnak sem volt semmi kifogása a terv ellen – biztos a frissebb, vagy legalábbis kevésbé megviselt pilótákat osztották be az őrségbe, mert az ő taktikai kijelzője üres maradt. Nagyot sóhajtva kicsatolta a biztonsági övét, meglazította a hosszútávon kényelmetlen kompozit páncéllemezt a mellkasán, felhúzta a lábait, és megpróbált kényelmesen elhelyezkedni a másodpilóta szűkösre méretezett helyén. Ez jelen esetben azzal járt együtt, hogy a két hátsó lábát kinyújtva Gunz feje mellett a szélvédőnek támasztotta, ám a hadnagy semmit nem szólt, csak kedvesen vigyorogva meglapogatta a lábszárát.
A téren, ahova tartottak, már a második zászlóalj fele felsorakozott, és rajtuk kívül néhány ismeretlen földpóni is őgyelgett látszólag céltalanul. Úgy nézte, a csata végeztével a hatodik század gépei kezdtek egészen hasonlatos külsőt ölteni a harmadikéhoz: már nem csak ez utóbbiak voltak ütött-kopott, hiányos vagy sérült állapotban. Az azért meglehetős boldogsággal töltötte el, hogy a lassan felnyíló páncélüveg fülkeablakok mögül fáradt, de épségben levő pónik kászálódtak elő. Mikor Gunz besorolt a csatagépek falába, az Íjász, aki eddig hű társként követte őket, szintén melléjük lépett, majd megállt. A színezett üveg sem rejthette el a szeme elől az odaát széles mosollyal integető Riverbloomot, bár azon meglepődött, mennyire nehéznek érezte a patáját, mikor felemelte, hogy visszaintsen.
– Mi a fene, hadnagy! – szólt rájuk Gingermint, aki már a földön ellenőrizte az érkezőket, miközben Gunz kifelé kászálódott a pilótafülkéből. – Egy bokorban aludtatok eddig? Ezen a gépen egy karcolás nem sok, de annyi sincs!
– Mert az én társam a legerősebb egyszarvú az egész rohadt köztársasági seregben, és erre marha büszke is vagyok! – vágta rá Gunz Shard felé kacsintva, majd egy huppanással az őrnagy mellett termett, és onnan segített a dicsérettől enyhén vöröslő fülű másodpilótájának a folyton összecsukló lábai ellenére is épségben földet érni.
– Shard, neked viszont az első utad az elsősegély helyre vezessen, megértetted? – emelte fel a patáját Gingermint fenyegetőleg. – Rettenetesen nézel ki.
– Igenis, asszonyom! – felelte fáradtan.
– Mi az a tömeg, a fogadóbizottságunk? – kérdezte Gunz a tér szélén gyülekező pónik felé intve.
– Nem tudom, én csak rádión beszéltem velük eddig, kérdezd meg tőlük – vetette oda félvállról az őrnagy, és már lépett is tovább Riverék gépéhez.
Shard a fél lábát odaadta volna abban a pillanatban egy hasonló szerkezetért, mint amivel Fémláb közlekedett, de azt sem bánta volna különösebben, ha valaki elviszi egy hordágyon. Csupán minden akaraterejét összeszedve bírt megállni a patáin, és még így is rászorult néha, hogy Gunz oldalának támaszkodjon. Amint a házak felé tartottak, egy csapat vidáman ünneplő, holdacskás zászlót lengető civil galoppozott feléjük, mintha minden másodpercben készen álltak volna erre, amióta Celestia elfoglalta Hoofingtont.
– Nézd, fiam, itt jönnek a hősök, akik felszabadították a várost! – kiáltotta az egyik csődör a csikójának, mikor melléjük értek.
– Nem, haver, a hősök ott jönnek – mutatott hátra a válla fölött Gunz a felsorakozó csatagépek mellett mit sem sejtve beszélgető Gingermint és Riverék felé. – Nekünk csak azt áruljátok el, merre találjuk a legközelebbi kocsmát!
Az üvegfal mögé mindössze tompa puffogásként szűrődött be a méretes teremben ordító zene, hozzá kell tenni, szerencsére, mert így sem bírt rendesen a feladatára koncentrálni. Elég sötét is volt, éppen csak a fejük felett lassan dülöngélő lámpa világította meg az asztal körül ülőket, leszámítva a színpad felől érkező, néha keresztben átfutó fénycsíkokat. De több a jelen helyzetben nem is kellett: pont jól látta a szemben ülő Bluefield homlokán meginduló izzadtságcseppeket, Quartz idegesen cikázó tekintetét a bal oldalán, és Coast rutinos, érzelemmentes fapofáját a jobbján.
Ugyanilyen jól kivehette a patájában tartott lapokat is. Akárhogyan is kombinálta őket az asztalon heverő társaikkal, két párnál értékesebbet ebből már nem lehetett összekaparni. Nagyjából vállmagasságba emelte hát a kártyáit, hogy a mögötte ülő egyszarvú is jól lássa.
– Shield, nézd már meg, mijük van, és ha ennél értékesebb, dobbants kettőt – súgott hátra direkt hangosan, hogy a feszültséget humorral oldja egy picit.
Bluefield rögtön az asztalra vágta a lapjait, pedig Shieldnek nyilván esze ágában sem volt megmozdulni.
– Gyere csak mögém leskelődni, kis barátom, és csomót kötök a nyakadra – morogta Quartz kedélyesen, de a biztonság kedvéért a szügyéhez közelebb húzta a kártyáiból formált legyezőt.
– Ne a szádat koptasd, drága hadnagyom – reccsent közbe Coast. – Tartod vagy sem?
A körülöttük üldögélő néhány kibic helyeslően morgott, így hát nem maradt más választása, mint dönteni végre. Jó, Bluefield az előző emelést csak becsületből tartotta, ez tökéletesen látszott rajta, nem lehetett nála legfeljebb egy magasabb értékű pár. Quartz nagyon várt valamire, neki talán jobb lapjárása is lehetett… A századosnak pedig, amekkora blöffkirály, tuti nem volt semmije. Az ilyen játékosokat utálta a legjobban, izomból emelt, mert a mellette tornyosuló fizetése is legalább kétszer akkora értékű lehetett, mint az ő zsoldja.
Aminek a nagy része már ráadásul az asztal körül oszlott el, a többiek pénzkupacában. Mennyi is maradhatott belőle? Egészen biztosan túl kevés. Nem baj, tegnap este megérkezett a málhájuk, abban akad még két-három üveg pia, aztán meg valamiképp majdcsak kihúzza. Kényszerítette magát, hogy ne nézzen le a csekély méretű pénzhalomra maga mellett – ha most bárki idegesnek látja, már dobhatja is el a lapjait.
– Jó, hát legyen – vigyorodott el a lehetőségeihez képest őszintén. – Tartom, és emelek még ötvenet.
Középre tolta az összeget, közben csalódottan megállapíthatta, ha most bukik, a következő körre már nem lesz lóvéja, de azért elégedett ábrázattal dőlt hátra a székében, éles szemekkel a kártyapartnerei reakcióját figyelve.
Bluefield a szemét forgatta, és az elhasznált lapok közé tolta a kártyáit. Coast a szokásos fapofájával robotként csúsztatta be az emelését.
– Shard, áruld már el, mije van a szemétnek? – kérdezte Quartz vicsorogva.
– Színsora, mi más – vonta meg a vállát Shield ártatlan ábrázattal.
Egy pillanatra mókás ráncba gyűrődtek Quartz szemöldökei, amint az asztalon heverő lapokat vizslatta, Gunz alig bírta ki nevetés nélkül. Természetesen ebből színsort semmiképp se csinálhatott volna.
– Akkor kapjátok be – vágta végül az asztalra a lapjait a csődör olyan stílusban, mint aki pokrócot reggelizett.
Különösebben nem értette, min húzhatta fel magát ennyire, hiszen olyan vészesen sokat még nem is vesztett. De eddigi életének abban a jó kétharmadában, amióta pókerezéssel mulatta a szabadidejét, találkozott már mindenféle teremtménnyel. Előfordult közöttük például egy méretes, mégis kecses patás Saddle Arabiából, akinek hiába magyarázták egyszerre hárman is, hogy blöffölni nem csalás, hanem egyenesen a játék része, akkor sem volt hajlandó – és akadt olyan zebra is, aki gondolkodás nélkül belevágta az asztalba a dárdáját, átszúrva ezzel a kártyapaklit, amikor először elnyerték a pénzét.
Megvonta hát a vállát, és kíváncsian Coast felé fordult.
– Akkor terítsünk – mondta a százados, és különösebb habozás nélkül felfordította a lapjait. – Két pár, ász-király.
Gunz kitörő örömmel dobta az asztalra a patájában szorongatott kártyalapokat.
– Mekkora mázlista disznó vagy te, haverom, hát nem elnyerted az utolsó talléromat is?! Ez is két pár, de csak nyolcas a vége!
Pedig szívesen játszott volna még, ám arról szó sem lehetett, hogy kölcsön kérjen valakitől. Nem, akadt éppen elég ismerőse, aki elkövette már ezt a hibát, és soha nem lett jó vége. Egy úripóni tudja, mikor kell abbahagyni.
Míg Coast két patával átölelve maga felé terelgette az érmekupacot az asztal közepéről, vetett egy pillantást a megmaradt öt tallérjára, majd a patájára söpörte és Shield felé nyújtotta őket.
– Ha megkérlek, hozol nekünk egy kör piát ebből? Meglehetősen kiszáradt a torkom.
– Hagyd, most én fizetek – próbálta eltolni magától a lábát Shield.
– Majd fizeted a következőt. Tudod, mennyire égetné a zsebem, ha el kéne raknom.
Az egyszarvú kicsit kelletlenül elvette a pénzét, és a pult irányába indulva eltűnt a tömegben.
Pedig amikor tegnap a kihalt utcákon sétáltak, mennyire nem gondolta volna, hogy itt ilyen sok póni lakik! Több ezer, sőt, több tízezer is lehetett, akik közül jó pár száz ugrált most odalent a tánctéren, vagy támasztotta a pultot italra várva. Sikerült ezek szerint az egyik menőbb helyi klubot kiszemelniük a szállásuknak, vagy egyszerűen mindenhol ennyien lehettek? A nomád körülmények között eltöltött utóbbi néhány hónapban teljesen meg is feledkezett róla, milyen érzés egy igazi nagyvárosban járni?
Hoofington pedig nagyobb volt még a szülővárosánál, El Pintonál is. Hozzá kellett szoknia. Itt csak az a helyiség, ahol most néhány ismerősével helyet foglaltak, nagyobb területen terpeszkedett, mint az északi táborban a Vödör. A lakosztályuk akkora volt, mint az a terem, ahol az eligazításokat tartották. És ráadásul, ha ez nem lett volna elég, a portán külön szobát akartak adni Shieldnek és neki. Egy pillantás az egyszarvúra meggyőzte róla, hogy nem díjazná az ötletet, és utólag maga is jobban örült a társaságnak. Meg is bolondult volna egyedül egy akkora szobában.
Abból sem lett különösebb baj végül, hogy összesen egyetlen franciaágy terpeszkedett a közepén. Shield eleve a földre dobta le a matracát, amit egészen addig furcsállt, amíg meg nem próbált elaludni az ágyban. Nem neki találták ki, az tuti, rohadtul kényelmetlen volt.
Reggel a szobaszerviz szerepét betöltő egyenruhás póni biztos teljesen hülyének nézte őket, amiért a hatalmas szoba padlójának közepén ágyaztak meg maguknak mindketten.
Shield állapota miatt őket nem osztották be őrjáratra még ma sem, pedig az egyszarvú, miután lezuhanyozott, egészen kulturáltan festett. Eltűntek a vérfoltok a szőréből, megfésülködött, valamilyen furcsa, illatos olajat kent magára, amit a fürdőszobában találtak apró tégelyekben (tegnap este majdnem bele is ivott az egyikbe, ha Shield nem világosítja fel, egy hétig csuklana tőle egyhuzamban), szóval pici hunyorítással tényleg eladta volna nemesi származéknak. Bluefield is megúszta, nyugodtan pihenhettek Rowannel, pedig mindössze két karcolást szerzett a füle alá – nem is rossz, ahhoz képest, hogy a gépüket, a Kukát dobhatták a kukába.
Egyedül Riveréket osztották be egy másik szakasszal őrségbe, mert ők a harcmodorukból adódóan sérülés nélkül úszták meg az ütközetet. Végül is jobban nem is alakulhatott volna, hiszen ha Riv éles szeme pásztázta a folyópartot, nyugodtan aludhattak, az biztos – csak azt sajnálta, hogy emiatt, na meg, mert úgy szétszórták őket a hatalmas területű fogadóban, alig beszélhetett vele. Akkor jött le a pincében megbúvó klubba, amikor ők már javában kártyáztak, valószínűleg nem régen ébredhetett fel. Most a szomszéd asztalnál ült, és szokása szerint szótlanul fülelte a körülötte beszélgetők történeteit az orra alatt halványan somolyogva, miközben néha meghúzta a patájában tartott flaskát.
Oda akart szólni neki, mert még mindig nem kért elnézést, amiért a csata hevében üvöltözött vele, de mielőtt még megtehette volna, Shield visszatért egy malomkő méretű tálcát egyensúlyozva a patáján – a varázserejét ezek szerint még nem akarta használni –, és mindenkinek lepakolt egy-egy pohár valamit. Visszajárót nem hozott, pedig a köztársaság katonái ma fél áron ihattak. Miért nem egyből ingyen? Megérdemelték volna, miután megmentették a várost. Talán attól félt a tulaj, bepiálva nagy jókedvükben szétszedik a helyet? Abba bele se mert gondolni, vajon a szállásuk után mekkora számla érkezik majd Lunának.
Felhajtotta az egyiket az asztalra kipakolt pici pohár tequilák közül, és kísérőnek kortyolt párat a teli korsó, meglehetősen gyenge, bár legalább finom sörből, amikor hirtelen két selymes szőrű pata takarta el a szemeit, és egy kellemesen ismerős hang suttogott a fülébe.
– Kitalálod, ki vagyok?
Ha szimplán tippelnie kell, akkor rávágja, hogy Shield, de nem, az egyszarvút most ki lehetett zárni, mert éppen az asztal másik végében osztogatta körbe az italokat, meg egyébként sem volt általában elég pajkos az ilyesfajta megmozdulásokhoz. Akkor viszont lehetett még Riverbloom, akit például ma még nem látott, pedig biztosan nem maradt el túl messzire a bátyjától, bár a bundája illata neki teljesen más. Honnan is ismerős ez a kedves hang, ez a halvány esőillat?
– Nézzétek már, egy pegazus! Mit keresel itt, rohadt áruló? – szólalt meg hirtelen nem messze jobbról egy hang, amitől rögtön elhalkult a beszélgetés a teremben.
Egy pillanatra eszébe jutott kérdőre vonni a megszólalót a stílusa miatt, ám az agyának egy másik részlege átvette a parancsnokságot a teste fölött, és hirtelen erősen megszorította a szemeit eltakaró lábakat, mintha arra készülne, többet nem is engedi el őket. Ha a mögötte álló póni egy pegazus, akkor nem lehet más, mint…
– Rosebead! – kiáltotta, maga is meglepődve rajta, mennyire remegett a hangja. – Magasságos szalmaszál, ezt egyszerűen nem hiszem el!
Félve fordult meg, talán attól tartva, ha hirtelen mozdulatot tesz, még a végén felébred, ám semmi ilyesmi nem történt. Mögötte ott csillogott a legszélesebb vigyor, és a két legmélyebb bíbor szem, amit valaha látott. Barátnője pontosan úgy nézett ki, mint emlékezett rá, vagyis… talán az arca mintha kicsit lefogyott volna, és a tollai talán tépettebbek… De hát az idő egyiküket sem hagyta érintetlenül. Fittyet hányva a körülötte egyre sokasodó kíváncsi vagy ingerült pillantásokra átölelte a kancát, és a hosszú évek minden nélkülözésével magához szorította, csak úgy ropogtak a patái alatt a vékony madárcsontok.
– Összetörsz, te vadállat – próbálta nyugtatni Rosebead valójában csak félgőzzel, mert maga is hasonló vehemenciával viszonozta az ölelést.
Gunz megpróbálta elengedni a pegazust, bár nagyon nehezére esett. Talán az eltelt idő tette érzelgősebbé a kelleténél, vagy a megivott alkoholmennyiség, de nedvességet érzett a szeme sarkában. Nem szerette volna, ha bárki is meglátja a körülötte lévők közül, ezért miközben hátrahúzódott, beletörölte az arcát barátja nyakába. Mondani akart neki valamit, valami frappánsat, vagányat vagy legalább vicceset, ám egy szó sem jött ki a torkán.
– Mit csinálsz, hát már elfelejtetted, miként bántak el velünk ezek a nyavalyás repülő patkányok?
Most megtalálta a hang gazdáját is, a harmadik század egyik tagbaszakadt földpóni pilótája volt az, úgy rémlett, Quartz egyik barátja lehetett.
– Engedj oda, hadd kopasszam meg, mint egy csirkét – tódította tovább a csődör fenyegetően közeledve, miközben néhány ismeretlen pilóta felsorakozott még a háta mögé nyomatékot biztosítani.
Ennek már a fele sem volt tréfa, nem hagyhatta figyelmen kívül a nagyszájút. Kezdte belátni, meglehetősen bátor (vagy felelőtlen) tett volt Rosebead részéről anélkül megjelenni közöttük, hogy a szárnyait eltakarta volna, de hát a kanca természete már csak ilyen: mindig is utálta a sunnyogást, hacsak a feladata elvégzéséhez nem bizonyult feltétlenül szükségesnek. Most jó eséllyel egyedül Gunz miatt vállalta a kockázatot – és természetesen számíthatott is rá, hogy majd megvédi.
A hadnagy baljós lassúsággal fordult az érkezők felé, és teljes magasságában kihúzta magát – ezzel egészen a csődör álláig ért, de azért legalább eltakarta előle a törékeny pegazust. Ruganyos támadóállást vett fel, amit évek alatt csiszolt tökélyre az utcai harcok sorozata, izmai megfeszültek, ettől jóval szélesebbnek látszott, mint amilyen valójában.
– Figyelj rám, haver – kezdett a mondanivalójába szinte dorombolva. – Ez a „csirke” az én barátom, szóval most két lehetőséged van: elhúzol innen a faszba a többiekkel együtt, akiknek nem tetszik, vagy a patádba adom a fogaidat.
Egy egész percig farkasszemet néztek, és bár Gunz minden magabiztosságát a tekintetébe koncentrálta, sokért nem adta volna, ha a lábához erősített tokjában pihent volna a .45-ös revolvere, ám azt a klubba nem hozhatta be a biztonsági előírások miatt. Tudta, hogy a csődör első gyanús mozdulatára el fogja törni az állkapcsát, hiszen gyorsabb is és ügyesebb is lehetett nála, ha nem is erősebb, viszont hátrébb, az árnyékban álldogált pár kevésbé hangos, viszont annál veszedelmesebb külsejű pilóta, akikkel meggyűlhet a baja.
Az egész csak blöff volt, de amilyen sikertelenül blöffölt a pókerben, olyan jól ment neki az életben. Kiállás és önbizalom az egész: ha teljes szívvel elhitte magáról, hogy a társaságot képes összecsomagolni, akkor ők is elhitték. És miért is ne? Harcolt már rosszabb esélyek ellen, mégis életben maradt.
A csődör pislantott egyet, és ezzel máris vesztett. Hátrált egy lépést, majd dühösen a kijárat felé indult.
– Ezt még megbeszéljük – köpte még hátra az üres fenyegetést.
Vele tartottak azok is, akik az imént mögé álltak. Talán keresnek maguknak egy másik ivót, ahol majd hangoskodva kitárgyalják, miként tépnének darabokra minden egyes pegazust, de nem is baj. Amíg hőzöngenek, addig is levezetik a feszültségüket.
Gunz visszafordult a barátjához, és akkor meglátta, miért is jött be a blöffje valójában. Szépen csendben felsorakozott mögötte a Vipera szakasz összes jelenlévő tagja, és a kártyapartnerei is.
– Kösz szépen, pónik – mondta egy zavart félmosollyal.
– Ugyan, hagyd – verte vállba Coast, miközben visszaült a helyére. – Nem mindenki felejtette el közülünk, mit jelent a becsület.
Ez a mondat ugyan kicsit kétértelműre sikeredett, ám láthatólag Rosebead elengedte a füle mellett az élét, ezért Gunz sem forszírozta a dolgot, hanem inkább a többiek felé fordult.
– Engedjétek meg, hogy bemutassam az egyik legjobb barátomat. Mindenki, ő itt Rosebead. Rosebead, ők… mindenki.
– Elég kivételes barátod lehet, ha képes voltál megjegyezni a nevét – röhögött a suta befejezésen Coast. – Vagy igazából nem is Rosebeadnek hívnak?
– De igen – nevetett a pegazus csilingelő hangon. – Szerintem Gunz csak azért tudja, mert idejekorán belevertem abba a lyukas fejébe.
– Jó, ne szopassatok már, beismerem, kihívásokkal küzd a névmemóriám – vakarta meg a fejét, majd hirtelen elkomorulva a pegazusra nézett. – Mondd, hogy maradhatsz!
– Valójában legfeljebb néhány percig. Rengeteg munkánk van még, és a társam is itt vár Hoofington felett, a felhők között. Szívesen bemutattam volna, viszont ő nem jár annyira otthonosan a földön, és egy kicsit talán félt is lejönni onnan. Manapság nem a pegazus a legnépszerűbb faj errefelé, nem igaz? – Rosebead megengedett magának egy bátortalan mosolyt, miközben körbepislantott.
– De azért iszol velem valamit? – tolt az orra elé Gunz egy pohár tequilát, mielőtt még a téma ismét a politika felé terelődött volna.
– Nem tehetem, sokat fogunk repülni, és utána még jelentést is kell írnom.
Szerette volna igazságtalanul a barátja fejéhez vágni, hogy akkor egyáltalán minek jött, ha egyszer ennyire elfoglalt, ám még idejében meggondolta magát. Nagyon is tisztában volt vele, a seregben mennyire fontos minden feladatot a lehető legpontosabban, késlekedés nélkül elvégezni, és Rosebead jelenleg elsősorban felderítő volt. Talán sokkal inkább tartozik neki köszönettel, hogy az idejét és a testi épségét nem sajnálva eljött, és találkozhattak.
Hiába gondolta ezt ilyen szépen végig, egy pillanatra mégis kiülhetett az arcára a csalódottság, mielőtt még megzabolázhatta volna a vonásait.
– Ne haragudj rám azért – mentegetőzött Rosebead szomorúan.
– Ugyan, eszem ágában sincs! – vágta rá Gunz, és mikor kimondta, már úgy is érezte. – Azt sem mondhatod el, mi az ilyen marha sürgős? Rettenetesen titkolózó népek lettetek ti ott fent, az égen!
– Valójában éppen amiatt jöttem, mert végre vége van minden titkolózásnak. A Pegazus Szövetség két napja szerződést kötött a birodalommal és a köztársasággal is. Mától kezdve ismét teljes létszámmal ellátjuk a felderítő feladatainkat mindkét oldal részére.
A teremben ülőkre akkor sem lehetett volna nagyobb hatással, ha kijelenti, visszatértek a sárkányok. Hirtelen többen is a lábukra pattantak, és egyszerre vagy hatan kezdték el kiabálva kérdezgetni.
– Mi az a Pegazus Szövetség?!
– Tényleg összeállt Los Pegasus és Cloudsdale?
– Hogy tehettek ilyet?
– Öcsém, sejtettem, hogy ez lesz!
– Ez árulás, én mondom, ez árulás!
Rosebead tudomást sem vett a zajongókról, inkább Gunz arcát figyelte, aki csendben próbálta kikövetkeztetni az elhangzottak jelentését. Miután senki sem kapott választ a megjegyzéseire, a pónik lassan elcsitultak, csak a szemeik villogtak értetlenül vagy dühösen.
– Ezt szépen összehoztátok – jelentette ki végül a hadnagy. – Mindenkinek dolgoztok, mégsem tartoztok senki fennhatósága alá. Gyengének mutatjátok magatokat, hogy megbízzanak bennetek, de valójában ti szabjátok a feltételeket. Csak azt nem értem, rajtatok kívül kinek jó ez?
– Mindenkinek jobb így. Mindkét oldal visszakapja a felderítőit, vége a csapdaállításnak és a sunnyogásnak. Ráadásul soha többé nem kell két pegazusnak egymás ellen harcolnia. Vagyis nyilván lesznek olyanok is, akik rosszabbul járnak, például aki eddig kémkedésből élt. Őket nem tudom sajnálni.
– De azzal, hogy Cloudsdale-lel szövetkeztek, és Celestiának dolgoztok, eláruljátok a hazátokat, a köztársaságot – szögezte le Coast szinte érzelemmentesen.
– Nem, százados – emelte fel a patáját Rosebead, miközben kihúzta magát. – Azzal, hogy földpóni földpónit és egyszarvú egyszarvút öl, ti hoztok szégyent a hazátokra, Equestriára. A pegazusoknak ebből lett elegük. Bármennyire is megosztott legyen a szárazföld, az égbolt csakis a miénk, és mi úgy döntöttünk, elég volt a testvéreink gyilkolásából.
– Azért ez nem ilyen egyszerű – vonta fel a szemöldökét Coast. – Amennyire én tudom, a pegazusok legfeljebb azért nyerték el a kitüntetett helyzetüket, mert elég okosak voltak, és nem neveztek ki saját uralkodót maguk közül. Los Pegasus Luna fennhatósága alatt áll, Cloudsdale pedig Celestiáé alatt. Mindössze megtagadtátok, hogy harcoljatok egymással.
Gunz egyre kétségbeesettebben kapkodta a fejét egyikükről a másikra, de nagyon úgy nézett ki, semmit sem tehetett már az ellen, hogy a két barátja egyre jobban bele ne lovallja magát a vitájukba.
– Pontosan ennyit szerettünk volna elérni, egyelőre legalábbis – bólintott határozottan Rosebead, de Coast csak vigyorgott, mint aki valami bonyolult hálót sző éppen.
– És neked nem számít, hogy a drága barátaid Cloudsdale-ben a hercegnő elnyomása alatt élnek, míg te nemsokára szabad választásokon döntheted majd el, kik legyenek a vezetőitek, akik az érdekeiteket képviselik? Nekik nem jár ennyi szabadság, csak az elnyomás? Nem gondolod, ha lenne választási lehetőségük, és nem mészárolnák le őket egy kupacba, ha ilyesmi egyáltalán megfordul a fejükben, ők is a köztársaság mellett döntenének? Azzal, hogy eleve bebetonozzátok Celestia hatalmát, megfosztjátok saját magatokat az esélyétől is.
– Nézd, nem akarok senkit megbántani, és egyébként is minden tiszteletem Lunáé, de miből gondolod, hogy abban a köztársaságban, amit épít, és amire úgy hivatkozol, mint minden társadalmi rendszerek legjobbikára, bármivel is kellemesebb lesz élni, mint amilyen évszázadokig volt a birodalomban? Nem vagyok annyira biztos benne, hogy jobb lesz nekem, ha egyszerű, halandó, gyarló és korlátozott tudású pónik döntenek majd a sorsomról egy kortalanul bölcs, halhatatlan alikornis hercegnő helyett. A magam részéről remélem, Luna a hatalomnak nagyobb szeletét tartja majd meg magának, mint azt hirdeti.
– Ezzel azt akarod mondani – hajolt közelebb érdeklődve a százados –, mégis Lunának szurkolsz? Ha Celestia valamilyen módon fenyegetné Los Pegasust, harcba szállnátok akár a többi pegazus ellen is?
– Ilyen sosem fog bekövetkezni. A pegazusok egységesek maradnak, Cloudsdale nem fog ellenünk támadni – jelentette ki magabiztosan Rosebead.
– Ne legyél naiv – nevetett Coast. – Azt hiszed, a pegazusok békéje nem Celestia malmára hajtja a vizet? Úgy táncoltok, ahogy ő fütyül. Ha az érdekében áll, el fogja érni, hogy egymásnak ugorjatok.
– Nem, nem érted. Többet nem harcolunk pegazusok ellen. Ha a Los Pegasus alatti területet Luna elveszti, akkor egyszerűen a birodalomhoz fogunk tartozni, és kész.
– Akkor gyávák és elvtelenek vagytok – dőlt hátra elégedett ábrázattal a százados. – Megvárjátok, amíg mások meghozzák helyettetek a döntést.
– Tévedsz – vicsorgott vissza a pegazus. – Mi annak örülnénk a legjobban, ha a két testvér nem gyűlölködne többet. Nem számít, melyikük győz, de minden erőnkkel azon leszünk, hogy a háború véget érjen.
– Te tévedsz, ha azt hiszed, ez az egész kizárólag az alikornisokról szól. Mit gondolsz, miért sorakozott fel Délnyugat-Equestria egy póniként Luna mögé? Mi mindig is másodrendű állampolgároknak számítottunk a hazánkon belül, éppen itt az ideje, hogy olyan vezetőnk legyen, aki törődik is velünk! Kérdezd csak meg Quartzot, hol lenne most Luna nélkül!
– Jó eséllyel meg sem születtem volna – vágta rá Quartz kérdezés nélkül, miközben az asztalra csapott. – Talán te már elfelejtetted, ki védett meg minket, amikor jöttek a sárkányok? Luna hercegnő nélkül az egész családomat kiirtották volna!
A körülöttük figyelő pónik közül többen helyeslően kiáltozni kezdtek.
– Az enyémet is!
– A nagyszüleim délről menekültek el a biztos halál elől!
– Azt hiszem, mindannyian köszönettel tartozunk Luna hercegnőnek – hűtötte le egy intéssel a többieket Coast. – Addig, amíg Celestia csak amiatt aggódott, hogy a canterlotiaknak nehogy egy szőrszála is megperzselődjön, minket, délieket a sárkányok martalékának vetett. Ez a köztársaságban soha többet nem fordulhat elő, Equestria minden területe egyenlő arányú képviseletet fog kapni…
– És ha Celestia a csapatait délre küldi, akkor most az északiak mondanák róla ugyanezt! – vágott közbe Rosebead. – Csak azért volt képes Luna megállítani a sárkányokat délen, mert az északi határon legyőztük őket!
– Még jóval azelőtt kiállt mellettünk! Egyedül neki jutott eszébe levezényelni az Éjjeliőrséget a segítségünkre!
– Elég nagy felelőtlenség is volt a részéről, majdnem mind otthagyták a fogukat abban a mészárlásban. Végül aztán a sárkányokat csak akkor sikerült visszaszorítani, amikor felszabadultak a csatagépek.
– Igen, de éppen elegendő rést ütöttek rajtuk, hogy az amúgy teljesen esélytelen déli patások közül igen sokan átcsusszanhassanak Equestria területére!
– Abból is sok jó származott, a legtöbben az utána következő öt éves éhínségben pusztultak el, a pónikkal együtt. Nem tudom, nem lett volna-e jobb nekünk, ha ők ott maradnak!
Coast döbbenten hőkölt hátra.
– Ezt nem mondhatod komolyan!
– Nem is – felelte a pegazus egy rövid szünet után. Lassan lehajtotta és megrázta a fejét. – Viszont sokan gondolják így. Látod, mindössze ennyi kell egy háborúhoz, hogy két póni a világot teljesen más szemmel figyelje. Mire megyünk most, ha egyszer a kettőnk nézetei nem fognak soha sem közeledni, és mind a ketten túl fafejűek vagyunk ahhoz, hogy engedjünk? Ha orrba gyűrlek, akkor attól jobb lesz? Néha úgy érzem, semmivel sem vagyunk jobbak a sárkányoknál. Őket legalább az éhség kergette Equestriába, és nem valamiféle ideológia. Gondolom, ha figyelnek minket, akkor most jót röhögnek a markukba, mire használjuk a drágalátos csatagépeinket, miután őket elüldöztük.
Coast csak hallgatott a többiekkel együtt. Gunz nem vehette biztosra, ennek az előadásnak mekkora részét tervelte ki előre Rosebead, és mennyi volt belőle a rögtönzés. Könnyen lehet, csak reagált a felé zúdított agresszióra, de ennek ellenére mégis elérte a célját: mindenki elgondolkodott egy percre, mi értelme is van annak, amit csinálnak.
Holnapra persze eszükbe fog jutni, hogy ez az egész gondolatmenet hülyeség, és hol is hibázik az (a saját logikájuk szerint), amit a pegazus mond. Akkor majd ismét teljes mellszélességgel kiállhatnak a nézeteik mellett, és megfeledkezhetnek minden másról, épp úgy, mint eddig. Egyre jobban örült annak, hogy őt hidegen hagyta a politika. Sokkal egyszerűbb volt azt tenni, amit parancsoltak neki, és nem kérdezni meg, miért. Miért? Mert ez a munkája – elpusztít dolgokat. Pénzt kap érte, és jó is benne.
A gondolataiból Rosebead gyengéd érintése rángatta ki.
– Kikísérsz? – kérdezte a pegazus.
– Naná! – kiáltotta a beállt csendben meglehetősen hangosan, miközben a négy lábára pattant. – Ne haragudj a fogadtatás miatt. Annyira szerettem volna még veled beszélni.
– Tudom, én vagyok a hibás – mentegetőzött Rosebead, miközben lassan a pince zöldes fényben úszó kijárata felé indult. – Nem kellett volna hagynom, hogy belerángassanak ilyen hülyeségekbe. Nem… Nem kellett volna idejönnöm.
– Akkor nem láthattalak volna.
– Úgy értem, megvárhattalak volna a szobádban, vagy valami. De amikor kiderült, hogy pont Hoofingtonhoz osztanak be, nem akartam egy másodpercet sem vesztegetni.
Gunz éppen olyan kétségbeesetten érezte magát, mint amikor legutóbb magára hagyta a pegazus. Nem értette, miért sietett annyira a barátja, ha egyébként is csak néhány percig maradhatott. Nem akarta úgy elengedni, hogy azt sem tudja, látja-e még az életében.
– Ígérd meg, legközelebb tovább maradsz – próbált valamiféle határozott választ kicsikarni Rosebeadből.
A pegazus csak halkan kuncogott, míg a feljáróhoz nem értek. Ott megfordult, és idegesen körbenézett, mintha valamire készülne.
– Nézd, hoztam neked valamit – mondta végül, és egy papírfecnit nyomott Gunz patájába. – Tudom, nem jött be a Sárkányölő, de azt hiszem, ez majd segít.
– Mi ez? – kérdezte a hadnagy, ám nem bontotta ki a galacsint, talán mert félt levenni a tekintetét a pegazusról, nehogy az megint úgy eltűnjön, mint a legutóbb.
– Legközelebb pedig… – engedte el a kérdést a füle mellett Rosebead. – Legközelebb, mikor találkozunk, remélem már vége lesz ennek az egésznek. Akkor aztán addig dumálunk és iszunk, amíg össze nem esünk a fáradtságtól, ezt megígérem. Szia.
Ez azt jelentette, Rosebead nem szerette volna, ha tovább kíséri. Elköszönni pedig nem akart, így hát csöndben figyelte, amint a barátja felsétál a lépcsőn.
– Szia – szólt utána, amikor a pegazus már rég elment.
Amikor már végleg nagyon hülyén kezdte magát érezni, mert az ötödik póni botlott bele jövet vagy menet, miközben a kijáratban ácsorgott, rászánta magát, hogy visszatérjen a többiek közé. Éppen csak megfordult, és tett néhány lépést keresztülverekedve magát azon a kisebb tömegen, akik a pult felé igyekeztek valamilyen italért, már bele is botlott kedvenc, gyöngyház fényű bundában pompázó egyszarvújába. Shield olyan ábrázattal nézett rá, mint akinek fogalma sincs, mit is kellene csinálnia. Egész biztosan a jó szándék vezérelte, talán segíteni szeretett volna, de valószínűleg túl kevés releváns tapasztalattal rendelkezett barátok dolgában. Igazán kíváncsi lett volna rá, az egyszarvú hol tölthette a fiatalkorát, hogy ennyire zárkózott lett.
– Nem is gondoltam volna, hogy pegazus barátaid is vannak, ritkán jönnek ahhoz le a földre. Vagy El Pintoban általánosnak számítottak? – kérdezte végül Shield, miközben mellé csapódva követte a klub közepén elterülő üvegfalú sziget felé.
– Egyáltalán nem. Azt hallottam, Rosebead valamelyik nagyszülőjéhez érkezett látogatóba, aztán egy baleset miatt sokáig a városban ragadt. Igazából akkor még nagyon fiatal lehetett, és nagy benyomást tett rá az élet közöttünk, arról nem is beszélve, hogy bárhol megjelent, rögtön magára vonzotta a figyelmet. Sokat lógtunk együtt, nagy arc, tényleg csípem.
– Biztos így van, bár beismerem, nem igazán értettem egyet a nézeteivel. Az én családom mindig nagyon közel állt Luna hercegnőhöz.
Gunz nagyot sóhajtott, és megtorpanva Shield felé fordult. Az arcára lehetett írva a mondandója, mert az egyszarvú rögtön hátrasunyta a füleit.
– Tudom, csak jót akarsz, de kérlek, beszéljünk bármi másról, csak ne a politikáról. Én túl egyszerű póni vagyok ehhez, mindig megfájdul tőle a fejem.
Shield bólintott, és csendben maradt. Nem ezt szerette volna elérni. Szüksége volt rá, hogy elterelje a figyelmét az elmúlt pár percről valamilyen módon, de a saját fejében is kizárólag olyan kérdések hemzsegtek, amikre nem szerette volna hallani a választ. Körbenézett inkább, szinte segélykérően, olyasvalami után, ami eltereli a figyelmét.
Lent a tánctéren éppen nagy átváltozás folyt, a sötét színpadon pónik rohangáltak méretes ládákat hurcolva magukkal, szellemként beleolvadva a háttérbe a szemébe világító lámpák mögött. Egészen úgy tűnt, mintha koncertre készülnének, pedig semmi ilyesmire utaló feliratot nem talált a klub körüli szakadt plakátokon. Éppen csak tegnap foglalták vissza a várost, a rakparton még mindig folyamatosan őrjáratozó csatagépek dübörögtek végig, a folyó túloldalán a birodalom csapatai állomásoztak fenyegető túlerőben, valamiért azt hitte, egy ideig még nem fog a városlakók élete visszatérni a szokásos hétköznapok által kitaposott mederbe. Nyilván tévedett, és levonhatta a következtetést: az itteniek egész jól hozzászoktak már az állandó vendégeiket jelentő katonákhoz. Arra azért kíváncsi lett volna, ha holnap Celestia előhúz a fenekéből egy hidat, és a seregei átkelnek a Rodeo folyón, akkor Hoofington lakói unott arccal egyszerűen elteszik Luna jelképeit a raktárba (a biztonság kedvéért nem túl mélyre), és azzal a lendülettel veszik elő a napocskás fehér zászlókat? Ki tudja, talán igen.
A hangfalakból eddig ordító zene most elhalkult, a harsány világítás is lejjebb adta a fényerejét, és a zenekar elkezdte a beállást, aminek a keretein belül egy sötét alak lépett a színpadra, és pár szörnyen ismerős akkordot eljátszott a gitárján, miközben a hangmérnök jól hallhatóan össze-vissza tekergetett minden potmétert, ami a patája ügyébe került. Valójában Gunz nem is erre figyelt, hanem vagy fél percig azt próbálta kitalálni, miért kiabál ennyire veszettül az a jó pár póni, aki közvetlenül a színpad előtt állt, és vajon hol hallotta már azt a rövid dallamot, amit a gitáros pengetett. Amikor végre eszébe jutott, akkorát ugrott, hogy Shield is összerezzent mellette.
– Hé, szereted a metált? – kérdezte az egyszarvútól izgatottan vigyorogva.
– Hát, valójában nem szoktam ilyesmit hallgatni – érkezett a bizonytalan válasz.
Legszívesebben kétfelé vágtázott volna egyszerre, a színpad irányába, és arra, amerre Riverfangot látta néhány perce iszogatni – majdnem orra is bukott a nagy igyekezetében, aztán összeszedte magát, és döntött.
– Gyere, keressük meg Bloomot, minden jel szerint a kedvenc zenekarunk játszik ma este! – kiáltotta, és hátra sem nézve eliramodott az üvegfalú helyiség felé.
Megtorpanás nélkül ugrott fel azon a néhány lépcsőfokon, ami a tánctértől elválasztotta a csendesebb termeket, és igyekezetében majdnem fellökött egy párocskát, akik éppen az asztaluktól álltak volna fel. Valami káromkodásfélét kiálthattak utána, de rájuk sem hederített, egyenesen abba a sarokba száguldott, ahol a többi pilótával pókerezett még nemrég. Coast és Quartz ugyanott ültek, ahol eddig, bár most két olyan csődörrel folytatták a kártyapartit, akiket nem ismert közelebbről, csak annyit tudott róluk, hogy a harmadik századba tartoztak.
Riverfang időközben átült egy másik asztalhoz, és most éppen egy méretes koktélos pohár mögül félénken előpislogó kancát győzködött valamiről vehemensen. Ezen a látványon, mármint hogy Riv összetett mondatokban beszél, egy picit szívesen elidőzött volna, ugyanis meglehetősen ritkán fordult elő, és akkor is legtöbbször nagy mennyiségű alkohol hatására. Most mégis inkább gyorsan a csődör vállára csapott, nehogy a nagy csodálkozásában még lemaradjanak a jó kis buli elejéről.
– Hé, Riv, merre van a húgod?
Riverfang egy picit fátyolos szemekkel nézett szét maga körül, mintha elsőre azt sem értené, miért is kérik ezt számon rajta, talán véletlenül ráült Bloomra, vagy megígérte volna valakinek, hogy vigyáz rá? Ám semmi hasonló nem jutott az eszébe, sőt, a reakciójából ítélve még azt is elfelejtette, mi volt a kérdés.
– Gunnzzz! – mondta nehezen forgó nyelvvel, miközben felderült az arca. – Nézzzd, ez itt Minty kisasszony, aki, nem fogod elhinni, de eredetileg szintén déli póni, mint mi!
– A szüleim legalábbis… – helyesbített félénken Minty kisasszony, bátortalan tiltakozásként kicsit felemelte a lábát.
– Örvendek! – vicsorgott rá Gunz, majd két patával megragadta a csődör arcát, erélyesen maga felé fordította, és mélyen a szemébe nézett. – Hol van Riverbloom?
– Bloomie? Nem tudom… – vonta meg a vállát Riverfang. – Amikor átadtuk az őrséget, bement a városba, azt mondta szerez magának vitaminokat vagy valami…
– De hiszen az még reggel volt! – próbálta összerakni Gunz a történteket. – Azóta nem láttad?
– Én ugyan nem. Ha nem veletek volt, akkor kérdezd meg Icedropot.
Gunz patáiból elszállt az erő, így a csődör könnyedén lefeszegette magáról őket, és visszafordult a partneréhez, aki időközben megpróbált elosonni, és most kétségbeesetten körbepillantva ült le a helyére.
– Nasszóval, kedves Minty kisasszony, ott tartottam, hogy… – kezdte volna Riverfang újra, de a mondat felénél a hadnagy erőteljesen megrázta.
– Riv, ébresztő! Komolyan azt akarod nekem beadni, hogy fél napja nem láttad a testvéredet?!
Minty kisasszony kihasználta a lehetőséget, és az asztaltól felpattanva a pult felé iramodott. Riverfang úgy nézett utána, mintha valamilyen érdekes, furcsa pillangó repült volna el az orra előtt, majd felkászálódott, és majdnem elindult ő is, csak Gunz patája a vállán tartotta vissza.
– Ne rángasson, hölgyem! – söpörte le a patát magáról. – Bloomie már nagylány, vigyáz magára.
