Sok évvel ezelőtt, egy földalatti titkos laboratóriumban megszületett valami, aminek sohasem lett volna szabad. Most eljött az idő, hogy kiderüljön, Equestria sorsa örökre megpecsételődött-e, vagy mégis van még remény.
1.
Sötét, hideg, szűk helyre volt bezsúfolva. Tagjait akkor sem lett volna képes megmozdítani, ha éppen engedelmeskedtek volna akaratának, ha rendelkezett volna akarattal egyáltalán. De elméjét iszaposan sűrű, ragacsos feketeség borította, nem hallott, nem látott, érzékeit elcsatolták tőle, vagyis inkább csak mintha nagyon-nagyon messzire kerültek volna attól a helytől, ahová tudata beszorult.
Tökéletesen egyedül volt. Talán még ennyire félelmetes sem lett volna, ha engedélyt kap elvonulni lényének legbelsőbb magjába, hagyván kialudni öntudatának aprócska, halványan pislákoló lángját.
De az álmok… azok az iszonyatos álmok minduntalan visszarángatták.
A sötétségben mintha egy halvány vonal jelent volna meg. Abban a pillanatban eltűnt, amint megpróbálta a szemét arrafelé fordítani, ám mikor félrenézett, perifériás látásával ismét megtalálta. Óvatosan kinyújtotta mellső lábát, hogy megérintse, valami keményet tapintott, és apró lökésének engedelmeskedve egy ajtó tárult fel előtte.
Hosszú, homályba burkolózó, ablaktalan folyosóra nyílt, melynek vége balra a ködbe veszett, jobbra néhány lámpa pislákoló fénye világította meg ott, ahol egy félig nyitott ajtóban véget ért. Onnan hallotta a hangokat is.
Egész orrát betöltötte a vér szaga, szinte a nyelvén érezte fémes ízét. Tudta, hogy csak álmodik, és azt is, valami szörnyűség várja, ha arra indul, mégis képtelen volt elfordulni. Mágnesként vonzotta a fény, mintha csak egy furcsa, nagyra nőtt éjjeli lepke lenne. Akarata ellenére mozdultak lábai, hogy közelebb óvakodjon. Kikerült néhány nedves foltot a padlón, a sötétben feketének tűnő anyaguk mivoltáról sikerrel terelte el a gondolatait.
Szemben, az ajtónyílásban egy apró fehér tárgy hevert, valami zacskónak tűnt messziről. Nem mert ránézni, mégis szörnyű bizonysággal kúszott elő agya egyik rejtekéből a felismerés: egy lábzsák volt, amit a benti steril helyiségek tisztántartása miatt kellett felhúznia az erre járóknak. Szeme sarkából látta, a kis zacskó nem üres. Nyirkos, pépes valami töltötte ki, közepén émelyítő fehér csillogás.
Az ajtón túli sötét teremben valami megmozdult.
Ugrásra készen feszült meg összes idegszála, adrenalin öntötte el testét. Menekülj! – kiáltotta egy hang a fejében, és mindennél szívesebben fogadta volna most meg a tanácsot, de érezte, nem teheti – valaki van odabent, valaki várja őt, valaki, aki elől nem futhat el.
Az ajtón át beszüremlő halvány fénykörön túl néhány alaktalan halmot pillantott meg a földön heverni, az egyik időnként halk rezzenéssel megvonaglott. Távolabb csillogó fekete hengerek álltak, ezek felé indult el megbabonázva. A fojtottan dübbenő hang is innen érkezett szabályos időközönként, mintha csak valami ki szeretne törni odabentről. Gyere csak közelebb, engedj ki – mondta a kaparászás. Nem bántalak, hiszen csak a fejedben létezem. Igyekszel nem gondolni rám, igaz? Azt hiszed, elfelejthetsz. Gyere, hadd mutassam meg, mire vagyok képes, nézd meg a művemet.
A fekete alak odabent abbahagyta a vergődést, mikor közelebb ért, mintha csak megérezte volna a jelenlétét. Elszörnyedve méregette a bezárt sziluettet – egy póni lebegett az átlátszó falon túl sűrű folyadékba zárva, őrjítően ismerős arcvonásokkal. Néhány másodperccel később hasított csak belé a rémisztő felfedezés, hogy saját magát látja.
A benti póni szemhéja felpattan, idegen, halvány vörösen izzó szemek merednek rá, belelátnak az agyába, le egészen a meztelen valója legmélyéig. Teljes erejéből sikoltani szeretne, de csak halk nyöszörgésre képes, menekülne, de lábai gyökeret eresztettek, mozdulni sem bír. Engedj ki – visszhangzik a fejében, olyan erővel, hogy tudata végre darabokra robban.
Nagyon lassan csillapodik a mindent betöltő félelem, amint lényének semmiben pörgő szilánkjai kezdenek újra összeállni. Az álom most visszavonult, mégis biztos benne, a nyugalom csak időleges, az őrület bármikor kezdődhet előről.
Mint ilyenkor mindig, most is bizonytalanság szállja meg. Álom? Nem volt ez álom, valóság volt. Volt vagy lesz? Nem tudja, és inkább nem is akarja tudni.
2.
– Eljött az idő, apró barátom.
Az öreg, inas, megkopott szőrrel borított pata óvatosan leemelte a kis üvegtégla fedőlapját, és létraként nyúlt a mélyére. Egy pici gekkó ücsörgött odabent kedvenc napozó faágán, gyanakodva méregette a beereszkedő testrészt. Mi készül vajon? Ennivalót kap ismét? Vagy ez valamilyen új játék? Természetesen fogalma sem lehetett az elhangzott szavak jelentéséről, még ha lett volna sem sejtette volna, minek az idejéről is van szó. A hanglejtésből már jóval több mindent megértett, és természetesen a lakása mellett ácsorgó alakban szaga alapján felismerte kedvenc gondozóját, aki az általa kedvelt pónik toplistáján az előkelő második helyet foglalta el, így valamennyire biztos volt benne, jelenleg nem leselkedik rá veszély. Mégis, évmilliók során polírozott ösztönei azt súgták, sokkal jobb taktika egy rövid ideig mozdulatlanná dermedve eggyé olvadni az alatta húzódó ággal.
A benyújtott láb nem tágított, és a kinti világból a nyitott tetőn át beáramló friss levegő csupa-csupa érdekes illatot sodort magával. Persze, akadt benne nagy mennyiségű por, és ezeknek a hatalmas, négylábú, szőrös, meleg lényeknek a jellegzetes szaga is, de emellett rengeteg, igazi, élő növény, természet, új élet és a bomlás szaga, és bizony ahol ilyesmik fordulnak elő, ott akad rengeteg rovar is, finom, kövér, figyelmetlen és gyanútlan, alacsonyan szálló rovar.
És ott volt még a búgás is. Nem is annyira a fülével hallotta, hanem inkább valahol a gerince legmélyén érzete, olyan hosszú időn keresztül megpróbálva elfeledkezni róla, hiszen az üveglapok közül nem törhetett ki, hogy sürgetését enyhítse. Most, hogy a fedél lekerült, mintha a szokásosnál is erősebben támadt volna rá, figyelemért kiabálva, vakarózásra serkentve a háta közepénél.
A gazdája hívása volt ez, távolságtól legyengülten, felfoghatatlan erők által elváltoztatva, remegéssé szelídítve, de mégis felismerhetően. Egy másik, rég letűnt világ hangja szólította, amit még akkor tanult meg értékelni, mikor minden olyan nagyon fiatal volt körülötte, mint ő maga. Puha, meleg, hosszú, csillogó szőrszálak között töltötte a nappalait, sosem fázva, míg gazdája vigyázott rá és gondoskodott róla nap közben, majd az éjszaka folyamán ő vigyázott az álmára viszonzásképp. Bármennyire is távolodtak el egymástól akkoriban, a finom zsongásnak köszönhetően végül mégis mindig rálelt újból, csak követnie kellett szelíd útmutatását.
Kivéve akkor egyszer.
Akkor régen, mikor a búgás sikollyá erősödött, hogy egy percig a belemaró szúrástól félőrülten csak a saját farkát volt képes kergetni, lábai többé nem tapadtak meg a falakon és ő lezuhant, érzékeny bőrére kontrasztos, hegyes mintákat vésett a kín. Azután a hívás morgássá, majd lüktetéssé szelídült, és ekkor hasított belé, hogy baj van, rohannia kell, segítenie kell bármilyen apró is ő és bármilyen nagy és erős is hozzá képest állandóan forró bőrű barátja.
De nem találta meg többé.
Most végre elszánta magát. Mindenre felkészülve hosszú nyelvével letisztogatta a szemeit, és rámászott az előtte függő lábra, végigfutott rajta, és megült egy forradásos vállon. Fekete-sárga harci díszbe öltözött, mintha csak azt mondaná: vigyél, én készen állok, hiszen időtlen idők óta várok már erre.
A póni átvitte őt a hatalmasnak tűnő tereken, kinyitva maga előtt az óriási ajtókat, melyeken eddig egyedül esélye sem lett volna átjutni, egészen ki a friss levegőre, valami kertfélébe, néhány nagyra nőtt bokorhoz. Elrugaszkodott, és már át is ugrott egy hosszú levélre nagyjából a póni vállával egy magasságban.
Odakint alkonyodott, a nap utolsó sugarai kellemesen melengették a bőrét. Nemsoká megérkeznek a hűvös árnyak, melyek közt oly jól el tud bújni, oly fürgén tud siklani célja felé. És tisztában volt azzal, megérkeznek az éjjeli ragadozók is, akiknek egy apró hüllő igazi csemegének számít, így nem jó ötlet sokáig itt üldögélnie ilyen kihívó színezettel.
Szinte engedélyt kérve fordult a gondozója felé. Most még itt vagyok, elkaphatsz, visszavihetsz, bezárhatsz. Egy pillanat múlva elveszek a növények között, talán csak egy rezdülő fűszálat látsz majd, ahogy teljes sebességgel elszáguldok a hívás irányába.
A póni lassan bólintott.
A gekkó eltűnt.
3.
Leaf magasan az utcaszint fölött, egy villanyoszlopra szerelt elosztódoboz tetején üldögélt, és ámulva nézte az alatta elterülő forgatagot. Még mindig meglepte, milyen jól el lehet bújni egy ekkora nagyváros nyüzsgő utcáin, mint Manehatten.
Ott volt például mindjárt maga a tömeg. Messziről ránézve persze egy színes, pónikból álló, hömpölygő masszának tűnt, de ebben a tengerben minden egyes csepp lehajtott fejjel, a külvilágot teljesen kirekesztve törtetett a saját uticélja felé. Mintha csak nagyra nőtt csikók lennének, akik mind azt gondolják, „ha én nem látlak téged, te sem látsz engem”, ezért aztán legtöbbször cseppet sem figyeltek egymásra, két közeli jóbarát vagy rokon észrevétlen el tudott volna sétálni pár lépésnyire. Érthető taktika volt, hiszen amíg a tömeg része voltál, a kutya nem kötött beléd, ellenben ha felhívtad magadra a figyelmet, az utca más láthatatlan lakói egyből kiszúrtak.
Nem az utca közepén elfüggönyzött kocsijaikban kiáltozva-dudálva tülekedő gazdag vagy híres pónikkal volt a baj. Ők egyáltalán nem ebben a városban éltek, nem ismerték az utcákat. Az ő térképük helyekből állt – a puccos otthonukból, a barátaik puccos otthonaiból, ahol partikat rendeztek egymásnak, puccos éttermekből ahol a saját fajtájuknak exkluzív készült ételeket fogyasztottak, és persze azokból a helyekből, amiken a napjaikat töltötték, bármi is legyen az, szórakozóhelyek, klubok, Leaf elképzelni sem bírta. Abban volt csak biztos, hogy ezek közül igazi, rendes munkahelyre csak a szerencsétlenebbeknek kellett bejárnia. A gazdagok térképén ezeket a helyeket fehér cérnaként kötötték össze az utcák, amiről csak annyira vettek tudomást, mint szükséges rosszról, amin keresztül kell utazni, míg eljutnak innen oda. Néha elképzelte a beszélgetést, amint elkap egy ilyen cilinderes dagit azon az öt méteren, míg a kocsijából kiszállva a legközelebbi épületbe finnyásan átsétál, szinte undorodva az utcával való legkisebb érintkezéstől is:
– Mondja, Pénzeszsák úr, észrevette, hogy az utcán járnak pónik?
A dagi meglepődve néz le rá, nem is azon döbbenve meg, milyen fiatal, vagy meg mer szólalni, hanem hogy létezik egyáltalán.
– Hát, őőő, hogy is mondjam, fiam – kezdi az időhúzást meg sem állva, hátha hamarabb beér az ajtón, mint válaszolnia kelljen, de Leaf vigyorogva elállja az útját. – Néha így meg kell állni a kocsival, hogy átmehessen egy színes valami az utca egyik oldaláról a másikra, azok pónik? Igen, biztosan. A múltkor láttam egy ábrát a legújabb termékünk fogadtatásáról, a reklámunk sikeréről, nézeteink támogatottságáról, ott mintha a grafikon egyik tengelyén pónik is szerepeltek volna.
És Leaf fantáziájában ezt a szót úgy mondja ki, mintha nem is ehhez a fajhoz tartozna, mintha csak valami hangyákról beszélne, amik csak azért léteznek, hogy a pénzüket ilyen-olyan trükkökkel el lehessen venni, és még több kocsira, exkluzív kajára és partira lehessen költeni.
Ez a felső tízezer az utca népe számára láthatatlan volt, és ők sem pazarolták figyelmüket az utca népére. Igazából, ha nem veszel róluk tudomást, annyira nem is idegesítenek – bár Leaf azért sejtette, életének lesz még olyan szakasza, amikor kénytelen lesz az általuk okozott bajokkal foglalkozni.
Kicsit több probléma akadt a láthatatlanok közül azzal a nem túl szűk körrel, akik annyira nem szerettek volna átlátszóak lenni, mint amennyire levegőnek nézték őket: a koldusokkal, a kéregetőkkel, a csövesekkel, az őrültekkel.
Mennyi, de mennyi volt belőlük mindenfelé! Kupacokban ültek a falak mellett, a lépcsőkön, némelyikük magába fordulva, mások táblákat aggatva a nyakukba különböző feliratokkal (tisztára, mintha csak láthatóak lennének – gondolta Leaf), pénzért kuncsorogva. Addig, míg a láthatatlan tömeg elsuhant mellettük, nem is történt semmi érdekes.
A gondok akkor kezdődtek, ha ezek a pónik rájöttek, nincs semmi vesztenivalójuk akkor sem, ha a szokásosnál is láthatóbbá teszik magukat, és mondjuk egymással üvöltözni, verekedni kezdenek, vagy kiragadnak valakit a tömegből, és vele erőszakoskodnak. De mivel nagyrészt egészen legyengült lényekről lévén szó, a legtöbb esetben elég volt őket jó messzire kikerülni.
Leaf már járt ezeknek a póniknak a helyzetében, így számára nem tűntek el teljesen a forgatagban. Észrevette őket, és ugyan adni semmit nem tudott nekik, mégis akadt köztük pár ismerőse, akikkel néha váltott egy-egy szót. A valóságban meglepően értelmes pónik voltak, akiknek az élete meglepően banális dolgokon siklott félre.
Ott voltak azután magának a városnak a szellemekként tevékenykedő kiszolgálói is, akikről senki nem vett tudomást egészen addig, amíg a város úgy működött, ahogy azt lakói elvárták. Cserélték az izzókat az utcalámpákban, javították az elektromos hálózatot, elintézték, hogy legyen fűtés és víz minden lakásban, és gondoskodtak róla, legyen hova lefolynia az esővíznek és a lakók szennyvizének ahelyett, hogy az utcákon hömpölyögne végig a trutyi. Kihordták reggelente az újságokat és a tejet, elszállították a szemetet, figyelték a rendet éjjel és nappal, hihetetlenül sokan voltak – mégis, a létezésük a legtöbb póninak csak akkor szúrt volna szemet, ha egyik pillanatról a másikra eltűnnek.
És végül ne feledkezzünk meg arról a népes csoportról sem, akik sokkal kevésbé láthatóak szerettek volna lenni állandóan, mint amilyenek voltak, már csak azért is, mert az észrevétlenség a munkájukhoz kellett. Ők voltak a rablók, zsebtolvajok, kis és nagystílű bűnözők, a sikátorok lakói. Egy csapat arra specializálódott, hogy a nyeregtáskádból elemeljen észrevétlenül ezt-azt, a másik olyan szereket árult, amitől tutira mennyeien fogod érezni magad, a harmadik az üzletekből hozott ki bármit fizetés nélkül, és persze néha-néha feltűntek azok a nagyragadozók is, akik sötét sarkokban meglapulva várták áldozatuk megjelenését, hogy aztán minél kevesebb hűhót csapva eltegyék láb alól.
Egy csapat csikó szaladt most végig az utcán kiáltozva, két oldalról megkerülve egy öreg, szemüveges csődört, egyikük figyelmetlenül nekiszaladt az ütközéstől fenékre tottyanva, majd felpattant, és bocsánatkéréseket kiabálva eliramodott a többiek után. Az öreg észre sem vette, mikor eltűnt a tárcája – mosolyogva csóválta a fejét és baktatott tovább.
Leaf egészen biztos volt benne, a mai szeleburdi fiatalokra gondol, és esetleg arra, milyen lehetett mindez az ő idejében, amikor még ők futottak végig bandákba verődve ugyanezeken az utcákon a park felé, mert végre vége a sulinak és mehettek labdázni. A különbség mindössze annyi, hogy akkoriban minden fekete-fehér volt, az úton a ritkásabb forgalomban a pónik a saját kocsijaikat húzták és nem mások húzták őket kocsin, és talán a járdákon sem téblábolt ekkora tömeg.
A mai szeleburdi fiatalok pedig befordultak egy nagy kuka mögött a legközelebbi sikátorba két tűzfal közé – bizony, nem csak láthatatlan lényekkel, hanem láthatatlan helyekkel is tele volt a város –, és már ellenőrizték is a szerzeményüket, majd ijedten próbáltak meg szétfutni, mikor néhány nagyobb ragadozó lecsapott rájuk, elkapták egyiküket, és kitekerték patájából a zsákmány rá eső részét.
Ó, igen, majdnem meg is feledkezett az utolsó kategóriáról: mindenek felett, az utca szintjéből magasan kiemelkedve itt ült Leaf, a szemlélő, és mindent látott. Nem létezett sem láthatatlan lény, sem láthatatlan hely a szemei előtt. Nem ringatta magát abba a tévhitbe, hogy őt ne látták volna mások – mi több, akik ismerték szokásait, könnyen kiszúrták a magaslesein, és vidáman integettek neki (kivéve persze a villamos művek alkalmazottait. Ők inkább azt szerették volna, ha lejönne), de az elmúlt néhány hónapban eléggé kiélezte a szemét ahhoz, hogy tudja, kevesen képesek előle elbújni.
Nem volt ez mindig így. Nagyjából akkor kezdődött, mikor a nevelőszüleihez került. Hivatásos nevelőszülők voltak, vagy fél tucat csikóra vigyáztak egyszerre. Vagyis, igazából vigyázni a kisebbekre kellett, az ilyen nagy culák meg, mint Leaf, egy pöttyet elhanyagolva érezhették magukat, nade legalább akadt tető a feje fölött, és élelem a gyomrában. A létminimum.
De nem erre vágyott, és a lökött haverjai társaságára sem mindig. Volt bőven mit kivernie a fejéből, sok hülyeség, gondolat, érted, "gond"-olat. Néha egyedül akart lenni, vagy üvölteni szeretett volna, vagy egy talpalatnyi helyet, ami az övé, vagy valakit, akire azt mondhatja, „az enyém vagy”. A városban sosem lehetsz egyedül sokáig. Egy ekkora városban aki egyedül van, az célpont. Vándorolt hát a járókelőkkel együtt utcáról utcára, megpróbálva kiverni a fejéből mindent, üveges szemekkel meredt maga elé, mintha nem is élne, pakolta egyik lábát a másik után.
Azután egyszer csak felnézett. Hé, figyu már, egy pont ilyen zombi megy mellettem, mint én. És ott meg még egy… és még egy… meg egy egész halom. Megállt egy pillanatra, megdöbbenve a felismeréstől, a forgatag közepén apró szigetként, körülötte a pónik mintha csak szitkozódó vízmolekulák lettek volna, amint kikerülni igyekeztek, vagy ha nem sikerült, lepattantak róla. Még csak azt se mondták, „menj már, öcsi”. Le merte volna fogadni, ha most holtan esne össze, észre sem vennék, egyszerűen átlépnének rajta, vagy beletaposnák a járdába.
Láthatatlan volt.
– Hé, haverom, adj már egy batkát – szólította meg hirtelen a fal mellett üldögélő póni, olyan váratlanul, hogy összerezzent. Jó, elszámolta magát, mégsem láthatatlan. Nem lehetsz egyedül sokáig, emlékszel?
Végigmérte a tépett, barna szőrű alakot maga mellett. Sörénye ápolatlanul lógott a gravitációt meghazudtoló formákba tapadva, előtte egy sapka hevert felfordítva, benne némi apró. „Piára kell” – szólt a felirat mögötte. Hogy lehet, hogy eddig nem vette észre? Hirtelen ötlettől vezérelve leült az alak mellé, amit az rendíthetetlen közönnyel vett tudomásul.
– Egy vasam sincs, öreg, sajnálom. Ha gondolod, később hozok valami kaját.
– Á, rá se ránts, kajám az van nekem is. Piát hozzál, ha már komolyan gondoltad.
Most mondja meg neki, hogy az egészségtelen, vagy mi? Inkább csak bólogatott.
– Apám, azt hittem, egy városban sosem lehetsz magadban, de úgy tűnik csak addig, amíg neki nem állsz csövezni – mondta nagyrészt saját magának. – Egyből rám se bagózik senki mióta ide leültem.
– Csak kéregetni ne kezdj itt, vágod? – morogta a hobó. – Ez az én helyem.
Csendben üldögéltek egy darabig, csak a város általános morajlása hallatszott, és nagyon ritkán egy-egy érme csendülése a kalapban. Leaf csodálkozva nézett fel az adakozókra: mintha fogalmuk se lett volna, kinek, mire adnak mennyit, látták a felfordított tökfedőt, ösztönösen beledobtak valamit, siettek tovább.
Kint az úton valami perpatvar volt készülőben a kiabálásból ítélve, ám a lábak sűrűjén át sok mindent nem láttak belőle, hiába nyújtogatta kíváncsian a nyakát.
– Mer kivágták a fákat – jelentette be az öreg a saját logikájától vezérelve, ezzel sikerült teljesen összezavarnia Leaf gondolatait.
– He? – kérdezte a csikó nem túl illedelmesen.
– Tudom ám mire gondolsz. Itt ülsz mert végre nyugtod lehet, de kíváncsi vagy, mi folyik odakint. A fákat meg persze kivágták.
– Milyen fákat?
– Volt itt fiatal koromban egy fasor. Mikor nem volt más dolgom, felmásztam az ágak közé, onnan néztem a várost. Na persze most már úgyis leesnék, ha nem vágták volna ki őket. Aztán iderakták ezeket a ronda madzagokat az égbe.
Leaf nem esküdött volna meg rá, hogy képes követni az öreg gondolatmenetét, bár azért a megvető pillantását követve felnézett. Különböző drótok hálózták be az utca tetejét, elképesztően változatos formájú oszlopok által alátámasztva. Akár azokra is felmászhatna, ha agyon nem csapná az áram. Tekintetével követte őket a távolba, míg észre nem vett egy különleges példányt, melynek a tetején kis dobozka árválkodott, egy villám jellel meg valami felirattal az oldalán. Körülötte valami fém plató, valószínűleg arra másztak fel, ha szerelni kellett.
Egy ötlet bontakozott ki a fejében, szinte önkívületben indult meg, épp csak visszapillantott a csövesre.
– Kössz, öreg! Legközelebb kerítek neked valami piát! – kiáltotta, és eltűnt.
Eltartott egy ideig, mire kitalálta, hogyan juthat fel az oszlop tetejére. Pár napba beletelt az is, mire végül felállította teóriáját az utcán járó láthatatlanok kategóriáiról.
4.
Meglepően okosnak számított a gekkók között (sőt, a legtöbb, nálánál sokkal nagyobb hüllők között is, leszámítva talán a sárkányokat, akikkel közelebbi rokoni kapcsolatot ápolt, mint sejtette), és roppant büszke is lett volna az eszére, ha nem gondolta volna magából kiindulva azt, hogy minden gekkó hasonlóan intelligens. Éppen ezért érezte magát olyan butának, amikor már harmadjára kerülte meg a hatalmas épületet, csak hogy rájöjjön, a búgás odabentről szólítja. El sem akarta hinni, végre az útja végére ért, hiszen már időtlen idők óta csak hajszolta magát előre.
Még útja kezdetén, néhány kilométernyi talpalást letudva, mikor a bizsergés a hátában egy cseppet sem erősödött, ráébredt, valószínűleg sokkal messzebbre kell mennie, mint azt tippelte volna. Közben teljesen besötétedett, és egyre gyakrabban hangzott fel a magasban vészjósló szárnysuhogás.
Hiába bújt el a fűszálak között, olyannyira tökéletes rejtőszínt felvéve, hogy még a legjobb szemű nappali ragadozó sem fedezte volna fel, ezek az éjszakaiak sokkal agyafúrtabbak. Képesek voltak meghallani, ahogy zörgeti maga alatt a fűszálakat, vagy ha azokat kikerüli, akkor akár még puha kis talpainak az érintését a kemény földön is. Ezek ilyenek, bármit meghallanak, érdemes hát úgy tennie, mintha csak egy szélfútta kósza falevél lenne.
Nem mintha találkozott volna életében ilyen szárnyas ragadozókkal – köszöni szépen, eddig egész jól megvolt az élmény nélkül –, ösztöneibe mégis beleégett az ismeretük, elvégre a túléléséről volt szó. Így aztán sokkal lassabban haladt, mint szeretett volna, és a folyamatos feszültség elvonta a figyelmét a saját vadászatáról, hiába is kezdett éhes lenni.
Valami megzördült előtte a bozótban, mire mozdulatlanná dermedt a földhöz lapulva. Kisvártatva egy nagyobb patkány tűnt elő az ösvényen vele szemben, majd mikor észrevette a hüllőt, döbbenetében az is kővé dermedt. Gyanakodva néztek farkasszemet pár pillanatig. Én nem bántalak, te sem bántasz, gondolta a pici gekkó, és lassan oldalazva, de egy pillanatra sem fordítva el a tekintetét kerülni kezdte a nagydarab rágcsálót. Szerencséjére az is úgy döntött, nem áll le balhézni ismeretlenekkel, és csupasz farkincáját kígyóként maga után húzva odébbállt.
Alig pár percig óvakodott tovább előre, mikor új zajt hallott. Ráadásul egyáltalán nem az ijesztő fajtából: fa ütődött kőhöz, fém és fém találkozása csilingelt. Minden épeszű kisállat messzire kerülte volna a hangokat, ő az adott körülmények között mégis rögtön megkönnyebbült tőlük. A fém mindig azt jelentette, végre civilizációhoz közeledik, mert ugyebár ahol fém van, ott biztosan lesz ezekből a túlméretezett, meleg, szőrös lényekből is néhány. Sietősre fogta a lépteit, hogy a zaj mozgó forrását elcsíphesse, és rövidesen kiért az aljnövényzetből egy hosszú, kövekkel kirakott csíkra. Ezen dülöngélt végig zötyögve a fura fa és fém építmény, amit egy póni húzott maga után – éppen jó irányba tartottak, kis eltéréssel a gerincében szóló búgás felé.
Annyira azért nem bízott az idegenekben, hogy felfedje magát, de abban nem volt kétsége, senkinek sem fog feltűnni egy apró potyautas, ha villámgyorsan felsprintel a zörgő alkotmány aljára.
Már bőven világosodott, mikor a döcögő valami elfordult, és már egy ideje egyáltalán nem abba az irányba haladt, amerre szerette volna. Pedig éppen kezdte erősebben érezni a búgást, mégis úgy tűnik, ilyen egyszerűen nem fog eljutni hozzá. Lábai elengedték a falapot, amibe eddig kapaszkodott, és ügyesen szaltózva földet ért a sima, köves felületen. Ismét álcázásra színezve bőrét indult meg a helyes irányba teljes sebességgel – a nappal a kíváncsi fürkészők ideje volt, nem a fülelőké.
Kezdett elfáradni, örült volna, ha pár órányi futkosás után találhat egy nyugalmas helyet, ahol megpihenhet. De a helyzete nem volt teljesen reménytelen, elvégre ez a köves valami a talpa alatt nem lehetett természetes képződmény, márpedig akkor valakik iderakták. Egyetlen állatot ismert, aki képes ilyen csalafintaságokra, és az, hogy eggyel már találkozott is itt közülük, megerősítette azt a hitét, hogy esetleg többel is fog. Lábát pihentetve megállt egy picit egy nagyobb kő árnyékában, és várakozott.
Az ismerős zörgés sokkal hamarabb hangzott fel, mint remélni merte, és végre ismét potyázhatott, a jó irányba cipeltetve magát.
Nem tartotta fejben, négyszer vagy ötször szállhatott át, mikor kiért a természetből, be az épületek közé. Igazán neki való hely volt, hiszen hasonló körülmények között élt régebben is, a mesterséges tárgyak és felszínek remek búvóhelyeket kínáltak és a zaj elijesztette a ragadozókat – csak arra kellett vigyáznia, nehogy véletlenül bezárják valahova vagy rálépjenek. Figyelt is nagyon, hogy minden épületet inkább kikerüljön, magasan a falon kúszva a mindjobban erősödő remegés felé, egészen addig, míg csak azt nem vette észre, ezt a böhömnagy épületet kerülgeti, ki tudja hanyadjára.
Most, mikor végre ilyen közel ért céljához, mindennél óvatosabban szaglászott körül. Nem tűnt nehéz feladatnak bejutnia, hiszen azok is ki-be járnak valahogy, akik ideépítették. Csak meg kell találnia a bejáratot, és óvatosan besurrannia.
Több négyzet alakú nyílást is végigpróbált a falon, mindegyiken erős fémrácsokat, amögött vastag üvegtáblát talált. Ja, hát persze, egészen ki is ment a fejéből, ezek a nagy lények nem a falakon közlekednek! Olyan lyukat kellene keresnie, aminek a vége leér a földig.
Körbefutott egy sarkon, és akkor észrevette az ajtót.
Ez is az a fajta volt, amit folyamatosan zárva tartottak, míg csak valaki át nem szeretett volna menni rajta. De jól tudta, a gyanútlan patásoknak az eszük ágában sem lesz felnézni, vajon mi surran még be a plafonon végigfutva, mikor legközelebb kinyitják. Legjobb álcaszínét magára öltve várakozott a megfelelő alkalomra, és alig tárult fel egy pici rés, már be is slisszolt.
Kisebb kacskaringók lefutása után egy hatalmas helyiségbe ért, melyben mindenféle dobozok sorakoztak, az egészen picitől a hatalmasig, némelyikek egymás hegyére-hátára tornyozva, mások szövevényes polcrendszereken. Élőlényeknek nyomát sem látta idebent.
Ugye itt vagy, gazdám? Elbújtál valamelyik dobozban?
Az apró hüllő izgatottan futkározott körbe, és gerincében, mint mikor a csikók hideg-meleget játszanak, olthatatlanul ordítozott a remegés. Tűz! Tűz! Megtaláltad! Itt van! Kiszúrt magának egy méretes faládát, melynek falán épp akkora lyukak sorakoztak, amiken beférhetett. Gondolkozás nélkül beugrott az egyikben, és eltűnt a benti félhomályban.
Még mielőtt szeme hozzászokott volna a sötéthez, megérezte az illatot, amit ezer éve keresett. Abból a bundás kupacból áradt, ami szinte teljesen kitöltötte a dobozt. Óvatosan, szinte hitetlenül érintette meg egyik apró lábával, mintha attól tartana, a jelenés a következő pillanatban máris eltűnik előle.
Gazdám?
Miért nem mozdul? Hitetlenül felmászott a merev testre. Nem így játszottunk annak idején. Alszik?
Miért ilyen jéghideg?
Egy pillanatra megrémült, de igyekezett nyugtatni magát. Nem vonhat le messzemenő következtetéseket. Rég nem látta már, és amúgy is, az ő bőre is hideg, mi van akkor? Bevette magát az ismerős sörénybe, felmászott egészen a fülek közé, és várt. Várt, ám a gazdája nem mozdult, és a türelmetlensége egyre jobban kínozta.
– Gek-kooo! – kiáltotta panaszosan, és fülelni kezdett.
Semmi nem történt.
Tudom, nem szereted, ha az arcodra mászok, úgyhogy itt az alkalom, hogy elhessegess – gondolta némi habozás után, és a gazdája orrára ült.
Akkor vette észre, hogy a szemei valami fényes korongokkal és egy tapadós csíkkal vannak lefedve. Hát persze! – hasított belé a felismerés. – Milyen buta is vagyok, miként kelhetne fel, amíg nem képes kinyitni a szemét? Le kell szednem róla ezeket a vacakokat.
Erős állkapcsával megragadta a szalagot, és feszegetni kezdte. A harmadik rántásra engedett is, olyan hirtelen vált el a gazdája bőrétől, hogy a lendülettől keresztülbucskázott a ládán.
Mikor a remegést megérezte, hanyatt-homlok menekült ki a legközelebbi kis lyukon.
5.
Régóta halott idegpályákon újra ingerek futottak végig, először csak lassan, tapogatózva, de egyre inkább felerősödve. Megrándult egy mozdulatlan szív, majd küszködve pumpált egyet, ahogy a besűrűsödött, leülepedett vért megpróbálta mozgásra bírni. Dobbant egyet, majd még egyet.
A porosodó tüdő az izmok egyenetlen húzásának engedelmeskedve lassan kihajtogatta magát, és nehézkesen sípolva beszippantotta az áporodott levegőt. Csont csúszott el csonton, használatlanságtól elgémberedett ízületeken forogva, engedve az egyre erősödő feszítésnek.
Élek! Végre, újra élek! – üvöltötte minden sejt, és a zsibbadtan magához térő test fékezetlen, irányítatlan vergődése apró szilánkokra robbantotta a ládát maga körül.
6.
Green úr fiatal kora óta a rendőrségnél dolgozott, egészen addig, míg nem nyugdíjazták. Egyszerűen imádta csinálni, nem mintha sokra vitte volna, hanem az egyenruha miatt, a friss levegő miatt, és mert segíthetett a pónikon. Fontosnak érezhette magát.
Most már túl öreg volt, és ugyan megpróbálkozott régi munkájának folytatásával a saját szakállára, de a régi kollégái gyorsan hazaküldték, mert állítólag akadályozta őket. Micsoda hülyeség! Ő csak segíteni akart. Mit tegyen, üljön otthon egész nap? Hallgassa, amint a felesége tea közben sületlenségekről beszélget a barátnőivel? Olvasson újságot?
Valami normálisabb időtöltésre vágyott, így lett belőle biztonsági őr a Hármasban, ahogy egymás közt nevezték a Manehattani Hármas Számú Központ Raktárat. Hatalmas placc volt, nem messze a kikötőtől, rengeteget élvezhette a friss tengeri levegőt, és nagyokat sétált végig a kerítés mentén az éjszaka folyamán, míg a főbejáratot zárva tartotta.
A nappali kötelességeit kevésbé élvezte, legtöbbször egy üvegkalickában kellett ülnie (legalábbis nem mehetett el tőle túl messzire), ellenőrizte a beérkező ügyfelek szállítóleveleit, és beengedte a hatalmas kapun a jogosultakat.
Sokkal nyugisabb melónak bizonyult, mint eleinte képzelte: legfeljebb ha havonta egyszer jutott az eszébe néhány idétlen fiatalnak átmászni a kerítésen, és ők is leginkább csak egy kis izgalomra vágytak, míg az éjjeliőr végigkergeti őket az épület körül néhányszor, mert komolyabban sosem próbáltak ellopni semmit. Talán azért, mert a Hármasban amúgy sem akadt semmi, amire bárkinek is szüksége lenne, nem áruraktár volt, hanem állami, ahol mindenféle intézmények tárolták a kacatjaikat.
A legjobban azok a vandálok bosszantották fel, akiket a hatalmas szürke falfelületek megihlettek némi művészkedésre, és festékszóróikkal jól összerondítottak mindent. A többiekkel Green úr nagyjából megbékélt, de ezeket aztán szívesen kupán csapta volna a gumibotjával, már csak azért is, mert előfordult, hogy neki kellett lefestenie utánuk az összebarmolt felületeket.
Természetesen a felesége igencsak örült annak, mikor végre minden izgalmat nélkülözött az élete, mert nem kellett folyamatosan aggódnia, mikor fog az ajtóban megjelenni néhány kollégája sapkájukat a patáikban szorongatva letört ábrázattal. Green úr tudta, az asszonyt ez a rémálom gyakran kísértette, sokszor nyugtatgatta azzal, a mostani munkahelyén hasonló véletlenül sem történhet.
A mai is éppen olyan nyugalmas napnak indult, mint a többi. Beesett néhány ügyfél, ilyenkor iratellenőrzés, áhá, Silver kisasszony a megyei kórház raktárából, a 23-B polcról viszi el a 425/2-es dobozt, adatok könyvelése, gombnyomás, ajtó kinyílik, Silver kisasszony el. Új ügyfél, hasonló procedúra. Ebédidő, kihajtogatja az otthonról hozott elemózsiát a tegnapi újságpapírból és kényelmesen elmajszolja, átsétál az automatához és beledob két batkát egy kávéért. Még nagyban iszogatja, amikor megérkezik menetrend szerint Hairy Hooves, maga mögött kis kocsin egy újabb jókora dobozt húz. Green úr őt már régóta ismeri, hiszen nap, mint nap átsétál a városházáról, de a szabály az szabály, ellenőrizni kell a papírjait, nincs mese. Természetesen minden rendben van, mint az előző néhány ezer esetben eddig is, így egy intés kíséretében kinyitja a raktár kapuját.
Ekkor pillantja meg odabent a kancát.
– Miért nem tartóztatta fel? – kérdezték később a rendőrök, mikor kiérkeztek.
Igen furcsa rendőrök voltak, két éjfekete csődör, Green úr nem sok hozzájuk hasonlót látott errefelé. Gyanakodva nézegette, forgatta az igazolványukat, ám semmibe nem tudott belekötni, így jobbnak látta, ha együtt működik, bármennyire is szokatlanok a jövevények. Nem értette, amikor betelefonált, miért nem Bumpert, az ügyeletes gyalogrendőrt küldték ki, hiszen nem sokkal korábban látta őt elmenni a kerítés előtt, szigorúan felügyelve a környéket. Őt még ismerte is valamelyest, bár annyira új fiú volt, hogy akkor került a kötelékbe, mikor ő már eljött onnan, de a raktár automatája jó kávét adott, és Bumper szerette a jó kávét. Mindegy, lehet, éppen a zöldfülűsége miatt riasztottak másokat.
– Miért kellett volna feltartóztatnom? – felelte végül, csak hogy időt nyerjen elkalandozott gondolatai összeszedéséhez.
– Hát ön a raktár őre, nem? Bárki ki-be járkál az épületben, és még csak meg sem állítja? – kérdezte a jobb oldali a ránézésre egyforma egyenruhás csődörök közül, elég szigorú hangnemben. Green úrnak egyre kevésbé tetszett, ahogy ezek a taknyosok beszéltek vele.
– Nem érted, fiam? – kezdett neki türelmesen harmadjára a történetnek. – Én arra vigyázok, hogy illetéktelenek ne mehessenek be. Az, ha olyasvalaki jön ki, aki be sem ment, azért összekuszálja a szálakat.
– Miből gondolja, hogy nem vitt el semmit?
– Hát egynek, mert nem láttam nála semmit. Kettőnek, én már akkor rendőrként dolgoztam, amikor te még nem voltál szobatiszta, ezért hajlamos vagyok észrevenni bizonyos árulkodó jeleket. Az egyik ilyen, hogy a betörők nem verik össze magukat, miután elvisznek valamit, márpedig ezen a lányon egy patányi folt nem volt, ami ne lett volna tele zúzódásokkal. Aztán ott van az, hogy aki ide be tud jutni az ajtón kívül máshonnan, abban azért feltételezek némi sütnivalót. Ez a szerencsétlen csak állt ott bambán, tökéletesen üveges szemekkel, és meg sem mozdult.
– Azért csak megmozdult, ha most nincs itt?
– Hát később aztán meg. De mondtam már, szó nem volt hanyatt-homlok menekülésről, egyszerűen mintha eszébe jutott volna, hogy otthon nem kapcsolta le a villanyt, elsétált. Hiába mondtam neki, "álljon meg, hölgyem”, vagy bármit, én meg innen nem mehetek el. Egyébként sem figyeltem oda éppen, mert a kórházba telefonáltam, hogy küldjenek már valakit, aki segít azon a szerencsétlenen. Persze azóta sem érkeztek meg…
– Nem is fognak.
– De miért? Itt mászkál valahol, mint egy holdkóros, két-háromutcányira, valakinek össze kéne szedni.
– Ezt majd mi elintézzük.
– Ahogy akarod, fiam – sóhajtotta Green úr lemondóan. – Akkor én meg utánanézek, mikor hoztak be az elmúlt pár napban akkora ládát, amibe egy póni belefér.
– Tessék? – A csődör meglepettnek tűnt.
Hihetetlen, ezeknek mindent a szájukba kell rágni!
– Hát, ha valaki nem a lábán megy be a raktárba, akkor bevitték, gondolom egy dobozban. Azt hiszem, nem is túl régen, bár eléggé lefogyott a…
– Kérem, bízza ezeket a rendőrségre. Eszébe ne jusson a saját szakállára valami nyomozásba kezdeni!
Ezt a mondókát már ismerte. Hányszor vágták már a fejéhez, amikor még közvetlenül a nyugdíjazása után az utcán sétált, és segíteni szeretett volna! Elöntötte a tehetetlen düh, amiért neki megint csak várnia kell, míg ezek az inkompetens balfékek majd jól elszerencsétlenkedik a dolgot.
– Mondja el, kérem, részletesen, hogy is nézett ki – kérte a másik egyenruhás, egy jegyzettömbbel a patájában.
Green úr a távolba révedt, mintha csak ismét látná a jelenetet.
– Mondtam már, föld póni kanca, de ilyen szép nyurga fajtából. Nagyjából egy fejjel lehetett magasabb nálam, és vékony, mint aki már két hete nem evett. Nem lógtak ki a bordái, csak valahogy ilyen szálkás, érted. Egészen világos színű szőre volt, …
7.
… valahol a tört fehér és a vajsárga között félúton. Amivel a legnagyobb feltűnést keltette a termetén kívül, az a lángvörös, ezüst szálakkal sűrűn átszőtt sörénye, és az egészen világosszürke szemei. Messziről Leaf azt sem tartotta kizártnak, hogy vak volt, főleg mert csak állt ott a járda közepén, és bambán nézett maga elé, mint aki elfelejtette, mit is akar venni a sarki közértben. A folyamatosan hömpölygő délutáni forgatagból úgy magasodott ki, mint aki hajótörést szenvedett, és most egy deszkába kapaszkodik, csak el ne nyeljék a hullámok.
A kanca a Csillag sétányon állt, nem túl messze a parktól, Leaf észre sem vette volna, ha időközben nem keres egy jobban megközelíthető leshelyet. Egész délelőtt a megszokott póznája tetején elmélkedett, a gondolataiból csak a gyomra korgása ébresztette fel. Kellemesen sütött a nap, kora délutánra járhatott az idő, Leaf pedig nem evett már reggel óta semmit. Komótosan lemászott hát, szerezni magának valami harapnivalót.
Kétsaroknyira kellett csak elsétálnia a kedvenc önkiszolgáló büféjéhez, ahol most a nyári szünetben egyik osztálytársa, Sand dolgozott a pultnál, így lelkiismeret furdalás nélkül potyázhatott. Sajnos a Két Virág a felkapottabb helyek közé tartozott, így ha nem ért oda időben (nagyjából fél órával dél előtt), akkor már esélytelen volt ülőhelyet szereznie, cserébe viszont legalább a kajára nem lehetett panasz. Beállt a négy-öt póniból álló sor végére, és várta, hogy sorra kerüljön.
– Nézd csak, kit fújt ide a szél – köszöntötte Sand, mikor végre ő következett. – Fogadjunk, már megint nincs egy vasad se.
– Szevasz, öregem – vigyorogta, miközben egy bonyolult szertartás koreográfiáját követve kétszer összeütötték a patájukat. – Ismersz, majd megint kihúzlak a szarból, és akkor egálban leszünk.
Nyilván nem létezett ingyen kaja itt sem, de a helyzet az, hogy Sand rettenetesen keveset konyított a matekhoz, meg is húzták volna már párszor, a faterja pedig segítség vagy megértés helyett ilyenkor könnyen nyúlt a szíja felé. Leaf sem állt éppen lángész hírében, sőt, azt is nehezen értette meg, miként képes a suliban előtte ülő lány, River nála sokkal jobb jegyet szerezni, amikor mindenki tudta, a matek fiús tantárgy. Hajlamos volt teljesen felhúzni magát ezen az apróságon, és öszvéres makacssággal addig görnyedt a feladatok fölött, míg a helyes eredmény ki nem jött.
Az igazán jó tanulókkal ellentétben, akik valami presztízskérdést csináltak az egészből, neki nem derogált odaadnia a keservesen elkészített házi feladatát Sandnek, hogy az szorult helyzetében lemásolja, vagy mutatnia a megoldásokat dolgozatok alkalmával. Ezzel sikeresen elvegetáltak az elégséges osztályzat szélén tántorogva, nem mellékesen pedig elválaszthatatlan haverok lettek, és Sand önként dalolva mondott le a fizetése akkora darabkájáról, amivel potyázó társát megetethette.
– És, találtál már munkát? – szólt vissza a háta mögött barátja, miközben a szendvicsét készítette.
– Á, esélytelen – vágta rá Leaf, bár igazság szerint nem szakadt bele a próbálkozásba. Elküldte a jelentkezését néhány helyre, megfelelően későn, ezért azokat a nyári melókat már elvitték a szemfülesebbek, ő pedig csak várta a visszautasítást.
Nem a munkát vetette meg, bármikor szívesen segített akárkinek, ha megkérték rá. Egyszerűen semmi értelmét nem látta, mikor idősebb mostohatestvére két évvel ezelőtt is folyamatosan a nyakára járt, és kiverte belőle a fizetését az utolsó fillérig. Ezért dolgozzon, hogy más éljen jól belőle, őt meg még helyre is tegyék a folyamatban? Nem, akkor inkább lógatja a lábát, figyeli a tömeget, megalázza magát és kuncsorog a Két Virágban.
– Köszi szépen, jó haver vagy – hálálkodott Sandnek, mikor az elétette az akkurátusan becsomagolt ebédjét. – Dobsz mellé egy vizet is?
– Ami sok, az sok – morogta amaz felháborodást színlelve, miközben a felkérést szó szerint véve a magasba hajított egy üveg ásványvizet, annyira pontosan megcélozva Leaf patáját, szinte mozdulnia sem kellett, hogy elkapja. – Este lógunk a parkban?
– Én ráérek, csak a szemét tesóm ne lófráljon arra.
– Jó, akkor majd meló után kereslek.
Most, mikor egyik patájában a potya ennivalót egyensúlyozta, az utcán egy egészen új problémával kellett szembesülnie, miszerint elég nehéz lett volna felmásznia szokásos elmélkedős helyei egyikére. Próbált valami olyan magaslatot keresni, ami egyszerűbben is elérhető, és eszébe jutott a házak tetejére erősített reklámtábla a Canterloti út és a Csillag sétány sarkán. Oda könnyen feljuthatott, a tetőre ki lehetett sétálni a lépcsőházból – hacsak a vészkijárat zárját helyre nem hozta a gondnok –, és onnan már csak egy nagyobb lépést kellett tennie a tábla előtti kis kiugróig, amire felállva a hirdetéseket ragasztani szokták.
Ide mászott fel tehát, kényelmesen elhelyezkedett a hatalmas színes kép tövében („My Big Human 3! Hamarosan a mozikban” – hirdette a felirat. Leaf nem annyira rajongott a hasonló mitikus lényeket szerepeltető fantasy rajzfilmekért, jobban szerette a hagyományos horrorokat, még a ZS kategóriásokat is), és álmodozva falatozni kezdett a kereszteződésben siető póniáradatot figyelve. Úgy tűnt, ma a szokásosnál is több kocsi jár az utakon, bár a Canterloti út egyébként sem volt soha kihalt: keleti vége felől egészen a kikötőig el lehetett jutni rajta, ahol a hatalmas raktárak is álltak, onnan folyamatosan szorgos hangyaként cipelték méretes ládába zárt mindenféle áruikat a pónik. Nyugat felé persze bármennyit is gyalogoltál volna rajta, a fővárosba már ezen az úton nem lehetett eljutni, felváltották a szélesebb, simára kövezett gyorsforgalmi utak, és már csak a neve árulkodott arról, hova is vezethetett valaha.
A Csillag sétány pedig egyébként is közkedvelt gyülekezőhelye volt a turistáknak, egyrészt az üzletei miatt, másrészt pedig azért, mert néhány sarokkal feljebb a bal oldaláról eltűntek a házak, és átvette helyüket a Csendes park, ami a Manehatten legnagyobb egybefüggő zöldterülete címmel büszkélkedhetett, saját csónakázótóval, a rengeteg játszótérről és sportpályáról nem is beszélve.
Mire Leaf az üveg ásványvizet is elkortyolgatta, és éppen kezdte volna jól érezni magát a meleg délutáni napsütésben, megpillantotta odalent az eltévedt kancát. Az egyik másodpercben még nem volt ott – vagy legalábbis nem vette észre, de egyébként is nehezen lehetett megkülönböztetni a járókelőket egymástól az utcán addig, amíg mozogtak –, azután a szeme sarkából érezte, amint egy sziget keletkezett odalent, és mire odanézett, a lány már a járda közepén állt tanácstalanul.
Teli hassal heverészve egy cseppnyi kellemetlen bűntudat kezdte gyötörni, saját bőrén tapasztalta ugyanis, mit jelent egy ekkora városban, mikor valaki elveszettnek érzi magát. Abban tökéletesen biztos volt, senki nem fogja megkérdezni a járókelők közül, „ne haragudjon, hölgyem, keres valamit?", vagy akár csak azt, hogy jól érzi-e magát, hacsak nem jár arra éppen valaki az öregebb korosztályból, akik még egy másik, kevésbé rohanó és önző világban szocializálódtak.
Minek áll ez itt? Biztos gyogyós. Menjen már arrébb! Én ugyan hozzá nem szólok, még a végén kilógok a ménesből. Egyébként is, valaki más már biztosan megkérdezte tőle, van-e valami baj. Hiszen annyian vagyunk itt az utcán, bárki megkérdezheti, miért pont én? Aztán meg csak elküld, foglalkozzak a saját dolgommal, és tényleg, milyen igaza van. Amit ő csinál az az ő dolga, én meg törődök az enyémmel. Valami ilyesmi játszódhatott le a körülötte sietők fejében, Leaf ebben nem kételkedett.
Kár, hogy ő most idefent ücsörög, mert ha lent lenne, biztosan segítene a lánynak. Persze akkor könnyen elképzelhető, hogy észre sem vette volna. Micsoda véletlenek vannak!
Kényelmetlenül mocorgott, egyre inkább hülye képmutatónak érezte magát.
Végül nagyot sóhajtva felállt, és elhatározta, ha mire lejut a tetőről, a kancát még mindig a helyén találja, mindenképpen megszólítja. Már majdnem elfordult, mikor csillogás ütötte meg a szemét.
A kanca valamit elővett, és maga elé tartotta. Szája mozgott, de kérdésére senki nem felelt az érdektelen tömegből.
Mi a túró lehet nála, próbálta kitalálni Leaf. A napfényben sárgásan csillogó fémről csak és kizárólag az arany jutott az eszébe. Hogy honnan van az idegennél arany, és miért állt meg a város közepén azt mutogatni, igazán nem bírta kibogozni, ám egyre sürgetőbben villogott az agya mélyén egy vészjelző lámpácska bajt jósolva. Ha ő észrevette az aranyat, akkor mások is, márpedig egy magányos félkegyelmű póni valami értékes cuccot lengetve a patájában sokkal, de sokkal nagyobb veszélyben forog az utcán, mint egy egyszerű magányos félkegyelmű póni. Leaf az új körülmények között azon se csodálkozna, ha mire leér, a lány már akár életben sem lesz.
Szívében egyre erősödő félelemmel sietett le a hosszú lépcsősoron, a végén már kettesével szedve a fokokat. Az épületből szinte kirobbant az utcára, nem nézett se jobbra, se balra, és ez lett a veszte: egy erős pata ragadta meg a nyakát hátulról, és úgy falhoz teremtette, hogy egy pillanatra csillagokat látott.
8.
– Bazdmeg, Egér, olyat mondok, beszarsz! – kiáltotta a Kicsi Ef, miután akkora tempóban fordult be az utcácskába, hogy majdnem orra bukott.
Egér a falat támasztotta néhány nagyobb, szeméttel csordulásig megtöltött kuka mellett, és éppen a bicskájával tisztogatta a patáját. Ha nem lett volna ennyire nyugis, akkor bizony most erre a nagy kiabálásra összerezdült volna, ha összerezdült volna, akkor könnyen lehet, megszúrta volna a lábát, ha megszúrta volna a lábát, akkor képen kellene patáznia a Kicsi Efet, amit egyébként lehet, amúgy is meg fog tenni, egynek már csak a miheztartás végett, kettőnek a mosdatlan szája miatt.
Még jó, hogy nem volt egy idegeskedő típus. Nem azért nevezték Egérnek, mert kicsi, ideges vagy egyenesen félénk lenne, és nem is a szürke bundája, vagy amiatt, mert az igazi neve – amit az anyján kívül szinte más nem is ismert – hasonlított az égerfára, hanem sokkal inkább ugyanannak a szarkasztikus humornak lett az áldozata, ami miatt azok a jópofa alakok, akik mindennek becenevet osztogatnak, bármely nagydarab csikónak képesek az "öcsi” nevet adni.
Abba nem akart most belegondolni, Kicsi Ef honnan kapta a saját becenevét, de túl nagyra éppen nem nőtt, talán a legkisebb termettel büszkélkedhetett az egész bandában. Éppen ez volt a haszna a nagyon kicsi póninak: bárhova elbújhatott, és a nagyobbak sosem vették észre. Éles szemével viszont gyakran olyasmire is felfigyelt, ami fölött magasabb társai elsiklottak volna, éppen ezért Egér kellően kíváncsivá kezdett válni, mi is zaklathatta fel ennyire apró barátját, ám ennek igyekezett nem adni semmi jelét – nem illene a főnöki szerepéhez.
Nyugodtan kapargatta tehát tovább a koszt a patájáról, mintha oda se figyelne, és ettől Kicsi Ef láthatóan zavarba jött. Beljebb óvakodott a sikátorba, szokásához hűen szemei cikázva mérték fel a terepet. Jól látod, gondolta Egér, az ikrek most éppen kajálnak, kettesben vagyunk.Még egy picit kivárt, hadd idegeskedjen a kis nyavalyás, aztán váratlanul rámordult:
– Mondjad.
A Kicsi Ef rögtön vigyorogni kezdett, mintha épp olyan jó viccet készülne mondani, amit képtelenség röhögés nélkül elmesélni is.
– Vagy egy sarokra innen egy dilinyós áll tök egyedül, és akkora aranypénz van nála, hogy alig bírnám megemelni – tódította hadonászva, közben folyamatosan figyelve vezére arcát, mennyire tudja elképzelni ezt a mesébe illő jelenetet.
Egér egykedvűen összecsukta a bicskáját. Nem nagyon bízott már egy ideje saját szerencséjében, és a hirtelen meggazdagodásban. Ugyan nem volt jellemző a kis pónira, hogy ilyesmivel viccelne, de ha mégis, hát ebben az esetben elvetette a sulykot.
– Hülye vagy? – kérdezett vissza hitetlenkedve.
– Esküszöm! Dögöljek meg ha nem így van. Menj, nézd meg.
Hát, ennek vagy a fele se tréfa, vagy a Kicsi Efnek gurult el egy kereke, és szeretne egy fülest kikönyörögni magának. Ám ha igaz lenne… Biztosan kitalálja a módját híres meggyőzőkészségével, az az arany miként is köthetne ki nála.
– Szólj már be az ikreknek, hagyják abba a zabálást, és várjanak meg itt. Ja, és kerítsd elő a sálast – adta ki az utasítást, és kisietett a napsütötte főútra.
Nem mehetett néhány lépésnél többet, mikor meglátta az elveszettnek tűnő kancát. Minden éppen úgy volt, mint azt a Kicsi Ef leírta, tényleg egy aranypénzt mutogatott körbe a járókelőknek, akik nagyjából úgy néztek rá, mintha valami súlyos, ragályos betegség tüneteit vélnék rajta felfedezni.
Ó, ha valahogy rátehetné a patáját, vagy egy hónapig fejedelmi körülmények között élhetne, nem kellene azon töprengenie, miből szerzi a másnapi ennivalóját. Jó, persze adna belőle a többieknek is, hiszen azért ő a vezér, mert valamennyire igazságos, és ezt mindenki tudja róla. De akkor is, maradna éppen elég. Vehetne magának egy új kést. Elmehetne a klubba, ahonnan egyszer kidobták, drága piákat ihatna, a csajok körülugrálnák, csak hogy egy szót szóljon hozzájuk. Vagy beülne abba a puccos étterembe, aminek a hatalmas ablakai előtt a nyálát szokta csorgatni. Bezabálna, felrakná a lábát az asztalra, aztán amikor jönnek a méltatlankodók, vetne nekik egy kis borravalót.
Egy pillanatig sem küzdött erkölcsi aggályokkal – ez az érzéke nem volt kimondottan túlfejlett. Minek kell ennek a kancának az a pénz? Hiszen öt perc múlva kiérnek az ápolók a diliházból, ráadják szépen a muszájkabátot, és beviszik pattogni a gumiszobába. Az aranyat meg majd ők teszik zsebre, mi? Na, azt már nem.
Öles léptekkel indult el a különös lány felé, és már messziről a legszívtipróbb mosolyát bevetve kérdezte:
– Segíthetek, hölgyem?
Egy egészen pici megkönnyebbülés futott át a kanca arcán, biztosan nem szólhattak hozzá túl sokan eddig.
– Igen, uram, talán tud nekem segíteni – mondta erőtlen, rekedt hangon. Egér azt gyanította, torokgyulladása lehetett, ezek szerint a tömegnek mégiscsak igaza volt a ragályos betegségről. – Van ötlete, miképp deríthetném ki, honnan származik ez az érme?
Ó, nyuszikám, kitalálom én neked, csak add ide egy pillanatra, gondolta Egér. Persze ezt ebben a formában nem adhatja elő, valami kifinomultabb taktikát kell alkalmaznia.
– Megnézhetem egy pillanatra? – kérdezte, és ártatlanul a lány felé nyújtotta a lábát.
A kanca ajkai halvány mosolyra húzódtak hasonló ártatlansággal, majd a szürke póni szeme elé emelte az aranypénzt, de nem engedte el. Fenébe, annyira talán mégsem hülye, hogy magától ideadja.
– Hm, hm… – hümmögött Egér, és még csak tettetnie sem kellett magát, mintha gondolkozna; igaz, nem is az érme származása kötötte le az agyát, hanem inkább annak a kifundálása, miként szerezhetné meg. – Azt hiszem, láttam már ilyet. Kérem, jöjjön velem, egy műgyűjtő barátom biztosan azonosítja majd önnek.
– Hálásan köszönöm – recsegte a kanca őszinte megkönnyebbüléssel a hangjában, miközben mindketten megindultak a keskeny utcácska felé.
Egér igazi gavallérnak érezte magát. Bizony, milyen szép is a lovagiasság, mikor segíthet az elesetteken! Segít nekik megszabadulni azoktól a tárgyaiktól, amikre nekik amúgy sincs szükségük. Szeme sarkából néha hátrapislantva, áldozata követi-e, lazán befordult a sikátorba. A furcsa, magas kanca úgy jött utána, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a műgyűjtők szűk, büdös helyen élnek.
Mikor már kellően mélyen jártak, megfordult, és a lehető legfélelmetesebb vigyorát villantotta a lányra.
– Most szépen add ide azt az érmét, és megígérem, a saját lábadon mehetsz el innen.
– Sajnálom, uram, nem tehetem – felelte amaz tökéletesen nyugodtan, mintha a legkisebb veszélyérzettel sem rendelkezett volna.
Egér közömbösen vállat vont.
– Akkor csapjátok le – szólt az ikreknek, akik időközben előbújtak a kukák közül a lány háta mögött.
Nem kellett kétszer mondania, a testvérpár egyike olyan erősen csapta fültövön egy jókora vascsővel az idegent, hogy nyikkanás nélkül elterült a koszos földön.
9.
– Hová ilyen sietősen, kedves testvérem? – kérdezte a túlzottan is ismerős hang.