Gunz megfoghatatlan rossz érzéssel figyelte a távolodó csődör hátát. Igaz, Riverbloom tényleg tudott vigyázni magára, és az is teljességgel normálisnak számított, ha egy fél napra eltűnt. De a seregben annyira egymás szájában éltek folyamatosan, szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy ne szóljon valakinek, hova is megy, és mikor jön vissza. Ha csak beugrott egy boltba, akkor már régen végeznie kellett. A bátyjával egész éjjel őrjáratoztak, akkor pedig biztosan ő is elfáradt, réges-rég vissza kellett volna térnie a szállására. Vagy ha oda nem is, azért a nap végeztével csak utánajár, hol múlatják az időt a barátai. Nem, valami nem stimmelt, bár egyelőre nem tudta volna megmondani, mitől érzett ellenállhatatlan késztetést, hogy azonnal rohanjon, és kerítse elő a kancát. Talán ahhoz volt köze, amit Rosebead mondott neki, bár lehet, hogy mégsem.
– Azt hiszem, láttam Icedropot a pulttal szemközti sarokban – szólt Shield halkan.
– Az baj, mert akkor Bloom nincs vele – felelte egyre nagyobb csomóval a gyomrában. – Ha itt lenne, már megtaláltuk volna. Gyere, van egy ötletem, miként keríthetjük elő. De a többieknek egy szót se, különben rettenetesen utálni fognak engem.
***
– Hé, Breeze! Segítesz nekem egy picit?
A kanca a Sün hátsó ülésén ült éppen, a Városháza Tér egyik sarkában, nem messze attól a helytől, ahol a gépeiket leállították. A nyitva hagyott ajtón keresztül beszélgetett egy csődörrel, akit Gunz nem ismert különösebben, patájában egy fém sörösdobozzal gesztikulált. A közeledő két pónit megpillantva kiugrott a terepjáróból, és eléjük sietett.
– Mit tehetek értetek? – kérdezte halkan. A csődör egy picit távolabb húzódott, megsejtve, hogy hirtelen egyszerű kibic lett belőle egy rég összeszokott csapattal szemben.
Gunz egy türkizkék műanyag lapot húzott elő a zsebéből, és Breeze patájába nyomta. A kanca a homlokát ráncolva átfutotta a kártyán szereplő számsorokat, azután kíváncsian a hadnagyra pillantott.
– Gondolom, parancsod nincs hozzá? – kérdezte.
– Remélem, nem kell – felelte Gunz a lehető legkomolyabb ábrázattal.
– Neked nem, csak azért kérdeztem, hogy maradjon-e nyoma – vonta meg a vállát Breeze, majd a Sün felé indult. Mielőtt beült volna, közelebb lépett a tanácstalanul nézelődő csődörhöz. – Később találkozunk, meló van.
Az idegen meglehetősen gyorsan távozott, Breeze pedig bevetette magát a műszerei közé. Levette a sörösdobozt a számítógépéről, rövid mérlegelés után legurította a torkán a tartalmát, és felhajtotta a képernyőt. Az rögtön életre is kelt, és sápadt fénnyel árasztotta el a terepjáró belsejét, miközben titokzatos feliratok jelentek meg rajta. A kanca betolta egy nyíláson Gunz kártyáját, és gépelt valamit a billentyűzeten.
– Na, nézzük, kérek egy pinget tőle. Túl sok jót nem ígérhetek, mert néhány csatornát még mindig erősen zavarnak odaátról, de ez elég régi ketyere, és azt hiszem, más tartományban dolgozik. Icedroptól kaptad? – kérdezte feléjük fordulva, miközben a patái önálló életet élve zongoráztak a gombokon.
– Valójában nem szeretnéd tudni – felelte Gunz.
– Ooo-ké, meggyőztél – mondta Breeze bizonytalanul, majd egy kisebb szünetet tartott, míg a képernyőn megjelenő adatokat értelmezte. – Azt mondja, hogy… kettő egész hattized mérföld, pluszmínusz tizenöt százalék, nagyjából keletre. Pontosabb irányt legfeljebb akkor mondhatnék, ha kicsit közelebb megyünk, és nekikezdek háromszögelni.
– Az valahol a folyóparton van? – kérdezte Shield óvatosan.
– Hát, arrafelé, talán a túlparton. Vagy ha az a tizenöt százalék mind negatív, akkor lehet, hogy a közelebbin. Mit is mérünk mi most tulajdonképpen?
Gunz jelentőségteljesen Shieldre nézett, de nem válaszolt.
– Ha megkérünk, megnézed egy kicsit pontosabban is?
Breeze vállat vont.
– Ugorjatok be.
Miközben Gunz bekászálódott az anyósülésre, azon töprengett, vajon mennyire lehetett pontos Breeze becslése. Ha a kelet tényleg kelet volt, és a távolság, amit mért, tényleg több, mint két mérföld, akkor Bloom pont akkora bajba került, mint azt sejtette. De egyelőre még semmi oka nincs aggódni. Persze hiába mondta ezt a görcsös érzésnek a gyomrában, vagy a patájának, ami az ajtón dobolt éppen.
Mielőtt Breeze-t megkeresték volna, a biztonság kedvéért beszéltek Icedroppal, és benéztek a testvérek szállására is, ám a kancának sehol sem bukkantak a nyomára. A térre menet még Gingermintbe is belebotlottak, aki csak azt tudta megerősíteni, Riverbloom szolgálata véget ért reggel, amikor felváltották őket az őrségben, és azóta a kötetlen szabadidejét tölti valahol.
Igen ám, de hol? Minden jel szerint elindult vásárolgatni a városba, és még nem tért vissza – talán egy régi ismerősével találkozott? Mit keres vajon a Rodeo partján? Az időpont nem volt a legalkalmasabb andalító sétára, még ha egyébként békeidőben a helyszín kitűnő is lenne: a rakparton most felbontották az utcaköveket, és több tíz láb magas barikádokat emeltek belőlük, azok mögött őrködtek az óriási fémszörnyek a folyó fölött. Bármilyen gyanús mozgolódásra, amit az ellenkező oldal véletlenül hídépítésnek vehetett volna, már repültek is a nehézgépágyúk lövedékei.
Miközben az éjszakára ismét kiürült utcákon robogtak végig, kerülgetve a tegnapi harcok által az úttestbe vájt mély árkokat és az eltévedt lőszerek krátereit, melyek némelyike akár egy pónit is elnyelhetett volna, hirtelen belényilallt egy új érzés. Ráébredt, már nem türelmetlen, nem a tettvágy hajtja, nem izgatott, mint ilyenkor általában, amikor csak várja, hogy valami történjen. Az az adrenalinlöket, ami azóta kínozta, mióta a klubból kiléptek, kizárólag egy helyről táplálkozott: a félelemből.
Félt.
Sőt, rettegett. Furcsa érzés volt, valami nosztalgiával vegyes, hiszen nagyon régen nem érzett már ilyesmit. Amióta egyszer, még fiatalon elkönyvelte, tulajdonképpen minden jel szerint halottnak kellene lennie, ugyanakkor mégsem az, hanem egyszerűen kölcsönvett időn él, és addig, amíg mindenki kidől mellőle, ő mégis életben marad – nem egyszer, hanem már nyolcszor történt ez meg vele, mint azt a vállára vasalt halálfejek jelezték –, azóta már nem volt mitől félnie.
Egészen addig, amíg nem talált valakit, illetve valakiket, akiket sokkal jobban szeretett, mint saját magát. Annak ellenére, hogy túlzottan nem rajongott azért a póniért, akivé sikerült felnőnie, ez mégsem ment túl egyszerűen. Ideje nagy részében cinikus volt, a szíve pedig leginkább egy jégcsap hőmérsékletével vetekedhetett, de mégis, a River testvérek észrevétlenül hozzá nőttek, mintha a saját testrészei lennének. Természetesen soha nem kellett kifogást találnia, mi az, amiért tör-zúz és pusztít, mégis, amióta elhatározta, mindent meg fog tenni azért, hogy Riverék a háború végén épségben térhessenek haza, sokkal jobban érezte magát. Mi a fene lenne vele, ha Bloommal történik valami? Mit mondana a bátyjának? Miképp lenne képes még egyszer tükörbe nézni? Ráadásul ennyire banális módon, két bevetés között? Azt még talán megbocsájtja a sorsnak, ha egyszer, talán a közeli jövőben olyan túlerővel találják magukat szembe, amikor már képtelen lesz többé megvédeni őket. De azt, hogy valami baleset történjen, azt nem. Nem, egyszerűen megtiltja, hogy az ő barátaival balesetek történjenek!
Egyébként meg biztosan nem is történt semmi baj. Bloom összefutott egy régi ismerősével, beültek egy kávézóba, és beszélgetés közben megfeledkeztek az időről. Így kellett történnie! Benyit majd az ajtón, a kanca arcán szétárad a meglepetés, ő pedig majd mentegetőzik, hogy mégis miként találta meg. Persze, ráfogja majd mondjuk Gingermintre, hiszen az őrnagy amúgy is tudott mindenről, valaki elmesélte neki, hogy itt látták utoljára. Viszont nem is ez a lényeg, hanem hogy a koncert fele már lement nélkülük, ezért marhajó lenne, ha a barátjával együtt bepattannának a Sünbe, és még az utolsó néhány számra visszaérnének.
Szórakozottan forgatta a patájában a plasztiklapot, amit Breeze adott vissza neki. Általában a tárcájának abban a titkos rekeszében tartotta a párjával együtt, amit csak akkor vett volna észre az avatatlan szem, ha tisztában van vele, mit kell keresni. Természetesen ez is egy volt Wooly régi ajándékai közül, bár kétség kívül Icedroptól is kérhetett volna hasonlót. Mégis, valamiért nem szerette volna, ha a csődör rájön, mit tervel. Ronda egy dolog volt, beleavatkozás másnak a személyes szférájába. A lapocska egy apró, zöldesszürke dobozban érkezett. Hevert még mellette egy lapos, dögcédula formájú rádióadó is.
Oda sem figyelt, és Breeze már másodjára állt meg a terepjáróval. Most valamivel a belvárostól északabbra jártak, de még mindig az épületek között. Egy ennyire feltűnő, és ilyen értékes műszerrel, mint a Sün, nem volt tanácsos a parton mutatkozniuk. Breeze matatott egy picit a billentyűzetén, majd a Gunz előtt elhelyezkedő monitorhoz fordult, és valamit kapcsolgatott rajta. A képernyőn egy térkép részlete tűnt fel, amin a kanca villámgyorsan kikereste a kapott koordinátákat, és ránagyított a négyzetrácsos osztás megfelelő pontjára.
– Parancsolj, ennél jobban nem tudom belőni neked – fűzte hozzá. – Elárulod, mi az, amit keresel, és mi a szőrt csinál a folyó túloldalán?
– Köszi, Breeze, jó haver vagy – felelte Gunz, és igyekezett árnyékban maradni, mert érezte, kifut az arcából a vér. – Innen már megoldjuk.
Breeze hosszan a szemébe nézett, ám végül megvonta a vállát, és elfordult.
– Bármikor, főnök, bármikor.
Nagyon reménykedett benne, hogy a lábai elbírják a súlyát, amikor kikászálódott a terepjáróból, a nyomában Shielddel. Egy fél percig még bámultak a sötétben kivilágítatlanul elhúzó jármű után, míg végül magukra maradtak az üres utcán végigrohanó kellemetlen, északi széllel.
– Láttad ezt? – törte meg a csendet kelet felé meredve, arra, ahol egy saroknyira az úttest véget ért, és kezdődött a tökéletes sötétség. – Hogy a fenében került át a túloldalra? Vagy én hülyültem meg, vagy ez a nyomorult szerkezet.
Shield nem válaszolt, de látszott rajta, érti a problémát, és ő is erősen töri a fejét a megoldáson.
Óvatosan megindultak a folyó felé, hátha valamivel okosabbak lesznek. A házfal takarásában maradtak, bár az idő felhős volt, a hold nem világította meg az utat, és a folyóparton az utcai lámpák sem égtek. Mégis, Gunz tökéletesen tudta, odaátról éppen úgy vizslató szemek pásztázzák a partot, miként tőlük kissé délebbre is ellenőrzőpontot állított fel a köztársaság. Bár valószínűleg a testük melege elárulta a helyzetüket így is, abban azért egy cseppet bízott, hogy két pónitól nem fognak annyira megijedni a túloldalon, hogy a drága lőszert rájuk pazarolják. Egészen a rakpart mellvédjéig osontak előre, ahonnan végigpillanthattak az alattuk sebesen hömpölygő víztömegen.
Mikor a szemük hozzászokott a sötétséghez, lassan kivehették az épületek fekete tömbjeit a túloldalon. Ott terültek el a kereskedelmi kikötő raktárai, amiket a térképen is mutatott nekik Breeze. A rádióadó jele a hatalmas rakodóterületen álló épületek közül a hozzájuk legközelebb esőből érkezett – mégis elérhetetlen távolságból. Északra, meglehetősen messzire éjfekete, tépett rongyként meredeztek az északi híd roncsai, délre pedig, valahol a belváros szívével egy magasságban az Öreg híd kókadt le a vízbe. Ameddig csak szabad szemmel elláttak, esélytelennek tűnt az átkelés a folyón. Mi sem bizonyította ezt jobban, mint hogy a birodalom serege még nem lihegett a nyakukban.
– Átrepült, vagy mi a nyavalya? – gondolkozott Gunz hangosan. – Ha a pegazusok tényleg csak felderítenek, akkor ez lehetetlen. De tudod mi zavar a legjobban? Ugyanaz a dolog, ami átvitte Bloomot, bármikor idehozhatná Celestia gyalogosait. Miként lehet, hogy sehol sincsenek? Nem lehet olyan erős egyszarvújuk, aki ekkorát képes lenne teleportálni, legalább fél mérföldre van a túlpart. Szar az a jeladó, nem lehet odaát, egyszerűen képtelenség.
Kínjában megtett pár lépést, azután visszafordult.
– De mindenhol kerestük, nem? Ha Hoofingtonban lenne, megtaláltuk volna. Shield, nagyon aggódom. Mi van, ha elkapták? Mondj már valami bíztatót, baszd meg, én hülye vagyok az ilyesmikhez, mire nem gondoltam?
– Azt hiszem, odaát van – felelte Shield, a sötétben még sápadtabbnak tűnt, mint általában.
– Rohadt élet, vissza kell hoznunk. De láttad, hogy elsodorta a víz Fémláb gépét is, itt nem kelünk át, még ha észrevétlenek is tudnánk maradni. Szerinted át lehet úszni? Mennyire kell északabbra mennünk, hogy még a sziklás part előtt kievickéljünk a túloldalon? Dögöljek meg, ha hamarabb észreveszem, szólhattam volna Rosebeadnek. Talán itt ülnek ezek fölött a ronda felhők fölött. Vagy már messzire járnak? Valami rádióvevő biztos van náluk.
Shield a vállára tette a patáját, mintha csak próbálná megnyugtatni, ám talán meggondolta magát, mert csendben maradt. Gunz kíváncsian nézett rá, viszont az egyszarvú a túlpartot bámulta meredten, majd lehunyta a szemeit. Éppen rá akart szólni, hogy nyögje már ki, mi a túrót is szeretne, amikor egyszerre eltűnt a lába alól a talaj, a világ vetett körülötte egy bukfencet, és zuhanni kezdett. Annyira meglepődött, hogy Shield után kapott, és teljes erejéből megragadta.
– Hogy az a jóságos, ez mi volt? – motyogta, amikor a lábai visszanyerték az erejüket, és második próbálkozásra fel bírt tápászkodni. Most Shield húzta le őt, a kanca remegő lábakkal, összeszorított szemekkel, fájdalmas arckifejezéssel kapaszkodott belé.
Földrengés lehetett talán, vagy mégis rájuk lőttek a túloldalról? Akkor valami nagyobb robajt kellett volna hallania, vagy esetleg beborítaná a törmelék. Annyira elszédült, hogy a házakat sem látta maga előtt, mintha az utca kiszélesedett volna, és az a kerítés, az még egy perccel ezelőtt egy kapualj volt, erre meg merne esküdni. Tétovázva fordult a folyó felé, és meglepetésében majdnem felugrik, ha Shield súlya nem ragasztja a földhöz. Az északi híd most a jobb patája felé esett, amerre eddig még dél volt, a Rodeo pedig északra folyt!
– Miaf… – kezdte suttogva, majd gyorsan leült a földre.
Minden érzéke összezavarodott. Pedig ha akadt valami, amire igazán büszke volt, az az, hogy soha életében még nem tévedt el. Annak idején El Pintoban igen közelről megismerhette a csatornarendszert, mégis, még a föld alatt is pontosan tudta, merre jár. Most a fejében lévő iránytű körbe-körbe pörgött hasznavehetetlenül, szinte beleszédült. Csak hosszú másodpercek után kezdett gyanakodni, mi is történt valójában. Shield egyszerűen megragadta, és elteleportálta.
Igen, így már volt értelme az egésznek. Most a keleti parton ülnek, az északi híd még mindig északon van, és a folyó – mégis, merre másfele? – délre folyik. Ez itt, a hátuk mögött pedig a raktárak kerítése, és az a nagy, sötét tömb az északi raktárépület, amit Breeze mutatott. Shield varázslata meglepően jól sikerült, mindössze hatvan lábnyi távolságra kerültek Riverbloom feltételezett helyzetétől.
– Shield, most fogalmam sincs, hogy kitekerjem a nyakad, vagy megöleljelek – suttogta egyre halkabban, amint ráébredt, ellenséges területen járnak. – Kurva egyszarvúak, mindig meglepnek. Arra már rájöttem, Bloomnak van egy viszonylag pontatlan és rövid teleport varázslata, de eddig azt mondtad, te csak a pajzsot ismered. Jól átvágtál.
– Most… most próbáltam először… – pihegte az egyszarvú kimerülten. – Nem hittem volna… hogy sikerül. Bloom tanított meg rá. Nem… kellett… volna, sose jutunk vissza…
– Azzal majd foglalkozunk, amikor odaérünk. Fel bírsz kelni?
Shield becsületére legyen mondva, legalább megpróbálta, bár menten vissza is hanyatlott a földre. Gunz a nyaka köré vette az egyik mellső lábát, és úgy emelte fel – tulajdonképpen már cipelte a hátán is, annyira nem volt nehéz –, majd behúzta a közelben rendezetlenül heverő ládák közé.
– Pihenj egy kicsit, addig kitalálom, miként jutunk át a kerítésen.
Valójában ha úgy vette, szerencséjük is volt, mert az a drótháló, amit az itteniek kineveztek kerítésnek, sokkal inkább szolgált a terület határainak megjelölésére, és a vadállatok kívül tartására, mintha pónik átkelését meg sem próbálta volna akadályozni a tervezője. Igazi nagyvárosi kerítés volt, aminél eleve úgy számoltak, a pegazusok simán csak átrepülik, az egyszarvúak meg átteleportálnak vagy levitálnak a túloldalára – nem úgy, mint az a földpónik által lakott vidékeken szokás, szögesdróttal a tetején. Nagyon meg sem kellett erőltetnie magát, hogy az egyik oszlopnál, ahol nem nyeklett-nyaklott annyira, felkapaszkodjon rajta. Azért a biztonság kedvéért odahúzott pár ládát a tövébe a környékről, hogy Shield is kényelmesen átmászhasson a kimerültsége ellenére. Az is megfordult a fejében, hogy az egyszarvút egyszerűen magára hagyja, hadd pihenjen, de utána rögtön megjelent lelki szemei előtt az a kép, hogy Bloommal visszatérve Shieldet nem találják sehol, és akkor kezdheti elölről az egész keresést, csak immár a jeladó segítsége nélkül. Picit megborzongott, végül úgy döntött, inkább essenek fogságba együtt, mint valamelyik barátja nélkül térjen vissza – ugyanakkor bizonytalan memóriájának egy polcára felvéste azt is, hogy Woolytól kérnie kell majd pár új jeladót.
Néhány végtelennek tűnő percig lekuporodott a ládarakás mellé, és a szemeit erőltetve alaposan körülnézett, nem lát-e valamilyen őrséget a közelben, bár úgy gondolta, a raktár folyó felőli oldalán ilyesmire nem kell számítaniuk. Ha a köztársaság őrszemei nagyobb csoportosulást pillantanának meg a túlpartról, valószínűleg nehezen állnának ellen a kísértésnek, hogy odacsördítsenek egyet. Talán majd az épület másik oldalán, ahol már égtek a lámpák, jobban kell figyelniük – ha egyáltalán elosonnak odáig, és nem találnak egy hátsó bejáratot.
Szinte megugrott, amikor mocorgást hallott a közelből, azután megnyugtatta magát: csak Shield talált magában elegendő erőt ahhoz, hogy felkeljen, és közelebb vánszorogjon.
– Próbálj meg átmászni, majd segítek – suttogta az egyszarvúnak.
Shield egy másodpercig habozva méregette a drótkerítést, azután felhúzta magát a ládák tetejére az oszlop mellett, és óvatosan kúszni kezdett felfelé, patáit egymás után a rácsozatba akasztva. Gunz hang nélkül szurkolt neki, minden izma megfeszült, mintha csak saját maga mászna, majd amikor az egyszarvú a kerítés tetején röviden billegni kezdett, és egy jókora puffanással lezuhant a túloldalra, grimaszba rántotta az arcát.
– Jól vagy? – suttogta, miközben már a ládák tetejére kapaszkodott fel.
– Se… semmi gond, csak megszédültem – érkezett a válasz fájdalmas hangon.
Sietve átmászott a kerítésen, a túloldalról félúton le is ugrott, és a barátjához lépett, körbetapogatva a végtagjait. Sehol nem talált rajtuk rossz szögben álló, vagy a bőrt átlyukasztó csontot, ami jó jelnek számított.
– Mondom, hogy jól vagyok, de köszönöm – lehelte Shield, miközben bizonytalanul lábra állt, és óvatosan megindult a sötét épület felé.
Gunz a nyílt terepen le is előzte, hogy ő érje el a falat hamarabb. Abban biztos volt, jelenleg kettőjük közül neki vannak élesebb érzékszervei, és nem szerette volna, ha belefutnak Celestia patanyalóiba. A fekete falon mintha látott volna néhány nyílást kicsit távolabb, így hát megindult arrafelé.
A raktárépület északi sarkánál irodák ablakai sorakoztak, óvatosan mindet meglökdöste a patájával, hátha egyet nem zártak be a dolgozók, amikor a közeledő ütközet elől az óvóhelyekre menekültek. Az egyik engedett a nyomásának, így hát bemásztak, éppen egy üres íróasztal tetejére. Odabent tökéletes sötétség honolt, de az ajtó alatti résen halvány világosság szűrődött be jelezve, hogy onnan kezdve sokkal óvatosabban kell majd mozogniuk.
Gunz résnyire nyitotta az ajtót, és kikukucskált. Egy hatalmas tér várt rájuk, mint azt sejtette: az irodákon kívül a raktár egésze egybe volt nyitva. Talán a háború vagy a lerombolt hidak roncsai miatt szinte kongott az ürességtől, ilyen messzire már nem úsztak fel a hajók, a birodalom támaszpontja pedig a város déli oldalán húzódott, így ide nem szállítottak semmilyen ellátmányt. Azért főleg a falak mellett hatalmas polcokon álltak mindenféle alakú és méretű dobozok titokzatos tartalmukkal, és szétszórva pár nagyobb láda árválkodott a padlón. Ezek fölött áttekintve a szemközti fal felé két pónin akadt meg a szeme, akik egyenruhában, fegyverüket a hátukon tartva unottan sétálgattak, és halkan beszélgettek egy ajtó előtt.
A szíve jókorát dobbant: ezek szerint megtalálták, amit kerestek. Olyan nincs, hogy mindenféle ok nélkül őröket állítson valaki egy teljesen üres raktár egyik falához. Úgy nézte, békeidőben valamilyen hűtőház ajtaja lehetett, amit őriztek, és nagyon remélte, nem egy jégkockával kell távozniuk.
De indokolatlanul előreszaladtak a gondolatai, hiszen még el is kellene odáig jutniuk anélkül, hogy feltűnést keltenének. Körbepislantott, hátha a terem megvilágítását le tudná kapcsolni a patája ügyébe akadó kapcsolóval, ám a környéken semmi ilyesmit nem látott, és egyébként is talán rossz ötlet volt, hiszen nem akart erősítést idecsődíteni. Minél halkabban, láthatatlanul kellett valamiképp átosonniuk a nagyjából kétszáz lábnyi széles téren, és pillanatnyilag tippje sem volt, miként is kivitelezhetnék ezt. Minél több ideig nézelődött, annál bizonytalanabbá vált a küldetésük sikerét illetően. Még ha át is óvakodnak az épület túloldalára, és a főbejáraton próbálnak meg beljebb jutni, akkor is egészen biztosan messziről felfedezik őket.
– Van egy ötletem – suttogta Shield hirtelen, a hadnagyot félretolva átvette a helyét az ajtó résében, majd egyszerűen kisétált rajta.
Gunz csak bámult leesett állal, mire is készülhet a társa, talán elment az esze az előbbi eséstől? De a közbeavatkozásról lekésett, mert a szemközt álló őrök már észre is vették az egyszarvút, és a fegyverük után kaptak.
– Se… segítsenek, kérem! – nyögte Shield elhalóan, és az ajtótól nem messze egyszerűen összeesett, félig az egyik láda takarásában.
Ó, ez igen, nagy terv volt, el kellett ismernie, miután a bravúros színjátékot látva fényesség gyúlt az agyában. Shield nem viselt egyenruhát, a földön fekvéstől és az iménti eséstől kellően összekoszolódott és borzolódott a szőre, ráadásul, mint azt a lámpafénynél észrevette, valószínűleg a teleport mágia mellékhatásaként ismét elkezdett szivárogni a vér az orrából. Most egészen úgy nézett ki, mint egy tökéletesen elesett civil, aki valami módon bajba került. Márpedig ha ők megkapták az eligazításon, hogy úgy vigyázzanak a lakosságra, mint a hímes tojásra, akkor Celestia seregében ennek a duplája lehetett érvényes: nem akarhatták, hogy egy lázadással, vagy különböző gerillaakciókkal tiltakozzanak a pónik az őket ért atrocitások ellen. Ráadásul az őröknek semmi okuk nem volt feltételezni, hogy megtámadták őket, hiszen a folyón szinte lehetetlennek tűnt átkelni.
– Hölgyem! – kiáltotta a két birodalmi katona közül az egyszarvú. – Jól van, hölgyem?
Szinte még végig sem mondta, és már el is indult segíteni. A társa viszont ott maradt az ajtó előtt, bár legalább a fegyverét leengedte.
Ezek szerint nem jött be a csel. Még ha mind a ketten közelebb jöttek volna, talán képesek lettek volna lefegyverezni őket, mielőtt megnyikkannának. Így viszont, hogy az egyikük nem dőlt be teljesen a színjátéknak, az esélyeik igencsak megromlottak. Gunz elképzelni sem tudta, miként úszhatnák meg lövések nélkül – márpedig azok hangjára biztosan idecsődül a fél birodalmi sereg. Igen gyorsan kell vágtázniuk, ha el szeretnék kerülni őket.
Túl sok ideje nem maradt gondolkozni, mert az őr már Shield mellé is ért, és a patájával ellenőrizte az életjeleit. Gunz abban nem bízott, hogy majd a partnere elbánik vele, hiszen olyan gyenge volt még pár perce, hogy lábra alig bírt állni. Elhatározta hát magát, kiugrott az árnyékból, és egy jól irányzott tarkórúgással leterítette az őrt. Még alig ért le a földre, máris a másik birodalmi katona felé fordította az ájult test hátán lévő puskát, és meghúzta a ravaszt.
Ő nyert, mert bár a visszarúgástól a fegyver kiugrott a patái közül, és jól térden csapta, de az ajtó előtt álló póni egy nyikkanás nélkül elterült, mielőtt még viszonozhatta volna a tüzet. Nem maradt vesztegetni való idejük, teljes sebességgel az ajtó felé robogott, és mindössze addig állt meg, míg a póni patájától arrébb rúgta a fegyvert arra az esetre, ha véletlenül magához térne. Mikor nekiesett a hűtőkamra ajtaját zárva tartó retesznek, és teljes súlyával balra tolta, amerre nyílnia kellett, Shield már kicsit bizonytalan lábakon, de mellette állt, és még annyi lélekjelenléte is volt, hogy az egyik fegyvert magával hozza.
Gunz szélesre tárta az ajtót, odabentről hideg sötétség gomolygott kifelé – de nem jéghideg. Talán akadt annyi esze azoknak, akik Bloomot elkapták, hogy nem akarták lefagyasztani, vagy csak problémák akadtak a környék áramellátásával az erőmű visszakapcsolása után. Hogy melyik lehetett az igazság, azon nem ért rá töprengeni, ehelyett inkább minden óvatosságot félredobva bekiáltott.
– Bloom, itt vagy?
Ha az ellenség hallótávolságon belül volt, az előbbi lövés után már úgysem bújhattak el.
– Hé, kedves barátom, te meg mit keresel itt? De örülök, hogy látlak! – érkezett Riverbloom hangja valahonnan a sötétségből, majd feltűnt maga a póni is erősen dülöngélve.
– Bloom, mi a szar van veled? – kérdezte Gunz meghökkenve a látványon. – Részeg vagy?
– Nem, komám, nem alkoholt adnak errefelé, hozzá kell tenni, sajnos. Valami keserű löttyöt döntöttek le a torkomon, amitől, azt hiszem, képtelen vagyok varázsolni. Tudod, nem könnyű ám egy fifikás egyszarvút fogva tartani! De igazából nem is bánom, mert amúgy teljesen a fellegekben érzem magam tőle! Hé, ne olyan durván, ez fáj!
A kanca még valahol a monológja felénél tarthatott, amikor Gunz erőteljesen megtaszította a kijárat felé, majd a lábánál fogva rángatni kezdte át a raktáron. Más se hiányzott neki pillanatnyilag, mint még egy hasznavehetetlen egyszarvú a nyakán. Viszont hiába sürgette Riverbloomot, annak elég nehezen mozogtak a lábai, és folyamatosan támogatnia kellett, nehogy összeessen.
Valahol a terem közepén járhattak, félúton az irodasor szabadságot jelentő, résnyire nyitott ajtaja felé, amikor a raktár főbejáratán hirtelen hat egyenruhás póni vágtatott be egy fekete csuklyás civil társaságában, és néhány láda mögé lekuporodva feléjük szegezték a puskáikat. Gunz megmerevedett, mint a bűnöző, akit lopáson értek, és már várta a halálos ítéletét, ám hirtelen egy halványlila buborék átlátszó fala fénylett fel körülötte.
A helyzet annyira abszurd volt, és annyira meglepte, hogy nevethetnékje támadt. Ezek az egyszarvúak tényleg kiszámíthatatlanok! Honnan a fenéből szedett elő Shield még egy pajzsra való energiát? Vagy csak blöffölt, és amit elővarázsolt, az annyira gyenge volt, hogy az első szél elfújná? Nem látszott rajta, és a szemközt kuporgó katonák sem akarták kipróbálni. Minek is? A pajzs egyszarvúak sokkal, de sokkal nagyobb energiák felfogására voltak képesek, mint amennyi az ő összes tűzerejük lett volna. Persze egészen addig, amíg egy csatagépet ide nem rendelnek. Jó vicc, egyetlen morcos földpóni és két sérült egyszarvú ellen egy egész csatagépet!
Óvatosan hátrált hát tovább az ajtónyílás felé, ügyelve rá, ne veszítse szem elől az ellenfeleit, és mindig a pajzs burája alatt maradjon. Minél gyorsabban lelépnek innen, annál jobb.
Nem tett meg két lépést, amikor a csuklyás alak előre lépett, és jó hangosan, hogy biztosan értsék, megszólalt.
– Gunz hadnagy, ha nem tévedek?
A hangja sima volt, mintha borotválná, az arcából semmi sem látszott ki az árnyék alól. Gunz cseppet meglepődött a saját neve hallatán, bár meg nem torpant volna semmi pénzért.
– Ismerjük egymást valahonnan? – szólt vissza az idegennek. Míg beszélgetnek, addig sem tör ki a lövöldözés.
– Azt hiszem, én mesélhettem rólad – fűzte hozzá vidáman Riverbloom.
– Sokat hallottam már önről. Kérem, ne siessen annyira, hallgassa meg az ajánlatomat. Fel szeretném rá hívni a figyelmét, hogy az épületet körbevettük – folytatta a csuklyás közömbös hangon.
Gunz sem ma jött le a falvédőről. A birodalom katonáinak a leghalványabb fogalma sem volt róla eddig, hogy az ablakon át akarnak meglógni, rádiózni pedig nem látta őket. Hacsak nem hoznak elő valahonnan tényleg egy csatagépet, a raktár nyugati oldalán biztonságos sötét vár rájuk. Ha mégis nagy mozgolódás lenne odakint, azt meg észrevette volna, mert a köztársaság nem fogná vissza a könnyű sínágyúkat.
De már ő is ismerte az idegent – annyit legalábbis kiderített róla, hazudik, mint a vízfolyás.
– Úgy tudom, Luna jó pénzért veszi igénybe az ön szolgálatait. Mit szólna hozzá, ha a mostani zsoldját megdupláznánk? Nem kellene semmi mást tennie, csak maradnia néhány percre, amíg az új szerződését előkészítjük. Hozhatja a társait is. Jobban belegondolva, ez az egyetlen esélye rá, hogy megmentse az életüket – folytatta az ismeretlen póni.
– Sajnálom, de még nem járt le a jelenlegi szerződésem. Mi lenne a hírnevemmel, ha megszegném? – vetette oda Gunz, miközben folyamatosan hátrált.
– Igen, érthetőek az aggályai. Felajánlhatok egy egyszeri, nagyobb összegű fájdalomdíjat is. Rögtön egy nagyobb kategóriájú csatagépet rendelnénk ki önnek. A mi erőforrásaink nem olyan szűkösek, mint a köztársaságnál.
Gunz képtelen volt eldönteni, hogy valamilyen furcsa időhúzás csak, ami körülötte zajlik, vagy a csuklyás tényleg komolyan gondolja.
– Most sértegetsz, barátom? Gyere csak egy kicsit közelebb, hadd törjem ki a nyakad – morogta vicsorogva.
– Ugyan, hadnagy, miben reménykedik? Azon az úton nem jut át a Rodeon, amin megérkezett. Nézzen csak rá Moonshard tizedesre, még egy rendes pajzsot is képtelen megidézni, nemhogy két pónival teleportáljon!
Ebben azért tényleg látott némi kockázatot, bár annyira nagyon nem rágta magát rajta. A folyópart egyfajta senkiföldjévé vált, ahol talán elbujkálhatnak egy darabig, ha úgy hozza a sors. Shield jelenleg tényleg nagyon kimerültnek tűnt, viszont talán reggelre már képes lesz ismét varázsolni.
Éppen az elterült őr mellett haladtak el az ajtó felé tartva, Riverbloom egy pillanatra megtorpant, lehajolt, és végigtapogatta a kiterült egyszarvú egyenruháját. Az egyik belső zsebében rá is akadt egy hosszúkás, belső derengést árasztó kristályüvegcsére, amit gyorsan magához vett.
– Mi a szalmát csinálsz, Bloom?! – sziszegte neki Gunz, amiért mindannyian megtorpanni kényszerültek. – Nem ez a legalkalmasabb időpont, hogy a hülye vitaminjaidra vadássz!
– Az nem vitamin… – suttogta Shield.
– Akkor mi a szar? – kérdezte Gunz értetlenül.
– A jegyünk a visszaútra – kacsintott rá Bloom.
Bár nem értette, mi köze van az üvegnek bármihez is, de ezzel a tudatlanságával úgy tűnik, egyedül volt, mert a csuklyás póni rögtön ledobta magáról a nyugalom álarcát, amint megpillantotta.
– Kapjátok el őket! Most!!! – kiáltotta a katonáknak, miközben a hadnagy és a társai bevetették magukat az ajtón.
A sötét irodában, miközben Shield már az ablakon mászott kifelé, Gunz még egyszer végigsimította az ajtó kilincsét belülről, hátha talál rajta valamiféle zárszerkezetet. Sajnos semmi hasonló nem akadt a patájába, ehelyett hangos dörrenést hallott a raktárból, és valami elfütyült a füle mellett, majd gellert kapva becsapódott az egyik szekrénybe mögötte. A jelek szerint a katonák észrevették, a pajzs halvány gömbje eltűnt, és megpróbálták még messziről megállítani őket. Ahhoz képest, hogy az előbb tárgyalni akartak vele, elég hirtelen váltottak hangnemet! Az érkező golyózáporban hanyatt-homlok kényszerült távozni az ablakon keresztül, ha a két egyszarvú nem kapja el, egyszerűen fejre esik odakint.
Annyiban azért melléjük szegődött a szerencse, hogy tényleg nem zárták őket körbe. Nyoma sem volt a birodalmi seregnek az üldözőiken kívül – talán egy hangyányi esélyük még lehetett a menekülésre. Lóhalálában mászták meg a kerítést, lerohantak a rakpartra, megpróbáltak viszonylagos fedezéket találni néhány nagyobb láda mögött, de a zajokból ítélve legfeljebb egy percük lehetett, míg utolérik őket.
– Lányok, ha valamit forgattok a fejetekben, ideje lenne megosztanotok velem is! – kiáltott sürgetően az egyszarvúkra.
Bloom előkapta az üvegcsét, és Shield orra alá nyomta, aki a rémülettől kikerekedő szemekkel hátrált rögtön két lépést, és megrázta a fejét.
Gunz röhejesen butának és tehetetlennek érezte magát. Ha menekülni akarnak, akkor nyomás, ugorjanak le a mellvédről a folyóparti sziklák közé, vagy valami. Ha harcolni akarnak, akkor meg forduljanak meg, és nézzenek szembe az ellenséggel! Ez az ácsorgás teljesen kikészítette.
– Bökd ki, mi az? Mit kell vele csinálni?! – kérdezte, miközben szinte hisztérikusan megrázta Riverbloom vállát.
– A… Aqua Armae Magica… Nem igaz? – motyogta az érthetetlen szavakat Shield. – AAM, vagy ahogy régen hívták, Pajzsvíz…
– Téged nem csaplak be, igaz? – kérdezte tőle Riverbloom túláradó kedvességgel. – Ez az utolsó, amihez mostanában hozzájutok. Hajtsd fel, és tűnjünk innen.
Gunz csak helyeselni tudott, bár elképzelése sem volt róla, miről is beszélnek a többiek. Ugyanakkor a zajok egyre közelebbről hangzottak, legfeljebb ha másodperceik lehettek hátra. Shield egyre a fejét rázta, közben remegett, mint egy falevél a szélben. Nem értette, mi ütött belé, hiszen az előbb simán kisétált a két őr elé a raktárban, most pedig megijed egy pici üveg löttytől?
Ebben a pillanatban néhány lábnyira tőlük valami becsapódott a rakpart kövezetébe, hatalmas robajjal leverve mindhármukat a lábáról, és egy jókora réteg törmelékkel takarta be őket. Egy másodperccel később felharsant a folyó túlpartjáról a sínágyúk semmi mással nem összetéveszthető mennydörgésszerű robaja.
– Rohadt élet, a saját tüzérségünk fog cafatokra lőni minket, ha nem húzunk el innen! – ordította, miközben a következő hiperszonikus lövedék is megérkezett, szerencsére kicsit távolabb.
Shield egy szempillantással később elhatározásra jutott, kikapta Bloom patájából az üveget, és felhajtotta a tartalmát. Bloom nagyjából olyan arccal nézett rá, mint aki azt várja, barátja menten sárkánnyá változik, és átrepíti őket a túloldalra, de semmi ilyesmi nem történt. Shield egyszerűen átölelte mindkettőjüket, és teleportált.
Ezúttal a mágia sokkal felkészültebben érte, mint legutóbb, pedig Shield a kapkodásban elhibázta, és vagy két láb magasban jelentek meg az úttest fölött, a levegőben. Alig zökkent le ismét a talajra, megragadta a barátait, és minden izomerejét bevetve biztonságba húzta őket egy egész sarokkal odébb, el a zűrzavartól és a becsapódó lövedékektől. Lihegve nekitámasztotta a hátát a házfalnak, és engedte, hogy lecsússzon a földre. Riverbloom az iménti narkotikus, bárgyú mosolyával nézett fel rá, Shield üveges szemei viszont csak néhány perc múlva kezdtek tisztulni, amikorra végre kifújta magát, és a pulzusa is lecsillapodott.
Kisvártatva halkulni kezdett mögöttük a csatazaj, és úgy érezte, a lábai sem fognak kicsúszni alóla, így hát ismét négy patára kecmergett, minden maradék tekintélyét összeszedte, és számon kérő pillantást vetett a két előtte heverő egyszarvúra.
– Azt hiszem, itt az ideje elmesélned, hogy a fenébe kerültél a folyó túloldalára! – fordult Riverbloomhoz szikrázó szemekkel.
– Ó, hiszen ismersz, milyen ügyetlen vagyok – próbálta egy kis nevetéssel elvenni a kérdés élét Bloom. – Elrontottam a teleportomat, és ott kötöttem ki. Miközben vártam, hogy visszatérjen az erőm, elkap…
Gunz szája vicsorra húzódott, míg végül képtelen volt visszafogni magát, és egy csattanós pofont kevert le az egyszarvúnak. Riverbloom az arcához kapott, és sértett pillantással elhallgatott.
– Bloom, Luna nevére kérlek, könyörgöm, ne nézz hülyének, és ne hazudj nekem – mondta a hadnagy remegve. – Legyen végre vége ennek a színjátéknak. Nincs itt senki más, csak mi, a barátaid, mondd el az igazat.
A kanca hezitálva körbepillantott, mintha Gunz állítását ellenőrizné, majd vett egy nagy levegőt, de végül kifújta anélkül, hogy megszólalt volna, és kétségbeesetten megrázta a fejét.
– Jó, hát legyen – szánta rá magát, mikor látta, nem szabadulhat a vádló pillantások kereszttüzéből. – Azért mentem át, hogy abból az üvegből szerezzek néhányat.
– A pajzs-akármiből? – kérdezett vissza Gunz a homlokát ráncolva, és a másodpilótájához fordult. – Shield, el bírod mondani úgy, hogy én is megértsem, mire jó az?
– Pajzsvíz, és én is el tudom mondani – vágott közbe Bloom.
Gunz fenyegetően a kanca orra alá tolta a patáját.
– Az lehet, de olyasvalakitől szeretném hallani, akiben meg is bízom.
Várakozóan pillantott Shieldre, aki néhány másodpercig némán gondolkozott.
– Azt tudod, hogy a pajzs varázslat tönkre tesz minket – szólalt meg végül az egyszarvú.
– Igen, rémlik, hogy hallottam róla – vágta rá türelmetlenül Gunz. Nem értette, hova fog kilyukadni ezzel az információval. – Ezért van, hogy tizenöt év szolgálat után legfeljebb irodai munkát végezhettek.
– Gunz, a tizenöt év békeidőre vonatkozik – nézett a szemébe komolyan Shield. – A sárkányháborúkban sokan egy hónapig sem bírták.
– A mindenit, ezt nem is sejtettem – lepődött meg a hadnagy, bár látszott rajta, a teljes következtetést még nem vonta le.
– A Pajzsvizet ennek a hatásnak az elnyomására hozták létre. Nagyon erős fájdalomcsillapítók vannak benne, és olyan mágikus összetevők, amik képesek visszaadni az erődet és önbizalmadat. Szörnyű mellékhatásai vannak, ezért a sárkányháborúk után betiltották. Kíváncsi lennék, a birodalom honnan szerzett belőle.
– Értsd meg, szükségem van… volt rá! – mentegetőzött Riverbloom. – Enélkül képtelen lennék megvédeni a bátyámat!
– Tudom, mennyire ragaszkodsz hozzá, de más is megvédte volna… – motyogta Gunz értetlenül.
– Nem! – kiáltott Bloom, rémülten rázva a fejét. – Nekem kell vigyáznom rá! Én sokkal erősebb vagyok, mint akiket mellé osztanának! Nem eshet baja, érted? Nem eshet baja!
Gunz hátrahőkölt, majd mérgesen a kancára ordított.
– És a birodalom a két szép szemedért adott neked a Pajzsvizéből, nem igaz?! Azt még nem említetted, mit kértek érte cserébe! Elárultál minket, Bloom? Lepaktáltál velük?!
A kancának tátva maradt a szája a vádakra, néhány pillanatig meg sem bírt nyikkanni.
– Nem… Nem, nem, nem… – suttogta, miközben könnyek gyűltek a szeme alatt. – Ha ezt feltételezed rólam, akkor nem ismersz…
– Hát pont ez az – vágta rá Gunz fájdalommal a hangjában. – Néha úgy érzem, fogalmam sincs, ki vagy valójában.
– Az orruknál fogva vezettem őket… Kérlek, higgy nekem… Ha azt ki is nézed belőlem, hogy eláruljam Lunát… El kell hinned, Fangnak sohasem ártanék!
– Tőled tudták meg, hogy Hoofington ellen vonulunk? – kérdezte a hadnagy fenyegetően Riverbloom fölé magasodva.
– Nem… Dehogy! Esküszöm az életemre, semmi közöm nem volt hozzá!
Gunz az állát dörzsölve gondolkozott néhány másodpercig.
– De amikor Fémlábnak állítottuk a csapdát… Azt a rejtett drótot te rángattad ki a résekből, igaz?
– Megbotlottam benne véletlenül! – húzta be a nyakát Bloom. – Most biztosan nem hiszel nekem, de tényleg így volt! Vissza kellett volna tuszkolnom! Igen, ezt kellett volna tennem, bocsáss meg! Gunz, ha felrobbantod őket, csak utáltad volna magad később érte! Bevallom, kihasználtam a helyzetet, de ezen kívül csupa olyasmit mondtam nekik, amit amúgy is tudtak!
– Mi a szart csináljak veled?! – nyögte Gunz, és leült az egyszarvúkkal szemben a kőre.
Borúsabbnál borúsabb gondolatok kavarogtak a fejében, teljesen elárulva érezte magát. Kicsúszott a lábai alól a talaj, nem tudta már, mi igaz, és mi nem. Riverbloomra mindig úgy gondolt, mint a saját testvérére, hát mégis áruló lenne?
Egyetlen fogódzót talált csak a sötét kételyei között. Ha soha életében nem szeretett senki mást Bloom, a bátyjáért mindent megtett volna, annyi bizonyos. Sőt, jobban belegondolva soha semmit nem tett másért, csakis Riverfangért. Annyira nem ismerte a testvérek múltját, hogy arra rájöjjön, miért érzi magát Bloom a csődör adósának ennyire, hogy bármit feláldozna érte. Márpedig, ha igaz, amit Shield mond, és a Pajzsvíz nem valami biztonságos ital, könnyen lehet, hogy Riverbloom százszorosan meg fog fizetni minden kortyért később.
Igen, ebben talán bízhat. Bloom eldobná az életét Riverfangért. Riv a köztársaság hű pilótája. Vagyis Bloom ugyan a saját szabályai szerint szeret játszani, ezek nagyjából mégis egybe vágnak az ő elveivel is.
– Bloom, nem szeretnélek hadbíróság előtt látni – döntött végül. – Mi a garancia arra, hogy többé nem teszel ilyet?
– Ne viccelj, nem leszek még egyszer olyan hülye, hogy pajzsvízért menjek ezekhez, még ha meg is döglök nélküle. Valami megváltozott, Gunz, amint megláttak, kérdés nélkül leütöttek és bezártak.
– A pegazusok miatt – horkantotta a hadnagy. – Nincs többé szükségük rád, visszatértek a felderítőik. Remélem, ebből megtanultad, milyen érzés az, amikor elárulnak, mert ha még egyszer hasonlón kaplak, a saját két patámmal tekerem ki a nyakad.
***
Nem bírt elaludni. Túl hosszúra nyúlt ahhoz a nap. Fogalma sem volt róla, helyesen döntött-e, amikor minden ellenkező tapasztalata ellenére ismét megbízott Riverbloomban. Rengeteg minden kavargott a fejében: a pajzsvíz, az egyszarvúak, a csuklyás alak, aki túlzottan is jól ismerte őt, Rosebead és a pegazusok… Áh, abba kell hagynia a töprengést, mert soha sem fog elaludni. Márpedig abban nem reménykedhet, hogy holnap sem osztják be őket őrségbe.
Shield hátára pillantott, aki vele szemben aludt a földön. Az egyszarvú egy órán keresztül áztatta magát a kádban, most ismét fényesen csillogott és illatozott a szőre. Meg is érdemelte, hiszen jobban belegondolva ő volt a nap hőse. Semmit, egyszerűen semmit sem ért volna el nélküle. Sem oda, se vissza nem kelhetett volna át a Rodeon. Riverbloom neki köszönheti elsősorban az életét.
Pedig honnan indult nem is olyan régen… Mikor is, néhány nappal, néhány héttel ezelőtt? Úgy érkezett meg, mint anyuci pici lánya, aki bekerül a seregbe, a fenekén ott fehérlett a tojáshéj, semmi másra nem volt képes, csak bután nézni. Harmadosztályú pajzsegyszarvú, bármilyen más használható varázslat nélkül.
Azt sejtette, ezért is kötött ki a seregben. Tudta róla, hogy ősi családból származott, az ilyen helyeken pedig nem bírták elviselni a fekete bárányokat, a kudarcokat, a semmire sem jó családtagokat. Hát, Shield, ha ma láttak volna a szüleid, leesett volna az álluk! Könyörögtek volna, hogy térj vissza a családi fészekbe!
Bár, az is lehet, hogy mégsem. Jót kuncogott magában a gondolatra – hiszen Shield más változásokon is átesett az utóbbi időben, nem csak a varázsereje lett mérhetetlenül erősebb. Nem volt már annyira puha és kerek, hozzáedződött az itteni élethez, testileg és lelkileg egyaránt. És ráadásul mindennek a jelképeként ott virított a vállán a viperák karcsú, kacskaringós jelvénye, mindörökre beleégve a bőrébe, elcsúfítva a sápadt fényű, makulátlan bundát. Mennyire bizonytalan volt akkor, amikor a kígyós jelkép inverzét tartalmazó fémpálcát elővette a zsákjából! Akkor mindössze annyi járt a fejében, hogy Shield megmentette az életét, és amilyen kis gyenge és elesett, biztosan értékelné, ha még a halála előtt befogadnák, és tartozhatna valahová.
Azóta tökéletesen átváltozott. Bebábozódott, majd kibújt a gubójából, és maga volt az élet bukott angyala – egyszerre előkelő és romlott, gyönyörű és csúf, elesett és határozott, élet és halál ura a harcmezőn.
A patája öntudatlanul felemelkedett, hogy végigsimítson az egyszarvú légzésére lassan hullámzó bundáján, ott, ahol az égésnyomok feketélltek – azután rajtakapta magát, mit is csinál, és elrántotta a lábát, mintha áramütés érte volna. Hirtelen úgy érezte, rohannia kell, és miközben fáradt agya konstatálta, ebből már nem lesz alvás, kivágtatott a szobából.
Az árkádok alatt, ahova az ajtajuk nyílt, tett néhány gyors lépést, majd egyre lassulva végül megtorpant. Mégis, hova megy? Hajnali háromra járhatott az idő! Még a végén felébreszti a többieket. Aludnia kellene, fáradt lesz reggel. Amilyen gyorsan rátört a mozgás iránti vágy, olyan hamar el is múlt, és csak kétségbeesést hagyott maga mögött, meg kavargó gondolatokat. Rosebead, Riverbloom, a csuklyás… Shard… Ki kell ürítenie a fejét!
A legközelebbi oszlophoz lépett, hátrahajtotta a nyakát, és lendületet véve teljes erőből a durva kőbe vágta a homlokát. A beléhasító fájdalomtól egy pillanatra elhomályosult a tudata, de azután máris mintha tisztábban látott volna.
– Gunz? Te vagy az?
A hang olyan váratlanul szólalt meg, már szinte megijedt, hogy az ütéstől hallucinál. Kinézett az oszlop mögül, és az erőtlen éjszakai megvilágításnál a fogadó udvarának közepén csobogó pici szökőkút mellett ülő Riverfangra esett a pillantása.
A csődör fáradtan feltápászkodott, és felé indult.
– Te sem tudsz aludni? – kérdezte, amiből Gunz máris biztosra vette, Riv még nem józanodott ki teljesen: túl sokat beszélt.
A csődör meg sem várta a félszeg bólintását, máris folytatta.
– Jó is, hogy összefutottunk, mert szerettem volna mondani va… Te jóízű széna, neked vérzik a fejed!?
Gunz a homlokához nyúlt, és valami nedveset tapintott. A szeméhez emelte a patáját, bár anélkül is sejtette, mit fog látni. A jelek szerint a kő felsérthette a bőrét. Hiába járt már így többször is, mégsem bírt leszokni a feszültség ilyesforma levezetéséről csikókora óta sem.
Riverfang aggódva nézegette a sebet.
– Hagyd a fenébe, majd eláll – morogta a hadnagy, és zavartan elfordította a fejét.
– Hülye vagy, legalább egy centis vágás van rajta – verte vállba a csődör. – Még a végén elfertőződik, és rondább leszel, mint valaha. Gyere, teszek rá egy tapaszt.
Engedett Riverfang erélyes taszigálásnak a szobája felé, miközben azon gondolkozott, vajon megorroljon-e a csődörre az ugratás miatt, megköszönje a kedvességét, vagy egyszerűen csak hagyja faképnél, és menjen vissza aludni. Ez utóbbi lehetőség túlzottan nem csábította, és egyébként is régóta beszélni akart már Rivvel, így hagyta, hogy leültesse az ágyára, és türelmesen várt, amíg eltűnt a fürdőszobában az elsősegély ládáért.
– Igazából én is találkozni akartam veled. Meg kellene beszélnünk néhány dolgot – mondta halkan, miközben tűrte, hogy Riv gondoskodó arckifejezéssel lefertőtlenítse a sebét, és egy eltúlzott méretű ragtapaszt nyomjon rá.
– Ja, igen – helyeselt a csődör –, szóval hát tényleg, tartozom neked egy bocsánatkéréssel.
Gunz ezen azért meglepődött, eddig úgy gondolta, ő maradt az adósa a mentegetőzésben.
– Vagyis kettővel – folytatta egy félmosollyal Riv. – Kicsit sokat ittam, és azt hiszem, nem bántam veled túl szépen a klubban.
– Tényleg, mi lett Minty kisasszonnyal? – ragadta meg az alkalmat érdeklődve.
– Á, meglógott. Tudod, mindig így járok, kevesebbet kellene innom. Mondjuk, akkor meg unalmas vagyok.
– Fenéket. Mármint, nem gondolom, hogy unalmas lennél, de tényleg kevesebbet kellene innod.
– Nem kell szépítened – nézett rá szinte szemrehányóan a csődör. – Ja, és meg akartam köszönni, amit Bloomie-ért tettél. Mesélte, hogy véletlenül átteleportált a túloldalra, és ti mentetek érte. Mindig mondom neki, vigyázzon a varázslatokkal, de nem hallgat rám. Tudod, milyen felelőtlen néha.
Hát, ha ez volt az a történet, amihez a kanca ragaszkodott, akkor ő sem fogja leleplezni… Inkább csak mosolyogva bólogatott.
– Aztán ott van még az a régi história, emlékszel, amikor kiabáltam veled Wooly miatt. Semmi jogom nem volt hozzá – folytatta Riv a padlót bámulva. – Neked volt igazad, felnőtt kanca vagy, és azt csinálsz, amit akarsz. Csak… csak…
– Nem, emiatt én akartam elnézést kérni – vágott közbe Gunz. – Te jót akartál, belőlem meg kitört a sértett büszkeség. Nem értettem, min vagy kiakadva annyira, mert… Szóval Woolyval kizárólag üzleti jellegű a kapcsolatunk, ami téged biztos meglep. De ezek a dolgok soha nem jelentettek nekem semmit.
– Milyen dolgok?
Riv mélyen a szemébe nézett, és zavarba ejtően közel hajolt hozzá. Mintha nem esne éppen eléggé nehezére ilyesmikről beszélgetni a csődörökkel.
– Hát tudod, ezek a… szexualitás… dolgok…
Mire az utolsó szót kimondta, Riverfang ajka már az övét súrolta, szinte perzselte a testének melegével. Annyira nem számított rá, meg sem fordult a fejében, akár el is húzódhatna, sőt, még az sem, mit is akarhat tőle a csődör. Talán valami apró hibát vett észre a bundájában, és azt szerette volna megnézni közelebbről?
Csak akkor esett le neki, mi is történik valójában, amikor Riv egyértelműen átölelte, és félreérthetetlenül, gyengéden megcsókolta. Annyira meglepődött találkozásuk váratlan fordulatán, hogy a szemei kikerekedtek, és majdnem hátraugrott. Ezek szerint a csődör tényleg részeg volt, vagy valami más ütött belé? Mi a fenét akarhat tőle? Soha, amióta ismerte, nem mutatta ki, hogy esetleg vonzódna hozzá, vagy legalább valamiféle vágyat érezne iránta. Persze, barátok voltak, együtt piáltak, együtt szórakoztak, és együtt harcoltak. Többször megmentették már egymás életét, ám ez még nem indokolná…
Gunz, te mekkora marha vagy! Jobban belegondolva azért akadtak jelek, amik árulkodtak Riv érzéseiről. Miért érdekelte volna egyáltalán a kapcsolata Woolyval máskülönben? Eddig azt gondolta, teljesen objektív, erkölcsi indíttatásból, de ez marhaság, a csődör soha semmit nem vetett a szemére addig se, és maga is két végén égetve a gyertyát élvezte az életet. Féltékeny volt, vagy irigy, amiért Wooly megkaphatta a testét, ő pedig nem.
Így végiggondolva a helyzetet már elmúlt végre a bénultsága, és rászánta magát, hogy visszacsókolja a csődört, sőt, még meglepnie is sikerült azzal, hogy belenyalt a szájába. Ha Riv ezt szeretné, akkor végül is túl sok kifogása nem volt ellene. Régóta ismerték egymást, a csődör mindig vigyázott rá a harcmezőn, ennyit megérdemelt. Legalább eltölti valamivel ezt az egyébként zaklatott éjszakát, nem? Azt azért nem mondaná, hogy jól fog szórakozni. Az eddigi tapasztalatai alapján nem a levegőbe beszélt, amikor elárulta, hidegen hagyja a nemiség – persze a csődöröket ez különösebben nem zavarta eddig se. De azért érdekes lesz a barátját egy új szemszögből is megismerni. Vajon Riv meddig fogja bírni? A csendes, vagy a hangos típusba tartozik? Lesz még egy kis ideje aludni is utána? És mennyire érzik majd holnap hülyén magukat? Milyet fog Shard röhögni, ha ezt elmeséli! Vagy inkább el se mesélje?
Miért tértek vissza a gondolatai folyton-folyvást az egyszarvúhoz, nem értette. Pedig jobban tenné, ha vigyázna, mert Riv éppen valami mókás dolgot művelt a fülével, miközben lassan borzolgatta a szügyén a szőrt, és ettől a félig csiklandós, félig erotikus érzéstől valami ismeretlen, rejtett forróság kezdett végigkúszni a gerincén. Mi a nyavalyát csinálhat, miért nem tér már a lényegre? Igen… A füle hátulja, a sörényének a töve mindig ilyen érzékeny volt? És… Sosem gondolta volna, hogy ilyen bizsergés szaladhat végig a testén, csak mert puha, meleg ajkak simogatják a nyakát.
Lassan egy furcsa gondolat formálódott meg a fejében, egyszerre mulatságos, és nagyon ijesztő. Riv elsősorban nem is a testére vágyott. Nem, a csődörnek a lelke kellett, nem érte be kevesebbel. És minden egyes csókjával egyre közelebb is került hozzá, amint egyesével leolvasztotta róla az évek alatt páncélként rákeményedett Gunz-álarc rétegeit. Nem volt benne biztos, hogy akarta ezt. Nem szívesen adta volna ki magát. Nem akart egyszerűen csak Carbon Ink lenni. Az olyan volna, mint a legszörnyűbb rémálma, amikor mindenki belelát a fejébe, és kinevetik, hogy mikkel van tele. Az egyetlen vak, akit mindenki bámul. Fegyver és pajzs nélkül a harcmezőn.
Mégis, miért ne adhatná ki magát? Riv egész biztosan nem azért teszi ezt vele, hogy azután elárulja. Ezegyszer megengedhetné magának, hogy lehunyja a szemét. Kivételesen hagyhatná, hogy a dolgok csak megtörténjenek, nem kell feltétlenül irányítania őket. Annyira különös és szokatlan, amint gyengéd paták simogatják a testét olyan helyeken, ahol talán még soha senki. Teljesen tűzbe jött tőle, nem számított semmi más a világon, sem az, kicsoda is ő, sem az, hogy hol van vagy kivel. Azt akarta, az érintés egy picit feljebb vándoroljon a belsőcombján, a lábai közé.
De… de ki is az, aki simogatja? Ja, igen, biztosan Riv. Miként lehetséges akkor, hogy mégsem a csődört látja a szemei előtt? Miként lebeghet előtte most is az a selymes, türkiz sörény? Miért kísérti folyamatosan az a gyöngyház fényű bunda? Miért van az, hogy akit nem tud kiűzni a gondolatai közül, az nem Riverfang, hanem…
– …Shard… – szökött ki a név az ajkai közül.
Riv abbahagyta, amit éppen csinált. Te jó szagú, tényleg megszólalt volna?
– Mit mondtál? – kérdezte a csődör zavartan.
Ezek szerint igen.
– Se… Semmit. Felejtsd el. Kérlek, folytasd…
Riverfang elhúzódott tőle, a meglepődés helyét lassan düh és sértettség vette át az arcán.
– Gunz, baszd meg, te beteg vagy! – vágta a fejéhez, majd hirtelen megfordulva kivágtatott a szobából.
Gunz magára maradt az ágyon, egyre fokozódó káosszal a fejében, és lassan hamvadó parázzsal az ágyékában.
Amikor felébredt, rögtön megérezte, valami hiányzik – azt viszont semmiképp sem tudta meghatározni, mi is az. Vetett egy gyors pillantást maga köré az üres szobába, és levonta a következtetést, hogy a hadnagy elment valahová, anélkül, hogy egy szót is szólt volna róla. Igen, ezen azért nem lepődött meg teljesen, az elmúlt két napban, amióta Riverbloomért átkeltek a folyón, Gunz határozottan furcsán viselkedett. Nem volt hajlandó két egybefüggő szót szólni senkihez, mintha az egész világgal haragban lett volna. Ennél még ijesztőbb dolgokat is művelt, például amikor együtt kellett őrségbe indulniuk tegnap reggel, képes volt enyhén dekoncentrált járással, ám annál erősebb alkoholszagot árasztva megjelenni a gépüknél. Mindkettőjük hatalmas szerencséjére Gingermint őrnagy éppen akkor ellenőrizte az előkészületeket, és mikor észrevette, Gunz mire készül, a saját két patájával rángatta le a Borz fellépőiről az utcakőre. Egy rövid, ám annál vehemensebb eszmecserét követően közös megegyezéssel úgy döntöttek, a hadnagy azt a napot kivette szabadságnak.
De nem a társát hiányolta – tudta jól, a klub bárpultjánál jó eséllyel ráakadhat, és mégis az volt a benyomása, valamit elhatározott még lefekvés előtt, amit azután reggelre annak rendje és módja szerint el is felejtett. Pont olyan érzés kerülgette, mint annak a bizonyos viccnek a szereplőjét, aki csomót köt a zsebkendőjére, csak hogy el ne felejtsen valami fontosat, majd másnap bután bámul a csomóra, és ha agyonütnék sem mondaná meg, minek is van az ott. Szóval nem Gunz tehet róla, azt sejtette, hanem inkább ahhoz lehetett köze, ami miatt olyan héliumos léggömbnek érezte a fejét tegnap, mint aki be van nyugtatózva, csak a tompaság nélkül.
Vagyis így belegondolva az érzékszervei élesek maradtak ugyan, de az érzelmei azért eltompulhattak némileg. Miért is nem kérdezte meg Gunztól, mi az, ami ennyire kínozza? Tegnap végig az járt a fejében, miközben a másodpilóta ülésébe szíjazva várakozott, hogy bár elindulnának már, és mi az a butaság, ami késlekedésre kárhoztatja. Varázsolni akart mindenáron, érezni, amint a mágia édes, megállíthatatlan folyama átjárja a szarvát, és engedelmesen örvénylő táncba kezd az ő legkisebb parancsára is.
A szarva! Igen, ez az, ami hiányzik neki! Olyan elképesztően sajgó tompa űrt érzett a helyén, amikor csak rágondolt, mintha tövestől vágták volna le a koponyájáról, átlátszó kristálydobozba zárták volna, és most valami múzeumban látná viszont látogatóként. Kedves Shard, ez a te egykori szarvad, de már semmi szükséged nincs rá, hiszen képtelen vagy varázsolni többé.
A rémület olyan erővel hasított a szívébe, hogy a patája kényszeresen felemelkedett, és végigsimított a szarván. Még megvan! Legalábbis tapintásra. Akkor miért érzett ekkora lyukat, ilyen mardosó éhséget a homlokán? Felpattant, és bevágtázott a sötét fürdőszobába. Habozva tapogatózott a villanykapcsolóért, szinte félt attól, amit látni fog – de miután hunyorgó szemei hozzászoktak a hirtelen világossághoz, csak a saját, jól ismert ábrázata köszönt rá vissza a tükörből, egy kicsit talán elfeküdt sörénnyel, a kelleténél nyúzottabb arccal, a bal halántékán még a takarója lenyomatát is felfedezni vélte, de a szarvában aztán abszolút semmi különlegeset nem látott. A helyén volt, és pont úgy nézett ki, mint eddig.
Akkor viszont biztosan segítene rajta, ha varázsolna valamit, nem? Cikázó tekintete a sörénykeféjére esett, és azon nyomban ki is terjesztette felé mágikus akaratát egy levitáció varázslat formájában – ám a fésű mozdulatlan maradt. Sőt, ami ennél sokkal rosszabb, egyáltalán nem érezte a szokásos, szikrázó mintázatot sem, aminek a szarvával parancsolhatna. Nem, ez elképzelhetetlen! Tegnap még minden olyan simán ment! Erőltette az akaratát, nagyon koncentrált, minden egyes izma megfeszült a testében. Még a nyelve is kilógott egy picit a nagy igyekezetében, és amikor ezt meglátta a tükörben, hirtelen elfogta a nevethetnék. Pont úgy nézett ki, mint hosszú-hosszú évekkel ezelőtt, pici csikó korában, amikor a varázserő még annál is sokkal makacsabbul feszült ellen az akaratának, mint mikor idősebb lett. Teljesen abszurdnak érezte a szituációt, sírni akart és kacagni, bár mindeközben hasogatni kezdett a feje, és a fájdalom szépen lassan minden mást kiűzött a tudatából. Hívatlan vendégként tért vissza, egy régi ismerősként, akivel nem találkozott már mióta is? Pont két napja, amikor… Amikor megitta a pajzsvizet, és teleportált.
Mennyire félt tőle először! Szinte biztosra vette, az első korty után kihullik a szőre, vagy valami hasonló rémség történik vele, azok alapján, amiket addig hallott az italról. Ahhoz képest szinte semmi negatív hatása nem jelentkezett. Azt rögtön megérezte rajta, hogy mágikus komponenseket is tartalmaz, mert még le sem ért a gyomrába, máris visszatért az erejének egy jó része, mint egy kiszáradt patakmederbe a csörgedező forrásvíz, és legalább annyira hűsítette is a sajgó fejét. Akkor túl sokat nem ért rá ezzel törődni, hiszen a bőrük épsége forgott a kockán minden egyes másodpercben, amit késlekedéssel töltött, ezért nyomban varázsolt is. Olyasmit vitt véghez, amiről egész addigi életében nem is álmodhatott volna: két potyautassal fél mérföldnél messzebbre teleportálni nem számított hétköznapi műveletnek, még talán az erősebbik bátyja is elismerően bólintott volna, ha látja. Persze annyiban a körülmények is segítették, hogy tényleg nagyon el akart tűnni arról a helyről, és Riverbloom szerint az ilyen negatív érzések segítik a sárkányoktól lopott, fordított mágiáját.
Még jó, hogy az eszébe jutott a kanca! Az lesz a legegyszerűbb, ha minél gyorsabban megkeresi, hátha van még neki valahol eldugva a csillogó kis üvegcsékből. Végül is látta már akkora dobozzal mászkálni, amibe akár húsz is elfért belőlük, és különben is, annyira előrelátónak kellett lennie, hogy nem pont akkor indult el a birodalom oldalára, amikor már teljesen elfogytak a készletei. Biztosan megérti majd a helyzetét, és ad neki egyet kölcsön, hiszen ő is jól tudja, milyen rossz taplószáraz, élettelen fatuskóként hordoznia a szarvát a homlokán. Szüksége van ismét arra az érzésre, amikor a nyers hatalom átáramlik rajta a mágia síkjáról, és megzabolázott energiaként a puszta akaratával formába öntheti.
Milyen jól ment neki még tegnap! Milyen kár, hogy Gunz tönkretette a szórakozását, és nem mehettek el őrjáratozni! Azért, csak az íze kedvéért varázsolt egy méretes pajzsot magának, amikor egyedül maradt az utcán, és jóleső könnyedséggel forgatta körbe a tér minden irányába, osztotta két erős nyalábba, majd négybe, majd nyolcba. Komolyan elkacérkodott a gondolattal, hogy kiáll a Rodeo partjára, csak hogy az ellenséget bőszítse. Akkor türtőztetni bírta magát, de most nem: rohannia kellett, hogy egy kortyot ihasson a bűbájos italból.
Félúton járt Riverbloom szobája felé, mire az agya hátuljában sipítozó hang eszébe juttatta, egy picit rendeznie kellett volna a külsejét indulás előtt. Attól nyilvánvalóan nem lett ápoltabb, hogy szemezett néhány másodpercig a fésűjével. Talán ezért is nézett olyan furcsán rá az a kisebb csoport póni, akikkel az árkádok alatt összefutott. De mit ért rá ő ilyesmikkel foglalkozni! Ha napokig tartó bolyongás után a sivatagban talál végre egy hűvös oázist egy kúttal, akkor is a szőrét fogja igazgatni ivás helyett? Butaság lenne, nem igaz? Sokkal fontosabb dolga volt most ennél.
A patája már a kilincs felé lendült, mire a tudatalattija könyörgőre fogva kiáltott rá, mekkora illetlenség is másokra ajtóstul rontani, és milyen kevés időt kellene a kopogással elvesztegetnie. Na igen, és akkor mi történne? A kanca úgyis kikiált, hogy szabad, és ő belép – vagy nem érkezik felelet, és akkor belép – vagy esetleg azt hallja, hogy nem mehet be, de akkor is belép. Ennyi erővel minek kopogni?
Szélesre tárta az ajtót, és egy pillanatra megtorpant a félhomályos, üres helyiség láttán. Az ágyon kisebb rendetlenség fogadta, ami egyáltalán nem vallott Riverbloomra. A földön szétdobált ágynemű, törölközők és apró tárgyak hevertek olyan benyomást keltve, mintha valaki aprólékosan átkutatta volna a bútorzatot, majd sietősen távozott. Nem tudta mire vélni a szoba állapotát, és már-már megijedt, hogy most kezdheti el keresgélni a kancát, és annyival is később juthat hozzá a drága üvegcséjéhez, amikor a fürdő felől neszezést hallott. Félrecsúszott a tolóajtó, és a nyílásban végre feltűnt, akit keresett, nedvességtől csöpögő szőrzettel, a sörényébe törölközőt tekerve.
– Hé, helló! – köszöntötte Riverbloom bizonytalan hangon, miközben az ágya felé dülöngélt, fél lábával a sörényét dörzsölgetve. – Nem is hallottalak! Régóta vársz itt?
– Tulajdonképpen ebben a pillanatban érkeztem… – felelte idegesen, nehezen határozva el magát, miként is csapjon bele a mondandójába.
– Gyere, ülj le – invitálta a kanca megpaskolva a matracot maga mellett.
Igen, ez jó ötlet. Hiszen végül is barátok, nem? Odaül egy pár percre, elbeszélgetnek valami kis semmiségről, és utána a lényegre tér, mintha éppen akkor jutna az eszébe a gondolat. Úgy ám, óvatosnak kell lennie, mert még a végén Bloom megtartja magának a pajzsvizet. Pedig jóban vannak, nem? Dehogynem, sőt, szinte lelki társak! Levetette magát az ágyra, és kedvesen nekitámaszkodott a kancának, miként azt egymás között szokták.
Riverbloom elhúzódott tőle, amitől majdnem fel is borult. Arra az egyetlen pillanatra, míg hozzáért a szőréhez, kegyetlen hideget érzett, és furcsa reszketést, mintha a kanca szörnyen fázna.
– Ne haragudj, fáj a bőröm. A zuhanytól egy egészen picit jobb lett, mégsem vagyok most nagyon társasági kedvemben. Azt hiszem, legszívesebben bebújnék a takaróm alá, és aludnék néhány napig. Tudom, nem szép dolog tőlem, hiszen mégis csak ti mentettetek meg.
– Se… semmi baj – vágta rá kapkodva. Tulajdonképpen még örült is neki, hogy ez a megmentős dolog szóba került. Ha Riverbloom tartozott neki, akkor rögtön más megvilágításban tűnt fel az egész kérése. Talán nem látszik majd annyira önzőnek. – Fi… figyelj, nem is nagyon zavarlak akkor. Nem maradok, csak egy percig. Azért… azért jöttem, mert kérni szeretnék valamit.
Régi reflexeinek engedelmeskedve körbepillantott, nem hallja-e őket valaki illetéktelen, és csak azután folytatta, szinte suttogva. Úgy gondolta, nem felesleges az elővigyázatossága, hiszen tiltott dolgot szeretett volna.
– Szóval nincs… nincs véletlenül még egy üveg pajzsvized?
Riverbloom szomorúan emelte fel a fejét, és a szemébe nézett, mintha csak őt sajnálná. Ettől aztán rögtön rettenetesen megalázottnak érezte magát.
– Csak kérdezem… – mentegetőzött a patáját maga előtt rázva. – Nem mintha elítélhetnél engem emiatt, hiszen te is használtad. Akkor hát ismered, milyen borzongató, amikor a varázserő átáramlik a testeden. Nekem is szükségem van rá, akár hiszed, akár nem… De tudod mit, fizetek is érte, ha kell!
Riverbloom tekintete a padlót fürkészte.
– Sajnálom, nincs már belőle egy darab se. Az egész estém ráment a kutatásra, hátha találok még valahol egy üvegecskét, vagy akár valami maradékot, egyetlen kortyot, de hiába. Hidd el, pedig bármit megadnék érte.
Viszont ha ez igaz, akkor miért tűnt annyira idegesnek? Miért nem nézett a szemébe? Shard árulást gyanított a kanca viselkedése mögött, minden idegszála azt üvöltötte, be akarja őt csapni. Megragadta hát a vállait, és erőszakosan maga felé fordította.
– Bloom, nagyon rosszul hazudsz! Nem versz át engem. Hova rejtetted el? Adnod kell belőle nekem is! – kiabálta egyre inkább az eszét vesztve. – Azt hittem, barátok vagyunk! Megmentettem az életed! Tartozol ennyivel!
Hiába emelte fel a hangját, csak annyit sikerült elérnie, hogy Riverbloom szemei mind jobban elkerekedtek. Végre mintha valami értelmet pillantott volna meg bennük! Remélte is, hogy a „barátja” átgondolja a helyzetet, és előadja, amit dugdos.
Végül mégsem történt semmi ilyesmi, a kanca csak egyszerűen hozzá hajolt, és óvatosan átölelte őt.
– Ne… Ne haragudj, Shard, nem tudtam… – motyogta Bloom a sírással küszködve. – Olyan régen volt már, teljesen meg is feledkeztem róla, milyen érzés, amikor nem kaphatod meg. Én jót akartam… Nem, ez nem igaz, önző voltam, kizárólag magamra gondoltam. Szeretném ráfogni arra a löttyre, amit megitattak velem odaát, de valójában csak sokkal őszintébb lettem tőle. Ez vagyok én, kérlek, bocsáss meg nekem… Soha nem lett volna szabad neked adnom azt a szart. Rá kellett volna bízzuk magunkat Gunz szerencséjére. Ő is biztosan kivezetett volna minket onnan…
Egy hangos szipogással azután elengedte Shardot, és mereven kitartotta az arca elé a patáját.
– Nézd, nem akarlak becsapni. Képzeld magad a helyembe. Ha neked lenne pajzsvized, már rég megittad volna, nem? – A lába alig észrevehetően, mégis szünet nélkül remegett. – Hidd el, meg fogom fizetni az árát, amiért hónapok óta ezen élek. Neked még nem késő, próbáld meg kiverni a fejedből. Csak néhány nap az egész, biztos vagyok benne. Holnapra sokkal jobban leszel.
Shard egy percig a reszkető lábat figyelte, míg csak Riverbloom maga alá nem húzta, mintha szégyellné. Most először fordult meg a fejében, hogy a kanca talán igazat mond. Tulajdonképpen szinte meg is könnyebbült tőle. Az arca ideges mosolyba torzult, amint arra gondolt, mekkora bohócot csinált magából. Így, hogy egyszerűen nincs pajzsvíz, nincs, ami megkísértse, máris sokkal józanabbnak érezte magát. Az a remegés még messziről is igen nyugtalanítónak tűnt, egyre kevésbé akart Bloom helyében lenni.
– Jó, igen, igazad van. Ha nincs… hát nincs – nyögte ki végül, és kínosan felnevetett. – Micsoda hülyeség, és mennyire hiányzik, fél lábam odaadnám érte. Vagy akár egy egészet… Ugyan, kit akarok becsapni, kettőt is! Lunára mondom, rendesen megkísértett! Soha… soha életemben nem éreztem még, hogy ilyen hatalmam lenne, ráadásul bármiféle fájdalom nélkül!
Elmerült az elmúlt néhány nap kellemes emlékeiben, míg egy rettenetes gondolat ki nem zökkentette a mélázásából.
– De… Miket is beszélek… – motyogta ijedten – Nekem ez az egész csak játék, de veled, veletek mi lesz most, Bloom? Tudsz még varázsolni?
Riverbloom nem nézett rá, csak megrázta a fejét.
– Ne viccelj – rázta meg a kanca vállát –, miként fogod akkor megvédeni a bátyádat? Ez nem mókás, hallod? Mikor vagytok beosztva őrjáratra? Beszélned kell Gingermint őrnaggyal!
– Ne aggódj, ez a probléma hamarabb megoldja magát, mint hinnéd – suttogta Riverbloom. – Fang már beadta a papírokat, áthelyezteti magát egy másik századhoz. Bármennyire képtelenül is hangzik, de próbáltam lebeszélni… Azt… azt mondta, ha kell, akkor nélkülem is, de ő innen lelép.
Shard hitetlenül tátogott.
– Ezt nem mondod komolyan! Hát már mindenkinek elment az esze? Azt nem árulta el, miért?
– Nem… Nem tudom, miben bízzak. Ismered őt, milyen hirtelen haragú, de általában pont olyan gyorsan le is csillapodik. Most viszont jól is jönne, ha találna magának egy új másodpilótát. Bár… előbb-utóbb úgyis el kell neki mondanom, mit tettem.
Miként történhetett ez? Pedig tegnap még a világ tetején járt! Miként omolhatott össze körülötte kártyavárként minden? Azt hitte, innen már csak felfelé ívelhet a csillaga. Hogy együtt, a barátaival mindent legyőznek, hiszen fiatalok, erősek és elszántak! Mi állhatna az útjukba?
Erre tessék: a pajzsvíz hatásának elmúltával a kiemelkedő varázserejétől is meg kellett válnia, bár egyre inkább ezt bánta a legkevésbé. Riverbloom legjobb esetben is íróasztal mögé vonul, hacsak el nem titkolja a gyengeségét, és meg nem öleti magát a védővarázslata nélkül. A bátyja egy másik szakaszba kerül, ami ugyan még nem jelenti azt, hogy többet ne látná, mégsem marad meg a közeli kapcsolatuk. Gunz… Arról fogalma sem volt, hányadán is állt Gunzzal. Most éppen talán egy hullámvölgyben járhatott a kapcsolatuk, de a hadnagy pont olyan kiszámíthatatlanul viselkedett, mint általában.
Egy hangos döndülés szakította félbe a gondolatmenetét, amint a szoba ajtaja kivágódott. Icedrop állt mögötte, felismerte a kék sziluettjéről. Furcsa, éppen őt szerette volna számba venni.
– Gyertek gyorsan, meg kell állítanunk Gunzt! – kiáltotta a csődör lihegve, látszott rajta, nagyon sietve érkezett. – Már megint át akar kelni a folyón, ráadásul egyedül!
***
– Elküldelek összepakolni, erre visszajössz nekem egy marék egyszarvúval?! – kérdezte Gunz nem kevés szemrehányással a hangjában, amikor rábukkantak.
Nem kellett túl sokáig keresgélniük, hiszen Icedrop pont ott találta meg a hadnagyot, ahova a találkájukat megbeszélték – egy kis téren, körülbelül tíz perces sétára a folyóparttól. Egy elegáns, haragoszöld színű kancával beszélgetett éppen, ezt sikerült félbeszakítaniuk, amint hangos patacsattogással bevágtattak. A szokásos egyenruhája helyett most egy bő, köpönyegszerű, szürke ruhadarabot viselt, és nagyjából úgy nézett végig rajtuk, mintha csak valami szemetet fújna a lábaihoz a szél.
– Elismerem, én vagyok a hibás, amiért egyáltalán elárultam, mi van arra a fecnire írva. De ha már ilyen hülye voltam, meg is foglak állítani, ha egyedül nem megy, akkor majd a lányok segítségével – felelte Icedrop erősen lihegve.
– Nos, akkor kezdjük az elején. Ha te nem árulod el, mit jelentenek a számok, Breeze biztosan segített volna. Nem is tudom, miért bízok benned annyira, ő legalább engedelmes és nem kérdezősködik.
– Azért, Gunz, mert nekem nem csak a felettesem vagy, hanem a barátom is – vágott közbe Icedrop.
A hadnagy csak megrázta a fejét és keresztbe tette a lábait, majd folytatta.
– Másodszor pedig, ha meg akarnál állítani, akkor egy pár belevaló földpóninak szólsz, nem ennek a két semmirekellőnek.
– Csak ismételhetem magam. Ennek az egésznek nem kell kikerülnie a Vipera szakaszból. Összetartozunk, és bízom benne, ha rám nem is hallgatsz, majd a többiekre hátha.
Gunz csikorogva felnevetett, olyan erőltetett hangon, hogy Shard hátán a hideg futkározott tőle. Nem tudta, mire számítson, hiszen a hadnagy még egy pillantást sem vetett rájuk, mióta megérkeztek. Mintha egyenesen kerülte volna a tekintetüket. Arckifejezése a felöltött mosolygós álarc alatt kiismerhetetlen volt, akár egy pókerparti közepén.
– Miről beszélsz, haver? – kérdezte a hadnagy teátrálisan tettetve az értetlent. – Amint innen elindulunk, Riverfangot áthelyezik a harmadik századhoz, a hugicáját pedig bezsúfolják egy íróasztal mögé valahol a parancsnokságon!
Ezek szerint Gunz elég jól értesült volt, vagy már puhatolózva megbeszélte a lehetőségeket Gingerminttel. Shardnak viszont nem sok ideje maradt ezen gondolkodni, mert a hadnagy most felé lendítette a lábát, szemeiben jégcsapok csillogtak.
- Ehelyett meg én kértem másik pajzsot, és biztos lehetsz benne, amint a helyzet engedi, kapni is fogok. És tudod mit, Icedrop, ha meg próbálsz akadályozni, akkor mehetsz te is, amerre látsz. Ennyit a szaros Vipera szakaszról.
Shard fogadni mert volna, hogy a fülei cserbenhagyták, és Gunz valójában teljesen mást mondott. Értetlenül tekintett körbe a társain, de Icedrop leesett állal szoborrá merevedett, Riverbloom pedig csak vigyorgott, mint valami eszelős. Az ég szerelmére, mi folyik itt? Ez is a pajzsvíz mellékhatása? Még fel sem ébredt volna? Az nem lehet, hogy mindenki megőrült körülötte! És a hadnagynak ugyan mi a szalma problémája van éppen vele?
– Nyugi, Gunz, szó sincs arról, hogy megállítsunk – szólalt meg végül Riverbloom vidáman, közben kétszer cinkos mozdulattal oldalba bökte Shardot.
Az idegen pónit leszámítva mind úgy néztek rá, mint akinek elment az esze.
– Fogalmam sincs, milyen cetliről beszélsz, és mi az, amit keresel, vagy már meg is találtál – folytatta a kanca. – De ha átkelsz a folyón, mi veled tartunk, az már egyszer biztos, nem igaz, Shard?
Ohó, ilyen megvilágításba helyezve a dolgokat Shard is azon nyomban sokkal feldobottabban érezte magát. Miért nem jutott neki ez hamarabb az eszébe? Hiszen odaát, amennyire ő tudja, minden másodpilóta zsebében ott lapul egy-két üvegcse fénylő folyadék! Mind csak arra várnak, hogy egy arra érdemesebb egyszarvú elvegye tőlük, nem igaz? A tudata mélyén rögtön fellángolt az eddig csak pislákoló éhség, és széles mozdulatokkal bólogatni kezdett.
– Úgy sem beszélhetjük le róla, Icedrop, akkor mennyivel jobb, ha vele tartunk, és vigyázunk rá! – tette azért hozzá a nyomaték kedvéért, mert a technikuson még látszott az ellenállás, noha egyre inkább a bizonytalanság vette át a helyét az arcán.
– Nem, nem, nem! – tiltakozott Gunz a fejét ingatva. – Szó sincs róla, hogy velem gyertek. Icedropra szükségem van, mert nem tudom, mit keresek, de ti csak akadályoznátok. Minél kevesebben megyünk, annál kisebb feltűnést keltünk egyébként is.
– Én viszont csak akkor tartok veled, ha jönnek ők is – makacsolta meg magát Icedrop. – Könnyen lehet, hogy szükségünk lesz a pajzsukra.
– Nem hiszem, hogy bármelyiküknek hasznát vennénk – húzta a száját a hadnagy. – Te pedig egyébként is blöffölsz, mert legalább olyan kíváncsi vagy arra, mit fogunk találni, mint én.
– A régi idők emlékére akkor! – adta meg neki a kegyelemdöfést Riverbloom. – Utána pedig szép csendben elválnak az útjaink, ahogy azt szeretnéd.
Ezzel az utóbbi lehetőséggel Shard ugyan nem értett egyet, viszont bízott benne, idővel fényt deríthet rá, miért is akar megszabadulni tőle Gunz. Azt el kellett ismernie, tényleg nem fogja senki túl sok hasznukat venni az úton, viszont ma reggelig még ő sem ébredt rá, hogy képtelen varázsolni! Pedig mi más is lehetne az ok? Ő a maga részéről mindig mindent megtett, amit kértek tőle. Csak találjon magának pajzsvizet, megmutatja, mire is képes valójában, és akkor biztosan elrendeződik ez a kis félreértés.
Gunz bizonytalan pillantással fordult az idegen, zöld kanca felé.
– Mit mondasz, Minty, meg tudod oldani, ha négyen vagyunk?
– Tulajdonképpen, én… abban sem vagyok biztos, hogy bárkit is át tudnék vinni… – felelte Minty minden határozottság nélkül.
– De miként visz át minket, hiszen nem is egyszarvú? – lépett közelebb Riverbloom kíváncsian.