Leaf látómezejét betöltötte egy arc, az orruk szinte összeért. Torka körül még mindig nem csillapodott a szorítás, pedig mindkét mellső lábával megragadta ellenfele patáját, és teljes erejéből próbálta lefeszíteni. Szemei nem fókuszáltak jól, de már csak kékes árnyalatú színeiről, az elmaradhatatlan sálról a nyakában és a szagáról is felismerte mostohatestvérét, hangtalanul átkozta magát elővigyázatlansága miatt. Scarf túl erősnek bizonyult hozzá képest, már csak kora miatt is, így esélye sem volt saját erejéből szabadulnia.
Mint a magányos kanca mellett, akit fentről látott, most ugyanúgy oda sem figyelve haladtak el mellettük az utcán járó pónik, bár néhányuktól egy-egy megvető pillantást azért kapott:valamivel biztos bosszantotta a nagyobbat. Remélem, jól megnevelik a kis nyavalyást – sugározták felé a tekintetek. Félreértitek, épp fordítva történik. De segítségért akkor sem kezdett volna kiabálni, ha éppen rendesen kapott volna levegőt, hiszen Scarf egy olyan probléma volt, amit saját magának kellett megoldania. Nem valami rosszul értelmezett macsóság súgta ezt neki, hanem az az egyszerű tény, miszerint egy fedél alatt lakik az erős pónival. Mire megy vele, ha valaki elkergeti? Majd otthon megkapja a magáét. Vagy ha szól apának, hogy tegye rendbe a dolgot, akkor Scarf majd megvárja az utcájuk sarkán. Nem bujkálhat előle örökre.
Vicsorogva vergődött még egy darabig, hasztalanul.
– Ó bocsánat, talán nem lenne jó ennyire szorítanom a torkod, ha beszélgetni szeretnénk – vigyorgott rá ártatlanul a kék póni, és elengedte.
Leaf eddig észre sem vette, hogy a hátsó lábai alig érik a földet, most teljesen kicsúsztak alóla, és nagyot puffanva az oldalára esett. Scarf színlelt udvariassággal talpra segítette, néhány gyengédnek nem nevezhető mozdulattal segített neki leporolni a bundáját.
– S… Sietnem kellene – próbálta kinyögni a torkát dörzsölgetve.
– Várj már, ezt biztos hallani szeretnéd – marasztalta kedélyesen testvére. – Csak bocsánatot akartam kérni, amiért olyan rosszul bántam veled eddig.
Ez volt a legnagyobb hülyeség, amit ma hallott, és a másik póni arcán ülő csalafinta mosoly is a gyanakvását erősítette.
– Észre kellett vennem, rossz módszerrel próbáltalak eddig munkára bírni – folytatta Scarf a magyarázkodást. – Beismerem, nem vehetem el a pénzed mindenféle ellenszolgáltatás nélkül.
Igen, most hatásszünetet tart, azután végre kinyögi, mit akar – gondolta Leaf. Testvére közlendője fontosságának teljes tudatában hatásszünetet tartott.
– Úgyhogy mától kezdve lakbért fogsz nekem fizetni – jelentette be végül.
– És ezt teljesen egyedül találtad ki? Mekkora egy barom vagy! Mit gondolsz, a szüleink majd hagyják, hogy terrorizálj?
A hirtelen kirohanásra Scarf szeme se rebbent.
– Nem érdekel, mit hagynak és mit nem, de azt garantálom, ha nem kerítesz elő estig legalább húsz batkát, és mégis haza mersz jönni, kiváglak az ablakon.
Micsoda változás! Végre eljutottak odáig, hogy akkor is meg lesz verve, ha egyáltalán nincs is pénze. Ez a jövő elég borúsan festett egyelőre, ám eszébe jutott, most más dolgokkal kellene foglalkoznia.
– Befejezted? – kérdezte megvetően, és már éppen továbbállt volna egy alapos patázást kockáztatva „minden mindegy” alapon, amikor egy koszos, mélynövésű, valaha fehér szőrű póni vágtatott oda hozzájuk.
– Scarf, gyere, a főnök keres! – kiáltotta az apróság, és már indult is vissza, amerről jött, néhány sürgető pillantást vetve csak hátra.
Scarf egy másodpercig bizonytalanul ingadozott, nem tudva eldönteni, tényleg fontos-e a hívás, vagy intézze el előbb a tesóját.
– Ne felejtsd el, amit mondtam – fújtatta végül, és elindult.
Leaf megütközve állt egyedül a házfal mellett még egy darabig, alig hitte el, hogy pillanatnyilag ilyen egyszerűen megúszta. Mintha éppen indult volna valahova, mielőtt ez az állat félbeszakította, nem? Ja, Igen, az elveszett kanca!
Próbált a levegőbe ugrálva átlátni a járókelők fölött, úgy emlékezett, az idegen elég magas volt, észre kéne vennie. De nem találta sehol, épp csak az elsiető mostohatestvérét sikerült meglátnia vagy két sarokkal lejjebb, amint befordult egy sikátorba a koszos kis pónival.
Érezte, valami nem stimmel, ám agyának eltartott egy darabig, míg a kapcsolatot megteremtette a lány eltűnése és a nem éppen szentéletű, bár annál dörzsöltebb kék póni sietsége között. Biztosan bántani fogják! – kiáltotta egy hang a fejében, – már lehet, hogy el is késtem.
Káromkodva lendült vágtába arrafelé, ahol a többiek eltűntek.
10.
A keskeny utcácska mellett a legtöbben úgy mentek el, hogy egy pillantást sem vetettek rá, mi is van odabent. Miért is kellene? Épp ilyen húzódott minden nagyobb tömbház között: kétoldalt magas tűzfalak, amiket legfeljebb csak egy-egy fémajtó szakít meg – a földszinti üzletek hátsó kijáratai, ahol a szemetet hordták ki, és az emeletek vészkijáratai, melyek rozoga és életveszélyes kinézetű vaslépcsőre nyíltak. Néhány kuka állja el a kilátást, melyek tartalmának egy része a lusta takarítóknak köszönhetően mindig a földön hevert. Távolabb kicsit kiszélesedett, és egy benyíló szakította meg, ahova az utca másik végéről érkező áruszállító kocsik kirakodhattak.
Ezen az egyébként általában kihalt helyen tolongott most vagy hat póni, igaz egyikük leginkább a földön hevert, mint azt Leaf rögtön megállapította, mikor belépett. Szörnyű gyanúja beigazolódott – a vörös sörényű kanca volt az. Egy megtermett, egérszürke csődör hajolt éppen le, hogy ernyedt patájából kitépjen valamit.
– Ne bántsátok! – kiáltotta el magát meggondolatlanul, és sebesen megindult a kis csapat felé, agyának egy eldugott, hátsó részében lakó normálisabb énje tiltakozása ellenére. Ötlete sem volt, mihez kezd, ha odaér hozzájuk.
Ez a dilemma végül teljesen magától megoldódott, amint szemei előtt lassított felvételként egy hihetetlen jelenet kezdett pörögni.
Egér, a bandavezér megragadta az aranypénzt, hogy kitépje a lány patájából, de arcára szinte komikus döbbenet ült ki, mikor próbálkozása kudarcba fulladt.
– Ne haragudjon, uram, mint említettem, nem adhatom oda – szólt egy halk, rekedtes hang. – Csak ez az egy példány áll rendelkezésemre, és szükségem van rá.
Még végig sem mondta, a szürke póni már vádlón nézett a két egyforma sárga társára, közben fejét ingatta.
– Mondtam, hogy csapjátok le! Mindent nekem kell csinálnom? – kérdezte mérgesen.
Az egyik iker kissé tanácstalanul a feje fölé emelte a patájában tartott vascsövet, és teljes erejével lesújtott vele.
A földön fekvő lány ekkor meglepően furcsa, folyadékra emlékeztető mozgással alig követhető, mégis ijesztően céltudatos táncba kezdett, koreográfiájába bevonva megdöbbent környezetét. Féltérdre emelkedve egy apró fordulatot tett, ezzel éppen csak milliméterekre elkerülve a csövet, a jobb mellső lábával szinte erotikusan végigsimítva rajta, amitől az kis mértékben kitért, és megpattant egy macskakövön. Döbbent forgatója egyensúlyát vesztve zuhant el a kanca mellett, aki közben tovább fordult, és már félig lábaira állva úgy billentette fenéken a sárga pónit, hogy fejjel előre a csőre zuhant. Émelyítő roppanás hallatszott, amint a vastag koponyacsont megrepedt, a támadó pedig ernyedten elterült, és nem mozdult többet.
Az ikerpár maradék tagja, ha meg is lepődött, nem túl sok jelét mutatta: éppen elég balhéban vett már részt, és tisztában volt vele, legtöbbször aki elsőnek üt, az mehet haza épségben, ilyenkor nincs idő töketlenkedni. A lányra ugrott, és már a levegőben egy találat esetén pusztító erejű jobbhorgot lendített meg felé, a lehető legszűkebb íven, hogy kellően felgyorsulva védhetetlen legyen. Épp csak ellenfele mintha már akkor kitalálta volna szándékát, amikor még el sem rugaszkodott, egyik lábát berogyasztotta, összehúzta magát, a feje felé lendülő pata ártalmatlanul, éppen csak néhány sörényszálat felborzolva zúgott el fölötte. Az ezt követő, szinte repülni látszó pónit egy újabb energiatakarékos, felesleges mozdulatot nem tartalmazó lökéssel éppen csak annyival térítette le a pályájáról, hogy az hadonászva bezuhanjon a kukák közé, romlott ételmaradékot, zöldséghéjakat és mindenféle más törmeléket spriccelve szanaszét.
Mindez olyan gyorsan történt, Leaf még nem érte el a benyílót a sikátor közepén, és most a helyzet alakulását látva bizonytalanul lassított. Egyfelől túl sok volt a feldolgozásra váró új információ, csak úgy tolongtak agyának kapujában. Az nem lepte meg teljesen, hogy mostohatestvéréről, Scarfról kiderült, egy bűnöző banda tagja – igazából valahol a lelke mélyén sejtette, előbb-utóbb mindenképpen ez az út vár a sunyi pónira. De éppen azt a védtelen, elesett kinézetű kancát támadták meg, akit ő is kiszúrt a magasból… Vagyis, várjunk csak, az imént derült ki, hogy a kanca annyira nem is védtelen, mint amennyire annak tűnik. Jó, persze a zsebes banda nem sok szánalmat érdemelt, ám az a tempó, amivel harcképtelenné tette a tagjait, már szinte elborzasztotta. Leaf nehezen tudta eldönteni, most örüljön a balsorsuknak, vagy inkább szánja őket.
A vörös sörényű lány az egy másodperccel előbb megkezdett fordulatot még éppen csak befejezte, és kitágult pupillájú, elszántságot, és valami nagyon mélyen ülő vöröses fényt – talán vérszomjat? – sugárzó szemekkel pillantott körül. Füleit hátracsapta, hogy a mögüle érkező veszélyekre is időben felkészülhessen, de minden idegszálával az izmos szürke pónira összpontosított.
Míg Scarf és a Kicsi Ef földbe gyökerezett lábakkal és leesett állal szemlélte a jelenetet néhány lépés távolságból, Egér előhúzta és kipattintotta a bicskáját, majd egy artikulálatlan üvöltést elengedve előre lendült.
Nagyjából hasonlóan magasak lehettek – talán a kanca egy hajszállal magasabb, állapította meg Leaf némi csodálattal –, de az erőviszonyok teljesen kiegyenlítetlennek tűntek. Egérnél volt a kés, a mocskos utcai harcok minden tapasztalata, és évek kitartó edzéseinek eredménye, melyeknek nem kis részt köszönhette vezéri címét. A lány ugyanakkor csak egy furcsa éhenkórásznak nézett ki, bár az előbb történteket is számba véve veszélyes éhenkórásznak, azt meg kellett hagyni.
Egér első ugrását csak tesztnek szánta, illetve picit jobb pozícióba szeretett volna kerülni vele a fal mellől, ahol eddig állt, ezért különösebben nem lepődött meg azon, mikor a kanca két tánclépéssel elszökellt előle. Most viszont ő szorult a benyílóba, és a szürke póni mozoghatott szabadabban, előnyének teljes tudatában a késsel szélesen hadonászva megpróbálta kiugrasztani ellenfelét a nyugalmából.
Viszont a kancának a szeme sem rebbent meg a néhány centi távolságban elsuhanó penge szelétől, mintha átlátna Egér szándékán, csak akkor tért ki hajszálnyival lehajolva, amikor már tényleg meg akarta vágni. Ez a szürke pónit jócskán felbőszítette. Általában ahhoz szokott, hogy ő irányítja a küzdelem ritmusát, és nem pedig fordítva. Jeges kéz érintését érezte a gerincén, mikor egymásra meredtek – mintha a másik csak felmérné őt.
Döntő csapásra szánta el magát, jobbjával alulról fölfelé kaszálva a kanca mellkasára csapott, amitől abban bízott, nem lesz más választása, mint balra ugrani – éppen ezért már készítette is a bal patáját, hogy egy jól irányzott ütéssel az agyába tolja az orrát.
Ami ezután történt, arra cseppet sem számított. Ellenfele egy egész pici mozdulattal jobbra tért ki, miközben egy már-már óvatos patát helyezett a kést tartó lábára, balra és felfele kényszerítve azt. Mivel már eleve errefelé vitte a lendület, Egér majdnem a saját bal lábát vágta el, ráadásul mielőtt még lefékezhette volna a mozdulatot, a kanca egészen kitekert pózba kényszerítette, és egy egyszerű tekeréssel elvette tőle a bicskát.
Ahelyett, hogy fenyegetőleg megállt volna, miként az az erőviszonyok átrendeződésekor az utcán szokás volt, a lány egy tánclépéssel tovább fordult, rásegítve Egér lendületére úgy megtaszította hátulról, hogy az bezuhant a sarokba, és egy köríves mozdulattal a nyaka felé indította kést.
Bassza meg, végem van – futott át még utoljára a szürke póni agyán, amint pillantásával a kancát követve megvillanni látta a pengét.
– Ne!!! – ordította el magát teli tüdőből az éppen felocsúdó Leaf, bár maga sem értette pontosan, mi késztette rá. Biztosan nem Egér bőréért aggódott, inkább a vérontást szerette volna mindenképpen megakadályozni. Nem hitte, hogy a lány hallgatna rá, ugyanúgy, mint fordított helyzetben a bandavezér se – de meg kellett próbálnia.
A kés az utolsó pillanatban irányt változtatott, és néhány centire Egér nyakától a téglafalnak vágódott, a becsapódás erejétől a pengéje azonnal eltört, és csilingelve hullott a szeméttel borított földre. A beálló csendben csak a bandavezér zihálása hangzott, amint hitetlenkedve megmerevedett egy pillanatra váratlan megmenekülésétől, majd kilőtt nyílként ugrott meg és kezdett menekülni a sikátor kijárata felé.
Nem hiányzott több biztatás a sálasnak és Kicsi Efnek se, úgy iramodtak meg utána, mintha az életük múlna rajta. Mire a még nagyjából sértetlen fele az ikreknek kikecmergett a szemetesek közül, nyaka körül néhány rátekeredett, lassan bomló hagymaszárral, a rövid összecsapás véget is ért, nem maradt más dolga, mint sérült testvérét minél hamarabb elvonszolni.
Így történt, hogy Leafen kívül más tanúja nem akadt, amint a győztes kanca alól kicsúsztak lábai, összeroskadt saját súlya alatt, és minden izmában remegve elnyúlt a földön.
11.
Óvatosan, hirtelen menekülésre felkészülve közeledett a fekvő pónihoz. Értette ő, nem ok nélkül lett a közben elkotródó néhány bűnöző a helyére téve, de azért el akarta kerülni a félreértéseket. Most minden egészen csendesnek és mozdulatlannak tűnt, csak a kanca oldala emelkedett-süllyedt szaggatott ritmusban, amint zihálva kapkodta a levegőt. A biztonság kedvéért Leaf néhány méterre megállt tőle, onnan méregette.
Közelről szemlélve sokkal soványabbnak nézett ki, mint azt a tetőről először látta. Ha nem lett volna ennyire izmos, valószínűleg tényleg kilógtak volna a bordái, a hasa teljesen beesett. Magasabbnak is, és erősebbnek is látszott, mint azok a kancák, akikkel a városban eddig összefutott. Legtöbb ismerőse életében nem végzett fizikai munkát, sokan közülük az elhízás szélén álltak, még az átlagosnak számító lányokon is gömbölyödött a megfelelő helyeken egy-egy csinos zsírpárna, amitől hála istennek nem úgy néztek ki, mint egy testépítő. Azt már sokkal furcsábbnak találta, hogy az idegen valahogy másképp volt izmos, mint a legtöbb föld póni munkás, akikkel találkozni szokott. A vállai, a mellkasa és a fara egyáltalán nem nőtt ijesztő méretűre, mint azoknak, akik nap mint nap súlyos terheket húztak, húsának eloszlása sokkal egyenletesebbnek tűnt.
Sárgás szőre az előbbi ütközettől minden képzeletet felülmúlóan mocskos és borzas volt, ráadásul úgy nézett ki, mint aki már régebben összeverte magát valahol, talán leesett egy magas helyről. A vállán egy furcsa alakú, esetleg valamilyen feliratot mintázó foltban még hiányzott is a bundája, kikandikált sötét színű, forradásos bőre.
Éppen csukott szemmel hevert, Leafnek jutott ideje megvizsgálni az arcát is, ám a korát meg sem becsülhette. Méretéből adódóan, és a sörényében sűrűn szőtt ezüst szálak miatt messziről legalább középkorúnak tippelte eddig, bár igazából ha ezeket nem számítja, el tudta volna képzelni, hogy nála csak néhány évvel öregebb.
Látszólag rá se hederített szemlélőjére, egyedül felcsapott fülei fordultak Leaf felé, ebből azért a csikó levonta a következtetést: jobb óvatosnak lennie. Egy jókora koszfolt eltakarta a titokzatos lány cukijegyét, de talán ha átsétálhatna a másik oldalára, akkor kideríthetne valamit róla.
Bátortalanul tett még két lépést, mire az ezüst szemek felpattantak, és az átható tekintet rámeredt. Nem félelmet olvasott ki belőle, inkább várakozást, és minden részletre kiterjedő megfigyelést.
– Nem akarlak bántani – szólalt meg bizonytalan hangon, magában mosolyogva az amúgy is képtelen ötleten. – A támadóid már elmentek, egyelőre biztonságban vagy.
A szemek újra lecsukódtak, gazdájuk egy nagy sóhajjal adta ki magából a felgyülemlett feszültségét. Olyan hosszú ideig nem vett újra levegőt, Leaf fejében az is megfordult, hogy meg is halt. Szinte megkönnyebbült, mikor a kanca újra lélegezni kezdett.
Leaf elgondolkodott rajta, vajon tényleg megnyugodott-e a szavaitól. Elég, ha azt mondja neki, nem fogja bántani? Ilyen könnyen megbízik benne? Két pillanat alatt felmérte, nem jelent rá veszélyt? Ha most ráugrana, vajon éppen olyan villámgyorsan reagálna, mint az imént, mikor megtámadták?
Valószínűleg igen.
De miért nem kel fel? Nem sérült meg, legalább is az elmúlt pár percben biztosan nem.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva.
– Köszönöm kérdését, uram, kitűnően – jött némi hezitálás után rekedtes hangon a betanult, komikusan formális hazugság.
Nem is tudta hirtelen eldönteni, mi lepte meg jobban: az "úr” megnevezés, vagy hogy a lány ennyire nem hajlandó beismerni borzasztó állapotát. Még a nyelve is nehézkesen forgott, Leaf nagyjából így képzelte el olyasvalaki beszédét, aki két hetet töltött egyedül, étlen-szomjan egy sivatagban.
– Fel bírsz kelni?
A kanca válasz helyett inkább megpróbálta. Ajka vicsorra húzódott az erőlködéstől, úgy tűnt, a saját súlya mellett még legalább két másik pónit emel fel, lábai remegtek, de kitartottak. Erőtartalékainak jókora részét felemészthette az iménti összecsapásban. Szárazon köhögni kezdett, megpróbálta száját benedvesíteni a nyelvével, bár nem tűnt elégedettnek az eredménnyel.
– Ne haragudjon, uram, kérhetek esetleg egy pohár vizet? – kérdezte, szinte könyörgő szemekkel fordulva a csikó felé.
Leafnek egyetlen ötlet jutott eszébe, honnan is szerezhetne valami innivalót, bár attól tartott, barátja nem fog felhőtlenül örülni váratlan vendégeinek. Mégsem tehetett mást, nem hagyhatta itt a lányt ebben az állapotban. Ha már rákiáltott, és megakadályozta, hogy végezzen támadóival, felelősséggel tartozik érte. Még a végén rendezik a soraikat, és visszatérnek, akkor pedig a legyengült idegennel talán könnyen elbánhatnak.
És különben is, volt annyira kíváncsi, hogy a végére akarjon járni a furcsa póni titkainak.
– Van innen nem messze egy büfé, ott biztos adnak nekünk inni – felelte. – Ha nagyon kimerült vagy, ide is hozhatom, de nem lenne jó sokáig itt időznünk.
– Nagyon köszönöm a kedvességét, inkább önnel tartok – jött a szokásos udvarias válasz, és a kanca imbolygó léptekkel megindult Leaf után az utcácska vége felé.
– Miért beszélsz ilyen furcsán? – tette fel a csikó az első kérdést, ami az eszébe jutott.
– Ne haragudjon rám, uram, modortalanságom miatt. Úgy vélem, mindig így szoktam viselkedni idegenekkel, nem megbántani szeretném.
Lassan kiértek a jóval szélesebb Canterloti út járdájára, és Leaf egészen megkönnyebbülve vette tudomásul, milyen jól beleolvadtak a járókelők forgatagába. Persze csak amennyire egy ilyen langaléta, dülöngélve járó kanca társaságában ez lehetséges.
– Szabad esetleg megkérdeznem, mi kivetnivalót talál a beszédemben?
Láthatólag a kancát kissé megviselte a tudat, hogy valamit rosszul csinál, zavart, kíváncsi tekintettel vizslatta Leafet.
– Hát, tulajdonképpen semmi gond nincs vele – próbálta a csikó mentegetőzve megnyugtatni. – Egy kicsit szokatlan a számomra, mert nagyon udvariasan beszélsz. Itt, az utcán inkább úgy beszélünk egymással, mintha otthon lennénk, ismerősök közt.
– Sajnálom, úgy érzem, nem vagyok otthon, és remélem nem sértem meg, ha ezt mondom, de nem ismerem önt.
Ez nehezebb menetnek ígérkezik, mint hitte volna. Homlokát ráncolva próbált valamit kitalálni, amivel megmagyarázhatja a neki teljesen természetesnek tűnő szokásait.
– Kezdjük ott, hogy én még csak egy csikó vagyok, te pedig már felnőtt. A felnőtteknek nem szokás urazniuk a gyerekeket.
– Úgy érti, a magasságom miatt felhatalmazást kapok a bántó beszédre? – A kanca láthatóan rossz végéről próbálta megközelíteni a problémát.
– Nem, nem magasságra gondolok, hanem életkorra.
– Nem áll módomban összevetni az ön életkorát a sajátommal, mert egyiket sem ismerem – jött a furcsa felelet egy rövid szünet után.
Leaf úgy érezte, ez a beszélgetés egyre jobban kicsúszik a patái közül. Akkor váltsunk módszert – gondolta.
– Ha szépen megkérlek, hadd beszélgessünk egymással hétköznapi módon, urazás nélkül, van ellene kifogásod? Csak a kezdődő barátságunk elmélyítése reményében.
– N… nincs ellene kifogásom, ur… – A kanca röviden elmosolyodott saját berögzült viselkedésén. – Ne haragudj, hozzá kell szoknom.
– Köszönöm szépen, így sokkal jobb.
Még ha nem is lesznek barátok, csak egy rövid ideig, mielőtt másfelé kanyarodnának útjaik, mindenképpen kevésbé érezte magát feszélyezve, ha nem szólnak hozzá ennyire formálisan.
12.
Ahogy közeledett a délután – és ezzel együtt a műszak – vége, Sand munkájában a hangsúly fokozatosan eltolódott a kiszolgálás felől a takarítás irányába. Aki akart, az már rég beebédelt, néhány új vendég érkezett csak a Két Virágba kávézni, fagyizni, vagy legurítani egy üdítőt. Majd az esti váltásban kollégáinak ismét egészen más fajta foglalatosság jut, mikor a szórakozni induló pónik betérnek meginni valami kellően alkoholosat, bár ahhoz még azért egyelőre korán volt.
A kis teraszon, amit díszesen faragott falécekkel kerítettek le a büfé előtti járdából, alig az asztalok felénél üldögélhettek, igyekezett kihasználni az átmeneti nyugalmat takarításra, és rendrakásra a konyhában. Nem szerette volna a saját szabadidejéből elrabolni a hasonló pepecselős feladatokra az értékes perceket, és arról sem lehetett éppen szó, hogy meglógjon elvégzésük nélkül, mert a tulaj a pici irodájában kucorgott, és morcosan figyelt kifelé, vajon minden rendben megy-e, miközben a bevételt számolgatta.
Így hát takarított, közben két-három percenként ki-kinézve a teraszra, vajon érkezett-e újabb, kiszolgálásra váró vendég, vagy esetleg valaki szeretne rendelni valamit, netalán kérné a számlát. De semmi ilyesmi nem történt, a kint üldögélő pónik jól elbeszélgettek, minden szempontból megfelelve a lusta vendéglátósok álmának.
– Hé, Sand! – hallotta egyszer csak a főnöke hangját.
– Mondja, főnök úr – fordult a türkiz színű, pocakosodó póni felé. – Valami baj van?
– Nem a te haverjaid azok?
A főnök a terasz felé integetett, arra fordult Sand is értetlenül, hiszen nem sűrűn estek be hozzá ismerősök, Leaf pedig már elvitte a potyakajáját és különben is azt beszélték meg, a parkban fognak találkozni később.
De minden hitetlenkedése ellenére úgy volt, ahogy a tulaj mondta: haverja ott ült kint a teraszon, mellette pedig hosszú tagjait szinte colostokként összehajtogatva egy magas, ám roppant mód ágrólszakadt külsejű kanca. Szörnyen koszosnak tűnt, a többi vendég patájából csörrenve esett ki a kávéskanál az undortól.
– Távolítsd el őket gyorsan! – hessegette a főnök, és ő tanácstalanul megindult ismerőse felé, hogy így vagy úgy, de kezelje a helyzetet.
– Üdvözlöm hölgyem, szia Leaf – köszönt erőltetett mosollyal az arcán, miután az asztalukhoz ért, majd Leaf füléhez hajolt. – Mit csinálsz? Már csöveseket is idehozol? – suttogta.
A kanca kíváncsian fordult felé, láthatóan nem engedte el a füle mellett a halk szavakat.
– Üdvözlöm, kedves uram. Engedje meg, hogy megkérdezzem, mi az a csöves?
Leaf enyhén elvörösödve próbálta megmagyarázni a helyzetet.
– Sand nem úgy értette…
– Hajléktalant jelent, hölgyem. Aki az utcán lakik – vágott közbe Sand nem túl kedvesen, közben a kis büfé felé pillantva. A főnök árgus szemekkel figyelte őket.
– Engedje meg, hogy kijavítsam – kezdett mondandójába türelmesen a lány. – Természetesen nem az utcán lakom, van otthonom, habár jelenleg nem vagyok vele tökéletesen tisztában, merre is.
Eredeti duma volt, a csövik fantáziája ennél általában jóval szegényesebb. Majd még mindjárt bemagyarázza azt is, ő tulajdonképpen egy eltévedt hercegnő, vagy hasonló.
Sand éppen szóra akarta nyitni a száját, hogy valami meggondolatlanul bántót mondjon, amivel talán megrengette volna a Leaffel ápolt barátsága alapjait is, mikor a kanca egy akkora csillogó aranytallért húzott elő valahonnan, amilyet még életében nem látott. A levegő a torkába szorult, csak tátogott a meglepetéstől.
– Ez az egyetlen tárgyam, és az egyetlen nyom, amin elindulhatok – folytatta a fura póni társalgási stílusban, nem törődve a döbbent arcokkal maga körül. – Azt hiszem, elég különleges, és talán ha kiderítem, honnan származik, hazatalálhatok.
– Teszed azt el gyorsan! – sziszegte Leaf, mintha valami gyerekkel beszélne, és sietősen betolta az aranyat tartó patát az asztal alá. – Nem emlékszel, hogyan jártál, mikor legutóbb túl sokat mutogattad?
– Bocsánat… – suttogta a lány komikus bűnbánattal.
– Megtámadták egy sikátorban nemrég, azért néz így ki – fűzte hozzá Leaf magyarázatként barátja számára, még ha ez nem is volt teljes mértékben igaz.
Sand gyorsan kapcsolt. Elég gonosznak érezte magát, amiért előítéletesen rosszakat feltételezett vendégeiről, de ebben az állapotban, büdösen-koszosan akkor sem üldögélhettek a teraszon, különben a főnöke mind a hármukat úgy vágja ki, a lábuk nem éri a földet.
– Gyertek be a konyhába inkább, ne zavarjuk a többieket – javasolta kapkodva.
Leültette őket hátul, annál a pici asztalnál, ahol ő maga is ebédelni szokott, néhány szóban elmagyarázta a helyzetet a tulajnak, aki ugyan teljesen nem nyugodott meg, pillanatnyilag megengedte, hogy maradjanak, majd két pohár vízzel tért vissza.
A lány úgy nézett az italra, mintha legalábbis valami méregdrága pezsgőt hozott volna neki. Reszkető patával a szájához emelte, nagyot kortyolt belőle, amit rögtön félre is nyelt, és rémes köhögésbe-prüszkölésbe kezdett, majdnem megfulladt. Sand még soha életében nem látott ennyire kiszáradt pónit, talán csak filmekben, most óvatosan lapogatta meg a hátát, hátha az használ.
– Óvatosan, csak picit igyál egyszerre – javasolta, nem mintha nagy tapasztalata lett volna az ilyesmiben, inkább csak mert ez a klisé ugrott be először.
Apró kortyokban sikerült belediktálnia az első pohár vizet, és már éppen a másodikat nyomta vendége patájába, amikor hirtelen hátraugrott.
– Te jó szagú széna, valami mozog a sörényedben! – kiáltotta rémülten, a legrosszabbra felkészülve. Mégiscsak egy jól hazudó csöves lenne, akinek valami betegsége, vagy parazitája van? A legfélelmetesebb horrorfilmek ugrottak be neki rögtön, amiket Leaffel együtt néztek a moziban, és biztosra vette, most következik az a jelent, amikor a szörny előugrik, hogy mindannyiukat felfalja.
A sörényből ehelyett két apró szem pislogott elő.
– Jaj, ne haragudjon – mentegetőzött a lány, a hangja a pohár víztől már kezdett lassan rendbe jönni, nem volt annyira karcos. – Nem szerettem volna megijeszteni. Ő Izzy, a barátom.
Az apró gekkó, mintha csak értené, miről beszélgetnek, a rejtőzködést befejezve felvette díszes fekete-sárga színeit, nyelvével akkurátusan megnyalta mindkét szemét, majd lesietett a lány mellső lábán egészen a pohárig, és ivott egy kortyot a vízből.
A két csikó álmélkodva figyelte.
– Végig veled volt? Észre sem vettem – nyögte ki Leaf.
– Igen, Izzy nappal általában alszik, és nehéz felfedezni.
Jó mélyen aludhatott, ha arra se jött elő, mikor majdnem agyoncsapták egy vascsővel – akarta megjegyezni Leaf, de közben más gondolat ütött szöget a fejébe.
– Akkor örülök, hogy megismertelek, Izzy. Az én nevem Dusk Leaf, de minden barátom csak Leafnek szólít, házigazdánk Quicksand, röviden Sand. Téged hogy hívnak? – fordult a lányhoz.
Úgy tűnt, még a saját nevét is picit bajosan képes csak felidézni.
– J… Jun…
13.
– … Juniper!
Hallotta a hangot, tudta, hogy őt hívja, a forrására mégsem bírt rájönni. Mikor felnyitotta a szemeit, ugyanaz a látvány fogadta, ami már annyiszor: homorú üvegfal választotta el a világtól odakint, idebent pedig feje búbjáig valami folyadékban lebegett. Még a tüdejét is teljesen betöltötte, noha elvileg tisztában volt vele, normális körülmények között meg kellett volna fulladnia. De semmi ilyesmi nem történt. Ha nagyon koncentrált, légzés nélkül tökéletesen kényelmesen elúszkált idebent akár tíz percet, viszont mihelyt figyelme lankadt, ösztöneitől vezérelve mellkasa mozogni kezdett, folyadékot pumpálva lassú ütemben.
Odakint egy póni állt. A póni megnevezés szerint ugyanabba a fajba tartozott, mint ő. Ha lenne nála egy olyan valami, amit tükörnek neveznek, akkor saját magát is megnézhetné, és látná, pont ilyen négy láb nő ki testéből, és hosszú, izmos nyakán nyújtott fej ül. Persze neki nem fekete sörénye van, mint a kinti póninak, hanem leginkább vörös, már ha az a valami, ami a folyadékban néha ellebegett a szemei előtt, a sörénye. Talán más különbség is akadt köztük, mert annak a homlokán egy szarv fénylett, míg ő maga legjobb tudomása szerint nem rendelkezett sem szarvval, sem szárnnyal.
A kinti póniban az anyját ismerte fel. Egy családba tartoztak, egy család anyából, apából és kis pónikból áll, akik ha felnőnek, nemüktől függően újabb anyák vagy apák lesznek majd. A jól nevelt kis pónik, mint amilyen ő is, a szeretett nőnemű szülőjüket, mint amilyen anya, mamának szokták nevezni. Tisztában volt vele, miként néz ki egy születés, bár nem emlékezett rá, hogy ehhez az ismerethez mikor jutott hozzá. Hiába erőltette memóriáját, azt sem bírta felidézni, amikor megszületett. Persze ez butaság, hiszen a születésére senki sem emlékszik. De a csikókorára biztos, hiszen nem születhetett felnőttnek.
Mégsem merült fel tudatában egy kép sem a gyerekkorából. A mamák általában szerették a csikójukat, játszottak vele, beszélgettek, tanítgatták, nevelték őket. Hogy ő, és a mamája mikor csináltak hasonlókat, arról fogalma sem volt.
– Juniper!
A póninak odakint mozgott a szája. Különös látványt nyújtott, mert a hangot nem onnan hallotta, mégis szinte biztosan ő beszélt, vagy legalábbis teljesen úgy nézett ki. Ajkai a „Juniper” szót formálták, ami az ő neve. Márpedig ha a mamája hívta, egy jó csikónak illett válaszolnia.
– Igen, mama? – kérdezte volna, de a folyadékban csak hangtalanul tátogott. Miként is szólhatna, hiszen a beszédhez levegő kell, amit ha kifúj, megrezegteti a hangszálait. A folyadék sűrűsége sokkal nagyobb lehetett, annyival, hogy a hangszalagjai meg sem mozdultak tőle, vagy ha igen, a hallhatónál sokkal mélyebben. Bizony, ilyesmikhez is értett, minden jó csikó megtanulja ezeket az iskolában – habár arra nem emlékezett, mikor járt iskolába.
Úgy tűnt, a mamája éppen olyan jól hallja odakint, mintha valóban lenne hangja.
– Megismersz, Juniper?
– Természetesen, te vagy a mamám.
Bármilyen egyszerűnek hangzott a kérdés, és bármennyire magától értetődött a válasz, a mamája arcán mintha egy leheletnyi megkönnyebbülés futott volna át. Majd ismét átvette a helyét az aggodalom.
– Látsz engem, kislányom? Melyik lábam tartom fel?
– Kicsit homályosan ugyan ettől a faltól – ismerte be őszintén –, de úgy látom, a balt.
– Nagyon jó. Ügyes vagy.
– Mama, miért vagyok ide bezárva?
– Nagyon kényelmetlen? Sajnálom, egyelőre odabent kell maradnod.
– Beteg vagyok? Valami baj van velem?
– Nem, kicsim, nyugodj meg. Semmi baj. El kell végeznünk néhány rövid vizsgálatot, és ha minden rendben, már jöhetsz is ki hozzám. Nem tart sokáig.
A hangja elárulta, valamitől félt. Egyszerűen nem akarta, hogy ő is aggódjon miatta. Azért bízott benne, nincsen semmi komoly probléma, mert egyébként nem érezte rosszul magát.
– Csak nyugodtan, mama. Jól érzem magam itt is, de már szívesen kimennék – próbálta vigasztalni a szülőjét.
– Emeld fel kérlek a bal mellső lábad.
Ó, ilyen bonyolult mozgást még nem is próbált, amióta be volt zárva. Vagyis tulajdonképpen nem emlékezett rá, vajon valaha is létezett olyan idő, amikor nem volt bezárva?
Megpróbálta megmozdítani a lábát, és nem ütközött semmi nehézségbe. A végtag az arca elé emelkedett, és életében először megszemlélhette selymes, világos bundáját. Vagyis azt tudta, ilyen a szőre, ilyen volt mindig, bár arra nem merne megesküdni, valaha is látta a saját szemével.
– Nagyon ügyes vagy. Most a jobbat, kérlek.
Megpróbálkozott a jobb lábával is, ám kétségbeesve vette észre, az nem reagál. Mi történt vele? Leszakadt? Érzi egyáltalán? Az is lehet, hogy érzi, de közben leszakadt? Hát emiatt zárták be ide?
Le akart nézni, de képtelen volt rá. Semmi más testrésze nem mozdult a bal lábán kívül, így azzal csapkodott ijedten.
– Nyugalom, nincs semmi baj. Ez csak a teszt része. Egy picit várnod kell, csak utána mozdíthatod a lábad – suttogta a mamája szelíden, és lassan elpárolgott a félelme. A kinti póni szarva felizzott egy pillanatra. – Most próbáld meg.
És tényleg, ezúttal sikerrel járt. Mindkét lába mozgott.
Azon a napon még számtalan feladat várta, rengeteg triviálisnak tűnő kérdésre kellett válaszolnia, a végére úgy elfáradt, boldog mosollyal fogadta, mikor a mamája elengedte aludni.
– Elképzelhető, hogy valami furcsát fogsz álmodni, Juniper. Igyekszünk majd úgy intézni, ne legyen nagyon ijesztő. Ez mind a tesztnek a része, ne felejtsd el.
– Nem fogom, mama.
– Jó éjszakát.
– Neked is, mama.
14.
Mikor zaklatott álmából magához tért, végre kiszabadult az üvegfalú börtönéből. Nem mintha sokkal előnyösebb helyzetbe jutott volna, egyetlen teljesen fehér szobában ébredt, amin nem találta nyomát sem se ajtónak, se ablaknak. Viszont vele együtt egy másik póni is tartózkodott odabent, aki a lehető legtávolabbi sarokba húzódott, mintha csak őelőle menekülne.
Amint bezárt társa észrevette, hogy mozgolódik, halkan sírni kezdett.
– Mi a baj? – kérdezte annyira megnyugtatóan, amennyire csak futotta tőle, hiszen maga is egyre inkább megrémült.
– Ne gyere közelebb! Maradj, ahol vagy!
– Miért? Tőlem félsz? – egyre kevésbé értette a helyzetet.
– Hallottam a történeteket! Tudom, mit műveltek idelent! Nagyon is tisztában vagyok vele! – motyogta a póni eszelősen, miközben megpróbált a sarokban eggyé olvadni a fallal.
– Hogy érted, hol van az az „idelent”… – kezdte el a kérdést, amikor a fejében megszólalt egy parancs.
– Öld meg a pónit, Juniper.
A mamája hangja. Egy jól nevelt csikó engedelmeskedik a mamájának.
Mielőtt még a társa megnyikkanhatott volna, átsuhant a kis szobán, hátulról megragadta a fejét, és egy gyors, célirányos mozdulattal eltörte a nyakát. Tompán roppant a csont, az idegen póni nyomban összerogyott.
Érezte, még csak a pulzusa sem emelkedett meg ennyi kis testgyakorlástól. Végre valahára kijutott az üvegkalickából, és szabadon mozoghat! Mindennél boldogabbnak érezte magát, főképp mert mamája hasznára lehetett.
– Meghalt, Juniper? – kérdezte a fejében a hang.
– Természetesen nem. A csigolyája eltörött, a gerincvelő szétroncsolódott, a szíve még dobog, de a légzése leállt. Pár perc kell neki, mire tényleg meghal. Jól csináltam? Ez a leggyorsabb módszer, amit ismerek.
– Tudod, mi az a halál, Juniper?
A kérdés egy picit elgondolkoztatta.
– Igen, azt hiszem. A koncepciót ismerem, viszont nem bírom elképzelni.
– Jól van, Juniper, ügyes voltál. Ne ijedj meg, most egy picit aludni fogsz.
Alig mondta ki a mamája az utolsó szót, a világ sötétedni kezdett körülötte. Lefeküdt a földre, hogy ne üsse meg nagyon magát az eséskor, ami várt rá. Még érzékei legszélén egy beszélgetés elejét sikerült elcsípnie, ám a szavak értelmezés nélkül suhantak át elméjén.
– Meg vagy elégedve? – kérdezte a csődör.
– Nem, igazából nem. – felelte mama.
– Miért, hiszen engedelmes, nem? Odaát ez már elég kritérium lenne.
– Éppen ez a baj. Azt mondod, engedelmes? Én csak annyit láttam, megtalálta a tökéletes kifogást, hogy szabadjára engedje a beléoltott ragadozó ösztönöket. Ha egyszer megteszi, szerinted nem teszi meg másodjára?
– Ha nem parancsolod neki, akkor nem.
– Nem tudom, irigylem-e az optimizmusod, vagy inkább félek tőle…
15.
Rémes álmok kísértették, szívből örült, mikor végre felébredhetett belőlük. Szemeit kinyitva egy majdnem tökéletesen üres, fehér, négyzet alapú szobában találta magát. Annyiban tért csak el az emlékeiben szobaként élő képtől, hogy nem talált benne sem ajtót, sem ablakot. Olyan érzés kerülgette, mintha már egyszer járt volna itt, de nem emlékezett rá, mikor. Igazán megszokhatná már, a memóriája tele volt megmagyarázhatatlannak tűnő lyukakkal.
A helyiségben egy másik póni üldögélt a fal mellett, és rezignáltan figyelte, amint felkel, majd kinyújtóztatja elgémberedett tagjait.
– Szia – köszönt neki a másik. – Téged is bezártak?
Nagyon közvetlennek tűnt, pedig biztosra vette, nem ismerték még egymást. Vagy mégis?
– Ne haragudjon, nem tudom – felelte őszintén. A bezáráshoz eddig azt hitte, zár kell, itt pedig még ajtó sincs. – Szabad kérdeznem, kicsodák?
– Hát az őrök. Többet én sem tudok róluk.
– Nos, végülis nincs ajtó, ahol kimehetnénk, így azt hiszem, technikailag be vagyunk zárva.
– Te honnan jöttél?
Kicsit meglepte a kérdés, mert egyetlen konkrét földrajzi hely sem ugrott be neki. Az üvegfal mögül érkezett ide, bár talán ez nem lesz kielégítő magyarázat az idegen számára.
– Nem tudom – csúszott ki a száján a legegyszerűbb féligazság, ami az eszébe jutott.
– Engem… – kezdte a póni, de nem juthatott a mondat végére.
– Öld meg a pónit, Juniper! – hallotta a parancsot a fejében.
Összerezzent a hangtól, szinte megugrott, úgy meglepte. Mama hangja volt. Egy jól nevelt csikó engedelmeskedik a mamájának.
Az idegenre nézett, akibe belefagyott az imént elkezdett mondat. Lassan hátrált tőle, egészen tág pupillákkal. Villámgyorsan felé szökellt, amitől az a földre rogyott, és a lábai alá kapta a fejét. Látszott rajta, mennyire meg van ijedve.
Most aztán teljesen összezavarodott. Ismerte, milyen rossz érzés valamitől megrémülni, és most ő az, aki másokat terrorizál. Nem akarta bántani a másik pónit, nem akart rosszat neki. Elvégre nem is ismerte.
– Miért öljem meg? – kérdezte a hangtól.
A pillanatnyi szünetet kihasználva a póni a legtávolabbi sarokba menekült a hasán csúszva.
– Azért, mert ezt kérem, Juniper.
– Nem szeretném őt bántani, mama.
– Legyél jó Juniper, és öld meg. Ne akard, hogy mérges legyek.
A jól nevelt csikó…
Kettőt lépett a reszkető póni felé, mire az halkan felkiáltott, és megpróbálta nagyon kicsire összehúzni magát. Hátsó lábai körül nedves tócsa terjedt, és folyt végig a fal mentén.
A mama kéri, a mama mérges lesz…
De nem akarta bántani a pónit, mert azt sem akarta, hogy őt bántsák. Összeesett a szoba közepén, és halkan pityeregni kezdett.
– Kérj mást, mama… ezt nem tehetem meg. Nem akarom bántani… Nézz rá, mennyire fél… Tőlem fél!
Rossz csikó volt, bűnös csikó, nem érdemelte meg a szülei szeretetét, elárulta őket. Feltápászkodott, elszánta magát, tántorogva indult a sarok felé, közben folyamatosan motyogott.
– Jó leszek, mama, kérlek, ne haragudj rám… Összeszedem magam, nem hagylak cserben…
Zihálva állt meg az összekuporodott alak fölött, próbálta kitalálni, mit is kellene tennie. Ölje meg? Egy érző, élő lényt? Egy ugyanolyan pónit, mint amilyen ő maga?
Képtelen megtenni. Nem tud fájdalmat okozni neki. Úgy érezte minden másodpercben, mintha saját maga ellen támadna.
– Nem érdemellek meg téged, mama… – nyögte végül, fejét lassan a falba verve. – Elárultalak, nem tudom megtenni… Rossz vagyok, undorító, mocskos, nem bírom elviselni magam…
Legszívesebben ott helyben elsüllyedt volna. Bár a plafon szakadna rá, bárcsak meghalna. Bárcsak szétverhetné a fejét a falon.
Lendületet vett, és teljes erejéből a falnak ugrott. Úgy érezte, a koponyája majd széthasad, de valójában még az eszméletét sem veszítette el. Na majd messzebbről fut neki…
– Nyugodj meg, Juniper! – hallotta mama hangját, de már késő volt, nem állhatta a szégyent. A szoba közepe felé támolygott sajgó fejjel.
A világ lassan sötétedni kezdett körülötte. Mégis elájul végül? Nem, nem sebezte meg magát eléggé, fel fog újra ébredni. Ugrania kell.
Hiába, lábai nem engedelmeskedtek neki, nagyot puffanva, rongycsomóként terült el a kemény padlón.
– Igen, ezt már láttuk – mondta a csődör. – Ha valódi érzelmeket és empátiát kapnak, mindig ez a vége.
– Majdnem sikerült neki kárt tennie magában – csodálkozott mama. – Eszünkbe sem jutott kibélelni a falakat.
– Most mi lesz, kezdheted elölről?
– Nem, azért számítottam valami hasonlóra. Még egy lépés hiányzik.
– Vagy egy lépéssel kevesebb kell.
– Meglátjuk…
16.
Saját kiáltására ébredt. Zihálva ült fel a kis szobában, és zavarodottan pillantott körbe maga körül. A rossz álom hatása máris múlóban, nem is teljesen emlékezett rá, miről szólt. Valami elől menekült, valami szörnyű feladat elől, saját maga elől… Mintha ködöt akart volna markolni, minél jobban szerette volna felidézni, annál inkább szertefoszlott a fejében.
Nem volt egyedül, egy póni nézett vele farkasszemet. Egészen felvidult, mikor észrevette, hogy magához tért. Kettőjükön kívül a szoba üres volt, még csak nyílászárókat sem talált rajta. Pedig valamilyen módon biztosan ide került, így lennie kellett ajtónak valahol, csak jól el lehetett rejtve.
– Végre felébredtél, nyuszikám – üdvözölte kitörő örömmel a másik. – Már azon gondolkodtam, nekikezdek, amíg alszol.
– Bocsásson meg uram, nem értem miről beszél.
– Nem számít, végre magadnál vagy, egyem a fokhagymagirizd seggedet. Gyere, rosszalkodjunk egy kicsit.
Még mindig úgy érezte, lemaradt a vicc poénjáról. A másik nem tűnt kimondottan őrültnek, mégsem értette egyetlen mondatát sem.
– Elnézést, egy picit lassítson, kérem. Szeretne tőlem valamit?
– Ne kéresd már magad! Évek óta be vagyok zárva, ősidők óta nem volt szerencsém ilyen… Hmm, szóval kancához.
Ó, most már kezdett halványan derengeni, mire is ment ki a játék. Olyan csődörös-kancás téma lehet, aminek köze van a pónik szaporodásához, bár arról még mindig nem volt tippje sem, hogy jön ez a jelen helyzetükhöz. Soha életében nem látta ezt az idegent, és egyelőre nem fordult meg a tervei között az anyaság egyébként sem.
Lassan távolabb oldalazott, mert a póni már szinte a nyakába lihegett.
– Sajnálom, úgy érzem, a közeljövőre vonatkozó terveink nem igazán egyeznek – mentegetőzött, majd egy pillanatra fülelni kezdett.
– Öld meg a pónit, Juniper! – szólalt meg egy hang a fejében.
A mamája hangja az. Egy jól nevelt csikó engedelmeskedik a mamájának.
– Miért öljem meg, mama?
Míg a válaszra várt, figyelte, ahogy az ismeretlen póni arcáról lassan lehervad a vigyor.
– Azért, mert ezt kérem, Juniper!
– Ez nekem nem elég indok, mama. Semmit nem ártott, én sem akarom őt bántani.
– És milyen igaza van, hölgyem! Milyen jól elviccelődtünk az imént is, ugye? Hehe, hehe! – motyogta a póni, miközben egyre hátrált. – Eszem ágában sincs ártani senkinek se!
– Legyél jó, Juniper, és öld meg. Ne akard, hogy mérges legyek.
– Igazán sajnálnám, ha ezen vesznénk össze, de amíg nem mondod meg, miért, addig nem bántom.
– Szembeszállsz velem?
– Csak ha nincs igazad.
Egy pillanatra csend töltötte be a szobát. Fülelve pillantott körül, míg a másik póni szemeivel idegesen követte a tekintetét.
– Jó gyerek vagy, Juniper. Elmondom, miért kell megölnöd. Ez a póni bántani akar engem. Ha most életben hagyod, később egész biztosan bántani fog.
Ez azért gondolkozóba ejtette. Néhány másodpercig nem vette észre, hol sántít a logika.
– Ne félj, mama, megvédelek. Amíg csak lehet, figyelem ezt a pónit, és megakadályozom, ha ártani akar neked. Ha ezt nem tehetem, akkor téged foglak őrizni. Mindent megteszek, ami rajtam múlik, hogy ne eshessen bántódásod, de nem büntethetem meg olyan dolog miatt, amit még nem követett el. Remélem, nem haragszol ezért.
– Egyáltalán nem haragszom, kicsim. Most egy picit el fogsz aludni, ne ijedj meg.
– Nem fogok, mama.
Engedelmesen lefeküdt a földre, hogy ne üsse meg magát, mikor a világ fokozatosan elsötétült körülötte.
– Most jó? Nem hajtotta végre a parancsot – mondta a csődör.
– Mert ez egy hibás parancs volt – felelte mama.
– Milyen alapon dönti el egy parancsról, hogy hibás, vagy helyes?
– Megkapta hozzá a felettes énjét, és az összes szükséges információt.
– Azért létezik a ranglétra, hogy ne kelljen mindenkinek minden információval rendelkeznie.
– Idővel meg fogja tanulni azt is kezelni.
– Nem lett volna jobb, ha nem tömöd tele a fejét ezekkel a hülyeségekkel? Ha simán csak azt csinálja, amit mondunk neki? Ettől csak feleslegesen lassú lett. Túl sok ismeretlent zsúfoltál belé.
– De hiszen ez lakik mindannyiunkban, nem igaz? Mégis élünk, ki jól, ki rosszul. Neki is meg kell tanulnia meghozni a lehetőségekhez képest legjobb döntést. Szilárd alapokat kapott, amiből levezetheti a jót és a gonoszt.
– És ha nincs igazunk? Ha úgy dönt, minket kell elpusztítania?
– Csak remélni tudom, sohasem fog eljönni az a nap.
Talán először életében (mindenesetre úgy emlékezett) igazán pihentető és békés éjszakája volt. Frissen és fitten tért magához, egy tökéletesen normális kórházi ágyon. Nem értette, miképp került oda, ám végre valahára semmi sem akadályozta a mozgásában, semmi furcsaság nem vette körül, úgy érezte, talán most elkezdhet élni. Lábait próbálgatva lekászálódott az ágyról. Egész jól tartották, könnyűnek és erősnek tűnt minden végtagja.
A szoba ajtaja kinyílt, és egy ismerős, középkorú arc tűnt fel benne, melyet fekete sörény keretezett.
– Mama! – kiáltotta vidáman. – Úgy hiányoztál! Ugye, most már minden rendben lesz?
– Persze, Juniper. Túl vagy a nehezén. Gyere ide, hadd öleljelek meg.
A kanca felé indult. Valami nem stimmelt, úgy érezte, az öreg egyszarvú félt valamitől. Maga sem értette, mi módon, de érzékeny orrával kiszimatolta a rettegés halvány, savanyú szagát. Agyának egy távoli rejtekéből felrémlett neki, mintha valaki bántani akarná a mamáját. Egészen biztosan ez volt a baj.
– Ne félj, mama, nem hagyom, hogy bárki is bántson – súgta, miközben közelebb lépett.
Csak mikor átölelte, a kanca testén végigfutó akaratlan reszketésből értette meg végül. Szülője tőle félt, gyermekétől, akit a világra hozott.
17.
– … Juniper?
– Igen? – kiáltotta hirtelen a nyurga kanca, a kelleténél egy fokkal hangosabban. – Valami baj van?
Leaf és Sand tanácstalanul összenéztek. Végül is elképzelhető, az amúgy is furcsa új ismerősüknél teljesen normális dolog, ha hosszú időn keresztül egyetlen pontot fixíroz a falon, és nem tér magához akkor sem, ha szólítják, vagy egy patát lengetnek közvetlenül a szemei előtt.
– Mintha önkívületbe estél volna egy percre – mondta végül Leaf olyan természetesen, amennyire csak tellett tőle.
– Bocsánat, eszembe jutott valami a múltamból – motyogta a lány rá egyáltalán nem jellemző módon, valószínűleg még mindig a fejében lejátszódó jelenet hatása alatt.
– Esetleg az, hogy hol laksz?
– Nem, sajnos nem… Egészen más… Semmi használható. – Néhány másodpercig olyan elmélyülten vizsgálgatta a saját mellső lábát, mintha akkor találkozott volna vele először. Szórakozottan egy csepp vizet öntött rá a poharából, majd lassan dörzsölve tisztogatni kezdett egy megtermett, ragacsos koszfoltot a szőréből. A túl nagy csendre már-már ijedten kapta fel a fejét, csak hogy farkasszemet nézzen a várakozó csikókkal. – Akartál valamit mondani?
– Csak azt, hogy szerintem a Juniper szép név – hagyta annyiban Leaf.
– Ne hívj így, kérlek. Mindenki csak Junnak szólít.
18.
– Kapitány úr, vendége érkezett!
Zaklatottan pillantott fel a kupac jegyzőkönyv mögül, amik az íróasztalán tornyosultak. Már egy hete próbálja őket rendbe szedni, de egyre csak gyűlnek, és jelenleg esély sem mutatkozik az ügyek apadására. Ha ez így folyik tovább, előbb-utóbb beszélnie kell majd a polgármesterrel új pónik felvételéről, amire persze a zsugori öreg rögtön nemet fog mondani, és majd javasolja, hogy készítsenek elő valamilyen hangzatos kampányt a közbiztonságról, ami persze ismét csak egy reklámlehetőség lesz a város vezetése számára. Ezt a kört már párszor lefutotta, nem voltak illúziói.
Egyetlen igazi lehetősége az lett volna, ha bent marad túlórázni, amit persze ismét nem fog neki senki megtéríteni, vagy ha sokkal több időt töltene az irodájában a terep helyett, erre pedig szintén nem lesz hajlandó soha. Nem akart ő kapitány lenni, éppen csak túl lelkiismeretes volt, túl hosszú ideig, egyszerűen nem kerülhette el a kinevezést. Mennyivel jobban örülne, ha hirtelen előhúzták volna valamelyik fejes barátját az egyik kabát alól, így juttatva zsíros álláshoz… Ám a valóságban meglehetősen alulfizették a meló mennyiségéhez képest, ráadásul a városházán már csak politikai okokból is többen támogatták a jelölését. „Nézzétek a híres nyomozót, majd ő megoldja minden problémánkat”, és „Bármilyen alulról indulsz is, ha jól dolgozol, sokra viheted” – ezek lehettek a fő üzenetek a lakosság és a rendőrség állománya számára.
Cherrybloom kisasszony várakozva köszörülte meg a torkát az ajtóban.
– Nincsen ma fogadóórám – jelentette ki, visszafordulva az előtte heverő papírokhoz. Sehová sem fog haladni, ha állandóan félbeszakítják. Titkárnője viszont továbbra sem tágított.
– Az úr azt mondja, fontos. A délutáni esethez van köze.
Ó, szóval „a” délutáni esethez. De melyikhez, kedveském? Vajon az öreg Porteréhez, akinek az utcán sétálgatva egyszer csak eltűnt az órája, és jó eséllyel soha többé nem fog előkerülni, hacsak nem az egyik zálogházban néhány nap múlva? Vagy ahhoz, amikor Berry nagyi megunta szomszédjai kiabálását a közös udvaron, és második figyelmeztetés után „véletlenül” a részeges csődör fejére lökte a könyökével az erkélyről a virágcserepet? Esetleg erre az új bejelentésre gondol, ami most érkezett, egy verekedésről valami sikátorban, különösen élénk fantáziával megadott cselekménnyel és szereplőkkel?
Nem, ezt azért nem fogja megkérdezni Cherrybloomtól, elvégre ő is csak a munkáját végzi, és nem érdemel meg ilyen szarkasztikus hangvételt. Nagyon is tisztában voltak vele mind a ketten, melyik délutáni esetről van szó. Nem mintha nem lett volna éppen elég bűntény Manehattenben így is, bár annak azért meglehetősen örült, hogy nem Canterlotban dolgozik. Gondolj bele, mik fordulhatnak ott elő. Amíg nem figyelsz oda, elteleportál a pénztárcád az asztalról, majd visszaérkezik egy cseppet könnyebben. Sehol egy patalenyomat, sehol egy elkövető. Egész biztosan bele lehet hülyülni az ilyesmibe, a leghalványabb fogalma sem volt, hogy bírják azok az egyszarvúak.
Éppen nem volt előítéletes, de az már igaz, a legtöbb bűncselekményt a városában pegazusok és egyszarvúak követték el. Mivel viszonylag ritkábban fordultak elő errefelé, és akkor is inkább a saját negyedeikben lakó rokonaikhoz igyekeztek, az átlagos földpóninak nem sok gyakorlata lehetett abban, miként is kezelje őket. A múltkor is az egyik főúton leszállt egy csapat pegazus, jól eltángáltak valakit (akivel kapcsolatban azért lehetett feltételezni némi alvilági összeköttetést), és mire bárki csak megmukkant volna, már el is repültek. Elkapni vagy követni őket szinte lehetetlen, és a legtöbb szemtanút annyira lekötötte a szárnyak látványa, hogy az összekínlódott személyleírás szerint szürkék voltak, nagy szárnyakkal.
És aztán előfordult időnként egy-egy trükkös eset. Néha valaki túl sok krimit olvas, és hirtelen lángelmének kezdi képzelni magát, késztetéssel az évszázad bűntényének elkövetésére – na, az ilyenek egyfelől kikészítették, másfelől legalább valami kis színt vittek az életébe.
Itt volt például ez „a” délutáni eset.
Hívás érkezik egy elveszettnek tűnő, sérült kancáról az egyik raktárból. Rögtön utána egy másik hívás, miszerint semmi baj, csak elnéztek valamit, nem kell intézkedni. A diszpécser ettől aztán gyanút fog, és kiszól a környéken járőröző rendőrnek, azért nézzen már el arrafelé, mi is a helyzet.
Bumper tizedes persze a körzete másik felén jár, azért mégis elsétál megszokott tempójában a raktárak felé, mert amúgy is inna már egy kávét, és rögtön kiszúr két gyanús külsejű, bár jólöltözött fekete csődört, amint a biztonsági őrt zaklatják. Szóváltásba keverednek, majd az egyik idegen hirtelen mozdulattal a kabátzsebe felé nyúl, mire Bumper beveti a szolgálati gumibotját – vagyis bevetné, ha nem fordítanák azt ellene egy jól sikerült szereléssel.
Eddig egy büdös betű nem sok, de annyit sem ért a történetből. Kanca sehol, gyanús idegenek hivatalos személy elleni erőszakkal meggyanúsítva, ám időközben kiderül, valamilyen félig formális canterloti nyomozószervezet tagjai, így az egész félreértésként kerül elkönyvelésre. Ezután szóba kerül, hogy a raktárba betörtek, vagyis nem törtek be, csak egy láda széttört, vagyis valaki vagy valakik bevittek egy széttört ládát, mert a nyilvántartás szerint az a láda addig a pillanatig nem is lehetett odabent, a biztonsági őrnek persze megvan a saját verziója, ám könnyen lehet, az egészet csak álmodta, vagy alkoholos befolyásoltság hatása alatt állt éppen.