– Na persze a kisasszonyok annyira elmerültek az alvásban, a hírekről meg le is maradnak – legyintett feléjük Gunz türelmetlenül. – A hoofingtoniak nyomására tegnap helyreállították az Öreg hidat, vagy legalábbis átdobtak rajta néhány kötelet, és most a város lakói átkelhetnek a rokonaikhoz. Persze az ellenőrzés szigorúbb, mintha a canterloti palotába kérnél bebocsájtást, de egyenruha nélkül ki mondja meg rólunk, hogy pilóták vagyunk?
– Bocsásson meg, azokkal a billogokkal tényleg inkább emlékeztetnek bűnözőkre, de ettől csak még valószínűtlenebb… – kezdett neki az akadékoskodásnak ismét a zöld kanca, ám a hadnagy beléfojtotta a szót.
– Ezeket természetesen eltakarjuk. Biztos nincsen rá előírásuk, hogy ruhában nem kelhetünk át. Persze fegyvereket nem vihetünk magunkkal, mert motozni egészen biztosan meg fognak.
– Nézze, hölgyem, nem akarok bajt. – Minty hátrált egy lépést, és lesunyta a füleit. – Ha véletlenül lebuknak, azt fogom mondani, kényszerítettek rá, hogy hazudjak.
– Tulajdonképpen ez nem is áll olyan távol a valóságtól – villantott felé egy százfogú mosolyt Gunz. – Nyugi, nekünk sem érdekünk, hogy bántódásod essen.
Minty egy reszketeg sóhajjal lekanyarította a válláról a kendőjét, és remegő lábakkal eligazgatta Shard vállán, hogy a vipera alakot eltakarja, majd kapkodva kibújt a ruhájából, és megvárta, míg Riverbloom magára ölti azt. Miután így elkészültek, távolabb lépett a kis csoporttól, és aggodalmas arckifejezéssel nézett végig rajtuk.
– Hát, ennél jobb úgysem lesz – vonta le végül a következtetést. – Induljunk, mielőtt meggondolom magam!
Shard meglehetős aggodalommal csapódott a folyó felé induló társasághoz. Eszébe sem jutott volna, hogy a ma még ilyen kalandok várnak rá, de ez a nap, úgy tűnik, tele volt meglepetésekkel. Megpróbált közelebb óvakodni Gunzhoz, hátha sikerül megbeszélnie vele a félreértéseket, de amikor a hadnagy meglátta, miben mesterkedik, egyszerűen elfordította tőle a fejét, és megszaporázta a lépteit. Be kellett látnia, hiú ábránd csak a normális beszélgetés, amikor a szürke póni valamit a fejébe vesz: jobban teszi, ha egyszerűen kivárja a sorát.
A vezetőjükhöz lépett inkább, akinek át kellett volna juttatnia őket a szemközti partra, ehhez képest meglehetős tanácstalansággal követte őket, még talán egy kicsit le is maradt. Valahonnan határozottan ismerősnek tűnt az ábrázata Shardnak, bár nem tudta konkrétan hova tenni.
– Mondd, Minty, tényleg olyan egyszerű az átkelés, mint azt Gunz tervezi, vagy számítanunk kell rá, hogy félre fog sikerülni? – kérdezte tőle, csak hogy beszélgessenek valamiről a nagyra nőtt csendben.
– Elvileg nem olyan vészes, reggel már megjártam oda is, vissza is. Tudja, a szüleim a túlparton laknak, ezért amint kiderült, hogy helyreállították a hidat, az első dolgom volt meglátogatni őket. Igaz, azt nem terveztem, hogy ilyen hamar megint átmegyek, de szerencsétlenségemre összetalálkoztam az őrnaggyal, és rögtön kérdezgetni kezdett. Gondolom emlékezett rám tegnapról, mert azzal kezdte, hogy mi, déli pónik tartsunk össze…
– Gingermint? – kérdezte Shard értetlenül.
– Tessék?
– Hogyan jön a képbe Gingermint őrnagy?
– Ne haragudjon, nem tudom… Az a szürke kanca ott… Őrnagy vagy százados vagy nem tudom, elfelejtett bemutatkozni, én pedig nem ismerem túl jól a rangokat – szabódott Minty kissé elpirulva.
– Gunz hadnagy. Bocsásd meg neki, ő ilyen. Néha túlzottan leköti az, ami a saját fejében van – tette hozzá Shard elég hangosan ahhoz, hogy az elöl lépdelők is meghallják. – Viszont szerintem tegeződjünk, nem vagyunk semmivel idősebbek nálad.
– Részemről rendben. A fedőtörténet szerint úgyis mind rokonok vagyunk.
Beszélgetés közben kiértek a Rodeo partjára az utcák közül, néhány száz lépésnyire az Öreg hídtól, és Shard a látványtól éppen csak egy picit meg is nyugodott. A híd mindkét oldalán jókora sor állt, legalább két-kéttucat póni várakozott az átkelésre. Egyszerre mindig legfeljebb hárman-négyen léphettek a hídra, az őrt álló katonák felváltva engedték át a csoportokat a két partról. Ugyan az átkelésre várakozókat alaposan kikérdezték, de mégsem egyedül az ő társaságuk akar átkelni, akkor viszont bízhatott benne, a katonáknak csak egy lesznek a sok száz arcból, akik ma a hidat igénybe szeretnék venni.
Míg a sorban állva várakoztak, alaposan megfigyelhette az ellenőrzés menetét is. Mindkét parton két póni állt a köztársaság egyenruháját, és kettő a birodalomét viselve, ami azt jelentette, hogy a túloldalon nemkívánatos egyének rá sem léphettek a hídra, hanem rögtön elhajtották őket. Igaz, ez mindössze egyetlen egyszer fordult elő, egy meglehetősen illuminált állapotban lévő, szakadt külsejű csődörrel, és Shard tippje szerint vele is csak azért, mert a bizonytalan lábaival előbb bucskázott volna bele a folyóba, minthogy a túlpartra érjen. Ettől függetlenül amint fogyatkoztak előttük a sorban állók, és egyre közelebb jutottak az ellenőrzéshez, úgy nőtt az idegessége is.
Annyi minden félresikerülhetett! Rögtön azzal kezdve például, hogy az őrségben álló két pilóta nem bírja fékezni magát, és egy lendületes tisztelgéssel köszöntik a hadnagyot. Az lenne ám a szép! Persze nem vehette biztosra, hogy amíg ők reggel Riverbloommal mással foglalatoskodtak a szobájukban, Gunz nem zsírozott-e le mindent. A két póni mindenesetre látványosan rájuk se bagózott – pedig Shard látásból ismerte már őket –, amint a többi átkelőre sem, egyetlen feladatuk annyi lehetett, hogy a birodalom két tisztjét, akik az átkelőket átvizsgálták, kordában tartsák. Egyszerű, felesleges elővigyázatosság.
Az a páros, akik az érkezőket kikérdezték, látszólag unalmas rutinmunkát végeztek, de annyira azért komolyan vették a feladatukat, hogy néhány megszokott egyenkérdés mellett néha önszorgalomból is belekérdeztek a gyanúsabb részletekbe. Shardnak nem rémlett, hogy bármit is megbeszéltek volna Mintyvel, milyen kérdésre milyen választ kell majd adniuk. Tartott tőle, hogy picit elkapkodták az átkelést, ami valójában igen jellemző is volt Gunzra: ha egyszer valamit a fejébe vett, egyszerűen nem nyughatott, amíg a végére nem járhatott. Talán a jó dumája majd most is kisegíti…
Az előttük lévő négy fiatal kanca, akikkel eddig az őrség beszélgetett, egyszer csak megindult át a hídon. Így már rájuk is került a sor, semmi sem választotta el őket a birodalom tisztjeitől. Shard nagyot nyelve lépett közelebb, a távozók hátát fixírozva. Egyre kevésbé volt biztos benne, hogy tényleg akkor járnak jobban, ha sikerül nekik is átjutni. Talán még nem késő száznyolcvan fokos fordulatot véve elsétálni.
– Hé, rád emlékszem! – szólalt meg az egyenruhás csődör, amitől Shard kis híján hanyatt-homlok menekülésbe kezdett. Nyugalmat erőltetve magára követte a katona tekintetét, aki szerencsére csak Mintynek örült meg ennyire. – Várj, ne mondd meg a neved, valami „M” betűs, Muffin vagy Mignon, vagy…
– Minty – segítette ki a kanca. – És igen, néhány órája már jártam odaát, hogy segítsek a szüleimnek bevásárolni. Tudod, nagy családi összejövetelt tervezünk mára, ugyanis anyukám születésnapjára tegnap előtt megérkeztek az unokatestvéreim délről. Igaz, hamarabb szerettünk volna ünnepelni, de ugye a híd…
El kellett ismernie, Minty ahhoz képest, amennyire elveszettnek és bizonytalannak tűnt pár perce, annyira hatásosan előadta magát most. Vajon a sorban állva jutott az eszébe ez a sok hazugság? Vagy tényleg mostanában lehetett a tisztelt Minty-mama születésnapja, és csak a történet fele volt kitaláció? Nem számított: a családi ünneplés olyasvalami, amit a legkőszívűbb tiszt sem húzhatott keresztbe, ráadásul a lerombolt hidakat emlegetve még egy adag bűntudatot is sikerült ébresztenie az őrökben.
– Ezek szerint ők az unokatestvéreid? – mutatott körbe rajtuk a csődör bizonytalanul.
– Úgybiza, őr úr! – kurjantotta Gunz elővéve a legszebb déli tájszólását, miközben megragadta a felé tartó patát, és rázni kezdte olyan erővel, hogy a tiszt arca fájdalmas vicsorba torzult. – De örülök, hogy megismerhetek egy ilyen szép szál csődört! Az én nevem Inky, az öcsém Ice, és a két kishúgom Bloom és Moon! Milyen jól tették, hogy kihúzták ide ezt a két madzagot, hát már féltünk, hogy elmarad az ünneplés, és akkor szegény nénikém igen szomorú lett volna!
A csődör fintorogva húzta el a megkínzott lábát, amint Gunz szorítása egy picit is enyhült.
– És honnan jöttek, ha szabad kérdeznem, kedves hölgyem?
– Hát honnan, Greengrassből természetesen, ahol a szüleink is éltek, meg a nagyszüleink, és persze a dédszüleink is! – vágta rá Gunz olyan hangnemben, mintha ezt tényleg mindenkinek tudnia kellett volna. – Szegény jó anyám mindig mondta a nénémnek, „ne költözzetek olyan messzire, húgom”, de mindhiába! Hát kutyagoltunk is vagy jó öt napot, mire ideértünk, közben ha tucatszor meg nem állítottak ilyen kedves egyenruhás népek, akkor egyszer sem! Na persze mindegyiknek más színe volt, de ne gondolja, hogy meg bírom én eztet jegyezni. Egyszerű pónik vagyunk mink, tudja, nekünk csak az számít, hogy együtt legyen a család. Ahogy a nagymamám mondta mindig, na már persze addig, amíg bírt beszélni, mert aztán valami feneségtől tönkrementek a hangszálai vagy micsoda, és utána csak a patájával kopogott az asztalon, ha szeretett volna valamit. Na szóval, ő mondta, hogy…
Sajnos Shard már azt soha sem fogja hallani, mit is mondott Gunz meséjében a tisztelt nagymamájuk, mivel az őr társa közben végzett mind az ötük alapos körbevizslatásával és megtapogatásával, hogy nem rejtettek-e az öltözetük alá valamit, és egy látványos bólintással jelezte, minden rendben van. A csődör elállt az útjukból, és a szemeit forgatva rátessékelte a társaságot a hídra. Minty alig zökkenve ki a szerepéből megragadta Gunz éppen felemelt lábát, és azonnal húzni is kezdte, egyedül Bloom állt kőbálvánnyá dermedten, szemeit a birodalmi egyszarvú egyenruhájára meresztve. Shard el bírta képzelni, miféle dilemma foroghat éppen a kanca fejében, ezért gyorsan mögé lépett, és erősen megtaszajtotta. Ennyi noszogatás elég is volt ahhoz, hogy végre felzárkózhassanak a többiekhez, és óvatosan lépkedve a keskeny, ám annál erősebben lengő kötélhídon kiegyensúlyozzanak a folyó fölé.
– Mondtam, hogy menni fog – suttogta hátra a hadnagy a szokásos magabiztosságával, amikor már a híd közepénél járhattak, kikerülve az őrök hallótávolságából.
Shard nem tudta kiverni a fejéből, mennyire tökéletes utolsó mondatnak hangzott ez. Számolatlan módon elbukhattak még, mire egyáltalán kiérnek Hoofington-Cross lakott területéről, és bevetik magukat az erdő fái közé – arról nem is beszélve, hogy még abban sem lehetett biztos, hová is tartanak. Elég lenne, ha valaki felismerné őket a túlparton, hiszen a birodalom pónijai között akad legalább egy tucat, akinek sikerült személyesen borsot törniük az orra alá az elmúlt néhány hétben. A legszerencsésebb talán az lett volna, ha csuklya mögé rejtik az arcukat, mint az az idegen, akivel a raktárban találkoztak épp csak két napja, persze akkor egész biztosan túl gyanússá váltak volna az átkeléshez. Így viszont űzött vadként rebbent a szeme a part egyik oldaláról a másikra, nem tűnik-e fel véletlenül egy ismerős arc.
Egy túlzottan is gyanús kanca a rakpart mellvédjéről mélázva figyelte a hullámokat, barack színű sörényébe bele-belekapott a szél. Csak nem Coral az?! Shard igyekezett elfordítani az arcát, elkerülve ezzel, hogy felismerjék, ám a tekintetét mégsem vehette le a póniról. Innen, a híd ívének az aljáról nem bírta kivenni, vajon az illető a saját lábain áll, vagy pedig a kerekeken guruló szerkezetbe becsatolva.
De nem, bár színeiben nagyon emlékeztetett Coralra, a kanca mégsem ő volt, mint arról közelebb érve meggyőződhetett. Nem állta senki útjukat akkor sem, amikor leléptek a hídról, és bekanyarodtak a házak közötti kanyargós, szűk utcákra. Bármennyi vizslató tekintetet érzett a hátán, nem követte őket senki, és nem ugrottak rájuk egyenruhások, mikor néhány szóval és intéssel búcsút vettek Mintytől egy árnyas kis parkban. Egészen úgy tűnt, Gunz megmagyarázhatatlan szerencséje kitartott, éppen úgy, mint mindig is szokott – kivéve a kártyaasztal mellett.
***
Erőteljesen alkonyodott, és már másodjára léptek be a tisztásra. Attól persze nem félt különösebben, hogy a szabad ég alatt kellett aludniuk, a tapasztalatai alapján egész jól hozzáedződött a földön alváshoz, és egy puha ágy sokkal nagyobb kihívás elé állította volna. A fű egyébként is nagyon magas volt és selymes, szinte kedve szottyant legelni belőle, sutba dobva a nemesi származásával járó illemszabályokat – de akkor még jobban megszomjazna, és amíg nem találnak egy patakot vagy tisztább vizű folyót a környéken, takarékoskodniuk kell az ivóvízzel. Nem szerelkeztek fel különösebben az utazásra, már csak azért sem, mert Hoofington-Cross készletei nagyon szegényesek voltak, az üzletek jó része üresen állt, már ha egyáltalán nyitva találták őket. Egyébként is, Icedrop elmondása szerint holnap estére erőlködés nélkül visszaérnek, ennyi kellemetlenséget pedig ki kell bírnia minden edzett katonapóninak.
Ennél sokkal jobban aggódott Riverbloom miatt, aki reggel óta egyre sápadtabbá vált, egy falatot sem evett, egy kortyot sem ivott, csak időnként összerázkódott, mint akit magas láz éget. Megpróbált közelebb húzódni hozzá, de a kanca szinte menekült az érintésétől. Félt tőle, az a hideg, amit még indulás előtt érzett a bőrén, csak még inkább elhatalmasodott a barátján, ám nem tehetett érte semmit. Nem egészen úgy alakult az útjuk, mint azt Bloom remélte, hiszen messzire elkerülték a birodalmi sereget, nem futottak össze egyetlen egyszarvúval sem, és egyébként is kerülniük kellett a feltűnést. Nem verekedhettek össze csak úgy az ellenséggel, azt pedig kevésbé hitte, hogy első szóra adna nekik bárki is a pajzsvizéből. Riverbloom jelenlegi állapotát figyelembe véve egyébként is egyre biztosabbra vette, a birodalom másodpilótái sem vedelik a mágikus italt vödörszámra, hanem meglehetősen szigorú szabályokkal tarthatják kordában a fogyasztását.
Természetesen nem kellett ilyen messzire sem mennie, ha negatív példát akart találni a szer hatására vonatkozóan. Amint a nap telt, és a természetben galoppozva délutánra tisztulni kezdett a feje, egyre inkább szégyellni kezdte a reggeli viselkedését, és egyre kevésbé értette, mi a fene történt vele. Igen, a pajzsvíz hatalma szédítő volt, és ha most valaki felkínálná neki, nagyon erősen vissza kellene fognia magát, hogy ne kapjon utána, de azért nem függött tőle, nem adta volna a saját, vagy vette volna el mások életét érte. Talán a múltja is nagy szerepet játszott az érzései alakulásában a pajzsvíz mellékhatásain kívül: egész eddigi életében arról álmodott, egyszer majd igazi varázserőre tesz szert. És néhány röpke órára megadatott neki az erő, hát miként mondhatott le róla? Miként feledhetné el azt az édes érzést? Mintha csak egy mesébe csöppent volna, ahol összefut a jótündérrel, aki valóra váltja a legnagyobb kívánságát.
Keserű mosollyal megrázta a fejét. Még hogy nem függő! Ugyan kit akar becsapni? Az a legbiztosabb, ha kiveri a fejéből még a gondolatot is. Nem, Riverbloom látványa nem segít, róla sem az jut az eszébe, mennyire pórul járhat, hanem hogy milyen is volt, amíg a varázsital hatott. Inkább megpróbált Icedrop dünnyögésére koncentrálni, amint egyenletes léptekkel közeledett a fához a hatalmas tisztás közepén; ugyanoda, ahol nagyjából másfél órája már egyszer jártak.
– …hatszázhuszonöt, hatszázhuszonhat, hatszázhuszonhét, hát kutya legyek, kedves hadnagyom, ha a hatszáznegyven nem annál a fánál van – mormolta a csődör, a mondandója végét hangosabbra véve, hogy a mellette gondterhelt arccal sétáló hadnagy is értse.
– De mi van a fánál, könyörgöm? Az előbb vizslattuk át az egész környéket fűszálról fűszálra! Nem lehet maga a fa, Rosebead nem adja meg nekem egy fa pozícióját viccből! Vagy ha mégis, akkor komolyan el kell beszélgetnem vele, ha legközelebb találkozunk.
– Fogalmam sincs, mit keresünk. Véletlenül talán letérhetek az útról néhány lépésnyit, viszont itt csak fű van a hibahatáron belül. Elkezdhetjük megint elölről, de szerintem pont ugyanide fogunk kilyukadni – felelte a technikus idegesen gesztikulálva.
– Ha legalább egy térképet meg egy rendes iránytűt hoztunk volna, akkor most nem itt tartanánk… – forgatta a szemeit Gunz.
– És hova dugod őket, mi, hogy átmenjenek az ellenőrzésen? – legyintett Icedrop, majd elváltoztatott hangon sipítozni kezdett: – „Jaj, uram, a születésnapi buli elengedhetetlen kelléke ez az iránytű, ugyan engedjenek már át!" Röhög a vakbelem.
– Jól van, észkombájn, akkor a gúnyolódás helyett inkább azt számold ki, mit rontottunk el!
– Éppen ez az, hogy semmit! Nem vagyok hülye, számítottam rá, hogy csak egy ilyen vacakot tudunk majd szerezni. A haverod koordinátáitól nagyjából hatszáznegyven lépésnyire van az a hely, ami pontosan délre esik attól a csúcstól, és pontosan nyugatra attól a fasortól – magyarázta Icedrop lendületesen a jelölt irányokba mutatva. – Az ízlésedet ismerve egy leparkolt csatagépre számítottam, vagy egy épületre, vagy legalább egy méretes láda fegyverre, bevallom, akkor pedig nem oszt, nem szoroz pár tíz láb ide vagy oda.
– Hát nem a fa lesz az, és nem is a környéke, azokat már átkutattuk, amikor először ideértünk – ráncolta a homlokát Gunz. – Nekem úgy rémlik, elsőre mintha nagyobbakat léptél volna…
– Talán ha nem koslatnál itt mellettem, akkor a saját, nyugodt tempómban intézhetném, mint azt terveztem!
– Akkor tegyük fel, hogy a fán túl van a hely, csak miattam elóvatoskodtad. Egyébként is egy enyhe emelkedőn jöttünk fel itt a domboldalban, ha a térképen ezt nem számoltad bele, akkor mennünk kell még egy picit.
– Jó, bevallom, az emelkedőre nem figyeltem, tényleg azt gondoltam, nem fog számítani ekkora eltérés.
– Akkor lehet, hogy az erdő szélén van, amit keresünk?
– Hát, ha még több fát keresel, barátom, akkor biztosan – vonta meg a vállát Icedrop. – Egyébként meg ha a pegazus ismerősöd méltóztatott volna ráírni arra a papírra, hogy „nagy, zöld fa”, akkor esetleg már megtaláltuk volna.
– Akkor el se indulunk – vigyorgott Gunz, majd a többiek felé fordult. – Oké, lányok, akkor az iménti alapos keresést megismételjük amott, az erdő szélén is. Mozgassatok meg minden fűszálat, hátha találunk bármit, ami nem oda illik!
Shard nagyot sóhajtott, és elindult a jelölt irányba, miközben száraz nyelvével próbált némi nedvességet juttatni kicserepesedett ajkaira. Ha a fák között legalább egy patakot találna, már lenne értelme keresgélni, de persze erre nem számíthatott. Még az is megfordult a fejében, hogy elkunyerálja Bloom kulacsát – hiszen ő a jelek szerint nem vette hasznát –, és eléggé utálta is magát az ötletért.
Az erdő széléhez érve alaposan körbeturkálta a ritkulásnak induló fűszálakat, benézett minden bokor alá, és körbejárta a fatörzseket, ám néhány madártollon és patányi réteg lehullott levélen kívül nem sok mindent talált. Volt közöttük néhány egészen szép, mélybordó színben pompázó is, de Gunz barátja biztosan nem ezek miatt irányította ide őket. A biztonság kedvéért néhol elsepregette a leveleket is, hátha azok alatt fogja megtalálni, amit keresnek, és odébb görgetett pár nagyobb követ is, különösebb eredmény nélkül.
Riverbloom nem messze tőle leült az egyik fa tövébe, és beesett, fekete karikás szemekkel nézelődött maga körül, ezért inkább úgy döntött, elindul, és segít neki átfésülni a számára kiosztott területet is. Hosszasan elgondolkodott rajta, amikor talált egy nagyobb odút az egyik, tisztásra néző fa oldalában, hogy bele merjen-e nyúlni: nem szeretett volna méhekkel vagy darazsakkal találkozni, bár azok ilyenkor már elvileg alszanak egyébként is. Ha Gunz valami nagyobb dolgot keresett is, mint ami odabent elférne, azért esetleg néhány csepp víz akadhat az üreg alján… Óvatosan bedugta a patáját, és a nyelvét kilógatva a koncentrálásban körbematatott odabent. Rátapintott valamire, amitől a következő pillanatban kékes fény villant az odú belsejében, és ő úgy rántotta vissza a lábát, mintha áram ütötte volna meg. Elvesztette az egyensúlyát, a hátára hemperedett, közben már a társai nevét kiabálta.
– Icedrop, Gunz, találtam valamit!
A hadnagy olyan tempóban érkezett, mint a szélvihar, és fél szemmel alaposan belenézett az időközben újra sötétségbe burkolózó üregbe. Bedugta a patáját is, hátha ő majd több sikerrel jár, de újra csak a fény villant fel, és nem történt semmi azon kívül, hogy Icedrop aggódva még közelebb lépett.
– Engedj csak oda, hadd nézzem meg – suttogta a technikus szinte magán kívül a kíváncsiságtól, és elővette azt az apró zseblámpát, amit felszerelésként vettek az iránytűvel együtt még a városban.
Shard nem tudta kivenni, vajon jut-e valamire, mert a csődör háta eltakarta a kilátást, viszont a hosszúra nyúló másodpercekből és Gunz ideges ciccegéséből semmi jóra nem következtetett. Végül Icedrop is bedugta a lábát a nyílásba, talán mert nem akadt más ötlete, vagy egyszerűen kíváncsi volt, mi is történik odabent, ám most mindannyiuk meglepetésére a fény felvillanását kisvártatva egy igencsak torzan megszólaló, de mégis érthető hang követte.
– Üdvözlöm, Icedrop úr. Legutóbb… hétezer-háromszáznegyvenhét… nappal ezelőtt lépett be.
A hang olyannyira ismerős volt, Shard szinte elfelejtett meglepődni Icedrop nevének hallatán. Az is hatásosan segített neki ebben, mikor a talaj egyszercsak megmozdult a lábai alatt, és egy nagyjából két póni oldalhosszúságú négyzeten emelkedni kezdett. Gyorsan leugrott a mozgó platóról, és egyre csodálkozva bámult a feltáruló hasadékba. Amint a szemei hozzászoktak a sötétséghez, lefelé tartó lépcsőfokokat pillantott meg odabent.
– Hé, ez meg honnan ismer téged? – kérdezte Gunz döbbenten.
– Szerintem valakivel összekever. Nem járhattam itt hétezer napja, ugyanis akkor még három éves sem voltam – gondolkodott Icedrop, miközben a pici elemlámpával körbepásztázta a sötét falakat.
– A számítógép… A központi számítógép van odalent… – suttogta Riverbloom valamiféle révületben, és mielőtt még megállíthatták volna, elindult a lépcsőn.
El kellett telnie pár másodpercnek, mire Shard felfogta a szavai értelmét, és belátta, a kanca nemhogy nem őrült meg, hanem egyenesen igaza van: a hang, ami megszólalt, innen volt neki ennyire veszettül ismerős! Ezt hallhatta az elmúlt majdnem három évben, amikor csak csatagépbe ült, ugyanezt a nemtelen, érzelemmentes, szintetikus hangot, amint jelentést tesz, ellenőrző listákat sorol, vagy éppen figyelmezteti valamire. Éppen csak azért nem ismerte fel eddig, mert rettenetesen szokatlan környezetben szólalt meg, mint egy lámpásából kiszabadult szellem.
Így viszont egyre világosabbá vált számára, hogy mit is keresnek egyáltalán. Persze nem volt annyira könnyű dolguk, mint amire számítottak, de miért is heverne egy mező közepén bármi értékes is, ha egyszerűen csak oda kell sétálnia valakinek, és elhozni? Gunz pegazus barátai is megtehették volna, ha már erre jártak, és felfedezték ezt a helyet – viszont így utólag abban is kételkedett, mennyire tisztességes módon sikerült rábukkanniuk, arról nem is beszélve, hogy hol. A lényeg, hogy valamiképp a pusztító harci gépek és ez a lyuk összefüggnek, akkor pedig Gunznak itt a helye. Talán a várakozva szunnyadó Sárkányölőnek sikerült keríteni egy új alkatrészt, vagy fegyvert? Mi más ajándékot is adhatna egy jó barátja a hadnagynak, ha a kedvében szeretne járni? Hacsak nem néhány jókora hordónyi régóta érlelődő tequilát rejt ez a pince. Igaz, az nem magyarázná meg a hangot.
Ami ráadásul ismeri valahonnan Icedropot! Bele sem mert gondolni, ez miféle furcsa játéka lehet a sorsnak vagy a szerencsének. Megérzése szerint az, amivel a technikus előállt, miszerint csak összekeverték valakivel, meglehetősen sántított. Az „Icedrop” nem számított vészesen ritka névnek, maga is találkozott az egyetemen olyan pónival, akit így hívtak, és azt sejtette, innen északabbra, ahol a jég a hűtőszekrényen kívül is gyakran előfordult, még általánosabb lehet – de mégis, a hang gazdája honnan ismerte fel a csődört?
Ráadásul, ha Gunz véletlenül úgy dönt, nem hozza magával a technikust, akkor még most is ott szobroznának a réten a fa mellett, addig keresgélnek, amíg csak teljesen meg nem unják, és hazamennek? Vagy Rosebeadnek ennyire egyértelmű volt, Icedrop mégiscsak jelen lesz? Esetleg direkt úgy írta fel a cetlire a számokat, hogy Gunz mindenképpen segítséget kérjen a megfejtésükhöz? És ha a technikus nem járt itt már sok-sok éve, akkor a pegazusok honnan tudták, hogy neki majd kinyílik a lejárat? Egyáltalán honnan szerzik az információikat? Lennie kell olyan dolgoknak, amiket légi felderítéssel is képtelenség kideríteni!
Ilyenkor nagyon szerette volna, ha a mágiához hasonlatos megfoghatatlan tudományágak mellett annak idején beleártotta volna magát földhözragadtabb témákba is, mint például az elektronika. Vagy egyszerűen csak megkérdezi majd Icedroptól, amint eltölthetnek egy kis időt kettesben.
Amíg a gondolataival foglalta el magát, a többiek már lesiettek Riverbloom után, a csődör lámpájának halvány fénycsóvája egyre távolodott tőle, ezért még vetett egy pillantást a tisztásra, majd miután egyetlen élőlényt sem látva megnyugodott, elindult maga is a lépcsőkön. Riverbloomot hamar beérték és meg is előzték, annyira nem lehetett egyszerű neki az egyébként is rogyadozó lábain arra ügyelnie, nehogy egyensúlyát veszítse a keskeny fokokon. Több emeletnyi mélységbe ereszkedtek alá, csupán nagyjából onnan állapíthatta meg, hol is tarthatnak, hogy számolta a lépcsőfordulókat. Érzése szerint két forduló tett ki egy emeletet, épp, mint odafent, a jó irányba megépített házak esetében.
Tíz emelet mélyen járhattak, amikor az egyik fordulóban egy ajtó várta őket. A lépcső vezetett még tovább is, de ennyi ereszkedés után nem lepődött meg rajta, hogy Gunz megunva a vakond életet szabadulni szeretne innen. Az ajtó viszont be lehetett zárva, mert hiába húzta vagy tolta, meg sem mozdult. A hadnagy ingerült pillantással maga elé engedte Icedropot, hátha ő több sikerrel jár – és valóban, amint a csődör a kilincshez ért, halk kattanás hangzott, majd az ajtó feltárult.
– Azt hiszem, Rosebead adhatta volna neked is azt a fecnit – morgott a hadnagy, miközben Icedrop nyomában belépett az újabb, ezúttal vízszintes folyosóra.
– Ugyan, így is, úgy is együtt vagyunk itt, csak ez számít.
Gunz lemondóan ingatta a fejét, de nem válaszolt.
– Tudod, azért lassan körvonalazódik egy tippem, honnan ismerhet engem az itteni számítógép – folytatta Icedrop elgondolkodva, miközben a folyosó falán megrángatta az egyik zárt ajtót, ami mellett elhaladtak. – Nem akarom elkiabálni, de ha igazam van, akkor rettenetesen fogsz örülni neki.
– Bár már ott tartanánk – felelte Gunz minden érdeklődés nélkül.
Néhány méretes vasajtót maguk mögött hagytak, amik nem reagáltak Icedrop érintésére sem, majd hirtelen a járat egy korlátban véget ért, azon túl mindössze a sötétség ásított rájuk minden irányból, mintha egy olyan hatalmas teremnél állnának, melyet az apró lámpa képtelen bevilágítani.
– Lassan nem bánnám, ha kicsivel több fény lenne – zsörtölődött Icedrop, és már majdnem visszafordult, amikor valahol odalent csattant egy kapcsoló, és először csak pislákoló, majd egyre erőteljesebb vöröses fény árasztotta el őket, amint a vészvilágítás magára talált.
Shard erőlködve pislogott az orruk előtt feltűnő mélységbe, és biztosra vette, hogy megcsalják a szemei. Eleve egy legalább stadion méretű helyiség tárult fel előttük, a falai még az egyenletes világítás ellenére is a távolba vesztek. A jelek szerint nem lépcsőztek le egészen a terem aljáig, valahol az út harmadánál járhattak. Odalent pedig a monokróm megvilágításban határozatlan, bár szabályosnak tűnő alakú fény-árnyék kupacok sorakoztak, egy picit rendezettebben annál, mintha csak szétdobált szemétdarabok lennének, mégis tökéletesen megkülönböztethetetlenül. Elsőre azt sem állapíthatta meg róluk, mekkorák is valójában. Ahhoz valami fogódzót kellett volna először találnia a szemeinek a távolságokat illetően. Mikor keresgélve kihajolt a korláton, és megpillantotta mélyen maga alatt a falon sorakozó többi erkélyt emeletekkel lejjebb, és végül az ajtókat, miken minden jel szerint valaha pónik közlekedtek ki-be, bármilyen apróknak is tűntek a távolságtól, döbbent agya levonta a következtetést: legalább száz láb mélységbe tekint alá.
Fordult vele egyet a világ, amitől erősebben szorította a korlátot. Akkor azok a kupacok, amik a padlót borították, akár háznyi nagyságúak is lehettek, vagy még nagyobbak is. Csatagépek! Száz és száz óriási fémszörnyeteg állt a csarnokban hol rendezetlen kupacokban, hol pedig alakzatba felsorakozva.
Megtalálták hát a legendás helyet, a gépek szülőhazáját – még ha nem is olyan bámulatos, mint amilyennek elképzelte, hanem sokkal kaotikusabb és groteszkebb.
– A… azta! – Icedropnak egyetlen szót sikerült kipréselnie magából, miután percekig leesett állal, dermedten állt.
Gunz arcán egyre szélesebb vigyor ömlött el, amit már csak látni is felüdülés volt az egész napos komorsága után. Úgy vágta vállba a technikust, hogy az majdnem átesett a korláton.
– Magam sem mondhattam volna szebben! Hejj, haver, derítsd ki gyorsan, mi módon juthatunk le oda!
– Szerintem annyira nem bonyolult, csak mennünk kell még azon a lépcsőn lefelé pár emeletet…
Icedrop még a végére sem ért a mondatnak, a hadnagy már robogott is visszafelé a folyosón, és nagyjából a feléig el is jutott, mielőtt még ráébredt volna, a csődör nélkül se ki, se be nem fog jutni a lépcsőház ajtaján. Megtorpant, és széles mozdulatokkal integetve próbálta őket sietségre bírni; vörös-fekete alakjával egész félelmetesen festett a félhomályban.
– Nem kellene kicsit óvatosabbnak lennünk? – ütött szöget Shard fejébe a gondolat. – Nem szeretnék összefutni a hely gazdáival…
– Ha létezik olyan egyáltalán – vonta meg a vállát Icedrop hátranézve. – Nézd, a padlón vastagon áll a por, vagyis a szellőzőrendszer már hosszú évekkel ezelőtt elromolhatott, és senki se vette a fáradtságot, hogy megjavítsa. Ráadásul a mienk az egyetlen lábnyom benne, úgyhogy elég régen járt itt bárki is.
– De miért? Ha Celestia tud erről a helyről, miért nem használja fel ezeket a csatagépeket? És ha nem tud róla, akkor a pegazusok miként jutottak a nyomára?
– A sárkányháborúk idején rengeteg póni dolgozott itt, egyszarvúak, földpónik és pegazusok is. Akadhatott az archívumban valami utalás az elhelyezkedésére, bár azt viszont én is egyre kevésbé értem, miért pont Gunz patájába jutottak a koordináták, hiszen Celestia és Luna is vagyonokat fizetett volna értük a Pegazus Szövetségnek, vagy minek is nevezték el magukat. Emlékszel, meséltem neked, hogy a nagyapám is itt dolgozott, és azt hiszem, így került be az én nevem is az adatbázisba. Talán egyszer, nagyon kis koromban magával hozott ide. Lehet, az odalenti gépek nem is működnek már, csak egy halom ócskavas az egész. Nagypapa biztos nem hagyta volna, hogy egymás ellen fordítsák őket.
– És ha minden igaz, a pegazusok sem – vágott közbe Shard elgondolkozva. – Rosebead azt mondta, véget akarnak vetni a háborúnak minél előbb, és szerintem ezért nem a birodalom tette be elsőnek a lábát ide, hanem mi. Ellenőriznünk kell, maradt-e még bármi használható itt, és ha igen…
– …akkor gondoskodnunk kell róla, hogy ne juthasson a rossz patákba – fejezte be Icedrop mosolyogva. – Igazad van, ez a feladatunk, ezért választottak minket!
– Vagy pedig csak túl paranoidok vagyunk, és ez az egész nem jelent semmit – visszakozott zavartan Shard. – Rosebead megtalálta a koordinátákat, és úgy gondolta, jó ajándék lesz Gunznak, ha végre rendbe teheti a sárkányölőt.
– Hajaj, de még milyen jó! – szakította félbe a társalgást Gunz, jelezve, hogy hiába jár előttük néhány lépéssel, attól még hallja őket. – Kedves barátom az élete végéig ingyen piálhat velem, ha ez bejön! Ti is jobban tennétek, ha a szájatok koptatása helyett a patáitokat szednétek!
Most, hogy volt némi világítás, sokkal gyorsabban haladhattak lefelé a lépcsőn, bár Riverbloom továbbra is gyakran lemaradozott tőlük. Onnan vehették észre, hogy elértek a csarnok aljára, hogy a következő lépcsőforduló egy vastag lánccal le volt zárva, és lejjebb már sokkal halványabban derengett a vészvilágítás is. Ha nagyon kíváncsiak lettek volna, felderíthetnék, van-e valami érdekes arrafelé, ám egyiküknek sem akaródzott sokkal tovább tartózkodni a föld alatt, mint feltétlenül muszáj. Ilyen mélyen már határozottan hideg is volt, és Shard minden egyes perccel jobban vágyott a kinti friss levegőre.
A hatalmas csarnokba belépve teljesen megilletődtek a hely méreteitől, és a rengeteg felsorakozott harci gép látványától. Az egyik sarokban úgy voltak egy kupacba hajigálva az alkatrészek, mintha csak szemétdombnak nevezték volna ki, máshol bonyolult polcrendszerek álltak telis-tele csövekkel, áramkörökkel, motorokkal és egyéb ismeretlen funkciójú tárgyakkal, amik ugyan Shardnak semmit sem mondtak, de Icedrop nagy tisztelettel közelítette csak meg őket. Bámészkodva végigsétáltak egy századnyi fémszörny sorfala között, és eljutottak egy nagyobb üres területre, aminek a közepén egy furcsa, póni magas, ovális fémtojás emelkedett, a szélén pedig néhány terminál képernyője sötétlett szerszámokkal teleszórt munkaasztalokon.
– Azt hiszem, jó ötlet lenne rápróbálnom az egyik számítógépre, hátha találok egy térképet vagy valamit – merengett Icedrop, és bizonytalanul az asztalok felé indult.
– Jó, tedd azt, addig én szétnézek, akad-e itt egy másik Sárkányölő, amiből kibányászhatnánk az alkatrészeket – bólintott Gunz. – Vagy akár egészben is hazavihetjük, ha találsz egy szélesebb kijáratot! Itt találkozunk.
Riverbloom leült a fémtojás mellé, és nekitámasztotta a hátát, Icedrop pedig elmélyülten felemelt egy nagyobb téglatestet a földről, és mindenféle talált drótokkal az egyik terminálhoz kezdte kötni. Shard egy egészen picit feleslegesnek érezte magát, viszont annál jobban elhatalmasodott rajta a szomjúsága.
– Én meg addig megpróbálom feltölteni a vízkészletünket – mondta, de nem indult el rögtön, mintha engedélyre várna Icedroptól.
– Jó ötlet – nyugtázta a csődör, bár közben hátra sem nézett –, már ha egyáltalán működik a vízellátás. Folyasd sokáig a csapot, és próbáld meg kideríteni, mennyire friss a víz. Az lenne a legjobb, ha nem innál belőle, amíg rá nem jövünk, honnan is jön.
Nekiindult hát arrafelé, amerről érkeztek, mert úgy rémlett neki, elhaladtak néhány mellékhelyiséget jelző felirat mellett. Megtalálta a kérdéses ajtót, ami szerencsére akadékoskodás nélkül fel is tárult neki, mintha csak soha semmi érdekeset nem rejtettek volna mögé. Valójában Shard egy kantinféle helyiségbe jutott mögötte, ami annyira hátborzongatóan kihalt volt, hogy szinte pánikban futott át a másik felére, a néhai konyhába. Elhaladt pár ital és édesség automata mellett, amik betört üveggel, üresen álltak a fal mellett. Azt a benyomást keltették, hogy jó nagy fejetlenség lehetett a csarnok bezárása körüli pillanatokban, és néhányaknak nem volt sok kedvük fizetni a bennük található árukért. Ahhoz képest furcsa, hogy minden más mennyire egyben megmaradt. Na, persze Gunz és Icedrop majd kideríti, valójában mit tudnak felhasználni.
Átugrott a konyhapulton, megtalálta a mosogatókat, és rögtön kinyitotta a csapot. A csövekből távoli gurgulázás és prüszkölés harsant olyan síron túli hangon, hogy a hideg futkározott tőle a hátán. Legszívesebben nyomban el is zárta volna, de a szomjúsága erősebbnek bizonyult a félelménél, és kivárt még pár másodpercet.
A víz végül egy hatalmasat rántva a vízcsapon megérkezett, bár a szaga is és a színe is elég gyanúsnak tűnt, még a vörös megvilágítás mellett is. Nekitámaszkodott egy asztalnak, és magában számolni kezdett. Legalább százötvenig el szeretett volna jutni, mert nem bízott az időérzékében túlságosan. Már száz körül a víz érezhetően sokkal hidegebbé, illatosabbá és átlátszóbbá vált, ám a biztonság kedvéért nem adta fel az elveit, és csak amikor már letelt a meghatározott idő, akkor mert belekóstolni. Egészen tisztának tűnt, legfeljebb egy nagyon enyhe fémes ízzel, ami még akár a környék sajátossága is lehetett – errefelé északon egyébként is teljesen más íze volt a kutaknak, mint délen. Na persze a források mindenhol egyformán édesek voltak, de ilyen lapos helyen nem reménykedhetett benne, hogy majd forrásvízből nyerik az ellátmányt.
Megtöltötte a kulacsokat, és sietősen visszaügetett a csarnokba a többiekhez. Icedrop időközben felélesztette az egyik monitort, és annak a sápadt fényénél matatott valamit nagy sebességgel egy billentyűzeten. Riverbloom lehunyt szemmel feküdt ott, ahol eddig, bár sokkal jobban rázkódott, Shard még a fogai összekoccanását is jól hallotta a csendben.
– Próbálj meg inni egy kicsit, Bloom – mondta a kancának, mikor mellé lépett.
Bloom csak a fejét rázta összeszorított szemekkel, mintha minden mozdulat fájna neki. A biztonság kedvéért az egyik kulacsot letette mellé, majd körbenézett, hátha talál bármit, amivel segíthetne rajta. Ebben az állapotában már egy pokróc is jó ötletnek tűnt volna, de puha tárgyakat közel s távol nem látott. Talán ha valahol találna egy elsősegély ládát, abban néha akad nagyobb kendő vagy talán takaró is, arról nem is beszélve, hogy valamilyen fájdalomcsillapítóra is ráakadhat. Ha neki reggel úgy fájt a feje, mint akit megkínáltak egy kalapáccsal, akkor Bloom is biztos valami hasonlón mehet most keresztül. Néha be szokott kapni egy-egy tablettát, ha már nagyon nem bírta tovább, és az valamennyire segített. Persze hülyeségeket beszél, ha van is fájdalomcsillapító a környéken, annak már legalább húsz éve lejárt a szavatossága.