Tisztára olyan érzés, mintha egy jókora kirakósból kapott volna három-négy elemet: itt egy szem, ott egy darab égbolt, emitt egy fűszál. Ideje már egy kicsit több információt szereznie valakitől.
– Küldje be, kérem – sóhajtotta a titkárnőnek, és hátradőlt a székében.
Fél perc múlva egy rikító narancs és vörös színekben pompázó szőrű, ám egyhangú fekete öltönyt viselő csődör lépett be. A ruházata alapján igen fontos személy lehetett, talán egy nagy cég alkalmazottja, mert ebben a melegben csak az viselt bármilyen ruhát is, akinek kötelessége volt – mint például a rendőrségen mindenkinek. Az sem kerülte el a figyelmét, a jövevény mennyire ragadozókhoz méltó módon mozog, pókerarcáról semmit sem lehetett leolvasni. Akkor találkozott efféle fickókkal, mikor néhányszor a katonaság különleges alakulataival kellett együtt dolgoznia.
Jobbnak látta hát, ha mutat egy kis vendégszeretetet, így mosolyt erőltetett az arcára, és feltápászkodott, hogy köszöntse a látogatót. Egy erős narancsszín láb lendült felé.
– Üdvözlöm, Brawny rendőrkapitány úr.
– Jó napot, uram. Miben lehetek a szolgálatára? – kérdezte, miközben belecsapott a patába. – Ha minden igaz, a délutáni kis félreértés miatt fáradt ide?
A narancs csődör csak legyintett. Annyira hatott természetesnek a mozdulata, mintha legalább háromszor elpróbálta volna, mielőtt belépett.
– Nem, szó sincs róla. A segítségét szeretném kérni – jelentette ki fapofával.
Hát, ha szívességet szeretne, legalább egy bemutatkozásra vehette volna a fáradtságot. Igazából persze nem számít, egyelőre el sem tudta képzelni, miért is kellene egy civilnek bármit is megtennie, bár a gondolat enyhén szórakoztatta.
– Foglaljon helyet, kedves… – próbált kicsikarni egy nevet a jelentőségteljesen félbeszakított mondattal.
A jövevény a karót nyeltek eleganciájával ült le az egyik székbe, de szótlan maradt.
Brawny visszarogyott az íróasztala mögé, és figyelmesen vizsgálgatni kezdte az idegen arcát. Vagy egy percig is farkasszemet nézhettek, mire észbekapott, mennyi munka várja még, és bár egészen kíváncsivá kezdett válni, vajon a másik képes lenne-e szótlanul ülni estig, mégsem volt kedve kipróbálni.
– Mondja, kérem, miben segíthetek?
Mintha csak erre a végszóra várna, a csődör egy kisméretű fényképet húzott elő az egyik zsebéből, és előrehajolva az asztalra tette. Egy kancát ábrázolt, szürke szemekkel és vörös sörénnyel, aki nagyjából annyira természetes pózban nézett a kamerába, mintha igazolványképet készíttetett volna éppen – ezt megerősíteni látszott az egyszínű szürke háttér is.
Rögtön beugrott neki, amit a biztonsági őr vallomásában olvasott egy nagyon hasonló személyről, aki a raktár ajtajában megjelent, majd eltűnt. Nocsak, eddig a canterlotiak hivatalos álláspontja szerint a kanca nem is létezett, erre meg előkerül róla egy fénykép.
– Szeretnénk, ha körözést adna ki erre a pónira.
Hát, ha ez vicc akart lenni, akkor elég rossz, de azért udvariasságból halványan elmosolyodott.
– Mit követett el? – kérdezte szinte mellékesen, abban bízva, talán a kirakós egy újabb darabkájához juthat hozzá.
– Igen veszélyes bűnöző, egyebek mellett több gyilkosság köthető hozzá. Higgye el, az egész városnak annál jobb, minél hamarabb sikerül felkutatniuk.
A névtelen póni egész ügyesen hazudott, a szeme sem rebbent meg közben. Jó, akkor tételezzük fel, tényleg veszélyes bűnöző.
– Ebben az esetben azt hiszem, felesleges körözést kiadnom, hiszen már biztosan keressük.
– Sajnos bizonyos körülmények miatt eddig elkerülte a rendőrség figyelmét.
– És ha szabad megkérdeznem, mik lehetnek azok a bizonyos körülmények, melyek miatt egy állítólag ismert bűnözőről éppen a rendőrség nem tud semmit?
A csődör először mutatott bármiféle érzelmet is, most kimondottan bizonytalannak tűnt. Természetesen az arcáról továbbra sem lehetett leolvasni semmit, ellenben válasza hosszú másodperceket késett.
– Sajnos ezt a kérdést nem áll módomban megválaszolni – érkezett végül a felelet.
Nagyjából valami ilyesmire is számított, az eredeti felálláshoz képest semmivel sem lett okosabb. Cserébe legalább egy nagy szeletet elvesztegetett a drága idejéből, és kezdett egy icipicit morcos lenni.
– Nézze barátom – kezdett mondanivalójába, talán a tervezettnél egy fokkal lekezelőbben –, nem tudom önöknél Canterlotban hogy működnek a dolgok, de azt elárulom, nálunk mi a szokás. Ha bűncselekményt szeretne bejelenteni, lemegy szépen a földszintre, megkeresi az ügyeletes tisztet, aki felveszi a részleteket. Ha egy bármilyen pónival kapcsolatban úgy érzi, valamilyen büntetőjogi problémája van, akkor szintén lemegy a földszintre, kér egy nyomtatványt a feljelentéshez, kitölti, és leadja a titkárságon. Örvendtem a szerencsének.
Visszafordult a kupac irathoz, és a legfelsőt elmélyülten lapozgatni kezdte, próbálva felidézni, vajon mivel is foglalkozhatott, mielőtt még megzavarták volna. Bízott benne, az idegen veszi a jelzést, és szép csendesen távozik az említett irányokba gyarapítani a papírmunkát.
Sajnos nem volt ilyen szerencséje, bár a csődör felállt ugyan, ám csak az íróasztaláig lépett kettőt, majd egy réginek tűnő, összehajtogatott, pecséttel ellátott papírt tett le az orra elé a kupac tetejére, és egy igazolványnak kinéző iratot.
Sóhajtva csomagolta ki és emelte a szeméhez az első papírt, miközben morcosan hunyorogva a csődörre nézett, mintha csak azt mondaná, jól van, kapsz még egy esélyt, hogy bosszants. Megvizsgálta a pecsétet, és annak ellenére, hogy ritkán látott hasonlót, rögtön felismerte. Celestia hercegnő személyes pecsétje volt, ami rögtön kíváncsivá tette az írás tartalmát illetően.
„Mi, Celestia hercegnő, ezennel megparancsoljuk az írás olvasójának, hogy mindenben álljon rendelkezésére Starburst úrnak, az írás hordozójának. Teljesítse kéréseit, mintha személyes kérésünk lenne."
A másik irat csak arról tanúskodott, az előtte álldogáló narancsszín csődör valójában Starburst úr.
Hát, legalább végre megtudta az idegen nevét. Néhány percig elmélyülten vizsgálgatta a betűket és a pecsétet, meggyőződve a levél hitelességéről. Hallott már róla, hogy létezik ilyen biankó felhatalmazás, bár személyesen még egyszer sem akadt dolga a hordozóikkal. Azzal is tisztában volt, a papírmunka nagy része éppen ebben a pillanatban szakadt a nyakába, hiszen innentől kezdve minden percben dokumentálnia kell, mit is tett a parancsnak engedelmeskedve, hogy később az egészet Canterlotba küldje, ahol a bürokraták majd ellenőrzik, nem történt-e visszaélés az ügymenetben.
Nagyot sóhajtva a patáiba temette az arcát, ettől várva egy kis felfrissülést, majd várakozóan az idegenre nézett.
– Minél előbb kerítsék elő – szólt Starburst a kanca fotójára mutatva. – Vesse be minden erőforrását. A költségek nem számítanak.
– Önnek bizonyára nem – helyeselt lemondóan.
– A kiadásait a kincstár megtéríti.
Ezzel az utolsó mondattal a csődör felmarkolta az iratait, és kisétált a szobából.
Brawny kapitány csendben méregette a becsukódó ajtót, majd egy ingerült kiáltás kíséretében a padlóra söpörte az iratkupacot az asztaláról, és elindult összehívni mindenkit, aki mozdítható.
19.
– Bocs, egy pillanatra ki kell ugranom, a vendégek után nézni – mentegetőzött Sand a fejéhez kapva. Még jó, hogy a főnök éppen el volt veszve a számlák között, és nem kezdte nyaggatni, amiért már percek óta csak a barátaival törődött. Kisietett a kis konyhából, így Leaf egyedül maradt a lánnyal.
Jun szórakozottan lötykölte körbe poharának az alján a maradék vizet, majd hatalmas kortyokban felhajtotta. A csikó elgondolkodva figyelte, próbálva kitalálni, mitől változott meg egyik percről a másikra. Amikor először pillantotta meg, tökéletesen elveszettnek és zavartnak tűnt, ehhez képest az, amint átváltozott végtelenül lecsiszolt mozgású ragadozóvá a sikátorban egészen megijesztette. Mikor először szólt hozzá, egy jól nevelt gyerek modorában és őszinteségével felelt neki, ám most, a Két Virág konyhájának sarkában üldögélve körüllengte múltjának légköre, mint mély kútból felszálló pára.
Úgy sejtette, nagyjából annyit tud saját magáról, mint Leaf róla, hiszen még arra sem emlékszik, hol lakott, mielőtt a Canterloti út forgatagába vegyült volna. Talán valahol itt, Manehattanben? Néhány utcával arrébb csak vajon, egy díszes házban most éppen minden sarkot tűvé tesznek érte, hova tűnhetett el? Mégis mitől felejtheti el valaki az ilyen alapvető tudását? Lehet, hogy egy diliházból lógott meg? Nem mintha Manehattan környékén tudomása lenne hasonló intézményről, bár ez semmit nem jelentett – ritkán mozdult ki a saját területéről, nem ismerhetett mindent. A termete és izomzata nem vallott városi pónira, egészen könnyen eladhatta volna magát külföldinek, ám minél messzebbre képzelte Leaf az otthonát, annál kevésbé értette, miként került ide.
– Azt mondtad, az egyetlen tárgyad az az aranypénz? – kérdezte végül elmélázva.
– Igen, vagyis azt hiszem, valamikor kettő lehetett belőle, de most csak ez az egy van nálam – felelte Jun, és elővette a csillogó tallért. – Egy ragasztószalag tapadt rá, de azt is elkevertem valahova. Nem mintha fontos lenne, elég közönségesen nézett ki.
– Megnézhetem közelebbről? – kérdezte tőle óvatosan, tisztán emlékezve a jelenetre, mi történt, mikor a szürke póni megpróbálta azt elvenni a lánytól.
– Tessék.
Juniper minden teketóriázás nélkül a patájába nyomta a pénzt. Úgy tűnik, mégis túl könnyen bízott meg idegenekben, vagy jó póniismerő lehetett.
Az érme nehezebb volt, mint azt a külseje alapján tippelte. Közelről megnézve régies, ütött-kopott darab benyomását keltette, Leafnek ötlete sem akad, honnan kerülhetett elő egy ilyen. Manapság már sokkal kisebb, és csekélyebb aranytartalmú érméket használtak, már ha kevertek beléjük egyáltalán a nemesfémből. El tudta esetleg képzelni családi örökség részeként, vagy egy gyűjteményben heverve, valami hasonló. Egyik oldalán régi címer díszelgett, a másikon eredetileg valaminek a képe lehetett, de az teljesen el volt halványodva a sok használattól.
Amint vizsgálgatás közben forgatta, furcsa csillogást vett észre rajta, mintha a pénz felületén a karcolások nem teljesen véletlenszerűek lennének. Néhány vájat élesen elütött a többitől, feltűnően frissen keletkezhettek, főleg ahhoz képest, milyen hátborzongatóan ősi jeleket vélt kiolvasni belőlük.
Összerezzenve pislantott fel az aranyról, mikor Sand a kelleténél hangosabban vágta be mellette a szekrényajtót – észre sem vette, amikor barátja visszaért.
– Mi az, megijedtél? – kérdezte az vigyorogva, miközben néhány zabkenyér szeletet pakolt akkurátusan a munkaasztalra, hogy valamilyen szendvicset készítsen. – Ezt a rendelést gyorsan összedobom, azután jövök vissza – fűzte hozzá mentegetőzve.
Leaf éppen ki akarta vágni magát, nehogy már ennyire gyávának nézzék, mikor váratlan zaj csapta meg a fülét Jun hasa felől: a lány gyomra akkorát kordult, még talán odakint is hallani lehetett. A csikóknak elég volt egy pillantást vetniük sóvárgó arckifejezésére, és rögtön megértették, szörnyen éhes lehetett, és nem hobbiból soványodott le annyira. Mikor a kanca végül elszakította a tekintetét a zabkenyérről, és felfedezte, hogy nézik, rögtön fülig vörösödött.
– Elnézést kérek, azt hiszem, idejét sem tudom, mikor ettem utoljára.
Éppen nem volt meglepő, Leaf úgy érezte, a lány minden második mondata arról szól, mi az, amire nem emlékszik.
– Haver, dobj már össze Junnak is egy szenyát, amíg ezt kiviszem – kérte Sand, és már pakolta is tálcára az elkészült finomságot, a kinti vendégek felé sietve vele.
– N… nem tudom kifizetni, attól tartok – szabódott Jun. – Majd elmosogatok cserébe.
Kétségbeesve pillantott a mosogató felé, ám ott csak csillogóan tiszta edények fogadták: Sand már előzőleg rendbe rakott mindent.
Leaf éppen a hűtőben matatott hozzávalók után, hátra sem nézve válaszolt.
– Ne is törődj vele, én is állandóan Sandnél potyázok. Majd megírom a nyári leckéjét, és el van intézve.
– Köztetek lehet, de akkor neked fogok tartozni – állapította meg a lány, miközben a szendvics készülését figyelve az újraindult nyáltermelésének visszaszorításával küzdött.
Leaf hátrafordult egy pillanatra, és a szemébe nézett.
– Akkor egyezzünk meg. Amikor rájöttél, hol is van az otthonod, és miféle hercegnő vagy, a kincstáradból majd kiutalsz nekünk, szegény szolgáidnak egy szerény összeget, rendben?
– Attól tartok, nem vagyok hercegnő… – Jun persze sejtette, nem kell szó szerint venni a csikó szavait, és igazából csak félszívvel ellenkezett, mert közben az ennivalója megérkezett elé a kis asztalra. Egyáltalán nem nézett ki igazi szendvicsnek, inkább arra hasonlított, mikor egy igen nagyétkű illető mindent behajít két szelet kenyér közé, amit a hűtőben talál, mégis úgy érezte, ilyen szépet még sohasem látott. Meglepő tempóban látott neki az eltüntetésének, fittyet hányva a rengeteg illemszabályra, melyek agya hátuljában sikoltoztak hitetlenül.
– Izzy nem éhes? – jutott Leaf eszébe.
– Nem gondolom – vonta meg a vállát Juniper két falat között. – Éjszaka szokott vadászni, ilyenkor inkább alszik, hacsak fel nem ébresztik.
Leaf újra az asztalon heverő aranypénznek szentelte a figyelmét, majd felderült arccal nézett körül barátját keresve. Sand a bejárati ajtóban ácsorgott, továbbra is a vendégeket fürkészve.
– Van egy ötletem. Sand, nincs véletlenül papírod és ceruzád?
– Szerintem az irodában akad… – mormolta az szinte magának, és befordult a főnöke íróasztalához, hogy elemelje a kért kellékeket. A tulaj rá se nézett, láthatólag el volt merülve számításaiban. – Mire kell?
Leaf az érmére terítette a papírlapot, és a grafittal dörzsölni kezdte a felszínét.
– Nézd – magyarázta közben Junnak –, így legalább nem kell minden gyanús alaknak mutogatnod az eredetit.
A papíron lassan kirajzolódtak a domborulatok, és ha nem is tökéletes, de azért felismerhető kép kezdett megjelenni a pénz felszínéről. A csikó elégedetten szemlélte az eredményt.
– Neked valamilyen amnéziád van? – kérdezte Sand az utolsó salátalevelet ropogtató kancától egy rövid szünet után.
– Igen, azt hiszem – hagyta helyben Jun. – Ne haragudj, kérhetek még egy ilyen szendvicset?
A mentegetőző arcát látván a csikók vigyorogva egymásra néztek, majd Sand elindult a hűtő felé.
– Nem vagyok biztos benne, mi az, amire nem emlékszem – folytatta merengve. – A legtöbb mindennapi dologgal tisztában vagyok, miképp azzal is, mi a nevem, és a gekkóm nevét is tudom.
– És úgy tűnik, verekedni is… – kottyantotta közbe Leaf.
– Tessék? – nézett fel a váratlan fordulatra barátja a szendvicskészítésből.
– Majd elmesélem.
– De azt például már nem – tűnődött tovább Jun –, mikor és milyen körülmények között került ő hozzám, vagy hogy egyáltalán hol laktam eddig. Néha úgy érzem, valahol a ködben ott ólálkodik ez a tudás, csak nem találom az utat, amin elindulva eljuthatnék hozzá.
– Ezért próbálsz az egyetlen kézzelfogható dologból indulva kideríteni valamit – fűzte tovább a gondolatot Sand.
– Igen, így van. Semmi más ötletem sincs, esetleg végigmehetnék az utcán mindenkitől megkérdezve, nem ismer-e engem véletlenül…
Leaf nem volt meggyőződve róla, a kanca ezt csak viccből mondja. Ha képes volt mindenkit leszólítani azzal a pénzzel a patájában, ez is kitelik tőle.
– Próbáltál már segítséget kérni a rendőrségtől, vagy orvostól? – kérdezte Sand józanul.
– Nem jó ötlet… – vágta rá Jun kapkodva.
– Miért?
Ahhoz képest, az előbb milyen hamar felelt, most eléggé tanácstalannak tűnt. A válasz még azelőtt kicsúszott a száján, hogy ideje lett volna belegondolni, mi is az igazi problémája a tervvel.
– Nem tudom… – nyögte, miközben a fejét dörzsölgette. – Biztosan nagyon bután hangzik, de ha erre gondolok, csupa kellemetlen érzésem támad megkönnyebbülés helyett. Ha az összes többi ötletem kudarcba fullad, biztosan ezt is meg fogom próbálni, viszont addig inkább tartózkodnék tőle, ha lehet.
– Egyébként érthető – bólogatott Leaf –, nekem is az a tapasztalatom, ha valamibe bele kell kötni, rögtön ugranak, például hogy jöjjek már le az oszlopról, a szüleim tudják-e hogy ilyesmivel töltöm az időt…
– Ja, mi is akárhányszor háromnál több haverommal összejövünk, mindig gyanakvó tekintettel méregetnek minket – vágta közbe Sand.
– … amikor meg tényleg baj van, akkor nem veszik komolyan, vagy olyan bonyolult eljárásokra hivatkoznak, amivel a legegyszerűbb problémán is sikerül hetekig rágódniuk.
Bölcsen bólogattak egymásnak, miközben Sand egy újabb szendvicset helyezett Jun orra elé az asztalkára. A kanca bizonytalan volt azt illetően, neki is hasonlóak az okai az egyenruháktól való félelemre, de annyit sejtett, az elmondottak nem mutatnak szögesen új irányba a saját tapasztalataihoz képest. A rövid beszélgetés alatt már egy picit csillapodott mardosó éhsége is, így a második adag ételnek már sokkal nyugodtabban és illemtudóbban látott neki.
– Kíváncsi lennék, mi a legelső dolog, amire emlékszel… – merengett Sand.
Jun elmerülten rágta az aktuális falatot.
– Kicsit homályos nekem is.
– Az gondolom megvan, amikor az utcán kérdezősködsz, mielőtt megtámadnak – próbált segíteni Leaf.
– Igen, az előtt szinte félálomban sétáltam, annyi rémlik, élvezem a friss levegőt és a napsütést, meg hogy újra mozoghatok. Annyira kellemes volt, teljesen a második helyre szorította a múltam kiderítését.
– Ezek szerint nem túl régóta nyomozol? – ráncolta a homlokát Sand.
– Nem, előtte nem sokkal határoztam el, amikor egy ismeretlen helyen találtam magam, és nem emlékeztem, ki vagyok, vagy hogy kerültem oda. A lábaim szinte maguktól indultak neki, nem mintha lett volna célom, hanem inkább csak ösztönösen.
– Az ismeretlen helyre vissza tudsz emlékezni?
– Nem volt túl jellegzetes, valami nagy szürke épület előtt álltam, körülötte kerítés… mintha egy sorompó mellett jöttem volna el… Rémlik a falon magasan egy vaskos fekete „E” betű, vagy talán egy hármas szám.
Sand olyan izgatottan ugrott neki, mintha ő maga lenne amnéziás.
– Az a Hármas lesz! A Canterloti út végén. Mit mondtál, hol szedted össze? – fordult Leaf felé.
– Igen, a Canterloti úton álldogált, pár sarokra innen.
– A Hármas csak fél óra séta, mármint nekem, persze ilyen hosszú lábakon könnyen megvan húsz perc alatt is. Lehet, hogy ennyire elbambultál?
Junnak nem kimondottan tetszett a kifejezés, ennek ellenére viszonylag jól leírta azt a tudatállapotot, amibe akkoriban került.
– Komolyan nem figyeltem. Nem lepődnék meg akkor sem, ha azt mondanád, egy órát sétáltam. De mi az a Hármas?
– A Manehattani Hármas Központi Raktár. Van egy jó hírem, ha tényleg arra jártál, akkor Green úr biztosan látott.
– Ki az a Green úr? – Jun egyelőre úgy érezte, kissé gyorsan záporoznak rá az új, összefüggéstelen információk.
– A biztonsági őr – vágta rá Sand, majd látva a lány ijedt tekintetét, gyorsan hozzátette: – Nyugi, ő jó arc. Ha szolgálatban volt, akkor tuti segít majd nekünk. Egy óra múlva végzek a melóval, szerintem hazafelé épp elkapjuk.
– Addig nekem is van egy tippem, miként is deríthetnénk ki valamit erről az aranypénzről – dörzsölte meg az állát Leaf. – Találkozunk a parkban egy óra múlva?
– Nekem jó.
20.
Kellemes hűvöst találtak a fák árnyékában egy régi játszótéren, míg Sandre vártak. Leaf és Jun az ajándék fagyi maradékait nyalogatták éppen, amire Golden Hooves hívta meg őket néhány perccel korábban. Leafnek ugyan voltak fenntartásai, hogy bármit is elfogadjon egy hasonló kisstílű tolvajtól, mint Golden, de az egyszarvú az anyja életére esküdött, tisztességes forrásból szerezte rá a pénzt, és a csikó inkább nem feszegette tovább az ügyet.
Nem mintha nem tudná, hogy Golden Hooves tisztelt anyukája már időtlen idők óta a túlvilágról szörnyülködik drágalátos fiacskája viselt dolgain, vagy hogy a tolvaj legalább akkora ívben kerülte a tisztességes munkát, mint más a fogorvost – egyszerűen hihetetlenül meleg nap volt, és egy fagyit visszautasítani már önmagában vétek lett volna.
A fagyis kocsit tologató csődör is tisztában lehetett ezzel, nyilván jó üzleti érzéke miatt hurcolta portékáját fel-alá a parkban ilyenkor, amikor suli hiányában amúgy is tele van tikkadt gyerekekkel és megtört akaraterejű szülőkkel. Golden ugyan egyik kategóriába sem tartozott, sokkal inkább a padok egyikén újságot olvasgató naplopók sokaságát gyarapította. Mikor akadt egy kis lóvéja, mindig igyekezett a lehető legrövidebb idő alatt megszabadulni tőle, és ehhez hozzátartozott alkalmi barátainak megvendégelése is.
Annyira pedig nem is voltak jó viszonyban Leaffel, tulajdonképpen szinte ellenségnek is nevezhetnénk őket: Leaf ahányszor csak kiszúrta a tolvajt odalent a tömegben, hogy valakit éppen béna trükkjeinek egyikével környékez meg, máris sietett oda, és általában nagyban hozzájárult a terv dugába dőléséhez. Golden egyrészt le is szokott a környékről, inkább sétált még néhány háztömböt a betevő falatért, másrészt tetszett neki a csikó karakán kiállása, még ha ez a saját rovására is ment a legtöbbször.
Eleinte csak rá akart ijeszteni, amikor meghívta egy szörpre, de végül is Leaf elfogadta, így aztán dumáltak jó két órát az utcáról, meg magukról. Mindketten felismerték, mennyire kevés választja el a sorsukat, talán éppen csak egy aprócska döntés, ahol Golden balra fordult, Leaf pedig jobbra. Lassan kialakult tökéletesen hihetetlen macska-egér barátságuk, amiben a legtöbbször csak ugratták egymást és ott mentek a másik idegeire, ahol csak lehetséges, mégis néha azért Leaf kapott valami édességet, amikor leültek komolyan elbeszélgetni, és cserébe, ha egy nagyobb banda garázdálkodása veszéllyel járt volna Golden bőrére nézvést, már messziről integetett neki a magasból, inkább kerülje el a helyet.
A parkban most éppen nem a potyázás kedvéért kereste meg – eleget élt vissza Sand vendégszeretetével egy napra –, hanem azért, mert a csikó eszébe jutott, mennyit szokott mesélni neki az egyszarvú a zűrösebbnél zűrösebb ismerőseiről, akik erről vagy arról a szerzeményéről ránézésre megállapították, micsoda is az, és mennyit érhet. Értékbecslők, zálogosok, régiségkereskedők hada bújt meg a sötétben a tolvaj ügyködése mögött, és ha valaki, akkor ezek a pónik biztosan mondanak majd egyet s mást Jun érméjéről is.
Golden Hooves egy darabig hunyorogva forgatta a patái között a papírlapra másolt grafitlenyomatot, és tudálékosan hümmögött hozzá, holott Leaf biztosra vette, még a feliratot se lenne képes rajta elolvasni.
– És azt mondod, ez aranyból volt? – kérdezte végül.
– Igen, egy régi aranypénz – helyeselt Leaf gyanakodva.
– Nem is tudom, egy kicsit olyan homályos, nem? – gondolkodott a tolvaj, majd résnyire szűkült szeme sarkából a csikót vizslatva hozzátette: – Megnézhetem az eredetit?
– Sajnos nincs nálunk – vágta rá a csikó, reménykedve benne, Golden figyelmét elkerüli a mozdulat, amint Jun már nyúl is az érméért, majd gyorsan kapcsolva úgy tesz, mintha csak a sörényét akarná igazgatni.
– Milyen kár.
Nagyjából olyan hamis vigyor bujkált a szája szegletében, amiből Leaf rögtön kiolvashatta, szinte lenézi őket, amiért azt képzelik, ha éppen meg akarná szerezni a pénzt, meg tudnák benne akadályozni.
– Mit gondolsz, ki tudod deríteni? – kérdezte inkább.
– Én ne tudnám? – Látszott, hogy a tolvaj presztízskérdést csinál a dologból. – Még ma este elugrok a komám felé, és ha már arra járok, megkérdezem tőle, látott-e már ilyet. Ő igazi hivatásos szakértő, sokféle népnek melózik, dögöljek meg, ha nem mond róla valamit.
– Akkor holnapra meg is van?
– Simán. Itt megtaláltok, és akkor majd elmondom, mire jöttem rá.
Akkurátusan elhajtogatta a papírkát az újsággal együtt, majd hátradőlve a padon élvezte a lemenő nap sugarait. Megpróbálta előadni az élet urát, Leaf úgy sejtette, már csak azért is, hogy a társaságukban lévő kancának imponáljon. Nehéz volt nem észrevenni a pillantásokat, amiket szándéka szerint rejtetten Jun felé lövellt, mikor végigmérte a füle hegyétől a patájáig. Meg lehetett róla győződve, amilyen szakadtan a lány most kinéz, lehet nála esélye a hasonló küllemével.
Micsoda hülyeség, Jun szóba sem állt volna vele, ha nem hozza egyenesen ide. Modora és tartása alapján egyre szívesebben gondolt úgy rá, mint valami eltévedt hercegnőre – ugyanakkor azt is be kellett látnia, jelenleg a tolvaj iránti utálatának egy része féltékenységből fakad.
Ekkor csilingelt el előttük a fagyis a kocsijával, az alkalmat Golden rögtön meg is ragadta egy kis imponálásra.
– Parancsol egy fagyit, kisasszony? – kérdezte, Leaf legnagyobb döbbenetére egyszer sem rontva el a szavakat, amik még talán életében nem hagyták el a száját.
– Csak ha engem is meghívsz – szakította félbe az idillt a csikó –, és feltéve, hogy nem lopott pénzből van.
Sajnos egy arra járó rendőr miatt nem élvezhették sokáig az egyszarvú társaságát, az egy elkapkodott motyogással hirtelen kimentve magát elügetett a házak felé. Jun is enyhén kellemetlenül kezdte magát érezni, így ők ketten is elvonultak a régi játszótér irányába, ami jelenleg éppen felújításra várt. Nagy része sárga szalagokkal le is volt kerítve a picik elől, de azok amúgy is minden számításukat megtalálták a néhány száz lépésnyire levő másik játszótéren. A szalagok mögött földkupacok, azokon túl gödrök ásítoztak – a jövendőbeli játékok helyei. A gödrök után egy sor bokor, majd a forgalmas Csillag sétány, amin ha minden igaz, nemsoká Sand fog érkezni. Fölöttük összeértek a fák koronái, kellemes árnyékot és hűvös levegőt biztosítva.
Leaf az egyik régi hintára tottyant, miközben a fagyi maradékain csámcsogott, elképedve gondolt azokra az időkre, amikor a lábai még nem értek le a földre ugyanitt. Úgy tűnt, Junnak is valami hasonló juthatott az eszébe, mert míg mögötte ácsorgott, szórakozottan meglökte a hintát.
A csikó felhúzta a lábait, és hagyta, hadd repítse a lendület előre-hátra. Emlékek rohanták meg azokból az időkből, amikor legutoljára lökte valaki a hintán, olyan váratlanul, hogy libabőrös lett tőle. Mikor is történt? És vajon hol? Éppen ugyanitt – lehetséges lenne? Nem laktak túl messzire a parktól, és úgy emlékszik, kiskorában a szüleivel többször jártak pont ezen a játszótéren. A mamája úgy meglökte, majdnem kiesett a hintából, eszelősen kapaszkodott miközben széles vigyor ült ki az arcára. „Mekkora csikó vagy már, és a mamád még mindig lök?" – kötekedett a papája, miközben jobbra a padon üldögélt. „Hajtsd magad, nézd, így!" – maga előtt látta a jelenetet, amint a felnőtt póni murisan dülöngél a padon előre-hátra, és hirtelen nevethetnékje támadt, legalább olyan erősen, amennyire a sírás a torkát fojtogatta.
Jun csak állt mellette arcán halvány mosollyal, lélekben talán éppen olyan messze járt, mint ő.
– Jun, te hány éves vagy? – jutott hirtelen az eszébe a kérdés.
A kanca ezen elmélázott egy darabig.
– Nem emlékszel, mi? – hagyta rá a Leaf. – Vannak vajon gyerekeid?
– Biztosan nincsenek.
– Miért olyan biztos?
– Azt hiszem… – kezdett neki Jun enyhe zavarban – azt hiszem, arról azért tudnék.
Könnyen lehet, hogy így volt – bár a témában Leaf sem rendelkezett mély ismeretekkel, azért egy szülés valószínűleg járt olyan testi változásokkal, amikről nehéz megfeledkezni. Akkor tehát nem a csikóit lökhette valaha ilyen ábrándosan – még ha a kanca korára továbbra sem lett volna hajlandó nagyobb összegben fogadni –, hanem valaki mást?
– Van testvéred? – faggatta tovább. – Kishúgod, ilyesmi?
Jun felcsapta a fülét, mintha valahonnan váratlan neszt hallana.
Kapaszkodj erősen, Maya!
De a pillanat elszállt, és hiába pislantott szét maga körül zavartan, emlékezete nem adta elő a hangokhoz tartozó képsort.
– Azt… azt hiszem, volt testvérem – suttogta, arcán olyan indokolatlan rémület ült, hogy Leaf abban a pillanatban ijedten lefékezte a hintát.
– Mi a baj? Mi történt vele? Eszedbe jutott valami?
Félt attól, csak ártani fog a hirtelen kérdezősködésével, mégis szeretett volna valamilyen módon segíteni Junnak az emlékei visszaszerzésében.
– Ne… nem. Váltsunk inkább témát, kérlek – nyögte az halott sápadtan.
Jó, váltsunk. Ám jellemző módon éppen semmi megnyugtató nem jutott az eszébe.
21.
– Veletek mi van? Kísértetet láttatok? – tört át a bokrok közt Sand vidáman. Átsétált egy nagyobb földkupacon, és néhány lépésnyire barátaitól megállt. Már a járdáról észrevette őket, bár arra egyáltalán nem számított, szótlanul és falfehéren fog rájuk találni egy ilyen derűs napon, épp egy játszótéren.
– Ott áll mögötted – vágta rá Leaf, és Sand bármennyire is biztos volt benne, csak ugratja, mégis szinte legyőzhetetlen késztetést érzett rá, hogy a háta mögé pislantson.
Egyáltalán nem volt vicces, valami határozottan történt kettőjükkel, mióta a Két Virágban elváltak.
– De komolyan, mi van?
– Semmi. – Leaf lopva a lányra pislantott, aki az új társaságra szintén kezdett egy picit felengedni. – Azt mondtad, a biztonsági őr erre jön majd?
– Tutibiztos. Ez neki a legrövidebb út hazafelé. Egy picit hamarabb érhetett véget a munkaideje, mint az enyém, nemsokára itt lesz. Figyeljétek ti is, öregebb világoszöld szőrű póni, egyenruhában.
Az egyenruha említésére Jun összerezzent, viszont annyira azért bízott fiatal társaiban, hogy ne rohanjon ki hanyatt-homlok a világból.
– Mit is mondtál, honnan ismered? – kíváncsiskodott Leaf, hogy elüsse addig is az időt valamivel.
– A nagypapám barátja. Néha átjön hozzánk, és akkor általában nagy kártyapartit csapnak. Ilyenkor szokott mesélni a mostani munkájáról a raktárban, vagyis inkább főleg arról, milyen rettenetesen unalmas, és mennyire utálja a tagelő kölyköket.
– Na, azokat én is – bólogatott Leaf. Többször elzavarták már a magasleseiről, mert azt hitték, valamit össze akar firkálni. Persze a felnőtteknek hiába magyarázod, hogy fényes nappal nem mászol fel ilyen helyekre, ha rosszra készülsz. Ezek a suttyók éjszaka dolgoztak, amikor ő az igazak álmát aludta, és esze ágában sem volt az utcákon kódorogni.
– Megkérdezhetem, pontosan miben is segíthet nekünk? – érdeklődött Jun udvariasan. Nem győzték még meg teljesen a találkozás szükségességéről.
– Nézd, nem jelenhettél meg az utca közepén a semmiből – magyarázta Sand. – Legjobb esetben láthatta, merről jöttél, talán valamelyik házból a környéken, vagy a kikötő felől az egyik hajóval…
Ez az ötlet teljesen elragadta Leaf fantáziáját, mindig is messzi tájakra képzelte el a kancát a furcsa színei és a magassága miatt.
– De az is lehet, valamilyen bűntény áldozata lettél! – lovallta bele magát az ötletbe hadonászva. – Ha valaki fejbecsapott, az megmagyarázza, miért van amnéziád!
– Igen, egyébként tényleg nem lenne rossz ötlet a rendőrségen is körbekérdezni, hátha tudnak valamit… – kezdett bele újra Sand, ám a lány láthatóan nem volt elragadtatva az ötlettől továbbra sem, csak legyintett, és tovább fürkészte a Csillag sétányt.
– Nem lehet, hogy ő az? – kérdezte kisvártatva a járókelők áradatába mutatva.
– De bizony – kurjantotta Sand vidáman –, mindjárt szólok neki.
Az öreg zöld csődör az utca túloldalán baktatott monokróm egyenruhájában, a csikó alig figyelve a forgalomra szaladt át hozzá, és hevesen gesztikulálva a játszótér felé mutatott.
– Green bácsi, van egy perce? Van itt valaki, aki beszélni szeretne önnel.
– Na, mi az? – morogta az öreg, láthatóan váratlanul érte a csikó rohama. Miközben Sand a park felé húzta, próbálta megőrizni méltóságát, és felülkerekedni a helyzeten. – Te a kicsi Quicksand vagy, igaz? Nagyapád küldött?
– Nem, teljesen másról van szó! Tessék jönni, kérem!
A fák sűrű árnyékából ekkor lépett elő Leaf a magas kancával. Green bácsi arcára már szinte komikus döbbenet ült ki, lábai majdnem a földbe gyökereztek az úttest közepén, éppen csak azért nem vasalta ki egy kocsi, mert a csikó folyamatosan taszigálta.
– A teremburáját! – kiáltotta krákogva, mikor legközelebb szóhoz jutott.
Jun megfeszült izmokkal állt, menekülésre készen, mintha rossz fát tett volna a tűzre. Így közelről már kezdett rémleni neki, talán tényleg látta már az öreget, bár csak annyi derengett emlékei közt, hogy az valamit nagyon kiabált. Úgy rémlett, a hangja nem nélkülözött minden kedvességet.
– Kisasszony, jól van? – kérdezte a biztonsági őr még mindig meglepetten pislogva. – Meg mertem volna esküdni rá, többet nem látom az életben.
– Köszönöm kérdését – felelt Jun összeszedve magát –, jól vagyok. Ne haragudjon, hogy megkérdezem, találkoztunk mi már?
– Igen, mindig így csinál, mert amnéziája van! – kiáltották a csikók egymás szavába vágva.
– Megtámadták a sikátorban!
– Aztán adtunk neki enni a Két Virágban, mert nagyon éhes volt!
– Csak haza szeretne jutni!
– De nem emlékszik semmire!
Green úr megpróbálta őket csitítani, mert egy kukkot sem értett az egész hangzavarból.
– Cssss, csendet… – lábával integetve jelezte, vegyék lejjebb a hangerőt. – Egyszerre csak egyikőtök beszéljen.
Míg a Leaf és Sand a beállt csendben egymást vizslatták, melyikőjük is lásson neki a történetnek, Jun halkan megszólalt.
– Kérem, uram, megtenné, hogy elmeséli, milyen körülmények között látott engem utoljára? Amint a fiatalok is említették, baj van a memóriámmal. Szeretném kideríteni, ki is vagyok valójában.
Az öreg tetőtől talpig végigmérte, majd alaposan a szemébe nézett. A lány állta a tekintetét, mintha ezen múlna, kap-e segítséget, vagy sem.
Végül Green úr elmosolyodott, és egy patát nyújtott felé.
– Kezdjük hát az elején, kisasszony. A nevem Green Apple.
– Juniper – motyogta Jun, szinte félve saját nevétől.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem. A helyzet az, hogy kellemes kis felfordulást okozott a Hármasban a délután, de hol is kezdjem el a történetet…
Száját húzva megvakarta a sörényét, majd folytatta.
– Először is, talán a legfontosabb. Két fekete csődör kereste önt a raktárnál.
– Nem jó hír – csúszott ki a lány száján. Agya szélsebesen járt, mivel is tudná megindokolni az öregnek úgy, hogy ne keltsen gyanút. – Jelenleg minden okom megvan azt feltételezni, ők a felelősek az állapotomért.
A csődör résnyire szűkült szemmel vizslatta egy percig, mintha éppen a lelkében olvasna, majd kurtán bólintott.
– Magam is úgy gondoltam. Akkor beszéljünk a ládáról.
– Elnézést, milyen ládáról? – pislogta Jun zavartan.
– Ó, akkor erre ezek szerint már nem emlékszik. Nézze kisasszony, ez jelenleg csak egy bolond öreg csődör teóriája… Önt először a Hármas… akarom mondani, a Manehattani Hármas Számú Központi Raktár ajtajában pillantottam meg, amint éppen kifelé tartott. Az egyetlen nyom, ami ön után maradt, egy összetört faláda. Olyasforma, amiben élőállatot szállítanak, lélegzőlyukakkal az oldalán. Úgy hiszem, ön ebben a ládában érkezett a raktárba.
– Egy ládában… – Jun pont olyan tanácstalannak tűnt, mintha éppen azt közölték volna vele, egy jókora lila pöttyös tojásból mászott elő. – Mégis, hogyan…?
– A helyzet az, hogy egy kisebb félreértés miatt a rendőrség az egész területet lezárta, így semmi többet nem tudok elmondani ezzel kapcsolatban – mentegetőzött az öreg.
– De semmivel sem kerültünk előrébb! – kiáltotta Sand kétségbeesve.
– Nyugalom, fiatalúr. Először is meg kell kérdeznem, kisasszony, van valami komolyabb oka arra, miért nem rögtön a rendőrséghez fordult segítségért?
– Őszintén szólva eszembe sem jutott – ráncolta a homlokát Jun. – Egy picit tartok tőle, a múltamban lehet valami, ami miatt eleve elvetettem ezt az ötletet, persze nem tudatosan. Jelenleg szeretnék magamról annyit kideríteni, amennyit csak egyedül képes vagyok.
– Ebben az esetben megpróbálok utánajárni, mire jutott a nyomozás. Viszont figyelmeztetnem kell, ha olyasmi derül ki az ön előéletéről, nem fogom titokban tartani, hogy találkoztunk.
– Tegyen a belátása szerint – felelte a lány lemondóan –, ám arra szeretném megkérni, a fiatalokat próbálja meg kihagyni belőle.
– Egyet értünk. Quicksand, majd meglátogatlak titeket, ha jutottam valamire. Kisasszony, esetleg tehetek még valamit önért?
– Azt hiszem, jobb, ha nem, mindkettőnk érdekében.
– Ne aggódjon, Green bácsi, majd mi vigyázunk rá! – kiáltotta Sand vidáman, bár ezzel a mondattal csak szaporította a gondfelhőket az öreg póni homloka fölött.
22.
Az üzletet ilyen későn már zárva találta, habár a hátsó bejárat szokás szerint nyitva állt. Éppen csak be kellett csöngetni, és néhány percen belül odabentről kiszűrődő patadobogás jelezte, Mallow, vagy valamelyik másik segéd már jön is ajtót nyitni. Golden Hooves megtippelni sem tudta, miként lehetséges, de bármilyen elvetemült időpontban is toppant be a Felhők Fölöttbe, a tulaj mindig kedvesen, mi több, tökéletesen éberen fogadta. A hatalmas alapterületű üzlet az egyik kedvenc helye volt a városban, két okból kifolyólag.
Először is amit sehol máshol nem lehetett beszerezni, azt itt száz százalékos bizonyossággal megkaphatta. „Különlegességek boltja” – írta a cégér, és ennél sokkal pontosabban nem lehetett volna megfogalmazni, miféle cikkek is kaptak helyt odabent, valami azonban közös volt bennük, mind messze földről érkezett, és valakinek a városban nagy szüksége volt rá.
Különleges és közönséges fűszerek, ezerféle teakeverék, erős és gyenge pörkölésű kávék, alkoholos és üdítőitalok, díszek, érdekes használati tárgyak, kincsek és kacatok – mind mind megtalálhatóak voltak a polcokon. Goldent néha az az érzés kerülgette, napokat el lehet bóklászni odabent, az elfüggönyzött ablakoknak köszönhető félhomályban („az igazán értékes holmikat csak tönkreteszi a nap” – magyarázata neki egyszer a tulaj), kellemesen elbódulva az ezerféle illattól. Néha, valamilyen ősi térmágiát gyanítva a háttérben, úgy érezte, az üzlet belülről sokkal nagyobb, mint az kívülről látszik.
Éppen zsúfoltsága miatt találta igazán meglepőnek, hogy ha két egymást követő héten betért, soha nem látta odabent ugyanazokat a tárgyakat. Semmi sem porosodott ősidők óta a polcokon, mindent hihetetlenül rövid idő alatt elvitt valaki. Egészen boszorkányos módon az üzletvezető, és segítői mindig tudták, a másnap betérő öreg Belly úr, akit az asszony lezavart egy zacskó kávéért, éppen milyen szivarvágót keres már hónapok óta, és hova kell tenniük, ahol biztosan megtalálja, vagy hogy Moody nagyi kedvenc, bogyó formájú lekváros üvegeiből már régóta fogytán van, ezért a hátsó polcok között kincset keresve rá fog találni egy szép nagy pakkra belőlük (pontosan annyi időt töltve kutatással, hogy majd a szomszédjának órákon át mesélje, micsoda jó szimattal szagolta ki őket, és egészen biztosan visszatér még a Felhők Fölöttbe vadászni).
Ugyan nem állt valami frekventált helyen, a pegazus negyed szélén lévő üzletben nem létezett üresjárat – ugyanakkor az sem fordult elő, hogy az itt dolgozóknak a tömeg miatt ne lett volna idejük néhány kedves szót váltani vevőikkel, még a nagyon zsúfolt ünnepi szezonban sem.
Varázslatos hely volt, annyi bizonyos.
A másik dolog, amiért imádott ide járni, maga a tulaj személye. Már amikor először megismerte, furcsa köteléket érzett a hatalmas, hájas pegazus iránt: mind a ketten idegennek számítottak a föld pónik városában.
A legenda úgy tartotta, a tulaj, Purse akkor nyitotta meg a Manehattani üzletét, amikor olyan rettenetesen kövér lett, hogy már képtelen volt a levegőbe emelkedni. Golden ebből egy betűt nem hitt el, látta, a pegazus milyen jó erőben van, és milyen könnyedén mozog mérete ellenére is. Arról is sikerült tudomást szereznie, mikor néhány „kolléga” megpróbálta a helyet kipakolni, mennyire nem érdemes alulbecsülni a testi erejét. Ugyan repülni még tényleg nem látta, de végül is aludni sem, így inkább nem vont le messzemenő következtetéseket. A folklór burkolt figyelmeztetését, miszerint "így járhatsz, ha túl mohó vagy”, azért értette, és igyekezett szem előtt tartani.
Az ismeretségük néhány éve alatt sikerült egy-két megfigyelést tennie a pegazust illetően. A legfontosabb, hogy gyakorlatilag tökéletes memóriával rendelkezett: amit egyszer hallott vagy látott, azt soha többet nem felejtette el – Golden gyanította, ettől lett olyan fenejó kereskedő. Ezen kívül imádta a könyveket, amikor csak tehette, jókora kódexek fölött görnyedt a szemüvegét igazgatva (mely az egyszarvú meggyőződése szerint közönséges üveget tartalmazott, ez is annyira hozzátartozott a pegazus álcájához, mint hájai). Ennek a két tulajdonságának aztán volt egy olyan hozadéka is, amit a jelen küldetésében jól kihasználhat: ha egyszer már olvasott valahol az érméről, egészen biztosan fel fogja ismerni. A különböző új és régi pénzérmék ismerete egyébként is számos hobbijának egyike volt.
Mallow a puritán módon berendezett üzletvezetői irodába vezette, mint mindig, és négyszemközt hagyta őt a pegazussal. Az még néhány másodpercig olvasott, míg befejezte a megkezdett oldalt, akkurátusan egy könyvjelzőt helyezett a lapok közé, majd a szemüvegét lejjebb tolva az orrán felpillantott vendégére.
– Á, kedves barátom, Golden Hooves! – köszöntötte kedélyesen. – Milyen rég láttalak! Foglalj helyet nálam!
Golden lerogyott az egyik kényelmetlen karosszékbe. Sosem tudta eldönteni, Purse miért pont így rendezte be az irodáját, vajon tetszett neki a stílus, vagy szimplán csak nem szerette, ha sokáig zavarják?
– Elnézésedet kell kérnem, kedves Purse, amiért ismét ilyen késői órán török rád – kezdte egy kis mentegetőzéssel.
– Ugyan, rá se ránts, hiszen tudod, az ajtóm mindig nyitva áll. Ezúttal miben lehetek a szolgálatodra?
A pegazus enyhén bizonytalannak tűnt, hiszen Golden általában egy nyeregtáskányi holmival szokott beállítani, de most nem hozott semmit. Legtöbbször akkor kereste fel a Felhők Fölöttet, amikor volt nála valami eladnivaló, és Purse igazi kereskedőhöz híven egyetlen alkalommal sem kérdezte tőle, honnan szerezte az áruit. Mindig tisztességes árat kínált értük, soha nem élt vissza a helyzetével, bár olyan balszerencse már előfordult, hogy felismert bizonyos tárgyakat, és olyankor a legudvariasabban, ám határozottan megkérte Goldent, vigye őket vissza oda, ahol találta. Az egyszarvú biztosra vette, ha egyszer is kiderülne, nem teljesítette Purse kérését, a hátsó ajtó örökre bezárulna előtte, ezért tolvajból néha „becsületes” megtalálóvá is át kellett lényegülnie, ám nem igazán volt választása.
– Mostani látogatásommal csak a mérhetetlen tudásodat venném igénybe, ha ez lehetséges.
A pegazus hahotázva felnevetett.
– Nem kell udvarolnod! Nagyon szívesen segítek, ha módomban áll, de hát ismersz. – Feltápászkodott az asztala mögül, és a fal melletti hosszú szekrényhez lépett. Annak az egyik rekeszét lenyitva különböző formájú és színű üvegek tűntek elő. – Megkínálhatlak egy itallal? Olyan felséges diólikőr szállítmányom érkezett, amilyet még egész biztosan nem ittál.
– Köszönettel elfogadom.
Purse elővarázsolt két apró poharat, és ragyogóan áttetsző barna folyadékkal töltötte fel őket. Egyiket Golden felé nyújtotta.
– Egészségedre! – Az egyszarvú a pegazus poharához koccantotta a sajátját (ezúttal illedelmesen a lábába fogva azt varázsereje használata helyett), majd lehajtotta a tartalmát. Dió és mézédesre aszalódott szőlőszemek íze áradt szét rögtön a szájában, orrát a nyári erdő és fahordók illata töltötte be.
Purse épp csak egy cseppet ivott a poharából, közben elismerően méregetve a likőrös üveget.
– Azt képzeltem magamról, nem vagyok egy alkoholista, mégis ebből már a második üveggel bontottam ki a héten – vallotta meg kacsintva.
– Egészen elképesztő íze van – helyeselt Golden. – Meg lehet odalent vásárolni?
– Természetesen! Bár attól tartok, megviselné a pénztárcádat, kedves barátom! – tette hozzá, jót kacagva saját viccén. – De tudod mit? Adok egy üveggel ajándékba, cserébe csak annyit kérek, oszd meg az ismerőseiddel, és meséld el nekik, hol is kapható.
– Mindig csodáltam az üzleti érzéked – vigyorgott Golden. Amilyen ismerősei neki voltak, valószínűleg egyik sem engedhet meg magának ilyen italt, így azt gyanította, Purse egyszerűen kedvességből, vagy esetleg a nedű iránti büszkeségből adta azt neki.
– Most pedig térjünk rá az üzletre – mondta a pegazus, miközben kényelmesen az asztalának támasztotta a hátát.
Golden elővette a grafitlenyomatos papírt, és széthajtogatva az asztalra tette.
– Ki kellene derítenem, honnan is származhat ez az érme – magyarázta –, és ha van Equestriában valaki, aki segíthet ebben, az te vagy.
Purse csak legyintett, közben máris elmélyülten vizsgálta a rajzolatot, nagyokat hümmögve. Összeszűkült szemmel végigmérte közben az egyszarvút, majd beszélni kezdett.
– Nagyjából kétezer éves birodalmi érmék, ha jól emlékszem, valahol ezen a környéken használták őket. Akkoriban Equestria nem volt ennyire egységes, mint manapság, minden megyéje saját pénzzel rendelkezett, melyek közt állandóan bonyolult átváltási árfolyamokat használtak. Akkor lehetett ám élmény kereskedőnek lenni! – tette hozzá kedélyesen kacagva.
– Akkor egyáltalán nem különös, ha most felbukkant egy?
– Dehogynem, több okból is. Először is, tudtommal tizenhét darab maradt fenn belőle, a többi elkallódott vagy beolvasztották. Nagy részük gyűjteményekben, múzeumokban található. Elképzelni sem merem, miként kerülhetett egy a birtokodba.
– Azt kell mondanom, az érme legnagyobb sajnálatomra nem az enyém – nevetett Golden. – Egy ismerősöm kért meg, nyomozzak az eredete után.
– Milyen érdekes – morogta a pegazus az orra alatt.
– Ennél pontosabb ötleted nincs, mi módon juthat hozzá valaki egy ilyenhez?
– Ezt sajnos fejből nem tudom megmondani, de igen könnyen utánanézhetsz. A Manehattani Néprajzi Múzeumban található három darab aranypénz, egy listával együtt az ismert többi tizennégy elérhetőségével.
A pegazus elhallgatott, Golden várakozva nézett vele farkasszemet néhány percig.
– Említetted, hogy több okból is furcsállod. Mi a másik ok? – kérdezte végül kíváncsian.
– A másik, barátom, az, hogy a mai napon te már a második póni vagy, aki ezt a régi pénzt mutatja nekem – felelt Purse hangjában ismeretlen fenyegetéssel, bár arcáról semmit sem lehetett leolvasni.
– Nem értem… – lehelte Golden zavartan.
– Nem is kell értened. Azt viszont el kell mondanom, igen tisztességes nyomravezetői díjat ajánlottak fel, ha sikerülne előkeríteni azt, akinél az érme van.
Az egyszarvú nagyot nyelt.
– Mennyit?
– Tízezer batkát. Bárki is az ismerősöd, jól belenyúlt a darázsfészekbe. Én a helyedben elgondolkodnék rajta, vajon nem érdemes-e felülvizsgálni a barátságotokat.
– Nem a barátom, és állítólag nem lopta…
– Na, csak úgy mondtam. Ne érts félre, abban bizonyára egyet értünk, hogy a barátság nem eladó, de megint más lapra tartozik körözött bűnözők bújtatása. – Úgy tűnt, Purse mindent elmondott, amit a témában szeretett volna, mert hátat fordított Goldennek, és visszasétált az asztala mögé. Nagyot zökkenve a székébe süppedt, és várakozva tekintett az egyszarvúra.
Tízezer batka nagy pénznek számított, talán többnek annál is, amit az érme egyáltalán ér. Valaki nagyon vissza szeretné kapni, úgy tűnik. Golden egy picit sajnálta a nyurga kancát, ám végül is ha lopta a pénzt, csak azt kapja, amit megérdemel, ha pedig tisztességes úton jutott hozzá, akkor majd kimagyarázza magát és kész. Az ő lelkiismerete tiszta mindkét esetben, miért is ne juthatna egy kis jövedelemhez is mellékesen.
– Holnap tízkor elviszem az érme gazdáját a Néprajzi Múzeumba – mondta megfontoltan. – Bízom benne, a lóvé is ott lesz.
– Máris üzenek az illetékeseknek – felelte Purse nyájasan.
23.
- Nagyon kedves családod van – állapította meg Jun, miközben az éppen kitöltött fürdővize hőmérsékletét ellenőrizte. A vízbe lógatott lábáról egy jókora koszfolt oldódott le és kezdett el terjengeni a kádban, a száját finnyásan fél oldalra húzva nyugodott bele, még egy zuhanyt is vennie kell, mielőtt még ellazulva áztathatná magát.
– Igen, főleg ahhoz képest, hogy igazából nem is mi vagyunk a gyerekeik – helyeselt Leaf, majd a kanca értetlen arckifejezése láttán magyarázkodva hozzátette: – tudod, anya és apa hivatásos nevelőszülők, örökbe fogadtak minket.
– Erre nem is gondoltam volna! – csodálkozott Jun. – És vannak saját csikóik is?
– Azt hiszem, valamilyen oknál fogva nekik nem lehetnek csikóik. Mikor ezt felfedezték, úgy döntöttek, ez nem akadály, majd örökbe fogadnak néhányat. Van két felnőtt testvérem is, akik már nem laknak itt, róluk sajnos nem sokat tudok.
Ez legalább megmagyarázza, miért tűntek olyan öregnek Leaf szülei. Na, nem annyira, mint egy nagyszülő, de mégis. Junnak egyáltalán nem voltak ismeretei a gyereknevelésről, bár azért az a tény, hogy hét csikót gondoznak, önmagában is tiszteletet parancsolt. Nem mintha szigorúak lettek volna, éppen ellenkezőleg, első benyomása alapján igazán jó fejeknek könyvelte el őket.
Amikor megérkeztek, a család éppen a kései vacsoráját költötte. Ez láthatólag lefoglalta a szülőket – Snowhog urat és Mirror asszonyt, de Jun szívesebben hivatkozott rájuk magában Anya és Apa néven, mert Leaf is folyton így emlegette őket –, mivel a két legkisebb pónit még segíteni kellett az evésben. Jolt esetében ez kimerült annyiban, hogy felültették az étkezőszékébe, a patái közé nyomták a cumisüveget, és ezután viszonylag rendesen elfoglalta magát, viszont a kicsit öregebb Shywater éppen az evőeszközök használatát tanulta (ráadásul egyszarvú léte különleges kihívások elé állította gondozóit), így körülötte minden csupa paca, kosz és pocsolya volt. Melody hozzájuk képest már nagylánynak számított, szépen és illedelmesen evett az ovális asztal másik végében.
– Leaf, nem szóltál, hogy vendégeink jönnek – pattant fel Anya, mikor beléptek. Hangjából rosszallás helyett csak kedvesség sugárzott.
– Csókolom, Mirror néni, Snowhog bácsi! – köszönt Sand kapkodva. A megbeszélt forgatókönyv szerint ő fogja majd felvezetni a sztorit. – Elnézést a késői zavarásért, tessék csak nyugodtan vacsorázni!
– Anya, apa, képzeljétek mi történt! – lépett előre Leaf.
– Jun nénikém nemrég érkezett, őőő… Ponyville-ből, és kirabolták! – vágott közbe Sand.
Junnak nem nagyon tetszett az a szétszórtság, amivel a csikók előadták a történetet, például még be sem mutatkozhatott. Gyorsan megragadta hát az alkalmat, mert sejtette, jobb lesz a továbbiakban csendben maradnia, amilyen rosszul hazudik.
– Jó estét kívánok, a nevem Juniper.
– Elvették az összes pénzét, és így nem mehet szállodába, míg reggel ki nem nyitnak a bankok – tódította Sand.
– Azt találtuk ki – vette át Leaf –, esetleg aludhatna az én szobámban addig, én meg majd átmegyek Melodyhoz. Sandéknél nem maradhat, tudjátok milyen zsúfoltság van náluk.
Melody arca rögtön felderült, tapasztalta már, milyen jó móka, amikor együtt ökörködhetnek nagyobb tesójával.
– Igen, esetleg a fürdőkádban elférne – próbálta poénnal elütni a dolgot Sand, látva Leaf szüleinek egyelőre hitetlen ábrázatát.
– Igazán nem szeretnék alkalmatlankodni, én mondtam a fiúknak, ezt az egy éjszakát kibírom az állomáson is… – Jun zavarában a patáját dörzsölgette, ettől kivételesen még hitelesebbnek is tűnt.
– Hadd maradjon, apa! – kiáltotta Melody, nem mintha nagy beleszólása lett volna az események alakulásába.
– Szó sem lehet róla, kedvesem, hogy bárhol máshol töltse az éjszakát! – jelentette ki Mirror néni, láthatóan feltámadtak benne az anyai ösztönök. – Mondja, nem esett baja?
– Köszönöm kérdését, szerencsére semmi komoly, csak néhány zúzódás.
– Szörnyű, és még ezt nevezik közbiztonságnak. Foglaljon helyet, máris hozok még egy terítéket. Quicksand, te is maradsz?
– Nem, köszönöm, máris otthon kellene lennem – vágta rá a csikó, és már hátrált is kifelé az előszobába. Szerencséjére Leaf szülei nem is nagyon foglalkoztak vele, így további keresztkérdések nélkül távozhatott. A csikók nem gondoltak igazán bele, mi lesz, ha szüleik esetleg találkoznak, és kiderül, Jun nem is az, akinek elmondták. Egyszerűen így nagyobb volt az esélye, hogy a lány múltját fedő sötét foltokat továbbra se bolygassa senki, abban pedig mindannyian nagyon bíztak, néhány nap alatt visszatérnek az emlékei, és nem kell tovább bujkálnia.
Leaf és Jun még mindig az ajtóban ácsorgott. A kanca rettenetesen koszosnak érezte magát ahhoz, hogy leüljön a fehér abrosszal leterített asztal mellé, még ha a kis Shywater ügyködése nyomán egyre szaporodtak is rajta a répaszínű foltok.
– Ha megengedik, hogy esetleg előtte egy kicsit rendbe szedjem magam, az nagyon jól esne – mondta szabódva.
– Természetesen! – vágta rá Anya. – Leaf, megmutatod Juniper kisasszonynak a fürdőszobát?
– Erre – indult meg Leaf a lépcső felé.
A család egy kétszintes házban lakott, ahol az egész emeletet a gyerekek foglalták el. Eredetileg odafent a folyosóról két nagy és egy kisebb szoba nyílt, de a létszámra való tekintettel a nagyobb szobákat válaszfalakkal két részre osztották, így most mindenki megtalálta a saját privát szféráját. A földszinten egy kis előszoba után rögtön az ebédlővel és nappalival egybenyitott konyha következett, majd kicsit hátrébb a szülők hálószobája. A reggeli tumultusok elkerülését nagyban megkönnyítve mindkét szinten akadt egy-egy fürdőszoba is.
Leaf megszokásból is az emeleti felé vezette Junt, közben végigmutogatva, merre kinek a szobája található.
– A lépcsővel szembeni természetesen Jolté, hogy anya időben oda tudjon érni, ha bármire is szüksége van. Igazából ritkán alszik önszántából a saját ágyában, de mégsem ajánlhattam fel az ő szobáját neked, mert a lábaid igencsak kilógtak volna az ágyából – nevette. Tulajdonképpen az is igen valószínű volt, hogy a kanca még az ő ágyában sem nyújtózhat ki kényelmesen.
– A másik oldalon a bátyám, Scarf lakik, mert szeret annyira észrevétlenül jönni-menni, amennyire csak lehet. Sunyi egy alak, majd meglátod. Utána következik Shy, és a folyosó végén egymással szemben Melody és én. Vele elég jó haverok vagyunk, és amúgy is beígértem, hogy elmesélem neki a legújabb rémtörténetem, biztosan nem lesz kifogása ellene, ha nála töltöm az éjszakát.
– Igazából én elalszom a földön is… – kezdett neki Jun ismét a mentegetőzésnek, pedig ezt már párszor megbeszélték. Egyszerűen nem volt hozzászokva, hogy bárki bármit ennyire önzetlenül megtegyen érte.
– Igen, már mondtad, de adnunk kell a látszatra. Te most vendég vagy, a vendégnek jár egy saját szoba, érted?
A lány csendben bólintott, mintha attól félne, ha kinyitja a száját, ismét ellenkezés esik ki belőle.
– Nézd, itt a fürdőszoba. Zuhanyozhatsz is, de tudom ajánlani, hogy pihend ki magad picit egy jó forró fürdővel a bazinagy kádban.
Miután a fürdővíz elkészült, a csikó lement vacsorázni, Jun pedig igyekezett a zuhany alatt lemosni szőréről a hihetetlenül hosszú nap során rátapadt mérhetetlen mocskot. Az első cseppek érintésétől Izzy méltatlankodva ugrott ki a sörényéből, és felfutott egy száraz falfelületre.
– Mi az, azt hiszed, nem férne rád egy alapos mosás? – kérdezte évődve az apró gekkót. Az komótosan megnyalogatta a szemeit, ezzel letudva a tisztálkodást, majd villámgyorsan megpördülve eliszkolt a saját dolga után.
Jun nem félt tőle, hogy bármi komolyabb baja esne: a kis hüllő igencsak jól tudott magára vigyázni. Ha máskor nem, legközelebb reggel biztosan viszontlátja majd.
Talált egy párkányon egy flakon sampont, amiből olyan mennyiséget borított a sörényére, már majdnem bűntudata támadt miatta. Önfeledten dörzsölte a szőrét néhány percig, élvezve, amint a kosz és a szemét szagát elűzi a kellemesen fűszeres illat. Mikor végzett, a zuhanyzó függönye mögül jókora adag gőzt kiengedve, csöpögő bundával a kádhoz lépett, nagy, nedves tócsákat hagyva maga mögött a fehér csempén.
Lassan beleengedte magát a forró vízbe. Eleinte minden idegszála tiltakozott a hőmérséklet ellen, ám néhány pillanat alatt bőre hozzászokott, és kellemesen ellazulva terült el a kádban, görcsbe állt izmai szinte pattogva engedték ki magukból az összes felgyülemlett feszültséget. Úgy érezte, ezért a percért már érdemes volt élnie.
Lehunyta a szemeit, és megpróbált nem gondolni semmire, vagy legalábbis semmi ijesztőre a múltjából – mégis bármennyire koncentrált, egyre Leaf vacsorázó családja járt az eszében. Heten testvérek? Közülük kettővel ma jó eséllyel nem fog találkozni, négyet már ismer, a titokzatos, és „sunyi” Scarfot pedig még nem látta. Biztos elég nagy már ahhoz, hogy a saját magánéletével legyen elfoglalva.
Eszébe jutott a furcsa beszélgetésük Leaffel a parkban, a hintáknál. Az ő testvérével vajon mi történt? Ha megpróbál leásni múltjának rejtett bugyraiba, miért érez mindig égetően jeges tőrszúrást a torkában? A neve… Maya, igaz?
24.
- Juniper, szeretném, ha megismernéd a nővéred, Mayát.
Mamával a teremben futott össze, és rögtön haláli zavarba esett tőle – nem számított rá, hogy ilyen gyorsan fülön csípi egy ismerős. De persze ez az ő hibájuk, nem gondolhatták komolyan, hogy majd tétlenül fog üldögélni egyhelyben az idők végezetéig.
Jó, ez azért enyhe túlzás. Ha érzékei nem csalták meg, körülbelül három napot tölthetett el a „lakosztályában”, vagy legalábbis eddig kétszer feküdt le aludni, legutóbb elég régen. Kicsit türelmetlen, na és? Az egész hely, ahova becsukták, egy apró hálószobából, egy szinte üresen kongó nappaliból, és egy minimális konyhából állt (ahol gyanús módon csak néhány edényt talált, az összes éles vagy hegyes szerszámot valaki eltüntette belőle). Mama is csak egyszer látogatta meg, mióta ide költözött (az egyre halványabban derengett neki, honnan is), és csak néhány szót váltottak. Pedig egy egész világ várt rá odakint, és annyira, de annyira érezte a lábában a bizsergő késztetést, hogy felfedezze.
A szó szoros értelmében nem volt persze bezárva, ám a lelkére kötötték, ne mászkáljon el, várja meg, míg elérkezik a megfelelő idő. Mikor a mamája távozott, a bejárati ajtó előtt egy sötét egyenruhába öltözött pónit pillantott meg, aki háttal állt neki – ebből inkább úgy tűnt, nem annyira az ő benntartása a célja, mint inkább a külvilág kirekesztése.
Miután az egész kis lakást keresztül-kasul bejárta ötvenszer, szörnyű erővel csapott le rá az unalom. Feltúrta a hűtőt, és friss élelmet talált benne, összedobott magának valami rágcsálnivalót, egy üvegtálban bevitte a nappaliba, elterült a kanapén, és egykedvűen majszolni kezdte a plafont szemlélve. Amikor elálmosodott, aludt egyet, mikor megéhezett, evett valamit.
Legalább ha egy ablakot találna valahol, bámulhatná a felhőket, vagy a pónikat odakint, vagy a hegyeket, vagy a fűszálakat, esetleg amint a szél kergeti a homokot, ha egyáltalán nem voltak növények a környéken – fogalma sem volt, milyen lehet a táj körülötte. De nem, csak szürke betonfalak, amerre néz. Bele lehet őrülni.
Az egyetlen ajtóhoz lépett, és kinyitotta.
Odakint az egyenruhás nyomban vigyázzba vágta magát, pedig Jun nem lepődött volna meg, ha az unalmas feladatától alább hagy az ébersége. A szűk folyosón oldalt állt neki, gyanakvó pillantásokkal méregette őt.
Mi lesz, ha egyszerűen csak elsétál? Őrénél éppen akadt fegyver – egy nagyjából fél láb hosszú penge, amit könnyen lehetett forgatni zárt helyeken is –, viszont azt erősen kétségesnek találta, hogy használná ellene. Ha mégis erre kerülne a sor, akkor is egyértelműnek tűnt az összecsapás kimenete: az egyenruhás egy alacsony egyszarvú volt, ő pedig föld póni, messze jobb fizikai képességekkel. Na persze, hacsak nem vet be ellene valamilyen jó kis varázslatot. Szinte máris izgulni kezdett, annyira megnézte volna a harci mágiát, még ha a saját bőrén sül is el.
Tett egy lépést előre.
– Kérem, maradjon a lakosztályában – szólt a póni emelt hangon, ám nem túl magabiztosan, miközben útját elállva elé lépett.. – A saját biztonsága érdekében.
Hát, eljött a döntés pillanata. Most visszaléphet a szobába, és várakozhat talán újabb napokat, vagy konfrontálódhat ezzel a szerencsétlennel, aki csak a munkáját végzi. Tisztán érezte őrzője félelmét, mintha csak nem is nála lenne a fegyver.
– Ne haragudjon, uram, de meguntam a tétlenséget. Álljon el az utamból, kérem.
Még egyet lépett előre, ezzel olyan közel kerülve az egyenruháshoz, az orruk majdnem összeért, mikor lehajolt. Ilyen távolságból azt is láthatta, az egyszarvú homlokáról egy jókora izzadtságcsepp indul meg lefelé az arcán. Nem kellett néhány másodpercnél tovább farkasszemet nézniük, hogy félrelépjen, szabad utat engedve a lánynak.
Jun szinte önkívületben sétált végig a folyosón, keresztül néhány vaskos ajtón, melyek mögött ugyanúgy egyenruhások álltak, bár ezúttal nem akaródzott nekik feltartóztatni. Találomra hol jobbra, hol balra fordult az elágazásokban, és kisvártatva tökéletesen eltévedt, hiába próbálva kiigazodni a falakra felfestett furcsa jelzéseken és ismeretlen neveken.
Benyitott egy ajtón, és egy méretes teremben találta magát, ahol további unikornisok dolgoztak fehér köpenyben jókora, ám számára ismeretlen rendeltetésű gépek mellett. A közelebb állók érkezésén meglepődve nagyot ugrottak, és hátráltak tőle pár lépést. Kezdett unalmas lenni, hogy mindenki ennyire félt tőle, látszólag teljesen indokolatlanul. Sosem fog már olyasvalakit találni, aki egyenrangú partnernek kezeli?
– Elnézést, csak a kijáratot keresem – mondta azért udvariasan, de a munkások kellően tanácstalannak tűntek, és eszük ágában sem volt segíteni neki.
Ekkor lépett be a háta mögött a mamája a másik föld pónival.
Le sem tagadhatná, hogy a testvére, nagyjából annyira hasonlítottak egymásra, mint két tojás. Egyforma magasra nőttek, Jun szőre két árnyalattal világosabb, a sörénye is sokkal ezüstösebb – cserébe Maya szemei annyira ragyogó színben csillogtak, szinte bántó volt beléjük nézni.
Ó, és még egy feltűnő különbség: nővére vállán a forradás a „05”-ös számot formázta, míg az övén, legalábbis legjobb tudomása szerint „06” állt (lopva oda is pillantott, hogy ellenőrizze). Nos, ha sorrendben születtünk, akkor tényleg én vagyok a fiatalabb – futott át az agyán, bár azt nehezen magyarázta volna meg, miért akarna bárki is pónikat megszámozni, vagy ebben az esetben hol van az első négy.
– Nagyon örvendek! – kiáltotta, miután mamája bemutatta őket egymásnak. Alig bírta elfojtani az izgatottságát, épp csak jólneveltsége tartotta vissza a toporzékolástól.
– Részemről a szerencse – felelte a másik kanca, nem valami őszintén. Junnak sokkal inkább tűnt úgy, valamilyen szerepet játszik el, csak a mamájuk megnyugtatása végett.
Nem értette, miért. A testvérek általában szeretik egymást, nem?
Mama a következő szavakat is hozzá intézte, mintha Maya ott sem lenne.
– Maya megmutatja neked, hol fogsz lakni a továbbiakban, valamint válaszol minden kérdésedre, amire csak képes. Tudom, nagyon kíváncsi vagy, de szeretnélek megkérni, bírd ki még egy kis ideig, és ne zavard a többi pónit a munkájában. Megteszed ezt nekem?
Szóval most gyakorlatilag letolást kapott… Végül is számított rá. És ráadásként egy pesztrát is, a nővére személyében. Nesze neked egyenrangú társ. Azért lelke mélyén bízott benne, előbb-utóbb jó lesz a kapcsolatuk, és az, hogy valakivel beszélgethet, valaki válaszol a kérdéseire, már hatalmas előrelépésnek számított.
– Kövess, kérlek – szólt Maya, és hosszú léptekkel elindult, ki a teremből, le a folyosón, ő pedig ügetett a nyomában.
- Könnyű itt eltévedni, ezért ne nagyon mászkálj el egyedül – vetette hátra a nővére menet közben. – Még könnyebb olyan helyekre betévedni, amik nem valóak neked, sőt egyenesen veszélyesek.
Hogyhogy nem valóak neki? Úgy érezte, Maya egyenesen lenézi őt. Ez is, amint a fél fülét folyamatosan felé fordította, mintha csak valami csikóra kellene vigyáznia – már-már sértő volt.
– Ha mégis véletlenül elvesznél, keresd a falon a 109-es jelzést, az majd hazafelé vezet. A száz alattiak nem jót jelentenek, arrafelé ne menj.
Újabb utasítások. Ne csináld ezt, ne csináld azt.
– Nem kell aggódnod miattam, tudok vigyázni magamra – morogta kicsit sértetten.
– Lesz is alkalmad megmutatni, ne félj – kacagott rá a nővére.
Hirtelen lecövekelt a folyosó közepén.
– Kérlek, ha valami problémád van velem, mondd el.
– Ó, milyen önérzetes vagy! – kiáltotta gúnyosan Maya, miközben felé fordult. – Mostantól én felelek érted, így hát jobban teszed, ha megjegyzed, amiket mondok.
Valami nem stimmelt. A nővére nem nézett a szemébe, hanem egy távolabbi pontot fixírozott a háta mögött. Legyőzhetetlen késztetést érzett, hogy hátranézzen, de nem volt ott semmi. Az átható, vakítóan ezüstös szemek nem mozdultak akkor sem, mikor oldalt lépett – csak a fül követte a mozgását.
Erősödő gyanakvással emelte fel a lábát, hogy elhúzza Maya arca előtt. Nővére nem várta meg, mi lesz a kísérlet vége, lehunyta szemeit, megfordult, és megindult tovább a folyosón.
– Te nem látsz! – kiáltotta Jun meglepetten, miközben utána sietett, próbálva lépést tartani.
Maya keserűen felkacagott, majd kísérteties pontossággal húga felé fordította fejét, még mindig csukott szemekkel.
– Eltaláltad. Cserébe sokkal jobban hallok, mint bárki más.
Hitetlenül baktatott Maya után, folyamatosan azt próbálta kitalálni, vajon miként csinálhatja, hogy nem megy neki semminek. Úgy fordult be a sarkon, mintha látna, pedig a falak nem adnak ki hangot magukból, mint például az ő lélegzése – bár lépteik visszhangoztak, az igaz. Lehetséges lenne, a nővére ebből képes megállapítani, hol is jár? Vagy a lépéseit számolta? Olyan régóta járja már ezeket a folyosókat, hogy ismeri őket, mint a saját patáját?
Egy pillanatra megpróbálta ő maga is becsukni a szemét, és csak a hallására koncentrálni. Ugyan Maya lépteit tisztán hallotta maga előtt, és a hangok alapján képes lett volna valószínűleg követni őt az elágazásokban, mégis folytonos bizonytalanság gyötörte, úgy érezte, menten nekimegy valaminek, amire nem számított, vagy megbotlik. Azon kapta magát, időnként résnyire kinyitja a szemeit, hunyorgó pillantást vetve környezetére, megerősítésképpen. De tudta jól, ez csalásnak számít, inkább abba is hagyta a játékot, és növekvő tisztelettel figyelte tovább nővére magabiztos lépteit.
– Mi történt a szemeiddel? – kérdezte, mikor sikerült feldolgoznia a történteket.
– Így születtem – vágta rá Maya, bár azért némi tétovázás kiérződött a hangjából.
Igaz is, ha a testvére, könnyen lehet, ő is nagyjából annyit tud születésének körülményeiről, mint Jun.
– Ezek szerint nem emlékszel arra, valaha is láttál volna? – tette fel a kérdést, elgondolása ellenőrzésére.
– Nem – vallotta be Maya. – A vicces az benne, hogy viszont arra emlékszem, milyen is a zöld szín, vagy a vörös, vagy a kék.
– Ez miként lehetséges?
– Azt hiszem, nem minden emlékünk a sajátunk.
– De akkor kié?
– Nem gondolnám, hogy az számítana. Mire mi megkapjuk őket, addigra annyira tisztára vannak mosva, egyébként sem leszünk képesek soha kideríteni.
Ez igazán rejtélyesnek hangzott, és nem magyarázott meg semmit a Jun fejében kergetőző ezer kérdés közül.
– Miből gondolod, hogy nem a saját emlékeid? Mi van, ha csak rosszul tudod, és egészen kis korodban még láttál?
Maya megtorpant, és farkasszemet nézett vele. Szemeit tágra nyitotta, talán csak a hatás kedvéért, tekintetében fagy csillogott.
– Tudom, mert ők azt akarják, hogy tudjam! – szinte köpte a szavakat az indulattól. – Ne nézz teljesen hülyének. Ismerem már minden módszerüket!
Jun földbe gyökerezett lábbal állt, levegőt venni is elfelejtett egy percre. A heves kitörés után nővére nagyot sóhajtott, ismét lehunyta a szemeit, majd tovább folytatta útját a kihalt folyosókon.
- Ők is követnek el hibákat, hiszen csak egyszerű pónik, bármi mást is képzeljenek magukról – szólalt meg lemondóan. – Olyan ártatlan dolog, mit is számíthatna. Vagy az is lehet, csak én nem számítok? Végül is mindegy. Azzal kezdődött, hogy Julian olvasott nekem egy mesét egy erdőről, és én megkérdeztem mamát, mi az az erdő, mik azok a fák, miként néznek ki, milyen színűek, milyen szagúak, milyen érzés megérinteni őket. Sokáig nem válaszolt rá, és mikor végül megszólalt, hallottam a hangján, hogy a sírással küzd. Azt mondta, „de hiszen tudod milyenek a fák”, mire én azt feleltem, más tudni, és egészen más a saját két szememmel látni őket. Akkor magamra hagyott, ám másnapra, mikor felébredtem, benne volt a fejemben az erdő emléke.
Jun majdnem nekiment hátulról, Maya olyan hirtelen állt meg, teste alig láthatóan remegett az indulattól.
– Bár soha ne mutatta volna meg. Bár soha ne kértem volna. Szívembe kitörölhetetlenül beégett a természet fájdalmas szépsége.
25.
Mikor Maya megmutatta neki a szobáját, ráébredt, komolyan gondolták, hogy egyedül nem mehet sehová. Már egyáltalán a mosdóba is nővére hálószobáján át vezetett az útja, a jó fülű lány pedig egészen biztosan észre fogja venni, ha ki próbál lopózni. Talán amikor alszik, lenne rá esélye – mégis, egyelőre nem akarta tovább feszegetni a határokat. Ki kell derítenie, Maya miért pikkel rá, addig pedig jobb, ha meghúzza magát.
A nővére szobája viszont egyszerűen lenyűgöző volt. Nem a méretei, vagy a berendezése miatt, hanem mert olyan rendetlenség fogadta odabent, amire egyáltalán nem számított. Elképzelései szerint, ha ő nem látna, akkor igyekezne mindent a helyére tenni, hogy szükség esetén megtalálja, ezzel szemben a szobában minden szanaszét volt dobálva, mintha Maya mindig ott hagyná a tárgyait, ahol kiestek a patájából. Edények, evőeszközök, ágyneműk, súlyzók, játékok és bútorok összevisszasága halmozódott a padlón, és Maya nemcsak nem esett el bennük lépten-nyomon, hanem úgy tűnt, nagyjából mindenről tudja, hol is tette le. Persze könnyű neki, legalább nem kell ezt a kuplerájt látnia – ugyanakkor Jun egyre jobban tisztelte testvére memóriáját.
Felvett a földről egy fából készült lyukas kockát, amin nyakatekert módon egy kötelet bújtattak át, amiről különböző fémtárgyak lógtak. Érdeklődve forgatta egy darabig, de nem sikerült kitalálnia, milyen célt is szolgálhat.
– Ez mi? – fordult érdeklődve Maya felé, aki időközben leült az ágyára, és megpróbálta azt nagyjából elviselhető formába rendezni maga körül.
A hangjára felnézett, és kitartotta a patáját. Jun egy másodpercig eltűnődött rajta, mi rosszat sikerült már megint mondania, amiért a nővére szó nélkül el akarja venni tőle az izét, csak miután odaadta neki, akkor értette meg, Maya csak akkor ismeri fel, amit mutat, ha meg is tapogathatja. Hihetetlen, hogy máris megfeledkezett a fogyatékosságáról, annyira természetesen viselkedett, mintha semmi baja se lenne a szemének.
– Ördöglakat – állapította meg végül Maya, és visszaadta a játékot. – A lényege, hogy azt a kis fém háromszöget kihúzd, anélkül hogy késsel apró darabokra vágnád az egészet. Jó kis időtöltés, és szinte az egyetlen, amit anélkül is játszhatok, hogy tudnék olvasni.
– Ide teszem az asztalra – akart segíteni Jun, de testvére csak legyintett.
– Ha nem én teszem el, akkor úgyse jegyzem meg. Majd egyszer leverem, és akkor megint tudni fogom, hol van.
Tanácstalanul ácsorgott még egy darabig, majd miután látta, Maya nem törődik vele, a saját szobája után nézett.
Az apró helyiségben tisztán látszott, eddig Maya valamiféle raktárnak használhatta, ahova egyszerűen behányta azokat a dolgait, amikre többé nem volt szüksége. Valószínűleg nem sokkal azelőtt, mikor megérkeztek, valaki az egész kupacot odébb tolta egy sarokba, és egy kezeletlen fa szekrényt, valamint egy ágykeretet pakolt le a szoba közepére. Még csak arra se vették a fáradtságot, hogy a matracot a helyére tegyék, az a falnak támasztva kornyadozott.
Szánt rá egy jó negyed órát, hogy mindent elpakoljon, még azokat a cuccokat is, amikről azt sejtette, nővéréhez hasonlóan nem lesz rájuk szüksége. Ezeket nem túl rendezetten ömlesztve a szekrény alá söpörte – akadt ott minden, szakadt párnák, kopott edzőruhák, és további ismeretlen funkcionalitású szemét. Jobbnak látta, ha mindent eltesz, amilyen ingatag a kapcsolata Mayával. Biztosan balhé lett volna belőle, ha valamit kidob, azt pedig nem vállalta be, hogy mindent egyesével odahordjon a nővérének, és megkérdezze, szüksége van-e még rá, és ha igen, hol a helye.
Mire végzett, egészen lakhatóvá varázsolta a kis lyukat, csak egy ablak hiányzott neki iszonyatosan – majd egyszer erre is rá fog kérdezni, vajon miért nem találkozott eddig eggyel sem.
Maya éppen a fürdőszobából jött vissza, miközben a fogait suvickolta, fel-alá mászkált a szobájában, mintha valamin erősen gondolkodna. Épp csak annyira ment vissza a mosdóba, hogy kiöblítse a száját, majd nekifutásból beugrott az ágyába (jó masszív darab lehetett, mert meg se nyikkant), és a takarója alá bújt.
– Javaslom, menj te is szunyálni, mert holnap korán kelünk – szólt álmosan, majd nemsoká már az igazak álmát aludta.
Hát, nagy beszélgetésnek nem volt helye első estéjükön, az már biztos. Jun szintén bevette magát a mosdóba, és felkészült a lefekvésre. Egyetlen dolog nem hagyta nyugodni, és beletelt néhány percbe, mire ráébredt, mi is az.
Maya világosban aludt.
Tulajdonképpen a vak lány már azzal is különös kedvességről tett tanúbizonyságot, hogy egyáltalán felkapcsolta a lámpát, mikor megérkeztek – könnyen lehet, talán először, mióta itt lakott.
26.
- Ébresztő, hétalvó, hasadra süt a nap!
Persze ez vicc akart lenni, egyikőjük sem volt meggyőződve róla, a nevezett fényes égitest egyáltalán létezik abban a képtelen világban, melyet valóságnak neveztek. Jun még az álomtól kótyagosan próbálta kitalálni, hol is tartózkodik éppen, miközben Maya vidáman ugrált mellette az ágyon.
– Mi a mai terv? – kérdezte kicsit nyűgösen, hiszen eddig még mindig annyit aludhatott, amíg csak magától fel nem kelt. Most sem akaródzott neki különösebben kikászálódni az ágyából, legszívesebben a fejére rántotta volna a párnát, így nyerve néhány percet. Ugyanakkor kicsit tartott tőle, nővére jóindulata véges, és „véletlenül” a következő ugrását elhibázva pont a hasa közepére pottyan, amit szeretett volna elkerülni.
– Ma, kedves kishúgom, legelőször is megreggelizünk, utána bizony sírni fogsz és kegyelemért rimánkodni, majd pedig ebéd után alaposan elagyabugyállak – mesélte Maya lelkesen.
Jó kis programnak ígérkezett, talán mégis megkockáztatja inkább a párna alá bújást.
– Ne bánts – nyögte végül egy csipetnyi gúnnyal a hangjában, miközben a másik oldalára fordult.
– A saját érdekedben teszem! – nevetett Maya. – Itt az ideje elkezdened komolyan mozogni. Nézd csak meg, alig koptatod ezeket a betonfolyosókat néhány napja, és máris micsoda kis párnákat növesztettél magadnak!
Miközben ezt mondta, megragadta testvére hasán a vékony bőrt, és alaposan megcibálta. Jun rögtön kipattant az ágyból, és tekeregve próbált szabadulni, miközben fékezhetetlenül kacagott.
– Ne csináld, szörnyen csikiz! – könyörögte könnyes szemmel, mire nővére elengedte.
– Jó, most még megkegyelmezek, de akkor legalább menj és dobj össze valami reggelit. Legyen egy kis hasznom is abból, hogy folyton rád kell vigyáznom.
– Máris indulok, csak áruld el, hová is megyünk utána – kérte, az összeborzolódott bundáját igazgatva.
– Edzünk kicsit. Igazából az egyetlen ok, amiért még nem kötöttem fel magam az unalomtól, az az itteni hihetetlenül jól felszerelt konditerem.
Jun sejtette, ez csak féligazság lehetett, ám a gondolat, hogy végre igazán megmozgathatja minden tagját, egészen felvillanyozta. Miközben az álom utolsó darabkáit mosta ki a szeméből a fürdőszobában, végignézett a tükörbeli alakján. Nem értette, mit ugratta a nővére, egész teste kórosan soványnak tűnt, bár azt azért némi irigységgel állapította meg, Maya mennyivel izmosabb nála. Az biztos, hogy ő nem feküdt egész nap semmittevéssel múlatva az időt. Még talán a sírást is megérné, ha végre egyszer rendesen kifáraszthatná magát.
Összedobott egy kis salátát a hűtőből (közben azon morfondírozva, miként találhat minden egyes reggel friss zöldséget odabent – fifikás népek voltak ezek az egyszarvúk), és még arra is ügyelt, hogy Mayát jól megviccelje, kölcsön kenyér visszajár alapon: egyetlen méretes salátalevelet rakott csak a tányérjára.
– Hülye – nyugtázta a poént nővére, miután észrevette a turpisságot, és maga elé húzta az egész tálat.
Ha sírni nem is sírt az edzés végére, azt csakis akaraterejének köszönhette, összeszorított fogakkal és remegő lábakkal vánszorgott az étkező felé. Úgy számolta, Maya majdnem három órán át űzte, saját maga is iszonyatos tempót diktálva, most pedig, mikor végre ebédelni indultak, nővére éppen csak pihegett kicsit.
Azt első pillantásra felmérte, Maya mennyire otthonosan mozog a konditeremben, bár azért néha a súlyokat végig kellett tapogatnia, mire a megfelelőt kiválasztotta, hiszen más pónik is jártak oda edzeni (csak éppen főleg délután, mikor a munkaidejük lejár, mesélte), nem hagyhatott mindent olyan helyen, ahol később rögtön megtalálta volna. Mégsem vesztette el szokásos magabiztosságát, és egyáltalán nem szorult Jun segítségére.
Bemelegítésnek nyújtottak picit, és átmozgatták minden izmukat, majd egy órás futás következett a futópadokon – mikor Jun már azt hitte, kiköpi a tüdejét és összeesik, Maya „rá kell gyúrni állóképességre” címszóval átkapcsolta a gépet, és onnantól kezdve lassú galoppozás és nyaktörő vágta váltogatta egymást lehetetlenül hosszú ideig. Szívesen elnyúlt volna, hagyva, hogy a gép egyszerűen ledobja magáról, de mégsem adhatta meg a nővérének ezt az örömöt.
Ehhez képest a súlyzózás szinte gyerekjátéknak tűnt, hiszen legalább kifújhatta magát – egészen addig, míg testvére mellé nem állt felügyelni. Rögtön kiszúrta, ha a kelleténél kisebb súlyokkal dolgozott, és azt is, amikor lazsálni próbált. „Na, még egyszer!" – kiáltott rá ilyenkor, és addig kellett ismételnie a mozdulatot, míg már többször egyáltalán nem volt rá képes magától, ilyenkor Maya segített neki befejezni. A végére annyira bedurrantak az izmai, a feszüléstől nem bírta teljesen behajlítani őket, ettől aztán olyan lett a járása, mint aki lufikat visz a lábai között.
Délre olyan éhes lett, mint egy medve, mégis minden figyelmét lekötötte maga az étkező helyiség, már csak azért is, mert ennyi pónit sohasem látott még egy helyen. Az egybegyűltek nagy része egyszarvú volt, összesen lehettek odabent vagy húszan is, szétszórva kisebb társaságokban üldögéltek az asztalok körül, és halkan beszélgetve ebédeltek. Mikor beléptek, minden szem rájuk szegeződött, és a csend is mindinkább elmélyült.
– Csókolom, Candy néni! Hogy van a lába? – köszönt széles mosollyal Maya az idősödő konyhás kancának, mikor a fal mellett felállított pulthoz értek. Lekapott egy tálcát a többi tetejéről, és megvárta, míg megkapja az ebédjét. Jun úgy látta, az előttük távozó egyszarvúakhoz képest nővére legalább dupla adagot kapott, amit a mosolynak tudott be, így igyekezett azt kellő hűséggel utánozni.
– Köszönöm, kedveském, javulgat – felelt Candy néni kedvesen, és úgy tűnt, ő az egyetlen az egész ebédlőben, aki egy cseppet sem fél tőlük.
Maya csendben a legközelebbi asztalhoz lépett, és leült, az ott helyet foglaló két egyszarvú legnagyobb rémületére. Gyorsan fel is kapták a tálcájukat és átültek egy másik helyre. Jun nem tudta eldönteni, testvére csak azért választott egy foglalt asztalt, mert az üresen állókkal szemben ezt legalább megtalálta a hangok alapján, vagy pedig esetleg tényleg barátkozni akart.
– Miért félnek tőlünk? – kérdezte halkan, mikor már pár perce nyugodtan falatoztak, és az élet kezdett visszarázódni a rendes kerékvágásába, amint a többiek megszokták jelenlétüket.
– Hogy félnének, az talán túlzás – felelt Maya. – Tartanak tőlünk, mert nem ismernek minket, nem tudják mire is számítsanak. Azt hiszem ráadásul megmondták nekik, ne nagyon szóljanak hozzánk, így ez változni sem igen fog. Ne is foglalkozz vele.
A délutáni programjuk további edzést jelentett, viszont most élesben mentek a dolgok. Maya egy egészen nagy, teljesen üres, tatamival borított padlójú terembe vezette, és néhány nyújtógyakorlatot végeztetett el vele, majd bekötötte a szemét.
– Csak az esélyek kiegyenlítése végett – tette hozzá, szája szegletében gunyoros mosollyal.
Jun nem értette, miféle esélyekről beszélt, hiszen szemmel láthatóan nővére jóval erősebb, és talán valamivel gyorsabb is lehetett nála. Talán az egész csak arra ment ki, hogy egy kis alázatra tanítsa, de azt sem tartotta lehetetlennek, Maya szimplán csak rosszul mérte fel a képességeit.
A kendő alatt gyakorlatilag semmit sem látott: ugyan némi világosság azért szűrődött be a szöveten keresztül, ám inkább becsukta a szemét, mert csak zavarta. Megpróbált az eddig méltatlanul elhanyagolt érzékszerveire támaszkodni, mint a hallása és a szaglása – bár ez utóbbinak nem sok hasznát vette, mint arra gyorsan rájött. Nővére lépteit viszont tökéletesen hallotta a kemény, fonott padlón, amint lassan körözött, mint valami ragadozó.
Az első támadás nem érte váratlanul, hallotta a kis súrlódó neszt, amint Maya ráveti magát, és abban a pillanatban félrehemperedett előle.
– Kicsit ideges vagy – kuncogta nővére, és Jun szégyenszemre ismerte fel, be lett csapva, Maya csak színlelte az ugrást.
– Nem vagyok olyan járatos ebben, mint te – felelte némi éllel a hangjában.
Még be sem fejezte a mondatot, mikor a lábai kiszaladtak alóla, és fájdalmasan az oldalára esett. Mi történt? Nem hallott semmit közeledni, csak az erős ütést érezte nagyjából térdmagasságban.
– Nem dumálunk harc közben – világosította fel Maya, miközben a talpára kecmergett.
Jó vicc, hiszen nem is ő kezdte. De megértette a leckét – ha lehetősége van elsőnek ütni, muszáj megtennie ahelyett, hogy szövegelne. Már száguldott is teljes sebességgel arrafelé, ahonnan testvére hangját hallotta, és csapott egy köríveset a levegőbe. Sajnos semmit nem sikerült eltalálnia, csak annyit ért el, hogy elvesztette az egyensúlyát, amit Maya ki is használt, és erősen faron billentette, amitől nyekkenve esett az orrára.
Oldalra gurulva kelt fel, és milyen jól tette, hallotta a következő puffanást azon a helyen ahol az előbb még feküdt – úgy tűnt, Maya nem viccelt, mikor azt ígérte, el fogja látni a baját. Megpróbálta átvenni a kezdeményezést, ám ismét a levegőre vetődött, és míg fülelve körbefordult ellenfele nyomait keresve, egy olyan pofont kapott az arcára, amitől majdnem leesett a kendője.
Az ütéstől könnyek szöktek a szemébe, de csak egy részüket tudta megmagyarázni annak erejével, a másik a támadás helye miatti szégyenből fakadt. Azt nem bánta volna, ha Maya ráugrik, ha kirúgja alóla a lábait, ha állon veri, viszont az arcon csapás más tészta volt.
Dühösen rúgott arra, ahol nővérét sejtette, de az ismét eltáncolt előle, és most a másik arcára osztott egy hatalmasat. Jun inkább megállt egyhelyben, hogy ha pofozózsáknak akarják használni, legalább ne asszisztáljon hozzá ilyen megalázóan.
– Te ezt élvezed? – kérdezte Mayától remegő hangon.
– Bevallom, igen – jött a válasz a háta mögül. – Jobb, ha megjegyzed, nem kérheted meg az ellenfeled arra, válogassa meg a módszereit.
Szóval így állunk, gondolta mérgesen, és letépte a szeméről a kendőt. Maya szélesebben vigyorgott rá, mint valaha, ezüst szemei fenyegetően csillogtak felé.
– Vedd csak le – mondta, ezzel jelezve, tudja jól, mi történik. – Talán így egy fokkal érdekesebb lesz a menet.
Már repült is felé, előre tartott patával, Junnak épp csak annyi ideje maradt, hogy lábait védekezően keresztezve maga elé tartsa, így hárítva az ütést. A találatba mégis minden csontja beleremegett, és lábai rögtön sajogni kezdtek.
– Ezt hol tanultad? – nevetett Maya, miközben ismét körözni kezdett. – Ne állj bele egy ütésbe sem, ha képtelen vagy elkerülni, inkább térítsd el.
Könnyű azt mondani. Nővére következő csapása olyan villámgyorsan érte, még csak elfordulni sem volt ideje. Az ütés a vállán találta el, és rögtön elzsibbadt tőle az egész bal lába. Megpróbálta valamiképp viszonozni, ám Maya elhajolt előle, és egy alulról érkező patával hátrálásra kényszerítette. Jun éppen elég távolságot nyert ahhoz, hogy testvére elindítson fordulatból egy rúgást, melynek a sebessége ismét meglepte, és csak feltartott lábbal bírta azt kivédeni. Még két ütést kapott a másik vállába is, és a mellső lábait máris emelni sem tudta, csak egyre hátrált, míg a sarokban nem találta magát.
Maya egyre közeledett hozzá, vak szemeiben halálos fenyegetés ült, ajkán lesajnáló mosoly. Jun tökéletesen megértette, miként is érezheti magát egy nyúl, amikor sarokba szorítja a farkas: reszketve a fenekére tottyant, és várta a megsemmisítő csapást – ami sosem érkezett meg. Nővére fölé magasodott, lenézett rá, de nem bántotta tovább.
– Miért utálsz engem? – kérdezte Jun vékony, elhaló hangon. – Mit ártottam neked?
Maya arca egy pillanatra megrándult, lassan elfordult remegő húgától, és néhány lépést távolodott.
– A puszta létezésed irritál – felelte aztán megtorpanva. – Én kis tökéletes testvérem.
27.
Ennyi lenne az egész? A szavak a fülében csengtek, miközben zuhanyozott, fel-felszisszenve, mikor magáról megfeledkezve egyik zúzódását kezdte sikálni. Nem tehetett arról, ő lát, nővére pedig nem. Nem utálhatja őt olyasmi miatt, amiről nem tehet. Képtelen egy történet. Pedig mit nem adna érte, ha barátok lehetnének!
Miután Maya ilyen jól elpáholta, úgy tűnt, nagyjából elpárolgott a mérge is, legalábbis a nap további részében igyekezett vele kedvesen viselkedni – persze elképzelhető, csak eszébe jutottak mamájuk utasításai, melyek között nem szerepelt, hogy agyon kell vernie testvérét. Az edzőteremben további küzdelemre nem került sor, nővére inkább csak olyan alapvető gyakorlatokat mutatott neki, melyekre esetleg majd később építeni tud. Fogalma sem volt róla, Maya honnan tanulta ezeket, egyáltalán nem hasonlítottak arra a stílusra, ami az ő emlékezetében szerepelt, sokkal folyékonyabb, kecsesebb, légiesebb mozdulatokból állt.
A délután végére mindketten úgy érezték, mintha agyonverték volna őket. Ez Jun esetében gyakorlatilag igaz is volt, a lábait is nehezére esett megmozdítani, szinte állva aludt el. A hideg zuhany épp csak egy picit segített, de nem akart túl korán lefeküdni sem, nehogy túlaludja magát.
– Az este hátralévő részében azt csinálsz, amit csak szeretnél – engedte meg a testvére.
– Van valami ötleted? Még nincs olyan sok játékom, mint neked.
– Ha gondolod, kölcsön adom az egyiket, bár félek tőle, túl egyszerű megoldani őket, ha látod is, mi történik – mosolyodott el Maya keserűen. – Vagy esetleg megmutathatom, hol van a könyvtár.
– Igaz is, említetted, hogy valaki szokott neked olvasni.
– Igen, Julian. Az azért túlzás, hogy szokott, inkább azt mondanám, volt már rá példa. Mostanában ritkán van mindkettőnknek elég szabadidőnk.
– Ki az a Julian? – kérdezte Jun kíváncsian, és talán egy egészen picit féltékenyen is, amiért nővére másvalakit leplezetlenül közel engedett magához.
– Ha szabad úgy fogalmaznom, ő a második félév Mayája. Persze ez hülyeség, hiszen jóval öregebb nálam. Inkább én lehetek az első félév Julianja. A lényeg az, hogy van néhány közös vonásunk.
Ebből Jun sokkal kevesebbet értett, mint szeretett volna, de nem akarta további kérdésekkel tépázni Maya idegeit.
– Legyen hát a könyvtár – felelte végül.
Az egészen pici, néhány benyílóból álló helyiségben, ahova Maya vezette, főleg szakmai könyvek álltak a polcokon, olyan témákban, amik egyszarvúakon kívül másokat nem igazán érdekeltek, bár azért akadt pár szekrénnyi regény és mese – talán sok is Junnak. A bőség zavarától szenvedve futtatta végig patáját a könyvek gerincén, a címeiket betűzgetve. Nővére tanácstalanul várta egyik lábáról a másikra állva, láthatóan nem szeretett soká időzni a könyvtárban, mintha csak a könyvek kigúnyolnák fogyatékossága miatt.
Jun legszívesebben a hóna alá csapott volna egy halommal, és a szobájában fekve mazsolázgatott volna közülük, ám a könyvtár szabályai ezt nem tették lehetővé, így megfontolt döntést kellett hoznia.
– Tudsz ajánlani valamit? – fordult Mayához, igazából inkább valamilyen szarkasztikus megjegyzést várva, mint valódi segítséget.
– Aha, a Napsugarat – felelte testvére oda sem figyelve, mint aki valahol egészen máshol jár.
Mire visszaértek a szobáikhoz, és megvacsoráztak, egészen estére járt már az idő. Maya szó nélkül megvetette az ágyát, és pihenni tért.
Jun egy hirtelen ötlettől vezérelve felkapta a könyvet az asztalról, és testvére mellé kuporodott.
– Mi az? – kérdezte Maya álmosan.
– Napsugár, első fejezet – kezdett neki az olvasásnak. – Az apró, rönkfából készült házikó az erdő szélén állt, tetejét haragoszöld mohaszőnyeg borította. Keskeny ablakaiból hajnalban éppen rá lehetett látni…
– Hagyj aludni.
– … a ködpamacsokkal borított mezőre, ahol Bill apó földje is húzódott. Az öreg a madarakkal együtt kelt, ilyenkor már a kunyhója előtt üldögélve pipázott, hatalmas, illatos, bolyhos füstfelhőket eregetve a hűvös, erdei levegőbe.
– Tudod, nem kell ezt csinálnod.
– Kelet felől az ég eleinte egyre világosabb szürke színt öltött, majd a nap érkezését előre bejelentve halvány rózsaszínre pingálta a távolban úszkáló felhőcsíkok hasát. Bill apó a pirkadatnak ezt az idejét szerette a legjobban, és a világ minden kincséért sem mondott volna le a látványáról. Élvezettel szemlélte, amint a rózsaszín erős narancssárgába megy át, majd az aranyos fénypászmák megfestik az erdő legmagasabb fáinak csúcsát, mind lejjebb és lejjebb lopakodva rajtuk, amint a parázsló napkorong előbukkant a távoli dombok mögül. Az évszázados fák közötti áthatolhatatlanul sűrű árnyék méltatlankodva húzódott hátra, mintha csak nem térhetne vissza újra minden alkonyatkor.
Jun csak olvasott, olvasott halk, búgó hangján dünnyögve, tökéletesen belefeledkezve a könyvbe, míg egyszer csak azt vette észre, Maya mellette már össze-összerándul, mintha álmában éppen futna valahová; arcán szelíd mosoly ül, szemei alatt a szőre nedvesen csillog. Még néhány percig csendben, elgondolkozva feküdt testvére mellett, majd óvatosan feltápászkodott, hogy lekapcsolja a villanyt, és maga is aludni térjen.
Már az ajtóban járt, mikor a suttogást meghallotta.
– Jun?
– Igen?
– Köszönöm.
28.
A borozóban a kései órára való tekintettel nem sok vendég tartózkodott, de azok néhányan, akik csendesen beszélgetve az asztaloknál iszogattak, mind egyenruhát hordtak. A Palack a manehattani rendőrség törzshelyének számított, márpedig ezen az estén csak azok nem rótták az utcákat, akik már két műszakot lehúztak egyhuzamban. Ebből adódóan a vendégek fáradtan lógatták fejüket, karikás szemekkel meredtek poharaik aljára.
Sunflower, a felszolgáló kanca a hosszú bárpult szélén üldögélt. Nem volt nagy szükség a szolgálataira, pedig jókora alumínium tálcája készenlétben hevert tőle egy lábnyújtásnyira. Jelenleg talán akkor sem ugrott volna sietve a vendégek kéréseit teljesíteni, ha éppen valaki integet neki, mert szemeit lesütve, arcán enyhe pírral hallgatta, amint a mellette ülő újonc udvarol neki. Szerette hallgatni a szép szavakat, amikből bőven kijutott neki, hiszen arany sörényével egészen szemrevalónak számított, bár azt elfelejtette korábban a fiatal rendőr tudomására hozni, vőlegénye a kikötőben dolgozik, mint rakodómunkás. Erről természetesen csődörünk majd időben értesülni fog, kollégái hahotázása által kísérve – nem az ő szíve volt Sunflower első, vagy utolsó áldozata.
A pult másik végében üldögélő tagbaszakadt alaknak már egy ideje otthon kellett volna lennie, ám egyszerűen szükségesnek érzett néhány pohár erősebb italt, csak hogy ne roppanjon meg a fejében egymást kergető gondolatok súlya alatt. Elgyötört szemének jót tett a félhomály, amit csak a terem hátsó sarkában felállított billiárd asztalok fölötti lámpák fehér pászmája tört meg, de szerencséjére éppen nem játszott azoknál senki, mert úgy érezte, a zajtól széthasadna a feje. Helyette halk, visszahúzódó jazz szólt, duruzsoló beszélgetés, és néha a poharak csilingelése. Red, a csapos, kinek szőre éppen olyan színben pompázott, mint a pincéjében érlelt legnemesebb vörösbor, gondoskodott róla, a pohara mindig töltve legyen.
Nem önszántából iszogatott egyedül, ám mióta kinevezték kapitánynak, elég kevesen keresték a társaságát, nem érezték már maguk közül valónak. Ebben azért egy kicsit ő is hibás lehetett, hiszen mindig akadtak talpnyalók, akik megpróbálták némi kedveskedéssel megkörnyékezni, őket azonban nem épp udvariasan utasította vissza. A többiek pedig levonták a következtetést, miszerint nem hajlandó barátkozni senkivel. Talán jobb is volt így, legalább nem zavarták meg elmélkedésében.
Oda sem figyelt, mikor nyílt a bejárat ajtaja, és egy új jövevény patáinak dobogása koppant közeledve a padlón, amint a pulthoz lépett.
– Helló, zöldfülű! – köszöntötte a reszelős hang, amit felismerve rögtön széles mosolyra szaladt a szája.
– Nézzenek oda, kit fújt be a szél! Talán csak nem Green Apple személyesen? – kiáltotta nem csekély örömmel, miközben a mellé telepedő öreg póni felé fordult. – Red, pattints ide egy hegyaljai borzasztót az úrnak!
Green úr tiltakozva lendítette a magasba a lábát, hogy Redet még időben megállítsa.
– Nem, köszönöm, én már nem ihatom, főleg nem ilyen rettenetesen tömény dolgokat. Csak egy mentes vizet, legyen szíves.
Egy pillanatig csendben, csillogó szemekkel méregették egymást, mint akik már ezer éve nem találkoztak, és azt sem tudják, hol kezdjenek bele a beszélgetésükbe. Végül Green úr törte meg a csendet.
– Hogy van a család, Brawny?
– Köszönöm szépen, nem panaszkodhatunk. Kicsit üresen kong a ház, amióta a gyerekek kirepültek, az már igaz, meg kell szokni.
– Vannak már unokák?
– Dehogy, azért az még korai lenne, nem gondolod? – nevetett Brawny.
– A magam részéről soha sem értettem, a mai fiatalok miért halogatják a dolgokat ennyire.
– Hát, még tanulnak, ráérnek vele. Inkább azt mondd, veled mi van. Csak a régi szép időket feleleveníteni ugrottál be?
– Nem mintha nem lenne miért, igaz-e? – kacsintott az öreg póni. – A magunk idejében senki sem gyanúsíthatott volna meg azzal minket, hogy unalmasak lennénk!
Ez így is volt – a kapitányt már csak a téma említésére is megrohanták az emlékek. Amikor legelőször került Green mellé, még egészen fiatalnak számított, ezért is ragadt rajta a „zöldfülű" becenév, ami főleg társa szájából hangzott különösen szarkasztikusan, hiszen az idősebb póni füle aztán tagadhatatlanul zöld szőrzettel büszkélkedhetett. Ráadásul az a hír járta róla, minden társát elüldözi maga mellől tüskés modorával és maximalizmusával, pedig egyébként rendkívül jó nyomozónak számított. Brawnynak is beletelt vagy két hónapjába, hogy bebizonyíthassa, igenis megfelelő partner tud lenni a legtöbb feladat elvégzésében, és azon túl is még legalább két éve ráment, mire az öreg tényleg közel engedte magához.
Néhány rázós ügyet megoldottak együtt, mielőtt még Green nyugdíjba vonult volna (amit egyébként meglehetősen sokáig halogatott), így aztán ha sztorizgatni támadna kedvük, ott ülhetnének a pult mellett egészen reggelig, mint arra már akadt példa eddig is. Brawny igazából vágyott is rá, meg nem is – utóbbit leginkább amiatt, mert fogalma sem volt, miként magyarázná ki a szokásosnál is későbbi érkezését a feleségének, aki ugyan általában megértően viszonyult kimaradásaihoz, de csak bizonyos kereteken belül.
Az öreg póni mintha csak a gondolataiban olvasott volna, már el is kezdte a régi szép idők felemlegetését.
– Emlékszel még, amikor azok az egyszarvú testvérek törtek lépten-nyomon borsot az orrunk alá? Komolyan mondom, életem legszebb évei voltak, annyi kihívás azóta sem akadt a munkámban, mint akkor.
Már hogy is ne emlékezne? Éppen csak most az egyszarvúkról hallva teljesen más jutott az eszébe. Jobban örült volna, ha sikerül témát váltania.
– Jut eszembe – szólt közbe inkább, és nagyot kortyolt az előtte levő pohárkából (amit Red hihetetlen tempóban újra is töltött) –, most biztonsági őrként dolgozol, ugye? Nem unod magad halálra?
– Dehogynem – legyintett az öreg –, ami persze nem is baj már az én koromban. Azért persze tudod, hiányzik egy kis agytorna, és az sem esik túl jól, amikor a fiúk lépten-nyomon azt vágják a fejemhez, törődjek a saját dolgommal.
Az utolsó néhány szónál a bent italozgató többi rendőr felé lendítette a lábát.
– Melyik volt az? – kérdezte tréfásan felháborodást színlelve Brawny. – Szólj nyugodtan, elintézem neked.
– Á, azok, akik a legutóbb ezzel hozakodtak elő, még csak nem is a te fiaid voltak. Ezeket az öltönyös népeket egyenesen Canterlotból ette ide a fene.
A kapitánynak ettől felszaladtak a homlokán a szemöldökei, és arra a néhány pillanatra, míg sikerült összeállítania a képet magában, meglehetősen értetlen ábrázatot vágott.
– Várj, várj, várj! – kiáltotta. – Ó, az a mafla Bumper, hogy nem írta a neved előre! Persze igazságtalanul fogom rá, ő olyan új nálunk, nem ismerhetett téged. Arról pedig csakis én tehetek, hogy az egész aktakupacot a földhöz vágtam mérgemben, mielőtt még lett volna időm rendesen végigolvasni. Pedig rémlik, régebben már említetted, a Hármas raktárban dolgozol.
Az öreg csak csendesen somolygott, mintha hasonló reakciót várt volna.
– Akkor ezek szerint te voltál az utolsó, aki beszélt a misztikus kancával – fűzte tovább a gondolatait hangosan Brawny. – Ahogy ismerlek, minden benne van a vallomásodban, mégis esetleg nem jutott az eszedbe valami, ami alapján megtalálhatnánk?
– Nocsak, én azt sem tudtam, ilyen nagyon keresitek.
– Hát, a helyzet az, hogy magam is feltennék neki néhány kérdést, de a canterlotiak nagyon elő akarják keríteni. Először elküldtem őket melegebb éghajlatra, gondolhatod, ám megkértek, hogy segítsek, egy hercegnői paranccsal megtámogatva. Igazából örülök is, hogy összefutottunk, a te megérzéseidre mindig lehetett számítani.
– Csak akkor lenne esélyem bármit is megérezni, ha lenne egy halvány fogalmam arról, mi is folyik itt, viszont a beosztottjaid gondoskodtak róla, a színhely közelébe se juthassak. Egyedül a nyilvántartás átböngészésére kértek meg, ám azzal sem mentek semmire, mert nem találták benne nyomát sem az összetört ládának.
– Igen, ez az egyik, amit nem értek – helyeselt hangosan Brawny, majd halkabbra fogta a mondandóját. – Azt tudom, hogy a te őrséged alatt senki sem mehet ki vagy be papírok nélkül, de vajon mennyire megbízható a váltásod?
– Straws egy fiatal csődör – vont vállat Green úr –, viszont nekem lelkiismeretes gyereknek tűnt. Miért, azt gondolod, becsempészhették a ládát?
– Abban nem vagyok biztos, az mióta állt ott. De a kanca is bement valahogy, meg a társai is.
Green Apple most őszintén meglepettnek tűnt. Bizonytalanul hörpölt egy kortyot a poharából, amíg az új információkat megpróbálta emészteni.
– Ezek szerint találtatok valamit, amiről én nem hallottam – vonta le végül a következtetést.
Brawny a szemét forgatta. Mennyivel könnyebb lett volna az élete, ha nem zárják ki eleve az öreget a nyomozásból! De sajnos nyugdíjba vonult, így mérlegelnie kell minden egyes szavát, mi az, amit elmondhat, és mi az, amit esetleg nem kellene. Néhány másodpercig csak a homlokát ráncolta a poharát forgatva, majd belecsapott a közepébe.
– Igen, találtunk egy aranypénzt. Sejtheted, nem valami közönségeset, ha le lehet vonni belőle néhány érdekes következtetést. Szörnyen réginek tűnt, ezért képeket készíttettem róla, és elküldtem Canterlotba egy szakértőnek. Mivel hozzátettem, hogy sürgős, rövid időn belül két levelet is kaptam, egyik titokzatosabb tartalommal bírt, mint a másik.
Green Apple kíváncsiságában (és hogy korosodó füleivel jobban hallja a suttogásra váltó kapitányt) már egészen közel hajolt, a beállt csendben türelmetlenül szólalt meg:
– És azt szeretnéd, hogy kitaláljam, vagy elmondod még ma?
– Elnézést – nevetett zavartan Brawny –, de igazad van. Ha már egyszer eldöntöttem, hogy elmondom, nincs értelme visszakozni. Mondjuk azt se tudom, melyikkel kezdjem.
– Például az a triviális kérdés jut eszembe, miből gondolod, hogy nem a kanca volt a ládában?
– Nos, a második levelet a varázslóakadémiáról kaptam. A szakértő, akinek elküldtem a képeket, észrevett néhány furcsa vésetet az érme egyik oldalán, és rúnamágiára kezdett gyanakodni, ezért továbbküldte azt az akadémiára.
– Rúnamágia? Csak nem ússzuk meg azokat az egyszarvúakat, barátom?
– Hát nagyon úgy tűnik. Mint kiderült, a rúnák egyik fő motívuma „dermesztő idő" névre hallgat, igaz, némileg módosításra került. Állítólag ezt olyankor használják, amikor bizonyos dolgoknak a saját idejét szükséges megállítani, például ha romlandó ételeket szállítanak nagy távolságokra. Az arany úgy kerül a képbe, hogy kellő tisztaság esetén a rúna hatását képes kiterjeszteni, ha magára a tartósítandó tárgyra nehézkes rávésni.
– Ez eddig összevág… – morfondírozott Green úr. – Ha a láda sok évvel ezelőtt került a raktárba, az megmagyarázza, miért nem szerepel a nyilvántartásban, a rúna pedig azt, hogy a kanca miként maradhatott életben odabent étel-ital nélkül.
– Igen, ez egy szép elmélet, csak van egy kis bökkenő. A rúna nem működik élőlényeken.
– Ez biztos? Nem azt mondtad, hogy módosították?
Brawny halványan elmosolyodott azon, mennyire hasonlóan gondolkodnak mind a ketten.
– Természetesen rákérdeztem abban a pillanatban, amint a levél megjött, mert ez azért alapjaiban változtatja meg a helyzetet. Az akadémiáról az a válasz érkezett, ilyen rúna elvileg sem lehetséges. Az indoklás szerint azért, mert az élőlényekre ható mágiák fenntartása folyamatos energiát igényel, ezért az ilyen rúnák csak egyéb varázslatok felerősítésére vagy megváltoztatására használhatóak.
– Gyémántkutya legyek, ha értem – vakargatta az állát az öreg póni.
– Márpedig ezek szerint tároltak ott valamit, valószínűsíthetően a ládában, amit az érme használatával tartósítottak. Mivel a láda széttört, és a benne lévő tárgy eltűnt, feltételeznünk kell, valakik ellopták. A titokzatos kanca nem lehetett, hiszen nem volt nála semmi, és egyébként is elmondásod alapján sérültnek tűnt. Azt gondolom, akadt legalább egy társa, akivel összeveszhettek valamin, ami miatt összeverve otthagyták a rablás után.
– Állj! – kiáltotta Green Apple az egyik patáját feltartva, miközben hitetlenül csóválta a fejét. – Igazán nagyon szép mesét találtál ki, de be kell lássuk, eléggé a levegőre épül. Legalábbis azt feltételezed vele, a raktár valamelyik őre nem végezte megfelelően a munkáját.
A kapitány kíváncsian felvonta az egyik szemöldökét.
– És, a váltásodért tűzbe tennéd a patádat?
– Straws rendes gyerek, oda szokott figyelni. Legalább valami gyanúsat észre kellett volna vennie, ha valakik ki-be mászkálnak az épületből, főleg egy ládányi cuccal felpakolva. És ráadásul ebben az esetben mi értelme lenne összetörni a ládát?
– Véletlenül, verekedés közben?
– Igen, és itt van ez az állítólagos verekedés. Semmi más nem sérült meg, csak a kanca és a láda.
– Jó, ez mind csak egy lehetséges forgatókönyv. Az eredeti elképzelésünk is elég ingatag lábakon áll, például ha a kancát zárták a ládába, mitől szabadult ki hirtelen?
Green Apple elgondolkodva ráncolta a homlokát egy percig.
– Nem tudom. Elmúlt a rúnák hatása?
– Eleve nem működött élőlényeken. De végül is te láttad, az a kanca tárgynak nézett ki?
– Nem, nem különösebben – nevetett az öreg megadóan. – Éppen zavarodottnak tűnt szerencsétlen, de eléggé élt. Viszont egyáltalán nem értek a varázslatokhoz, lehet, hogy a szakértőd tévedett.
– Nézd, egy valamit megtanultam, amióta itt dolgozok. Ha a saját szakértőink szavának sem hiszünk, akkor nincs értelme az egésznek. Ezen kívül most az érme mágiája egyáltalán nem csinál semmit, kipróbáltuk. Hacsak nem az történt, amit mondtál, és elfogyott az ereje.
Mindketten hátradőltek, és egy darabig csendben rágódtak az elhangzottakon. Brawny öreg barátja arcát elnézve meg volt győződve róla, egy kicsivel kisebb zajban hallhatta volna a fejében forgó fogaskerekek hangját. Végül Green úr szóra nyitotta a száját.
– Kemény dió, nem igaz? Egy valaki tudná elmondani az igazságot, és pont őt nem találjuk.
– Igen, te a kancára gondolsz, mégis valamiért olyan érzésem van, elegánsan öltözött canterloti barátaink sokkal többet mesélhetnének. Nagy kár, hogy egy szavukat sem hiszem el, így nem marad más hátra, mint saját magunknak felgöngyölíteni ezt az ügyet.
– Veled is beszéltek személyesen?
– Ha nem is azok a fekete szőrűek, akikkel te találkoztál, hanem azt hiszem, talán a felettesük. Mint már említettem, udvariasan megkért, kerítsük neki elő a kancát a rendőrség összes erőforrását bevetve, sőt, mintha ez nem lenne elég, egyes hírek szerint az alvilágban is vérdíjat tűztek ki a fejére.
– Ez elvileg azt a feltételezést erősíti, ő mégsem áldozat, hanem valamit elkövetett.
– Igen, ha megbíznék az öltönyösökben, én is ezt gondolnám. Egyelőre arra hajlok, a kanca sokkal inkább lehet az ellenségeink ellensége, így a barátunk, még ha csak átvitt értelemben is. Nagyon fontos lenne, hogy mi bukkanjunk rá először.
– És a másikban nem volt semmi használható?
Általában félszavakból is megértették egymást, ám a megivott alkohol mennyisége miatt Brawny most kicsit elgondolkozott, mire sikerült rájönnie, barátja a másik szakértői levélről beszél, amit Canterlotból kapott a délután folyamán.
– Sőt, ha lehet, még sokkal homályosabb lett tőle a helyzet. Mint kiderült, az érme nem egy mai darab, összesen csak nagyon kevés példány maradt fent belőle, azok nagy része is gyűjtők vagy múzeumok tulajdonában van. Akad egy-kettő Vanhooverben, néhány Canterlotban, de ami számunkra a legérdekesebb, kettő darab állt a Violet család tulajdonában, akik Manehattantől kicsit délebbre fekvő ősi birtokukon éltek.
– Ez a múlt idő rosszat sejtet.
– Violeték egy igen zárkózott, tiszta vérvonalú egyszarvúcsalád voltak, a legutolsó feljegyzések szerint két csődör és az anyjuk, de már vagy húsz éve tökéletesen eltűntek mindenféle nyilvántartásból. Sosem betegek, nem vállalnak munkát, nem fizetnek adót, nincs lakcímük, bár az is igaz, arra utaló nyomot sem találtunk, hogy meghaltak volna.
– Még több eltűnt póni. Kíváncsi lennék, a birtokukból mi maradt.