Azért felkapaszkodott a legközelebbi csatagépen, hátha talál valamit a pilótafülkében. Az eddigi gépekben a bal lábánál általában akadt egy jókora fémláda hatalmas, vörös kereszttel a tetején, kivéve, ha az előző tulajdonosnak szüksége lett rá, és a sereg elfelejtette visszapótolni. De hát ezek itt elvileg vadonatúj gépek, legfeljebb az lehet a gond, ha még nem szerelték fel őket a ládával.
Kínlódva felnyitotta a fülke tetejét, és belesett – majd a meglepődéstől véletlenül elengedte a kapaszkodót, és kishíján lebucskázott a mélybe. Kapkodva ragadta meg ismét, ami a patája ügyébe került, ám így is egy jókora döndüléssel ütötte a hátát a gép oldalának.
– Hé, óvatosan! – nézett fel rá Icedrop szinte félálomban, és már vissza is fordult a képernyőjéhez.
Könnyű azt mondani. Nagy nehezen visszatornázta magát a fülkéhez, és ismét kíváncsian belesett. Egyszerűen nem mert beszállni.
Odabent több hihetetlen részletet is megfigyelhetett így, hogy végre rendesen kapaszkodva felkészült a látványra. Először is, ami picit meglepte, bár jobban belegondolva teljesen normálisnak kellett lennie, az a rend. A gépnek tökéletesen egyben volt a műszerfala, minden kijelző, mutató, lámpácska és kapcsoló a helyén, sehol sem lógtak szigetelőszalaggal körbetekert vezetékek, sehol sem ásítottak vak lyukak a fémen. Cserébe egyetlen, hatalmas ülést talált benne.
Száguldó gondolatokkal próbált magyarázatot találni arra, amit látott. Ezek szerint mégis csak Coralnak volt igaza, amikor azt mondta, a csatagépeket nem pónik építették! Esetleg egy nagyra nőtt alikornist el bírt képzelni odabent, na de miért is lenne szüksége egy alikornisnak egy ilyen szerkezetre? És ráadásul ilyen sokra belőle? Akkor viszont könnyen lehet, hogy a griffek építették őket. Az ő harcosaik rendelkezhettek ilyen méretekkel, pláne, ha még páncélt is öltöttek magukra. Egyébként is másként álltak a technikához, mint a pónik, mindig sokkal természetesebben használták azt. Ez azt is megmagyarázná, miért nem hagytak helyet a másodpilótának. A griffek nem tudtak varázsolni.
Viszont a jelek szerint ahhoz, hogy egy csatagépbe két póni bezsúfolja magát, és az egyik a pajzsot biztosíthassa, míg a másik vezet és a fegyverzetet kezeli, rettenetesen át kellett alakítani a gépeket. Ki kellett szerelni ezt az óriási ülést, beszerelni kettő kisebbet, a műszerfal felét hátrahozni a másodpilótához, és a kezelőszervek és kijelzők jó részét pedig duplikálni mindkét helyre. Hihetetlen strapának tűnt belegondolni is – de megmagyarázta az általa eddig vezetett gépek általános lepusztult állapotát.
Ha ez így van, az is megeshet, hogy a pónik számára átalakított gépeket mind elvitték már innen. Ebben az esetben a polgárháborúban egyik oldal számára sem ért semmit ez a hely: túl sok időbe telt volna felszívni újra a tudást, és nekilátni a monstrumok áttervezésének. Akkor viszont Gunz sem reménykedhet abban, hogy egy vadonatúj Sárkányölővel roboghatnak haza, meg kell elégednie néhány alkatrésszel.
Mit is keres itt? Ja igen, az elsősegély ládát. Kutató pillantásai végül az ülés mögött találtak rá, ki is rángatta onnan, és megpróbálta az egyik patájával tartani, míg a maradék hárommal valahogy lemászik a kapaszkodókon. Lehetetlen feladatnak tűnt.
Óvatosan körbepuhatolózott, vajon van-e már a varázsláshoz megfelelő állapotban. Mindössze egy egyszerű levitációra lenne szüksége, hát csak sikerül! Nem merte nagyon terhelni a szarvát, ezért csak fokozatosan nyúlt ki tudatával a láda felé. Valami halvány mocorgást érzett a mágikus térben, mintha egy bödön kátrányt próbálna felkavarni egy fogpiszkálóval. A szarva halványan felizzott, és a bőrönd könnyebb lett a patájában.
Megpróbálta elengedni, és a mágiájával letenni a földre, és majdnem sikerrel is járt: a fémláda csupán az utolsó hat lábat tette meg zuhanva, hogy fülrepesztő csattanással landoljon a kövezeten, és rögtön szétnyílva maga köré okádja a tartalmát.
Icedrop meglehetősen csúnyán nézett hátra, de nem szólt semmit. Shard leóvakodott a gépről, és a kupacot feltúrva megpróbált valami használhatót találni. A tablettákon és ampullákon már az írást sem sikerült megfejtenie, ezért azokkal inkább nem kísérletezett, viszont cserébe talált egy nagyobb kendőt, ami talán elég lesz arra, hogy Bloomot melegen tartsa. A kancához sétált, és a hátára terítette.
– Köszi, Shard – nézett fel Bloom elkínzott arccal –, rendes vagy. Ne foglalkozz velem, megmaradok.
– Sajnálom, hogy így alakult. Attól félek, itt nem fogunk pajzsvizet találni, de visszafelé mindenképpen megpróbálok neked szerezni egy üveggel. Az biztosan rendbe tesz majd.
Riverbloom kinyúlt, és meglepő erővel megszorította a lábát.
– Shard. Nekem akarsz szerezni? Vagy magadnak?
– Ha… ha lehet, mind a kettőnknek – felelte vontatottan.
– Nézz rám – parancsolta Bloom tágra nyílt szemekkel. – Legyek én az intő példa. Kerüld el azt a szart messzire.
Shard lefeszegette magáról a kanca szorítását.
– Majd vigyázok vele – mondta meggyőződéssel. – Ne prédikálj nekem, hiszen te is használtad, hogy erősebb lehess.
– Kérlek, Shard – suttogta Riverbloom, és miközben visszahúzta a lábát, mintha még össze is ment volna kicsit. – Csak arra kérlek, gondold meg, miért is kell neked. Miért vágysz ennyire a hatalomra? Azért, hogy mások fölé emelkedhess vele, és végül egyedül maradj? Vagy azért, hogy megmenthesd azokat, akiket szeretsz? Már ha számítanak neked még egyáltalán. Igazad van, ne hallgass rám. Csak fontold meg, mi az, ami számít, és mi az, amit valójában meg kell tenned érte.
Shard elhúzódott tőle. Nem akarta hallani, amiket Bloom beszél. Nem volt igaza, és ráadásul semmi morális alapja sem maradt őt kioktatni. Vagy… vagy ezt már megint az idegsejtjei közé beékelődött pajzsvíz suttogja a fülébe, és mégis jobban tenné, ha megállna, és elgondolkodna egy pillanatra? Nem, ehhez nem érzett elég erőt magában, már az ötletre is tompán sajogni kezdett a feje. Inkább elhátrált, és Icedrop felé indult, hátha a csődör jutott valamire a nyomozásában.
A technikus az a fajta póni volt, aki rögtön elkezdett mesélni, mit is csinál, amikor valaki figyelte munka közben – függetlenül attól, értette-e az illető, vagy sem.
– Képzeld, a szerverek még élnek valahol… Persze ez nem olyan meglepő, hiszen elsősorban az ő kedvükért van a tartalék reaktor, nem a személyzetért. Azzal a hordozható teleppel sikerült életet lehelnem a terminálba, és egyből felcsatlakozott a hálózatra. Találtam egy működőképes memóriakártyát, arra próbálok most mindent lementeni, amihez hozzáférésem van és érdekesnek tűnik. Na, nem mintha túl sok ilyen dokumentum akadna.
Shard úgy bólogatott, mintha lenne fogalma arról, amit a csődör zagyvált, de inkább csak annak örült, hogy végre valami eltereli a figyelmét a problémáiról.
– Ja, nem is mondtam, megtaláltam a nagypapa felhasználói fiókját! – folytatta Icedrop csillogó szemmel. – Sokért nem adnám, ha megkérdezhetném tőle a jelszavát, de attól tartok, ez az információ örökre elveszett abban az öreg agyban. Egyébként talán jobb is így, minél kevesebb dolgot viszek el innen, annál kevesebbet tudnak majd felhasználni a pónik egymás ellen. Végül is ezer meg ezer oldalnyi dokumentáció található itt arról, miként ölhetjük meg egymást a leghatékonyabban… Nem nagy kár, ha ezt elfelejtjük.
– És akkor még nem beszéltem a kis barátunkról itt – intett a csődör Riverbloom felé, és néhány pillanatig eltartott, mire Shardnak leesett, nem a kancára gondol, hanem a fémtojásra. – Nagypapa jegyzetei között találtam néhányat, ami nem volt kódolva: pár nem túl részletes tervrajzot és biztonsági rendelkezést. Ha mindent jól sikerült megértenem, lehet, hogy nem is lesz akkora munka megsemmisíteni ezeket az ócskavasakat, mint tippeltük.
– Valami robbanó szerkezet van benne? – kérdezte Shard aggódó pillantásokat vetve Riverbloom felé, aki még mindig a tojásnak támaszkodva fülelte a beszélgetésüket.
– Annál sokkal viccesebb! Egy egyszer használatos EMP generátor – felelte a technikus, azután látva az értetlenséget beszélgetőtársa arcán folytatta: – Emlékszel még arra, amit a harmadik század mesélt Los Pegasus ostromáról? Amikor az egybefüggő villámfal elnémította a kommunikátoraikat és megbénította a gépeiket? Ez is hasonló elven működik, bár sokkal erősebb. A villámoknak mindössze a mellékhatása az elektromágneses mezőben keltett durva hullámzás, ezt viszont pont arra tervezték.
– Nem esküszöm meg rá, hogy értem… – motyogta Shard zavartan.
– Jó, akkor képzeld el, hogy a környéken az összes elektronikában az összes elektron egy nagy szőnyegen áll. Ez az elektromágneses tér. Mi pedig megfogjuk az egyik oldalát, és egy hatalmasat rántunk rajta, elindítva egy hullámot…
– …amitől rögtön dől-borul minden! – fejezte be a gondolatot Shard. – Tényleg ilyen egyszerűen tönkre lehet tenni ezeket?
– Még a szerverek is menten megdöglenek, ha az épületben vannak. Tökéletes pusztulás minden elektronikának, feltéve hogy akad benne pár méter drót, ami antennaként viselkedhet… de ne menjünk bele, mert annyira azért nem egyszerű a működése. A lényeg, hogy az élőlényekre többé-kevésbé veszélytelen, szemben a robbanószerekkel, és ráadásul a hullám lazán átmegy a falakon. Még nem számoltam ki, mekkora lehet a hatósugara, de bízom benne, nagypapa jól méretezte, és az egész épületet kiüti mindörökre.
Shard megpróbálta összerakni a kirakós hiányzó darabkáit.
– Eddig azt hiszem, értem. Valami módon elindítasz benne egy időzítőt, és amikor kellően távol leszünk tőle, a tojás generál egy olyan hullámot, ami megoldja a gépek problémáját. Elektronika nélkül csak egy kupac vas marad itt, meg némi robbanóanyag, és mintha azt mesélted volna, az áramköröket a mai tudással már képtelenség helyreállítani.
– Így, ahogy mondod – bólogatott Icedrop kitörő örömmel, amiért beszélgetőpartnere ilyen gyorsan felfogta a lényeget.
– És miből gondolod, hogy működik egyáltalán? A nagypapádnak már réges-rég használnia kellett volna, nem igaz?
– Fogalmam sincs, mi történhetett – ráncolta a homlokát Icedrop –, elég kevés információhoz férek hozzá. A naplók szerint sok-sok évvel ezelőtt megfogyatkozott a belépő munkások száma, majd nemsoká teljesen eltűnt innen mindenki. A „tojás” építéséről talált jegyzőkönyv szerint ugyan a nagyapám kezdte el, de már mások fejezték be. Ha mindent a terveket követve végeztek, akkor azt garantálom neked, hogy működik… De arra nem tudok magyarázatot, hova tűnt az öreg félúton. Talán valakinek eljárt a szája, hogy szabotázst terveznek. Talán csak leépítették az egész társaságot, bízva a hosszabb békében. Fogalmam sincs.
– Pedig gondolj bele, ha Celestia előre látja az elharapódzó konfliktust a testvérével, most micsoda előnyben lehetne… – mondta Shard merengve.
– Ezen annyira nem érdemes rágódni. Ha előre látta volna a polgárháborút, akkor egyszerűen a déli határőrség felét felküldi északra. Persze az is lehet, ezzel csak jobban magára haragította volna Luna híveit, mint ahogy az sem kizárt, éppen az üzem bezárásával próbálta kibékíteni őket. Egyszer szívesen megismerném az eseményeket egy független nézőpontból is, bár tartok tőle, erre sohasem lesz alkalmam. A történelem nem az a kimondottan objektív téma, ellentétben a műszaki tudományokkal.
Miután a csődör befejezte a monológját, cseppet hosszúra nyúlt közöttük a csend, amint mindketten elmerültek a gondolataik közé. Shardnak az az ősrégi nap jutott az eszébe, amikor az egyik bátyjával varázslatokról beszélgettek lefekvés előtt. Na persze ez még az előtt történt, hogy kiderült róla, mennyire mihaszna is a mágikus ismeretekhez. Mindig felnézett a bátyjára, irigyelte érte, amiért Canterlotba járhat tanulni, és nagyon sajnálta, hogy legfeljebb hétvégente láthatja, ráadásul akkor is csupán nyúlfarknyi időre kaphatta meg a figyelmét, ha egyáltalán. Azon az éjszakán arról mesélt neki, milyen jó is lenne, ha létezne múltba látó varázslat, amivel nem csak az elmúlt pár perc eseményei rekonstruálhatók, hanem akár évek, évszázadok is. Shard rögtön át is látta a hasznát, hiszen az oviban éppen aznap nyúlta le valaki a plüssnyusziját. Rettenetesen rosszul esett neki, pláne, amikor a szülei azzal gyanúsították, a játékot ő hagyta el, csak nem emlékszik rá, esetleg direkt hazudik. Milyen jó lett volna, ha akkor egyetlen varázslattal leleplezhette volna a bűnöst, ezzel bebizonyítva saját ártatlanságát!
A nyuszi azután a következő héten előkerült, állítólag végig a szekrényen csücsült, a többi játék között (persze Shard tudta, hogy az egyik csikó vitte el, akinek szerencsére a szülei sokkal becsületesebbek voltak, és visszahozták), de a múltba látó varázslatról nem hallott azóta sem. Pedig milyen rengeteg kérdése lett volna!
– Shard… – érkezett az erőtlen hang a tojás felől, kirángatva őt az emlékei közül. – Shard, van egy ötletem…
Közelebb lépett Riverbloomhoz, aki most feljebb tornászta magát a tojás oldalán, és egészen csillogó szemeket meresztett felé.
– Figyelj, nem esküszöm meg, hogy tetszeni fog, de kérlek, ne vágd rá a nemet – folytatta a kanca kapkodva. – Győzd meg Icedropot, hogy ne használja el a tojást. Van itt elég robbanószer ahhoz, hogy a bejáratokat tönkretegyük. Rád biztosan hallgatni fog.
Shard a homlokát ráncolva próbálta felvenni a gondolat fonalát, miközben lopva hátrapillantott, mintha máris bűnösnek érezné magát, amiért Icedrop ellen szövetkezik.
– De miért ne használnánk? – kérdezte fojtottan. – Hiszen a nagypapája pont erre tervezte, és mennyivel hatásosabb…
– Vigyük el! – szakította félbe Riverbloom. – Vagy legalább próbáljuk meg! Gondolj bele, a birodalom serege felsorakozott Hoofington-Crossban, nyakunkon a következő csata. Te hogy érzed magad, képes vagy varázsolni? Kötve hiszem! Nem tudsz Gunzra vigyázni, és én sem a bátyámra. Ha a tojást magunkkal visszük, azzal időt nyerhetünk. Csak úgy végezhetjük el a számunkra kiszabott feladatot, ha a csata közepén robbantjuk fel. A gépek tönkremennek, a pónik életben maradnak!
– Várj már, ezzel tönkretesszük a sajátjainkat is!
– És, mi van akkor? Az eredmény egy erős döntetlen! Szerinted mi történne, ha hirtelen mindenkinek ki kéne másznia azokból a roncsokból? Husánggal esnének egymásnak? Vagy az egész banda egy vállrándítással elmenne sörözni? Esküszöm, már csak amiatt érdemes lenne kipróbálni, hogy a döbbent arcokat láthassuk.
Rövid rágódás után Shard egészen mulatságosnak találta az ötletet. Ahhoz képest, hogy mennyi minden elsülhetett balul egy valódi ütközetben, aminek minden egyes percében az életükért küzdöttek, ez tökéletes megoldásnak tűnt. Még csak a pajzsát sem kell használnia, nem kell azon aggódnia, egyáltalán képes-e rá, és mikorra tud magának pajzsvizet szerezni.
Ráadásul végre tényleg megnézheti, mihez kezdenek a pónik, ha a technika nem fedi el előlük az ellenségük igazi képét. Tényleg képesek lennének egymásnak esni puszta patákkal? Valójában még ez sem lenne különösebben nagy probléma ismerve Gunz testi erejét. Mégis, talán gondoskodhatnának valami figyelemelterelésről. A város lakóival kigurítanának pár hordót valamelyik pincéből, majd a megfelelő pillanatban elkiáltaná magát, hogy „nézzétek, sör!" Nevetségesen naiv ötletnek tűnt, muszáj volt mosolyognia rajta – ugyanakkor elképzelni sem bírta, hogy a főtiszteken kívül bárkit érdekelt annyira egymás legyilkolása, hogy ne kapjon egy ilyen alkalmon. Annyira felrúgta volna a háború minden írott és íratlan szabályát, ha egyszerre eltűnnek a fegyverek!
– Icedrop… – fordult bátortalanul a csődörhöz, próbálva kitalálni, mivel is vehetné rá a tojás elszállítására.
– Hallottam ám, mit sugdolóztok – szólt hátra a technikus szinte oda sem figyelve. – Minden idegszálam tiltakozik a megoldás ellen, de be kell vallanom, én is roppantul kíváncsi lennék a végeredményre. Ugyanakkor van közöttünk egy bizonyos valaki, akit tuti teljesen kiakasztanátok a tervetekkel.
– Gunznak nem kell tudnia róla a teljes igazat – vágta rá gyorsan Riverbloom. – Örülni fog bárminek, amit hazavihetünk, és rombolhat vele.
– Nem, ezzel nem értek egyet – fordult hátra Icedrop szigorúan. – Elvihetjük a tojást, de egyedül akkor használjuk, ha Gunz jóváhagyja. Shard, meg kell őt győznünk, mert ha sunnyogunk, annak kizárólag rossz vége lehet. Abban viszont igazatok van, hogy ma a szokásosnál is mogorvább, és talán várhatunk pár napot a terv tálalásával. És természetesen mindezt csakis abban az esetben, ha kielégítő megoldást találhatunk az itt felhalmozott fegyverek megsemmisítésére. Még csak az hiányzik, hogy valaki ismételten felfedezze magának őket, és felhasználja egy háborúban, akár ebben, akár másikban. Nagyapám is így gondolta, és az ő akaratával én sem fogok szembeszállni.
Riverbloom fáradtan bólintott, és pihegve visszahanyatlott a padlóra. Shard érezte, ennél sokkal többet egyikük sem érhetett el. A csődörnek igaza volt, könnyen meglehet, sokkal több életet mentenek meg azzal, ha tönkretesznek mindent, ami a földalatti épületben található. Ugyan személy szerint jobban örült volna, ha ezek a megmentett életek pont a Vipera szakaszhoz tartoznak, ám végül is a jelen helyzetüket a megcsappant varázserejükkel csakis maguknak köszönhették, önző gondolat lenne kizárólag magukat menteni.
Icedrop még mindig kemény arccal szemezett vele, mintha az lenne a legfontosabb, hogy őt meggyőzze, ezért inkább behúzta a nyakát, és meghunyászkodva hátracsapta a füleit.
– Úgy intézzük, ahogy szeretnéd – hagyta jóvá a tervet.
– Örülök, hogy egyet értünk – fordult vissza a gépeihez Icedrop. – Azzal a lépcsőházzal szemben, ahol bejöttünk, kell lennie egy teherliftnek. Az az egyetlen kijárat, ahol egy harci gépet a felszínre lehet juttatni. Ezen kívül a tervrajzokon még egy másik személyzeti lejárat is szerepel, mind a hármat be kell robbantanunk. Légy szíves, nézz szét, milyen robbanószereket hagytak idelent. Jó lenne, ha találnánk néhány láda COLT-20-ast, vagy valami hasonlót. Ha minden kötél szakad, a lőszerből is összetákolhatunk valamit, de jobban örülnék, ha erre nem kerülne sor.
– Igenis, uram! – vágta rá Shard először félig viccből, és csak utána ébredt rá, Icedrop tényleg felette áll rangban, főleg az ilyen műszaki jellegű feladatokban.
Már indult volna egy nagyobb kupac láda felé, amikor a csarnok túlsó vége felől sietősen befutott Gunz, a szája szögletében bujkáló letörölhetetlen mosoly jelezte, kutatása sikerrel járt.
– Hallod, Icedrop, találtam két másik, nagyjából használható állapotban lévő Sárkányölőt az egyik hátsó sorban. Nem lehetett egy gyakori darab, úgy látszik. A lényeg, hogy sajnos nem leszünk képesek elvinni őket, mert nem éppen pónikra vannak méretezve, és bevallom, számomra teljesen ismeretlen módon működnek, de szerintem az az alkatrész, amit keresel, kiszerelhető belőlük.
– Máris megyek, csak pár másolást még elindítok – felelte a csődör, majd Shardhoz fordult. – Próbálj meg sietni, Riverbloom nem néz ki valami jól. Negyed óra múlva itt találkozunk.
– Szerintem az lenne a legjobb, ha el se mászkálna – vetette közbe Gunz a technikushoz beszélve, mintha Shard jelen sem lett volna –, az hiányzik, hogy keresgélnünk kelljen. Én megmondtam, egyszerűbb lenne a dolgunk, ha eleve csak ketten jövünk.
Shard nem értette, mivel érdemelte ki ezt a bánásmódot. Már a nyelvén volt, hogy szóljon valami csípőset, vagy legalább kikérje magának, de azután eszébe jutott, amit Riverbloom mondott neki pár perccel ezelőtt. Mi az, ami számít? Mi az, ami fontosabb, mint a barátai? Igen, Gunz tényleg egy segg tudott lenni néha, amikor rájött az ötperc, máskor viszont felelősségteljes, bátor póniként viselkedett, aki simán, gondolkodás és panasz nélkül feláldozta volna magát a barátaiért. Azokért a pillanatokért cserébe, amikor a hadnagy kedves volt, sőt, egyenesen figyelmes, elnézte neki, ha néha gorombáskodott – elvégre barátok voltak. Legjobb barátok.
– Én is szeretlek, Gunz – felelte inkább minden érzését egy ragyogó mosolyba sűrítve.
A hadnagy sokkal hevesebben reagált, mint arra számított. Általában fel sem vette a hasonló, oktató célzatú gúnyolódást, most viszont földbe gyökereztek a lábai, és a füle hegyéig elvörösödött. Kisvártatva pislantott egyet, mint akinek valami fontos jut az eszébe, az arca színe lilásabb árnyalatot vett fel, majd vicsorogva elvágtatott arra, amerről jött, Icedroppal a nyomában.
Furcsa volt, na. Shard még pár másodpercig bámult utánuk, ám amint Riverbloom szörnyű állapota ismét az eszébe jutott, inkább megvonta a vállát, és elsietett robbanóanyagokat keresni.
***
Végül sokkal sietősebben kellett távozniuk, mint azt tervezték, mondhatni fejvesztve: Riverbloom állapota annyira rosszra fordult, hogy már fel sem lehetett ébreszteni a kómából, amibe zuhant. Álldogáltak felette tanakodva ugyan egy rövid ideig, de arra jutottak, minden egészségügyi tudásuk (ami egyébként felfért volna egy A4-es lapra) kevés lesz, gyorsan keresniük kell egy orvost. Shard szerencsére talált néhány láda COLT-20-ast, és Icedrop is sikerrel kiműtötte a működőképes Sárkányölőből, amire szüksége volt, ezért csak annyi maradt hátra, hogy induljanak.
Egy ezer éve nem használt, rozsdásodó, de motorikusan jó állapotban lévő terepjárót szemeltek ki maguknak, amit Icedrop be is indított, miután gyorsan kicserélte benne az akkumulátort. Erre pakolták fel az alkatrészeket és a tojást, amit Gunz a világ minden kincséért sem hagyott volna hátra, miután a csődör közölte vele, hogy egy új fúziós reaktor prototípusa, amitől a gépe erősebb lehet, mint valaha. Mint azt később elmagyarázta Shardnak, olyan távol nem járt a valóságtól, hiszen az EMP generálásához tényleg hatalmas energiákat kellett előállítani és tárolni a szerkezetnek, bár Gunz annyira nem fog örülni végül az új szerzeményének, azt mindketten biztosra vették.
Miután a teherlifttel a felszínre vitték szerzeményeiket, a technikus még egyszer visszament a föld alá, elindítani a robbanószerkezetek időzítését. Éppen csak fel bírtak kaptatni a következő dombtetőre, amikor az üzem összes kijárata felrobbant, hatalmas porfelhőt, törmeléket és sziklákat köpködve a mit sem sejtő erdőre maga körül. Icedrop még egyszer visszatért a biztonság kedvéért, pedig nagyon sietniük kellett, mégsem akarta a véletlenre bízni a dolgot: ha a robbanás félresikerül, és egy tátongó lyuk marad a felszínen, ahol leláthatnak a csarnokba, az rosszabb, mintha nem is tettek volna semmit. A technikus néhány perc alatt körbevágtatta a terepet, és megnyugodva érkezett vissza. Elmondása szerint az összes lejáratot sikerült eltorlaszolniuk, így ha valaki a csatagépeket el szerette volna érni, egy kisebb bányát kellett nyitnia – és ha bármi használhatót fel akart hozni, ahhoz néhány mérettel nagyobbat. Sokkal véglegesebb megoldás lett volna, ha valami módon megsemmisítik a mélyben dolgozó számítógépeket és a nyugtalan álmukat alvó fémszörnyeket, de egyelőre be kellett érniük ennyivel. Celestia már ebben a háborúban nem használhatta fel őket, és talán az a valaki, aki legközelebb rájuk bukkan, sokkal körültekintőbben fog eljárni az életre keltésüknél.
Próbálták a hadnagyból kihúzni, miként tervez átkelni a folyón visszafelé menet, ám ő szokása szerint csak annyit felelt, majd ha odaérnek, kitalálják. Nem hangzott valami megnyugtatóan, bár Shard már csak Riverbloom miatt is megfogadta, az első egyenruhás egyszarvúra ráveti magát, és szerez pár üveg pajzsvizet az élete árán is. Akkor pedig igen egyszerűen visszateleportálhatnak, és a barátja is felébred a kómából, ha időlegesen is. Valamit ki kell találniuk, hiszen a kanca nem élhetett haláláig pajzsvizen – de talán szépen fokozatosan csökkentve az adagot le lehet erről is szokni egy fokkal kevesebb mellékhatással. Mindenképpen fel kell keresniük természetesen egy orvost, aki majd tudja, mit kell tenniük. Vagy legalábbis azt, merrefelé olvasson utána.
Megfogadta azt is, ez lesz az utolsó üveg pajzsvíz, amit megiszik. Ha kell, megkéri Gunzt, zárja őt be a szobájába néhány napra, vagy alkalmazzon bármilyen hasonló drasztikus megoldást, viszont nem akar úgy járni, mint Riverbloom. Nem ér annyit a hatalom. Neki nem.
Mintha csak a sors akarna az arcába nevetni, hiába értek vissza Hoofington-Crossba, egyetlen darab egyszarvúval sem találkoztak a birodalmi seregből. Sőt, ami azt illeti, egyetlen katonával se. Eleinte nagyon óvatosan jártak el, leparkolták a terepjárót egy kevésbé feltűnő helyen – pedig kopott birodalmi címer foszladozott az orrán, de nem akarták megmagyarázni, mit keresnek rajta civil öltözetben. Úgy osontak utcáról utcára a folyó felé, mintha bármikor csapdába sétálhatnának, ám egy nyavalyás birodalmi őr nem sok, annyival sem találkoztak.
A hidat egy egyszerű, barna csődör őrizte, unottan támaszkodott a rakpart mellvédjének az elhömpölygő vizet szemlélve. Sem egyenruhája, sem fegyvere nem volt.
– Elnézést, uram, nem tudtam nem észrevenni, hogy Celestia serege mintha eltűnt volna – szólította meg Shard, akit előreküldtek, puhatolózza ki, mi is folyik itt.
– Szó szerint, hölgyem – felelte a csődör udvariasan. – Ma reggel, amikor felébredtünk, már nem voltak sehol. És ha kíváncsi rá, Luna csapatai is nyom nélkül eltűntek a túlpartról. Valamikor kora hajnalban távozhattak, legalábbis a dübörgésből ítélve. Ne értsen félre, de nem mintha hiányoznának.
Shard ijedten pillantott át a túloldalra. Értette ugyan a szavakat, amit a póni mondott neki, de mégsem bírta belőlük kibogozni a jelentést. Mi az, hogy eltűntek? Az nem lehet! És ha mégis, akkor hova?
A hídon egy nagyon ismerős kanca vágtatott át annyira gyorsan, amennyire csak a dülöngélő szerkezet engedte. Már messziről egy nevet kiabált feléjük:
– Gunz! Gunz!
Amint közelebb ért, Shard végre felismerte, Breeze volt az. Gunz a többiekkel előbújt a sarok mögül, ahol eddig várakoztak, és az érkező elé sietett a partra.
– Gunz, azonnal indulnunk kell! – lihegte Breeze értetlen pillantásaik kereszttüzében. – Gingermint így is éppen elég ideges volt, amiért már megint eltűntetek!
– Indulni, de hova? – kérdezte a hadnagy átvéve a vezetést. – És hova lett mindenki?
– Hova, hát le délre, a Mossground gázlóhoz! Celestia az egész seregét összegyűjtötte! Azt tervezik, hogy erőnek erejével áttörnek, és meg sem állnak San Palominoig. De mi is ott leszünk ám, ráadásul ezúttal Luna hercegnővel együtt! Mindenki azt beszéli, ez lesz a végső, mindent eldöntő ütközet!
Erősen nekinyomta elfagyott patáját a Sárkányölő forró lábpáncéljának, és szinte földöntúli boldogsággal élvezte, amint jeges izmai lassan kiengednek. Majdnem fájt neki ez az érintés, de szüksége volt rá, és még mindig járhatott volna rosszabbul is, elnézve a kicsit magasabban már-már vörösen izzó hűtőbordákat. Néhány perccel ezelőtt tért vissza a hangárba, miután megdolgoztatta a gépet, és Icedrop nem engedte, hogy lekapcsolja a reaktort még vagy negyed óráig, hogy kiderüljön, nincs-e szivárgás valahol a rendszerben. A hulladékidőt addig is a két technikus odakint töltötte, vidáman ugráltak a vakító fehérségben, mintha még mindig csikók lennének – ami tulajdonképpen nem is állt messze a valóságtól.
Bár úgy tűnt, az ősz örökké fog tartani, most végül mégis utolérte őket a tél, fagyos, hideg szelet hozva magával; az égből rendületlenül szakadt ez a törvénytelenül összetapadt, vattaszerű, nedves valami, amit Icedrop hónak nevezett. Gunzt sem lehetett ilyen könnyen átejteni, biztos volt benne, a hó parányi, szépséges kristályokból áll, és lefelé esik, ellenben ezekkel a méretes labdákkal, amiket szinte vízszintesen fújt a földre a szél. Túl sok releváns tapasztalattal persze nem rendelkezett, hiszen az ő szülőföldjén legfeljebb egy-egy homokviharba futhatott bele az óvatlan póni még a tél kellős közepén is.
Azt meg kellett hagyni, ha felkapott egy nagyobb adag fagyott pelyhet, és picit olvasztgatta a patájában, majd jól összenyomta őket, olyan lövedéket kapott, ami nagyot csattanva hullott ezernyi, önmagában is jéghideg darabra a póni fején, amikor jól odavágta. Ez egészen addig bizonyult jó mókának, amíg a többiek össze nem fogtak ellene, és be nem mutatták, milyen kellemetlen tud lenni, ha egy hasonló kupac az egyenruhája alatt fog olvadásba a háta közepén. Annyi haszna volt a dolognak, hogy egy picit felébredt tőle, bár sajnos bőven nem eléggé ahhoz, hogy végignézze Icedrop hópóni építő bemutatóját. Addig jutott csak benne, amíg a technikus összeterelt egy nagyobb rakás csapadékot nagyjából fejnyi golyóvá, és elkezdte körbe-körbe hengergetni a tábor udvarán. Magyarázata szerint elvileg a többi pihének erre kellett volna rátapadnia, ehelyett csak annyi történt, hogy a labdacs húzott némi árkot maga mögött, majd szánalmas kis darabokra esett. Gunz körülbelül itt unta meg, és indult el melegedni a hangárba.
Végigmérte a maga mellett tornyosuló fémszörnyet és megelégedetten sózott egyet a páncélozott lábfejre. Soha sem hitte volna, hogy ebből még az ő életében lesz valami használható szerkezet, ahhoz képest Icedrop és Breeze egészen jól rendbe rakták. Az „egészen jól” a köztársaság harcigép állományában persze viszonylagos volt, és azt jelentette, a Sárkányölő képes a saját lábán mozogni, és elsütni a fegyvereit. Az már szinte mellékes, hogy a pilótafülkében minden második kijelző örökre sötét maradt, hacsak nem valamilyen hibaüzenetet sugárzott folyamatosan a pilóták felé, amit még a technikusok együttes varázsereje is képtelennek bizonyult eltüntetni. Gunz az ilyesmihez már rég hozzászokott, és nem zavarta különösebben. Amíg a reaktor működik, és elég energiát biztosít a szintetikus izmoknak ahhoz, hogy lekövessék a parancsokat, amiket a póni-gép interfészen az idegrendszere kiadott, nem lehetett oka panaszra.
Persze szüksége volt még fegyverzetre is, de abból a Sárkányölő csupa-csupa új cuccot kapott. Természetesen átrámolták rá a két Ex-20-ast, amiket eddig a Borz cipelt, sőt, még a régi gépágyúkat is, amiket már a kisebb gép nem bírt el. Az üresen tátongó rakétasilókat viszont nem tölthették fel, ahhoz nem hagyott a sereg elég muníciót a hangárban, de majd pótolják, ha felzárkóznak a mindent eldöntő ütközetre. Ennél sokkal fontosabb, hogy Icedrop felhegesztette a Sárkányölő hátára azokat a csatolókat, amikhez a Wooly által szerzett kardot rögzíteni lehetett. Ezzel felszerelve a monstrum egészen úgy festett, mint valamilyen ősi lovag, pláne, ha még a bal karjából előhajtogatható pajzsot is maga mellé emelte.
Enyhe irigységgel tekintett végig a gép mozgékony ujjakban végződő mancsain. Mit nem adott volna érte, ha képes lenne rendesen irányítani őket! Ezzel szemben a legtöbb, amire Icedrop tudásából tellett, az volt, hogy rádrótozta őket a lábszárának az izmaira, így patájának mozdulataival éppcsak képes volt megragadni velük valamit. Nagyon durva irányítási mód volt ez egy ilyen finom műszerhez, ám nem elégedetlenkedhetett: a kard markolatát képes volt megszorítani, másra nincs is szüksége.
Míg az erdőben futtatta a Sárkányölőt, nem bírta ki, hogy ne tegye próbára a kard aktív pengéjét. Kiszemelt magának egy idősebb fát, olyan hat láb körüli átmérőjű törzzsel, és kíváncsian felé lendítette a fegyvert, csak hogy kiderüljön, milyen mélyre sikerül belevágnia. Egy cseppet félt tőle, a penge majd beleszorul a fába, és akkor Icedrop roppant dühös lesz rá, amiért további munkát okoz neki, mire szétfűrészelik az egészet, de végül semmi ilyesmi nem történt. Legnagyobb döbbenetére a kard lazán, szinte visszajelzés nélkül száguldott keresztül a fatörzsön, és a lendülettől a következőn is, majd végül a harmadikban sikerült a mozdulatot annyira visszafognia, hogy megálljon. Az átmetszett fák vicces lassúsággal kezdtek dőlni, bár annyira azért nem nevetett őszintén, amikor alá kellett ugrania az egyiknek, hogy még azelőtt elkapja, mielőtt ráhasalna a közeli őrtoronyra. Elismerő füttyentéssel és fokozódó tisztelettel csúsztatta inkább vissza a fegyvert a helyére, mielőtt még valami bajt okozna vele. A fa ugyan nem volt éppen páncéllemez, sem sárkánypikkely, ez a próba akkor is sokat elárult a penge erejéről.
És természetesen ott lapult még a Sárkányölő belsejében a legújabb szerzeménye is, a tojás alakú kísérleti reaktor, amit Celestiától zsákmányoltak. Egyelőre nem érezte különösebben, miben is segít a gépén annyira, hogy érdemes volt miatta a baloldali rakétasilóhoz tartozó tárról szinte teljesen lemondania, de Icedrop biztosította róla, az ütközet hevében jó szolgálatot tesz majd. Szinte remegett az izgalomtól, ha csak rágondolt. Micsoda kavarodás lesz! Mekkora lehet vajon Celestia serege? Sokkal nagyobb, mint Lunáé? A köztársaság nyolc csatagépszázaddal rendelkezett, ami körülbelül kétszáz monstrumot jelentett. Létszámban nem élvezett különösebb előnyt a birodalom sem, legfeljebb a felszerelésük minőségében. De akkor is, soha életében nem látott még ilyen méretű sereget egy helyen. Ha azok mind megindulnak, az maga lesz a beteljesedett világvége, és ő ott lehet majd a sűrűjében!
Míg megpróbálta a jelenetet elképzelni, azon kapta magát, egyre nagyobbakat pislant, és egyre nehezebb felemelnie minden alkalommal a szemhéjait. De minek is erőltette? Igazán ráfért egy kis pihenés. Senki nem szólná meg, ha egy picit csukva hagyná a szemét. Szinte érezte, amint a következő másodpercben a tudata már tova is sodródik az álmok mezejére, a nyakizmai elernyedtek, bólintott egyet, mire hirtelen ismét magához tért.
Huszonnégy óra alatt tették meg az utat Hoofingtonból az északi táborba, ahol a Sárkányölőt hagyták. Még odafelé, amikor az egész sereg vonult, három napig tartott az út, persze akkor nagyon óvatosan kellett mozogniuk, éjszakánként szinte semmit sem haladtak, nehogy felderítőkbe fussanak bele, és ráadásul a jól bejáratott, kényelmes utakat sem használhatták. Most amint meghallották, hogy Gingermint elindult az egész második zászlóaljjal a Mossground gázlóhoz, rohanva tették meg az utat visszafelé, hogy még időben utolérjék a sereget a kitérő ellenére is. Riverfang, úgy tűnik, meg sem várta őket, hanem friss őrmesteri rangját kihasználva elvitte Bluefieldéket. Jól is tette, Gunz nem szívesen találkozott volna egyikőjükkel sem. Így viszont a Sárkányölőhöz vezető útnak csak a két technikussal, na meg Sharddal vágtak neki.
Még az út elején felvették a kapcsolatot Gingerminttel, aki a pegazus felderítők jelentései alapján úgy saccolta, lesz nagyjából három napjuk, mire a valódi ütközet megkezdődik, ami azt jelentette, rettenetesen kellett rohanniuk, hogy ne maradjanak le róla. Tíz óra vezetés után az egyszarvú ugyan felváltotta, viszont akkor még nem volt elég fáradt ahhoz, hogy az ötven mérföldes sebességgel űzve zötykölődő Borzban elnyomja az álom. Ez persze azóta megváltozott, hiszen szinte egy újabb fél nap eltelt, mióta megérkeztek azzal, hogy Icedrop és Breeze parancsait követve ugráltak, cipekedtek, tervrajzokat keresgéltek, műszereket hurcoltak, csavaroztak, hegesztettek, és általában mindent elvégeztek, amire egyáltalán alacsony műszaki képzettségükkel képesek lehettek. Gunz meg volt győződve róla, sohasem jutnak a végére, ám egyszercsak elfogytak a sorok Icedrop hosszú tesztelési ellenőrzőlistájáról, és bár nagyon sok elemét egy tollvonással kihúzta a technikus „ez nem fontos!" felkiáltással, a Sárkányölő rögtön az első próbálkozásukra beindult, és egy fél órányi finomhangolást követően megfelelően vette és hajtotta végre Gunz gerincpáncéljának parancsait.
A kis futás az erdőben, és az azt követő tíz perces járatás hivatott betölteni a „tartósteszt” szerepét, mielőtt még nekiindulnának az előttük lévő útnak délkeletre, vissza a Rodeo folyó partjára. Vagy elég lesz, vagy nem – nem bírta megjósolni, inkább csak bízott a két technikus képességeiben, akik most megérdemelt pihenésként játszottak a hóban. A félig nyitott hangárajtón át úgy látta, éppen Shard arcát akarták mindenáron belenyomni egy kupac hóba, amiért az egyszarvú mágikus képességeit kihasználva megállította a hógolyóikat a levegőben. Talán jobban tette volna, ha csatlakozik hozzájuk, vagy talán mégsem. Bizonytalan volt a szakasz jövőjét illetően, de egy dolgot azért tudott: szívesebben ülne most szülővárosa, El Pinto tengerpartján, hideg koktélt szürcsölve a perzselő napon. Déli póni volt, na, sem a szőrzete, sem a bőre alatti hájréteg vastagsága nem nyújtott megfelelő védelmet a hideg ellen.
Szerette viszont belefúrni a patáját a tengerparti homokba, és hallgatni, miként zörögnek mellette a poharában az olvadozó jégkockák, na meg az óceán hullámainak susogását. Késő délután szokás szerint megérkeztek a szörfösök jókora, rikító színű jelképekkel telepingált deszkáikat cipelve a hátukon, menő, jól fésült, napszemüveges csődörök és kancák egytől egyig. Kieveztek a vízre, és elképesztőbbnél elképesztőbb trükköket mutattak be a hullámok hátán, majd ha kellően elfáradtak, vagy az idő nem volt alkalmas, bevették magukat a parton álló bárok egyikébe. Mikor a nap egyre lejjebb szállt vörösre festve a horizontot, úgy tűntek el a családok a strandról, átadva a helyet a bulizó fiataloknak.
Mióta az eszét tudta, ilyen volt El Pinto, tele olyan pónikkal, akik még az élet császárai lehettek, és azokkal, akik már nem. Ha nagyon sétálni akart a parton, minden második sarkon kéregető koldusokba botlott, némelyiknek hiányzott egy-két, vagy rögtön egyből mind a négy lába. Őket még talán sajnálta is, bár segíteni nem bírt rajtuk: mind a sárkányháborúk idején sérültek meg, végtagjaik a hüllők éhségét csillapították. Távolra révedő szemükben csupán üresség ült, túl nehéz időkben éltek túl sokáig, és egy picit mindannyian bele is őrültek. A sivatagban kéregetés nélkül rövid időn belül éhen pusztultak volna, hiszen közel s távol nem nőtt annyi fű, amivel bármelyikük is megtömhette volna a hasát, ha a legősibb módszer szerint legelészésre adja a fejét. Aztán ott voltak a divatkoldusok, akik egyszerűen csak basztak dolgozni, és azt várták, majd a turisták eltartják őket. Ezeket ki nem állhatta már csikókorában sem, bűntudat nélkül lopott a kalapjukból, és szédítő iramban menekült, ha megkergették.
Természetesen a lakosok legnagyobb rétege egyszerű munkás volt, a szerencsésebbek a csillogó irodaházakban töltötték a napjaikat, a szerencsétlenebbek pedig a bányákban várták, hogy egyszer baleset érje őket, amitől azután munkaképtelenek lesznek egész hátralévő életükre, és a szociális háló alján tengődve mértéktelen alkoholizálással, tévénézéssel és a családjuk ütlegelésével szórakozzanak, mint Gunz szülei is.
És hát akadt egy elég széles népcsoport, akik szintén keményen dolgoztak a betevő falatért gyakran a bőrüket kockáztatva munka közben. Ők egyszerűen csak abból éltek, hogy kihasználva a fennálló rend pillanatnyi réseit elvették másoktól a munkájuk gyümölcsét – legtöbbször valamilyen illegális szolgáltatást vagy szert ajánlva fel cserébe, és ha szép szóval nem ment, akkor hát erőszakkal is megszerezték, amit akartak. Akadtak közöttük pitiáner bűnözők és meg nem értett, rossz útra tévedt zsenik is, egy dologban azonban mind hasonlítottak: amikor erőszakra került a sor, szükségük volt valakire, akinek kellően erős a gyomra, és megfelelő jártassággal rendelkezik a lőfegyverek használatában.
Így került a képbe Gunz, akire már akkor ráragadt a beceneve, mikor még teljesen normális, középosztálybeli csikóként cipelték el minden nap az óvodába, ahol azután a kerítés alatt becsempészett tapadókorongos puskájával mutatta be elképedt csoporttársainak, miként lövi le húsz láb távolságból a pókot a falról, az óvónénik legnagyobb rémületére.
Miközben családja leépült, hírneve pedig fel, eljutott arra a pontra, hogy bár még fehérlett a fenekén a tojáshéj, ha kiült a tengerpartra egy napos délután a hasát süttetni a sajátjának kinevezett területen, igen kevesen merték megszólítani, és azok is kizárólag idegenek lehettek. Vagy éppen a legközelebbi barátai, mint például Rosebead, aki ugyan napjainak nagy részében azzal foglalatoskodott, hogy kihasználja az előnyöket a csődöröknél, amit pegazus fajtája, kecses, törékeny külseje és életkora nyújtott neki, de alkonyatkor el nem mulasztotta volna, hogy megjelenjen a tengerparton, fején nevetséges méretű fejhallgatóval, a kívülállók számára hallhatatlan zene ritmusára bólogatva és rágcsálva a rágógumiját.
– Csá! – zöttyent le Gunz mellé a padra, mindössze annyira sandítva ki a csukott szemhéjai alól, hogy ellenőrizze, nem ül-e mellé. – Mizu?
Ezt csak amolyan köszönésképpen kérdezhette, mert a folyamatos bólogatása azt jelentette, a fülébe üvöltő zenétől nem hallaná a választ akkor sem, ha Gunz venné a fáradtságot, és megszólalna. Ő viszont már éppen eléggé ismerte Rosebeadet, és inkább az italát nyomta a patájába gondolkozás nélkül. A pegazus mohón kiitta az egészet, még miután a pohár kiürült, akkor is szörcsögött a szívószállal vagy egy fél percig, hogy az utolsó cseppekhez is hozzájuthasson, végül kikotorta a citromkarikát, és elégedetten hátradőlve rágcsálni kezdte.
– Köszi, haver – mondta, miközben a nyakára tolta a fejhallgatóját. – Ez életmentő volt. De meginnék még egyet!
Gunz csak a vállát vonogatta az ötletre.
– Nekem már egy kanyi vasam sincs, szóval akár fizethetnél most te is.
– Á, teljesen le vagyok égve – ismerte be Rosebead vidáman.
– Minek dörgölőzöl akkor a csődöreidhez, ha még lóvét sem kapsz érte?
– Őőő, talán mert jól esik? – vonta fel ártatlanul a szemöldökét a pegazus.
– Furcsa vagy – jelentette ki Gunz a hullámokat szemlélve.
Rosebead kedélyesen vállba verte.
– Te vagy a furcsa. Nem csinálhat a póni mindent a pénzért, és ez különben is olyan tevékenység, ami majd hosszabb távon hozza meg a gyümölcsét.
– Remélem, azért van valami jó híred is.
– Van, természetesen – pattant nagy lendülettel a lábára Rosebead. – Beszéltem Loudmillel, aktuális még a meló. Azt mondta, húsz százalékot fizet a szajréból fejenként.
– Hú, a felét átengedi kettőnknek? – füttyentett meglepetten Gunz. – Akkor valami turpisság van benne, az tuti!
– Pontosabban a kétötödét. Tudod, hogy én is jobban szeretem, ha inkább fix összeget beszélünk meg, de Loudmill azt mondta, ez az út vezet az üzletfelekké válás felé. Most csak azt a vityillót rámoljuk ki, és ha jól sikerül, a nagyobb balhékba is bevesz minket.
– Nem is tudom, nekem gyanús az az alak.
– Nekem is – legyintett a pegazus –, de fogd fel ugródeszkának a nagyok felé.
– Ja, a deszkáról jut az eszembe, lejmolhatnánk a deszkásoktól valami piát, mit szólsz?
– Mit pakoltál, a .45-öst?
– Á, ne viccelj, nem falat bontani megyünk, csak két félautomata .38-as van nálam!
– Jó, az is elég tekintélyes lesz, mehetünk.
Végül aztán úgy alakult, hogy nem volt szükség fenyegetőzésre, mert összefutottak néhány rajongójukkal – pontosabban Rosebead néhány rajongójával –, akik különösebb rábeszélés nélkül jókedvűen meghívták őket egy italra. Gunz persze egy kicsit úgy érezte, kilóg a többiek közül, és cseppet irigykedve próbálta ellesni a pegazus népszerűségének titkait. Rá kellett jönnie, a társas kapcsolatok felépítéséhez eléggé öngerjesztő módon vezet az út: ha népszerű vagy, akkor többen mennek oda hozzád dumálni, és nagyobb rutinod lesz a társalgásban, amitől még népszerűbb lehetsz. Rosebead utcahossznyi előnnyel indult vele szemben különleges kinézete miatt, de emellett úgy vélte, hiába szabadulna meg szénszürke bundájától és széles testfelépítésétől, akkor sem érdekelték eléggé mások ahhoz, hogy igazi társasági póni legyen. Igaz ugyan, hogy néhány sör után szívesen szórta a saját adását, de kevesen voltak rá vevők, legfeljebb azok, akiknek fizetett egy kört.
Mikor a hold már magasan járt az égen, és minden jóravaló póni az igazak álmát aludta, elindultak észak felé a tengerparton, a kiszemelt villa felé. Nem kellett túl sokat gyalogolniuk, bár azért hamarabb is odaérhettek volna, ha nem óvatoskodnak annyit: többször tettek nagyobb kitérőt, ha bárki is jött velük szembe, nem szerették volna, ha később felismerik őket. A háztól nem messze elbújtak egy sor kuka mögé, hogy megvárják a vezetőjüket.
Loudmill amilyen nagydarab egyszarvú volt, olyan halkan érkezett, Gunz majdnem kilyukasztotta a bőrét ijedtében.
– Nyugi, kislány! – suttogta a csődör. – Nem szabad idegeskedni. Tiszta a terep?
– Vagy öt perce nem járt erre senki, az ablakok sötétek – villantotta felé a szemét Rosebead. – Csak tudnám, ha a házat nem őrzi senki, akkor mi miért vagyunk itt?
– Nem szeretem a meglepetéseket – felelte egy kisebb szünet után Loudmill. – És a kérdezősködést sem. Na, ha nem jön senki, akkor nyomás!
Óvatosan körbenéztek a parton, de minden nagyon csendesnek tűnt. Átsiettek a villa bejáratához, felfutottak az ajtóig vezető pár fok lépcsőn, és meglapultak az árnyékok között. Gunz a part felőli oldalt biztosította, Rosebead a másikat, amíg a csődör valamilyen ügyes kis szerkezetet és némi varázserőt bevetve kinyitotta a zárat. Az ajtó egy halk kattanással feltárult, ők pedig beugrottak rajta, és becsukták maguk mögött.
Gunz felkattintotta a zseblámpáját, és körbepásztázta a környező falakat, míg csak meg nem lelte, amit keresett.
– Miért van a riasztó kikapcsolva? – kérdezte fojtott hangon, miközben a halványan világító fehér doboz felé intett. – Arról volt szó, hogy üres a ház.
– Igazából jobb is, ha itthon van a tulaj, akad vele egy kis megbeszélnivalóm – vigyorgott Loudmill, miközben csendesen mozogva bepislantott minden helyiségbe.
Gunz kérdő pillantást vetett Rosebead felé, viszont a pegazus csak a fejét rázta: neki sem volt a leghalványabb elképzelése sem arról, mibe is keveredtek bele. Kicsit habozva megindultak végül a csődör után, hiszen végül is azért fizette őket, hogy garantálják a biztonságát.
Gunz megtorpant és fülelni kezdett. Zajt hallott valahonnan fentről, vagy csupán képzelődik?
– Az emeletre! – utasította őket a csődör, és már el is indult a sötétben a lépcső felé.
Gunz lopakodva követte, vigyázva, nehogy megreccsenjenek alatta a lépcsőfokok, közben elővette és csőre töltötte az egyik .38-ast, a lehetőségekhez képest a legjobban tompítva a mechanika csattanását. A beszélgetés egyre hangosabb lett, amint közeledtek, bár ahhoz még mindig nagyon fojtott, hogy értsen is belőle valamit. Végigóvakodtak egy folyosón, míg csak Loudmill meg nem állt az egyik ajtó előtt, jelezve nekik, megtalálta a hangok forrását. Félreállt az útból, és hagyta, hogy Gunz és Rosebead tegyék a dolgukat.
Rosebead elhelyezkedett a bal oldalán, és bólintott. Gunz lendületet véve berúgta az ajtót, és beugrott rajta maga elé szegezve a fegyverét, a szoba jobb oldalát végigpásztázva. Bízhatott benne, a pegazus pontosan ugyanezt teszi a helyiség másik oldalával, de…
…De valami olyasmin akadt meg a tekintete, amire nem számított. Ahova jutottak, valamiféle hálószoba lehetett, mert az elegáns berendezés mellett a legnagyobb helyet egy hatalmas ágy foglalata el. Az ágyban két póni feküdt, bár elég nehezen bírta kivenni, hol is kezdődik az egyik, és hol ér véget a másik, mivel meglehetősen össze voltak gabalyodva. A széthasadó fa hangjára rémülten kapták fel a fejüket, és a halványan pislákoló éjjeli lámpa fényénél Gunz zavartan meggyőződhetett róla, hogy két kancáról van szó.
– Egy kurva nyikkanást se, különben végetek – szűrte a szavakat a fogain keresztül szinte ösztönösen, bár agyának a nagyobb része még mindig a látvány értelmezésével volt elfoglalva.
Loudmill ezt a pillanatot választotta, hogy vigyorogva kövesse őket.
– Szép jó estét, te hülye ribanc! – ordította már messziről valószínűleg a minél hatásvadászabb belépő érdekében, de a látvány őt is elnémította.
Gunz hosszú pillanatokig képtelen volt eldönteni, ki is lepődött meg jobban, egészen addig, míg a csődör nyakán minden ér ki nem dagadt, és a feje el nem lilult a gyilkos indulattól.
– Mi a szar ez, a kurva életbe!? – bömbölte Loudmill nyálat fröcskölve szerteszét. – Egy másik buta picsával csalsz meg? Te senkiházi buzeráns kurva, hát a fasz már nem is elég jó neked?
Mielőtt még bármit tehettek volna, a csődör hirtelen egy erős levitációval kiemelte az egyik pónit az ágyból egészen a plafonig, hiába kapálózott szerencsétlen a levegőben a farkát a lábai közé kapva, majd teljes erejéből a földhöz vágta, csak úgy nyekkent.
– Végig hülyére vettél, te utolsó, mocskos, undorító szemétláda, de ne félj, megmutatom neked, meg a kis buzi barátnődnek, kivel szórakozzatok – mondta Loudmill, és a hangsúlya ijesztőbb volt, mint amikor még üvöltött.
Megragadta a földön fekvő kanca sörényét, és teljes erejével az arcába vágott, Gunz a sikításon át is hallotta, amint egy fog elpattog a keményfa padlón.
– A másik kis ribancot nyírjátok ki – intett a csődör rájuk sem nézve.
A kanca az ágyon nyöszörögve próbált meg egybeolvadni a paplannal, mintha az segíthetne rajta.
– De… – Gunz még habozott.
Általában pillanatnyi késlekedés nélkül tette, amit parancsoltak neki. Most sem valamiféle hamis morális alapon kérdőjelezte meg az utasítást, egyszerűen csak nem értette, mi történik. Nem erről volt szó. Ki kellett volna pakolniuk egy páncélszekrénnyi ékszert, és eltűnni a fenébe. Eddig sem ölt soha fegyvertelen, magatehetetlen pónikat, és nem most akarta elkezdeni. Pillantása Rosebeadet kereste, aki hasonló tanácstalansággal állt egyik lábáról a másikra.
– Mi van, ne kelljen kétszer mondani! – kiáltott rájuk Loudmill. – Talán sajnáljátok ezt a söpredéket? Ti is buzik vagytok?
***
– Gunz.
Érintést érzett a vállán, amitől rögtön felugrott, és beverte a fejét valami keménybe. Nagyon hideg volt és meglehetősen sötét. A homályban azért ki tudta venni maga mellett a Sárkányölő lábát, na meg a fellépőt, amit sikeresen lefejelt. Fájdalmasan tapogatta a tarkóját, közben a hang forrását kereste.
– Bocs, Gunz, de indulnunk kell – szólt Icedrop a szemébe nézve, hogy meggyőződjön róla, a hadnagy érti, amit mond neki. A hangár ajtajában már ott állt a Sün a motorját járatva, keskeny csíkra maszkolt fényszórói, és néhány derengő képernyő adta az összes fényt: időközben beesteledett.
– Oké, köszi, ébren vagyok – felelte nehezen forgó nyelvvel, még mindig az álma hatása alatt, miközben lassan négy lábra kecmergett.
Hogy a túróban juthatott az eszébe ez a régi történet? Azt hitte, már negyvenháromszor elfelejtette, mint minden egyebet is, ami ilyen sok éve történt vele. Persze úgy tűnik, az agya csak elásta az emlékeit jó mélyre, hogy szükség esetén elővegye, és kedvére terrorizálja vele a tudatát. Fogalma sem volt róla, hogyan, ám azt bizony igen erősen sejtette, miért.
Az elmúlt napokban állandóan ezen pörgött. Próbálta elterelni a saját figyelmét, vagy kellő mennyiségű alkohollal kiverni a fejéből minden gondolatot, de mint égő házban a gomolygó füst az ajtó alatt, a problémája rendre visszaszivárgott. Rá kellett ébrednie, nem lehet a hátralévő életének minden egyes napjában merevrészeg, mert bár családjában hosszú hagyománya van ennek a megoldásnak, neki túl sok fontosabb tennivalója akadt, képtelen volt ennyire elhanyagolni az életét – legalábbis egyelőre. Ha pedig éppen nem adhatott magának semmi feladatot, amin rágódhat, zörögve kisiklott a gépezet az agyában, és elindult felfedezni mindenféle sötét, járatlan folyosókat. Az utóbbi időben kevés ilyen üresjárat akadt, mégis éppen elég ahhoz, hogy lassan az őrületbe kergesse.
Loudmill hírhedt megbízása… Hát, igen sokat tanult belőle, annyi biztos. Ekkor ébredt rá valójában, hogy túlságosan előrehaladt az igazi szociopata bűnözővé válás csúszós olajjal felkent, lejtős útján. El kellett döntenie, felállít-e egy szellős, mégis sziklaszilárd etikai kódexet magában, aminek azután minden egyes pontjához négy patával ragaszkodik a későbbiekben, vagy pedig előbb-utóbb tökegyedül végzi valahol egy sikátorban, és merenghet azon, hol is siklott félre, míg az élet utolsó cseppjei elcsorognak az átvágott torkából. Sokat tépelődött később ezen, és végül úgy döntött, ha kell, éhen hal, de ragaszkodni fog az elveihez. Nem bántott azóta sem aránytalan hátrányban lévő ellenfelet: sohasem lőtt fegyvertelen pónira, és sohasem fordította a harcigépe ágyúit gyalogosok felé.
Legalább ilyen fontos tanulság volt számára a szerződés szükségessége. Ha mindent előre rögzítettek, akár papíron, akár szóban egy patakoccintással megpecsételve, nem érhették hasonló meglepetések. Szerette jóelőre lefektetni a szabályokat, amik mentén játszott: első a saját etikai kódexe, rögtön utána második a szerződés. És persze igen sokat fejlődött a hozzáállása a pénzügyekhez is. Vagy fix összeget kért, vagy ha nagyon ritkán rá is lehetett beszélni százalékra, akkor is kikötötte a fizetendő minimumot. Fordulópont volt a számára az a bizonyos éjszaka a karrierje szempontjából: egyszerű verőpóniból üzletpónivá formálta át magát a hatására.
És hát, bármennyire is próbálja kerülgetni a forró kását, el kellett ismernie, ez volt az első alkalom, hogy olyan pónikkal találkozott, akik egyneműként szerették egymást.
Nem tettek rá túl jó benyomást.
Igen, nyilván azelőtt is igyekezett a lehető legpejoratívabb értelmében használni a „buzi” szót, mint minden más csikó is; nagyjából a „hülye seggfej” szinonimájaként tekintett rá, bár mindent elkövetett, hogy ne kelljen konkrét képzeteket társítania hozzá. Ha eszébe is jutott néha, hogy léteznek ilyen ferde hajlammal megáldott pónik, viccet csinált belőle, és egy nevetéssel elintézte – tőle aztán azt csináltak, amit akartak, amíg neki semmi köze nem volt hozzájuk.
Ezt a hozzáállást töltötte fel zavarbaejtően konkrét, égető tartalommal Loudmill esete. Váratlanul érte, nem készülhetett fel rá, ráerőszakolták a döntést, megtörték a magabiztosságát, belevezették a mocsárba, a történet minden egyes szereplőjét mérhetetlenül utálta ennél fogva. Jó, valahol a lelke legmélyén a kancákat egy picit sajnálta is, bár valószínűleg minden ok nélkül. Csakis maguknak köszönhették, amit kaptak. Sokkal inkább szánta őket. Szánalmasak voltak, mert hazudniuk kellett. Már a puszta megjelenésükkel hazudtak, azt állították magukról, hogy kancák, miközben valami egészen mások voltak, beleesett a csapdájukba Loudmill is, és ebben az egyetlen dologban megértette a csődör indulatát. Vannak dolgok, amik természetüknél fogva feketék és fehérek, az árnyalatok ebben az esetben teljesen értelmezhetetlenek: valaki vagy csődör, vagy kanca, nem? Undorodott a buziktól, mert nem voltak természetesek, gusztustalan dolgokat csináltak.
Vagyis… Ezt üvöltötte az ösztöneit hordozó minden egyes agysejt a fejében, de azért be kellett látnia, ennek az undornak egy nagy része nem a tapasztalataira épült, hanem inkább olyan alapokra, amiket szörnyen fiatal korában, még a szüleitől kapott. Egyszerre nyilvánvaló és furcsa is ez, hogy mennyire semmi köze nincs a csikókornak a valósághoz! A szerencsésebbek fokozatosan ébrednek fel a mesékkel töltött álomvilágból, készen arra, hogy szembenézzenek a valósággal, de neki ez sajnos nem adatott meg. Egyszerre szakadt a nyakába az élet, hirtelen kellett rájönnie, hogy dobhatja el az addigi ismereteinek nagy részét, és tanulhat meg mindent elölről, ha életben akar maradni a ragadozók között. És bizony döbbenten kellett tudomásul vennie, a nemiség nem annyira arról szól, hogy hercegnőként ül a vártoronyban, míg csak szerenádot nem ad neki a herceg, majd szerelmesek lesznek, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak – sokkal inkább egy meglehetősen gusztustalan és bűntudattal kipárnázott, földhözragadt, nyálkás tranzakció volt ez még ellenkező nemű pónik között is, melyben mindkét fél megkapta, amire szüksége volt, így vagy úgy.
Réges-rég felnőtt már, leszállt a fellegek közül, kibékült a saját testével és másokéval, elég jó ösztönökkel rendelkezett arról, miként is működik a világ. Mégis, soha, egyetlen másodpercre sem fordult meg a fejében, hogy esetleg homoszexuális lehet.
Megengedett magának azért egy halk kuncogást erre az önbizalomtól túltengő gondolatra. Ugyan, miért hazudik magának? Mindig is tisztában volt vele, hogy finoman fogalmazva kihívásokkal küzd a szexualitás terén. Értetlenül hallgatta Rosebead beszámolóit a hódításairól és az ágyjelenetekről, fogalma sem volt, miről is beszél a pegazus, mintha két teljesen különböző világban éltek volna. Ő maga nem érzett semmi különöset soha, egyetlen csődör iránt sem, pedig ahhoz képest akadt dolga jó néhánnyal. Akadtak közöttük kedvesebbek és erőszakosabbak, gyengédek és durvák egyaránt, mégis a legapróbb szikra sem gyúlt a szívében irántuk, szinte többre becsülte a hideg, kemény fém érintését a patájában: tudta, a fegyvereiben legalább megbízhat. Az ő hozzáállásával volt a baj, vagy csak egyszerűen sohasem találta meg magának az igazit (talán mert nem is kereste), a tény ettől még tény maradt.
Ehhez képest az az egyszerre meglepő és ijesztő, borzongatóan kellemes érzés, ami elfogta legutóbb a Riverfanggal töltött éjszakáján, egészen új volt neki, és tartott tőle, a folyamatosan Shard felé kalandozó gondolatai tehettek róla, nem annyira a csődör. Riverfang aranyos gyerek volt, komolyan bírta őt, és nem akadt különösebb ellenvetése a közeledése miatt sem – de ugyanakkor legfeljebb átlagosnak nevezhette. Ha nem fújja őket össze az élet szele erre a rövid időre egy helyre, simán elment volna mellette az utcán.
Azt tehát már sejtette, mi az, amit nem érez Riverfang iránt. Már csak a Sharddal kapcsolatos érzelmeivel kellett számot vetnie. Sokkal nehezebb dió volt, mint elsőre tippelte, hosszú órákat őrlődött miatta, végtelen körökre kényszerítve ezzel mentális fogaskerekeit, mert nem akarta elfogadni a végeredményt.
Talán könnyebb lett volna, ha már lennének tapasztalatai szerelem terén, ám rettenetesen buta volt a témában, nem értett a szív dolgaihoz, sőt még a pszichológiához sem. Minden, amit tudott, arra a józan, földpóni eszével kellett rájönnie, sokszor óriási kerülőutakat bejárva.
Szerelmes volt az egyszarvúba? Már ha csak feltette a kérdést, agyának a két fele kétfelé szaladt. Minden ösztöne elvetette az ötletet is, legfeljebb valahol nagyon mélyen az eltemetett romantikus énje bizsergette meg a gyomrát nem egészen kellemetlenül. Az érzelmeire nem hagyatkozhatott, valamilyen pontosabb módszert kellett kidolgoznia. Az egészet puszta logikával nehezen vezette volna le, erre gyorsan rájött: szigorúan biológiai értelemben nem akart semmit az egyszarvútól, abszolút nem vágyott csikókra, és ráadásul tökéletesen természetellenes képtelenség is lett volna az ötlet – hiszen innen is indult ki a dilemmája.
Talán ha máshoz hasonlíthatná Shardot, könnyebb lenne. Egyszer Rosebead azt mondta neki, akkor szeretsz valakit, ha az az illető fontosabb neked, mint saját magad, akár még az életed is feláldoznád érte. Akkor még fiatal volt és csak röhögött ezen, az eltelt években viszont éppen az ellenkező pólusra sikerült átlendülnie, ugyanis a legkevesebbet immár saját maga érte számára. Nem kellett túl sok ahhoz, hogy bárkiért feláldozza az életét, gondolkodás nélkül megtette volna Shardért, de ugyanígy a River testvérekért is, vagy Gingermintért, akit különösebben nem is ismert, mindössze a felettese volt. Meghalt volna Luna hercegnőért is, pedig vele aztán még csak soha nem is találkozott személyesen. Ezen az úton tehát zsákutcába jutott.
Szeretett inni, szórakozni, és hangosan nevetni, ám ennyi érzelmet bármelyik barátja kiváltott belőle, ennél valami sokkal összetettebb erő hajtotta. Szerette a fegyvereket, ebben biztos volt. Szinte gyermeki öröm szállta meg, amikor ilyen kifinomult, hideg, pontos, mechanikus gyilkoló eszközökkel foglalatoskodhatott, tökéletes megelégedés töltötte el, miután darabokra szedte, fényesre takarította, súrlódásmentesre és hangtalanra olajozta őket, és rájuk bízhatta az életét. A legboldogabbnak akkor érezte magát, amikor új, bontatlan csomagolású, drága és hasznos felszereléseket sikerült beszereznie. De hasonlíthatja ezekhez Shardot?
Talán valami egészen primitív módon igen. Biztosan rengeteget számított, hogy Shard az utóbbi időkben képes volt hideg, kegyetlen céltudatossággal működni a harcmezőn, kérdés nélkül megbízhatott benne, akár saját magában, vagy kedvenc, jól karbantartott játékszereiben. Csakhogy az egyszarvú nem tárgy volt, hanem egy önálló akarattal rendelkező élőlény, és ez mindent felborított, egyszerre pozitív és negatív töltettel is bombázva a gondolatait.
Ha úgy tekintett rá, mint valami egészen kívánatos, értékes új technológiára, amit egyszerűen meg kellett szereznie, de mivel az saját lélekkel rendelkezik, egyszerre mindig csak pillanatokra veheti birtokba, és azután el kell szakadjanak, mindig Woolyhoz lyukadt ki. A csődörnek ő pontosan ezt jelentette, a gyűjteménye egy darabját, ami önfejűen folyton elmászkált, és meg kellett dolgoznia érte, hogy visszakapja. Woolynak nem számított az ő akarata egyáltalán, legfeljebb egy bosszantó kis apróság volt, egy olyan részlet, amit valamiként át kellett hidalnia, ha el akarta érni a célját. Wooly egyszerűen birtokolni akarta őt, és ezt csak valahol nagyon alantas szinten merte volna szerelemnek nevezni. Amit ő akart Shardtól, az viszont teljesen más volt.
És legalább ugyanilyen távol állt attól az őszinte, tiszta, elfogadó rajongástól is, amit Riverfangtól kapott. Ha lehet ilyet mondani, Riv volt Wooly tökéletes ellenpólusa. Ő a rigolyáival és kellemetlen szokásaival együtt fogadta el, nem akarta sem megváltoztatni, sem birtokolni, inkább csak talán a társául szegődni néhány röpke órára. Rettenetesen hízelgőek voltak a számára a csődör érzései, és mardosta a bűntudat azért, amit tett vele. Abszolút megértette volna, ha Riv soha az életben többet nem szól hozzá, sőt, olcsó árnak könyvelte volna el ezt a történtek után. Mégis, abban ugyanolyan biztos lehetett, hogy az ő viszonya Shardhoz egyáltalán nem ennyire emelkedett, hanem sokkal mocskosabb talajban gyökerezik – már csak azért is, mert az egyszarvúnak rengeteg olyan apró hülyesége volt, amit ő képtelennek bizonyult, sőt, nem is akart elfogadni.
Valahova tehát e két véglet közé pozícionálta be a saját érzelmeit, így nem sikerült előrébb jutnia abban a kérdésben, hogy vajon tényleg szerelmes-e. Félig igen, félig nem – ami azt is jelentheti, hogy valójában egyáltalán nem, de mégis, ha azt veszi, mennyire futja a ferde lelkivilágától, akkor tökéletesen igen. Nem létezett ismét fekete és fehér a témában, csupán ezernyi árnyalat, amik ismerete semmivel sem vitte közelebb a megoldáshoz.
Számított ez egyáltalán?
Egyetlen szempontból igen: ha annak, amit érez, semmi köze nincs ahhoz, hogy Shard valójában kanca, akkor még lehet számára menekvés ebből a felettébb kínos szituációból. Talán ha megszabadulna tőle, és nem kísértené folyton, akkor előbb-utóbb lecsillapodna a vihar a fejében, és egyszer találna magának egy csődört, aki ugyanennyire felkavarja. Márpedig a jelek szerint sokkal inkább azért keringett minden gondolata az egyszarvú körül, amilyen volt, és nemami – csak meg kellett lelnie ugyanezt a tökéletességet egy csődörben, ami ugyan elég nehéz feladatnak tűnt, hiszen teljesen más elvárásokat támasztott a csődörökkel szemben, mégis talán nem lehetetlen. Ha pedig ez így van, nem kell magát marcangolnia, éppen elég, ha mindenki mást mar el magától, de főleg Shardot. Eltaszítja őt, és a világ visszazökken a régi, normális kerékvágásba.
Vajon azért választotta ezt a megoldást, mert ez volt a helyes út, vagy pedig mindössze azért, mert ez volt az egyszerűbb? Elmenekült a felelősség elől, vagy épp hogy felelősségteljes döntést hozott?
Fogalma sem volt, mint mostanában mindig. Egyedül azt vette biztosra, hogy szívesen megivott volna valami erőset.
Kényszerítette magát, hogy kiszakadjon a gondolatai közül, és a külvilágra figyeljen. Icedrop a pár perc alatt, amíg ő mélázott, összepakolta minden felszerelését egy targoncára, és most fáradtan rámolta be őket a Sün csomagtartójába. Breeze mással foglalatoskodott, éppen egy méretes hosszúhullámú antennát cserélt a terepjárón, kihasználva, hogy végre van idejük a saját kütyüikkel is foglalkozni. Shard pedig amint meglátta, hogy magához tér révületéből, tett pár lépést felé, és mondott neki valamit, amit elengedett a fülei mellett.
Inkább elindult segíteni a bepakolásban. Mikor elhaladt az egyszarvú mellett, a szeme sarkából mély megbántódást fedezett fel az arcán, és ez elégedettséggel töltötte el. Már nem sok hiányzik, és meg fog szabadulni tőle – valamint vele együtt minden problémájától.
A Sünhöz sietett inkább, és megfogta annak a szerszámosládának a másik fülét, amit Icedrop sikertelenül próbált kellően magasra emelni ahhoz, hogy berakhassa a csomagtartóba. A technikuson látszott a halálos kimerültség, rengeteget dolgozott az elmúlt néhány órában, és nem is csak olyan fizikai munkákat, mint Gunz, hanem mentálisan sokkal fárasztóbbakat. Igaz ugyan, hogy a terepjáróban ők legalább nem zötykölődtek annyit, és volt esélyük aludni egy kicsit, amíg felváltva vezettek, de ettől függetlenül mégis az adósuk maradt. A hülye rigolyái miatt egyszer csak kitalálja, hogy a Borz neki nem jó gép, neki a Sárkányölő kell, a fél szakasz pedig ugrik, és a lelkét kidolgozza, hogy a kedvére tegyen. Mint valami elkényeztetett balerina, nem?
– Köszi – emelte rá a tekintetét Icedrop fáradtan, miközben letörölte az izzadtságot a homlokáról.
– Ne viccelj, én tartozom hálával nektek – felelte szinte mentegetőzve, és megragadott még néhány nagyobb műszert, amivel a csődörnek meggyűlt volna a baja, neki viszont harcedzett izmai erejénél fogva meg sem kottyantak.
– Hülyeség – vágta rá Icedrop, és félreállt az útjából, hogy ne akadályozza a pakolásban. – Én legalább annyira élveztem a kihívást, mint amennyire te örülsz az új gépnek. Használd jól az ütközetben.
– Arra mérget vehetsz! – vigyorgott Gunz, és barátságosan hátba verte a csődört. – Úgy szétcsapok közöttük, hogy olyat még nem látott a birodalmi sereg!
Icedrop fáradtan rávillantotta a fogait, de valamiért nem tűnt őszintének a mosolya. Nyilván, ha ő dolgozott volna ennyit, nem lenne túl sok kedve jópofizni neki sem. Inkább nem is tartotta fel tovább az indulásukat, gyorsan berámolta azt a néhány apróságot, ami még a targoncán maradt a Sünbe, majd segített a technikusnak leszíjazni a rakományt, hogy ne ugráljon el a rossz utakon. Miután mindennel végeztek, és lecsukták a csomagtartó tetejét, egy pár másodpercre lihegve megpihentek kellemesen sajgó tagokkal és eltompult aggyal a jól végzett munka után.
– Mi előre megyünk, hogy még maradjon időnk a többiek gépeit is kipofozni kicsit a csata előtt – törte meg a csendet Icedrop. – Nem tudom, mi lehet a Sárkányölő max sebessége, de kérlek, ne használd. Bár bízom a szerkezetben, nem szeretném, ha idejekorán szétráznád.
– Vettem, főnök – szalutált Gunz az intelmekre egy félmosollyal.
– Tíz-tizennégy óra alatt ti is odaértek a gázlóhoz, aminek elégnek kell lennie. Ha véletlenül műszaki problémátok lenne, a rádión utolérsz – folytatta a csődör annyira felelősségteljes ábrázattal, hogy Gunz majdnem hangosan felnevetett.
– Jól van, anyuci, menjetek már! – csapott vidáman a technikus hátsójára.
Breeze csak fáradtan intett köszönés gyanánt, és bevágódott megszokott helyére az anyósülésen, míg Icedrop Shardhoz lépett, aki közben szintén a Sünhöz baktatott elköszönni.
– Őt inkább vigyétek magatokkal – mondta Gunz a csődörnek az egyszarvú felé biccentve. – Befér hátra, én meg elboldogulok a géppel egyedül is.
Icedrop vetett egy kérdő pillantást Shardra, aki csak a fejét rázta az ötletre.
– Nem, azt hiszem, maradok.
– Dehogy marad, marhára nem hiányzik a nyakamra. Szorítsatok neki helyet – kötötte az ebet a karóhoz a hadnagy még mindig Icedrophoz intézve a szavait.
Shard sértetten kihúzta magát, és Gunz orra elé állt, hogy a szemébe nézhessen.
– Itt vagyok, miért nem hozzám beszélsz? Ha azt akarod, hogy velük menjek, akkor fogd a drágalátos revolveredet, és lőj le! Akkor bepakolhattok a csomagtartóba, minden más esetben viszont azzal a géppel megyek, aminek a másodpilótája vagyok!
– Elintézhetem neked, hogy egy zsákban utazz, ha ezt akarod – sziszegte Gunz annyira közel hajolva az egyszarvúhoz, hogy az orruk majdnem összeért, miközben maga sem tudta, min döbbent meg jobban: azon, amilyen ösztönösen beindultak a régi gengszter reflexei, vagy pedig a hihetetlen fájdalmon, amit a mellkasában érzett minden egyes szónál.
Shard nem hátrált meg, így néhány másodpercig némán vicsorogtak egymásra, míg csak Icedrop szét nem választotta őket a patájával, és közéjük nem lépett.
– Hé, lányok, nyugodjatok meg! Senki nem lő le senkit, világos? – A technikus próbált magabiztosnak látszani, de a két kanca nyilvánvalóan jóval több volt annál, amit kezelni tudott. – Nem viszem magammal Shardot. Nekem úgy tűnik, mintha akadna egy kis kibogoznivalótok. Van rá tíz órátok, hogy rendbe tegyétek ezt a szarságot, ami közöttetek van. Találkozunk a gázlónál. Ja, és Shard… Azt a másik dolgot is szeretném, ha megbeszélnétek, érted?
– Akkor menjetek már a fenébe – zárta rövidre Gunz a beszélgetést, majd meg sem várva a reakciókat hátat fordított a többieknek, és elindult a hangár távolabbi vége felé. Mintha látott volna ott egy flakon ipari etilalkoholt. Majd felönti vízzel, és azt képzeli hozzá, hogy vodka.
Hangosan csapódott a terepjáró ajtaja mögötte, mikor Icedrop beszállt, majd beindította a motort. Hallotta, amint a csődör gázt ad, és kikanyarodik a hangár ajtaján. Ez azt is jelentette, hogy amint a Sün kiért a szabadba, az üres épületet visszafoglalta magának a sötétség. A kijáratok felett izzó zöldes-fehér jeleken, a betonpadlóba épített, kifelé vezető pontszerű irányfényeken és néhány bekapcsolva maradt képernyő fényén kívül más világítás nem maradt. Hiába indult neki a homálynak, nem fogja megtalálni azt a palackot, az biztos. Fel kellene kapcsolnia a Sárkányölő menetfényeit, és akkor látna – de ehhez meg kellett volna fordulnia, visszamenni arra, amerről jött, oda, ahol Shard is áll. Milyen veszettül hülyén nézne már ki, minden tekintélye odaveszne, ha fel-alá bolyongana a sötétben. Inkább megtorpant még a halvány fények körén belül, ám nem tudta kitalálni, merre is induljon tovább.
Sok ideje nem maradt gondolkozni, mert paták kopogása hangzott egyre közeledve a betonon. Lehajtotta hát a fejét, nagy levegőt vett, és felkészült az elkerülhetetlenre.
– Gunz, kérlek, mondd meg, mi bajod van velem! – kiáltott rá az egyszarvú inkább parancsolva, mint könyörögve, amitől minden erőfeszítése ellenére lecsapódtak a fülei, de azért kihúzta magát, hogy büszkén nézhessen szembe Sharddal.
Megszólalni viszont nem bírt. Nem tudta, mit mondhatna még.
– Már vagy négy napja egy jó szavad nincs hozzám, folyamatosan bántasz és rugdosol – vágta a fejéhez Shard a vádakat egyik lábáról a másikra toporogva, mintha bármelyik pillanatban elfogyhatna a bátorsága, és menekülésbe csaphatna át. – Ha vennéd a fáradtságot, és elmondanád végre, miért haragszol rám, akkor talán tudnék rajta változtatni!
– Menj el – kérte Gunz csendesen, és elfordította a fejét.
– Nem! – ordította rá az egyszarvú remegő hangon, lesunyt fülekkel. – Nem megyek el, amíg válaszra nem méltatsz! Mit rontottam el? Nem tettem meg mindent, amit kértél? Nem hajtottam végre minden parancsodat tökéletesen? Még mindig kevés vagyok neked? Áruld már el, mit vétettem!
Túl hosszúra nyúlt a csend, szinte hallotta, amint Shard fogai vacognak az indulattól. Felelnie kellett valamit.
– Semmit… Te semmit… – nyögte ki végül.
– Gunz, nézz már magadra, ez nem te vagy! – folytatta a kínzását Shard, láthatóan elégedetlenül a válasszal. – Mindig is tiszteltem benned az őszinteséged és az egyenességed! Mi ütött beléd? Miért nem mondod meg az igazat?
Miért nem hagyja már békén? Mennyire makacsul nyaggatta – de hiszen éppen ezt szerette benne, hogy ennyire önfejű, mindig véghezvitte, amit eltervezett. Ebben nagyon hasonlítottak egymásra. És tulajdonképpen abban is volt valami, amit mondott. Nagyon nem volt jellemző rá eddig ez a fajta menekülés, amit most művelt. Ahelyett, hogy szembenézett volna saját magával, inkább kivetítette a problémáját másokra, akiket könnyebb volt gyűlölni. Igen, a könnyebbik utat választotta az igaz út helyett, szembeköpve ezzel minden elvét, amihez úgy ragaszkodott eddig.
De ha ez nem ő volt… akkor mi is volt ő tulajdonképpen? Mit kellene tennie ahhoz, hogy újra helyreálljon a világ egyensúlya a fejében, és végre kibéküljön önmagával?
Az egyszarvúra nézett, aki egyszemélyes ítélőszékként magasodott felé, nemes tartással, mégis remegve, hatalmas, csillogó szemekkel, a hosszú naptól kócos sörénnyel. Szinte érezte a gravitációszerű vonzását, amint hívta őt, mint lepkét a fény, mágnes a vasat, ellenállhatatlanul, soha nem szűnően. De valójában erről nem Shard tehetett. Nem az ő tulajdonsága volt a vonzás, hanem Gunzé a vonzódás. Villámcsapásként hasított belé, hogy a saját legyőzhetetlen vágyakozását érezte, bármennyire is tiltakozott ellene. Ebből a kötelékből így nem fog szabadulni, amíg él – hacsak el nem fogadja, és nem tesz valamit, hogy kielégítse a vágyait.
Nagyot sóhajtva levonta hát a következtetéseit, belenyugodott a tényekbe. De hol is csúszott félre ez az egész? Elég volt egy röpke pillantást vetnie a kanyargós sebhelyre Shard vállán, ahol kilátszott a sötét bőre, és máris tudta a választ. A Vipera jelvénnyel kezdődött minden, még ha akkor nem is sejtette, hogy ez lesz belőle. Ahányszor csak az egyszarvú kiégetett szőrére esett a tekintete, mindig ugyanazt érezte: az elérhetetlen magasságokban lebegő, nemes Moonshard kisasszony makulátlanul tündöklő bundáját sikerült elcsúfítania, saját magához tette hasonlatossá, megjelölte magának a pecsétjével, hogy mindenki lássa, ez a póni hozzá tartozik, tiszta lelkébe belegázolt, romlatlanságát elrontotta.
Azóta Shard csak még magasabbra szárnyalt, és ezzel egy időben süllyedt ő egyre mélyebbre, állandóan felfelé kapkodva, hogy lerántsa magához ezt a félistent maga mellé a mocsokba. Nem azért, mert uralkodni akart rajta. Nem azért, hogy megtörje az akaratát, hogy rákényszerítse a sajátját, hogy birtokolhassa. Egyszerűen azt szerette volna, ne távolodjon tovább tőle, figyeljen rá, csak rá figyeljen. Be akarta szennyezni, hogy azután együtt fedezhessék fel a testiség minden szennyét. Halandóvá akarta változtatni, hogy együtt halhassanak meg.
Ez volt az egyetlen, amit tehetett. Döntött, átkelt a hídon, és felégette azt maga mögött. A sorsát Shard patájába helyezte, hadd ítélkezzen felette. Ha elfogadja őt, akkor valamiképp majdcsak elfogadja saját magát, bármennyire is legyen rémületes az az út – és ha elutasítja, akkor is eléri, amit akar, véget vet a hazugságoknak.
Két lépéssel átszelte a közöttük lévő fényéves távolságot, picit nyújtóztatta a nyakát, hogy rendesen elérje a magas egyszarvút, és Shard ajkaira tapasztotta az ajkait.
Mintha apró szikra pattant volna át kettőjük között, hirtelen tökéletesen ébernek érezte magát, a napnál is fényesebben égett bele a jelenet a szemébe. Az idő szinte állóra lassult, így alkalma nyílt egyszerre több meglepő dolgot is kényelmesen megfigyelnie.
Az egyik ilyen volt, hogy minden előzetes várakozásával ellentétben nem szakadt a fejükre a mennyezet, nem nyílt meg alattuk a föld. Tulajdonképpen semmi szörnyű dolog nem történt, pedig bármit el bírt volna képzelni.
A másik felfedezését Shard fizikai valójával kapcsolatban tette. Orrával mélyen beszippantotta bőrének szagát, amit főleg a tisztálkodásnál belekent, távoli világok fűszereit hordozó olaj határozott meg, de a sok kimerítő utazás, cipekedés, munka után kezdett rajta átütni valamilyen egészen kellemes, édesen csípős, csak Shardra jellemző egyedi illat is. Abban az első tizedmásodpercben, míg nem értek egymáshoz, próbált valamilyen koncepciót kialakítani magában arra vonatkozólag is, vajon milyen lesz majd az egyszarvú íze – de ilyen téren pont az lepte meg, hogy semmi különöset nem érzett. A néhány órája elrágott rágógumijának egészen elhalványult, gyümölcsös ízén kívül Shard ajkai tökéletesen ízetlenek és tiszták voltak, mint a víz.