– Áll ott egy romos kastély, ha minden igaz, egy öreg komornyik vigyáz rá azóta is. Holnap az első dolgunk lesz kiküldeni valakit beszélni vele, de ma már késő van, ezen kívül minden mozdítható pónim a kanca keresésén dolgozik. Addig kellene megtalálnunk, amíg a nyomai teljesen ki nem hűlnek.
– Ebben igazad van, bár jó lenne kibogozni ezt az érmés szálat is. Hátha sikerülne megtudni, mi is lehetett a ládában.
– Bevallom, én már nem bízom ilyesmiben – nevetett Brawny –, de majd a holnapi nap fényében talán mi is világosabban látunk.
Gyorsan körülnézett, majd halkabbra fogott hangon hozzátette:
– A biztonság kedvéért canterloti barátainkat is figyeltetem, hátha ők lépnek hamarabb. Az idő most nekünk dolgozik, előbb-utóbb vagy ők, vagy a kanca tesznek valamit meggondolatlanul, és akkor elkaphatjuk valamelyiküket. Ha bármit is vétettek a törvények ellen, maga Celestia sem akadályozhat meg benne, hogy kicsit megszorongassam a torkukat.
29.
Mikor végül majdnem egy óra elteltével Jun lejött a lépcsőn az emeleti fürdőszobából, Leaf szájában megállt a vacsorája. Úgy tűnt neki, mintha hihetetlenül hosszú időt töltöttek volna együtt, holott csak legfeljebb egy fél napról lehetett szó, mégis, most láthatta először a lányt igazán ápoltan, a már-már hozzánőtt számolatlan koszfolt nélkül. Hosszú, vörös-ezüst sörényét kifésülte, tincsei még a nedvességtől szelíden tekergőzve omlottak a vállaira, a bundáját pedig kikefélte, így nem tarkították kócos, borzos részek. Ahogy lassan, titokzatos gondolataiba merülve lefelé lépdelt, csillogó szőrén az alattuk feszülő szálkás izmokkal együtt hullámzott a fény.
Amint közelebb ért, Leaf először figyelhette meg igazán a furcsa forradást a vállán, és a cukijegyét, amitől semmivel sem lett okosabb: csak egy szakadt, üres pergamentekercset ábrázolt. Nem mintha egy nagyvárosban le lehetett volna vonni messzemenő következtetéseket valaki cukijegyéből, általában leginkább átvitt értelemmel rendelkeztek, és igen ritkán utaltak a hordozójuk erősségeire egyértelműen.
Odakint már jócskán sötétedett, nemrég fektették le a kisebbeket aludni, Anya éppen a konyhaszekrényben pakolászott, próbálva egy kis rendet vágni a bezsúfolt holmik között, de a csörömpölésből ítélve néhány edény nem akarta az igazságot és folyton felborult. Apa és Melody a kanapén olvasgattak – a kislány nagyon ügyelt rá, hogy felvegye szülőjének tartását és arckifejezését is, komoly arccal lapozott a mesekönyvében, valahányszor a csődör zörgetve keresett magának újabb érdekes cikket az újságjában.
Anya rögtön elővarázsolt még egy terítéket az asztalra, amint észrevette vendégük érkezését.
– Látom, sikerült rendbe szednie magát, Juniper kisasszony – szólt mosolyogva.
Jun a saját neve hallatán összerezdült, mintha tüskével szúrták volna meg.
– Kérem, szólítson csak Junnak.
– Remélem, eszik valamit, Jun, mert különben csak ránk romlik ez a sok finom vacsora.
– Nem venném a szívemre – felelte kissé felvidulva a lány, és egy jókora adagot szedett a salátából a tányérjára, majd bőven meglocsolta öntettel is.
Bárhonnan is került elő, jó pár napja nem ehetett – fordult meg Leaf fejében. A délután folyamán ez már a harmadik hatalmas kupac étel volt, amit a kanca eltüntetett, és még látszott rajta, nagyon igyekszik visszafogottan viselkedni, pedig egyébként legszívesebben az egész tállal leöntené a torkán.
Anya ezt természetesen növekvő büszkeséggel szemlélte, mintha csak a főztjét dicsérnék, meg is eresztett egy rosszalló félmondatot a csikó felé.
– Látod, Leaf, ha te is rendesen ennél, biztos ilyen nagyra nőnél, mint Jun kisasszony.
Leaf csak a szemét forgatta. Biztos is, hogy ekkorára nőne, csak nem magasságban, hanem szélességben. Ennek a véleményének azért nem sietett hangot adni – a szülőkkel vitatkozás olyan hobbija volt, amiről réges-rég leszokott.
Apa időközben kivégezte az újságját, összehajtogatta, és letette maga mellé a kisasztalra. Melody is becsukta a saját könyvét. Szinte teljesen egyszerre fonták össze mellső lábaikat, ezt látva az öregebb póni nevetve borzolta össze a kislánya sörényét.
– Na és, meséljen valamit, milyen az élet Ponyville-ben? – kérdezte kisvártatva a csődör őszinte kíváncsisággal.
Jun majdnem félrenyelt a kérésre, csak némi krákogás és egy nagy korty hideg víz mentette meg. Miközben ivott, tanácstalan pillantásokat vetett Leafre, de a csikónak sem jutott eszébe semmi mentőötlet.
– Be kell vallanom valamit… – kezdett neki Jun, amikor újra kapott levegőt, Leaf hiába rázta közben a fejét. – Valójában nem sok mindenre emlékszem a múltamból.
– Mert amnéziája van! – vetette közbe a csikó az első dolgot, ami eszébe jutott.
– Ó, de sajnálom – szólt Anya. – Amiatt, mert megtámadták? El kellene mennie orvoshoz.
– Most még egy kicsit össze vagyok zavarodva, pedig a fiúk is javasolták már a kórházat és a rendőrséget is. Mégis, egy kicsit jobban össze szeretném szedni magam, mielőtt bárhová is elmennék. Lassacskán kezdenek visszatérni az emlékeim, remélem, holnapra már sokkal jobban leszek.
Leaf ismét elcsodálkozott rajta, a lány mennyire nem akar hazudni. Minden szó igaz volt abból, amit elmondott, még ha az összkép ennél jóval bonyolultabb is. Furcsa, pedig neki aztán nem jelentett semmi problémát, ha füllentenie kellett, de a felnőttek ezek szerint másképp vannak vele.
– Nyugodjon meg, nálunk gondtalanul pihenhet – mondta Apa –, feltéve hogy a gyerekek nem fognak nagyon hangoskodni.
– Csendben leszünk, mint a kisegér – vigyorogta Melody, miközben szempillái alól a bátyja felé küldött egy cinkos pillantást.
Mikor Jun befejezte a vacsoráját, Anya lepakolta az asztalt, és fáradtan nekilátott mosogatni. Jun rögtön mellé ugrott, és kivette a patájából az edényeket.
– Engedje meg kérem, hogy segítsek – fűzte hozzá, és nekilátott letisztítani egy tányért.
– Ugyan, kedvesem, nem hagyhatom, hogy a vendégünk dolgozzon – szabódott Anya félgőzzel.
– Ez a minimum, amit megtehetek.
Leaf már kezdett álmosodni, Melody is nagyokat pislantva hallgatta az edények csörömpölését. Anya, miután meggyőződött róla, Jun olyan rutinnal rendelkezik mosogatás terén, mintha egész életében mást se csinált volna, és néhány percen belül végez azzal a kupaccal, amire neki rámenne a következő negyed órája, a kis pihenésért hálásan elterült a kanapén férje mellett, két oldalról közrefogva a lányukat, és most igazán úgy néztek ki, mint egy normális család. Leaf legalábbis nem mondta volna meg róluk, hogy mindannyian milyen titkokat hordoznak a lelkük mélyén.
Pedig ha jobban belegondolt, egyre inkább elhatalmasodott rajta az az érzés, csupa idegen veszi körül őt a szobában. Jó, persze Junnal kapcsolatban ez nem számított meglepőnek, hiszen a lánynak még saját magának sem volt fogalma arról, kicsoda valójában. De arra azért kíváncsi lenne, Anya és Apa miken mehettek keresztül fiatalabb korukban, és miért vállalták be azt a felelősséget, hogy vadidegenek gyerekeit nevelik fel. Sajnos nem mutattak hajlandóságot ilyesmikről mesélni, és Leaf egyébként is már túl öregen került hozzájuk ahhoz, hogy igazi kötődés alakulhasson ki közöttük.
Melody sokkal jobban járt ebből a szempontból, mert ő egészen kicsi kora óta náluk lakott. Viszont ha azt is hozzá számolja, amit a kislány történetéről sikerült elejtett félszavakból összeraknia, élete első éve igencsak zaklatott lehetett, olyan szülőkkel súlyosbítva, akik gyakorlatilag utálták őt. Mennyire bolond hely ez a világ, ahol egyesek annyira utálják a gyerekeiket, hogy legszívesebben megszabadulnának tőlük, míg mások mindent megadnának egy csikóért, ám mégsem kaphatják meg. Hogy a jelen esetben minden ilyen szépen elrendeződött, igazán csak a szerencse műve.
30.
– Elférsz az ágyon? – kérdezte Leaf.
Jun ugyan nem tudta a lábait kinyújtóztatni a csikó fekhelyén, de valójában jó is volt neki így, ezért tétovázva bólintott. Nem szeretett elterülve aludni, védtelennek érezte magát. Nem mintha félt volna az ágy alatt ólálkodó szörnyektől, ám mégis sokkal hamarabb elszundított, ha összegömbölyödve saját lábára hajthatta a fejét. Már elhasalt a matracon, mégis udvariasan figyelt, bár érezte, pillanatokon belül el fogja nyomni az álom.
Úgy tűnik, a rémtörténetek is másnapra maradnak, mert Melody is vidáman hortyogott már a helyén, éppen ezért sem kapkodta el Leaf a lefekvést. A csikó szobáját jóindulattal sem lehetett nagynak nevezni, egy asztalon, egy ágyon és néhány könyvespolcon kívül más bútort nem is tartalmazott. Viszonylagos rend uralkodott odabent, amit azzal magyarázott, hogy nem sok időt szokott otthon tölteni, de Junnak úgy tűnt, a szoba otthonos berendezéséhez azért mégiscsak épp eleget. A falakon különböző sztárok arcai tekintettek le rá, akik közül természetesen egyet sem ismert fel, az ablakot mohazöld sötétítőfüggönyök takarták, nélkülük bevilágítottak volna odakintről az utcalámpák.
Azért akadt még egy dolog, ami foglalkoztatta, és szívesen megkérdezte volna a csikótól, bár abban nem volt biztos, kapni fog-e érdemben választ.
– Mi történt az igazi szüleiddel? – vágott neki mégis.
Leaf úgy tűnt, nem számított a kérdésre, és maga sem döntötte el, akar-e most erről beszélni. Egy másodpercnyi ingadozás után nagyot sóhajtva letelepedett az ágy tövében.
– Mi történt? Baleset. Vagy meggyilkolták őket, ahogy vesszük.
– Ezt hogy érted?
A csikó csak bizonytalanul rámosolygott.
– Néha szoktam ilyen hülyeségeken gondolkozni, tudod. Konkrétan az történt, hogy míg én suliban voltam, hazafelé tartottak Canterlotból egy megrakott kocsival. Általában vonattal utaztak, csak most egy távoli rokonunktól hoztak el valami örökséget, amit nem lehetett volna poggyászként feladni. Állítólag farkasok támadták meg őket, de nem túl sok minden maradt utánuk egy elhagyatott szekéren, néhány lábnyomon, és egy vértócsán kívül.
– Ez elég borzasztó… – motyogta Jun sápadtan.
– Az. És hát persze hogyan vonhatsz felelősségre egy falkányi farkast? Egyáltalán intelligens lényeknek számítanak, vagy csak állatok? Ha megbünteted őket, tanulnak belőle? Érdemes egyáltalán büntetni őket, amiért ők ragadozók, és éppen mi vagyunk az ő zsákmányaik? Ha a répa tudna beszélni, vajon engem elítélnének a répabíróságon, mert megettem valakinek a rokonát reggelire? Vagy ez a természet rendje?
– Ezen még nem gondolkodtam – felelte Jun, halványan elmosolyodva a répás hasonlattól. Igazából nem tudta biztosan, mennyire költői a csikó kérdése, mégis megpróbálta komolyan venni. – Talán attól vagy értelmes lény, hogy mérlegelni tudod a tetteid következményeit, és éppen ezért felelősséggel is tartozol értük.
– Tényleg így lehet – merengett a csikó. – Eleve azt sem értem teljesen, miért pont a pónik számítanak értelmesnek, miért mi vagyunk képesek beszélni, gondolkodni? A sárkányokat megértem, erős ragadozó faj, mint a griffonok is. De pont mi, a békésen legelésző zsákmányállat őseinkkel? Miért nem mondjuk a farkasok?
– Ne haragudj, nem tanultam eleget ilyesmiről, fogalmam sincs, miként is működik, vagy egyáltalán létezik-e az evolúció. Valami biztosan megváltozott az őseink környezetében, ami őket is átformálta.
– De még mennyire átformálta! – nevetett meglepő keserűséggel Leaf. – Nézz meg minket, gondolj bele, csak ma miken mentünk keresztül. Póni póninak farkasa, gond nélkül egymás torkának esünk, még csak ragadozónak sem kell lennünk hozzá. Itt vagy például te is, nem szívesen lennék az ellenséged, elnézve, amint helyre tetted azokat, akik rád támadtak.
– Én nem akartam bántani soha senkit… – felelte Jun halkan, miközben fejét a lábaira hajtotta.
Emlékezetében újraéledtek azok a pillanatok, amikor mégis kénytelen volt agresszíven fellépni, és nem töltötték el büszkeséggel. Érezte, valahol a lelke mélyén egy sötét árny ólálkodik, ami csak arra vár, a benne lakó póni átadja neki az irányítást. Leaf a gondolatmenetével eléggé érzékeny helyen találta el, még ha biztos is lehetett benne, az ő helyzetét nem lehet általánosítani az összes pónira.
– Bocs, nem úgy gondoltam – mentegetőzött a csikó, mikor észrevette a lány arcára kiülő fájdalmat. – Látod, talán nem kellene ennyi időt egyedül töltenem a gondolataimmal, mert mindig csak ilyen képtelenségek jutnak az eszembe. Ezért próbálom meg elterelni a saját figyelmem azzal, hogy a magasból szemlélem az utca történéseit.
– Így kerültél végül oda, a sikátorba? Szinte alig emlékszem már a részletekre, azt hiszem, mégis csak alaposan fejbe kólinthattak.
– Hát, nem eléggé – vihogott Leaf. – De igen, ezért mentem utánad, ha nem is volt semmi szükséged segítségre.
– Dehogynem, úgy rémlik, majdnem sikerült valami szörnyűséget elkövetnem, ha nem akadályozol meg benne. Köszönettel tartozom neked ezért is, és még amiatt a rengeteg segítségért is, amit a mai délután folyamán tőled és a barátodtól kaptam.
– Á, felejtsd el. Bárki megtette volna – szabódott Leaf, ám valójában melegséggel töltötték el a kanca szavai, még egy kicsit el is pirult.
Jun a csikó egyik vállára tette a patáját.
– Éppen ez az, hogy nem bárki, hiszen az előbb erről beszéltünk. Te jó póni vagy, Leaf. Köszönök szépen mindent.
– Ezt úgy mondtad, mintha valami véget ért volna – nyögte ki Leaf egy röpke szünet után. – De ugye nem tervezed, hogy lelépsz, amíg alszom?
– Meg sem fordult a fejemben – vágta rá Jun, és most nagyon örült, amiért a szobában honoló sötétségbe rejthette az arcát.
A folyosóról beszűrődő, lassan közeledő patadobogás szakította félbe a közéjük telepedő csendet, és a világos ajtónyílásban feltűnő sziluett láttán Leaf majdnem Jun nyakába ugrott.
– Kedves testvérem, remélem összeszedted a lóvémat, mert igen szar napon vagyok túl – morogta visszafojtott hangon a jövevény.
Leaf tökéletesen meg is feledkezett mostohatestvéréről, és az ebéd utáni fenyegetéséről. Valahol a tudata mélyén bízott benne, talán megússza az egészet, ha kihúzza holnapig, de láthatóan az öregebb csikónak más tervei voltak, és nem eléggé lyukas memóriája.
– Ráadásul tele vannak az utcák rendőrökkel, úgy kellett hazalopakodnom – folytatta a monológját nem túl nagy beleéléssel Scarf. – Valakit nagyon kereshetnek, egy igazi nagy halat. Kicsit morcos vagyok, semmi kedvem nem volt összefutni velük. Jobb lesz, ha te is minél előbb eldöntöd, itt akarsz-e még lakni holnap is.
– Nincs egy vasam se, Scarf – vallotta be az igazat Leaf. – El sem tudom képzelni, honnan veszed a hülyeségeidet, esélyem sem lehetett ennyi lét előkeríteni egy fél nap alatt.
– Úgy tűnik, nem veszel engem kellően komolyan, öcsikém. Kérhettél volna például a dagadt barátodtól. Nos, ha nincs semmi további mentséged, jobban teszed, ha magadtól ugrassz ki az ablakon, mielőtt kihajítalak.
– És gondolod, apa majd szó nélkül tűri, hogy engem terrorizálj?
Scarf fenyegetően belépett a szobába és a fiatalabb csikó fölé magasodott.
– Nem lesz mivel árulkodnod neki, te kis buzipalánta, ha csomót kötök a nyelvedre.
Leaf hátrálni kezdett, így a folyosóról némi fény vetülhetett az ágyon fekvő kancára, aki az elhangzottak hatására komótosan feltápászkodott, és a két póni közé lépett. Azoknak az arcára lassan döbbenet ült ki: Leafnek a pillanat hevében most vendégéről sikerült megfeledkeznie, Scarf pedig nem számított rá, hogy bárki mást is talál majd testvére szobájában.
– Kérem, fejezze be a fenyegetőzést, és hagyja el a szobámat, uram – szólalt meg a lány, visszaváltva az idegenek számára fenntartott hűvösen udvarias stílusára.
– Ez meg mi a fészkes fenét keres itt? – csikorgatta a fogait Scarf, miközben óvatosan az ajtó felé lépett. Úgy tűnt, még elevenen élt benne a sikátorban történtek emléke. – Ide hozod a házunkba?
Leaf éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor odalent megszólalt a bejárati ajtóra szerelt csengő, és mindannyian fülelni kezdtek, ki lehet a késői vendég. Rövid várakozás után Anya hangja csendült fel lentről.
– Ki az?
– Manehattani rendőrség. Elnézést a késői zavarásért, asszonyom, csak néhány kérdést szeretnénk feltenni – érkezett a válasz tompán.
Zár csörgése hangzott, amint a bejárati ajtó kinyílt, majd az idegen csődör szólt ismét.
– Köszönjük szépen. A képen látható kancát keressük, a környéken néhányan mintha felismerni vélték volna, amint errefelé járt. Nem találkozott vele véletlenül?
Leaf kétségbeesetten nézett Junra, aki földbe gyökerezett lábbal fülelt, majd gyorsan testvérére pillantott. Szinte látta, amint annak fejében világosság gyúl, ajkain ördögi mosoly ömlik el.
– Ó, én már tudom is, kit keresnek – kiáltotta Scarf, és inaszakadtából a lépcső felé ugrott.
– El kell tűnnöm – Jun hirtelen feleszmélve tett egy bizonytalan lépést az ablak felé.
– Ne arra! – suttogta rémülten Leaf – A kert felé!
Már mutatta is az utat, próbált halkan lépdelni, mintha csak attól félne, meghallják, pedig Scarf dübörgése a lépcsőn lefelé minden más zajt elnyomott. Csendesen benyitott a szemközti ajtón Melody szobájába. A kislány a fal felé fordulva aludt hangosan szuszogva, szétszórt játékok borították a padlót agyafúrt csapdákként, valahogy mégis sikerült hangtalanul eljutnia az ablakig. Egy perccel ezelőtt még olyan képtelen ötletnek tűnt az emeletről leugrania, most mégis lábnyújtásnyira került a lehetőségtől. Hátrapillantott, de Jun máris közvetlenül mögötte állt, arcán feszült várakozással.
A nyakát behúzva vicsorgott, miközben elhúzta a függönyt, a beállt csendben szinte fülsüketítőnek hatott a karnison csúszó görgők kaparászása. Óvatosan kinyitotta az ablakot, majd a lenti sötét mélységtől picit megrettenve tanácstalanul Jun felé fordult. A kanca egy lendületes ugrással már kint is termett, halkan hemperedett a fűben, hogy az esését tompítsa. Leaf magában átkozódva felkészült a legrosszabbra, miszerint még akár a bokáját is kificamíthatja az eséstől, és utána mászott. Egy darabig lógott az ablakkeretbe kapaszkodva, de végül rászánta magát a zuhanásra, és egy tompa puffanással az ablak alatti virágágyásban kötött ki. Egyensúlyát elveszítve a fenekére is tottyant, miközben tekintetével már Junt kereste.
A lány félúton járt az apró kert túlvégében álló bokrok felé, a zajra hátrafordulva értetlenül figyelte a mutatványát.
– Mit csinálsz, Leaf? Nem jöhetsz velem! – sziszegte a fogai között.
A csikó egy pillanat múlva mellette állt, a bundájáról porolgatva a rátapadt földet.
– Gondolod, majd itt maradok a rendőröket szórakoztatni? Vagy megvárom, míg a bátyám dob ki a házból?
– Ennél sokkal veszélyesebb, ha mellettem találnak! Nem tudok rád is vigyázni.
– Ne csinálj úgy, mintha nem mi vigyáztunk volna rád eddig is! Hova fogsz menni egy ismeretlen nagyvárosban? Én legalább tudok pár búvóhelyet!
– A szüleid halálra fognak rémülni.
– Attól tartok, ezt már késő megakadályozni.
Jun kétségbeesetten tekintett a csikóra, majd vissza az emeleti ablakra, ahonnan kiugrottak. Éppen világosság gyúlt odabent, ami azt is jelentette, kifogynak az időből. A bokrok mögé vetette magát, Leaf követte.
A szobából felhangzott Melody ijedt sikolya, majd hangos sírás, és Anya halk szavai, amint éppen nyugtatni próbálja a picit. Egy fekete alak tűnt fel a világos ablak háttere előtt, erős zseblámpa fénycsóvája kaszabolta szét a kiskertben a sötétséget.
– Erre ment! – kiáltotta odafent az ismeretlen hang. – Utána!
Jun már azt hitte, üldözőik kiugranak az ablakon, és pillanatokon belül a nyakukon lesznek, ám megkönnyebbülve vette tudomásul, inkább a benti lépcsőn siettek le a földszintre. Talán edzetlenebb rendőrök lehettek, akik még annyira sem akartak megkockáztatni egy ficamot, mint Leaf. Ezzel éppen csak egy pár másodperc haladékot nyertek, sürgősen el kellett tűnniük.
Teljesen váratlanul jéghideg érintést érzett az egyik mellső lábán, amitől annyira megijedt, csak egy szőrszálon múlt, hogy nem kezdett hanyatt-homlok menekvésbe. Amint lepillantott, egy gekkót pillantott meg komótosan felfelé kapaszkodni.
– Izzy, szívrohamot kapok tőled! – kiáltotta a kelleténél kicsit hangosabban, de legalább a feszültség kezdett kiszállni a tagjaiból.
Az apró hüllő megállt, és egy pillanatig farkasszemet nézett vele. Úgy érezte, a tekintete egészen a lénye legmélyére hasít. Hihetetlenül erős déjá vu fogta el, mintha ezt a jelenetet már egyszer átélte volna, és már látta is, merrefelé kell menekülniük.
– Arra! – szólt Leafnek, miközben a kert sarka felé lendítette a patáját.
Mikor a sarokba értek, a lécekből eszkábált kerítésnek támaszkodott, hogy a csikó a hátára mászva könnyen átjuthasson rajta. Leafet sem kellett bíztatni, már át is lendült a szomszédos ház kertjébe. Jun egy ugrással elkapta a kerítés tetejét és felhúzta magát, majd lehuppant a túloldalra, közben egy pillanatra átsuhant az agyán, milyen rövid ideig élvezhette frissen mosott és kefélt bundáját.
A túloldalon éppen egy automata kerti locsoló hatósugarába kerültek, a pörgő szerkezet halkan ciccegve szórta rájuk a víz finom permetét. Elázva cuppogtak végig a nedves fűben a következő kerítésig, közben kikerülve egy ponyvával lefedett jókora medencét és egy tűzrakó helyet. A mögöttük felharsanó hangokból ítélve a rendőrök most érhettek ki Leafék házából.
Nem mertek még kimenni az utcára, átmásztak a következő telekre, ahol a kerítés mellé épített kis fészer tetejére érkeztek. Laposkúszásban verekedték magukat végig rajta, nehogy az ég világosabb kékje előtt túl könnyen ki lehessen szúrni őket, majd egy kavicsos udvarra érkeztek. Jun megragadta az alkalmat, hogy kirázza bundájából a víz nagy részét, aminek következtében leesett róla Izzy is, aki mindeddig hősiesen tűrte a megpróbáltatásokat.
– Bocsánat, barátom – suttogta neki Jun –, csak nem úsztad meg a fürdést…
Végigsiettek egy kövekkel borított széles járdán a ház mellett, melynek sötét ablakai vakon figyelték őket – a lakók bizonyára már rég az igazak álmát aludták. Mielőtt még kiléptek volna az utcára, meglapultak egy nagyobb szemetes mögött.
A szemközt nyíló keresztút felől négy alak érkezett hangos patadobogással vágtázva, ám szerencsére nem szúrták ki a két pónit, szétválva kétfelől elindultak megkerülni a háztömböt. Jun még néhány másodpercig várt, hátha újabb rendőrök tűnnek fel, de maradt a csend. Biztos volt benne, a nedves földön könnyen követik majd lábnyomaikat, ha megtalálják, hol ugrottak át a kerítésen, a mögöttük futó köves részen pedig még mindig sötéten éktelenkedtek a bundájukból hulló vízcseppek foltjai. Indulniuk kellett, minél hamarabb.
– Le fogják zárni a környéket – súgta gyorsan a csikónak –, a lehető legmesszebb kell jutnunk innen, hátha sikerül időben kicsúszni a gyűrűjükből. Addig kérlek, gyere mindig mögöttem, majd utána, ha már nagyobb biztonságban leszünk, becélozzuk azt a búvóhelyet, amit említettél, jó?
Leafnek nem igazán volt választása, és egyébként is az előttük üresen ásító utca épp jó felé vezetett: be a városba, ahol bármikor lefordulhatnak a Csendes park felé. Mindössze egy bólintással jelezte, semmi kifogása a terv ellen.
Jun nagy levegőt vett, mintha mély vízbe készülne fejest ugrani, majd megiramodott végig a kihalt utcán, amennyire lehet, kerülve a lámpák fénytócsáit, meg-megbújva a házak közti benyílókat borító sötétségben.
31.
Golden Hooves a hideg kövön feküdt egy szál pokrócon, és éppen azon rágódott, miként is került oda. Mellette, a kellemesen meleg, fából eszkábált ágyikójában két viszonylag ismeretlen póni aludta az igazak álmát. Egyikükkel mindössze néhány órája találkozott először, a másikat már látta párszor, és eddig a percig sem sikerült igazából eldöntenie, hányadán is áll vele. Legelső reakcióját, miszerint jól elzavarja őket, és megszokott módján, magányába burkolózva tölti az éjszakát, bizonyos anyagi természetű okokra visszavezethetően el kellett fojtania, aztán végül úgy alakult, talán más indítékot is alkalma nyílt felfedezni a segítségnyújtásra.
Zavaros gondolataiba merülten (melyek közt egyre előkelőbb helyet foglalt el az álmatlanság miatti dühe) fordult a másik oldalára, és így vethetett egy pillantást a lőrésszerű ablakon keresztül az alatta elterülő éjszakai város fényeire. Imádott ilyen magasan lakni, még akkor is, ha télen vigyáznia kellett rá, ne gyújtson lámpát olyan helyiségben, ahol annak fényét messziről is könnyen fel lehetne fedezni, vagy legalább takarja le az ablakokat valamivel. Nem mintha nem lettek volna tisztában többen is azzal, hogy a régi víztorony tetőterét nevezte ki a búvóhelyének, de mégis, igyekezett olyan szűk körben megtartani a titkát, amilyenben csak ez lehetséges.
Amikor először pillantotta meg a víztornyot a park közepén, szinte ügyet sem vetett rá – egy volt a díszes, régi épületek közül, melyek szétszórtan hevertek a környező utcákban, jelezve, Manehattan nem annyira fiatal város, mint azt első pillantásra az óvatlan szemlélődő sejthetné. Nem sokkal többel, mint két röpke órácskával később, mikor egy ifjonti hevében elkövetett baki miatt máris menekülni kényszerült a rend éber (és sajnos fürge) őrei elől, egészen más szemmel tekintett rá, és rögtön észrevette a borostyánnal befutott kőfalán egy benyílóban a tökéletesen oda nem illő, erős fémből készült, jókora lakattal lezárt ajtót.
Abban a bizonyos pillanatban a minél ijesztőbb lakat nagyon csábítónak tűnt a számára, ugyanis különleges képességének köszönhetően (melyet cukijegye nem felejtett el hűen ábrázolni egy nyitott lakat képében – szerencséjére egy szívet is kapott a hátterébe, az egyszeri járókelők számára valami szenvedélyes hősszerelmesnek tüntetve őt fel) a másodperc törtrésze alatt levarázsolta azt az ajtóról, beugrott a torony hűvös sötétjébe, és odabentről vaktában a helyére is csattintotta. Kisvártatva üldözői hangját hallotta, amint elhaladnak mellette – alig fojthatta el nevetését, mert csak néhány méter választotta el őt tőlük. Egy picit még azért meglapult, miután elmentek, nem akart véletlenül sem összetalálkozni velük, közben szeme megszokta a sötétséget.
A magasból érkező derengésben egy felfelé vezető lépcső körvonalai rajzolódtak ki. Maga sem értette egészen, mi által vezérelve, mégis igen óvatosan elindult rajta, fokról fokra tapogatva ki lábaival, mire is fog lépni a következő pillanatban. Talán az vonzotta, hogy ösztönei szerint általában a lelakatolt helyek mögött ismeretlen kincsek rejlenek, ráadásul ezek értéke egyenes arányban áll a lakat nagyságával – ugyanakkor jelen esetben mégis csak egy víztoronyról volt szó, melyben leginkább víz szokott lenni, igen sok, igen sötét, nagyon hideg víz, melybe esze ágában sem volt kipróbálni, milyen lehet beleesni, sőt megfulladni benne. Gyanította, a lakat egyszerűen csak a parkban játszadozók biztonságát szolgálta, de azért nem bírta megállni, hogy utána ne járjon.
Nagyjából félúton lehetett, mikor a jobb oldalon egy ajtó sziluettjét fedezte fel. Rápróbált a kilincsre, és úgy tapasztalta, ezt még csak be sem zárták, majd amint résnyire nyitotta és kikukucskált rajta, azt is megértette, miért: egy keskeny, alacsony korláttal ellátott párkányra vezetett, ami a torony falán húzódott körbe. Minek is zárták volna be? Pegazusból kevés lakott a városban, azoknak is jobb dolguk volt, semmint víztornyok oldalában tátongó ajtókat próbáljanak, odalentről másképpen pedig bajos lett volna feljutni. Talán az egyik közelben álló fa göcsörtös ágairól át lehetne ugrani, ám az összes póni utált fára mászni, testi adottságaiknál fogva nem is voltak benne túl jók. Egyet leszámítva legalábbis, akit Golden akkor még ráadásul nem is ismert.
Halkan visszacsukta inkább az ajtót, és tovább rótta az egyre erősödő világosságnál a lépcsőfokokat. Kisvártatva fel is jutott a torony tetejére, ahol teljes meglepetésére néhány szobás, a vastag porréteget leszámítva tökéletesen üres, körben keskeny ablakokkal világossá varázsolt tetőlakást talált. Talán a víztorony gondnoka lakhatott itt valamikor sok-sok évvel ezelőtt, azóta pedig még azt is elfelejtette mindenki, hogy létezik. A biztonság kedvéért gyorsan körbejárta (és tapogatta) a kis helyiségeket kincsek után kutatva, de egy padlóba vájt csapóajtón kívül másra nem akadt, az pedig, mint kiderült, a víztorony belsejébe vezet. Csak egy pillanatig bámult az alant visszhangzó sötétségre, mielőtt jókora döndüléssel visszaejtette a nyílást takaró fémlapot a helyére. Amilyen sebesen csak tudott fékezhetetlenül remegő térdeivel, elhátrált onnan, be egészen egy sarokba, majd később, mikor visszatért, gondoskodott róla, hogy nagy és súlyos tárgyakkal borítsa a csapóajtó környékét, épp olyan körültekintően barikádozva el azt a többi szobától, mint ahogy az emlékét kerítette el a fejében.
Mindez persze majdnem egy fél évvel később történt, amikor a hideg kikergette a szokásos búvóhelyeiről, és nagyon vágyott egy szélvédett zugra – ekkor jutott ismét eszébe a torony. Annak ablakai szinte csodával határos módon megúszták a vandálok köveit (mint kiderült, a kölkök nem bírtak ilyen magasra feldobni semmit), a besütő nap által melegítve pedig egyenesen kellemes kuckónak bizonyult. Vigyázott is rá rettenetesen, nehogy egyszer nyitva hagyja az ajtót, vagy meglássák, amint jön-megy, mert biztosra vette, pillanatok alatt hobótanyává változna a kis lakás, mihelyt mások is felfedezik. Kevéske bútora állt csak bent, egynek elővigyázatosságából adódóan, és azért is, mert egy széknél nagyobb tárgyat nehezen bírt felcipelni a sok lépcsőn, még a varázsereje használatával is. A nagyobb dolgokat, mint például az ágyát, lécenként vitte fel.
Amiben most egy csikó hortyogott, kiterülve feküdt a hátán szétdobált tagokkal, mintha semmi gondja nem lenne a világon. Golden nem is értette, hiszen biztos lehetett benne, Leaf pont annyi problémával küzd, mint ő, ha nem többel, ám jelenleg ebből semmi nem látszott meg rajta. Mellette pedig egy kanca aludta nyugtalan álmát, sűrűn összerándulva, mint aki a fejében kísértő szellemekkel küzd éppen. Alig foglalt el helyet a matrac szélén, szinte mentegetőzve, amiért egyáltalán létezik, állát a saját összehajtogatott mellső lábain nyugtatta, selymes fényű farkát a teste mellé igazgatta. A fészkelődéstől takarója javarészt lecsúszott róla, épp csak egy foltot fedett a hátából, mindenhol máshol kilátszott világos szőre, amin most sejtelmesen ragyogott a holdfény. Olyan közel feküdt, ha Golden kinyújtja a lábát, meg is érintheti – a furcsa forradást a vállán legalábbis túlságosan is jól ki tudta venni, „06” alakjáról leginkább a futballjátékosok meze jutott az eszébe. Látott már ilyet, egyes utcai bandák tagjainál, akik hasonló önkínzással vésték magukra életük végéig (ami gyakran elég rövid időtartamot jelentett) jelvényeiket, de ez a konkrét két számjegy semmit nem mondott neki. Majd talán reggel rákérdez, hacsak addig el nem felejti.
Azt azért legalábbis furcsának találta, hogy a délután folyamán semmi hasonlót nem vett észre a lányon – igazából valószínűleg azért, mert akkor még mindenét koszfoltok borították, és a szaga is nagyjából arra emlékeztette, mintha nemrég mászott volna ki egy kukából. Azóta úgy tűnik, sikerült megfürödnie, mert most csak messzi világok fűszerei és nedves friss fű illatát fedezte fel rajta, valamint a kosz jó része is eltűnt. Leaf biztos megpróbálta hazavinni, ahol akadhatott ideje egy jó forró zuhanyra, mielőtt rájuk bukkantak volna. Ő is szívesen megfürödne már, ám – paradox módon – a víztoronyban nem volt víz, csak az az egy kis hordó, amit felhozott magának, a városi fürdőbe bemenni pedig éppen nem volt pénze. Azért így, hogy elképzelte, amint a forró, simogató sugarak alatt áll, máris jobban érezte magát, félálomban már a víz sziszegő hangját is hallotta, valamint a nedves padlón halkan közeledő lépteket. A fehér gőzben mellette megjelenő alak komikusan nyurga, egy fél fejjel nagyobb nála is, pedig ő viszonylag magas egyszarvúnak számított, főleg a zömök földpónikhoz képest. A kelleténél viszont soványabbnak tűnt, ahhoz mindenképpen túl göthösnek, hogy igazán szépnek lehessen nevezni. Vörös-ezüst sörénye nedvesen tapadt a testéhez, szemeit lecsukva élvezte, amint a lágy zuhany minden szennyeződést kiold a bundájából.
Állj, állj, ez így nem lesz jó – pattantak ki Golden szemei. Mi a fenére gondolok már megint? El van döntve, reggel tízkor, és punktum.
Fejére rántotta a párnáját, mintha ezzel lelki szemeit is megvakíthatná. Alig pár órája még olyan egyszerűnek tűnt minden. Végre egyenesbe kerülhetne, kifizeti az összes tartozását, és még marad is lóvéja. Arról nem volt szó, hogy ezek ketten hívatlan vendégként beesnek az otthonába.
Leaf, mi a túrót kerestek ti itt? - kérdezte akkor tőlük.
Még csak nem is az első eset volt. A csikó eleve azért tudta, hol lakik, mert egyszer már járt nála, persze tökéletesen véletlenül – a magas helyek iránti vonzalma vezette a víztoronyhoz, legalábbis állítása szerint. Meglátta a parkban, és fel kellett rá másznia, így hát felmászott. Első körben a mellette álló öreg tölgyre, majd onnan a párkányra, be a nyitott ajtón, fel a lépcsőn. Golden éppen a csekélyke vagyonát számolta, így annyira megijedt, majdnem lelökte a csikót a mélybe. Szerencsére idejében kapcsolt, ráadásul akkor már néhány hónapja ismerték is egymást, így egyszerűen csak igyekezett verbálisan Leaf fejébe verni, ez az ő lakása, és nem valami szívesen látott vendég errefelé, valamint könnyen baja eshet, ha bárkinek is mesél róla. Leaf minden jel szerint vette a lapot, és nem is tűnt fel a környéken egészen mostanáig.
– Bocs, tudom, azt mondtad, ne mászkáljak a nyakadra, de most segítened kell! – hadarta Leaf. – Tele van a környék rendőrökkel, és minket keresnek!
– Pontosabban engem – fűzte hozzá a csikó háta mögött álló kanca, hangsúlyából kiérződött, legszívesebben bárhol máshol lenne, és elintézné ezt az egész ügyet egyedül.
Golden azért ezen elgondolkodott, közben bizonytalanul félreállt az ajtóból, és beengedte kései vendégeit. Azt már tudta, a kancát valaki ugyancsak keresi, bár Purse elmondása alapján nem éppen a rendőrségre számított – ők általában másképp terítik a körözött személyek listáját. Ha viszont most kikergeti őket az éjszakába, nehezen várhatja, hogy holnap rá hallgatva eljöjjenek a múzeumhoz, már ha egyáltalán találnak búvóhelyet valahol, és nem kapják el őket hamarabb. Lehet, jól is történt minden, éppen a patájára játszik a sors: szemmel tarthatja reggelig mindkettőjüket, aztán átveszi megérdemelt jutalmát.
– Izé, semmi gond – szólt hát vontatottan, miközben kinézett a kanyargó lépcsőre, fülelt pár pillanatig, majd megnyugodva halkan becsukta az ajtót. – Gyertek csak be, elférünk itt többen is. Azért remélem, nem hoztátok a nyakamra az üldözőiteket.
– Nem, még jóval a park előtt sikerült leráznunk őket. Igazából azt hittem, hamarabb menni fog, és találunk magunknak más búvóhelyet is, de amint jöttünk, majdnem egyenesen belefutottunk egy gyülekező csoportba, akik nagy pechünkre észrevettek minket. Nem volt más lehetőségünk, rohantunk, ahogy a lábunk bírta, és egy kapualjban kicseleztük őket, tovább futottak a kikötő felé.
– Jól tettétek! – vágta rá Golden, látszott rajta, csak ímmel-ámmal figyel a történetre, miközben körbejárta a kis lakást, és ellenőrizte, az ablakokból kiszűrődő fény nem árulhatja el őket. – Csak aggaszt picit, ha véletlenül eszükbe jutna itt keresni titeket, akkor innen már nincs tovább, a torony teteje zsákutca. De majd úgy teszünk, mintha nem lenne itt senki, ha meg szereznek valakit, aki kinyitja a bejáratot, akkor leléphettek arra, amerre bejöttetek, a fák ágain keresztül.
Ennek azért érzése szerint kicsi volt az esélye, miért is jutna eszébe bárkinek erre járnia. Ránézésre hívatlan vendégei sem nagyon aggódtak különösebben, inkább fáradtan nekidőltek a falnak, Leaf lábai a sok futástól és mászástól abban a pillanatban remegve fel is mondták a szolgálatot, és a csikó lassan a padlóra csúszott. Társa, a magas lány villogó szürke szemeivel idegesen feltérképezte környezetét, búvóhelyeket, menekülési utakat és csapdákat keresve, de talán semmi ilyesmit nem talált, és lassan az ő szapora lihegése is lelassult, megnyugodott.
– Egyébként is beszélni akartam veletek – folytatta óvatosan a tolvaj, maga sem tudva még biztosan, miként is fogja előadni a történetet –, sikerült ugyanis kiderítenem pár dolgot arról az érméről, amit mutattatok.
Még mielőtt Leaf ellenkezhetett volna, miszerint semmi ilyesmit nem mutathattak senkinek, csak a lenyomatot, Jun már le is csapott a témára.
– Mit?! – kérdezte hirtelen olyan hangosan, szinte visszhangzott tőle a torony. Néhány másodpercig mindannyian behúzott nyakkal füleltek, majd a lány halkabban megismételte. – Mit?
– A helyzet az, hogy semmi konkrétumot – mentegetőzött feltartott patával Golden. Úgy érezte, a kanca fel akarja nyársalni a szemeivel. –, de van remény. Összesen nagyon kevés ahhoz hasonló érme maradt fent, mert igen régiek, tudjátok. És van róluk egy lista a Néprajzi Múzeumban.
Ez a beszámoló egy kicsit szétszórtabbra sikerült, mint ahogy azt tervezte, bár a lényeget így is megértette a hallgatósága.
– Oda kell mennünk! – sziszegte Jun izgatottan, és olyan hirtelen indult meg az ajtó felé, alig győztek mind a ketten az útjába állni. A lány csak kérdőn nézett rájuk, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne hajnali két órakor múzeumba látogatni.
– Nem most! – próbálta lebeszélni Leaf. – Ilyenkor be van zárva, és egyébként is ennyi üldözővel a nyakunkon nem hiszem, hogy simán elsétálhatnánk odáig. Ki kell húzzuk itt reggelig, akkor majd megtelnek az utcák járókelőkkel, és egyszerűen elvegyülünk a tömegben.
– Így van, így van! – helyeselt Golden buzgón bólogatva. – Reggel majd egyszerűen besétálunk, senki nem fog észrevenni minket.
Jun egyikükről a másikra nézett, majd egy hatalmas sóhajjal kiengedte magából a feszültséget, és elterült a földön a fal mellett.
– Igazatok van, őrültség lenne most elindulni.
– Mégis, miért olyan fontos az a régi pénz? – puhatolózott Golden. – Kíváncsi vagy, mennyit érhet?
– Dehogy, a legkevésbé sem érdekel minket az értéke. Lefogadom, Jun azt se bánná, ha ellopnád, miután kiderült, honnan is való – vágta rá Leaf, mielőtt még a lány szóra nyithatta volna a száját.
– Ellopnod sem kell, ha szeretnéd, neked adom, ha megtudtam, ami érdekelt – lehelte Jun. – Örülnék, ha soha többet nem kéne látnom az életben.
A tolvaj kicsit megütközött ezen az őszinteségen, és a lány szemeiből kiolvasható szomorúságon. Egyre kevésbé értette, mire megy ki a játék. Ennyire jó lenne hozzá a szerencséje, és a tízezer batka mellé még az aranypénzt is megszerezheti? Ha a kanca ennyire meg akar szabadulni tőle, akkor miért lopta el? Valami sokkal fontosabb dolog van a háttérben, ami elkerülte a figyelmét? A vérdíj nem az érme visszaszerzéséről szól, hanem Jun előkerítéséről?
Egyáltalán érdemes ezen agyalnia?
– Akkor miért? – kérdezte végül, miután kavargó érzelmei közül kíváncsisága győzedelmeskedett.
– Ez az egyetlen nyom, amin elindulhatok kideríteni, ki is vagyok valójában…
És most itt forgolódik álmatlanul, miközben erősen alulfejlett és hosszú időn keresztül felelőtlenül elhanyagolt lelkiismerete egyre jobban emészti. Be kellett ismernie magának, hiba volt beengednie menekülő vendégeit. Most lehetőségük nyílt magyarázkodni, közel kerülniük hozzá fizikailag (hiszen egy lábnyújtásnyira feküdtek tőle) és átvitt értelemben is, és egyre kevésbé tűnt jó ötletnek feladni őket. Igenis tartott a virradattól, amikor végleg döntésre kell szánnia magát.
Minek kevertél bele ebbe az egészbe, Leaf? – rágódott egyre magában, és nem találta a kiutat. Egyre csak az odalent elterülő város halványan pislákoló fényeit figyelte, míg csak gyomrába egyre jobban bele nem mart jeges fogaival a felismerés.
Te már döntöttél, Golden Hooves.
Igen, már döntött, és azóta egyre csak a kifogásokat keresi.
Nem fogja tudni lebeszélni Junt a múzeumba tett kirándulásról, ebben biztos volt. Akkor viszont érdemes hamarabb, sokkal hamarabb, nyitásra odaérniük, és elhúzniuk a csíkot még bőven tíz óra előtt. Utána már lesben fog állni, bárki is legyen az, aki a lányt keresi.
Most örülsz? – kérdezte öntudata azon részét, aki nem hagyta aludni. – Nem adom fel őket, mert hiába vagyok címeres gazember, ezután tényleg szembeköphetném magam. Nem adom fel őket, pedig lenne helye a pénznek, és talán az is lehet, magukkal rántanak a saját bajaikba, és nekem is menekülnöm kell majd. Így jó?
Válasz nem érkezett, mégis azáltal, hogy a döntést meghozta, rögtön megnyugodott. Beletörődve az elkerülhetetlenbe, lassan sodródott a feketeségben, körülötte pókhálóként lebegve sűrűsödtek az álom szálai.
Reggel jó korán felkelünk…
Reggel…
32.
Másnap reggel az ágya úgy hajította ki Brawny Back rendőrkapitányt, mintha csak egy csizmás láb rúgott volna jókorát a hátsójába. Soha nem aludt jól, miután alkoholt ivott, márpedig az előző este jócskán sikerült a pohár fenekére néznie, miközben régi barátjával beszélgettek. Nem is tudta hirtelen eldönteni, mi esett volna jobban: ha nyugodtan kialussza magát, vagy a kis kikapcsolódás az agyának.
Ha viszont már így alakult, nincs is értelme tovább lopnia a napot, hiszen rengeteg munka áll még előtte. Az lenne az igazán nagyszerű, ha még a többiek előtt sikerülne beérnie az irodájába, és elkezdhetné megírni a jelentéseket – talán ledolgozhatna egy keveset a toronyból az íróasztalán, vagyis tegnap óta inkább asztal melletti kupacról beszélhetünk. Majdhogynem fütyörészve tette fel főni a reggeli kávéját (csak a még alvó párja iránti szeretet tartotta vissza a hangoskodástól), majd a fejét hideg víz alá tartotta egész addig, míg a kávéfőző bugyogva elő nem állította a nap indulásához szükséges koffeinmennyiséget.
Miután némi rágcsálnivalóval megmentette a teljes ürességtől a gyomrát, és felhajtotta a kávé ráeső részét, még egy darabig tanácstalanul álldogált a hálószoba ajtajában, képtelenül eldönteni, felébressze-e szíve hölgyét, vagy inkább hagyja aludni és távozzon köszönés nélkül. Végül a sorsra bízta a döntést: óvatosan lehelt egy csókot a kanca füle mögé, de az továbbra sem ébredt fel, csak egy halvány mosoly szaladt át az arcán. Jó, ha ilyen álmos vagy, akkor csak aludj – gondolta, egyébként is kicsit felelősnek érezve magát, hiszen az asszony az ő kései érkezése miatt maradt fönt szokásaival ellenkező módon sokáig az előző este.
Zajtalanul csukta be a bejárati ajtót, és fájó szemmel hunyorogva szembefordult a kora reggeli szikrázó napsütéssel. A fényességtől és a friss levegőtől tovább tisztultak a gondolatai, sőt, mire elért a negyed óra sétányira levő kapitánysághoz, már szinte teljesen fel is vidámodott. Külön érdemes volt ma hamar beérnie, mert reménykedett benne, elcsípheti az éjszakai váltásból fáradtan hazaindulókat, és így élőben kaphat hírt a történtekről, nem kell a halmozódó papírkupaccal pepecselnie. Vidáman köszönt a portásnak, és elindult megkeresni azokat a fáradt pónikat, akik beosztásuk szerint egész éjjel az utcákat rótták.
Nem is kellett messzire mennie, már a lépcsőn találkozott az egyik tiszttel, Fog hadnaggyal, amint éppen felfelé tartott az öltözőktől, már megszabadulva egyenruhájától, szemei alatt sötét karikákkal. Mikor észrevette Brawnyt, izgatottan felkapta a fejét, és sietősen megmászta az utolsó fokokat.
– Kapitány úr, de jó, hogy összefutottunk – szólalt meg, arcán némi megkönnyebbüléssel, amiért a híreket személyesen adhatja át.
– Mondja, fiam, mire jutottak? Csak nem találták meg a kancát?
– Igen, uram, megtaláltuk, bár sajnos hozzá kell tennem, akkora szerencsénk nem volt, hogy el is kaphassuk. Néhány utcán keresztül üldöztük a városban, mégis sikerült kereket oldania.
Brawny látta a hadnagy arcán, nem ennyiből áll az összes jelentenivalója, hiszen akkor kicsit talán letörtebbnek kellene lennie.
– Na, meséljen, hol bukkantak rá?
– Egy családnál bújt el a kertvárosban, valami távoli rokonnak adva ki magát. Egyébként a vendéglátói azt mondták, nem tűnt különösebben veszélyesnek, bár okozott némi kavarodást azzal, hogy az egyik csikóval együtt tűnt el, így a szülők jó ideig azt hitték, elrabolta a gyereküket. Erre a szálra végül sikerült pontot tennünk, ugyanis előkerült a csikó egyik jóbarátja, akivel együtt kódorogtak egész nap a kancával, mint az kiderült.
– Komolyan, két csikóval sikerült összebarátkoznia? Nem vall valami veszélyes bűnözőre… Ennek ellenére igencsak örülnék, ha alkalmam nyílna elbeszélgetni vele néhány dologról.
– Ez hamarabb bekövetkezhet, mint gondolná, ugyanis a pónijaim beszámolói szerint mozgolódni kezdtek a canterloti nyomozóink is.
Brawny felvonta az egyik szemöldökét, nem remélte ugyanis, hogy az egyébként igen óvatos idegenekkel bármire jutni fog.
– Ne csigázzon, Fog hadnagy! – szólt, mikor látta, a másik póni nem kapkodja el a részletek ismertetését.
– Úgy tűnik, az egyik vérdíjra jelentkezhetett valaki információval, ugyanis nem sokkal ezelőtt elhagyták a szállásukat.
Igen, valamelyik puccos hotel – talán a Zafír – egész legfelső szintjét vették ki maguknak, ez még rémlett neki a tegnapi jelentésekből. Fogalma sem volt róla, vajon a hercegnő parancsát meglobogtatva sikerült-e hozzájutniuk, vagy egyszerűen csak Canterlotban ennyire más dimenzióban járnak a fizetések, ezek a részletek nem is annyira érdekelték. Sokkal fontosabbnak találta a kijárathoz állítani két egyenruha nélküli póniját, akiknek a lelkére lett csomózva, bármilyen gyanús mozgást jelentsenek.
– Remek! – kiáltotta, és már fordult is a kijárat felé. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy a patámba vegyem az irányítást.
Már sikerült is kivernie a fejéből a papírmunka utolsó nyomait is, teljesen máshol jártak a gondolatai. Végre eljött az idő, és pontot tehet ennek a furcsa történetnek a végére, hacsak el nem baltáznak valamit menet közben. Ilyenkor bizony a legfontosabb, hogy az ő sok-sok év alatt felhalmozott tapasztalatát és szakértelmét is rögtön a helyszínen, késlekedés nélkül alkalmazni lehessen – mit számít néhány megírandó fecni! Így, hogy többé-kevésbé sikerült meggyőznie saját magát, máris sokkal vidámabban indult a reggele, öles léptekkel masírozott az előszobában a kijárat felé, amerről épp csak néhány perce érkezett.
– Egy pillanat, kapitány úr! – szólt utána Fog hadnagy. – Van más is, amit tudnia kell.
Amilyen hirtelen nekiindult, most úgy torpant meg, arcán vidám kíváncsiság: nagyon bízott benne, további jó híreket fog kapni. Nem is bízott benne, érezte! Mi más lehetne egy ilyen derűs, szép napon?
– Emlékszik két hónapja a seregnél az előléptetési ceremóniára? – kérdezte óvatosan Fog.
Természetesen emlékezett rá, hogyne emlékezett volna. Életében a legelső letolását kapta meg akkor, olyasmiért, amiért nem is ő volt a hibás. Tisztán az agyába vésődött Celestia hercegnő fagyott márvány arca a trón előtt állva, körülötte egész Equestriából összegyűjtve a rendőrkapitányok, lekushadva, behúzott nyakkal. Még a titkosszolgálat fekete köpenyes vezetőit is odaállították a fejmosásra.
Az egész Sharpen tábornokkal kezdődött, tudniillik az öreg egyszer csak úgy döntött, nyugdíjba vonul. Minden joga meg is volt hozzá, hiszen tisztességgel leszolgálta a maga idejét, ráadásul sokkal zűrösebb időszakban, mint előtte ezer évig bárki. A nagy esemény előtt néhány héttel aztán megindultak a találgatások, ki lesz majd az utódja a hadsereg élén. Három megfelelő jelölt is akadt ezredes rangban, igaz, nem mind voltak egyformán népszerűek. Közülük, hogy-hogy nem, ketten egyszerűen még a hivatalos döntés előtt eltűntek, mint a kámfor. Lumber ezredest nevezték ki végül, pedig neki a többiekhez képest eleve kisebb esélye volt, mivel beosztottjai körében az a hír járta róla, nem szeret önállóan döntéseket hozni.
A hercegnő színe elé összegyűjtött jeles társaságnak egy dolog miatt főtt igazán a feje: a titkosszolgálat egyik, meg nem nevezett informátora előre megjósolta az egészet. Mindenki azon dolgozott hetekig, hogy kiderítse, vajon milyen konkrét veszély fenyegeti a jelölteket, és ki a felelős érte. Legelőször magától értetődően Lumbert és környezetét vizsgálták meg alaposan, hiszen ő profitált volna a leginkább abból, ha a másik két jelölt egyszer csak eltűnik – de semmit sem találtak. Lumber ezredes, amint a híre is szólt, régi katonadinasztia sarja, jóindulatú, dekoratív, bár nem túl kezdeményező személyiség, tökéletesen képtelen lett volna bármilyen fondorlatos terv kifundálására és véghezvitelére. Legtöbb támogatója éppen ezt szerette benne, a klasszikus, lovagias hadviselés feltétlen híveként az előreláthatólag elkövetkező békeidőben megveti majd a cselszövést.
Mindössze annyit sikerült kideríteniük (és ezt sem hősies erőfeszítéssel végigvitt nyomozómunkával, hanem egyszerűen rengeteg füleléssel és az összes informátoruk megmozgatásával), hogy valamilyen Tizedik Gyerek megnevezésű csoport vagy egyén tervez a fenyegetett két jelölt életére törni – még abban sem voltak száz százalékig biztosak, a név mögött pónik állnak, vagy esetleg más faj. Azután mire idáig eljutottak a nyomozásban, a két ezredes eltűnt.
Néhány napig az összes mozdítható póni őket kereste, sikertelenül. Utána mindenkit előállítottak és kikérdeztek, akinek csak köze lehetett az eltűnésekhez, hiába. És végül megérkeztek a takarosan összetekercselt, Celestia hercegnő címerével ellátott meghívók a palotába.
Mindez nagyjából két másodperc alatt futott át Brawny agyán, egy homlokráncolással kísérve.
– Emlékszem. – felelte várakozva. Nem nagyon értette egyelőre, miként tartozik ez a jelen helyzetükhöz.
– Az egyik gyanúsított… – kezdte Fog, de Brawny feltartott patával közbevágott.
– Nem volt ott semmi gyanúsított. A gyanúsításhoz legalább halvány gyanú kell, nekünk pedig sejtelmünk sem volt arról, mi történik.
– Elnézést. Szóval az egyik kihallgatott személy, akinek esetleg köze lehetett a Tizedik Gyerek nevű szervezethez, tegnap este feltűnt a Zafírban.
Brawny olyan hirtelen ragadta meg Fog vállait, hogy az majdnem elugrott előle, majd rázni kezdte.
– Biztos ez? Nem csak véletlen egybeesés? – kiáltotta izgatottan.
– Nem, a portás egyértelműen felismerte. Azt mondja, megmaradt a fejében az újságcikk, mert egy meglehetősen feltűnő, magas csődörről szólt, fekete szőrrel és vöröses sörénnyel, ősz szálakkal. Ugyan köpeny alá rejtőzött, mégis esküdni merne rá, hogy ő volt az. A legfelső szintre ment, legalábbis a lift ott állt meg.
Brawny egy percig szótlanul a két mellső patája közé fogta a fejét, mint aki erősen gondolkozik, majd ingerülten felkiáltott.
– Egy nyavalyás mukkot sem értek ebből az egészből! – majd miután látta, hogy Fog ijedten hátrál el tőle, hozzátette: – Elnézést, hadnagy, nem önnek szántam. Jól tette, hogy ezeket elmondta, most már menjen, pihenje ki magát.
Olyan erősen törte a fejét, hogy egyenesen nekisétál a bejárati ajtónak, ha egy érkező újonc nem éppen akkor nyitja ki azt az orra előtt. Odavetett egy köszönömöt, de igazából teljesen elmerült zakatoló gondolatai között. Nehezen tudott összpontosítani – bárcsak kölcsön kérhette volna öreg barátja, Green Apple fejét néhány napra! Ám sajnos a sajátjában csak káosz uralkodott jelenleg. Ez a sok újonnan érkezett, idegen póni fogócskázott benne, egyszerűen akadt valami velük kapcsolatban, ami miatt nem nyughatott. Mindegyikük fekete, vagy a vörös valamilyen árnyalata? Véletlen lenne, vagy olyasmibe keveredett bele, amire egyáltalán nem számított? Két testvér nem szokott egymásra ennyire hasonlítani, mint ezek.
Megpróbált inkább semmire sem gondolni. A tapasztalata azt mutatta, ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Agya önmaga számára is teljesen ismeretlen úton-módon működött, amint azt már többször is átélhette: néha órákig-napokig emésztette az új információkat, majd a lehető legváratlanabb pillanatokban, amikor teljesen mással törődött (mint például zuhanyozás közben, vagy a mellékhelyiségben), és egyáltalán nem számított rá, bírta felböfögni az eredményt. Ha most nem is jutott semmire, egészen biztos lehetett benne, odabent a koponyájában a gép azért csendben teszi a dolgát. Egyébként is volt mivel elfoglalnia magát – nézzük inkább, hova is indultak canterloti barátaink!
33.
Leaf a szökőkút mellett ült egy padon, mellette egyik oldalt Golden Hooves tekintgetett idegesen körbe, a másikon pedig Jun lóbálta a lábait zavartan, kendőbe kötött fejével és napszemüvegével egészen úgy nézett ki, mint valami filmsztár. Ha egy járókelő figyelmesen szemléli őket, akkor is csak egy közönséges manehattani középosztálybeli családot fog látni, amint élvezik a téren a délelőtti napsütést – de valójában senki rájuk sem nézett, a pónik körülöttük mind a saját dolguk után siettek, ahogy az egy ilyen nagyvárosban lenni szokott. Láthatatlanok voltak.
Pontosan így jöttek el egészen idáig, pedig Golden szörnyen ellenkezett az első pillanattól fogva. Mint egy elrontott színdarabban, le voltak osztva a szerepek: Jun mindenáron menni akart, nem lehetett semmivel visszafogni, talán csak ha lekötözik az ágyhoz (természetesen álmában, a csikó biztosra vette, bármilyen erőszakot akarnának alkalmazni a lányon, ők húznák a rövidebbet). Golden amikor álmosan pislogva tapasztalta, a kései nyugovóra térésük miatt elaludtak, és a nap már magasan jár, annyira megrémült, hogy foggal-körömmel ragaszkodott a maradáshoz, bár hiába kérdezték tőle, mi a baj, csak annyit motyogott: „nem biztonságos”. Leaf kettejük között állt, picit félt az indulástól, bár tökéletesen tisztában volt azzal, miként is juthatnak el a céljukhoz.