És a legfelkavaróbb, szinte ijesztő tapasztalata az egészben a saját reakciója volt. Igen, Shard víz volt neki, a legédesebb, kristálytiszta, gyémántként csillogó forrásvíz, amit hosszú, kitikkadt sivatagi vándorút után csak kóstolhatott, olthatatlan szomjúsággal, mohón nyelte minden cseppjét. Mintha valamilyen kábítószert fogyasztott volna, feje könnyű lett a boldogságtól, akár egy héliumos léggömb, mellkasában pillangók repdestek csapongva.
Az egész nagyjából egyetlen másodpercig tartott, éppen addig, míg Shard döbbenettől lemerevedett agyában kapcsoltak az áramkörök – akkor pedig az egyszarvú elrántotta a fejét, és rémülten hátraugrott helyből vagy hatlábnyit. Szemében félelem ült, az arca elé kapta a patáját, mint akit megütöttek, és ezt az érzetet erősítette a nyakától a füle hegyéig felfutó vörösség is. Sokáig csak tátogott, de nem bírt egy hangot sem kipréselni a torkán.
– Te… te… – nyögte végül az egyszarvú hitetlenül.
Gunzra újra visszaereszkedett a sötétség. Igen, ezt már hallotta. „Gunz, baszd meg, te beteg vagy!" – ordított rá Riverfang is, és ez volt, ennek kellett lennie a normális reakciónak minden épeszű póni részéről.
– Bocsáss meg… – lehelte a szavakat.
Nem mert többet Shardra nézni. Megmérettetett, és könnyűnek találtatott. El akart süllyedni szégyenében, ám nem tehette – lassan, minden lépésért megküzdve elvonszolta hát magát a hangár ajtajáig, hogy majd odakint, a hóban hűtse le a lelkében tomboló érzelmeket. Az egyszarvú végre nem követte, egyedül maradt a csillagtalan, fagyos éjszakában.
Ott, ahol nemrég még tomboló tavasz dúlt a mellkasában, most minden szilánkosra tört, mintha csak leheletvékony üvegből lettek volna a reményei. A szilánkok pedig belemartak minden egyes lélegzetvételénél. Nagyon fájt. Mégis, lehetett volna rosszabb.
Nem azért született kilenc élettel, hogy végül a sérült lelke ölje meg. Mikor a gyengébbek már rég feladták és meghaltak volna, ő mindig tovább küzdött, és győzedelmeskedett. És ismerte jól a régi mondást: ami nem ölte meg, az csak erősebbé tette – máris mintha megkönnyebbült volna egy kicsit. A fájdalom nem múlt el, talán soha nem is fog, de az a tonnás teher, amit eddig cipelt a hátán, végre lekerült róla, szabadon lélegezhetett ismét.
Végre azt is elérte, amit akart. Miután kimutatta a foga fehérjét, Shard többet nem fogja kölyökkutyaként követni mindenhova, erre fogadni mert volna.
Bizonytalanul közeledő léptek alatt ropogott a hó. Megint tévedett?
– Gunz…
Mi mondanivalójuk lehetett még egymásnak ezek után? Összeszedte minden önbecsülését, bár a szemeit szorosan be kellett csuknia hozzá. Nem számított, úgyis vaksötét volt.
– Mondd ki, Shard. Forgasd meg bennem a tőrt.
– Gunz… Félreértesz engem, azt hiszem… – motyogta az egyszarvú tétován. – Én… én tartozom bocsánatkéréssel… Nem… Nem értettelek, és most… most is csak sejtéseim vannak… De tudnod kell, hogy… Ha te azt szeretnéd,… szóval… akkor nekem… sincs ellene kifogásom… Szóval érted…
Eltartott egy darabig, mire összepakolta a szavak értelmét, ám továbbra sem hitt a fülének. Felpislantott a hangárajtón kiszűrődő fény előtt álló sötét sziluettre. Nem vált köddé és nem is vádolta tovább – csendben maradt, és várakozott.
– Ko… komolyan mondod? – kérdezett vissza inkább időhúzás gyanánt. Maga is alig értette, miket beszélt Shard, viszont viccnek nagyon rossz volt, az biztos.
Az árnyalak csupán bólintott.
Most már tényleg jeges rémület szorította össze a szívét. Mi a fenét csináljon? Az előbb már lemondott róla, belenyugodott a sorsába, most pedig Shard mégis itt áll előtte, és bocsánatot kér… Túl hamar vonta volna le a következtetést? Van mersze még egyszer elölről kezdenie az egészet? Egyszer már megégette az egyszarvú, mi lesz, ha ismét így jár? Persze a jutalma a mindent elsöprő boldogság lenne, ha csak egy rövid időre is, a büntetését pedig ismét elviseli, ha el kell.
De most, mikor nem az indulatai vezették, sokkal nehezebb dolga volt. Ha felbosszantják vagy felhúzza magát, bármire képes, ezt tudta jól, viszont hideg fejjel, megfontoltan közeledni szexuálisan egy kancához, az egészen más lapra tartozott. Zavarba jött a saját érzéseitől, kellemetlen volt ilyen őszintén felfednie őket.
Sokat segített viszont a sötétség. Nem látta tisztán Shard arcát, nem kellett a szemébe néznie, és ez segített neki összekaparnia az elszántságát. Elfojtott indulatoktól remegve hajolt közelebb az egyszarvúhoz, a szájában érezte a perzselő leheletét, mielőtt megcsókolta volna.
Ezúttal tökéletesen más élmény várt rá, mint legutóbb. A felfedezés varázsa nagyrészt elpárolgott belőle, a spontán ártatlanság átadta a helyét a buja szenvedélynek. Az egész teste belebizsergett a tudatba, hogy talán ezúttal Shard nem zárkózik el tőle, és talán végre elérheti azt, ami ennyi ideig kínozta, és végre két félből egy egész lénnyé olvadhatnak össze egyetlen ölelésben. Maga sem tudta, mit is tesz, önző is volt, sürgette is az idő, hiszen rövidesen indulniuk kellett, nem tudta meddig mehet el. Mohó vágyakozással karolta át Shard nyakát, és a nyelvét átcsúsztatta az egyszarvú szájába.
Soha még csak hasonló édes bűntudattal teli boldog forróságot nem érzett, a bőréből ki bírt volna ugrani tőle – ezért is lehetett, hogy eltartott néhány másodpercig, mire észrevette, valami baj van. Zavartan lassított egy kicsit, mire megpróbálta összerakni magában, mi is történhetett.
Ó, milyen buta is volt! Ha több tapasztalattal rendelkezne, biztosan százszor hamarabb észrevette volna. Nevetnie kellett a helyzet abszurditásán: Shard az ölelésében hullamereven és jéghidegen tűrte az érintését, rettegve várta minden mozdulatát!
Halkan kuncogni kezdett, elengedte és eltolta magától a rémült egyszarvúszobrot, amivé barátja változott. Annyira nem érdekelte Shard reakciója, hogy minden pozitív érzését kivetíthette rá, pedig ő egyáltalán nem volt benne a buliban. Na mi van, Gunz, ezt akartad, nem? Leereszkedett hozzád az istennőd, és megengedte, hogy megöleld – igaz ugyan, hogy halandóvá változni már nem fog a te kedvedért. Nem bírta ki röhögés nélkül! Annyira hasonlítottak egymásra, hogy ugyanabban a szituációban ugyanazt a reakciót választották. Ő is simán odaadta magát bárkinek, ha ezzel elérhette a céljait, és Shard is tétovázás nélkül eltűrte, hogy csináljon vele bármit, bármilyen gusztustalan legyen is. Csak még azt nem értette, miért.
De az eredmény szörnyű volt. Nem tudta önző csődörként kihasználni társa passzivitását, neki erre nem volt szüksége. El sem bírta képzelni, az a sok szerencsétlen, akivel bármiféle érzelem nélkül lefeküdt, miként lehetett rá képes. Ezek szerint mégiscsak vesztett, és még észre sem vette! Ó, micsoda szerencse, hogy már felkészült rá, és másodjára koránt sem fájt annyira! Szomorú volt, igen, szomorú és vicces: keserű nevetését elnyelte a hó.
– M… mi az? – Shard a döbbenettől csak sokára találta meg a hangját.
– Haver! – verte hátba Gunz a röhögéstől elcsukló hangon. – Komolyan csipázlak, tudod? Hatalmas arc vagy, soha nem találkoztam még hasonlóval! Engem nevezel hazugnak? Miért nem mondod a szemembe, hogy „bocs, Gunz, nem vagyok buzi”? Majdnem sikerült rászedned, hallod, majdnem!
– N… nem haragszol rám? Esküszöm, nem tudtam! Meg akartam próbálni… én tényleg igyekeztem! – mentegetőzött az egyszarvú. – Kérlek, adj még egy esélyt… Ígérem, nagyon fogok vigyázni, hogy ne vedd észre…
– Eh, te miről beszélsz? – nyújtotta rá a nyelvét Gunz. – Utálom a sült fagyit, nem kérek többet efféle meglepetésből, köszönöm.
– De…
– Nem értem, miért teszed ezt magaddal. Valld be őszintén: szerelmes vagy belém?
– Nem, vagyis nem tudom, vagyis…
– Akkor miért?! – kiáltott az egyszarvúra követelőzően, mert megunta a hezitálását.
Nem kapott választ a kérdésre. Pedig ennyi magyarázatot igazán megérdemelt. A sötét sziluett előtte lassan egybeolvadt a talajjal.
– Mondd meg, miért? – kérte szelídebben.
– Mert… mert nem akarlak elveszíteni – érkezett a felelet nagyon vékony, a sírás szélén álló hangon. – Azt szeretném, ha nem küldenél el… és barátok lennénk…
– Barátok, te buta? – kérdezte meghatódottan, és próbálta lenyelni a jókora gombócot a torkában, amit Shard hüppögése idézett elő. – Az ilyen rossz barátok, mint én, nem érdemlik meg, hogy megalázd magad miattuk. Sokkal többet érsz te annál. Te vagy a legerősebb egyszarvú, akit ismerek, lehetnél egy kicsit büszkébb magadra.
– De… – ellenkezett Shard, majd egy nagy sóhajtás után picit erősebb hangon folytatta – …de Riverbloom azt mondta, a varázserő önmagában semmit nem ér, és igaza van… Én is sokáig azt hittem, csak az számít, hogy végre erős lehessek és… és végre odaállhassak a szüleim elé… De… de mit ér az erőm, ha nincs senki, akit megvédjek vele, Gunz? Mihez kezdek, ha… ha te elküldesz… és megint… megint egyedül leszek…?
– Ne haragudj, amiért mindig ezzel fenyegetlek – felelte Gunz bűntudatosan, és beletúrt az egyszarvú havas sörényébe, hogy megnyugtassa. – Tudnod kell, nem gondolom komolyan. Aki egyszer Vipera lesz, az az élete végig Vipera marad, emlékszel?
– Igen, de… belegázoltam az érzéseidbe, mert képtelen vagyok viszonozni őket – nyüszítette Shard –, pedig… pedig nagyon szeretném, mert… annyira kedves vagy, és jól esik nekem, de nem tehetek róla, nem megy!
Gunz felemelte a fejét, és végignézett maga körül a sötét táboron, el az őrtornyok mellett, át a fekete erdőn. Úgy tűnt, időközben elállt a hóesés, a szél lassan szétszaggatta a felhőket, és előbukkantak a csillagok. Teleszívta a tüdejét a tiszta, fagyos levegővel, majd hatalmas párafelhő képében kifújta, és vele együtt mindent, ami odabentről feszítette.
– Na és? – vonta meg végül a vállát vidáman. – Attól még lehetünk barátok!
– Té… tényleg? – nézett fel rá Shard sziluettje reménytől csillogó szemekkel.
– Simán! – vágta rá Gunz, és pajkosan az egyszarvúra kacsintott. – De csak ha nem bánod, hogy ha néha a seggedet bámulom!
Shard halkan kacagni kezdett az ötletre, majd egyre jobban magával ragadta a nevetés, amint minden feszültség elszállt belőle, és megkönnyebbült.
– Gunz, neked tényleg hiányzik egy kereked! – nevette csilingelve, és átölelte a barátját.
– Arra mérget vehetsz, bébi!
***
A reaktor halkan nyüszített alattuk, amint a Sárkányölő a hosszú lábain majdnem ötven mérföldes sebességgel röpítette őket előre. Ment volna ennél sokkal gyorsabban is, csak Gunz nem merte hajtani, egyfelől Icedrop figyelmeztetése miatt, másrészt pedig az út is elég kiszámíthatatlanul kacskaringózott előttük, és nem szeretett volna berongyolni az erdőbe. Azért pár pillanatra kipróbálta a gép végsebességét, ami valahol hatvan körül lehetett, viszont úgy már annyira zajos volt a pilótafülke a sok kiöregedett szigetelés és zörgő fém miatt, hogy egyébként is megunta volna hosszú távon. Így is megteszik az utat nagyjából tíz óra alatt.
Nem zsúfolódtak be annyira a pilótafülkébe, mint mondjuk a Borzban, aminek Shard biztosan örült, mert anélkül volt jó kilátása, hogy teljesen a pilóta nyakában lenne, de ő azért egy picit sajnálta. A bevetéseik legszebb pillanatai voltak, amikor az egyszarvú megtámasztotta a lábát a feje mellett, és ő beszívhatta a bőre illatát, vagy mikor a kimerültségtől már-már erotikusan a fülébe lihegett, egyszerre csiklandozva az apró szőröket rajta, és végig az egész gerincét.
Igen, ezt már megbeszélték, nem lesz közöttük semmi komolyabb, ám ennyi plátói szerelmet megengedett azért magának, legalább addig, amíg talál egy másik szimpatikus pónit. Tudta már, a szerelme tökéletesen vak, bár azért bízott benne, hogy legközelebb egy csődör lesz az illető.
Míg egyre fogytak a sötét mérföldek előttük, Shard szundított egyet, félig-meddig kényelmesen elhelyezkedve az ülésében, Gunz pedig fáradtan meresztette a szemeit a fényszórók halvány pászmái által megvilágított útra. Eleinte még egy-egy elágazásnál lassítania kellett, míg kiböngészte a Sárkányölő számítógépébe töltött térképen, merre is kellene továbbhaladniuk, de azután lassan vöröses pír jelent meg az ég alján, amint pirkadni kezdett, és így már volt mihez tájolnia magát: nekivezette a gépét egyenesen Celestia felkelő Napjának, mintha csak megkezdődött volna a végső ütközet.
Kora délelőttre járhatott, amikor Shard ébredezni kezdett, és hangosan megpróbálta kinyújtóztatni az elgémberedett tagjait. Ez még a viszonylag tágas fülkében is azzal járt, hogy a lábait átnyújtotta a szélvédő felé, egy óvatlan mozdulattal majdnem eltalálva Gunz fejét.
– Hé! – mordult rá a hadnagy, mert nem éppen ilyen romantikára számított, majd kicsit kedvesebben hozzátette: – Megálljunk egy picit, hogy kiszállhassunk megmozgatni a lábainkat?
– Miattam ugyan ne – felelte Shard álmos hangon, és Gunz sokért nem adta volna, ha hátranézhet megcsodálni az összekócolt sörényét. – De ha megállsz, akkor átveszem, és te is szunyálhatsz egyet, mit szólsz?
El kellett ismernie, olyan álmos volt, mint még soha, és nem is volt értelme dögfáradtan megérkeznie a csatába.
– Rábeszéltél – felelte, és megállásra bírta a monstrumot.
Míg Shard átvette az irányítást, majd előbb bizonytalanul dülöngélve, végül egyre rutinosabb lépésekkel felgyorsította a Sárkányölőt, kényelmesen hátradőlt az ülésében, és megpróbált úgy elhelyezkedni, hogy aludhasson. Éppen megtalálta azt a pozíciót, ahonnan nem fog lépten-nyomon lebillenni a feje, amikor az egyszarvú újra megtörte a csendet.
– Gunz… Valamit be kell vallanom.
– Ajjaj, ez rosszul kezdődik – felelt lehunyt szemmel, azután inkább mégis kinyitotta, mert érezte, egy gőzmozdony erejével és sebességével közeledik felé az álom. – Mi van ma, a vallomások napja?
Erre a retorikai kérdésre Shard inkább nem felelt.
– Nem fog nagyon tetszeni, úgyhogy kérlek, ne akadj ki – mondta helyette óvatosan.
– Te jó ég, nyögd már ki, mi az?
– Az a reaktor, amit Icedrop beszerelt… valójában nem is reaktor.
– Ez kurvára megmagyarázza, miért nem csinál semmit – bólintott kicsit ingerülten Gunz. – És ha nem reaktor, akkor micsoda is valójában, minek hurcibáltuk magunkkal, és mi a fenéért foglalja a helyet a rakéták elől? Gondolom nem valami szupertitkos fegyver?
– De, de, igen! – kapott a jó magyarázaton az egyszarvú. – Persze, hogy fegyver!
– Gyanús vagy te nekem – forgatta a szemeit Gunz. – Ha egy sima új fegyver lenne, nem titkoltátok volna el előlem.
– Szóval a helyzet az, hogy az egy EMP generátor.
– Ez Icedropnak biztosan jelent valamit, de nekem marhára nem. Mi a túrót csinál pontosan?
– Egy bizonyos sugarú körben megöl minden elektronikát maga körül.
– Saját magát is?
– Igen.
Egy pár percig köpni-nyelni nem tudott a hír hallatán.
– Fasza – nyögte ki végül sápadtan. – És mekkora az a bizonyos sugár?
– Látod, ezt nem tudom pontosan – felelte Shard őszinte örömmel, amiért Gunz még nem kezdett el üvölteni. – Icedrop mindenféle energiasűrűségről meg hatásfokról, tereptárgyakról, domborzatról és a föld görbületéről beszélt nekem össze-vissza, de egy szót sem értettem belőle. Azt mondta, az eredeti helyén olyan ezerötszáz láb lehetett a hatósugara a saját áramforrásáról, de rákötötte a Sárkányölő reaktorára is, így akár kétszer vagy négyszer annyi is lehet. Az egész azon múlik, hogy mit bír a szuperkondenzátor, vagy mi, ami benne van.
– És mit bír?
– Nem tudtuk kideríteni. Ami a tervrajzokon van, az bírni fogja, de látszólag valakik módosítottak rajta építés közben. Icedrop megpróbálta szétszedni, de mágikusan van lezárva, valamilyen rúnákkal. Azt mondta, beletolunk mindent, amit lehet, és akkor elég nagyot fog szólni.
Gunz pár pillanatra a patájába temette az arcát, amíg gondolkodott, majd fáradtan simított végig a szemein.
– Jó, akkor hadd foglaljam össze a remek terveteket – szólalt meg végül kimerülten. – Bevágódunk az ütközet kellős közepébe, és felrobbantjuk ezt az izét, amitől az összes csatagép felborul, mire a pónik kiszállnak, és a kézifegyvereikkel lövik egymást halomra.
– Ez nem fog bekövetkezni. Az egyszarvúknak meg se kottyannak azok a pici kaliberek.
– Tömegverekedés?
– Talán nem.
– Hát, szép álom – hagyta helyben Gunz. – És mi? Velünk mi lesz? Nem veszélyes az a szar, ha rajta ülünk?
– Icedrop elismerte, hogy a teljes terhelésen lévő reaktorral lehetnek gondok, amikor megsülnek a biztonsági áramkörök.
– Csodás. Biztosan jót fogok ezek után aludni. – Egy picit forgolódott, azután hozzátette: – Már értem, miért nem akartátok ezt az orromra kötni. És tudod mit? Felejtsük is el, hogy említetted.
– Ne csináld ezt, Gunz. Hiszen mind erről álmodtunk! Nem lesz több háború! Soha többet nem kell egyetlen barátunknak sem meghalnia! Mindannyian hazamehetünk végre!
– Ezt úgy mondod, mintha téged olyan nagyon várna az otthon! – vágta az egyszarvú fejéhez gúnyosan. – Nekem semmim sincs, ahova visszatérhetnék, legfeljebb egy doboz a híd alatt! Mit vársz tőlem, adjak fel mindent, amit elértem, és legyek újra pitiáner bűnöző? Mennyi időt és energiát öltünk ebbe a szaros Sárkányölőbe is, és még csak ki se próbálhatom? Sírni tudnék! A lehetetlent kéred tőlem, Shard!
Shard átnyúlt a műszerfal fölött, és kedvesen összeborzolta a sörényét.
– Ezt te se gondoltad komolyan. De ha ez megnyugtat, az a valószínűbb, hogy kettőnk számára nem lesz szabad távozás. Otthagyjuk a fogunkat, és igazad van, jobb is, hová is mehetnénk? Egyikőnk képességei sem érnek semmit sehol máshol, csak a harcmezőn.
– Örülök, hogy ilyen vidáman látod a helyzetet – morogta Gunz a szemhéjai súlyával küszködve.
– Én már beismertem, hogy nem tehetünk mást. Túl nagy lehetőség ez ahhoz, hogy kihagyjuk.
– Idealista vagy. Gondolod, Luna és Celestia pedig szépen egymás nyakába borul majd? „Kedves testvérkém, belátom, tévedtem, ugye meg tudsz bocsájtani?" Fenéket. Nem fog változni semmi.
– Minden harci gép ott lesz, ami valaha épült, és még valamennyire is működik. Eltűnnek végre ezek a megátkozott szörnyek. Ezután a háborúk teljesen más szabályok szerint zajlanak majd, ha lesznek egyáltalán.
– Lefogadhatod, hogy lesznek… – motyogta Gunz, de már túl fáradt volt a vitatkozáshoz.
Egy picit még fészkelődött, hogy az ülése ne nyomja annyira kényelmetlenül, majd egyszerűen álomba zuhant.
Nem aludt valami jól, többször felbukkant az öntudatlanság hullámai közül, de a Sárkányölő monoton zaja és a kinti szürkeség egyre visszanyomta a mélybe. Egyedül akkor riadt fel tényleg, amikor ébredező tudata síri csendet talált maga körül, és elviselhetetlen világosságot. Kellemes meglepetéssel konstatálta, hogy a szélvédőn keresztül erejük teljében hullanak rá a napsugarak, és kellemesen melegítik a bundáját.
Kinyitotta a szemét, és körülnézett maga körül. A csatagép egy domb mögött állt, körülötte sok-sok társával együtt. Dél körül járhatott az idő, fényesen sütött a nap, és idelent, ennyire délen hónak még csak nyomát sem találta. Sejtette, hogy elérték a Mossground gázlót – Mi másért állt volna meg Shard? –, ezt bizonyította a háta mögött elterülő lankás dombság is. Északra, pár tíz mérfölddel arrébb magas sziklafalak emelkedtek, azok közül érkezett a laposabb vidékre a Rodeo folyó, és itt szétterülve vett birtokba egy kisebb alföldet. Két ágra oszlott, ezzel egy nagyjából fél mérföld széles szigetet szakítva ki a földből, melynek két partján annyira lelassult a sodrása, hogy a pónik és más errefelé vonuló állatok itt ősidők óta megkockáztathatták az átkelést. Jelenleg a folyó kellően mély és sebes volt ahhoz az északi esőzések miatt, hogy képtelenség legyen rajta átúszni, de a csatagépek legtöbbjének jó, ha a térdéig ért, ezért híd nélkül sétálhattak keresztül rajta.
A folyó túloldalán a dombság újra elkezdődött, és egészen biztos lehetett benne, hogy ott állomásozik jelenleg láthatatlanul a birodalmi hadsereg. A gázló a dombok közül tökéletesen bevédhető volt: semmi mást nem kellett tenni, mint néhány röpte robotrakétát megereszteni a közeledők felé, azok megtették a hatásukat. Jól mutatta ezt az is, hogy a folyó két partján és a szigeten is alig maradt növényzet, mindenhol kráterek és fekete foltok csúfították a talajt. Na meg kiégett roncsok.
Ha viszont jobbra vagy balra fordult, a körülötte hosszú sorokban álló, alakzatba rendeződött szakaszok képe rögtön izgatottsággal töltötte el. Igen, egyszerre ennyi gépnek talán lesz esélye átkelni, ha megindulnak. A hosszabb lőtávú, rakétákkal és könnyű sínágyúkkal felszerelt egységek a dombok mögül fedezik a mozgékonyabb társaikat, amint azok az ellenfél védelmét áttörve átkelnek a folyón. Csak a másik oldal dombjai mögé kellett valamiképp elérniük. Fáradhatatlan pajzsegyszarvúak, tökéletes pilóták, jó parancsnokok és egy remek, cseles haditerv kellett mindössze hozzá – ezek nélkül pedig mindannyian elhullottak valahol ott, a síkságon, mint már oly sokan, akik megpróbálták.
Egy tökéletes csapda, mészárszék volt a terep. Bízott a szakaszában, bízott a társaiban, bízott a feletteseiben, ismerte Shard erejét – bár nem sejtette, mennyi maradt meg belőle a pajzsvizes incidens óta –, tudta, hogy képesek lennének áttörni. Mégis, mikor az áldozatokra gondolt, a mérleg nyelve egyre jobban Shard terve felé billent. Inkább essenek egymásnak husángokkal a pónik, mint hogy kényelmes távolságból gombnyomásra osszák a halált. Nem volt ebben a harcban semmi tisztesség, semmi becsület.
Odafent a magasban, messze a fegyverek hatósugarán kívül színes alakok köröztek: a pegazus felderítők. Sokkal közelebb nem mertek jönni, mert a pilóták között biztosan akadt jónéhány, akik nem sajnálták volna a lőszert, hogy közéjük csördítsenek. Mégis, annyiról legalább gondoskodtak, hogy ne lehessen sunnyogás: amint az egyik oldal belefogott egy hadműveletbe, tudott róla a másik is. Érdekes játékszabályok voltak, de lehetett hozzájuk alkalmazkodni.
Kaparászást hallott valahonnan a Sárkányölő fémburkolata felől, és kisvártatva Shard jelent meg odakint. Az egyszarvú felnyitotta a pilótafülke tetejét, néhány ügyes tornamutatványt végrehajtva beküzdötte magát a helyére, majd kimerülten fújtatott egyet.
– Hello, Gunz, látom, felébredtél – mondta azután.
– Miről maradtam le? Rádiócsend van? – kérdezte Gunz, és néhány nagy pislantással megpróbálta kiűzni a szeméből az álom maradékát.
– Igen, már korábban bejelentették. Nagyjából egy fél óra múlva kezdődik az ütközet, de akikkel beszéltem, nyugodtak és vidámak.
– Hallod, igazán jó haver vagy, hagyod, hogy átaludjam életem utolsó napját? – kérdezte kicsit szemrehányóan.
– Szükséged volt rá – felelte halkan az egyszarvú.
Ebben azért akadt némi igazság, nem is haragudott igazán komolyan. Ugyan, mit is csinált volna, ha hamarabb felébred?
– Beszéltem a testvérekkel – folytatta kis szünet után Shard. – Riverfang üzeni, hogy ne haragudj rá azért, amit mondott.
– Makacs dög, de szívesen megölelném most – mondta Gunz nehéz szívvel. – Hol vannak? Van még időm kiszállni? Én tartozom neki bocsánatkéréssel már megint!
– Úgy se merne a szemedbe nézni. Ha ennek vége, és úgy alakul, majd megteheted.
– Ha…
– Riverbloom megkapta az ajándékát Woolytól. – vágott közbe Shard, mielőtt kimondhatta volna, amit gondolt. – Pontosabban a tábori orvos. Ekkora üveg pajzsvízzel lesz majd esélye szépen lassan leszokni róla. Azt mondta, örökre hálás lesz neked ezért, hogy még utoljára a bátyja mögött ülhet. Gunz, fogalmam sincs, honnan szerezte, vagy miként csináltad, és mikor. Azt hittem, csak magaddal voltál elfoglalva, de nem… Neked mindig van időd másokra. A legjobb póni vagy a világon.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – mondta Gunz a zavartól vöröslő fülekkel. – De örülök, hogy Bloom jól van.
– Icedrop is beszélni akar veled. Nyitva tartja a Sünből a kettes kódolt csatornát, ha gondolod, bekapcsolom.
– Hát akkor rajta – felelte enyhe izgatottsággal. Egyébként is volt néhány kérdése a technikushoz.
Shard kapcsolgatott valamit a háta mögött, majd egy pittyenés jelezte a kommunikátorból a vétel létrejöttét.
– Icedrop, itt Gunz, hallasz?
– Szia, Gunz – köszönt a csődör szomorú, minden előírásosságot nélkülöző hangja.
– Képzeld, volt egy meglehetősen kellemetlen beszélgetésem Sharddal még az este! – újságolta a hadnagy egy cinkos pillantást vetve maga mögé a másodpilótájára.
– Igen, ne haragudj, amiért titkolóztunk előtted…
– Ja, tényleg, beszéltünk arról is, de most másra gondoltam. Egy csomó kínlódást és kellemetlen pillanatot megspóroltál volna nekünk, ha előre megmondod, hogy ez lesz életem utolsó napja!
– Tudod, folyamatosan azon rágom magam, miként lehetne ezt az egészet másképp megoldani…
– Haver, nincs mindenre jó megoldás. Bízd csak ránk, majd mi Sharddal elintézzük. Inkább azt áruld el, mégis mennyire kell közel kerülnöm? Mekkora a hatósugara ennek az izének? Három mérföld vagy hat? Nem mindegy!
– Komolyan nem tudom. Amennyire tőlem tellett, felerősítettem. A Sárkányölőben nagy teljesítményű reaktor van, biztosan hatalmasat fog szólni. De meg kell értened, soha senki nem végzett ilyen kísérleteket. Nincsenek róla könyvek vagy képletek. Talán nem is működik, de talán az is elég lenne, ha ott beindítanád, ahol állsz. Tényleg fogalmam sincs.
– És mit javasolsz akkor? Te vagy a szakértő.
– Az biztos, hogy a föld, a dombok leárnyékolják. Elég erős áramot kell gerjesztenie, hogy minden csatagépet megsüssön a környéken. Az optimális az lenne, ha eljutnál a harctér közepére, a szigetre, de tudom, ez lehetetlen. Sokkal hamarabb szétlőnének.
– Bízd csak ide, máris van egy tervem. Inkább azt mondd, hogyan kell elindítani.
– Egyszerű, felprogramoztam a számítógépre, te is vagy Shard is elindíthatja. Nagyjából hatvan másodperc kell neki, hogy teljes terhelésre kapcsolja a reaktort, és a megfelelő pillanatban automatikusan elsüti az EMP generátort.
– Shard azt mondta, a reaktorral lehetnek bajaink.
– Nézd, Gunz, nem akarok hazudni neked. – Icedrop hangjából sütött a bizonytalanság. – Hála az égnek a fúziós reaktorban a nukleáris robbanás ki van zárva, ezért akik pár tíz lábra állnak tőletek, biztonságban lesznek. Amikor az elektronika elszáll, a mechanikus védelem megpróbálja leállítani a generátort, és… Hát, talán nem lesz baj, de a legvalószínűbb, hogy az egész gépet belülről tépi majd szét a túlnyomás. Javasolnám, hogy katapultáljatok még előtte, ha lehet, viszont ha későn indultok, az ejtőernyő nem fog kinyílni, szóval talán az a rosszabb megoldás.
– Mindig bírtam a pozitív hozzáállásodat, barátom – kuncogott Gunz a mikrofonba.
– Gunz, esetleg… Ha gondolod, nem muszáj mindkettőtöknek mennie.
– Icedrop, itt Shard. – vette át a szót az egyszarvú. – Gunznak szüksége lesz a pajzsomra, ha el akar jutni a szigetig.
– Tudom, Shard, de…
Gunz őszintén felkacagott a másodpilótája makacsságát hallva.
– Hallottad a kisasszonyt, Icedrop! – kurjantotta a rádióba. – Ha egyszer kijelenti, hogy jön, akkor jön.
Néhány másodpercig síri csend telepedett a kommunikátorra, azután ismét megszólalt Icedrop letört hangja.
– Akkor sok szerencsét nektek. Kiszállok, mert most érkezik Luna hercegnő. Remélem, amikor ennek vége, újra mind együtt lehetünk.
Gunz nem tudta, mit is felelhetne erre, semmi frappáns nem jutott az eszébe. A kis lámpa hamarosan ki is aludt a műszerfalon, jelezve a csatorna lezárását. Hát, legalább a hosszú búcsúzkodást megúszta.
– Gunz, bejövő adás az egyesen – érintette meg a vállát Shard.
– Kapcsold be!
Csak nagyon halk sziszegés töltötte be a pilótafülkét, mintha a szél suhogna, és nem kellett soká várniuk, egy fekete árnyék repült át a dombok felett. Lejjebb ereszkedett, leszállt az egyik közeli magaslatra. Mintha először egy picit összement volna, nehezen lehetett kivenni a formáját, de kisvártatva az alak kihúzta magát, felemelte a fejét, és széttárta a legnagyobb pegazusokat is megszégyenítő méretű szárnyait. Éjfekete és kék színben pompázó páncélján gellert kapott a nap, szügyén a holdat formázó ezüst jelvény tündöklött, amint felemelte a patáját, és levette a fejéről a sisakot. Mélysötét, csillagos eget idéző sörénye kibomlott, és a gravitációt megszégyenítően úszni kezdett a levegőben a széllel.
Megérkezett uralkodójuk, Luna hercegnő. Gyönyörű volt és nemes, termetével tiszteletet parancsoló, amint végigfuttatta a szemeit az előtte felsorakozott seregen, és Gunz nem állhatta meg, hogy a körös-körül felhangzó éljenzésbe ne szálljon be ő is. Soha életében nem látta még a hercegnőt így, szemtől szembe, de minden legendát felülmúlt a megjelenése. Ezer hang harsant és kétszáz csatagép toppantott a lábaival, amint vigyázzba vágták magukat felséges jelenléte előtt, a föld is megremegett.
– Kancák és csődörök, hűséges társaim, barátaim! – kiáltotta a hercegnő a rádióban, és rögtön mindenki elnémult. A dombok között olyan csend lett, hogy Gunz Luna valódi, erősítetlen hangját is hallotta odakintről visszhangként megérkezni.
– Azért vagyunk ma itt, mert mindannyian ugyanabban hiszünk – folytatta Luna. – Hiszünk benne, hogy a pónik népe szabad nép! Hiszünk abban, hogy mindannyian képesek vagyunk felelősségteljes döntéseket hozni, hiszünk abban, hogy irányítani tudjuk a sorsunkat!
Újra felhangzott a kiáltozás, és nem is csillapodott addig, míg a hercegnő fel nem emelte a patáját. Gunznak el kellett ismernie, Luna értett hozzá, mi módon építse fel a hangulatot.
– Amit eddig elértünk, azt közösen értük el – szólalt meg újra a hercegnő. – Nélkületek sohasem ment volna, és ezért köszönöm nektek az áldozatotokat, a kitartásotokat, a bizalmatokat, a hiteteket.
Gunz legnagyobb döbbenetére a hercegnő egy egészen picit meghajtotta a fejét feléjük, és ő legszívesebben térdre rogyott volna előtte. Felemelte a sárkányölő mozgékony mancsát, és tökéletes tisztelgést vágott ki a gépével. A jelek szerint sokan érezhették ugyanígy, a fegyverek sorra az ég felé lendültek.
Luna hercegnő felegyenesedett, és folytatta.
– Csodálatos, amit eddig együtt elértünk, de nem elég! – kiáltotta kemény hangon. – A népünk hatalmas része még a zsarnokságot nyögi! Nem nyughatunk, nincs megállás, míg csak minden testvérünk nyakából le nem téptük a láncokat, míg nem állhatunk együtt, szabadon!
Sokan kiáltottak egyetértően, ám a hercegnő meg sem várta a zaj csillapodását, suhintott egyet a szárnyaival, és kecsesen a levegőbe emelkedett.
– Tudjátok, mivel viccelődnek odaát rajtunk fajtársaink leigázói? – kérdezte keményen, és rögtön síri csend lett. – Azt mondják, „milyen birodalmat is építhetne az Éjszaka hercegnője? A sötétség, az alvás birodalmát?" Feleljetek nekik ti!
Szörnyű bömbölés támadt a pónik között a gúnyos szavakat hallva, de a hercegnő meg sem torpant.
– Mondjátok meg nekem, az éjszakát építjük mi? Ha ők ezt éjszakának nevezik, feleljünk meg nekik együtt és büszkén: igen, inkább élünk egy ilyen éjszakában, mint a Nap elnyomó egyeduralma alatt! Legyetek ti mindannyian az én csillagaim… Nem! Legyünk mi együtt a csillagok! Ragyogjuk be együtt az eget, és hozzuk el együtt Equestriának a köztársaság napnál is fényesebben tündöklő éjszakáját!
Hatalmas éljenzés harsant a dombok között, miközben Luna hercegnő a magasba emelkedett, majd aláereszkedve elrepült az egész sereg sorfala előtt, és eltűnt. Gunz csomóval a torkában fordult hátra másodpilótájához.
– Shard, micsoda disznóságra készülünk mi! – mondta elcsukló hangon, teljesen a beszéd hatása alatt. – Most azt kívánom, bárcsak meghalhatnék Lunáért! Amit tervezünk, az egyszerű árulás.
Az egyszarvú szomorúan bólintott.
– Én is így érzem. De valójában nem áruljuk el a köztársaságot. Egyszerűen csak kicsavarjuk a fegyvert mindenki patájából, kikényszerítve, hogy békésebb módon rendezzék a nézeteltéréseiket.
– Tudom – felelte Gunz –, de mégis… Borzasztóan érzem magam.
Még végig sem mondhatta, hirtelen Gingermint hangja harsant fel a rádióban.
– Második zászlóalj, itt Gingermint. Két perc az indulásig. Hagyjátok szabadon az egyes csatornát a taktikai parancsokra. A többit a szakaszparancsnokok használják belátásuk szerint.
– Hatodik század, itt Winepress. Amint megkapjuk a parancsot az indulásra, teljes sebességgel megindulunk a gázló felé. Első körben ne távolodjatok el nagyon a domboktól, a cél, hogy kicsalogassuk őket, és a rakétásaink minél többet elintézzenek közülük. Ismétlem, ez még nem az általános roham, ne spóroljatok a pajzsotokkal és a kitérő manőverekkel. Akinek távolsági fegyvere van, az is csak tiszta célra lőjön.
– Te jó ég, kezdődik! – kiáltotta Shard majdnem kétségbeesve. – Gunz, ha van valami terved, itt az ideje, hogy megoszd velem! Hogy fogunk eljutni a szigetig?
– Mit gondolsz? – kacsintott hátra Gunz őrült vigyorral az arcán. – Életem legnagyobb blöffjével! Nyiss nekem egy kódolatlan csatornát, hogy mindenki hallja!
– Értettem – nyugtázta Shard a parancsot, majd elfordított pár kapcsolót. – Beszélhetsz.
Gunz eszelős ordításba kezdett az éterben.
– Fémláb, itt Gunz! Hallasz? Fémláb, itt Gunz! Te mocskos szemétláda, a te segged az enyém! Adósom vagy ezzel a párbajjal, megértetted? Ha nem szartad magad még teljesen össze, akkor odavonszolod a valagod a szigetre, és végre elintézzük, melyikőnk is a jobb pilóta! Hallod, te senkiházi? Bújj elő, ha mersz!
A folyamatos üvöltés és szitkozódás mellett felpörgette a Sárkányölő reaktorát, és teljes sebességgel kirobogott a dombok sora mögül, le, a folyópartra.
– Annak a mocskos nyavalyás gyáva nyúlnak pedig, aki kettőnk közé áll, a csata végén személyesen verem ki az összes fogát, megértettétek? Ismertek, nem viccelek! – szórta tovább a szitkokat vidáman. – Mocskos birodalmi szarrágók, ha azt hiszitek, nem kaplak el titeket, tévedtek!
– Gunz, itt Winepress, mi a szart csinálsz, elment az eszed?!
– Kuss baszdmeg, dolgom van! Shard, némítsd el! Fémláb, itt Gunz, hallasz, te anyaszomorító?
Maga sem bízott benne, hogy sikerül, egészen addig, amíg egy nyugodt hang meg nem szólalt a kommunikátorában.
– Hallak, Gunz, itt Fémláb. Fejezd be a szád koptatását, és gyere a szigetre. A többiek ne lőjenek, amíg ezt el nem intézzük.
Gunz abban a pillanatban egyetlen mozdulattal kikapcsolta a rádiót, amint meglátta a szemközti dombok közül a tagbaszakadt Bikát elővágtatni.
– Egyelek meg, el se hiszem, hogy bejött! – fordult hátra izgatottan, és rácsapott Shard páncélozott lábára.
Pedig az igazság az volt, hogy jó eséllyel működnie kellett a cselnek. Az ütközet hivatalosan még nem kezdődött el, és a pegazus felderítők jelentették mindkét szembenálló oldalnak, hogy csak egy-egy magányos csatagép indult meg, nem volt hát okuk az idegességre. A pilótákban pedig, bármennyire is furcsa, élt még a másik iránti tisztelet, és a lovagiasság szabályai. Ha Gunz úgy döntött, párbajra hívja ki ősi ellenfelét, az legfeljebb a feletteseinek okozott fejfájást, mindenki más félreállt az útjából – sőt, valószínűleg fokozódó kíváncsisággal várták a látványosságot. Feltüzelte őket a kérdés, vajon ki fog győzni ebben a felvezető játékban a csata előtt? A köztársaság, vagy a birodalom?
Belegázolt a Rodeo folyó habjaiba, és átegyensúlyozott a sziklás mederben a szigetre. Eddig minden a tervei szerint alakult, senkinek sem jutott eszébe rájuk lőnie. Még az is lehet, hogy a végén sikerülni fog. Talán a reaktor sem hull atomjaira. Minden a legjobban fog alakulni!
– Indítsd be azt az izét! – kiáltotta hátra Shardnak, miközben megállt a sziget közepén, és bevárta, mire a Bika megérkezik.
Fémláb először tisztes távolságban állt meg tőlük, valószínűleg az őrült ordibálásból nem tudta, mire számítson, de amikor meglátta, Gunz kinyitja a pilótafülke tetejét, közelebb vezette a gépét, és ő is kilesett a páncélüveg mögül.
– Coral, haverom, ugye így hívnak? – kiáltotta át a másik gép barack sörényű pilótájának, túlüvöltve a reaktor turbináinak veszett süvítését. – Kössz, hogy eljöttél, lógok neked egy rekesz sörrel!
– Mit tervezel, Gunz? Ugye nem lesz párbaj?
– Miből jöttél rá, tesókám?
– Füstöl a géped.
– Ja, jobb lesz, ha hátrébb mész egy picit.
– Akkor legközelebbre marad annak eldöntése, ki a jobb pilóta?
– Nem lesz legközelebb! Inkább elismerem, te vagy a jobb, Coral.
– Hülye vagy, mi bajod…? Tudod mit, bármit is tervezel, sok sikert!
Coral hátrált néhány lépést a Bikával, amint a Sárkányölőn megvadult elektromos kisülések szaladtak végig.
– Gunz! – üvöltött még vissza. – Rájöttek, hogy valamit forgatsz a fejedben, és szét fognak lőni!
A Bika újra a helyére csattintotta a fülke tetejét, és hátat fordítva elrobogott, hogy kikerüljön a tüzérségi zónából.
– Mennyi van még, Shard? – kérdezte Gunz nyugodt hangon.
– Olyan húsz másodperc – felelte az egyszarvú érzelmek nélkül.
– Szarban leszünk, készülj fel.
Egy mozdulattal lecsatolta a Sárkányölő hátáról a széles pengéjű kardot, és maga előtt mélyen belevágta a hegyét a talajba. A gép teste elé emelte a bal karját, és kinyitotta a pajzslemezeket rajta, majd pedig féltérdre ereszkedett, hogy minél kisebb látható felületet nyújtson a birodalom mesterlövészeinek.
Ekkor érkezett meg az első hiperszonikus lövedék, és Shard egy kiáltással megállította.
– Ne strapáld magad – szólt hátra –, hadd lőjék a páncélt előbb!