Jun feltűnő termetével és színeivel kilógott volna a tömegből, ez nem lehetett vitás egy másodpercig sem. Márpedig ha egyetlen szempár is akadt egy utcában, amit ráállítottak a keresésére, a fejek fölé emelkedő csillogó vörös sörény rögtön elárulja gazdáját. Az első dolguk tehát, amint abban megegyeztek, egy kendő beszerzése, amit Golden boszorkányos ügyességét bemutatva hamar végre is hajtott. Jelen esetben Leaf sem igen tiltakozott, mikor elemelte azt egy a parkban pihenő kanca táskájából, hiszen enélkül Junt elbújtatni teljesen esélytelen lett volna. A második, amit picit gyakorolniuk kellett, hogy a lány ne úgy lépkedjen fel-alá, mint aki díszszemlére készül, hanem lazítson picit, rogyassza be a térdeit, és hajtsa lejjebb a fejét. Ugyan ettől közelről nézve kicsit higanyosan gördülő lett a járása (Golden legnagyobb mulatságára, ami egészen addig tartott, míg csak a szúrós tekinteteket fel nem fedezte), viszont a magasságából sikerült lefaragnia épen eleget ahhoz, hogy kimerészkedhessenek a városba. Amint azt Leaf előre megmondta, senki még csak rájuk sem hederített, pedig a rendőrök szemmel láthatólag még mindig keresték őket, tele voltak velük az utcák.
Így jutottak el végül a múzeumhoz, ami egy nagyobb tér egyik szélén állt, meglepően új épület képében. Leaf ebben még nem is járt, csak a régiben, még mielőtt az leégett. Nagyon pici volt akkor, a szülei is éltek még, nem is emlékezett túl sokra az egészből, igazából az üvegtáblák mögötti időtlen térben függeszkedő kortalannak tűnő használati tárgyak tökéletesen hidegen hagyták akkoriban. Semmit sem jelentett számára, mikor megtudta, két felvadult sárkány harcának eredményeként a közeli kis park és a régi múzeum szinte teljesen porig égett („Hála az égnek éjszaka történt, és egy megperzselődött bundájú hajléktalanon kívül senkinek nem esett baja. A sárkányokat előállították." – olvasta a cikket a papája), a benne található kacatokat Equestria más múzeumainak kacatokkal telezsúfolt raktárából pótolták. Leszámítva néhány olyan egyedi darabkáját a pónitörténelemnek, ami menthetetlenül megsemmisült – Leaf csak most, sok évvel később, Jun különös emlékezetvesztése kapcsán gondolkodott el azon, igazából mekkora csapás lehetett ez. Talán még néhányan emlékeznek az eltűnt tárgyakra, ám a következő generáció végképp nélkülük fog felnőni, hiányukkal végleges, fájó lyukat ütve az önmaguk történelméről összegyűjtött tudásban. Ezek az emlékek örökre eltűntek, viszont ha csak rajta múlik, Jun biztosan visszakapja a sajátjait.
A szökőkút mellé végül is Golden paranoiáját kielégítendő ültek le, a tolvaj ugyanis meg akart győződni róla, senki sem figyeli a múzeum bejáratát. Az új, obszidiántömbként ragyogó csupa üveg épületet az építész annyira azért hagyományos külleműre tervezte, hogy egy sor lépcsőt megmászva lehetett csak eljutni a kapujáig, ahol biztosan kiszúrnák őket kezdetleges álcájukban. Golden aggódva tekintgetett a szemben álló épület tornyán elhelyezett órára, mintha valamit rögtön lekésne. Leaf követte a pillantását – nemsoká fél tíz –, de az időpont semmit nem árult el a számára.
A téren látszólag senki sem állt őrt.
– Továbbra is úgy gondolom, tűnjünk innen, amíg lehet – fejezte ki félelmét Golden, arcán a préda feszültségével, aki riadtan füleli a ragadozó érkezését.
– Mindenképpen be kell mennem – suttogta Jun elszántan.
– Visszajövök később, és megnézem neked, amire kíváncsi vagy – ajánlotta a tolvaj készségesen.
– Ez nem tűnik kimondottan célravezetőnek, hiszen magam is csak akkor fogom megtudni, konkrétan mit keresek, amikor meglátom.
Leaf megunta a szájtépést, egyszerűen felpattant, és megindult a lépcsők felé.
– Gyertek, amíg nincs itt senki! – szólt hátra.
Junnak nem kellett kétszer mondani, máris mellette szedte a fokokat. Golden a szemét forgatva felsóhajtott, és utánuk indult.
Odabent az épület sötétített üvegfalainak köszönhetően kellemes hűvös légkör uralkodott, és természetesen a nap fénye sem vakította őket annyira. A jókora előcsarnokban (Golden szemmel látható megkönnyebbülésére) nyüzsögtek a pónik, két teljes turistacsoport érkezhetett nemrég, hogy a kiállításokat megtekintsék. Ugyanakkor Leaf úgy sejtette, a kíváncsiság nagyobb részt magának az épületnek is szól, hiszen a tűz óta a múzeum egyik gyűjteménye sem volt kifejezetten egyedinek mondható.
– Várjatok meg itt, megkérdezem, merre találunk régi pénzeket vagy valakit, aki ért hozzá – mondta Golden, mikor kellően sikerült elvegyülniük a látogatók között, és elindult az információs pult felé.
Leaf hallotta, amint Jun idegesen dobol az egyik lábával, miközben tekintetét egy másodpercre nem vette le a tolvaj hátáról. Az nemsoká visszatért, és kurtán megosztotta velük, amit megtudott:
– Numizmatika az emeleten, jobbra a folyosó végén.
A csikó összeszorított szájjal küzdött, nehogy feltörjön belőle a nevetés, annyira viccesen komolyan hangzott ez a szó Goldentől, mintha valami tudós lenne, aki éppen most vezeti körbe őket a kis birodalmában. Miközben csendben kaptattak fel az emeletre, azon is ideje volt elmélázni, ki a túró akar egyáltalán régi pénzekkel foglalkozni. Szinte hallotta a beszélgetést, „Mi leszel, ha nagy leszel, kisfiam?" – „Numizmatikus!", és annyira rázta a néma nevetés, majdnem legurult a lépcsőn.
Na, nem mintha bármi oka lett volna gúnyolódni a témán, hiszen neki aztán fogalma sem volt, mivel akar foglalkozni nagykorában. Amikor annak idején a papája játékosan nekiszegezte az ominózus kérdést, csak a homlokát ráncolva hümmögött.
– De komolyan! Mondhatsz bármit, amit szívesen csinálnál – nógatta a papája.
– Tényleg nem tudom – vallotta be őszintén, közben egymás után futottak át a lehetőségek a fejében, amiket sorra visszautasított. Milyen szép lenne például életeket menteni, na persze, tipikus választás rávágni, hogy tűzoltó, orvos vagy ilyesmi, bár már akkor is sejtette, ezek a feladatok túl nagy felelősséggel járnak. Csinálhatna valamit a vendéglátóiparban, de nem szeretett másokat kiszolgálni. Vagy lehetne zenész, esetleg író?
Aznap egész délután ez járt a fejében, akkor is, amikor a közeli parkban rossz szokásához hűen felmászott az egyik fára („Nem normális, hogy egy póni fára mászik! Egyszer ki fogod törni a lábad” – féltette mindig a mamája), hogy ott elmélkedjen, az alatta elsétálókat figyelve. Megpróbálta kitalálni, melyiküknek mi lehet a munkája, de a városi pónik elvont cukijegyeivel nem sokra ment. Jó, persze a fagyist felismerte, meg a postást, és persze a rendőröket.
A múzeum emeletén kiállított tárgyak egy pillanatra visszarángatták a jelenbe, csak hogy emlékezetének egy másik bugyrában vesszen el ismét: meg mert volna esküdni rá, ezeket a dolgokat már látta valahol. Nagyrészt ugyan lehetetlen gondolat volt, hiszen régi ruhák és páncélok között jártak éppen, amik egészen biztosan apró kupac porrá égtek, vagy fémesen csillogó tócsává olvadtak a tűzben, de mégis, a pótlásuk kísértetiesen jól sikerült.
– Nézd, papa! Ilyen szép ruhákat még nem is láttam! – kiáltotta, mikor a családjával jártak itt, elmerülve a bonyolult minták és intrikált díszítések sokaságában. A legtöbb tárgy halálra untatta, már csak azért is, mert látszólag a pónik pár ezer év alatt semmit nem fejlődtek a mesterségeikben, és szinte semmi kirívót nem talált, ami megdöbbentette volna. Ennél a kiállításnál viszont határozottan úgy érezte, nem visszafelé, hanem előre haladt az időben – elképzelni sem bírta, ennyire aprólékos munkát miként végezhettek a régiek egy egyszerű ruhán, miközben a maiak meg magukra terítenek két szövetdarabot és kész, azt is csak ünnepi eseményekkor. Ugyanez igaznak bizonyult a páncélokra és fegyverekre is, díszítésük gazdagsága egészen zavarba ejtette.
– Régen más idők voltak – mesélte a papája –, akkoriban néhányan megengedhették maguknak, hogy ilyen hihetetlenül munkaigényesen elkészíthető ruhákban járjanak, miközben a nép nagy részének semmije nem volt. Manapság egy ilyen ruha egyszerűen túl drága lenne.
Leaf nem elégedett meg ezzel a magyarázattal, biztosra vette, annak a tudásnak, ami egy ilyen műalkotás elkészítéséhez kellett, egy jó része egyszerűen elveszett az idők során.
A másik felfedezését a napmintákkal kapcsolatban tette: minden fontosabb helyen (mellvérteken, kardokon, pajzsokon) feltűnt Celestia hercegnő címere, holott a kiállított tárgyak némelyike több mint ötezer éves korral büszkélkedhetett a mellettük olvasható leírás alapján.
– Az előző hercegnő címere is a nap volt? – próbálta megragadni a kérdést valamelyik végénél. Logikusnak tűnt, hiszen Celestia hercegnő előtt is felemelte a napot valaki, vagy nem?
– Ezek mind Celestia hercegnő címerei – mondta a papája –, már ötezer évvel ezelőtt is ő uralkodott, mint ma. Talán akkoriban olyan fiatal lehetett, mint most Luna hercegnő, ha igazak a történelemkönyvek.
Hú, akkor jó sokáig élhet! – gondolta magában, hiszen még csak öregnek sem nézett ki. Vajon mindenre emlékszik, ami az élete alatt történt vele? Vagy azért ennyi idő alatt el lehet felejteni dolgokat? Az biztos, előbbi esetben nem sok értelme lett volna régészettel foglalkozni, hiszen ha valamire kíváncsi, megkérdezi a hercegnőt: Hogy is történt az a csata négyezer-kétszázharmincöt éve? És akkor a hercegnő elmeséli.
Persze, ha lenne rá ideje.
És ha biztosan igazat mondana.
Annyira elábrándozott, majdnem fellökte Junt, amikor az valami miatt megállt. Mikor körbenézett, az is kiderült, miért: a teremben, ahol álltak, mindenfelé régi érmék pihentek a falakra akasztott vagy lábakon álló vitrinekben. Na, ez a része a múzeumnak tipikusan az volt, ahova önszántából be nem jött volna, vagy esetleg a szép rajzolatokat nézegetni néhány pénzen, de azt is megunná az első szekrénnyi után. Nagyon bízott benne, nem kell végigsétálniuk az egész kiállításon, és egyesével összevetniük a pénzeket a kancáéval.
Szerencsére Jun is igyekezett valami rövidebb utat találni, így a pillanatnyi tanácstalanság után megindult az egyik tárlatvezető póni felé, aki éppen egy kisebb csoportnak magyarázott valamit a terem közepénél. Beálltak a többiek mellé, Jun udvariasan megvárta, amíg a vezető befejezi a mondanivalóját (amit azért szúrós tekintetével akaratán kívül is siettetett kicsit), majd szokásos udvariasságával, ami most teljesen helyénvalónak tűnt, megszólalt.
– Elnézést, segítene nekünk, kérem? Erről az érméről szeretnénk többet megtudni.
Előhúzta a régi aranypénzt. A tárlatvezető és Golden szinte egyszerre hajoltak közelebb a patájához, hogy jobban lássanak.
– Ó, milyen szép darab, bár kicsit karcos. Kérem, várjanak itt egy picit, amint lehet, küldök egy szakértőt.
Végül az illető folyamatosan mesélve elsétált a csoportjával, és vagy negyed órán keresztül teljesen egyedül ácsorogtak a teremben. Később Leaf élete legunalmasabb pár perceként emlékezett vissza erre az időre, mivel a feszült légkör miatt bármilyen beszélgetést próbált kezdeményezni, sorozatosan kudarcba fulladt. Jun fapofát erőltetett magára, ám nem volt valami jó színész, szinte olvasni lehetett róla, mennyire aggódik. Golden ugyanakkor szabályosan a patáját rágta, amint a percek teltek, egyre inkább. Leaf fejében először megfordult, hogy ráijeszt valamivel csak a hecc kedvéért, de a végén inkább lemondott róla, mert egyre biztosabbá vált abban, a tolvaj hanyatt-homlok menekülve keresztülrohanna a falon, csak egy Golden Hooves alakú lyukat hagyva maga mögött.
Mind a hárman nagyot ugrottak hát (a csikó csak azért, mert megijedt a társai hirtelen mozdulatától), mikor a terem egyik falában egy kis ajtó tárult fel, ám szörnyek helyett csak egy kedves arcú, öreg, szemüveges póni botorkált elő onnan.
– Üdvözletem, kedves hölgyem, uraim, a nevem Cape Coins – mutatkozott be a jövevény, és mindhármuk megdöbbenésére udvariasan egy csókot lehelt Jun felemelt lábára. A lány bele is pirult kissé, ráadásul a mondanivalója is teljesen kiesett a fejéből. – Miben lehetek a szolgálatukra?
– Egy igen ritka érmével kapcsolatban zavarnánk – vette át a szót Golden, és Leaf legnagyobb rémületére simán kiteleportálta Jun patájából az aranypénzt, szerencsére csak azért, hogy az öregnek megmutathassa.
– Nahát, micsoda különlegesség… – morogta Cape Coins, közben a szemüvegét igazgatta az orrán, hogy jobban lásson. – Összesen tizenhét darab létezéséről tudtunk eddig, hihetetlen öröm, hogy előkerült egy tizennyolcadik is!
– Attól tartok, ez az egyik a már ismertek közül… – kezdte Golden.
– Egy titokzatos jótevőm hagyta nálam, amíg aludtam – vágott közbe Jun –, szeretnék utána járni, ki lehetett az.
– Bámulatos ajándék! – helyeselt az öreg póni. – Borzasztóan értékes, tudta?
– Csak nem? – A tolvajnak szinte kicsordult a nyála.
– Honnan lehetne kideríteni, kié lehetett? – kérdezte a kanca kissé türelmetlenül.
– Hát ez viszonylag egyszerű, van egy lista az irattárban az összes érme elérhetőségével. De ha az eset ezen a környéken történhetett, van rá esély, hogy a Violet család egyik érméjét kapta meg.
Jun úgy nézett ki, mint akit fejbe vágtak. Az összes vér kifutott az arcából, a lábai megroggyantak, ha Leaf nem ugrik oda, hogy támogassa, valószínűleg fenékre is ül.
– Violet… Violet Rime… – motyogta megbabonázva, szemei hatalmasra tágultak.
– Talán csak nem ismeri, kisasszony? – kérdezte az öreg vidáman, észre sem véve, micsoda sokkot jelentett a lánynak a nevet hallani. – Tudja, annak idején együtt jártunk iskolába, és mind a kettőnket nagyon érdekeltek a régi pénzek. Egy időben azt hiszem, talán szerelmes is voltam bele, na de ez egy másik történet. Sajnos sok-sok éve már, hogy nem találkoztunk, azt hittem, el is költöztek. Mondja csak, honnan ismeri, ha szabad kérdeznem?
– Violet Rime a mamám – mondta Jun reszkető hangon, de már szilárdan állva.
– Nahát, tényleg? Ez igazán meglepő. Sose hittem volna, hogy lenne nála esélyem, ahányszor felhoztam a témát, mindig a tiszta vérvonalra hivatkozva rázott le, hozzá kell tennem, igen udvariasan. Az első férje is egyszarvú volt, nyugodjék békében. Ezek szerint csak talált magának egy szimpatikus földpónit, kár hogy nem én lettem az, pedig hányszor megkértem a patáját!
Cape Coins láthatólag elveszett az emlékei között, üveges szemekkel a távolba révedve jót kacagott, ki tudja, milyen régi beszélgetését elevenített fel éppen.
– Mondja, kérem, nincs valami ötlete, miként találhatnám meg?
– Sajnos ebben nem segíthetek, ezer éve nem láttam, mint már azt említettem. Talán próbálja meg a kastélyban, ha tényleg visszaköltözött, ott biztosan megtalálja. Nincs kizárva, hogy még én is meglátogatom valamikor a közeljövőben!
– Kastélyban? – Jun elég tanácstalannak tűnt.
– Violet kastély, tudom, merre van – nyugtatta meg Golden Hooves. – Egyszer már, khm, jártam ott…
Leaf olyan pillantást vetett a tolvaj felé, mintha egy anyagyilkosra nézne. Mikor Golden észrevette, csak vállat vont, és az üres patáját mutatta.
– Köszönjük szépen a segítségét – szólt Jun az öregnek, egy fejhajtással kísérve.
– Ugyan, szóra sem érdemes. Örülök, hogy segíthettem. Nem derült ki ugyan, miért adta önnek Violet Rime titokban az érmét, de bármilyen félreértés is legyen önök közt, remélem tisztázni fogják.
Míg az elhangzottak hatása alatt a kanca szinte bénultan állt, Cape Coins mosolyogva visszacsoszogott arra, amerről jött. Elsőnek Leaf törte meg a csendet.
– De jó, Jun, végre megvan a mamád! És ráadásul egy kastélyban lakik! Mindig sejtettem, hogy valamilyen előkelő családból származol! – a csikó alig tudta visszafogni az izgatottságát.
– A mamám meghalt.
– Tessék? – Leaf abbahagyta az ugrálást. Rosszul hallott volna? Ha lehet, most még sűrűbb lett a csend, mint előtte.
– Azt hiszem, a mamám meghalt… – ismételte meg Jun, kicsit kevésbé határozottan. – Viszont nem emlékszem semmiféle kastélyra. Talán ha odamegyünk, eszembe jut valami.
Egy percig letörten nézték a memóriáját erőltető lányt. Leafnek fogalma sem volt, mit mondjon neki. Miként emlékezhet valaki úgy, hogy meghalt a mamája, ha igazából nem halt meg? Miként nyilváníthatna részvétet, amíg Jun sem biztos a halálában? A kastély mindenesetre jó ötletnek tűnt, ha nem is találnak ott senkit, az ismerős helyszín, és talán néhány régi kép majd segít a lánynak visszaszereznie elveszett múltját.
Golden tétovázva nyújtotta vissza az aranypénzt Junnak, ám az csak a fejét rázta.
– Tartsd meg, nekem már nincs rá szükségem.
– Nem, nem fogadhatom el, túl értékes.
– Akkor vedd úgy, hogy elloptad tőlem.
Leaf csak bámulta, amint Golden arcán megfagy a mosoly, és egész teste megvonaglik, mintha Jun egy jeges tőrrel szúrta volna le éppen. Jó, ez a mondat a lány szájából tényleg kicsit bántónak hatott, de mégiscsak igaz volt, nem?
– Nem, inkább mégis elfogadom. Köszönöm szépen.
Jun egy cseppet sem figyelt a tolvaj érzelmeire, lassan hátat fordított nekik, és lehajtott fejjel elindult, végig a termeken és folyosókon a kijárat felé.
Éppen leértek a földszintre vezető lépcsőről az előcsarnokba, amikor Golden rémülten megtorpant. A bejárattól nem messze két oldalt két éjfekete szőrű, öltönyös csődör állt őrt, patájukban felhúzott nyílpuskával. Az egyik pont ebben a pillanatban fordult feléjük. A kétcsoportnyi turista, akivel befelé jövet találkoztak, már eltűnt, így nem reménykedhettek benne, hogy elbújnak a tömegben. A szétszórtan álldogáló, a falra akasztott képeket nézegető vagy halkan egymással beszélgető pónik között a két csődör tekintete egyenesen rájuk szegeződött.
Mintha csak összebeszéltek volna, egyszerre indultak meg feléjük, hangtalanul, mégis fenyegetően. Golden egy ideges pillantást vetett Jun felé, aki a körülötte állókról tudomást sem véve, lehajtott fejjel baktatott tovább a kijárat irányába. Most mi a túrót csináljon? Mégsem hagyhatja, hogy elkapják, ha már reggel eldöntötte! És ráadásul a lány nekiadta az érmét is. Nem árulhatja el őt!
– Jun! – szólt elfojtott hangon. – Azt hiszem, ezek téged keresnek! El kell tűnnünk innen!
Mindhárman megtorpantak, és aggódva figyelték a fekete csődörök közeledtét. Azok már a köztük lévő távolság felét megtették, és továbbra is feléjük tartottak. A tolvaj kapkodva keresett menekülési útvonalat. Nem ismerte a múzeumot, tanácstalanul méregette a csukott ajtókat, melyik nem vezeti őket zsákutcába.
Leaf valamitől nagyon nyugodtnak tűnt.
– Ne aggódj, Jun egy pillanat alatt ellátja a bajukat, ha bántani próbálják – súgta Goldennek.
De Jun csak eltátott szájjal, halálra váltan nézte a közeledő két pónit, hátán az összes szál szőr az égnek állt.
– Ti… hogyan… az nem… – kiáltotta összefüggéstelenül, majd a szemei felfelé fordultak, és eszméletlenül terült el a padlón.
34.
– Kik ezek? – kérdezte Jun kíváncsian a mellette álló Mayától.
– Segíts picit – mondta Maya, világos szemeiben éppen annyi szemrehányással, amitől Jun kellemetlenül érezhette magát.
– Balra három teljesen fekete csődör gyakorlatozik, olyanok, mintha ikrek lennének. Ha jól látom, a vállukon tízes szám van.
– Igen, ők az Octane ikrek. Eredetileg nyolcan voltak, de valamiért csak három maradt belőlük.
– És jobbra, aki egyedül üldögél, mintha nem lenne semmi jobb dolga, narancs-vörös póni?
– Ilyen rikító színei kizárólag Novának vannak – nevetett Maya. – Most még lehet, hogy csak a lábát lógatja, majd figyeld meg, mit tud, amikor belemelegszik!
– Kicsodák ők, Maya? – kérdezte csodálkozva.
– Hát a mi testvéreink. A második félév.
Magasan a fejük fölött álltak éppen, egy olyasmi helyiségben, amit valamikor öltözőnek szánhattak, viszont egy nagy kupac poron és két lezárt sor szekrényen kívül jelenleg nem állt benne más. Az egyik fal szinte teljesen hiányzott, csak egy nagyjából lábnyi magas korlát választotta el őket az odalent elterülő méretes teremtől, amit minden bizonnyal sport célokra hoztak létre. Ahhoz képest elég kihalt volt, éppen csak néhány faládából épített akadály árválkodott odalent, és persze a pónik, akik különböző fegyverekkel igyekeztek egymást megvágni.
Junnak már volt szerencséje tapasztalni Maya edzésein, mennyire nem babra megy a játék, ha harcról van szó, ezért egyáltalán nem döbbent meg, mikor észrevette, az odalenti csődörök sem gyakorló pengékkel vannak felszerelve. Egyikük egy félresikerült csapás következtében olyan simasággal szelte ketté a mellette álló tereptárgyat, mintha a kardja vajon hatolt volna keresztül. A faláda felső része még egy másodpercig meg sem rezdült, majd szép lassan a gravitáció húzásának engedve egyszerűen elcsúszott az alsón, és tompa csattanással a földre esett. Addigra a küzdelem résztvevői már teljesen máshol jártak, folyamatosan táncolva igyekeztek elkerülni, nehogy ők is a láda sorsára jussanak.
Elsőre nem értette, ki van kivel, és minél tovább figyelte őket, annál inkább megbizonyosodott róla, nem két oldal ütközetét látja. A sötét szőrű pónik egyetlen célja az lehetett, hogy valamelyikőjük ne kerüljön ki ép bőrrel a teremből, ahányszor csak egyikük szorultabb helyzetbe került, a másik kettő már a nyakán is volt. Csakis azért úszhatták meg egyetlen karcolás nélkül eddig, mert nagyjából egyforma képességekkel rendelkeztek, és úgy tűnt, sarokba szorítva erejük szinte megduplázódik. Nem merültek ki, nem álltak meg lihegve egymást méregetni, sokkal inkább egy halálosan bonyolult balett darab lépéseit adták elő higanyos folyékonysággal.
Hozzájuk képest negyedik társuk, a narancs szőrű, egészen flegmán üldögélt egy padon, rájuk sem hederített. Jun egy picit sajnálta, hogy nem láthatja, mire célzott nővére, Nova egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki be akar melegedni, hanem inkább emlékeztette olyasvalakire, aki rémesen unatkozik. Szerencsére háttal ült nekik, mert négyük közül ő volt az egyetlen, akinek akadt ideje nézelődni, és biztosan felfedezte volna a két kancát.
– Miért vagyunk elkülönítve tőlük? – kérdezte Mayától, miután elég sokáig figyelte őket.
Maya hirtelen mondani akart valamit, ám meggondolta magát, és becsukta a száját. Egy picit rágódott még magában, mielőtt tényleg megszólalt volna.
– Ők… Mások, mint mi – mondta, de Jun szeméből csak várakozást olvashatott ki, mint aki nem elégedett ezzel a kurta magyarázattal. – Sokkal veszélyesebbek.
Jun figyelme újra a lentiek felé fordult, amíg emésztette ezt a mondatot. Igen, veszélyesnek néztek ki, bár valójában nem annyira, hogy legrosszabb esetben ne lenne képes előlük elmenekülni. Nagyok voltak és lomhák hozzá képest, ráadásul ez alatt a tíz perc alatt, amíg nézte őket, már kezdte felismerni mozgásukban a mintákat. Amikor az egyik fentről támad, a másik egyszerűen erőből blokkolja, majd eltáncol az ellenkező irányba, mint ahol a harmadik áll. Túl rövid ívre vett csapás elől elhajol, túl hosszú esetén kivédi és ellentámadásba megy át. Egyáltalán nem végeztek bonyolult mozdulatokat, a gyanútlan szemlélődőt leginkább azzal zavarhatták össze, hogy mindhárman teljesen egyformának tűntek.
Már fel is állított vagy hat sémát, ami szerint legyőzhetné őket, persze nem szabad megfeledkeznie arról sem, milyen ügyesen képesek szabadulni a szorult helyzetekből. Talán ha egyszerre ketten vagy hárman támadnának rá, akkor meg tudnák izzasztani, de nem akkor, ha Maya is mellette áll. Egyre inkább kedve szottyant kipróbálni a tudását ellenük.
Annyira beleélte magát, szinte megugrott, mikor egy pata érintését érezte a vállán.
– Sejtem, mire gondolsz – szólt a nővére. – Nekem is eszembe jutott már, de hidd el, rosszul sülne el. Nem lett volna szabad idejönnünk. Gyere, tűnjünk innen.
– Miért parancsolgatsz nekem? Miért nem mondasz el mindent, amit tudsz, akkor magam hozhatnám meg a döntést!
– Nem parancsolgatok, csak kérlek. Vannak olyan dolgok, amik jobb, ha rejtve maradnak, hidd el. Ezért találták ki ezeket a szabályokat. Nem megyünk a száz alatti sorszámú termekbe.
– Akkor miért hoztál ide?
Maya csak hallgatott, és Jun tudta, jogosan. Ha nem erőszakoskodik, akkor most valószínűleg nyugalmas délutáni edzésüket töltenék valahol a sötét komplexum másik oldalában. Nővére megmondta előre: aki kíváncsi, hamar megöregszik; és minél többet iszik a tudás vizéből, annál szomjasabb lesz tőle, ezt is értette már. Mit csináljon? Menjen vissza a szobájába, és tegyen úgy, mintha semmit sem látott volna? Próbálja meg Mamának feltenni a kérdéseit? De hiszen ő folyton csak kitérő válaszokat ad, mintha egy gyerekkel beszélgetne.
Vagy egyszerűen menjen a saját feje után, amint eddig is?
Megtehetné. Mégis félt tőle, mi várja az út végén. Nem szeretne rajta egyedül végigmenni. Szüksége volt valakire, aki támogatja, aki mellette áll, fizikai és átvitt értelemben is. Szüksége van Mayára.
Mennyire ironikus is ez! Amikor először hallotta nővérétől a mondást, „vak vezet világtalant” (úgy tűnt, Maya imád álandóan szólásokat idézni), majdnem meghalt a nevetéstől, fetrengett, a hasát fogta, nyerítve hahotázott, majd később csak vinnyogott, mikor ereje a végére járt. Ezalatt Maya szkeptikusan szemlélte.
– Nem érted? – nyöszörögte a kacagástól könnyes szemmel. – Ezek mi vagyunk! De melyikőnk a vak, és ki a világtalan? Ki vezet kicsodát?
Eleinte legtöbbet Maya vezetett, viszont mostanában sokszor már Jun.
Mennyire megkedvelte a testvérét ez alatt a néhány hét alatt, amióta megismerte! És amit még kevésbé gondolt volna, minden jel szerint Maya is szerette őt. Odabent legalább annyira hasonlítottak egymásra, mint kívülről, éppen csak annyi összetűzés akadt közöttük néha, amitől érdekesebb lett az élet.
Könnyen lehet, minden másként alakul, ha egyszerűen csak össze vannak zárva egy nagyon pici helyre, mert akkor talán hamarabb kijönnek közöttük a különbségek, de minden napjukat annyira telezsúfolták tennivalóval, hogy gyakorlatilag estére egyszerűen bedőltek az ágyba, mint két zsák. Minden reggel megjelent egy egyszarvú az ajtóban, aki adott nekik valami (többnyire elég kellemetlen, undorító, koszos, vagy csupán nagyon nehéz) feladatot aznapra, és legtöbbször még a határidőt is megkapták, mikorra kell végezniük. Volt köztük válogatott zöldségek pucolása, aprítása és hatalmas kondérokba pakolása, vagy ha már a konyhai munkáknál tartunk, hihetetlen mennyiségű mosogatás. Jun kezdte sejteni, Maya miként lehet ilyen jó barátságban a személyzet vezetőjével, Candy nénivel – egy hét múlva már betéve fújta ő is az összes unokájának nevét, életkorát, szőrszínét, mindent; valamint azt is megállapíthatta az öreg éppen aktuális lábfájásából, hogyan fog alakulni az időjárás odakint. A második hét végére Mayával szokásuk lett kölcsönkérni egy stopperórát, amivel mérhették mosogatásuk sebességét, és ketten annyira összeszokott csapatot alkottak, hogy minden egyes nap újabb és újabb rekordot állítottak fel. Sokat viccelődtek rajta, mennyi ideig molyolhatnak ezzel a kellemetlen munkával az egyszarvúak, amikor ők ketten éppen mással vannak elfoglalva, Maya tippje szerint biztosan órákig tart nekik, és nem is járt túl messze az igazságtól.
Sokkal kellemesebb időtöltésnek számított, mikor pakolni küldték őket, egyik teremből a másikba. Kaptak segítségképpen két apró kerekeken gördülő kocsit is, így nem kellett mindent a hátukon cipelniük, de azért bőven leizzadtak, mire a hatalmas, felirat nélküli ládákat felpakolták, átvitték a rendeltetési helyükre, majd lerakodtak. Nem tudták eldönteni, vajon csak az idejük kitöltése miatt osztják be őket a hasonló emelgetős feladatokra, vagy hogy ne legyen az időtöltés nagyon monoton, esetleg az egyszarvúak varázsereje sem képes ekkora ládákat erőlködés nélkül megmozgatni? Mindenesetre egy-egy pakolással eltöltött nap végén, mikor a célnak kijelölt raktárban kimerülten, jólesően sajgó tagokkal körülnéztek, mindig büszkeség töltötte el őket, mekkora kupacot sikerült elszállítaniuk.
– Te nem vagy kíváncsi, mi van ezekben a ládákban? – kérdezte egyszer Mayát, mire ő csak flegmán vállat vont.
– Nincs ráírva?
– Nem, semmi jelzést nem látok.
– Biztos valami ennivaló.
– Vagy akár kincsek!
– Ne hülyéskedj, ha értékes lenne, biztos állítottak volna ide valakit figyelni ránk.
Ilyen is előfordult már egyszer, amikor két morcosnak tűnő egyenruhás unikornis figyelte minden mozdulatukat. Junnak nagyon vissza kellett magát fognia, csak hogy ne kezdje el direkt bosszantani őket. Most viszont csak ketten álltak a gyéren világított helyiségben.
Végigfuttatta a lábát az egyik faláda leszegelt teteje mentén, míg csak egy kiálló egyenetlenséget nem talált rajta. Beakasztotta alá a patáját, és teljes erejéből felfelé feszítette, mire a szögek tiltakozva megnyikordultak.
– Mit csinálsz? – kérdezte Maya, közben idegesen mellé lépett. – Mama azt mondta, ne nyissuk ki őket…
– …Mert veszélyes anyagot is tartalmazhatnak, emlékszem. Gondolod, ha igazán veszélyes lenne, ideengednek minket a közelébe?
– Igen, mert megbíznak bennünk.
– Ezt te sem mondod komolyan – vigyorgott rá Jun gúnyosan, bár kicsit sajnálta, hogy nővére nem láthatja az arckifejezését.
Azért úgy tűnt, a hanglejtéséből tudott olvasni, mert legalább csendben maradt.
– Gyere, inkább segíts – mondta végül elfordulva, és ismét nekiesett a ládának. Biztos lehetett benne, Maya szó nélkül mellé fog állni akkor is, amikor a büntetésüket megkapják, ennyi erővel akár segíthetne is.
Teljes erőből nekifeszült a tetőnek, ám nem talált rajta rendesen fogást, így a patája hirtelen lecsúszott róla. Hangosan felszisszent, amint a durva szálkás felület felsértette a bőrét.
– Várj, megmutatom, hogy kell ezt csinálni – sóhajtotta Maya, és mellé állt.
Ketten együtt két oldalról kapaszkodtak bele a láda tetejébe.
– Háromra, érted? Egy, kettő… Három! – vezényelt a nővére.
Jun teljes erejéből tépni kezdte a deszkát, és érezte, ahogy az lassan enged az erejük alatt. Próbálta amennyire lehetséges, átterhelni az erőt a hátára, így minél nagyobb izomcsoportjait bevonni a munkába. Munkájuk eredményeképp a fedél hangos reccsenéssel lejött a ládáról, de olyan hirtelen, hogy Maya elveszítette az egyensúlyát, és a fenekére tottyant.
– Kinyílt? – kérdezte bizonytalanul, majdnem félve.
– Aha – morogta Jun, és közelebb hajolt.
– Mi van benne?
– Fogalmam sincs.
Bármi is volt az, egy szóval lehetetlen lett volna leírni Mayának, micsoda. A szalmával és jó adag faforgáccsal kibélelt ládát egy jókora, fémesen csillogó henger töltötte ki, egyik oldalán nyomógombokkal és valami kijelző-szerűséggel, a tetején és az alján vékonyabb és vastagabb csövek csonkjai álltak ki.
– Valami gép, talán az egyik laborba, vagy a konyhába. Inkább laborba.
– Elégedett vagy?
– Azt hiszem…
– Akkor csukjuk vissza.
Óvatosan rátették a tetőt a ládára, és megpróbálták visszaütögetni a szögeket, több-kevesebb sikerrel. Ha valaki közelről megnézi, látni fogja, hogy felnyitották, nem is beszélve az apró vérfoltokról, amiket Jun pacázott rá a sérült lábából.
Este Maya lefertőtlenítette és bekötötte az elsősegély ládából vett anyagokkal.
– Remélem megérte azt, amit kapni fogunk – korholta Junt, inkább kedvesen, mint igazi haraggal.
35.
Másnap kora reggel Mama ugrott be hozzájuk, az arckifejezését látva Jun egy pillanat alatt eldöntötte, megérte.
– Juniper, kinyitottatok egy ládát.
Még csak nem is kérdés volt, így válaszolniuk sem kellett. Mama tekintete Jun sérült lábára vándorolt.
– Megvágtad magad, kicsim? – kérdezte az öreg kanca, majdnem megfeledkezve arról, miért is jött valójában.
– Csak egy karcolás, nem érdekes. Ha már egész nap azokat a vacakokat pakoltuk, meg akartuk nézni, mi is van bennük – tette hozzá, mivel egy cseppet kellemetlenül kezdte érezni magát.
Mama nagyot sóhajtott.
– Juniper, nem azért vannak a szabályok, hogy téged bosszantsanak. Mondtam már, a ládákban laborfelszerelések vannak, konyhai alapanyagok, berendezési tárgyak és textilek, könyvek, meg egy nagy rakás vegyi anyag, ami akár veszélyes is lehet. Mit szeretnél, ha hoznék egy tételes listát? Vagy ha nem bíznék rád több fontos feladatot? Meg kell értened, nem ismerhetsz meg mindent személyesen, vannak dolgok, amit el kell fogadnod.
– Ha nem titkolóznál, nem kellene mindennek magam utánajárnom.
– Kérlek, bízz bennem. Jó oka van, ha valamit nem mondhatok el. Vagy azért, mert magam sem tudom még biztosan, vagy mert még nem állsz rá készen.
– De én mindenre készen állok! Hogyan bízzak benned, ha te sem bízol bennem?
– Tudom, hogy így gondolod, és meg kell mondjam, tévedsz. Előbb-utóbb be fogod ismerni, addig pedig valahogy el kell vennem a kedved a további kísérletezéstől. Mára olyan munkát kaptok, amire például nem lehet felkészülni.
– A munkát ketten kapjuk, de te sohasem beszélsz Mayához! – kiáltotta dühösen, amiért már megint gyereknek nézik.
– Nem Maya ötlete volt kinyitni a ládát, igaz?
Erre nem jutott eszébe jó válasz. Lehetett volna Maya ötlete is, nem? Nem?
– Neked különleges felelősséged van, Juniper – folytatta Mama. – Vigyáznod kellene a nővéredre, nem pedig folyton bajba sodorni.
Ezzel hátat fordított és elment, a nyomában belépő egyszarvú pedig kiosztotta a napi tennivalójukat. A szellőzőrendszert kellett kitakarítaniuk.
Eleinte már csak azért is élvezte, hogy Mamának ne legyen igaza. Körülbelül addig, amíg el nem kezdett izzadni (vagyis nagyjából öt percig).
A szűk fémfolyosókat egyáltalán nem ilyen nagyra nőtt földpónik közlekedésére tervezték. Felállni vagy a nyakát kinyújtani képtelenség volt, bundája valahol folyton hozzáért a koszos-poros falakhoz, egy hatalmas törlőrongynak érezte magát, ami magába szívja a mocskot. Már az első elágazásban őt jobbra küldték, Mayát balra, így reménytelenül magára maradt a gondolataival. Megtehette volna, hogy egyszerűen csak kimegy, és nem engedelmeskedik, ám ezzel éppen csak Mamát igazolná – végre kellett hát hajtania saját büntetését.
Egy vödröt taszigált maga előtt, amiben a víz már húsz méter után feketére vált, egy rongyot, és egy seprűt a nagyobb daraboknak. A levegő folyamatosan mozgott körülötte, viszont elhasznált és párás volt, nehezen belélegezhető, orrát rövidesen érzéketlenre dugította a felismerhetetlen, erős szagok keveréke. Pókhálókkal, porral és ismeretlen eredetű mocsokkal küzdött egész nap, végig abban reménykedve, talán kiderül, hová is vezet a szellőzőrendszer, de csak egy jó erős, lezárt rácsot talált a végén (felajánlotta, hogy az utána elterülő részeket is kitakarítja, ám válaszra sem méltatták).
Nővérével csak délben találkozott, amikor kihozták nekik az ebédjüket – valószínűleg azért, hogy ne vegyék el mindenki étvágyát az étkezőben. Vele szemben egy szürke-fekete, szutykos, pókhálós, csillogó szemű rém foglalt helyet, amilyen szánalmasan nézett ki, Jun alig bírta elfojtani a nevetést, pedig tisztában volt vele, most ő sem fest semmivel szebben. Nagyon próbálkozott, de Maya a kis nyikkanásokból és köhögésszerű hangjaiból gyorsan rájött, mi az ábra.
– Ennyire rossz? – kérdezte, közben a mellékelt nedves kendővel szétkente az arcán a két fekete patanyomot, amit az előbbi lábtörlésével hagyott a textilen.
Jun visítva hahotázott az eredményen.
– Sírni tudnék – nyögte a nővére, remegő hangjából Jun kihallotta, ez most kivételesen nem csak afféle szófordulat.
– Ne aggódj, amint befejeztük, veszünk egy forró fürdőt mind a ketten – próbálta meg vigasztalni, mert hirtelen szörnyű bűntudata támadt, amiért Maya miatta szenved.
Viszont addig még jó ötórányi csúszás-mászás várt rájuk, miközben bőrük minden pórusa szivacsként szívta magába a koszt, olyan mennyiségben, hogy miközben este a kimerültségtől remegő izmokkal zuhanyoztak, attól féltek, el fogja dugítani a lefolyót, és akkor mehetnek azt is kipucolni.
Mikor a fürdőszobából kilépett, döbbenten konstatálta, Maya éppen üvöltve tépi ki a sörényét egy belegabalyodott fésűvel, miközben a szemeiből ömlenek a könnyek – nem lehetett biztos benne, a kétségbeeséstől, vagy a fájdalomtól.
– Várj már, nővérkém, hadd segítsek! – lépett oda, és kivette a fésűt szipogó testvére patájából. Egy percre hátulról átölelte nővérét. – Meg kellett volna mondanom nekik, hogy te nem akartad kinyitni a ládát.
Maya Jun lábába fúrta az orrát.
– És akkor mi lett volna? Felelősek vagyunk egymásért, értsd meg – mondta halkan. – Ez is a játék egyik szabálya, bármit is csinál egyikünk, mind a ketten fizetünk érte.
– Unom a hülye szabályaikat – mondta Jun durcásan, közben egy tincset kezdett bogozni Maya sörényében. – Téged nem idegesítenek? Te öregebb vagy, nem tudod, mire jó ez az egész?
– Talán csak arra, hogy megtanuljuk tisztelni a szabályokat.
– Ennek semmi értelme.
Újabb tincset vett a patájába, és megpróbálta először szálanként szétválasztani az összegabalyodott sörényt, majd óvatosan nekiesett a fésűvel. Saját bőrén tapasztalta, mennyire rossz, amikor ugyanazon az egy helyen rángatják a szőrét, így megpróbált egy másik gubancot is kifésülni, mielőtt visszatért volna az elsőhöz.
Amint Maya sörényét fésülgette választékról választékra, egy furcsa, türkiz színű, szinte fénylő mintát vett észre a tarkójánál a bőre alatt. Először azt hitte, csak a szeme játszik vele, és talán csak a vékony bőrön áttűnő ereket lát, de mikor leárnyékolta a másik patájával a lámpa fénye elől, a jelek izzása tisztán kivehetővé vált. Valamilyen nagyon ősi betűkkel írt felirat lehetett – elolvasni legalábbis nem bírta –, különböző geometriai formákba rendezve. Minél tovább nézegette őket, annál erősebben fogta el a bizonytalanság, jeges fuvallat borzolta végig a gerince mentén.
– Maya, valami írás van a bőrödön… – nyögte, miközben a tudatalattija egyre azt sikoltotta, jobb lesz, ha nem foglalkozik az egésszel.
– Régi rúnák, ugye? Azt hiszem, neked is vannak.
De miért, akarta kérdezni, ám egy hang sem jött ki a torkán. Leküzdhetetlen késztetést érzett, hogy valamilyen módon megnézze a saját tarkóját, ám ez lehetetlen vállalkozásnak tűnt, még két tükör segítségével is. Talán ha leolt minden lámpát, észreveheti a halvány izzást… Mégsem fogja megmagyarázni, miként kerültek oda a jelek. Mint a forradás a vállára. Mint a semmit mondó cukijegye. Mint az ősz szálak a sörényébe.
(Mint a hiányzó gyerekkora. Mint a beültetett emlékei. Mint a kísértő rémálmai, melyekben leírhatatlanul gonosz dolgokat művel, vagy művelnek vele.)
Egy pillanatra úgy érezte, nagyon pici porszem ő egy hatalmas, folyamatosan forgó, baljósan morajló gépezet két fogaskereke között; bármit is tesz, nem a saját szabad akaratából teszi, irányítják és megfigyelik minden lépését, szinte magán érzi a pillantásukat minden másodpercben. Tekintetével valami éles tárgyat keresett, és biztos volt benne, ha abban az őrült pillanatban talál egyet, saját két patájával fogja lenyúzni a bőrt a tarkójáról, csak hogy megszabadulhasson tőlük.
Hideg érintést érzett a lábán, és felsikoltott.
– Jun? – kérdezte Maya ijedten.
– Egy gyík mászik a nyakadon! – üvöltötte, miközben az a szalmaszál, ami a józan eszét tartotta, egyre jobban kicsúszott képzeletbeli szorításából.
– Nyugi, nyugi, semmi baj, ő csak Izzy – felelte a nővére, patáját nyugtatólag remegő lábára helyezve.
Közben az apró hüllő közömbösen Maya fejére mászott, forgolódott egy sort a sörényében, majd kényelmesen elhelyezkedve szembefordult vele.
– Jó szagú széna, Maya, mondd, hogy nem őrültem meg! Mi a fészkes fenét keres ez az izé a fejeden?
Miközben nézte, Izzy fokozatosan beleolvadt a vörös sörénybe, hamarosan csak a két szemét lehetett tisztán kivenni.
– Izzy egy gekkó, Juliantól kaptam, és nem, nem őrültél meg. Kérlek, vegyél néhány mély lélegzetet, mert idáig érzem, amint remegsz.
Jun lehunyta a szemét, próbálva kiüríteni a fejéből a benne tomboló tornádót. Mikor újra fel mert nézni, már egy kicsit nyugodtabb volt, jót tett neki, hogy végre olyasmi történik, amit meg lehet magyarázni. Próbaképpen odatartotta a lábát Maya homlokához. A gekkó megszaglászta, majd mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, átmászott rá. Pici, hideg, tapadós lábacskái csiklandozták a bőrét, amerre csak járt.
– Nem is mutattad még! – mondta szemrehányóan, amiért nővére előtte titkolózik, ugyanakkor elámulva a kis lény aranyosságától.
– Meg akartak vele lepni, aztán kiment a fejemből.
– Hát sikerült, majdnem szörnyet haltam ijedtemben.
– Ne haragudj, neked akartam adni, csak a megfelelő pillanatot vártam.
– Nem, nem vehetem el, ha Julian ajándéka.
Maya mindent elkövetett, hogy azt az illúziót keltse, mélyen Jun szemébe néz.
– Figyelj, elmesélem, és akkor meg fogod érteni. Julian szerint Izzy valamilyen mágikus lény, és úgy gondolta, segíthet nekem a látásomat visszanyerni. Valószínűleg tévedett, mert egyáltalán nem működik, de talán csak azért, mert mégsem engem akartak a gazdájának. Próbáld ki, hátha nálad történik valami.
– Várj, hol szerezted? Honnan veszed, hogy valakinek szánták?
– Egy furcsa hengerben pihent, amit Julian mutatott. Azt mondta, nekünk tervezték, és csak mi nyithatjuk ki a dobozt. Neki legalábbis zárva maradt, az én érintésemre pedig egyből feltárult, és szerintem neked is működött volna, hiszen ikrek vagyunk.
– És miből gondolod, hogy segít látnod?
– Ezt csak Julian mondta, de a legtöbbször igaza szokott lenni.
– Honnan ismer ő ilyesmiket?
– Azt hiszem, azért, mert ő volt az első, és ugyanúgy nem sikerült, ahogyan én sem. Sokkal kevesebbnek nézik, mint ami valójában, ezért rábíznak olyan dolgokat is, amiket ránk nem.
– Szívesen találkoznék vele… – mondta ábrándozva, pedig elég keveset értett meg Maya rébuszaiból.
– Ne gondold, hogy ki akarom őt sajátítani, majd bemutatlak neki, amikor legközelebb nem kap egyikőnk sem ilyen mennyiségű munkát.
Úgy tűnt, Izzy időközben kényelmesen berendezkedett a hosszabb maradásra Jun sörényében, de mikor a lány a homlokához emelte a lábát, habozás nélkül átmászott rá, és várakozva méregette. Jun a szeméhez emelte, hogy közelebbről is megvizsgálhassa. A pici gekkó mintha csak büszke lenne tudományára, felöltötte fekete-sárga harci színeit.
– Micsoda jópofa egy szerzet vagy, barátocskám! – gügyögte neki. – Kíváncsi lennék, vajon valóban mágikus vagy-e…
Izzy semmi jelét nem mutatta annak, hogy értené, amit mond, csak a saját szemei nyalogatásával volt elfoglalva.
– Nincs vele sok gond, az idő nagy részében észre sem vettem. Éjszaka elmegy, gondolom vadászni, viszont reggel eddig mindig visszatért. Zuhanyozni nem szeret, bár ezt is csak azért tudom, mert simán kiugrott a fürdőszobából, amint egy csepp víz is hozzáért – magyarázta Maya.
– Nem úgy tűnik, mintha sok trükköt ismerne… – vizsgálgatta a patáját forgatva, bár azért enyhén elámult, mikor simán megtapadt rajta fejjel lefelé is. – Bár az biztos kapóra jön neki, hogy a falon is képes járni, és ilyen jól álcázza magát. Lefogadom, senki észre sem vette eddig a létezését.
– Nekem legalábbis nem szólt senki miatta – vonta meg a vállát a nővére.
– Na gyerünk, picim, mutass egy varázslatot! – bíztatta a gekkót, miközben játékosan megbökte a másik lábával.
Izzy közömbösen megfordult, leugrott Jun lábáról, és eliszkolt az egyik szellőzőnyílás felé. Elgondolkodva nézett utána, remélte, nem kell véletlenül sem azokba a végtelen, poros fémfolyosókba a kis hüllő után másznia.
– Nyugi, reggelre visszajön – mondta Maya, mintha csak kitalálta volna, mi jár a fejében.
36.
Természetesen a gekkó tényleg előkerült reggelre, hideg kis talpának érintésével ébresztette fel Junt már jó korán. A lány álmosan tapogatózott az asztalkáján álló asztali lámpa felé, majd értetlenül bámulta az ébresztőóráját.
– Mit akarsz ilyen korán reggel? – kérdezte Izzyt. – Remélem, nem kell elvigyelek sétálni, vagy ilyesmi.
Kicsit hülyén érezte magát, amiért egy hüllővel viccelődik, de Izzy nem tágított a párnájáról, továbbra is olyan szemekkel meredt rá, mintha bármelyik pillanatban megszólalhatna. Jun kíváncsian figyelte a hasított pupillákat, egyre inkább úgy érezte, mintha valamiképp kitágulnának, és közelednének felé. Bizsergés futott végig a tarkóján, és képtelen volt szabadulni attól a furcsa gondolattól, hogy ez az egész már egyszer, valamikor régen megtörtént vele. Egy nagyon hosszú másodperc múlva fejjel előre belezuhant a gekkó tekintetébe, és odabent sötét fémfolyosókon szaladt végig lehetetlen sebességgel.
– Maya! – rázogatta izgatottan a nővére vállát egy perc múlva. – Maya, kelj fel!
– Mi az? – morogta Maya álmosan. Hitetlenkedve felnyúlt az órájához, és végigfuttatta a patáját a mutatókon. – Mondd, hogy valami nagyon fontos dolog miatt keltesz fel hajnalok hajnalán.
– Megtörtént, képzeld! Juliannak igaza volt! Izzy szemein keresztül láttam!
– Jó neked – felelte a testvére, miközben a másik oldalára fordult. – így már két pár szemed is van, míg nekem egy sincs.
– Jaj, ne csináld már, te is tudod, nem tehetek róla. Hidd el, ha a hatalmamban állna, helyrehoznám a szemeidet. De most nem ez a lényeg! Láttam őket! A többi földpónit!
– Miféle földpónit? – nézett rá Maya aggódva.
– Egy nagyobb hálóteremben járkáltak, volt ott több teljesen fekete csődör, és egy másik, pontosan olyan vörös sörénnyel, mint a tied. Maya, azt hiszem, ők ugyanolyanok, mint mi!
A nővére szemei hatalmasra tágultak a rémülettől.
– Nem, nem olyanok! Semmire sem figyeltél eddig abból, amit mondtam?
– Beszélni akarok velük. Te ugye ismered az utat, amin eljuthatok oda? Juliannal is ott találkozol, nem? Valahol a folyosók labirintusának a másik végében vannak, igaz? A száz alatti ajtók mögött.
– Jun, nem hiszem el, hogy ennyire nem tartod tiszteletben, amit Mama mondott. Nem megyünk a közelükbe, ez a szabály. Én sem jártam még ott soha, Juliannal a raktárakban vagy az étkezőben szoktam csak összefutni. Kérlek, testvérkém, felejtsd el, hogy láttad őket!
– Jó, ha nem akarsz jönni, akkor maradj csak itt, megyek egyedül.
– A fene abba a makacs fejedbe! – kiáltotta Maya. – Azt hiszed, az élet csak egy hülye játék? Egyszer mind a kettőnket meg fogsz öletni. Rengeteg gondtól megszabadultam volna, ha már a legelső nap kitekerem a nyakad!
Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztek egymással.
– Akkor jössz? – vigyorgott Jun.
– Legalább reggelizzünk meg előtte, nyavalyás.
Annyira azért sikerült a nővérének eltérítenie a céljától, hogy nem a hálótermek felé vették az irányt. Nap közben amúgy sem találtak volna ott senkit, ráadásul sokkal messzebb kellett volna lopakodniuk. Ezért kötöttek ki végül a poros öltözőben. magasan a testvéreik feje fölött. Most egy kicsit be kellett húzniuk a nyakukat, mert a csődörök éppen feléjük fordultak, csak a párkány fölött mertek kipislogni, bízva abban, hogy a sötétség elrejti őket.
– Szerinted rossz ötlet lenne beszélni velük? – kérdezte Mayától bizonytalanul. Az ismereteiben tátongó hatalmas fekete lyukak óvatosságra ösztönözték.
– Szerintem rossz ötlet volt idejönni – suttogta a nővére. – Láttad őket, elégedj meg ennyivel. Azt hiszem, egyébként sem állnának velünk szóba.
– Miért?
– Mert azt mondták nekik. Tudom, te legszívesebben mindig épp az ellenkezőjét csinálnád, mint amire utasítanak, de ők mások. Miként is fogalmazzam meg, hogy megértsd? Nincs annyira szabad akaratuk… talán csak Novának.
Egy darabig tépelődött még, küzdött benne az elővigyázatossága a kíváncsisággal. Ha már eddig eljöttek, miért is ne próbálhatná meg? Mi baj történhetne?
Tulajdonképpen akármi. Csoda, hogy idáig sikerült különösebb probléma nélkül átszelniük az épületet, még csak meg sem állították őket sehol. Abban azért nem bízhatott, hogy Mama nem fogja megtudni, mit művelt már megint, és természetesen a büntetés sem fog elmaradni. Akkor pedig Maya megint vele fog szenvedni, bármennyire is igazságtalanul bántják őt… Talán mégis az lenne a legjobb, ha szépen csendben eltűnnének.
Még egy pillantást vetett a csődörökre odalent, akik időközben úgy döntöttek, elég volt a gyakorlásból, és lassan pakolni kezdtek.
– Arról van sejtésed, mi ez az egész a félévekkel? – kérdezte aztán hirtelen.
Maya a sörényét vakargatta.
– Csak annyit, hogy más-más a feladatunk.
– Miért vannak ők többen, mint mi? Nem tudod, mi lehet a többi testvérünkkel? Ha te vagy az ötödik, én a hatodik, akkor hol van az első négy? Vagy a számok semmit sem jelentenek?
– Bár tudnám… – szólt a nővére a fejét ingatva. – Sajnos erről mindenki hallgat, de azt hiszem Julian sejt valamit. Egyszer elszólta magát, azt mondta, én vagyok a szerencsésebb, mert nem látom őket.
– Megmutatod, hol történt ez?
– Nem volt elég ennyi izgalom egy napra? Tényleg nem hiszem, hogy jobb lesz nekünk, ha beleártjuk magunkat ezekbe a dolgokba.
– Viccelsz? Hiszen arról van szó, kik is vagyunk mi valójában! Nem mondhatod komolyan, hogy téged ez hidegen hagy. Honnan találhatnád ki, mi lesz a jövőd, ha azzal sem vagy tisztában, honnan jöttél?
– Nem igazán győztél meg. Ha történni fog valami rémesen rossz a jövődben, amin nem változtathatsz, akkor nem jobb, ha inkább boldogan élsz, anélkül, hogy megmérgezné a mindennapjaidat?
– De mi az, hogy nem változtathatsz rajta? Csak akkor nem alakíthatod a saját sorsod, ha fogalmad sincs, mi is történik körülötted!
– Nagyon naiv vagy, nem értek egyet veled.
– Jó, akkor mindenféle ideológiai viták nélkül kérlek, segíts nekem!
Ezt már olyan hangosan mondta, kicsit meg is ijedtek, talán meghallhatták odalent. Szerencséjükre alattuk az edzőterem kiürült, nyomát sem látták a többi földpóninak. Maya lemondóan lógatta a fejét, közben egy nagyot sóhajtott.
– Úgy látszik, ez egy ilyen nap. Megmutatom, de ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek.
37.
Nesztelenül kiosontak az öltözőből, és visszafelé vették az irányt, arra, amerről jöttek. Csak nagy ritkán botlottak bele egy-egy egyszarvú munkásba, ám azok is siettek a saját dolguk után, rájuk sem hederítve – talán azt gondolták, valami hivatalos küldetésben járnak éppen, egyik raktárból mennek át a másikba pakolni, vagy hasonló, Jun el sem bírta képzelni. Errefelé egyik ajtó előtt sem álltak őrök, mostanában, mióta Mayával volt, egyébként is szabadabban mozoghatott, biztos arra számítottak, majd a nővére megakadályozza, ha valami nagy turpisságra készül.
Micsoda tévedés! – mosolygott magában.
Nem akart ő folyamatosan, direkt rossz lenni, egyszerűen túl kíváncsi volt, és komolyan gondolta, a megfelelő tudással még sokra mehet későbbi életében. Nem szándékozott sokáig rostokolni a betonfalak között, pláne, ha továbbra is úgy kezelik, mintha nem lenne meg a magához való esze. Távoli baljós, ám ködös emlékként még kísértett benne a tegnapi furcsa felfedezése a rúnákkal kapcsolatban, de szerencsére Izzy megjelenése (aki most szinte észrevétlenül pihent valahol a sörényébe bújva) majdnem teljesen kiverte azt a fejéből, és egyébként is, nem éppen ezért olyan tehetetlen, mert nem árulnak el neki semmit?
Mi ez az egész dolog a többi testvérével egyébként is? Miért vannak ennyire elzárva egymástól? És mi az, amivel Maya jobban jár, ha nem látja?
Gondolataiból egy ajtó zökkentette ki, megérkeztek.
– Parancsolj, ha jól emlékszem, itt álltunk Juliannal – törte meg a csendet Maya, közben a lábával mutatva az irányt.
– Majd én leszek a szemed, jó?
– Nem vagyok biztos benne, mennyire akarom tudni, mi van bent…
Jun túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy a nővére aggodalmaskodásával törődjön már megint. Óvatosan benyitott az ajtón, és belépett a sötét terembe. A kinti világossághoz szokott szemeivel nem sokat látott, csak fakó derengést vehetett ki a szemközti falnál. Megindult arrafelé, közben halványan érezte, Maya remegve lépked a nyomában.
Odabent néhány méternyire vastag, átlátszó falú hengerek sorakoztak, nagyjából póni méretűek, bár mindegyiket egy fém állványra erősítették, így fel kellett rájuk néznie, ha ki akarta deríteni, mit is tartalmaznak. Áttetsző folyadékban sötét alakok lebegtek bennük, mégis hiába ragyogtak halvány megvilágításban, nem tudta beazonosítani őket.
Mikor közelebb lépett hozzájuk, és dermedt agya fokozatosan összerakta, mit is lát, rá kellett ébrednie, tényleg létezik a világon olyasmi, amire nem lehet felkészülni.
A hengerekben pónik lebegtek mozdulatlanul, iszonyatosan ismerős pónik, akár a saját testvérei lehettek volna, minden testrészükön egy-egy rúna izzott halvány türkiz fénnyel, ezek szolgáltatták a beteges megvilágítást, melynél a hengerekre rótt betűket is el lehetett olvasni, bár néhány percig eltartott, mire rájött, azok nem varázsjelek.
„45625-01 Janine”, „62321-01 Janine”, „81932-01 Janine” – állt az első sor elején, és még vagy öt másik tartály mellettük, amiken innen nem látszott az írás. Szívébe megmagyarázhatatlan rettegés költözött, a torka összeszorult, tudatalattija már felkészült valami szörnyűségre. Kapkodva a következő sorhoz lépett, és végigpillantott a feliratokon.