A Sárkányölő körül hirtelen felrobbant a levegő, amint minden oldalról rakéták sokasága tépte fel a talajt. Gunz a visszacsatoláson keresztül érezte, hihetetlen erők feszülnek a pajzsnak és a kardnak maga előtt. A tomboló pokol nemhogy csillapodott volna, de még fokozódott is: körülöttük megtelt a levegő izzó wolframmal, mikor a sínágyúk is beszálltak a Sárkányölő elpusztításába. A pilótafülkében egyre melegebb lett a levegő, a fények nagy része kialudt, a műszerek halottan konyultak alapállásukba.
– Hol tartunk? – ordított hátra abban a pillanatnyi szünetben, amikor a felszálló füst miatt ellenfeleik már nem látták, hova is lőnek.
– Öt másodperc!
– Tudunk még katapultálni?
– Az EMP generátor minden energiánkat elszívta, semmi sem működik!
Kétségbeesett gondolat volt csupán, hiszen a záporozó lövedékek amúgy is végeztek volna velük, amint elhagyják a fülkét. Jóságos ég, gondolta Gunz, bárcsak később lyukasztanák át a gépe páncélját, minthogy az a valami ellövi végre a töltetét! Egy hirtelen ötlettől vezérelten az utolsó energiamorzsákkal felborította a gépét: ha már katapultálni úgysem tudnak, legalább annál kisebb célt nyújtanak, és a Sárkányölő hátán a páncél még amúgy is érintetlen.
Mit is gondolt, hogy majd nem lőnek rá? Hatvan másodperc rettenetesen hosszú idő volt, nyilván észrevették, hogy valamire készül! Talán ha nem rohan így elő, hanem a harc sűrűjében jut el a szigetre… De miért is áltatta magát, sosem értek volna oda, legfeljebb hatalmas áldozatok árán. Így legalább a feladatukat rendesen elvégzik.
Ám menekvés már nincs a számukra.
Mit számított, hogy a reaktor végez velük, vagy a becsapódó rakéták? Semmit. És amikor ráébredt, hogy elfogytak a lehetőségei, többé már nem ura a sorsának, végtelen nyugalom szállta meg. Végül mégis a kilencedik élete lett az utolsó!
A legvégső pillanat után több dolog is történt egyszerre.
Nagyon mély robaj tört fel a Sárkányölő belsejéből, a műszerfalon kék villámok cikáztak keresztül, és végre tényleg minden elsötétült körülöttük.
Shard lábai a nyaka köré fonódtak, és erősen megszorították. Ő is megragadta az egyszarvú patáját, és úgy kapaszkodott bele, mintha soha többé nem akarná elengedni.
Ugyanekkor megadta odabent magát valami a gép szívében, és cafatokra szaggatta alattuk a pilótafülkét. Tüzes forróság tört rá, biztosra vette, leégtek a lábai, és nemsoká követni fogja teste többi része is őket. A fülkében egyszerre elfogyott minden levegő, még azt is kiszippantva, ami a tüdejében volt.
Miközben a valóság rémületes hirtelenséggel hullott darabokra, csak egyetlen dologra tudott gondolni. Arra, hogy mindig is így akart meghalni: egy egész világot romba döntve maga körül, annak az ölelésében, akit szeret.
Patái minden egyes lépésénél mélyen belesüppedtek a forró homokba. Nehezére esett a járás, mégsem bánta: a több napig tartó hajóút bezártsága után megtanulta értékelni a szabad mozgást. Az az igen kedves, öregedő griff úr, aki hangosan zörgő, szekérszerű önjáró szerkezetével az előző városig elhozta, felajánlotta ugyan, hogy csak az ő kedvéért tesz egy kitérőt Wetfeather felé, de ezt a nagylelkűséget inkább visszautasította, hogy végre alkalma legyen rendesen kinyújtóztatni a lábait. Azt azért nem vállalta volna, hogy a legközelebbi kikötővárosból, Crotchetshelfből kutyagoljon idáig – egy ennyire tökéletesen idegen világban nem szívesen töltené az éjszakát a szabad ég alatt, még ha egyébként meg is tudta védeni magát szükség esetén.
A nap már egészen alacsonyan járt a jobb oldalán, néhány óra múlva teljesen lesüllyed majd az óceán felszíne alá, vérvörösre változtatva maga körül az eget. Mikor a grifftől elköszönt, még egy rakás halászhajót láthatott a nyílt vízen szorgoskodni, de mostanra mind hazafelé indultak, vakítóan csillogó, sima víztükörnek adva át a helyüket. Ha jól számolta, még bőven sötétedés előtt el kellett érnie úti célját, bár teljesen konkrét információkkal nem rendelkezett, hiszen nem sok térkép keringett Equestriában a Griff Királyságról.
Talán ha jobban kilépne, hamarabb odaérne… Bár nem volt biztos benne, annyira hamar véget akar vetni a sétájának. Be kellett ismernie, már a gondolatra is egy megmagyarázhatatlan gombóc költözött a gyomrába. De miért is? Mitől félt? Hiszen erre várt évek óta, nem igaz? Elég lenne az is, ha szimpla izgatottságot érezne… Mégis… Talán éppen azért, mert olyan sok idő telt el… Félt attól, hogy minden megváltozott. Megváltozott a barátja, és megváltozott ő is, bármennyire is nem érzi magán az idő harapását. Kétszer ugyanazon a folyón nem lehet átkelni, a régi időket már nem hozhatja vissza. Bárkivel is fog találkozni ideát, ezen az idegen földön, az csak egy ismeretlen póni lesz, akivel valamikor közösen eltöltöttek néhány szép hónapot.
És… És ha mégsem változott semmi? Az talán még sokkal rosszabb lehetőség lenne. Kilenc év telt el, mióta elváltak útjaik… Nem lehet, egyszerűen képtelenség ugyanott folytatniuk mindent, ahol abbahagyták!
Tépelődéséből egy csapat sirály zavarta fel, akik éppen valami partra vetődött tengeri finomságon falatoztak, és a közeledő póni láttán hangosan vijjogó méltatlankodással emelkedtek a magasba. A váratlan hangra végre felnézett a patái elől, és a madárfelhőn túl egy kisebb települést pillantott meg, nem is annyira messzire – annál mindenképpen közelebb, mint szerette volna.
Megrázta a fejét. Túlságosan aggódik, ráfeszült a dologra. Egészen biztosan nem lesz semmi baj. Ha természetesen viselkedik, éppen úgy, mint mindig is szokott, a kettőjük között drótkötélként feszülő kémia majd megteszi a hatását. Ha egyszer barátok lettek, újra azok lehetnek, bármennyi idő is teljen el közben. Inkább kihúzta magát, hogy úgy vonuljon be a parton serénykedő halászok közé, mint egy büszke nép tagja, ne pedig a saját orrán lépdelve.
Amint közeledett, alkalma nyílt megfigyelni a keményen dolgozó griffeket. Néhányan hatalmas kosarakba pakolták a zsákmányt, miközben mások a halászhálókat hajtogatták össze, alaposan átvizsgálva őket szakadás vagy egyéb hiba után kutatva. A nemrég felzavart csapat sirály is feléjük vette az irányt, és most ott nyüzsögtek, csak arra várva, hogy néhány nem annyira finom, vagy alulméretezett darabot nekik vessenek a halászok.
Amint közeledett, egyre jobban meglepődött, milyen méretesek is ezek a félig madár, félig emlős teremtmények. Azt hitte volna, mire idáig eljut, éppen elég griffet fog látni közelről, de tévedett: Crotchetshelf igazi multikulturális város volt, ahol szinte több patás élt, mint griff, éppen csak egyet-egyet sikerült messziről megpillantania, amint a kikötő mellett emelt tornyokból ellenőrizték a ki-berakodást, vagy magasra épített házaik erkélyein üldögéltek. Azzal a példánnyal pedig, aki az előző faluig elhozta, eleve ülve találkozott, vagy talán átlagon aluli termetűnek számított, mindenesetre koránt sem nyújtott olyan félelmetes látványt, mint a vastag, kötélszerű izmokkal gazdagon felruházott munkások. Némelyikük lazán nagyobbra nőtt meg, mint bármelyik alikornis Equestriában, éles csőreik fenyegetően csillogtak.
Akarata ellenére is visszafogta a lépteit, kiszáradt torkába megpróbált egy kis nedvességet juttatni a nyeregtáskájában cipelt kulacsból, ám nem sokat használt. Józan esze hiába bízott benne, hogy a hatalmas ragadozók a civilizáció velejárójaként már réges-régóta nem fogyasztottak értelmes lényeket, és egyébként is kellő mennyiségű hal állt a rendelkezésükre, nem kellett hát mindenféle jöttment, kapálózó-kiabáló-harapó pónikkal megtömniük a hasukat – az ösztöneit ilyen érvekkel nem nyugtathatta le, csakis kőkemény koncentrációval.
Mikor már mindössze néhány lépésre volt tőlük, és a halászok kíváncsian felé fordultak, még egyszer átfutott a gondolatai közt, hogy esetleg kikerülhetné őket, és kereshetne valami barátságosabban kinéző alakot, akitől kérdezősködhet, de inkább erőt vett magán, és végig a szeme közé nézve egyenesen odasétált a hozzá legközelebb álló fiatal, ám nála így is legalább két fejjel magasabb griffhez.
– Üdvözletem, uraim! – köszönt a tőle telhető legudvariasabban, és megpróbálta kiverni a fejéből a csillogó csőrt és az éles oroszlánkarmokat. – Ha szabad kérdeznem, ez a település ugye Wetfeather?
– M’gen, ’sszonyom – felelte a griff idegen kiejtéssel, kelletlenül elharapva a szavakat.
Némi elégedettséggel vette tudomásul, a választékos beszéde megtette a hatását, és az egyszerű halászok rögtön valamilyen nemesi származékként néztek rá (nem is tévedtek nagyot), talán kicsit meg is szeppentek.
– Nagyon hálás lennék, ha segítenének nekem – folytatta egyre magabiztosabban. – Egy Carbon Ink nevű pónit keresek, aki állítólag itt él.
A fiatal griff segélykérő pillantásokat vetett maga mögé, arra, ahol az öregebbek dolgoztak, és tanácstalanul félre is állt az útból. Az egyik termetes, sebhelyekkel gazdagon rótt bundájú halász szólalt meg végül, miután néhány pillanatig a fejét vakargatta félelmetes karmaival.
– Nem ismerünk mink ilyen nevűt.
Pedig elvileg jó helyen járt… Hiába reménykedett benne, Wetfeather nagyobb volt annál, hogy mindenki ismerjen benne mindenkit? Vagy talán a griffek nem barátkoztak különösebben a pónikkal? Sóhajtva pásztázta végig a tekintetével a közeli magas tornyokkal, felvirágozott erkélyekkel díszített házakat. Nem volt túl sok kedve megindulni csak úgy találomra az egyik irányba, hátha összeakad valakivel. Talán jobb taktika lenne sorra venni a kocsmákat, hátha az egyikükben hallottak már a barátjáról? De hát elvileg az egész nap kemény fizikai munkát végző halászoktól talán elvárhatta volna, hogy ismerjék a helyi ivók törzsközönségét. Mi van, ha Gunz többet változott ennyi idő alatt, mint azt hitte volna, és egyszerű, békés, észrevehetetlen polgárként éldegél az egyik kunyhóban?
Lehetetlen. Valószínűbb, hogy semmit sem változott.
A griffek feszengve toporogni kezdtek, nyilván szerettek volna már visszatérni a munkájukhoz.
– Ne haragudjanak, amiért feltartom önöket. Csak még egy kérdés: talán az ismerősöm a Gunz nevet használja. Ezt sem hallották még?
Még végig sem mondhatta, máris érezte, jó úton jár, mert a név hallatán több öregebb halász arca is félreérthetetlenül felderült.
– Mé’ nem ezze’ kezdte, hölgyem? – kurjantotta az egyikük. – Gunz a kovácsná’ lakik, a lőtér mellett!
Lőtér mellett? Kétség sem férhet hozzá, megtalálta, akit keresett.
– Meg tudná mondani, kérem, merrefelé találom a lőteret? – kérdezte megkönnyebbült mosollyal.
– E’ se tévesztheti, csak menjen tovább a parton, amerre a puffogást hallja! – felelte egy másik griff karmával dél felé intve, amerre a föveny vezetett tovább.
– Köszönöm szépen! – felelte udvariasan, de már nem is oda figyelt, a lábai szinte maguktól indultak meg a jelzett irányba.
Most, mikor a halász felhívta rá a figyelmét, tényleg hallott valami távoli, mély, lövésre egyáltalán nem emlékeztető hangot. Idefelé jövet nem szentelt neki különösebb figyelmet, végül is idegen világban járt, ismeretlen zajokkal, idegen szagokkal és furcsa látványosságokkal. Erre a dörrenésre simán ráfogta volna, hogy valaki fát aprított a messzeségben, vagy valamit eléggé ráérős tempóban kalapáltak – viszont egyetlen fegyver hangjára sem emlékeztette, amit ismert. Pedig a polgárháborúban megfordult a patái között néhány, az egészen piciktől a több tonnásakig.
Bár be kellett látnia, azoknak a nagy része használhatatlanná is vált annak rendje és módja szerint, a maradéknak a lőszereit gyártó üzemekkel egyetemben. De bármilyen fegyver is adja ki magából ezt a hangot, Gunznak ott lesz a helye a környéken.
Nem volt már bizonytalan. A távoli jövő helyett a jelen töltötte el minden idegszálát, amint sietős lépteit galoppozásra gyorsította a marasztaló homokon át. Ügyet sem vetett többet a parton kikötött kisebb hajókra és csónakokra, szó nélkül száguldott el a legénységük mellett, legyen szó griffekről, pónikról vagy más patásokról, jóvágásúakról, vagy félelmetesen rosszarcúakról. A pici kikötő a raktáraival és a halpiacával lassan elmaradt mögötte a belvárossal együtt, és most a balján alacsonyabb építésű házikók sora következett, a parton pedig a munkások átadták a helyüket a fiatalságnak, akik elszórtan sétálgattak vagy játszottak a homokban.
Ilyen közelről a puffanások is határozottan lövéseknek hangzottak már, bár a fegyver fajtáját továbbra sem azonosíthatta be. Nem túl messzire, a településnek majdnem a legszélén, egy sziklafal mellett hosszú, erős kerítéssel körbevett területet pillantott meg, ami csakis a lőtér lehetett. Több kisebb házikó is állt mellette, melyek közül első ránézésre ilyen távolságból nem állapította volna meg, melyik lehetett a kovácsé, ám különösebben már nem is izgatta ezen magát. Olyannyira biztos volt benne, hol fogja megtalálni a barátját, mint az iránytű tudja, merre van észak.
Belépett a lőtér kapuján, és az alacsony épület felé fordult, melynek hosszú tornáca alatt húzódtak a lőállások, három-négy felfegyverzett fiatal griffel, pár apró pónicsikóval, közöttük pedig egy magabiztosan sétálgató, széles vállú, lángsörényű szürke kancával.
Annyi mindent szeretett volna egyszerre csinálni és mondani, hogy a zavartól a földbe gyökereztek a lábai, és egy szó sem jött ki a torkán. Gunz az ajtó csukódására megfordult, majd gyengéden félretolva az útjából a gyerekeket tett felé pár lépést.
– Segíthetek, hölgyem? – kérdezte egykori parancsnoka, és csupán ekkor ébredt rá, az elmúlt évek az ő külsejét korántsem hagyták annyira érintetlenül, mint a barátjáét.
– Szia, Gunz – köszönt az érzelmektől elcsukló hangon, nem tudva eldönteni, vajon mutatkozzon-e be, vagy mégis mit kellene tennie.
A szürke kanca szemei egyre kerekebbre nyíltak a meglepetéstől, először még hitetlenül meg is rázta a fejét, de utána mintha csak álomból ébredve győződne meg róla, mégis a valóságban jár, magabiztos vigyor ült ki az arcára.
– Fényességes patkószeg, Shard, komolyan te vagy az? – majd hátrafordulva a fiatalok felé elkiáltotta magát: – Mindenki kifelé, bőgni fogok!
Természetesen ez a felhívás mindössze annyira bizonyult elégnek, hogy a csikók még nagyobb kíváncsisággal fordultak feléjük, amitől Shard egy nagyon picit feszélyezve is érezte magát. Gunz viszont teketóriázás nélkül szelte át a közöttük lévő távolságot, és kemény, csontropogtató ölelésébe zárta a barátját. Úgy nyalábolták át egymást, szorosan lezárt szemhéjakkal, mintha attól félnének, az érzéseik megszöknek a tekintetükön keresztül – pont, mint kilenc hosszú évvel ezelőtt, amikor a várakozó pegazusok gyűrűjétől körülvéve elbúcsúztak egymástól, fájdalmasan üres ígéreteket téve a mielőbbi viszontlátásra. Az idő fogaskerekei, mik akkor egyetlen végtelen pillanatba fagytak kettőjük számára, most szinte nyikorogva indultak meg ismét.
– Gyere, hadd nézzelek már meg magamnak! – kiáltotta Gunz, miközben hátrált egy lépést, nedves foltot hagyva Shard szőrén ott, ahova egy pillanattal azelőtt még az arcát szorította.
Shard szipogott egy jókorát, és megpróbálta a könnyeket kipislogni a szeméből, amint figyelmesebben szemügyre vette az előtte álló szürke kancát. Nem, Gunz semmit nem változott, nem fogtak rajta az évek. Ereje teljében volt most is, feszes izmai még álltában is nyugtalanul hullámoztak fényes bundája alatt, aminek szépségét csak a fekete sebhelyek kanyargós vonalai törték meg helyenként. Ott virított természetesen a Viperák töltényhüvelyes-kígyós jelképe, amitől barátja a világ minden kincséért sem vált volna meg, és a kilenc halálfej is, jelezve, a kanca immár a tizedik képzeletbeli életét tapossa.
És természetesen ott éktelenkedtek még mindig a kopasz foltok és sebhelyek a lábain, ahol annak idején a Sárkányölő elszabadult reaktora megperzselte. Mit nem adott volna érte, ha akkor egyetlen másodperccel hamarabb teleportálhat, és megkímélheti barátját a fájdalomtól! De hiába marcangolta magát, tudta jól, csak azt tette, amit tehetett. Addig, amíg az EMP generátor el nem szabadította a belsejében felhalmozott töltést, nem hagyhatták magára a gépüket, hiszen egyedül rajtuk állt vagy bukott akkor a küldetés sikere. Bezzeg, ha tudták volna, micsoda hatalmas erőt sikerült belezsúfolniuk abba a fémtojásba, nem strapálták volna magukat. Felrobbantották volna egyszerűen a csata elején a domb mögött, mindenféle teátrális jelenetek nélkül.
– Mi a szőrt csináltál a sörényeddel? – rángatta ki Gunz hangja a gondolatai közül.
Felnyúlt, és fél patájával a szemei elé húzott egy tincset. A nap fénye rubinvörös csillogással szűrődött át a sörényén. Hát igen. Az első dolog, amiről minden egyes pónit tájékoztattak, aki csak élt még a köztársaság romjain, az az árulók személyleírása volt. Nem menekülhettek volna meg, ha nem álcázzák magukat, vagy nem költöznek el kellően messzire, mint azt Gunz tette.
– Befestettem – felelte bizonytalanul. – Tetszik?
– Nagyon szokatlan… – hümmögött Gunz. – Nem csoda, hogy nem ismertelek fel! De ettől még jól áll. És látom, a viperádtól is megszabadultál.
Shard tétovázva végigsimította a vállát ott, ahol egykor a forradás kanyargott.
– Igen, bár egy elég undorító löttyöt kellett meginnom hozzá, amit egy gyanús külsejű zebra kutyult nekem. Nem haragszol nagyon? Mindig azt mondtad, aki egyszer Vipera lesz, mindig az is marad…
– Ugyan! – prüszkölt Gunz, és gyengéden megkocogtatta a patájával Shard szügyét. – Itt belül, te buta! A külsőségek semmit sem számítanak.
– Úgy hallom, te viszont még a nevedet sem változtattad meg – mondta Shard kicsit szemrehányóan. – Nem félsz, hogy egyszer rád találnak?
– Ilyen félősnek ismersz? – Gunz csak kacagott az ötletre is, majd a fiatal, fegyveres griffek felé intett, akik még mindig érdeklődve figyelték kettejük találkozását. – Jöjjenek csak, ha kíváncsiak arra, milyen szabályok is vonatkoznak a rendbontókra a Griff Királyságban! De egyébként meg amint telik az idő, egyre inkább kételkedem benne, hogy bárkit is érdekelnénk.
– Ne bízd el magad. Rosebead biztos neked is említette, hogy még mindig vagy három különböző vérdíj van a fejünkön. Talán az árulás az idő múltával kezd a homályba merülni, bár sok Luna-hívőt ismerek, aki egy kiskanál vízben megfojtana minket, viszont azt az eltemetett hangárt is nagyon meg szeretnék találni néhányan…
– Hát, nem én élek ott, de szerintem túlreagálod a dolgot – vonta meg a vállát a szürke kanca. – Celestia évről évre egyre erősebb lesz, neki pedig nem érdeke, hogy elkapjanak minket. Még néhány év, és biztos lehetsz benne, én is elmehetek titeket meglátogatni, még csak köpeny alá sem kell majd bújnom.
Shard arca teljesen felderült az ötletre.
– Olyan jó lenne…!
A barátja mintha valami biztatót szeretett volna felelni erre, ám a griffek ezt a pillanatot választották, hogy egy helyben topogva és apró köhhentésekkel vonják magukra a figyelmüket.
– Gyakorolhatunk tovább, asszonyom? – kérdezte egyikük, aki mérete alapján a legidősebb lehetett.
Gunz a szemeit forgatva indult feléjük, miközben egy intéssel kérte Shard türelmét.
– Igen, de csak ahogy mutattam! Puskát lábhoz, megtöltitek, utána a vállatokhoz emelitek, cél, és tűz! Ha meglátom, hogy töltött, kibiztosított fegyverrel egymás vagy a kicsik felé forogtok, megütöm a bokátokat, világos?
– Igenis, asszonyom! – kiáltották a griffek egyszerre, és máris tették, amit Gunz parancsoláshoz szokott hangon mondott nekik.
Shard érdeklődve figyelte, amint kezdetleges, félig fából, félig valamilyen matt fémből tákolt, mégis gazdagon díszített puskájuk tusát a földre támasztják, az övükről leakasztanak egy kisebb papírzacskót, és a tartalmát a csőbe borítják, majd utána gyűrik a csomagolást is. Egy hosszabb pálcával az egészet jó alaposan letömködték a cső belsejébe, végül a vállukhoz emelték a fegyvert, és elsütik. A már ismerős, tompa puffanás egy méretes, kékesszürke füstfelhő kíséretében tört elő a csőből, majd a lövedékek hangos csattanással vágódtak a mintegy kétszáz lábra felállított céltáblákba.
– Meg kell hagyni, primitív, de hatásos – fűzött rövid magyarázatot Gunz a látottakhoz. – Minden griff nemesnek még fiatal korában meg kell tanulnia használni ezeket a nevetséges puskákat, na, nem mintha annyira sokat hadakoznának velük. Ez inkább egyfajta státusz szimbólum náluk, és persze a legügyesebbek versenyeken is összemérhetik a tudásukat.
– Ezt is mi csináltuk? – kérdezte óvatosan lehalkítva a hangját Shard.
– Mit…? Dehogy! Valójában a griffek sosem bíztak annyira az elektronikában, hogy igazán nagy kárt tehetett volna bennük az EMP, és amúgy is, a pegazusok szerint a tenger fölött végül elvesztette az erejét. Nem, egyszerűen itt ez a hagyomány, még ha rendelkeznek is kifinomultabb fegyverekkel – itt a szürke kanca közelebb hajolt hozzá, és suttogóra fogta a hangját –, nem mintha a közelébe érhetnének a mijeinknek… Vagyis annak, amilyen fegyvereink egykor voltak.
Shard mosolyogva ölelte át a barátja nyakát.
– Örülök neki, hogy találtál egy olyan helyet, ahol hasznát veszik a képességeidnek – kacsintott a kancára. – És már azt is értem, miért is nem kapkodod el a hazajövetelt.
– Tudom, ezt talán nem szívesen hallod – hajtotta le a fejét Gunz –, de ez a hely sokkal inkább az otthonom, mint Equestria bármikor is volt. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne hiányoznátok. Néha hihetetlenül fáj a szívem, és azt kívánom, bárcsak szétszakadhatnék, hogy együtt lehessek egyszerre mindkét családommal. Remélem, te is gyakrabban jössz majd ezután, akár a családoddal is, és én is rá tudom beszélni az ittenieket, hogy ugorjunk át vendégségbe… Vendégség… Most hogy eszembe jut, milyen illetlen vagyok, még meg se kínáltalak semmivel! Sea, lécci főzz egy teát a vendégünknek!
Ez utóbbi szavakat az egyik öregebb kancacsikónak címezte, aki eddig nyugodtan játszott a többiekkel az eresz alatt, ám Gunz szavaira rögtön hegyezni kezdte a füleit, és a kapu felé szökellt.
– Igenis, mama! – kiáltotta még hátra a lány, mire Gunz csak a fejét csóválta lemondóan.
– Gondolom, nem a te lányod – bökte oldalba barátját Shard vigyorogva.
– Nem, csak szeretne lenni, de lekésett róla, hát látod, már vagy tizennégy éves – vakarta meg a sörényét Gunz zavartan.
– Akkor esetleg valamelyik kisebb…? – kérdezte évődve, de a szürke kanca arcára mindössze fájdalmas szomorúság ült ki, ezért inkább mentegetőzni kezdett. – Ne haragudj, nem akartalak megbántani.
– Rá se ránts – fordult el Gunz, a griffek újratöltését szemlélve. – Nem mintha nem jutott volna már eszembe, tudod. Anvil, a kovács kedves póni. Szállást ad nekem, és… Szóval, hát nem éppen olyan, akibe szerelmes lennék… mint te. De nagyon keményen dolgozik, roppant erős, vidám, és igazságos. Olyasvalaki, akit lehet tisztelni. Én vagyok inkább nagyon elbaltázva, amiért nem lehetnek gyerekeim. Mármint sajátok.
– De miért nem? – csúszott ki Shard száján, mielőtt még észbe kapott volna.
– Nem tudom – vonta meg a vállát Gunz. – Így van, és kész. Végül is kilencszer haltam meg, miként is lehetnék képes életet adni valakinek? Túl sokszor sérültem meg, túl rossz helyen, ennyi. Bár talán jobb is így. Sohasem voltam képes bármit is létrehozni, mindig csak romboltam magam körül… Ez az egyetlen dolog, amihez értek. Jobb hely lesz a világ, ha kevesebb olyan póni tapossa majd, mint én.
– Ezt te sem gondolod komolyan! – vágta rá Shard, majd amikor látta, barátja kerüli a tekintetét, megragadta a fejét, és erőszakosan maga felé fordította. – Gunz, ha valaki, akkor én ismerlek. Amikor arról volt szó, hogy megmenthetünk mindenkit, és véget vethetünk a háborúnak, gondolkozás nélkül mellém álltál!
– És látod, az is hogy sült el…
– Nem érdekel, arról nem te tehetsz! Ha kíváncsi vagy rá, milyen vagy igazából, hát én megmondom neked. Azt mondod, csak pusztítasz? Igen, elpusztítottad a háborút, a szenvedést egész Equestriában! És… és elpusztítottad a magányt és a szomorúságot a barátaid számára. Nekem mindegy, hogyan fogalmazod meg. Minden szörnyűség vége valamilyen jó dolog kezdete is egyben. Nincsenek olyan pónik, akik kizárólag építenek, és olyanok, akik csak pusztítanak. Mindannyian egyszerűen csak azt tettük és tesszük, amit a legjobbnak ítélünk meg az adott helyzetben, ennyi.
Gunz lesunyt fülekkel, hitetlenül és bizonytalanul viszonozta a tekintetét.
– Hát, ha te mondod, megpróbálom elhinni neked – szólt végül egy szomorú mosollyal. – De inkább beszéljünk valami vidámabb témáról. Mi van veled? Tényleg férjhez mentél ahhoz a mulya Icedrophoz?
– Ó, már régen! – kiáltotta Shard rögtön megfeledkezve minden problémájáról, miközben egyik patájával belekotort a nyeregtáskájába, és egy fényképet húzott ki belőle. – Nézd, közben született két csikónk is, egy fiú és egy lány! A nagyobbik most lesz hat éves, a kisebbik pedig három!
– Be kell szarni, két csikó anyukája vagy, és ilyen jól tartod magad? – kérdezte a barátja, miközben a képet tanulmányozta. – Egyszerűen nem fog rajtad az idő!
– Köszi… – felelte kissé elpirulva.
– És ez a pasi melletted Icedrop? Komolyan mondom, egészen kikupálódott, mióta utoljára láttam! Vagy csak azért néz ki így, mert megnövesztette a sörényét?
– Nem, tényleg összeszedett némi izmot magára. Mint azt tudod, az összes elektronika megdöglött, ezért kénytelen volt más meló után nézni, ami, attól tartok, több mozgással jár, mint azt szeretné…
– De legnagyobb szerencsétekre a picik rád hasonlítanak jobban. Tényleg nagyon szép családod van, gratulálok! Miért nem hoztad el őket is, nem akartak jönni?
– Hát, az a helyzet, hogy ilyen hosszú és ismeretlen útra én nem akartam, hogy elkísérjenek. Gondolj bele, abban sem lehettem biztos, hogy téged megtalállak. Viszont legközelebb biztosan rá tudom venni őket is az utazásra.
– Jó lenne. Szeretnék összefutni a régi arcokkal ismét. Jut eszembe, Riverékkel találkoztál mostanában?
Shard homlokán egy pillanatra felhő szaladt át.
– Igen, ők visszatértek a Rodeo mellékágára a családi kompot üzemeltetni, de gondolom ezt már te is hallottad. Riverbloom nagyon erős gyógyszereket szed azóta is, így a lábai nem remegnek annyira, hogy kilötykölne egy pohár vizet, cserébe viszont nem is képes rájuk állni. Napjainak nagy részét egy tolószékben tölti, és azt hiszem, egy kicsit a feje sincs rendben… – Szomorúan sóhajtott, és hátracsapta a füleit. – Nem hiszed el, de amikor egyedül maradtam vele, azt kérdezte, nincs-e még egy kis pajzsvizem… Viszont Riverfang nagyon rendes, most ő viszi a vállalkozást, és gond nélkül eltartja a nagyszüleit amellett, hogy a testvérére is vigyáz. Kérdeztem tőle, tudunk-e valamiben segíteni nekik, de csak nevetett, és azt mondta, látogassuk meg sűrűn…
– Hát, ezt szomorúan hallom. De legalább már biztos, hogy betervezek én is egy látogatást, amikor legközelebb rászánom magam az equestriai utazásra. Téged nem viselt meg nagyon a sok pajzsvarázslat?
– Bevallom, a tanáromnak lett igaza, és szinte semmi más mágiára nem vagyok már képes. Levitálni még talán képes vagyok tárgyakat, csak hát a pontossággal vannak bajaim, és ugyanez igaz a teleportálásra is. A pajzs meg… Nem is tudom, talán elég, ha annyit mondok, szerencse, hogy többet nem kell félnünk azoktól a szemét ágyúktól.
Egy pár percre csend telepedett közéjük. Együtt nézték, amint a lőtér kerítésén túl a nap lassan vörösre festi a felhők hasát.
– Jól elbántunk velük, mi? – törte meg Gunz a csendet. – Elég sokan összedobtuk! A pegazusok meg az egyszarvúk azokkal a hülye rúnákkal! És Icedrop meg rákötötte a Sárkányölő reaktorára… Kíváncsi lennék, így tervezték-e… Abban sem vagyok biztos, milyen járművel jöttél el idáig.
– Gőzmozdonnyal! – bólogatott Shard vidáman. – Fogalmam sincs, melyik múzeumból szedték össze, de most igazán jó szolgálatot tesz, mivel egy darab elektronika nincs benne. Az egyik állomáson láttam szembe döcögni egyet az elmúlt négy-öt évben épültek közül… Hát, mit ne mondjak, látszólag rengeteget felejtettünk azokhoz az időkhöz képest, amikor még nem használtunk lépten-nyomon számítógépeket.
– A földpónik mágiája volt, és most nincs többet… Nem hiszem, hogy bárki megérdemelné ezt a büntetést – csóválta a fejét a szürke kanca. – Ha sejtem, hogy egész Equestriát visszarepítjük vele a kőkorszakba, kétszer is meggondolom, beindítjuk-e azt a nyavalyát.
– Igen, mint említettem, ezt nyögi Icedrop is. Ő még jól járt, mert eléggé képes alkalmazkodni, de rengetegen csak az erejükből tudnak megélni. Vannak, akik a régi, kiberhelt villanymozdonyokat húzzák a síneken, és ismét meglehetősen jól fizető szakma lett a matrózkodás is. Láttad volna azt a tákolmányt, amivel átkeltem a tengeren, biztosan dicsérnéd a bátorságomat! – nevetett Shard.
– Ja, néha erre délre is lecsorog némelyik, hát esküszöm, mint egy úszó ócskavas-kupac. Azokhoz képest a griffek fából készült hajói igazi műremekek!
– És ami a legjobban hiányzik, az a rádiózás. Annak idején ha valakivel beszélni akartál, két pillanat alatt utolérhetted bárhol, vagy legrosszabb esetben hagytál neki egy üzenetet a hálózaton. Most először a saját két patáddal megírod a levelet, érted, papírra, utána pedig a Birodalmi Posta gondjaira bízod, és vársz-vársz, hogy megérkezik-e vagy sem. Ha elegendő pénzed van, akkor hívhatsz pegazus futárt is, de az még mindig nem garancia sem a sebességre, sem arra, hogy nem bontják fel kíváncsi szemek út közben…
– Várj csak egy picit! – szakította félbe Gunz, majd az egyik griffhez ugrott. – Hát veled mi van, elfáradtál?
A griff meglehetősen remegő lábakkal szorította magához a puskáját, az arca is grimaszba torzult. Mikor a kanca mellé lépett, megpróbálta magát kihúzni, ám Gunz két lábra állt, és a nyakát átkarolva rátámaszkodott.
– N… nem, asszonyom! – jött a fegyelmezett felelet.
Gunz kedvesen meglapogatta a griff vállát, mire az elfintorodott.
– Nem bánom, ha gyakorolni szeretnél még, hát csak rajta – mondta, miközben segített a puskát tanítványa vállához emelni. –, de ha nem szorítod a tust rendesen, akkor tele leszel zúzódásokkal a hátrarúgástól, sőt még az is lehet, hogy kiveri a fo… akarom mondani, leveri a csőröd a fejedről! Világos?
– Igen!
– Na azért. Azt az egy töltényövet, amit megkezdtél, még ellőheted, viszont utána nyomás haza. A végén még apád rajtam kéri számon, ha holnap meg sem bírod emelni a mancsod.
A fejét csóválva Shardhoz sétált, majd halkabbra fogva a hangját folytatta a beszélgetést.
– Jó fiú, bár makacsabb, mint amilyen erős. Az apja a polgármester, szóval érdemes a családdal jóban lenni. Hol is tartottál? Felbontják a leveleket? Képzelheted, én is miért kizárólag Rosebeaddel üzentem eddig… Nem mintha tökéletesen megbíznék benne azok után, amit tett, de mégis, legalább a barátom, és tudom, közvetlenül nem akar nekem rosszat.
– Igen, ez a büntetésünk egyik része. Nem tudom, a birodalom lakóival is így bánnak-e, de nálunk, délen rettenetes kontroll alatt tartanak minden információt. Nem mondhatsz senkinek semmit anélkül, hogy ne tudnának róla. A pegazusok még viszonylag rendesek, talán azért, mert Los Pegasus most is szorosan összetart Cloudsdale-lel, de az egyszarvúktól borsódzik a hátam, főleg a canterlotiaktól. Olyan varázslatokat ismernek, amiknek még csak a létezéséről sem hallottam, és szörnyen magasan hordják az orrukat. Icedrop mesélte, egyik napról a másikra eltüntették a könyvtárunkból a könyvek felét… Éppen azokat, amikre szüksége lett volna, hogy legalább néhány kütyüjét helyreállítsa. Érted te ezt? Mintha mindenki megőrült volna, mintha konzerválni akarnák ezt a lehetetlen állapotot!
– Nyilván azt is akarják. Hogy soha többet ne lehessen háború tömegpusztító fegyverekkel, legalábbis ez az ürügy. Így legalább okkal vehetik el a földpóniktól minden játékszerüket. Mintha ők bármivel is különbek lennének… Bevallom, örülök neki, hogy már nem kell ott laknom.
– De Celestia miért hagyja ezt? Az ő alattvalói között is sok a földpóni! Miért van az, hogy a köztársaság vesztett, és a te fajod viszi el az egész balhét?
– Te még mindig elhiszed, hogy a két alikornis testvér viszálya miatt tört ki a háború? – kérdezte Gunz keserűen kuncogva.
– Mi más lenne az oka? – pislogott rá Shard zavartan.
– Nem is annyira mi, hanem ki… vagyis kik. Kik voltak megbízva a határok őrzésének feladatával és a megfelelő felszereléssel? Kik nem bírták elviselni Celestia tétlenségét lent, délen? Kik választották meg Lunát a vezetőjüknek, kik legyezgették addig a hiúságát, míg el nem hitte magáról, hogy képes létrehozni a saját birodalmát? Kik használták pajzsnak az összes szerencsétlen egyszarvút, akik nem voltak elég erősek, hogy bejussanak valamelyik akadémiára?
– Nem… – mondta Shard, de a szemeiben már a felismerés csillogott.
Hiszen annyira egybevágott az egész! Vagy tudja be inkább annak, hogy paranoid barátjának is elvette az eszét a vereség, és az elmúlt években nem talált jobb elfoglaltságot az összeesküvés-elméletek gyártásánál?
De… de ha mégis így van, az látszólag elég sok dolgot megmagyarázott volna. Viszont akkor…
– Az EMP… – nyögte ki hitetlenül.
– Milyen patánfekvő, nem igaz? – bólogatott Gunz. – Mindent megölt, amitől nagyok voltunk. Nem maradt semmink, mehetünk vissza szántani és etetni a szárnyasokat meg a varázslókat. Szerinted véletlenül találtuk meg? Ki hintette el ezt a morzsát Rosebeadnek? Nem volt túl könnyű, amint odasétáltunk, és elhoztuk?
– Rémeket látsz… – csúszott ki Shard száján minden meggyőződés nélkül.
– Én? Akkor milyen rémeket láthat az, aki a legtöbbet vesztette, pedig mindössze annyit vétett, hogy hallgatott a rossz tanácsra?
– Luna…! – kiáltott fel egy pillanatnyi gondolkozás után, és a patáját a szája elé kapta.
– Igen, ő, akiért mindent odaadtunk volna, és mégsem tehettünk érte semmit. Hallottál róla valamit? Rosebead csak annyit mondott, hogy eltűnt…
– Nem… sajnos semmit, csak pletykákat – ráncolta a homlokát Shard. – Emlékszel a végső ütközetre, amikor minden gép leállt, és a legjobb varázslók körbevonultak, hogy mindenkit lefegyverezzenek? Amikor minket kimentettek a pegazusok abból az erdőből, ahova teleportáltalak. Mindenki akkor látta utoljára, többek szerint fogságba esett… Egyszer hallottam, hogy a köztársaság hívei megpróbálták kiszabadítani, de soha többet nem találtak rá.
– Úgy hallottam, új neve is van…
– Igen, én sem értem. Valamiért elkezdett terjedni az a mese, hogy a végső összecsapásában megőrült, és átváltozott a gonosz Nightmare Moonná, aki örök éjszakába akarta borítani Equestriát…
– A köztársaság napnál is fényesebben ragyogó éjszakájába, igen, emlékszem. Miképp is törölhetném ki a fejemből?
– Hazugság az egész. Egy hülye kis mese csikóknak! Szívesen kifejteném a véleményem annak, aki kitalálta… De attól tartok, egyre kevesebben vannak, akik hasonlóan éreznek. Vajon mit tervezhet Celestia? Mi lett igazából a testvére büntetése? És meddig fogja tiltott tudománynak bélyegezni az elektronikát?
Gunz hanyagul megvonta a vállát, miközben a fiatal griffek gyakorlatozását figyelte, néha egy szigorú tekintettel megtoldva, amikor az utcáról ki-be szaladgáló csikók túl közel merészkedtek hozzájuk.
– Nem tudom, és bevallom, örülök neki, hogy már nem az én lelkem nyomják ezek a problémák… Bár Lunát azért sajnálom, és én is szívesen megállítanám ezeket a történelemhamisító disznókat. De mindig arra jutok, hogy olyan erők játszanak mindannyiunkkal, amiknek a hatalmát fel sem foghatjuk. Apró porszemek voltunk csupán a történelem gépezetében, és sokunkat kilapítottak a fogaskerekek. És miért haltak meg? Ezért? – Gunz lemondóan megrázta a fejét. – Nincs rosszabb annál, amikor nem vagy ura a saját sorsodnak, legfeljebb az, ha csak hiszed, hogy szabad az akaratod. Éppen ezért nem sajnálom egy másodpercig sem, hogy elköltöztem onnan…
Shard picit megbántva nézett a barátjára, hiszen mégiscsak az otthonáról beszélt, de a szürke kanca ajkaira lassan kiülő cinkos vigyort nem tudta hová tenni.
– Vagyis, ha Equestria nem is hiányzik, azért titeket nem bírlak kiverni a fejemből. Nem akartok esetleg ti is ideköltözni? – nevetett Gunz, és a nyomaték kedvéért hátba verte barátját.
Shardnak már a nyelvén volt valami csípős válasz, amikor az a kancacsikó, aki nagyjából egy negyed órával ezelőtt eliramodott teát készíteni, egyszer csak egy méretes porfelhőt húzva maga után visszarobogott.
– Mama, mama! – kiáltotta már messziről. – Gyere, hazaért végre apa is! Ja, és elnézést, asszonyom, kész a teája!
Mindezt egy szuszra, erősen hadarva vágta ki, majd amilyen gyorsan csak jött, már tova is száguldott.
– Ó, pedig azt hittem, Anvil leghamarabb holnapra fog hazaérni – pattant fel Gunz is, és a lábánál fogva húzta magával Shardot a kijárat felé. – Üzleti úton volt, remélem minden rendben ment. Gyere már, gyere, be kell mutassalak neki, ő is teljesen lázban égett, amikor említettem neki, talán meglátogatsz minket! Fiúk, pakoljatok el, azután nyomás haza! – kiáltotta még oda a griffeknek.
Shardnak sem kellett kétszer mondani, izgatottan sietve követte a barátját.
Arra a néhány másodpercre, amíg a közeli, fafaragásokkal díszített, szépen felvirágozott, takaros kis házikóig átértek, mielőtt még a csikók társaságában elvegyülve beléptek volna az ajtón, a lemenő nap óriásira változtatta az árnyékukat.
Kevés idő múltán sötétség ereszkedett a nyugovóra térő kisvárosra, a lőtér is elcsendesedett. Nem hallatszott más a parton, mint a végtelen óceán hullámainak halk morajlása, és a múltat lassan maguk mögött hagyó barátok odabentről kiszűrődő őszinte, vidám nevetése.
VÉGE
Köszönöm a lányomnak, amiért minden nap megmutatja, mennyire átmenet nélkül olvadhat egymásba mese és valóság
Köszönöm Greywingnek és Pizzás Csigának, amiért a legjobb barátaim között tarthatom őket számon annak ellenére is, hogy folyamatosan ingyenlektornak és –olvasószerkesztőnek nézem mindkettőjüket
Köszönöm a Hunbrony fórum és blog tagjainak, akik bíztatásukkal és/vagy megjegyzéseikkel hozzájárultak, hogy ez az írás elkészüljön
Köszönöm Neked, hogy elolvastad
2014. Szept. 24. Nite