„32432-02 Fedora”, „44387-02 Fedora”… Ugrott a következő sorhoz.
– Mi az? Mondj már valamit! – kérlelte Maya hisztérikus hangon. Mivel testvérétől éppen nem sok segítségre számíthatott, kinyújtott lábbal tapogatta a teret maga előtt.
„56923-03 Marigold”
Következő sor!
„33292-04 Apricot”
Maya közben megtalálta az egyik hengert, a patájával simogatva próbálta kitalálni, mi is lehet az.
„66367-05 Maya”, „79219-05 Maya”, egy egész sor Maya. Vagy talán mégsem? Az egyik tartály mintha üres lett volna.
– Valami van ezekben a vacakokban? Igazán segíthetnél.
Az utolsó sorhoz ért.
„42742-06 Juniper”, állt a hozzá legközelebb eső hengeren.
– Mi… Mi vagyunk bennük… – nyögte elhaló hangon.
Hozzányomta az orrát a hideg üveghez, hogy jobban lásson, biztos akart lenni benne. Az odabent lebegő póni a megszólalásig hasonlított rá. Innen egészen olybá tűnt, mintha élt volna, pedig a folyadékba zárva semmiképp sem lélegezhetett…
A másik Juniper szemei váratlanul lefelé fordultak, és egy pillanatra farkasszemet néztek. Izmai láthatóan megfeszültek, de továbbra sem mozdult, csak a rúnák izzottak erősebben, mintha azok kárhoztatnák dermedtségre. Tekintetéből egy csepp értelmet sem olvashatott ki, csak az örökkévalóság közönyét, és az űr végtelen hidegét.
Jun egyébként is megtépázott idegei végre teljesen felmondták a szolgálatot, és egy szánalmas kis nyikkanással összecsuklott.
38.
– Jun! – kiáltotta Leaf, és a lányhoz ugrott.
– Kérem, a saját érdekükben húzódjanak hátrébb – szólt az egyik fekete csődör. A nyilak hegye még mindig a padló felé fordult, viszont gazdáik továbbra is komor ábrázattal közeledtek.
Golden zúgolódást hallott maga mögül, és odapillantva egy csoport pónit vett észre, akik épp most lépdeltek lefelé a lépcsőn. Az öregebb, jól szituáltnak tűnő kancák és csődörök a fegyveresek láttán megtorpantak, és zavarodottan tekintgettek az előtérbe, lehettek vagy húszan is.
Az öltönyösök már Leaf fölé magasodtak, Golden érezte, ha most nem cselekszik, akkor késő lesz. Kétségbeesésében azt tette, ami legelőször eszébe jutott, és minden varázstudását bevetve kitleportálta az egyik csődör kezéből a nyílpuskáját. Hála az égnek a két fekete póni nem számított igazából ellenállásra, különben erősebben markolták volna fegyvereiket, és akkor a mágia meghiúsul – így viszont a puska Golden patájában kötött ki, támadóik nagy meglepetésére.
Nem volt hozzászokva ekkora súly teleportálásához, ezért a feje kicsit kóválygott, mégis megpróbált elszánt ábrázatot magára ölteni, és a nyilat a másik puskásra szegezte, majd meghúzta a ravaszt. Nem célzott igazából jól, a nyílvessző több méterrel a póni mellett húzott el (és csak a vakszerencsének köszönhetően nem találta el a hátrébb állókat), de azért elég ijesztő lehetett, mert az öltönyös gondolkodás nélkül a földre vetette magát.
Ezzel még semmit nem intézett el, bár pillanatnyilag előnyösebb helyzetbe kerültek, mégsem akarta megvárni, hogy támadóik magukhoz térjenek az első döbbenetükből. Szemei körbecikáztak a teremben, ismét megtalálta a piros dobozkát a falon, aminek néhány perccel korábban nem tulajdonított semmi jelentőséget, ám létezését az agya elraktározta valamelyik hátsó bugyrában, a „még jól jöhet” kategória alá. Teljes erejével arrafelé dobta az immár használhatatlan puskáját, egy kis levitációval megtámogatva, hogy mellső lábai gyengesége ellenére is célba érjen. Repülj, repülj! – szurkolt neki magában, és a nyílpuska tusa apró csörömpöléssel belevágódott a dobozba, ezzel megszólaltatva a tűzriadót.
Úgy tűnt, a múzeum vendégei között sokkal többen voltak azok, akiknek az emlékezetében még elég élénken élt a tárlatvezetők története a régi épület sárkányláng általi pusztulásáról, mint akik figyelemmel kísérhették Golden kétségbeesett mozdulatát, és tisztában voltak vele, nincs semmiféle tűz. A megszólaló áthatóan magas csengőhangra a messzebb álló pónik késlekedés nélkül a kijárat felé vették az irányt, udvariasságra időt sem vesztegetve sietősen maguk előtt tolták azokat, akik csak döbbenten figyelték az előző percben lezajlott jelenetet. Az előtér megtelt kiabáló, lökdösődő turistákkal, a kavarodásban a lassan felocsúdó fekete csődörök szinte teljesen elvesztek.
– Tűnjünk innen! – sziszegte Leafnek, miközben félig a megmaradt varázserejét, félig a lábait használva Jun ernyedt testét a hátára kanyarította, és rohamtempóban megindult a lépcsősor felé. Lépten-nyomon szembejövő pónikba ütközött, előbb egy idősebb hölgy lépett a lábára, majd egy fiatalabb kancának ment neki, aki a két csikóját próbálta egy irányba terelni, mindegyiküket határozottan félretolta az útjából, vigyázva, hogy azért lehetőleg el ne essenek. Belekönyökölt az előtte ténfergő jól öltözött úr oldalába, aki szitkozódva fordult utána, de addigra már elérte a lépcsőt, és teljes sebességgel a pince felé vágtatott. Lefelé senki nem állt az útjába, így még arra is nyílt egy kis ideje, hogy vessen egy pillantást a háta mögé, vajon Leaf tudta-e tartani a lépést. A csikó ott igyekezett szorosan mögötte, kihasználva azt a keskeny sávot, amit a tolvaj lökdösődése nyitott a kifelé törekvő pónik között.
A lépcső aljára nyaktörő tempóban érkezett, az utolsó négy-öt fokot egyszerűen átugrotta, az elé táruló folyosó sima kőpadlóján a lábai majdnem kicsúsztak alóla, mikor Jun tehetetlen súlya a hátára zöttyent. Gondolkodás nélkül megindult balra, egy sötétbe vesző átjáró felé, elszáguldott két ajtónyílás mellett és rápróbált a harmadikra.
Nyitva volt.
Beugrott rajta, Leaf egy villanásnyi idővel később követte. Bevágta az ajtót, és körbekémlelt valami búvóhely után.
A szobában a kijáratot jelző apró lámpácska fényét leszámítva sötétség honolt. Vagy négy hosszúkás asztal állt középen, mindegyikükön különböző ősrégi tárgyak hevertek, mindenféle apró szerszám és vegyi anyagokat tartalmazó tégelyek társaságában. Goldennek nem akadt ideje azon merengeni, mi célt is szolgálhatnak, lebukott az egyik asztal mögé, megpróbálta magát olyan kicsire összehúzni, amennyire csak képes volt. A szájához emelt patával jelezte Leafnek, maradjon csendben, ám erre valójában nem sok szükség volt, a csikó az ijedtségtől kerek szemekkel, de némán lihegett mellette. Amennyire lehetett, még a lélegzetüket is visszatartották, így rövidesen a távoli csengőhangot leszámítva csend ereszkedett a helyiségre.
A füleit erőltette, és a csörgés mellett nemsoká ki tudta venni a szellőzőrendszer halk zúgását, a tömeg morajlását odafent, és kisvártatva paták szapora koppanását is, lefelé a lépcsőn. Úgy hallotta, jönnek mind a ketten. Amint leértek, egy pillanatra megtorpantak, majd ismét felhangzott közeledve a kippi-kopp, amint egyikük elvágtatott az ajtó előtt, tovább a folyosón.
Jun épp ezt a pillanatot választotta, hogy magához térve feltápászkodjon mellettük, a nem várt mozgástól Golden majdnem felkiáltott.
– Jun! El kell tűnnünk innen! – suttogta Leaf szinte némán. – Találnunk kell egy másik kijáratot!
Golden egy picit sértődötten, de azért megkönnyebbülve vette tudomásul, eddig tartott a vezető szerepe, a csikó máris úgy fordul a lányhoz, mintha csak egy varázslattal hirtelen mindannyiukat megmenthetné. A félhomályban úgy tűnt, Jun idegen, szinte élettelen szemekkel pillant egyikükre, majd másikukra, bár mintha bólintott volna. Egy apró hüllő ugrott ki a sörényéből olyan váratlanul, rémületében a tolvaj nyikkanni se tudott, majd a következő másodpercben már bele is veszett a szoba sötétjébe.
– Nem várhatunk itt – szólalt meg Golden halkan. – Ha észreveszik, hogy nem menekülünk, vissza fognak jönni, és átkutatják a pincét.
A többiek ellenvetés nélkül, némán várakozva fordultak felé. Most merre induljanak? A legjobb lenne egy olyan folyosót találniuk, ahol legalább időt nyerhetnek, ám ehhez az egyik csődör után kell indulniuk, és egy távolabbi elágazásban lefordulni. Nagyon kockázatos tervnek tűnt, viszont ha itt maradnak, bármikor rájuk nyithatják az ajtót. Mégis, minél tovább vár, annál biztosabb, hogy az üldözőjük visszafordul, és összefutnak vele…
Felpattant hát, és az ajtóhoz lépett. Óvatosan résnyire nyitotta, és kilesett rajta. Sehol nem látott egy lelket sem, így hát amennyire halkan csak tőle tellett a kővel burkolt padlójú visszhangzó folyosón, lopakodva megindult. Volt már rutinja az ilyesmiben, de sajnos két társának nem sok: akkora zajt csaptak mögötte, mint egy tehéncsorda. Próbálta némi pisszegéssel csendre inteni őket, ám a helyzet nem sokat javult, csak mikor lassabbra fogta a tempót. Jun ráadásul olyan tekintettel méregette a kopár falakat, a plafonon húzódó vezetékek és csövek szövedékét, mintha csak egy rossz álomban járna, amiből bármelyik percben felébredhet. Vagy húsz méterrel előttük a folyosó ismét elágazott, legalább addig el kellene jutniuk, hogy egy csepp esélyük is legyen a menekülésre.
Hirtelen megtorpant.
Jól hallja? A léptek már közelednek?
Adrenalin öntötte el egész testét, úgy érezte, a szíve nyomban kiugrik a torkából. A paták dobogása egyre hangosodott.
Kétségbeesve iramodott meg az elágazás felé, majd a nyakát behúzva kikukucskált jobbra, amerről a hangok jöttek, hála az égnek üldözőjük még nem tűnt fel: egy közeli kanyar elrejtette őket. Gyorsan balra osont, és benyitott az első ajtón.
Odabent épp csak szusszantak egyet a falnak dőlve, amikor a paták koppanása lefordult arra, amerről jöttek, majd kisvártatva halk beszélgetés ütötte meg a fülüket, bár a távolság miatt semmit sem értettek belőle.
– Nyomás tovább! – súgta Golden, és már indult is.
Minél távolabb értek a hangoktól, annál jobban megszaporázták a lépteiket, ám a következő kanyarnál a tolvaj rémülten konstatálta, ha útjukat így folytatják, egy kört leírva vissza fognak érni a lépcsőhöz. Tanácstalanul kutatott egy jó irányba vezető elágazás felé, mikor észrevette a fejük fölötti egyik csövön feléjük kígyózó pici gyíkszerű lényt.
Izzy egy akrobatikus mozdulattal a mélybe vetette magát, és megtapadt Jun kinyújtott lábán. Egy pillanatig a hüllő és a póni tekintete találkozott, majd a lány gondolkodás nélkül a legközelebbi benyílóba ugrott, és eltűnt egy ajtó mögött.
– Utána! – formálta az ajkaival Leaf, ám Goldent sem kellett bíztatni, már a nyomában is volt.
Egy jókora, sötét raktárhelyiségben találták magukat, Golden szinte vakon követte a lány patáinak koppanásait. Belerúgott valamibe, ami pattogva elgurult a polcok között, aztán mielőtt még káromkodhatott volna, bevágta a fejét egy kiálló tárgyba, olyan erővel, hogy csillagokat látott. Messze előtte feltárult egy ajtó halvány sziluettje, a beszűrődő fénynél léptei visszanyerték kicsit magabiztosságukat, így felzárkózhatott a lányhoz, aki olyan tempót diktált, mintha tényleg égne az épület.
Áthaladtak egy kisebb, zárt ládákkal telerakott szobán, el egy íróasztal mellett, melyen méretes papírhalmok tornyosultak, és a következő ajtón keresztül kiléptek a szabadba.
A déli nap ragyogása szinte elvakította őket, így nem is látták, hol kötöttek ki, csak a körülöttük álló méretes fém szemetesekből következtettek arra, valahol a múzeum háta mögött lehettek. Amint Golden szeme hozzászokott a fényárhoz, kivehette az előttük néhány lépésre várakozó fekete alakot is, aki mellett két egyenruhás test hevert mozdulatlanul.
Ennyi, vége – futott át az agyán, és szörnyű bűntudat fogta el, hiszen ő tehet az egészről. Ha ellenáll a vérdíj kísértésének, és nem szól egy szót sem, vagy ha legalább feltartóztatja a kancát, és nem engedi, hogy ma idejöjjön, akkor talán másként alakult volna minden. Az ő hibája, csakis az övé, és még azt a hülye érmét is elfogadta, de ha most emiatt esik bántódása a társainak, akkor esküszik az életére, a legelső csatornanyíláson lehajítja teljes erejéből – ám minden hiába, ezekkel az álszent gondolatokkal nem megy semmire.
A lányt előbb-utóbb mindenképpen utoléri a sorsa, hát mennyivel jobb, hogy most itt vagy vele, nem igaz, kedves Golden? Legalább megvédheted! – kacagta humorosabb énje, mégis egyszerűen túl gyáva volt szembeszállni a csődörrel.
Tanácstalanul Junra pillantott – ha tényleg igaz, amit Leaf mondott, és a lánynak van esélye ellene, akkor itt lenne az ideje, hogy összeesés helyett ezt be is mutassa. Jun most korántsem halálra váltan állt, mint aki kísértetet lát, ehelyett szenvtelenül méregette az öltönyös pónit, olyasmi arckifejezéssel, mint aki egész életében erre a pillanatra várt.
– Juniper, egy közös ismerősünk váltani szeretne veled néhány szót – szólalt meg a csődör fagyos hangon. – Jobban tennéd, ha önszántadból velem jönnél, akkor nem esik bántódása a barátaidnak.
Golden tizedannyira sem rémült meg a burkolt fenyegetéstől, mint a lány torka mélyéről válaszként feltörő tökéletesen idegen morgástól, és az összes fogát megmutató gúnyos vicsortól.
Egy pillanat múlva Jun már rá is ugrott ellenfelére, mozdulataiban nyoma sem volt annak a kifinomultságnak, amit Leaf a sikátorban láthatott még a tegnapi nap folyamán. A csődör egy gyors mozdulattal félre is seperte, a lány szinte lepattant róla, bár a levegőben bemutatott félfordulat után a négy lábán ért földet. Golden gyanította, ezzel a hirtelen támadással inkább csak a kezdeményezést akarta átvenni, minthogy igazán kárt okozzon, ámde az öltönyös reflexei rendben lévőnek tűntek. Most lassan előhúzta a ruhája alá rejtett tokból a közelharci fegyverét, egy rövid, lapos, kétélű tőrt. Szótlanul méregették egymást, a levegőben kettejük között szinte szikrák pattogtak a feszültségtől. Jun szeme megvillant, mire a csődör oldalra táncolt, ám a kanca direkt késleltette a mozdulatait, így egy jól irányzott rúgással kiseperte ellenfele alól a lábait.
A csődör nem vesztette el a lélekjelenlétét, még a levegőben Jun lába felé vágott, és Golden meg mert volna esküdni rá, a tőr mélyen beleszaladt a combjába, de nem látta rendesen abból a szögből, mert a lány lendületből továbbfordult. Alatta az utca kövezetét legalábbis egyre sűrűsödő vérvörös pettyek borították.
Most a fekete póni vette át a kezdeményezést, és a kanca kényszerült hátrálásra néhány suhintás erejéig, míg kiismerte az ellene bevetett harcmodort. Egy váratlan pillanatban a tőr elől folyékony mozdulattal félrehajolt, és az egyik hátsó lábával fordulatból úgy vállon rúgta a csődört, hogy annak elzsibbadt a lába, és a fegyver csörömpölve hullott ki belőle. A fordulat lendületét kihasználva egy újabb köríves rúgást indított meg, viszont ellenfelét ezúttal nem sikerült meglepnie, az egyszerűen erőből blokkolta a felé tartó végtagot. Csontrepesztő roppanás hangzott, és Jun az egyensúlyát vesztve elterült a földön.
Kelj fel! – ordította volna Golden a legszívesebben a bíztatást, ám túlságosan félt, hogy magukra vonhatja a többi üldözőjük figyelmét, akik egyébként is másodperceken belül a nyakukon lesznek, ha nem tudnak időben elkotródni innen. Látta már, Leaf nem túlzott, a lány sokkal rutinosabban harcolt bárkinél, akivel életében eddig találkozott, mégsem kerülhetett ellenfele fölé sem erőben, sem gyorsaságban. Ez nem igazságos, a jónak pedig mindenképpen győznie kell!
A csődör most hátulról vetette rá magát a pillanatnyilag védtelen, sebesüléseitől igencsak lelassult kancára, és fojtó szorításba fogta a nyakát annak minden kapálózása ellenére. Jun nem adta könnyen a bőrét, megpróbálta hátrafelé befejelni ellenfél orrát, viszont az számíthatott valami ilyesmire, mert teljesen hátrahajolt, ezzel a kancát szinte elemelve a földtől, így sem a fejével nem érte el, se a lábaival nem talált olyan felületet, ahol lendületet vehetett volna bármilyen ellentámadáshoz. Egyik mellső lábával kétségbeesetten próbált lazítani a nyaka körüli szorításon, de éppen csak annyit ért el, hogy a csődör nem tudta teljesen elszorítani az ütőereit, így az azonnali eszméletvesztés helyett szép lassan fulladt meg. Másik lábával hátrafelé tapogatózott, hogy bármit megragadjon, ami csak a patája ügyébe kerül, ám ellenfele nagyon vigyázott rá, ne markolhasson a levegőnél szilárdabb dolgot. Mozdulatai egyre lassultak és erőtlenné váltak, amint az oxigénhiányt jelző fekete foltok elárasztották a látómezejét.
Golden biztosra vette, ha most nem lép, a lánynak vége, elveszti az eszméletét, és akkor már nem segíthetnek rajta. Ha csak megzavarja az öltönyöst (akin időközben a vagyonokat érő ruházat tépett rongyokká változott), és a harc tovább húzódik, akkor a társai beérik őket, nem menekülhetnek. Egyetlen kiút villant fel előtte.
A néhány lépésnyire földön heverő tőrt erősen koncentrálva Jun csapkodó lábnak hatókörébe levitálta.
A lány szeme sarkából még épp észlelte a közeledő tárgyat, utolsó erejével kinyúlt érte és megragadta. Ellenfele magabiztosságában észre sem vette, mi készülődik, csak mikor már elkésett: a tőr villanását látva hirtelen elengedte Junt, nehogy az a nyaka köré fonódó lábak ellen tudjon fordulni. Junnak meg sem fordult a fejében ilyesmi, amint egyetlen lába is leért a kemény kövezetre, a pengét a lábszárához szorítva rövid köríves ütést indított meg hátra és felfelé. A penge olyan könnyedén metszette át a csődör nyakát, az még két egész lépést tett hátrafelé, és hitetlenkedve a tolvaj felé pillantott, mielőtt végleg összeesett.
Golden épp valami ilyesmit szeretett volna, mégsem teljesen így képzelte el, mi is fog történni. A szétroncsolt erekből lüktetve a földre áramló vér egyre növekvő tócsájától a lábait hirtelen gyengeség fogta el, remegett, mint egy nyárfalevél, biztosan érezte, hamarosan újra találkozni fog a reggelijével. Igyekezett elfordítani a tekintetét, és inkább Leaf után nézett, kicsit későn eszmélve rá, a horrorisztikus látvány nem feltétlenül a csikónak való.
Leaf meredt szemekkel állt, egyszerűen nem hitte el, amit lát. Úgy érezte, a kimerülten lihegő, félig a saját, félig ellenfele vérében úszó, félőrült tekintetű kanca nem lehet az, akit tegnap óta megismert.
– Jun… Te… Te… – motyogta, közben pillantása az elesett csődörre vándorolt, akinek a halott teste az idegek bizarr játékának köszönhetően éppen ekkor rúgott egyet céltalanul a levegőbe. – Megölted!
Amint a csikó egy bátortalan lépést tett előre, a lány mélyről feltörő, állatias torokhangon ismét morogni kezdett.
39.
Leaf megtorpant, és nagyjából úgy nézett a kancára, mint egy idegenre: egyszerűen nem tudta, mire számítson. Vajon őt is megtámadja? De miért? Most sokkal rosszabb állapotban volt, mint tegnap, miután Egér és csapata fejbe kólintotta azzal a vascsővel. Akkor legalább továbbra is értelmesen (bár feleslegesen udvariaskodva) beszélt, ám most mintha a maradék józan eszét is elhagyta volna valahol, csak mély morgás tört elő a torkából. A halott csődör tőrét is legalább akkora elszántsággal szorongatta a patájában, mint egy kiscsikó, akire rászóltak, hogy adja vissza a játékot annak, akitől elvette.
Kiabáljon rá, vagy inkább meg se próbálja megzavarni? De ő akkor is vissza szerette volna kapni újdonsült barátját, az előkelő, amnéziás lányt, ehelyett a szörnyeteg helyett. Goldenre hiába pislantott, a tolvaj leginkább a saját gyomortartalmának megzabolázásával foglalatoskodott, miközben vészesen fogyott az idejük: a két mozdulatlan egyenruhás póni jelenléte arról árulkodott, nem a fekete csődörök jelentik számukra az egyetlen veszélyt a környéken.
– Jun, kérlek, tedd le azt a tőrt – mondta végül, amennyire csak telt tőle egyenletes és nyugodt hangon. Lassan tett egy lépést a kanca felé, majd még egyet. – Tudom, hogy odabent vagy valahol. Légy szíves, ébredj fel, mert sürgősen szükség lenne rád.
A lány szemei üresek maradtak, bár legalább nem támadta meg. Egyelőre.
– Hallasz engem? Jun?
Jun szemeibe fokozatosan visszaköltözött az élet, arcára lassanként meglepett, fájdalmas kifejezés költözött, mintha tudatára ébredt volna annak, ami az elmúlt néhány percben körülötte zajlott. Pillantása a patájában tartott véres pengéről a közelben heverő holttestekre vándorolt. Leaf továbbra is felé tartott, bár nem engedett az óvatosságából. Háta mögül hallotta, amint Golden is magához tér, és a méretes kukákkal megpróbálja eltorlaszolni a múzeum hátsó bejáratát.
– Jun, tedd le a tőrt, kérlek – könyörgött tovább. – Ez nem te vagy, térj magadhoz.
Talán valami rosszat mondott? A lány tekintetébe visszatért az iménti hidegség. A tőrt egy jól irányzott mozdulattal az egyik szemetes tetejére hajította, csak úgy döngött.
– Nem ismersz engem, Leaf – szólalt meg Jun, idegen hangjával fagyos szögeket verve Leaf szívébe.
A csikó nem tudott mit felelni.
– Leaf jobban ismer téged, mint azt gondolnád – nyögte Golden, miközben hátát az egyik szemetesnek feszítve megkísérelte azt arrébb mozdítani. Elvileg a fém konténerek kerekeken gördültek, de véletlenül sem abba az irányba, amerre a tolvaj szerette volna, ráadásul majdnem kicsordult belőlük a szemét, annyira meg voltak rakva. – Viszont jobb lenne, ha ezt később beszélnénk meg, és egy picit segítenél.
Jun csak egy pillanatig hezitált, aztán megtalálta a józanabbik eszét, és odaugrott segíteni, hiszen mindannyiuk érdeke – de talán leginkább az övé – azt kívánta, ne találkozzanak a fekete ikrek maradék két tagjával. Szálkás földpóni-izmai kötelekként feszültek meg a bőre alatt, és a fémláda döngve-nyikorogva eltorlaszolta az ajtót. Golden kisebb szemétdarabokkal kiékelte a kerekeit is, hogy annál nehezebb legyen elmozdítani.
Épp időben végeztek, mert alig szusszantak, máris dörömbölés hangzott fel az ajtó túloldaláról.
– Futás! – kiáltotta Leaf, és megfogadta saját tanácsát, csak mikor már félúton járt a sarok felé, nézett vissza, ellenőrizni, követik-e barátai. Jun és Golden ott lihegett a nyakában. Azonban nem volt sok ideje igazán megnyugodni, sietős léptek zaja csapta meg a fülét a múzeum szomszédos oldala felől. Rémülten fékezett le az árnyékos falhoz lapulva, ám abban hiába bízott, nem veszik őket észre: a sima felület nem nyújtott szinte semmi búvóhelyet. Egyetlen esélyüket az jelentette, hogy a paták kopogásához egy szekér zörgése is társult, így talán nem az üldözőik bukkantak rájuk.
A sarok mögül egy testes, bozontos szőrű föld póni bukkant elő, és egy csepp meglepetés nélkül konstatálta a kis csapat jelenlétét. Maga mögött leponyvázott kocsit húzott, mintha éppen árut szállítana valamerre. Leaf meglepetten szemlélte a csődör unott arckifejezését. Menj már tovább! – gondolta, azt az ötletet, miszerint az igavonó külsejű idegen őket keresné, teljesen ki is verte a fejéből.
– Hé, Leaf! – pisszegte elfojtva a szekér. – Ide!
– Mi a… – kezdte a csikó, amikor a ponyva alól legnagyobb döbbenetére barátja, Sand kászálódott elő.
– Ne álljatok itt leesett állal! – sürgette őket Sand. – A rendőrök már lezárták az egész környéket, el kell innen tűnnetek. Hairy Hooves majd segít!
– Ne viccelj, nem férünk fel arra a szekérre hárman! – Leaf még mindig nem értette, mi volt Sand terve. Csak azért jött volna ide, hogy saját magát is bajba sodorja?
– Nem is hárman, te mafla! – sziszegte Sand. – Jun bemászik a ponyva alá, mi pedig egyszerűen elsétálunk. Csak őt keresik, fényképük is van róla meg minden!
Az összes tekintet várakozva Jun felé fordult.
– Köszönöm szépen, megoldom a magam módján – jött a lány rideg válasza.
– Nem! – kiáltottak rá egyszerre mind a hárman, bár a Leaf és Golden hangjából sütő rémületen Sand kicsit meglepődött.
– Bízz bennünk, kérlek! – könyörgött Sand. – Nem is tudod, mekkora bajba kevertél már így is minket. Csak segíteni akarunk!
– Elvezetünk a kastélyhoz, nem igaz, Golden? – kontrázott Leaf a tolvajra pislantva. – Ez a legjobb megoldás neked is!
A kanca láthatóan hezitált picit, majd szinte megtörten indult a kocsi felé.
– Jó, legyen, ahogy akarjátok – egyezett bele kelletlenül.
– Akkor a Hármasnál találkozunk egy fél óra múlva! – rikkantotta Sand, és már fordult volna, hogy kereket oldjon.
– Miért, mi van a Hármasnál? – nézett hátra Jun gyanakodva.
– Valaki beszélni szeretne veled pár szót – vetette oda Sand, mintha csak az időjárásról társalogna.
Az ominózus mondat hallatán Jun olyan hirtelen ugrott a legközelebbi sikátor felé, ha Leaf elővigyázatosságból nem veti rá magát az egyik mellső lábára, biztosan meglóg előlük.
– Green bácsi az, igaz? – próbálta menteni a helyzetet a csikó kétségbeesetten. – Jun, találkoztál Green bácsival, emlékszel?
– Természetesen emlékszem – felelte Jun, hangjából kicsit kihallatszott sértődöttsége a memóriájára vonatkozó pejoratív kérdés miatt.
– Akkor most bemászol szépen a ponyva alá, és nem mozdulsz, amíg újra a mi hangunkat nem hallod.
Feltuszkolták a túlméretes kancát a szekérre, sebtiben a fejére kanyarítottak egy rakás szénát (lehetőleg úgy, hogy levegőt is kapjon azért) arra az esetre, ha valaki benézne a ponyva alá, és mintha mi sem történt volna, szétszéledtek a szélrózsa minden irányába.
A pár másodperc múlva vágtatva érkező rendőrök épp csak egy pillantást vetettek a zörögve távolodó kocsi, és az azt húzó, unott képű, fűszálat rágcsáló csődör felé, majd sürgősen a földön heverő társaik segítségére siettek.
40.
Az idő akkor telik a leglassabban, amikor vársz valamire, ezt Green úr már jónéhányszor megtapasztalhatta eddigi hosszú élete során, sőt, még kidolgozott módszere is volt rá, miként győzze le az érzést. Egyszerűen nem szabad odafigyelnie, le kellett kötnie a gondolatait bármi mással. Most, mikor a kis őrbódéjában ült a Manehatteni Hármas Központi Raktár bejárata mellett, képtelen bármit is kitalálni, amivel elfoglalhatná magát.
Pedig lapozgatta egy ideig a nyilvántartás jókora kötetét, megszámolta a falra szögelt táblára fellógatott kulcsokat, kétszer kiolvasta arra a több hónapos újságpapírra rótt minden cikket, amibe az ebédje volt csomagolva, régi katonadalokat fütyörészett, de minden hiába: a széke ülőkéjére mintha tüskék nőttek volna, nem tudott megmaradni rajta. És éppen ilyenkor nem jön senki, persze, akit be kellene engedni, átnézni a papírjait, beszélgetni egyet az időjárásról vagy bármiről. Bumper is valahol a körútja másik végén járhat, pedig vele legalább bármikor el lehetett dumálni egy fél órácskát.
Nem, igazából Bumper minél távolabb van, annál jobb. A gyalogrendőr nem volt ugyan egy zseni, de a vörös sörényű lányt biztosan felismerte volna – vagy legalábbis ahogy Brawny módszereit ismerte, reggel az eligazításon mindenkinek a fejébe bele lett verve, kiket is keresnek. Egyébként is, Bumper kávézni akar majd biztos, akkor pedig ő sem állhatja meg, hogy ne hajítson az automatába egy batkát, a kávétól pedig csak még idegesebb lesz. A kutya rúgja meg az egészet!
Aludni sem bírt éppen nyugodtan, kicsit sajnálta is, amiért nem ivott az este valami erősebbet régi barátjával, csak hogy beszédülhessen az ágyba, mint akit lecsaptak. Enélkül pedig a rejtélyeken rágódva forgolódott hajnal háromig, akkor felkelt, melegített magának egy pohár tejet, majd visszafeküdt, és végül zaklatott álomba merült, mígnem hajnalok hajnalán arra riadt fel, valaki két patával dübörög az ajtón.
– Kérem, Green bácsi, segítsen! – ordította az arcába olyan erővel a pici Quicksand, hogy megfájdult a füle, amikor kinyitotta az ajtót.
A csikó igazán rémültnek tűnt, feldúltsága átragadt az öreg pónira is.
– Na, csak nyugalom, fiacskám – mondta, legalább annyira magának, mint vendégének. – Hát mi a baj? Történt valami?
– Igen, Leaf és Jun eltűntek, közben a rendőrök nyakra-főre keresik őket!
Ez a folytonos kiabálás nem tesz éppen jót a szomszédokkal való viszonyának. Kihajolt az ajtón, és szétnézett az ébredező utcán. Valahol messze jobbra két póni sietett halkan beszélgetve a dolgára, balra egy csikó újságokat hordott ki, egyébként a környék üres volt.
– Gyere be, és mondj el mindent – szólt Quicksandnek, és félrelépett az útból.
A csikó kimerülten lihegve beesett az ajtón – Green úr simán kinézte belőle, a házuktól idáig futott –, és lerogyott a felkínált üres székre az ebédlőben.
– Patacsókom, Green néni! – kiáltotta oda a nagy ricsajra álmosan előpislogó öreg kancának, aki erre csak legyintve elcsoszogott. Green úr tudta, Quicksand a „Green néni” megszólítással nagyjából pattanásig feszítette a húrt az asszonynál, de hát nincs mit tenni, ha egyszer a fiatalok képtelenek voltak megjegyezni a nevét.
Töltött hát egy pohár vizet, és a csikó patájába nyomta.
– Vegyél, kérlek, két nagy levegőt, és idd ezt meg – fűzte hozzá.
Quicksand engedelmeskedett, és mire kivégezte az italt, szemmel láthatóan nyugodtabbá vált a légzése. Visszatette a poharat az asztalra, és belevágott a meséjébe.
– Tegnap este Leaféknél váltunk el egymástól. Abban bíztunk, ha azt mondjuk, Jun az én rokonom, kihúzhat egy éjszakát náluk. Nem gondoltuk, hogy a rendőrök házról házra járva keresik őket! Együtt menekültek előlük, fogalmam sincs, hova.
– Értem már. És miképp kerülsz te a képbe?
– Leaf szülei megijedtek, mikor Leaf eltűnt, és mivel én is ott voltam, amikor Junt bemutattuk nekik, rögtön hozzánk indultak a rendőrökkel, kideríteni, hol szedtük össze. Elmondtam nekik nagyjából mindent, amit tudok, és rohantam ide. Kérem, Green bácsi, meg kell találnunk őket!
– Jól, van, nyugalom, nem lesz semmi baj. Továbbra is úgy gondolom, nem lenne teljesen haszontalan annak a lánynak, ha beszélne a rendőrséggel. Nagyon kíváncsi lennék, miért menekül előlük ilyen veszetten, talán mégiscsak akad valami vaj a füle mögött?
– Nem, biztosan nem, ő nem olyan!
A csikó ezt akkora meggyőződéssel kiáltotta, Green úr kénytelen volt hinni neki. Ha nem is bízott a gyerek érzékeny antennáiban teljesen, még élénken élt benne mindkét személyes találkozása a kancával, aki sokkal zavartabbnak és ijedtebbnek tűnt, mint veszélyesnek. Sok év tapasztalatával a háta mögött messziről megérezte, ha valaki hazudik neki, vagy el próbálja rejteni előle a valódi szándékait, mégis, ezek a vészjelző lámpácskák sötétek maradtak Juniper kisasszony esetében.
– Hiszek neked – bólintott végül. – Nem beszéltek neked bármiről, amiből kiderülne, hová is mehettek? Terveztetek valamit tegnap?
– Nem, fogalmam sincs, vagyis de! – kiáltotta Quicksand, és majdnem felugrott a székből, úgy kellett visszanyomni. – Junnak van valami régi pénze, aminek utána akar járni!
Green úr ettől teljesen felvillanyozódott.
– Egy ilyen öreg, karcos aranyérme esetleg?
– Igen, az! Honnan tetszik tudni?
– Akkor ezek szerint kettő is volt belőle… – motyogta az orra alatt, teljesen meg is feledkezve a vendégéről. – De miért érdekli az az érme? Ő is azután nyomoz, amit tartósítottak a rúnákkal? Vagy tényleg annyira fejbe verhették a társai, hogy ez az egyetlen kapaszkodó a múltjához?
– Miről tetszik beszélni? Milyen rúnák? Miféle társai?
– Ne haragudj, ezt most hosszú lenne elmesélni.
– De akkor van sejtése, hova mehettek?
Green úr erősen ráncolta a homlokát. Ó, ha most mindent tudna, amit Brawny! Persze tippjei akadtak éppen, ám azok alapján megtalálni bárkit is legalább annyira esélytelennek tűnt, mint tűt keresni a szénakazalban.
– Azt gondolom, előbb-utóbb ki fognak kötni a Violet kastélynál – mondta hangosan merengve. – De ha jól sejtem, melyik az, az ide meglehetősen messze van, eltart egy ideig mire odajutnak, főleg, ha arra is figyelniük kell menet közben, hogy ne keltsenek feltűnést. Ez előtt mindenképpen elmennek egy szakértőhöz megnézetni az érmét…
– Igen, tegnap Leaf említett valami ilyesmit! – vágott közbe a csikó.
– Akkor pedig még itt vannak a városban, valamilyen műgyűjtőnél, vagy esetleg egy múzeumban. Biztos nagyon vigyáznak rá, ne lehessen felismerni őket, akkor pedig esélyünk sincs a nyomukra bukkanni.
– Biztos benne? Segítenünk kell nekik!
– Na, csak lassan a testtel. Először is, ha elmenekültek a rendőrök elől, akkor legalább már azzal tisztában vannak, hogy keresik őket. Mit tehetnél te értük, hm, fiacskám? A nyakukra hozod csak a bajt. Azt hiszem, semmi szükségük nincs a mi segítségünkre. Ennek ellenére abban igazat kell neked adnom, a jelen pillanatban a fél patámat odaadnám, csak találkozhassak azzal a kancával, igazán fel szeretnék neki tenni néhány kérdést.
A szűkös ebédlőre csend borult egy rövid ideig, míg Green úr elgondolkozva bámult ki a hatalmas ablakon keresztül a kiskertjükre, és azon túl az utcára. Odakint a szürkületből időközben reggel lett, egy szokásosan induló napon talán most kelne fel a munkába készülődni. Ezt a feltételezést erősítette, hogy a konyhából átszűrődő hangok alapján „Green néni” nekilátott kávét főzni, és ebédet csomagolni a számára. Az asszony nem avatkozott a beszélgetésükbe eddig, bár Green úr azt sejtette, később meg fogja kapni a fejmosását amiatt, hogy már megint nem a saját dolgával törődik, hanem mindenféle rejtélyek után kajtat a városban. Nagyot sóhajtott, és feltápászkodott a székéből.
– Fiam, nekem lassan el kell kezdenem készülődni, mert Straws ideges lesz, ha nem váltom fel időben. Út közben megpróbálok kitalálni valamit, és körbepuhatolózok majd Bumpernél is, hátha ki tudom deríteni, mire készül a rendőrség. Azt javaslom, te menj haza, ne aggódjanak érted a szüleid.
– Hadd menjek én is, Green bácsi! Képtelen vagyok egy helyben ülni, annyira izgulok!
Mennyire megértette Quicksand érzéseit! Most épp a bódéja előtt sétálgatott idegesen fel-alá. Mikor jönnek már? Egyáltalán tényleg a Néprajzi Múzeumhoz mentek? Az a fafejű Bumper a reggeli kávéja mellett elkotyogta nekik, Brawny kora délelőtt egy egész csapattal a nyomában oda indult, márpedig ez nem lehet véletlen. Juniper kisasszony ki akarja deríteni a saját érméjéről, honnan is származik, elment hát a múzeumhoz. Brawny vagy a canterloti nyomozókat követve, vagy a saját pónijai nyomán, de rájuk bukkanhatott, és szintén utánuk viharzott. Hairy Hooves, az a nagydarab, csendes, de jóindulatú csődör éppen a városházára indult vissza a kocsijával, ami vagy kétutcányira van a múzeumtól, könnyen rá lehetett venni, szaglásszon egy kicsit körül a környéken, hátha a nyomára bukkan Leafnek és a kancának. Ha menekülőre fogják a dolgot, talán meglóghatnak a múzeum hátsó kijáratánál – igaz, abban biztos volt, ha Brawny időben ér oda, állítani fog minden kijárathoz őröket. Mégis, ha sikerül meglépniük, Quicksandben megbíznak, és így elképzelhető, hogy Hairy Hooves ki tudja csempészni a lányt a rendőrök gyűrűjéből.
Igen, az egészet most képzelte el elejétől a végéig tizenötödjére. Így fog történni, vagy másképp? Brawny kapja el a lányt, vagy a canterlotiak? És egyáltalán mi oka van rá, hogy beleavatkozzon ebbe az egészbe? Végezzék csak a hatóságok a saját munkájukat, hiszen azért fizetik őket a mi adónkból, nem igaz?
Igen is, meg nem is. A canterlotiakban nem bízott egy szemernyit sem, sejtette, ha a kanca a kezükre jut, egyszerűen soha többet nem fognak hallani felőle semmit. Dolgozott már együtt hasonló titokzatoskodó idegenekkel régebben is, nagyjából olyan eredménnyel, mintha egy feneketlen, fekete zsákba borítaná befelé az információt – bárhogy is próbálkozott, minden csak befelé ment és semmi nem jött vissza, a jól képzett ügynököknek még csak az arcáról sem lehetett leolvasni, mire is gondolnak. És persze ott van Brawny, akinek a tegnapi hangvételéből kiindulva valószínűsíthető, egyszerűen lecsukja az egész bagázst, és egy hétig rothasztja őket a börtönben, már csak a miheztartás végett is, amiért így megfuttatták a pónijait. Persze később biztosan igazságos elbírálásban lesz részük, csak odáig el is kell jutniuk – Green úr tapasztalatai alapján Brawny kapitányról sok mindent el lehetett mondani, de hogy hidegfejű, vagy megfontolt, azt nem.
Mi a túrót csináljon? Meg fog őrülni a várakozástól. Hívja fel a főnökét, és hazudja azt, rosszul van? Vegyen ki egy szabadnapot? De ezzel csak annyit fog elérni, hogy felébresztik a legszebb álmából Strawst. Neki aztán tényleg más se hiányzik, mint végigmelózni még egy egész nappalt is az éjszaka mellé, egyedül hagyva a csinos, fiatal, várandós feleségét. Egészen biztosan így is folyton stresszben vannak, mikor döglik ki ez a vén csont, akinek már évekkel ezelőtt nyugdíjba kellett volna vonulnia, hogy otthon játszogasson az unokáival (na igen, ha nem költöztek volna át Equestria másik végébe), vagy a rózsákat metszegesse a kertjében naphosszat, a nyomozós játék helyett.
– Green bácsi! Nem értek még ide?
A hang olyan hirtelen szólalt meg mellette, hogy korához méltatlanul nagyot ugorva fordult meg. A hirtelen mozdulatára Quicksand és Dusk Leaf is hátrált egy lépést.
– Fiúk! – kiáltotta. – Az ég szerelmére, mi történt? Minden rendben van?
– Semmi baj, Green bácsi – nyugtatta Quicksand. – Minden éppen úgy történt, amint azt meg tetszett jósolni.
– Juniper kisasszony jól van?
– Nem, ezt talán nem mondanám – felelt bizonytalanul Leaf. –, de legalábbis egyben van, és errefelé tart Hairy Hoovesszal.
A csikók egymás szavába vágva elmesélték a múzeumnál történteket. Green úr türelmesen végighallgatta őket – elképzelhetetlenül megkönnyebbült attól, hogy végre történik is valami. Mikor Leaf beszámolt a fekete csődörökkel vívott harcról, azért jócskán elkomorult az ábrázata. A beszélgetés félbeszakadt minden egyes alkalommal, amikor csak egy kocsi zörgött el a Hármas melletti úton, mindannyian türelmetlenül fülelték, esetleg nem Hairy Hooves érkezik-e. Egyébként is, hol késhet már ilyen sokat? Feltartóztatták valahol félúton?
Még legalább tíz percet kellett várakozniuk a csődör megjelenéséig, ennyi idő alatt Green úr tisztán érezte, legalább öt évet öregedett. Hairy a szokásos unott pókerarcával baktatott be a raktár udvarára – Green úr kapkodva nyitotta ki előtte a sorompót, miközben mindkét oldalra körbenézett, a környéken járók miatt kell-e tettetnie, mintha ellenőrizné a szállítmány papírjait, de szerencsére erre nem volt szükség.
– Nem volt semmi gond, barátom? – kérdezte türelmetlenül toporogva.
– Nem – jött a felelet a megszokott kurta módon, és jól is volt ez így, az öreg akkor gyanakodott volna, ha a csődörnek megindul a nyelve.
– Jun, előbújhatsz! – rikkantotta Leaf, miközben felhajtogatta a szekérre húzott ponyvát, közben nagyokat ugorva, hogy egyáltalán elérje a széleit.
Az álcaként felpakolt szénakazal alól – amit Green úr még csak nem is sejtett, honnan szerezhettek, talán valamelyik parkból – előbukkant a jellegzetes, fehéres-vörös sörény, és a világítóan ezüst szemek, amiket már annyira szeretett volna viszontlátni. A kanca zsibbadt, összetört tagokkal, néha felszisszenve lekászálódott a szekérről, és igazgatni kezdte a bundáját, lesöpörve belőle a rátapadt szálakat. Az egyik hátsó és egy mellső lábát vastagon rászáradt vér borította, rozsdabarnára színezve kócos vajszínű szőrét.
– Jól van, kisasszony? – kérdezte az öreg póni aggódva, felerészt a lány állapota miatt, és azért is, hogy az odakint közlekedők meg ne lássák.
– Köszönöm, igen, amennyire lehetséges egy ilyen rázós szekérút után – felelte Jun meglehetősen udvariasan, bár azért némi rosszallás kihallatszott a hangjából. Az öreg pillantását követve végignézett magán, majd magyarázkodva hozzátette: – Ez nem az én vérem.
– De hülye vagyok, el is felejtettem, neked megsebesült a lábad! – kiáltotta Leaf ismét túlreagálva a dolgokat, és Jun hátsójához ugrott, hogy közelebbről is megnézze.
Jun mókás zavarban tűrte, hogy a csikó körbevizslassa, leginkább azért, mert maga is kíváncsi volt az eredményre. Valami vágást tényleg érzett a harc során, bár mivel azóta nem fájt a lába, nem gondolt semmi komoly sérülésre. Mikor a csikó nem talált semmit, kinyújtotta hátrafelé a lábát, így a másik oldalról is körbenézhette.
– Esküszöm, úgy láttam, az az öltönyös megszúrt a késével – motyogta Leaf meglepődve –, de semmi nyomát nem látom.
– Csak egy karcolás lehetett – mélázott a lány a vállát vonogatva.
– Kisasszony, a mellékhelyiségben nyugodtan megtisztálkodhat, de kérem, előtte feleljen legalább egyetlen kérdésemre, különben megöl a kíváncsiság – kezdte Green úr. – Visszatért már a memóriája?
– Azt hiszem, jórészt igen. Már csak arra nem emlékszem, miként kerültem ide.
– Éppen elég baj az mind a kettőnknek, attól tartok. Mondja, a következő útja a Violet kastélyba vezet, ugye?
Ugyan csak egyetlen kérdésről volt szó, mégsem bírta megállni, hogy fel ne tegye a következőt is. Jun arcára lassan értetlenség ült ki.
– Igen, de…
– Nem fontos, honnan tudom. Mondja, kérem, honnan van az érméje?
– A… A mamámtól kaptam…
Green úr szemei összeszűkültek, figyelmét nem kerülte el a kanca rezdülése, és a hangjának megváltozása.
– Nagyon kérem, ne próbáljon meg hazudni nekem, hosszú évtizedek óta nem sikerült senkinek. Még egyszer megkérdezem, honnan van az érme?
Kicsit megijedt saját hangsúlyától – utoljára akkor beszélt így, amikor gyanúsítottakat hallgattak ki a kapitányságon. Nem szerette volna megijeszteni a lányt, azt végképp nem, hogy az magába forduljon és többet meg se szólaljon, márpedig az arckifejezéséből, és az ideges pillantásából, mellyel menkülőutak után kutatott, azt olvashatta ki, éppen a rossz irányba tereli.
– Ne haragudjon, még nem tiszta a fejem – mentegetőzött Jun kislányosan elpirulva, amiért füllentésen kapták. – Az érme a legjobb tudomásom szerint a mamámé volt, és azt hiszem, a földön találtam, éppen itt, ebben az épületben.
– Van esetleg valami sejtése, miként került ide?
– Azt gondolnám, ugyanazon a módon, amint én is. Legnagyobb sajnálatomra a történetnek erre a részére nem emlékszem, mint azt már említettem.
– Az érmén lévő rúnák funkciójára sem emlékszik?
A lány most először tűnt sokkal meglepettebbnek, mint rémültnek. Jónéhány másodpercbe beletelt mire feldolgozta a kérdést, és válaszra nyitotta a száját. Green úr eközben gyanakodva figyelte, nem készül-e esetleg ismét megtéveszteni.
– Igazság szerint csak valami nagyon régi írást láttam az érme egyik oldalán. Most, hogy említi, könnyen lehettek rúnák. Tudja, a mamám egyszarvú volt, és emlékeim szerint igen jártas a rúnamágiában. Ez rám korántsem igaz, ezért azt sem mondhatom meg, mit jelentett a felirat.
Most Green úron volt a sor, hogy elmerüljön a gondolatai között. Jun várakozva állt egyik lábáról a másikra néhány percig.
– Jaj, ne haragudjon – mentegetőzött az öreg, amikor végre felnézett –, nyugodtan tisztálkodjon meg, addig elrágódok azokon, amiket mondott.
A lány a mosdó felé vette az irányt, Hairy Hooves kimentette magát, mivel már régen a városházán kellene lennie és a főnökei biztosan a fejét veszik, így az öreg póni magára maradt a két csikóval.
– Mit jelent mindez, Green bácsi? – kérdezte bizonytalanul Sand.
– Várj, fiam, mindjárt megpróbálok rendet vágni benne.
Az egyetlen új információ, amit sehova sem tudott beilleszteni, az, miszerint a lány a Violet családhoz tartozik. Élénken emlékezett még rá, mit is mondott neki Brawny az előző este az eltűnt egyszarvúakról – talán mégis jó ötlet volt kizárólag ásványvizet innia –, de abban a beszámolóban csak két csődörről esett szó. Egyre titokzatosabbnak tűnt az ügy, bármerről is nézte.
Aztán ott a nagy kérdés, mi volt a ládában. Miért zárták volna be Violeték Juniper kisasszonyt, és ha ő volt bent, miért szabadult ki? Vagy esetleg mégis Brawny feltételezése a helyes, a ládában esetleg valamilyen örökség lehetett a Violet családtól, amit Jun, mint a jogos örökös (nem, talán az mégsem, akkor nem tört volna be, hanem kihozatja a ládát a hivatalos úton) meg akart szerezni, csak a segítői lenyúlták előle?
Talán van rá mód, hogy kiderítse. És ha megtudja az igazságot, mit fog tenni? Adja át a lányt a rendőrségnek? Egész életében talán csak egy-kétszer találkozott ennyire fogós kérdéssel, nem szerette volna elkapkodni rá a választ.
Rövid idő elteltével Jun előbukkant a raktárból, most már jóval tisztábban, bár azért bundájában maradtak még bőven gyanús, sötét színű foltok. Talán amikor megszárad, nem lesznek ennyire feltűnőek. Green úr az állát vakargatta, és a várakozó lánynak szegezte a kérdést.
– Tudja, egy gondolat nem hagy nyugodni, és jelenleg úgy tűnik, minden ezen áll, vagy bukik. A rejtélyekre a legegyszerűbb megoldás az lenne, ha az érme mágiájának köszönhetően ön hosszú-hosszú ideig a raktárban aludt volna, ám ismereteim szerint a rúnamágiát nem lehet ilyen távlatban élőlényeken alkalmazni. Nem jut véletlenül az eszébe valami, amit a mamája mondott önnek ezzel kapcsolatban? Esetleg egy elejtett megjegyzés az érmék céljára vonatkozóan?
Jun a homlokát ráncolta, végül megszólalt.
– Azt hiszem, erre a kérdésre ismerem a választ, de az a legegyszerűbb, ha megmutatom.
Sörényét előredobva lehajtotta a fejét, majd az egyik patájával egy választékot formált a tarkóján, láthatóvá téve sötét színű bőrét. Green úr egészen közel hajolt hozzá – ugyan nem értette, a lány mit szeretne neki mutatni, de kíváncsisága immár mindennél erősebbre nőtt. A fejbőrön apró forradások sejlettek fel, nem látta őket igazán jól, egyetlen árnyalattal térhettek el a környezetüktől, mintha furcsa, belső fénnyel izzanának. Lábával árnyékot vetett a tűző nap ellen, hogy jobban láthasson.
– Köszönöm, kisasszony – lépett hátra, amint a kirakós utolsó darabkája is a helyére kattant a fejében. – Igaza volt, ez azt hiszem, megválaszolja a kérdésemet, még ha nem is értem, miként lehetséges. Mondja, segíthetek esetleg még valamiben?
– Nem, uram, nagyon köszönöm, eddig is sokat segített – felelte Jun halvány félmosollyal, miközben hátrasimította a sörényét.
– Akkor csak annyit kívánhatok önnek, legyen nagyon óvatos, és járjon sikerrel az útján.
A lány félszegen biccentett, és szó nélkül kibaktatott a Hármas területéről. A két csikó döbbenten sietett utána.
– Quicksand, te itt maradsz! – kiáltotta Green úr ellentmondást nem tűrő hangon. – Mit gondolsz, hogy számolok el a szüleidnek, ha valami bajod esik?
41.
Mikor magához tért, mindene fájt. Ott volt először is az ezernyi karcolás a bőrén, annak köszönhetően, hogy beesett a bokorba. Az oldala és a lábai olyan mértékben sajogtak, azon se lepődött volna meg, ha valamelyik csontját sikerült eltörnie – ez mind a földet érés következménye volt. Ráadásul az egész mellkasát és az arcát tűzforrónak érezte, mintha minden egyes szőrszál leégett volna róla – a szagból ítélve nem is járhatott nagyon távol a valóságtól –, a robbanás miatt.
Egyesével végigpróbálgatta a végtagjait, ügyelve minden apró szúró érzésre az általános sajgás ködén át, ami esetleg ficamra vagy törésre utalhatna, de minden jel szerint megúszta komolyabb sérülés nélkül. Lassan felemelte a fejét, remélve, hogy a gerincét sem sikerült sehol eltörnie, és próbálkozásait siker koronázta, többé-kevésbé egyben volt. Talpra kecmergett, közben a fogát csikorgatta: korántsem a fájdalomtól, hanem mérgében.
Ez már több a soknál. Ki akarták hozni a sodrából? Hát tessék, sikerült. Csak kapja a patái közé a bandát, nem ússzák meg ép bőrrel, az biztos.
– Brawny kapitány! Brawny kapitány, jól van? – hallotta a hangot nagyon távolról.
Lassan odafordította a fejét, és meglepve tapasztalta, Fog hadnagy éppen mellette áll, és a fülébe üvölt. Ahhoz képest éppen nem hallotta őt valami jól. A nyavalyások, most végük van.
Óvatosan mozogva körbenézett. Először is észre kellett vennie, a sötétség csak félig magyarázható a füsttel, de erősen alkonyodott is már. A lemenő nap vörösre festette a tájat – a lemenő nap, és a lángok.
Csak néhány fekete csonk árulkodott arról, valaha itt egy kastély állt.
A költségek nem számítanak. – jutott eszébe. Valaki meglehetősen gazdag lehet ott, Canterlotban.
A hercegnő parancsa. Na igen, a hercegnő neve mögé bújni jó szórakozás. Parancsokat osztogatni. Pónikat rémisztgetni. Rendőröket rokkantra verni. Épületeket romba dönteni. Ha tetszik, ha nem, hívatlanul vagy sem, amint ennek vége, látogatást fog tenni a palotában, arra esküszik.
Fog hadnagy és a társai a többieket támogatták fel. Néhány kivételtől eltekintve a csapat nagy része lábra tudott állni. Még szerencse.
Mint az is, hogy időben érkeztek. Vagy talán mégsem? Ha késnek egy kicsit, a helyzet esetleg megoldja saját magát. Akkor ők ép bőrrel hazamennek, ez az ügy pedig szépen eltűnik a süllyesztőben. De ez többé már esélytelen. Nem, nem. Most rettentően bepöccent.
Igazából azzal kezdődött, amikor a múzeum mögött megtalálták a leütött járőröket. Akkor már tudta, az a papír semmit sem ér. Lezárták a környéket, ám vagy túl későn, vagy nem elég jól, mert a préda meglógott. Legalábbis az egyik. Berobogtak a múzeumba, és a beszámolók alapján kiderült, persze mindegyiküket látták. Jó kis felfordulást csináltak odabent. A pincéből elő is került két gyanús csődör, akik a szemtanúk szerint nyílpuskákkal mászkáltak a tömegben. Ellenálltak a letartóztatásnak, nyakaskodtak, hogy nekik márpedig papírjuk van róla, megtehetnek bármit.
Brawny maga gondoskodott róla, kifelé menet megbotoljanak a lépcsőn. Lesz idejük elgondolkodni a történteken, mire canterloti barátaik megtalálják őket a börtön pincéjében. Az a négyballábas Cherrybloom, a titkárnője… nos, véletlenül elkeverte a papírjaikat. Persze majd ha lesz kedve rendet rakni, megtalálja őket.
Majd.
Annyi mindenesetre kiderült, van egy régi aranyérme a kancánál is. A múzeum több alkalmazottja is felismerte őt, és a vallomásuk szerint megadták neki pont azokat az információkat, amiket a canterloti szakértő a nyomozóknak az előző nap. Ez rögtön más megvilágításba helyezte a Violet kastélyt. Ahány felesleges pónija csak akadt, mindet magához vette, és vágtázva útnak indult.
Amikor ideért, a kanca és két társa – az egyik kiskorú, a másik kisstílű bűnöző – éppen a kastélyra vigyázó öreg komornyikkal beszélgetett. Alig akadt ideje bekeríteni őket, és megkezdeni a letartóztatásukat, amikor megjelent Starburst "úr”, az a narancsszínű csődör, akivel az irodájában már a tegnapi nap folyamán is összefutott.
Akkor úgy érezte, ilyen szép napja még sosem volt: az összes jómadár egy helyre repült, neki csak szépen be kell lapátolnia őket a kalitkába. Mekkorát tévedett! Starburst úgy gondolhatta, a hercegnő papírja majd felhatalmazza őt az ellene folyó rendőrségi eljárás megszakítására, ezért aztán szóváltásba keveredtek, ezután pedig bevetette a bal patájában rejtegetett mágikus fegyvert, aminek köszönhetően a lökéshullám az összes környéken ácsorgót szanaszét repítette, és minden éghető anyagot lángra lobbantott egy nagyjából tízméteres sugarú körben.
Brawny repülését a kastély udvarán álló bokrok szakították meg, majd a földre zuhant. Ekkor minden jel szerint elvesztette az eszméletét.
Valami nagyon különöset és rémisztőt álmodott.
Álmában a vörös sörényű kanca felkelt a földről, ezüst szemeiben úgy csillant meg a lángok fénye, mintha egyenesen a gyűlölettől izzottak volna. Egy szót ordított a csődör felé, artikulálatlanul, olyan hangerővel, hogy a nyál messzire fröccsent a szájából. A csődör egy tökéletesen oda nem illő halvány mosollyal a szája szélén válaszolt.
Ekkor a kanca tett előre pár lépést, és a csődör körül ismét fellángolt a levegő. Brawny beárnyékolta a szemeit, ám a hullámokban rátörő forróságtól a szempillái még így is megpörkölődtek.
A lány eltorzult arccal üvöltött, amint a szőr a fején és a mellkasán fekete füstté vált, és a bőre felhólyagzott. Üvöltött, de nem fájdalmában, hanem dühében, és megtett még két lépést.
A csődör fekete sziluettje az izzó fehér tűzgömb belsejében már nem mosolygott. Arckifejezése tökéletesen kivehetetlen volt, alakja mintha fokozatosan összement volna.
A lány sikolya megszakadt, mint amit elvágtak, többé már nem akadt sem levegő, melyet belélegezhetett, sem hangszála, amivel hangot adhatna. Csontjaira mocskos fekete szénrétegként kezdett ráégni a húsa, szemei elpárologtak az üregeikből, miközben megtett még két lépést, és odaért a csődörhöz.
Hogy a kastélyból az erős főfalak üszkös romjain kívül semmi nem maradt, és több száz méteres körzetben leégett az utolsó fűszál is, arról valószínűleg az a második robbanás tehet, ami ezután következett.
Támolyogva arrafelé indult, ahol a kastély bejárata állt. Nem volt nehéz megtalálnia a helyet: a homokos föld felső rétegére kis körben fekete üvegréteg égett rá. Egy marék elszenesedett csont jelezte az üvegkör közepén, az álmának igenis lehetett valami köze a valósághoz. Csontok, és a kihűlő üvegbe belefagyó lábnyomok.
Nyugat felé vezettek, majdnem egyenesen bele a vérvörös foltba az ég alján.
Nem, ez őrület, a robbanáshoz ilyen közel senki nem maradhatott életben. Hol ér véget az álom, és hol kezdődik a valóság?
Brawny, Brawny, hát nem tanultál semmit? Minek hiszel inkább, az elméleteknek, vagy a bizonyítékoknak?
Miről is beszéltek, mielőtt megzavarta őket? Ponyville-be mennek? Akkor csak nevetett rajtuk magában. „Tudok javasolni egy kellemesen hűvös helyet uticélotoknak” – gondolta akkor cinikusan. Most pedig megléptek, ki az ő körzetéből, ahol már semmit nem tehet az elfogásuk érdekében.
– Fog hadnagy – szólalt meg kiszáradt, égő torokkal krákogva. – Fog hadnagy!
– Igenis, uram!
– Mától szabadságon vagyok, maga a helyettesem. Próbálja meg elsimítani ezt a kuplerájt.
– De… De hova megy, uram?
Nyugatra.
– Azt hiszem, meglátogatom egy ezer éve nem látott rokonom Ponyville-ben. És még az sem kizárt, benézek Canterlotba is.
42.
Golden Hoovesnak halvány ötlete sem volt, mi a fészkes fenét keres itt. A vonat csak robogott bele az éjszakába, míg ő bámult kifelé az ablakon, figyelte a csillagok fényét el-eltakaró hegyek és erdők fekete tömbjeit. Kis falu közeledett a lakóházak pislákoló fényéből ítélve, a szerelvény lassított, majd egy zökkenővel megállt. A vele szemben ülő Leaf is az ablak felé fordította a fejét, kíváncsian pislogott kifelé. Jun méltatlankodva ciccegett a csikó mocorgására – éppen Leaf sörényéből simítgatta ki a megperzselődött, felpöndörödött szálakat. Egy percnyi mozdulatlan csend után a kalauz sípja szelte ketté az éjszakát, és a vonat nagyot rándulva újra megindult, egyre csak gyorsulva bele a sötétségbe.
A kocsi ajtaján egy asszonyság lépett be egy méretes bőröndöt cipelve a hátán, biztos most szállt fel, fintorogva nézett végig a kis társaságon, és keresett magának egy szabad helyet a vagon másik végében. Hát igen, nem nyújtottak valami szép látványt: mind a kettőjüknek tüsire pörkölődött a sörénye, bundájukból még mindig égett szaruszag szivárgott, hiába mosakodtak le az állomás kétes tisztaságú mellékhelyiségében.
Igen, mind a kettőjüknek, de Junnak nem. Neki nagyjából két patányi hosszú, dús, fehéres-vörös sörény borította a fejét, egészségesen csillogva a gyér világításban, Golden meg mert volna esküdni rá, ha közel hajol, még azt a jellegzetes, kellemes fűszeres illatot is érezni fogja, amit mindig a lány közelében – jó, leszámítva a legelső találkozásukat. Amikor még elindultak, szinte semmi nem volt, ami elrejtette volna Izzyt, szegény kis állat finnyásan emelgette a tappancsait, mert szúrta a szőrszálak tarlója. Mire az állomásra értek, a gekkó teljesen eltűnt, és Golden tutira vette, mikor Canterlotra begördülnek valamikor holnap reggel – vonatuk nem lehetett valami gyors, minden tanyánál megállt –, a régi, lábnyi hosszú sörénye keretezi majd a lány arcát.
Nem, egyre inkább elfogta az az érzés, Jun nagyjából annyira valódi póni, mint egy jól sikerült szobor. Egy nagyon veszélyes szobor. Mióta a múzeumot elhagyták, érezhetően megváltozott, sokkal visszahúzódóbbá és szótlanabbá is vált – mintha csak kihűlt volna.
Bolond vagy, Golden. Elfordult az ablaktól, és a lányra nézett, aki elmélyülten rendezgette Leaf sörényét. Arcán koncentráció, szokatlanul ezüstös szemei csillogtak, vékony bőre alatt karcsú, ruganyos izmok tengere hullámzott, ha közelebb hajolna, érezhetné a testmelegét. Ez neked egy szobor?
Jun észrevette a rászegeződő tekintetet, és kíváncsian Golden felé fordult. A csődör zavartan kapta a fejét az ablak és a kinti táj irányába, mint akit valami rossztetten értek.
És ha nem póni? Akkor miért jössz zavarba, ha rád néz? Mégiscsak Leafnek lesz igaza ezzel a távoli ország hercegnője teóriával.
Egy szárnyatlan, szarvatlan, mégis varázslatos, udvarias, bukott hercegnő.
Ugyanakkor csak egy kislány egy túlméretes testbe zárva, aki egy rémregény oldalai közé csöppent, és nem találja a kiutat.
Eszébe jutott a kastély, bár igyekezett eddig nem gondolni rá. Késő délutánra járt már, mire megérkeztek, pedig amint Jun kilépett a Hármas kapuján, sietősen a nyakukba kapták a várost, fittyet hányva a szokásos elővigyázatossági szabályokra. Golden persze a következő sarokról figyelte csak, amint a lány és a csikó nekiindul: ismerte már jól Green urat, még azokból az időkből, amikor az öreg a rendőrségen dolgozott, és köszönte szépen, de esze ágában sem volt vele találkozni. Valami ilyesmire azért Leaf számított – a csikó igen jó megfigyelő hírében állt –, és bevárták a tolvajt valamivel arrébb.
Nem volt nehéz dolga megtalálni a Violet birtokot, emlékezetében még élénken élt, mikor legutóbb bemerészkedett a kísértet lakta helyre. Akkoriban nemcsak Manehatten környékén számított új fiúnak, annyira kezdő volt, hogy a távoli motozást meghallva hanyatt-homlok menekült kifelé – elhagyatottnak hitte a kastélyt, nem számított rá, hogy bárkivel is összeakad odabent, végképp nem a hórihorgas, csontos alakra, aki úgy imbolygott elő a sötétből, mint maga a halál.
Most, miután becsöngettek, ugyanez a jelenés nyitott ajtót, Goldennek úgy tűnt, egy napot nem öregedett, de hiszen már amúgy is éppen elég vénnek nézett ki csupacsont termetén lötyögő bőrrel, kopott szőrével.
Mikor az öreg komornyikot meglátta, valami olyasmi játszódott le a lány arcán, amiről százoldalas tanulmányt lehetett volna írni, ha véletlenül egy szakértő lélekbúvár arra jár. Mivel a tolvaj nem értett az ilyesmihez különösebben, csak annyira emlékezett, a lány vagy két lépést hátralépett, a fejét a magasba emelte a döbbenettől, a szemei tágra nyíltak. Fájdalom és félelem kergetőzött bennük, száját szóra nyitotta, ám hangtalanul csukta be ismét. Mellkasából szaggatott sóhaj szakadt fel, termete megrogyott, szinte belezuhant az öreg póni nyakába.
– Julian… – nyögte elhalóan, szemét elöntötték a könnyek, és zokogni kezdett.
A komornyik darabos mozdulattal viszonozta az ölelést, szinte hallani lehetett az ízületei nyikorgását. Golden Leaffel együtt tátott szájjal, a tehetetlenségtől zavartan figyelte a jelenetet. Ismét rá kellett ébrednie, semmit nem tud a szótlan lányról, például nem is feltételezte volna róla, hogy így sírjon, mint egy gyerek. Julian lassan simogatta a hátát, alaposan felborzolva rajta a szőrt, de ezzel mintha mit sem segített volna, a lány egyre hangosabban hüppögött.
– Julian… Most már emlékszem… – törtek elő belőle a szavak foszlányai. – Mindenre emlékszem… Maya… Maya… és a mama is…
Az öreg csődör olyan erősen szorította magához a lányt, amint csak tőle telt, fejét a sírástól remegő vállakra hajtotta.
– Cssss… Tudom. Ez mind már nagyon régen történt – csikorogta lehetetlenül mély hangon. – Jun… Össze kell szedned magad, mert nincs sok időnk.
Jun összeszorította a szemeit, mintha ezzel megállíthatná a könnyeket, vicsorgott az erőlködéstől, hogy a sírást elfojtsa.
– Mi… fog most… történni? – kérdezte a zokogástól meg-megtorpanva.
– Közelednek. Nem érzed? Igaz, nem közénk tartozol. – Az öreg lassan beszélt, minden szót alaposan megrágva. – Utána… Nem tudom.
Hátrébb lépett, és egyik patájával megemelte a lány állát, hogy a szemébe nézhessen. Jun arcán a szomorúság helyét fokozatosan a düh és a félelem vette át.
– Szükségük van rád, ezért nem pusztítottak el, mint a többieket – mormolta Julian. – Mama érméivel megdermesztettek, bezártak, elrejtettek, várva hogy eljöjjön az idő.
– De… Nem voltak ott, mikor felébredtem. Mi történt?
– Közbe kellett lépnem. Túl nagyra nőtt a hatalmuk. A kinevezés… A tábornok… Nincs időm elmondani. – Az öreg póni mindent elkövetett, hogy picivel gyorsabb tempóra fogja beszédét, de kudarcot vallott.
– Te segítettél? Hogy úsztad meg eddig? Érted is el fognak jönni!
– Én csak egy félresikerült torzszülött vagyok, nem számítok nekik. Emlékszel már, mit kell tenned?
– Igen, a bánya, Ponyville mellett.
– Jun. Azt hiszem, Izzy…
– Jó estét kívánok – szakította félbe a harmadik hang váratlanul. – Hölgyem, uraim…
Egy jól öltözött barna csődör lépett közéjük, egyik patájával jelvényt tartva a magasba. Golden természetesen azonnal felismerte, és úgy kellett visszafognia magát, hogy ne kezdjen el hanyatt-homlok menekülni: Brawny Back volt az, Manehatten forrófejű rendőrkapitánya. Mikor körbenézett, a többi póniját is megláthatta, amint előléptek a kastély kertjét díszítő bokrok közül, és az ősi épület sarkai mögül. Ennyire lekötötte volna az előző jelenet, és észre sem vette, amint bekerítik őket? Ennél sokkal elővigyázatosabbnak kellene lennie! Talán épp az altatta el a figyelmét, az öreg komornyik beszélt ugyan valakik közeledéséről, de túl nyugodt volt. Jó eséllyel nem is a rendőröket várta, hanem másokat… Akkor viszont sürgősen el kellene tűnniük innen!
Feltűnésmentesen lépett egyet hátrafelé, egyik lábával maga mögött terelve a csikót is, miközben a kapitány kedélyesen folytatta az előadását.
– Elnézésüket kell kérnem, amiért félbeszakítom a társalgásukat. Juniper kisasszony, ugye? Szeretnék önnek feltenni néhány kérdést, ha lehetséges.
– Jun… – kezdte újra a komornyik, ám be nem fejezhette, újra a szavába vágtak.
– Tisztelt uram, az időpont sajnos nem a legalkalmasabb – felelt a kapitánynak Jun kapkodva.
Brawny szája körül erőltetett mosoly ömlött szét.
– Kisasszony, azt hiszem, ön félreérti a helyzetét. Szeretném, ha önszántából követne engem a kapitányságra a társaival együtt, de ha ez esetleg nem állna szándékában, hatalmamban áll erőszakot alkalmazni.
Golden kihasználta, hogy nem figyelnek feléjük, és addig hátrált, míg csak neki nem ütközött a mögötte álló rendőrnek.
– Értse meg, kérem, ez lehetetlen! Örömmel válaszolok a kérdéseire, viszont meg kell kérnem, tartson velünk. Haladéktalanul el kell érnem egy vonatot.
– Jun… – dörögte a komornyik olyan hangosan, ahogy csak a vézna testéből kitelt.
– Ó, természetesen. És, ha szabad megkérdeznem, hova utazik ilyen sietősen?
– Az talán már nem olyan fontos – érkezett a válasz a kert felől.
Mi lesz itt, osztálytalálkozó? – futott át Golden agyán. A kastély előtt szinte nevetséges méretű tömeg kezdett gyülekezni. Az újonnan érkező csődör akár Jun valamilyen távoli rokona is lehetett volna, hatalmas, karcsú alakjával jó egy fejjel magasodott a rendőrkapitány fölé, rikító narancs szőre és vörös sörénye a látóhatár irányába araszoló nap sugaraira rímelt. Bár hangjából semmilyen érzelmet nem olvashatott ki, arról mindenesetre meggyőződött, félni nem fél az egybegyűltektől.
Brawny egy picit meglepetten pislantott a jövevény felé, majd arcán az eddigi hamis mosoly igazán őszintébe csapott át.
– Á, kedves Starburst úr! Milyen öröm, hogy csatlakozik hozzánk. Önnek is szerettem volna feltenni pár kérdést a társai viselkedésével kapcsolatban.
A Starburstnek nevezett illető rá se nézett a kapitányra, egyenesen elhaladt mellette, és Jun fölé magasodott.
– Juniper, ismersz engem – mondta hidegen. – Fejezzük be a játszadozást, és akkor senkinek nem esik baja.
– Uram, hagyja abba a fenyegetőzést, mielőtt a pónijaim letartóztatják! – Brawny láthatóan kezdte elveszíteni a türelmét.
Golden még két lépést tett hátra, eloldalazva a kibontakozó szócsatára koncentráló zöldfülű rendőr mellett.
– Brawny kapitány, a hercegnő nevében…
– Starburst úr, ön minden felhatalmazását elveszítette, amikor a beosztottjaimra támadt! Megírtam a jelentésemet a hercegnőnek, a többit majd megbeszélheti személyesen vele!
A szinte már röhejes képet, amint a kapitány vörös fejjel üvölt a méretes csődör nyakának, Golden igyekezett jó mélyen a memóriájába vésni, hogy szórakozhasson rajta majd öreg napjaiban. Na persze, ha megéri. A biztonság kedvéért óvatosan araszolt még néhány lépést hátra, Leafet továbbra is maga mögött terelve. A csikót sem kellett nagyon győzködni, valahonnan megérezte, ennek nem lesz jó vége.
A következő jelenet olyan gyorsan zajlott le, még a földre vetődni is alig maradt ideje.
– Juniper, még nem késő… – kezdte Starburst.
– Te… Te voltál az… – tátogta a lány.
– Letartóztatni őket! – kiáltotta Brawny.
Az egyenruhás pónik nekik szegezték a fegyvereiket – akik közelebb álltak, rövid lándzsákat, a távolabbiak nyílpuskát. Starburst ugyanakkor felemelte a bal lábát, amin valamilyen írás izzott, a jelek beleégtek Golden retinájába.
És akkor elszabadult a pokol.
A tolvaj egy virágágyásnak köszönhetően – és persze reflexeinek, mert eddigre már hasalt – megúszta az első lökéshullámot, csak a sörénye vágódott a szemébe. Jé, meggyulladt… – konstatálta tompa révületben a szeme előtt táncoló égő szálakat, de nem bajlódott azzal, hogy megpróbálja kioltani őket.
– Nova!!! – hallotta Junt bömbölni, miközben a döbbent csikót maga előtt taszigálva a legközelebbi, tökéletes téglatest alakra nyírt bokor felé igyekezett. Elképzelni sem tudta, mi folyik a háta mögött, eredetileg a legrosszabb, amire számított, egy nyílzápor volt, most pedig mindenhol tűz égett körülötte.
– Igen, én öltem meg őket – érkezett a válasz, ám mintha az eddigi teljes érzelemmentesség helyére egy egészen apró büszkeség szivárgott volna.
Golden Leaffel a karjai közt beugrott a bokor mögé, fülszaggató dörrenést hallott, majd úgy érezte, felgyullad a háta, és onnantól elméjét elnyelte a sötétség.
Látta, mi maradt a kastélyból. Látta, mikor új szőr nőtt Jun csupasz bőrére – kivéve persze a „06” alakú forradást. Milyen csapatban játszol? Az egyszarvúk között? Erős barátaid lehetnek, ha ilyen rúnák védenek – jutott az eszébe, amint a szemközti ülésen elterült lányt nézte. Most nem kellett a lebukástól tartania, Jun a két mellső lábára hajtotta a fejét, és nagyokat szuszogva aludt. Nyugtalan álma lehetett, mert izmai össze-összerándultak, mint aki éppen menekül valami elől.
Kicsit sajnálta, hogy ennyire nem figyelt a suliban. Talán akkor bejutott volna az akadémiára, és ismerné, miként működnek a rúnák, de nem, ő azzal volt elfoglalva, hogy kígyót-békát teleportáljon a tanári asztal fiókjába, vagy a szertár lezárt szekrényeit nyitogassa a haverjai legjobb szórakozására. Mágia? Mindent tud róla, ami az élethez kell. Földrajz? Unalmas badarság. Hol van az a Ponyville? Valahol Canterlottól délre. Sose járt ott, most legalább megnézheti magának. Még az is lehet, igen naiv népség lakik arra, akik éjszakára se zárják be az ajtót.
Ja, ne felejtse el jó mélyre lehúzni a fejét a canterloti állomáson – hátha valaki még emlékszik az arcára ennyi idő után is.
– Szálljatok le rólam, kérlek – mondta a lány még az este, míg a vonatra vártak. – Láthattátok, ez nem játék.
– Épp azért kell veled tartanunk, nem igaz, Golden? – vágta rá Leaf a tolvajra pillantva.
Ő maga sem értette, miért nem lépett még le. Az aranypénz miatt? Vagy talán két ezüst szem kedvéért?
– Nem értem, mit vártok tőlem. Nem az vagyok, aminek hisztek. Csalódni fogtok bennem – győzködte őket a kanca.
Leaf csak a fejét ingatta.
– Te még sosem tettél semmit önzetlenül, valaki másért?
Jun megadóan lehunyta a szemeit.
– Nem… Talán nem. De most majd fogok.
43.
Kávé és sülő pirítós illatára ébredt. Az ablakon kipislantva konstatálta, már elég későre jár az idő ahhoz, hogy leküzdje a visszaalvás csábítását, de még kellően korán, hogy a ház előtti kis rét mélyedéseiben ne szaggathassa szét a nap az összes halvány ködpamacsot. Nagyot nyújtózva kikászálódott az ágyából, tessék-lássék módon a helyére igazította gyűrött ágyneműjét, majd a szemét dörzsölve átslattyogott a konyhába, ellenőrizni a kellemes szagok eredetét.
Amint sejtette, Mama szorgoskodott a tűzhely körül, éppen finom zabkenyér szeleteket pirítva aranybarnára, az asztalon pedig egy üvegkiöntőben friss kávé gőzölgött. Az erős, koromfekete lé megzabolázására némi tejszín és egy kevés cukor állt takaros kis edénykékben mellette, olyan közel Maya könyvéhez, nem sokon múlott, hogy a lány fel nem borította őket minden egyes lapozásnál.
– Mi van, ZH lesz? – kérdezte a nővérétől évődve, miután a háta mögé lopakodott, és hirtelen átölelte a nyakát.
A mozgolódással a tejszínből sikerült kilötykölniük pár cseppet a virágmintás terítőre, ezért vetett egy gyors bűnbánó pillantást Mama felé, ám az öregedő kanca rájuk sem hederített, el volt foglalva a szeletek kihalászásával a serpenyőből. Testvére könyve felé fordult inkább, és megpróbálta kitalálni, melyik tantárgyból készülhet ilyen nagyon, a reggel lazításnak szentelése helyett. De hát Maya ilyen volt, képes még az utolsó pillanatokban is tömni a tudást a fejébe, nagyjából annyi haszonnal, mintha homokot akarna lapátolni egy szitába. Érezte, értékeli a kedvességét, mégis határozottan és egyre növekvő feszültséggel igyekezett szabadulni az öleléséből, hogy az egyik patájában tartott pirítósból nagyot haraphasson, a másikban egyensúlyozott csészéből gyorsan küldhessen rá egy korty tejeskávét, miközben a szemeit le nem vette volna a könyvéről egy másodpercre sem.
– Mondanám, hogy ezt még visszakapod, de te sose szoktál tanulni – morogta Maya színlelt haraggal.
– Nem is! – vigyorogta, majd elengedte nővérét, és Mamához perdült.
Egy gyors „jó reggelt” puszit nyomott a kanca arcára, lekapott egy szelet pirítóst a tálca tetejéről, amit az öreg éppen az asztal felé próbált levitálni, és egy jókora harapással eltűntette a felét.
– Örülök, hogy fel méltóztatott ébredni, kisasszony – kezdte Mama enyhén dorgáló hangnemben –, de mindenekelőtt menjen, és mossa meg a csipás szemeit, utána üljön le szépen az asztalhoz, ha reggelizni szeretne.
Akkurátusan visszatette a megkezdett szelet kenyerét a kupac tetejére, amivel legnagyobb örömére sikerült undorodó kifejezést csalnia családtagjai ábrázatára, és egy mosoly kíséretében a mosogatóhoz lépett, majd némi hideg vízzel dörgölni kezdte az arcát.
– Legközelebb a fürdőszobában, ha kérhetem… – szólt rá Mama lemondó sóhajjal.
Élvezte, amint a hideg kiűzi az álmosság utolsó foszlányait is a szeméből, sokáig folyatta a fejére a vizet. Annyi tisztelet azért volt benne, hogy a mosakodás befejeztével ne rázza ki a szőréből a beletapadt cseppeket beborítva velük a konyhát, ehelyett vakon a kéztörlőért tapogatózott, majd miután a patájába akadt, dörgölni kezdte vele a bundáját.
Hideg huzat csapta meg a hátát, mint mikor ajtó nyílik valahol, a kis konyhára szokatlan csend borult. Felpillantott a törölköző alól, és nyugtalanul tapasztalta, Mama és Maya eltűntek mellőle. Pedig az asztalon még ott állt nővére tányérkája, rajta a megkezdett falattal, mellette a csészealjon a félig elfogyasztott kávé. A könyve is ugyanott hevert, mint az előbb, a huzat lassú surrogással pörgette a lapokat. A széke viszont üresen árválkodott.
A bejárati ajtó nyitva állt, talán kimentek volna? Odakint felhők gyülekeztek, feketeségbe borítva az eget. Az ablakon kinézve csak sötétséget látott, a kis konyhát a kinti félhomály ellenére furcsa ragyogás világította be.
– Maya…? – szólt bizonytalanul, de azon nyomban meg is rémült, a csend szinte felfalta a hangját.
Odakint a sötétség mintha sűrűsödni kezdett volna, egyre csak gomolygott, már-már alakot öltött a bejárat mögött. Fenyegető csápjai benyúltak az előszobába, a halvány derengés még visszatartotta őket, ám érezte, nem sokáig.
– Maya, kint vagy? – kérdezte vékony hangon a feketeségtől.
Valami volt odakint, de nem a testvére. Valami gonosz, valami felfoghatatlanul rettenetes.
– Nem… Ez nem igazi… Ez mind…
44.
– …Hazugság! – ordította tébolyultan, és felült az ágyában. Ha Maya reflexei egy kicsit is tompábbak, biztosan megfejeli nővérét, így viszont az hátrahőkölt, éppen csak pár szőrszállal kerülve el az ütközést.
– Jun, jól vagy? Végre magadhoz tértél! – hallotta Maya aggódó hangját.
Úgy nézett a testvérére, mint egy idegenre. Egy gyors mozdulattal félrehajolt, hogy meggyőződjön róla, Maya szemei követik-e a helyzetét. A lány először a fülét fordította felé, csak utána az arcát – még mindig vak volt, szerencsére…
Szerencsére? Miként juthat az eszébe ilyen hülyeség? Nem az lenne a természetes, ha a nővére lát? Ha nem itt kell élniük, a fénytelen, szürke folyosók között?
Úgy érezte, hegyes tőrök mélyednek a koponyájába, és képtelen értelmesen gondolkodni. Mi az igazság, és hol kezdődik a hazugság? Mi ez a hely, és kik voltak azok a pónik a tartályokban?
– Maya, ki vagy te…? És ki vagyok én?
– Mi ütött beléd, Jun? A testvéred vagyok, te is tudod…
– Nem! Hazudsz! – kiáltotta, miközben leugrott az ágyról, és kapkodva a szoba távolabbi falához hátrált. – Ezt Mama mondta, és ő hazudik! Egyetlen szava sem igaz!
– Mind a kettőnknek ugyanaz az anyja, akkor testvérek vagyunk… – kezdte a zavart magyarázatot Maya, ám hangja sokkal inkább csendült bizonytalanul, mint megnyugtatóan.
– Ezek nem igazi emlékek! Mama nem az anyánk! Ez a pince vagy bánya vagy barlang vagy nemtudommi nem az otthonunk!
A nővére eddig lassan közeledett felé, viszont a dühkitörését látva megtorpant.
Jun szájából artikulálatlan üvöltés tört elő, felemelt lábai remegtek mérgében, szemében az őrület lángja égett.
– Azt akarják elhitetni velünk, hogy pónik vagyunk, de nem vagyunk azok! Tartályban lebegő rúnákkal kivarrt korcsok vagyunk! Vagy ez a normális? Minden, amit a születésről, a pónikról, a természetről tudunk, hazugság? Nem! Minden, amit ők mondanak, hazugság! Akkor minden emlékünk is az!
Lassan könnyek gyűltek a szemébe, fél lábát bizonytalanul nővére felé emelte.
– Érted, Maya? Az erdő sem igaz! A napsugár sem igaz… A külvilág… sem létezik… Nem léteznek pónik… Mi vagy te, Maya? És mi vagyok én?
Maya arcán a szánalom és a félelem váltotta egymást, amint próbálta kitalálni, testvérének vajon elment az esze, vagy valójában neki van igaza.
– A nyomorult egyszarvúak. Ők persze léteznek. Vajon az ő bőrükön is van írás? A hazug egyszarvúak a varázstudásukkal. El akarják hitetni velünk, hogy olyanok vagyunk, mint ők, de valójában annyira félnek tőlünk, még varázserőt sem mernek adni nekünk! Tényleg olyanok mint mi, mit gondolsz? Ha most kimegyek, és megölöm valamelyiket, holnapra előkapnak egy újat az egyik tartályból, mintha mi sem történt volna?
Szemei éles tárgyak után kutatva cikáztak körbe a szobában, majd felpattant, hogy kiderítse, vajon mennyi igazságtartalma van a teóriájának. Minden jobb annál, mint itt ülni képtelenségeken rágódva! Az egyszarvú őröknél szokott lenni fegyver, egyszerűen elveszi valamelyiktől, és a gyakorlatba ülteti az elméletet.
Majdnem nekiindult, amikor Maya rávetette magát, inkább gyengéden, mint igazi erővel.
– Jun, ne menj, kérlek. Ne csinálj olyasmit, amit később megbánhatsz… amit megbánhatunk. Mit számít az, ha valójában nem vagy a testvérem? Veled lakom együtt már mióta. Emlékszel, miken mentünk keresztül? Jó, eleinte nem mindenben értettünk egyet, de akkor is a legjobb barátom vagy. Nem akarom, hogy bármi történjen veled.
Jun olyan erővel markolt bele nővére szőrébe, mintha az lenne az egyetlen kapaszkodója, ami a való világba horgonyozza.
– Maya, én így nem tudok élni. Nem tudom, mi értelme ennek az egésznek. Fogalmam sincs, hol kezdődik az igazság, és hol ér véget a hazugság. Ki kell jutnom innen, ha egyáltalán létezik kijárat, különben meg fogok őrülni. A saját szememmel kell látnom… és ha valaki az utamba áll…
– Csak egy egészen picit bírd még ki, ha lehet! Van más módszer is. Meg kell kérdezzük Juliant. Ha valaki, akkor ő biztos segít nekünk.
45.
Ez volt az egyik legjobb ötlet, amit mostanában hallott: „fel a futópadra, fáraszd ki magad, jövök, amint lehet” – mondta neki Maya. Ezen a reggelen nem jelent meg senki az ajtójukban feladatokat osztogatva nekik – a legnagyobb szerencséjére, ugyanis Jun meg volt győződve róla, ha egyetlen egyszarvúval is találkozik, a puszta patájával tekeri ki a nyakát. De nem, a mai napjuk szabad, oda mennek, ahova akarnak, és persze az edzőteremben nincsen semmi gyanús, nem igaz? Egyébként is itt töltötték üres idejük jórészét. Nem találkoztak az épületnek ebben a részében senkivel, mintha csak Jun aurája tartott volna távol mindenkit, persze ez őrült gondolat, egyszerűen csak elkezdődött a munkaidő, a többiek majd utána ugranak be edzeni.
Maya aggódó tekintetétől kísérve felugrott a futópadra, és nyaktörő tempót állított be magának. A szalag egyre gyorsulva futni kezdett a lábai alatt, és fél perc múlva már csak erősen zihálva bírt lépést tartani vele. Jó, amíg azzal van elfoglalva, mennyire egyenletes a légzése, milyen a tartása, mennyire takarékos mozdulatokkal repítik előre – vagy éppen tartják egy helyben – izmai, addig sincs ideje gondolkodni. Mire felnézett, a testvére eltűnt mellőle. Reményei szerint elindult elintézni a találkozóját Juliannal.
– Beszélek vele – mondta Maya pár perccel korábban, ám ő erre csak a fejét rázta.
– Itt az ideje, hogy én is megismerjem – vágta rá, hiába próbálta palástolni az érzéseit, mégis egy jó adag gyanakvás csúszott a hangjába.
– Nem vághatunk át a folyosókon észrevétlenül. Egyszerűbb, ha csak én megyek – ellenkezett a nővére bizonytalanul.
– Maya, ne tedd ezt velem. Értsd meg, látnom kell őt, meg kell fognom a saját patáimmal, különben nem hiszem el, hogy létezik. Te is be akarsz csapni engem?
– Sosem tennék ilyet.
– Tudom. Bocsáss meg.
Fájt a megbántottságot látnia testvére szemeiben, mégsem volt más választása. Többé senki nem vezeti az orránál fogva, erre megesküszik. Bemondásra már nem hisz el semmit.
Maya megadóan sóhajtott.
– Jó, akkor csak hadd beszéljek meg vele egy találkozót. Idehívom a mi ebédlőnkbe, jó? El tudja intézni, hogy valami miatt át kelljen jönnie, és akkor nem lesz feltűnő, ha együtt látnak minket.
Ennyiben maradtak. Mikor lesz ebédidő? Mikor jön vissza a testvére? Visszajön egyáltalán? Vagy elárulta őt?
Nem elég gyors a tempó. Egy fejmozdulattal igazított a gép beállításain, és ínszaggató vágtába kezdett. Gyorsabban, gyorsabban! Patakokban folyt róla a víz, minden izma fájt, mire ráébredt, ezt a sebességet nem tarthatja elég sokáig. Ennél sokkal okosabban kell csinálnia, be kell osztani az erejét. Intervallum tréningre kapcsolta a futópadot, és csak a visszaszámlálásra koncentrált.
Fogalma sem lehetett, mennyi idő telhetett el, mire Maya visszaért, csak döbbent arckifejezéséből olvashatta ki, valószínűleg igen sok. Testvére egy legyintéssel leállította az edzőgépet, ami egyre lassulva és mélyülő hangon zümmögve megállt. Rongylábakon kászálódott le róla, amint a szilárd talajra ért, lábai összecsuklottak alatta, és elterült. Maya rosszallóan fülelte, mikorra sikerül neki annyira összeszedni az erejét, hogy felállhasson, mellé lépve támogatta a próbálkozásai közepette, majd mikor végül újra megtartotta a négy lába, így szólt:
– Elintéztem. Ha javasolhatom, menj el zuhanyozni, utána csapunk egy korai ebédet.
Kicsit sem érezte magát éhesnek, gyomra kavargott az előző megerőltetéstől, mégis, életében nem volt még ilyen fontos az ebédlőbe jutnia. Kényszerítette magát, hogy amúgy is roskatag lépteit lelassítsa a zuhanyzóba menet, és direkt elnyújtva folyatta magára a hideg vizet. Agyának egy igen apró, még józan szeglete elhalóan tiltakozott, és a levezető nyújtás elmaradása miatt a nap hátralévő részében elgémberedő izmokkal fenyegette, de mindhiába: szükségesnek érezte, hogy büntesse magát, ha meg akarta előzni, hogy másokban tegyen kárt.
Ám hiába húzta az időt, még így is alig lézengett néhány póni odabent, amikor az ebédlőbe értek. Érdektelenül ledobott a tálcájára egy tányér valamit, és lezöttyent az egyik, sarokban álló asztalhoz, arccal a fal felé fordulva. Ha agyoncsapnák, akkor se jutna eszébe, ki is volt a konyhás aznap, a jelek szerint még köszönni is elfelejtett neki. Idegesen turkált a fehér, meghatározhatatlan állagú pürében, amit a tányérjában talált. A szaga alapján talán zabból készülhetett, mindenesetre krumpliból biztos nem: akkor egész délelőtt pucolhatták volna ketten Mayával. Amint telt az idő, a beszélgetés halk zsongása is felerősödött mögötte, de igyekezett a többiekről tudomást se venni – úgy érezte, ha egy nagyobb kupac egyszarvút lát, egész biztosan elhányja magát. Annyira elmerült saját borús gondolataiban, mikor hangos nyikordulással mozdult mellette a szék, majdnem felugrott.
– Üdvözletem, hölgyeim – csikorogta a fülébe az újonnan érkező sziklaomlásra emlékeztető mély hangon.
Félve fordult oda, hiszen ennyire közel még sosem került egyetlen testvéréhez sem Mayán kívül, és attól, amit látott, rögtön hátrahőkölt. A mellette helyet foglaló csődör bármelyik rémálmából előléphetett volna, annyira nem tűnt élőnek. Kórosan sovány termetén lötyögött a bőr, töredezett szálakból összetákolt sörénye tenyérnyi foltokban hiányzott halálfejéről, bundáját olyan kopások tarkították, mint akit sokszor, türelmesen összevertek. Jun hirtelen mozdulatát és döbbenetét látva a tőle telhető szelídséggel és szomorúsággal a szája szegletében elmosolyodott.
Junt elöntötte a bűntudat. Főleg azok után, amik eddig vele történtek, még képes bárkit is a külseje alapján megítélni? Mégis jót tenne neki, ha megvakulna, mint Maya, hogy a külsőségektől végleg megszabadulva a dolgok igazi lényegére figyelhessen? Azok alapján, amiket a nővére mesélt róla, Julian volt kettőjük legközelebbi testvére.
– Üdvözlöm, uram. Remélem, nem haragszik rám, amiért erőltettem a találkozást önnel.
– Jaj, hagyd már ezt a stílust – bökte oldalba Maya. –, Julian neked is a testvéred!
– A bátyád. Örvendek a szerencsének. – Julian egy kopott patát nyújtott felé, szinte hivatalos köszönésként.
Julian nem vak, látja rajtam, mennyire elrettent a külseje – jutott az eszébe, és elszégyellte magát. Minden további udvariaskodást mellőzve egyszerűen megölelte a meglepett csődört, bár azért kicsit vigyázva, ne törje véletlenül össze.
– Ne haragudj, már mindenhol ellenségeket látok – mentegetőzött.
– Semmi baj. Egyébként is meg szerettelek volna már ismerni. Maya nagyon sokat mesélt rólad.
Annyira kínosan lassan beszélt, Junnak nagyon vissza kellett fognia magát, hogy ne fejezze be a szavakat helyette. Értette már jól, miért is hasonlította Maya magát a csődörhöz egyszer régen, miért mondta azt, mind a ketten selejtesek.
– Csak jókat, remélem – pislantott kis szünet után a nővére felé.
– Csak az igazat, azt hiszem – felelte a csődör, mielőtt még Maya szóra nyithatta a száját. – Sajnálom, hogy így kell találkoznunk.
– Én is. Köszönöm a segítséget, még ha nem is hiszem, hogy képes lennél átérezni, amit én. Ne érts félre, nem azért, mert lenézlek, csak mert te és Maya mások vagytok.
– Igen – bólintott Julian. – De ettől még megértem. Tudom, hogy te vagy közülünk a leginkább… póni.
Már ha ez jelent még egyáltalán valamit. Mit feleljen? Mennyit tudhat a látszólag öreg csődör valójában?
Nem maradt ideje tervet készíteni ennek kiderítésére, mert Julian egy apró fémkulcsot csúsztatott az asztalra olyan természetességgel, mintha csak valami evőeszköz lenne.
– Ismered a szellőzőrendszer végén az ajtót, Maya mesélte – fűzte hozzá hangját lehalkítva. – Ez a kulcs nyitja. Induljatok, amíg még világos van. Sötétben az erdő már nem olyan biztonságos.
– De még csak dél van… – motyogta Maya, mintha megijedt volna az előttük álló úttól.
– Idebent. De kint nem.
Ezzel Julian feltápászkodott, magával vitte a tálcáját, és pont olyan hirtelen eltűnt, mint ahogy megérkezett.
46.
– Azt… Azt hiszem, látok valamit… – suttogta Jun, és hitetlenkedve levette a lábát nővére hátáról.
Az út legnagyobb részében idáig Maya vezette, mert ugyan az elmúlt néhány hónap során elég sokat ellesett a vak lány titkai közül, a vaksötétben való tájékozódás kettőjük közül még mindig neki ment rosszabbul. Ugyan a szellőzőrendszert lezáró ajtó után egy darabig még elég könnyen meglelték az utat a halványan pislákoló irányfények mellett, a méretesre kiépített terem után, ami a liftaknát is tartalmazta, már egyáltalán nem segítette fény a lépteiket. Természetesen meg sem fordult a fejükben, hogy a lifttel menjenek fel, túl sok egyszarvú őgyelgett körülötte, éppen valamit lerakodtak róla. Az átellenes falon viszont egy használaton kívüli, valószínűleg vészhelyzetekre fenntartott, felfelé vezető vájatot találtak, amibe némi lopakodás után be is vetették magukat. Elképzelni sem tudták, mennyire mélyen lehetnek a föld alatt, ahhoz legalábbis elég sokat kellett mászniuk, hogy senkivel se találkozzanak út közben – aki csak tehette, a könnyebb utat választotta a felvonóval. Legalább negyed órán keresztül kapaszkodtak a többé-kevésbé csigavonalban emelkedő folyosón, mire egy szélesebb terembe jutottak.
Néha végigtapogatta a falakat, próbálta kitalálni, vajon mesterséges vagy természetes módon jöhettek-e létre, és a patája ügyébe akadó támfákból azt a következtetést vonta le, egy használaton kívüli bányában járhattak. Mikor a terem a visszhangokból ítélve kicsit összeszűkült, sikerült ezt a teóriáját megerősítenie, mivel majdnem hasra estek egy középen futó sínpárban. Nem sokkal ezután pillantotta meg a derengést maga előtt.
– Akkor, ha megkérlek, vezetsz? – kérdezte halkan Maya. – Nehezen veszem ki az utat, olyan fura a hangja.
– Gyere, kapaszkodj belém – tartotta oda a hátát.
Óvatosan közeledtek a világosság forrása felé, de enyhe csalódottság töltötte el, mikor rájött, még nem a kijáratot találták meg, csak a liftakna felső végét. Egy teremtett lélek sem tartózkodott a közelében, így a lebukás kockázata nélkül folytathatták útjukat. A biztonság kedvéért erősen füleltek, ne fussanak bele az őrökbe, ám szerencséjükre a folyosók továbbra is kihaltak maradtak. Az út előttük egyre inkább sötétségbe burkolózott, és éppen meg akarta volna kérni Mayát, vegye vissza a vezetést, amikor egy éles kanyar után egy fényesen világító rést pillantott meg a szemközti falon. Egészen meglepő fényereje volt, szinte ragyogott, méterekre nyúló fénypászmákat rajzolva a párás levegőbe. Közelebb lopakodott a nyíláshoz, körültapogatta a határait, majd miután megérezte, a fal egyik része egészen könnyen mozgatható, félretolta a sziklát.
A napfény olyan erővel vágott a szemébe, hogy hátrahőkölt. Míg erősen hunyorogva, a patájával árnyékot vetve próbálta visszanyerni a látását, az orrát ismeretlen illatok ezrei árasztották el, a füle megtelt apró neszekkel. Sosem használt idegpályák ébredtek fel, és jelentették zsibbadt agyának, amit érez, az tavaszi virágok, meleg fű és árnyas fák illata, a hang pedig ezernyi madárhoz, rovarhoz és a földön surranó apró állatokhoz tartozik. Egészen megszédült, nem tudott mihez kezdeni ennyi ingerrel egyszerre, percekig állt bénultan, mire sikerült érzékeit hozzászoktatnia az új környezethez. Időközben a szemei is használható állapotba kerültek, ámulva nézett végig az előttük elterülő erdőn.
Mayára pillantott, aki még mindig kábultan állt mellette, fejét az ég felé emelve, ezüst szemeit lehunyta, de orrlyukai kitágultak, érzékeny füleivel minden apró hangot megpróbált követni. Arcán ámulat és félelem kifejezése keveredett.
– Gyere, Maya, ez pont olyan, mint a mesében! – kiáltotta a nővérének minden elővigyázatosságról megfeledkezve, csak hogy megnyugtassa.
Megragadta a patáját, és húzni kezdte, el a szikláktól, el a barlangtól, a növények felé.
– Érzed, ez a rengeteg puha szál a lábad alatt, ez mind fű! Nem olyan száraz vacak, amit a konyhán találsz, hanem igazi, élő fű! Olyan sok van belőle, hogy simán bele lehet feküdni! Ha elhasalsz, kellemesen csiklandoz, és érzed ezt az illatot? Még az íze is egészen más!
Álmélkodva forgott körbe, majd hirtelen ötlettől vezérelve leszedett egy halom virágot, és Maya patájába nyomta.
– Ezeket simogasd meg! Igazi virágok! Ugye, milyen selymesek a szirmaik? Az a meleg, amit az arcodon érzel, az pedig a napsugár, amint átsüt a fák lombjai között. Gyere, gyere, ezt meg kell érintened! Soha se hittem volna, hogy ennyire finom a tapintása a kérgének! Ezen az oldalán pedig még moha is van! Egészen méregzöld, olyan, mintha plüssből lenne, nem? És ilyen fából egy egész erdőnyi van körülöttünk! Vagyis nem, mindegyik különböző, arra sűrűbben állnak és alacsonyabbak, közöttük tüskés bokrok, viszont ezek itt egészen barátságosak, messzire látni közöttük, vannak göcsörtös és sima kérgűek, nagy lapátlevelűek, és odébb még fenyők is! Hallod, ami az előbb is elrepült fölöttünk, az valamilyen madár, talán rigó vagy cinege, vagy nem is tudom… Maya, én egészen megőrültem, legszívesebben ugrálnék, vagy vágtáznék a fák között, vagy bármi, csak póni lehetnék végre! Úgy sajnálom, hogy nem láthatod…
– Látok mindent, amit mesélsz, hidd el – mosolygott a nővére, és megölelte.
Csendben ültek egy picit, a szagokra és a hangokra koncentrálva.
– Mit gondolsz, Maya, vannak itt más pónik is? – kérdezte végül halkan.
– Biztos… Ha ennyi igaz volt a mesékből, akkor egy egész világnyi nyüzsög belőlük idekint…
– Szívesen találkoznék velük. Végre egy olyan földpónival, aki nem a mi testvérünk. Vagy akár láthatnánk pegazusokat is! …Szerinted pegazusok csak a mesében léteznek?
– Dehogy, te buta. Állítólag pont olyan valósak, mint az egyszarvúk.
– Igazad van, de akkor is… Repülő pónik, de megnéznék egyet!
– De… Nem kellene nagyon messzire elmászkálnunk. – Maya hangjába ismét egy cseppnyi bizonytalanság vegyült.
– Miért, te vissza akarsz menni? Te képes lennél visszamenni?
– Nem, vagyis nem tudom, de mi lesz, amikor észreveszik, hogy eltűntünk?
– Gondolom, majd elkezdenek minket keresni. Lehet, meg is találnak. De talán senkinek nem tűnik fel, nem igaz? Lehetünk a könyvtárban, vagy edzünk valahol, vagy bármi. A nap még magasan jár, ha akarunk, estig még vissza is jöhetünk, jó? Gyere, fut egy kicsit arrébb egy ösvény, biztos elvezet minket valahova…
Igen ám, viszont így, hogy a közepénél kezdik az utat, nem teljesen egyértelmű, merre is induljanak rajta. Jun elgondolkozva nézett végig a kis csapáson. Jobbra mintha kissé emelkedett volna, és a távolban, a fák koronái fölött úgy látta, magas hegycsúcsok magasodnak. Póni ösztönei azt súgták, nem szívesen lakna a sziklák között, bár nehezen határozta meg, ez csak amiatt van-e, mert eddigi életét kőfalak közé zárva töltötte. Ha rajta múlik, akkor legszívesebben egy réten rohangálna egész nap, füvet legelne és forrásvizet inna, ezért az ösvény lefelé vezető ága tűnt a jobb választásnak, így hát arrafelé indult. Lassan lépdelt, mert nővére most nem kapaszkodott belé, úgy vélte, talán a léptei halk neszéből próbálhatja kitalálni, merre is halad.
– Szívesen vezetlek, ha nagyon fárasztó – ajánlotta fel, ám Maya csak a fejét rázta mosolyogva, láthatóan élvezte, hogy végre a szabadban is próbára teheti éles hallását.
Egy fél órát sétálhattak, és a kis ösvény egyre szélesedett alattuk, ami talán azt mutatta, jól döntöttek, mikor errefelé indultak. Nemsoká egy keskeny, sebes folyású patak csatlakozott melléjük, rögtön ki is használták a lehetőséget, és alaposan megmosakodtak benne: még akadt elég mocsok a bundájukban, amit a szellőzőrendszer ragasztott rájuk. A víz kristálytiszta volt és jéghideg, így megkockáztattak belőle néhány kortyot is. Mint kiderült, az íze sokkal édesebb volt, mint bármi, amit eddig ittak, pedig Jun azt gyanította, lent a mélyben is hasonló források vizét használhatták.
Teremtett lélekkel sem találkoztak útjuk során, leszámítva néhány egészen apró rágcsálót az avarban, és már-már kezdte azt hinni, mégsem lehet igaz semmi azokból a történetekből, amik nyüzsgő városokról szólnak, míg csak minden figyelmeztetés nélkül véget nem ért körülöttük az erdő, és néhány kisebb cserje mögül előlépve egy lankás, hullámzó, hosszú szálú fűvel borított réten nem találták magukat. A mező túlsó végében apró házak sorakoztak, balra pedig megművelt földek terültek el.
Itt megtorpant, és bizonytalanul állt egyik lábáról a másikra. Nagyon mehetnékje volt, kíváncsisága hajtotta, bár óvatosnak is kellett lennie ugyanakkor. Nem sejtette, kik lakhatnak a településen, vajon pónik, vagy barátságos lények, esetleg ragadozók? Lehetett valami indoka mégiscsak, hogy elzárva éltek eddig a föld alatt, talán a kinti világ veszélyesebb, mint elsőre látszik? Idegesen a napra pislantott, ami még jócskán a látóhatár felett araszolt, de már érezhetően vesztett az erejéből ahhoz képest, mint mikor legelőször megpillantották, talán késő délutánra járhatott az idő. Ha most Maya azt mondja, forduljanak vissza, majd eljönnek holnap, ha lehetséges, örömmel engedelmeskedett volna. Testvérére sandított, aki közben felzárkózott mellé, és vállával gyengéden hozzáért, hogy ne veszítse el a teljes némaságban. Maya a falu irányába fordulva hegyezte a füleit.
– Mi van arra? – szólalt meg végül. – Mintha nevetést hallanék, nem is olyan messziről…
Jun hiába erőltette a hallását, a szél halk zúgásán túl egy hang sem ért el hozzá. Amint éppen testvére felé fordult, nem teljesen eldöntve magában, kérdőre vonja-e, vagy inkább ugrassa, a szeme sarkából valami mozgást érzékelt. Újra, az erőlködéstől hunyorogva végigpásztázta a település szélét, és ezúttal egy kicsi, fákkal és bokrokkal körbevett téren sikerült megpillantania a hangok forrását: néhány kopottasnak tűnő játék között egy pici póni nyargalászott fel-alá vidáman.
Minden óvatosságát feladva megindult, egyre gyorsuló tempóban robogva lefelé a füves réten a falu felé, csak Maya segélykérő hangjára fékezte meg lépteit. Bűntudattal az arcán nézte végig, mikor a vak lány majdnem kitörte a lábát, amint belelépett egy nagyobb gödörbe.
– Ne hagyj itt – dorgálta a nővére bicegve. – Mitől lett ilyen sürgős hirtelen?
– Azt hiszem, látok odalent valakit. Kapaszkodj belém, beszélünk vele.
Mikor lejjebb ereszkedtek, és a bokrok eltakarták előlük a kis játszóteret, Jun egyre jobban aggódni kezdett, nehogy eltűnjön távolról megpillantott célpontja. Azzal nyugtatta magát, biztosan találnak majd más lakókat is, ha esetleg ezzel nem sikerül találkozniuk, de ugyanakkor végtelen bizonytalanság tépázta a szívét, fogalma sem volt, mit is gondolhatnak az itteniek normálisnak. Azt biztosan nem, ha egyszerűen csak benyit egy ajtón. Mi is a teendő ilyenkor? Kopogni kellene, bemutatkozni? Üdvözlöm, a nevem Juniper, de ne hívjon így kérem, mert kizárólag rossz emlékeket idéz bennem ez a megszólítás. Fél éves vagyok, a születésem óta eltelt időt a föld alatt töltöttem néhány tonna betonba falazva. Mint azt látja a sebről a vállamon, a hatodik hónap vagyok, utolsó az első félévben, viszont ne aggódjon, van még belőlem néhány, ha véletlenül bajom esne.
Mi a fenét keresek én itt?
Lehajtotta a fejét, egyre lassabban szedte a lábait, majd nem sokkal a bokrok vonala előtt megállt. Talán Maya is megérezte a hangulatát, vagy egyszerűen csak neki is ugyanezek a gondolatok járhattak az eszében, és mélyen hallgatott. Hátrafordult az erdősáv felé, majd ismét vissza, a település irányába.
– Gyertek elő, tudom, hogy ott vagytok! – szólalt meg egy vékony hang a közelükből.
Ugyan parancsnak már csak a hanghordozás miatt is nehezen lehetett volna nevezni ezt a pár szót, mégis most, hogy volt minek ösztönösen engedelmeskedniük, a lábai kivitték a pici tisztásra. A csikó, akit a távolból pillantott meg először, most éppen az egyik hintán ült önfeledten vigyorogva, mint aki tudomást sem vesz az élet nehézségeiről, aranysárga sörényéből egy kósza tincs állandóan a szemébe lógott, ahányszor csak hátrafelé lendült. Nem messze tőle egy idősebb, bár még mindig csikónak nevezhető, fáradtpiros szőrű csődör pihent a fák árnyékában egy fűszálon rágódva.
– Már bocsánat, azt hittem, a barátaim hülyéskednek – mentegetőzött a lány, egy pillanatra sem hagyva abba a hintázást.
Jun megbabonázva nézett rá. Igaz, a csikónak nem voltak szárnyai, de szarva sem. Valódi földpóni lehetett, ráadásul gyerek.
– Azt nagyjából vágom, a tesód mögötted vak, de remélem, némák azért nem vagytok, már ha meg nem sértelek.
– Legalább olyan gyors az eszed, mint a nyelved, pici – szólalt meg elsőként Maya. – Tényleg nem látok, és sajnos az ilyen nagy nyílt tereken a hallásomnak sem veszem olyan nagy hasznát.
– Azért ha kérhetlek, ne nézd le Mayát – fűzte hozzá Jun, kicsit idegesen a nővére által használt társalgási stílustól. – Neki a füle a szeme, és biztos vagyok benne, a fa alatt pihenő barátodat jóval azelőtt észrevette, mint én.
Maya bólintott, a heverésző csődör éppen csak az egyik fülét fordította feléjük.
– Ejha! – füttyentett a csikó. – Na és, messziről jöttök? Nem rémlik, hogy láttalak volna titeket errefelé.
– Igen, az erdőből… – kezdte Jun, de a testvére a szavába vágott.
– Ott sétáltunk, de igazából itt lakunk a környéken.
– Fura, biztos megjegyeztelek volna titeket, amilyen nagyra nőttetek, már elnézést.
– Nemrég érkeztünk, a rokonaink adtak szállást.
Jun egészen elképedt, milyen jól megy Mayának az ilyenfajta mesélés. Honnan szedi ezeket az ötleteit? Azokból a könyvekből, amiket Julian olvasott fel neki?
– Igazán sajnálom, de nem maradhatunk sokáig – tette hozzá, ami az eszébe jutott.
– Az bizony kár, mert amúgy jó fej póniknak tűntök.
– Nem vagyunk pónik – szaladt ki a száján, mielőtt még belegondolhatott volna, vajon tényleg jó ötlet-e ezt az apró kanca orrára kötnie.
Valami erősebb reakciót várt, viszont az csak vigyorogva hintázott tovább.
– Nem versz át, hékám. Mik lennétek akkor, talán tehenek? Látom, hogy van cukijegyetek!
– Mind a kettőnknek ugyanaz…
– Hát ikrek vagytok, nem?
Szóra nyitotta a száját, ám aztán inkább becsukta. Legjobb tudomása szerint az ikreknek sem ugyanaz szokott lenni a cukijegye, de kicsoda ő, hogy leálljon erről vitatkozni egy olyan pónival, aki valószínűleg ezerszer jobban ismeri a kinti világot nála? Egyáltalán miként bizonyíthatná be magáról, nem valami, amikor fogalma sincs róla, valójában mi is?
A csikó félreérthette az arckifejezését, mert rövid szünet után magyarázkodni kezdett.
– Úgy értem, különben is, kit érdekel? Egy rakás barátom van, aki például szarvasmarha, vagy szamár. Mint a nagyim is szokta mondani, lényegtelen, milyen színű egy alma, amíg finom édes, nem igaz?
Igen ám, akart vitába szállni a gondolatmenettel, de az már nem mindegy, almáról van szó, vagy körtéről, vagy tökről! Igaz, mindegyiket meg lehet enni. Akkor, legyen mondjuk… valami, ami nem étel. Ám hiába törte a fejét, nem jutott eszébe semmi frappáns, amihez saját magukat hasonlíthatta.
Míg gondolkodott, a csődör lassan feltápászkodott a fa alól, és várakozóan pislantott a hinta felé.
– Mi az, Mac? Máris indulnunk kell? – kérdezte a csikó.
– Ja.
– Hát, nagyon sajnálom – ugrott le a hintáról –, de haza kell mennem, összepakolni a holmimat. Tudjátok, holnap utazok a rokonokhoz, velük fogok élni Manehattanben.
Tényleg nagy kár, pedig éppen kezdte megkedvelni a kis pónit. Ha holnap sikerülne ismét erre járniuk (feltéve, hogy hazajutnak egyáltalán), kereshetnek maguknak egy új barátot – és vajon mindenki ilyen nyílt ebben a faluban? Lassacskán egy új gondolat fogalmazódott meg a fejében.
– Nem félsz elhagyni az otthonod? – kérdezte.
– Nem a szénát, teljesen be vagyok rezelve – válaszolt a csikó őszintén mosolyogva. – De szörnyen kíváncsi is vagyok, képzeljétek el, igazi városi póni lesz belőlem!
Még egyet intett feléjük, majd csatlakozott a nagyobb csődörhöz, együtt indultak el a kis játszótér széle felé. Nem a falu irányába mentek, hanem a szántóföldeken át, könnyen lehet, az egyik farmon laktak azok közül, amiknek az épülete idelátszott.
– Megkérdezhetem a neved? – kiáltott még utána Jun.
– Tyű de udvariatlan vagyok! – kapott a fejéhez a csikó. – Applejack! És a tied?
– Jun…
– Jun és Maya, megjegyeztem! Remélem, még találkozunk!
Sokáig nézte a távolodók hátát, míg csak az egyik nagyobb bokor teljesen el nem takarta őket a szeme elől. Az árnyékuk, ami messzire nyúlva lábuktól jelezte, merre poroszkálnak, még így is sokáig látható maradt. Eleinte nem is értette, miért érez fokozódó sürgetést, viszont amint a játszóteret beborító fény egyre inkább narancs árnyalatra váltott, ráébredt, milyen későre jár az idő. Ekkor figyelt fel arra, hogy a nővére óvatosan körbetapogat minden játékot, ami csak a lába ügyébe kerül.
– Ez egy hinta, igaz? – kérdezte Maya izgatottan. – Milyen kár, hogy nem próbálhatom ki!
Jun még egy utolsó pillantást vetett a napra, majd problémáit az agya egyik sarkába száműzve a vak lány felé fordult.
– Dehogynem. Csak felülsz rá, én meg majd meglöklek, mit szólsz?
– Jó! – sikkantotta Maya szinte kislányos örömmel, és felkapaszkodott a szerkezetre. Nehezen lehetett eldönteni, az izmai az izgatottságtól, vagy attól remegtek jobban, amilyen erővel az ülőkét tartó láncot szorította.
– Kapaszkodj erősen, Maya! – szólt a biztonság kedvéért, bár maga is érezte, talán egy kicsit még jobban is aggódik, mint testvére.
Óvatosan megtolta a hintán ülő póni hátát, és alig győzött félreugrani előle, amikor a lendület visszafelé hozta. Mikor látta, Maya koránt sem repült azért annyira magasra, mint néhány perccel ezelőtt az Applejack nevű csikó, taszított még egy jókorát rajta.
– Várj, várj, várj! Annyira félek, le fogok esni! – Maya egyszerre sikított és nevetett. Aztán hozzátette: – Lökjél még, lécci!
Jó, ha csak ez kell…
A hinta az égbe repült, Maya tovább kurjantgatott és kacagott, olyan viccesen kalimpálva, egyszerűen nem lehetett megállni nevetés nélkül. Néhány percig mindkettőjük hallgatólagos beleegyezésével a játék átalakult, a célja az lett, vajon meg tudja-e annyira lökni a hintát, hogy teljesen feltekeredjen a tartóoszlopra, vagy Maya szorítása előbb lazul, és kiesik belőle.
Jun annyira zihált és nevetett, hogy a szomszédos hintára telepedő alakot akkor sem vette észre, mikor nővére már rég elhallgatott.
– Sziasztok – szólalt meg a jövevény halkan.
– Mama! – kiáltotta Jun, és a bűntudattól a füle hegyéig elvörösödve ijedten hátraugrott.
Maya megpróbálta magát a lábaival lefékezni, de a mozdulat kicsit sutára sikerült, előrefele lendülve a lába bebicsaklott, és csak hajszálon múlott, hogy orra ne essen leszállás közben.
Mama a köszönésen túl rájuk sem hederített, elmerengve nézte a távolban az alkonyi tájat, közben a lábaival lengetve magát előre-hátra a hintán, mintha csak a gyerekkorát próbálná felidézni.
Jun kétségbeesetten tapasztalta, az elmúlt néhány óra hatására minden elszántsága elszállt, és ahelyett, hogy most igazán kérdőre vonná a lábnyújtásnyira üldögélő egyszarvút, aki hite szerint minden eddigi szenvedésüknek okozója volt, egyszerűen csak egy ijedt csikónak érezte magát, aki rossz fát tett a tűzre, és akit a szülője a jól megérdemelt fejmosás előtt még egy picit a hallgatásával büntet.
– Értsd meg, meg kellett szöknünk! – törte meg a feszültséggel teli csendet, rögtön a magyarázkodás közepébe csapva.
– Tudom, kicsim. Az én hibám.
Mindenre felkészült – üvöltözésre, hallgatásra, büntetésre –, ám erre nem. Most vajon az öreg kanca csak gúnyolódik rajtuk? De nem, arcvonásai komoly megbánást tükröztek.
– Elszámítottam magam, rosszul mértelek fel téged. Nagyon a testvéreidből indultam ki, pedig te teljesen más vagy, mint ők. Még Mayánál is sokkal vadabb. Gondolhattam volna pedig, hogy tökéletesen alkalmatlan vagyok a szerepre, de mégis elvállaltam. Pedig a fiaim példáján is látszik, csúfosan megbuktam, mint szülő.
– Folyton hazudsz nekünk! – lendült át támadásba, holott közel sem lehetett biztos benne, Mama ugyanarról beszél, amiről ő. – Tudnom kell az igazat, és ha te nem mondod el, magamnak kell kiderítenem!
– Ó, és ki is derítetted, ugye? Éppen csak a nagyobb összefüggésekről nincsen fogalmad sem. Hinned kell nekem, amikor azt mondom, soha egyetlen szót nem hazudtam neked, bár nem is mondhattam el mindent. És ismereteid hiányának sötét foltjait feltöltötted szépen a saját szörnyeiddel, mint az természetes. Észre kellett volna vennem, mégis túl vak voltam. Akarod tudni a teljes igazságot?
Itt állt hát előtte a tudás szelencéje, mindenféle lakat nélkül, ám nem érezte magát elég bátornak ahhoz, hogy fel is nyissa. Sokáig hallgatott, majd nyelt egy nagyot.
– Igen – suttogta reszketve.
– Akkor meg kell ígérned, nem fogsz előle elmenekülni. Eddig kizárólag a te érdekedben nem mondtam el mindent, nehogy nagyon megterheljen. Most már nincs időnk újrakezdeni a kísérletet. Vagy te leszel a kiválasztott, vagy ha tönkremész, akkor a nővéred, Maya veszi át a helyed. Ígérd meg, nyitott elmével hallgatsz végig, és elfogadod a számodra kijelölt utat.
– Van más választásom?
Mama csak hallgatott, még rá se nézett.
– Megígérem – egyezett bele végül halkan.
Az öreg kanca egy pillanatra lehunyta a szemeit, sóhajtott egyet, majd mesélni kezdett.
– Ugyan eddig a napig soha nem láttad, de ismered a történeteket Equestriáról, a pónik országáról, és tisztában vagy vele, mindannyian Celestia hercegnő, az uralkodónk hű alattvalói vagyunk. Viszont az egyszarvúakról, és a mágiájukról attól tartok, sokkal kevesebbet tudsz, mint az szerencsés lenne. Ahelyett, hogy unalmas részletekkel traktálnálak, egyszerűen tényként kell elfogadnod amit mondok. A varázserőnk az idők során soha nem áramlik egyforma intenzitással, hol meggyengül, hol felerősödik. Ebben a hatásban érvényesül egy nagyjából ezeréves ciklus, amikor minden védőmágia, ami Equestriát védi az ellenségeitől, vészesen legyengül. Jelenleg éppen a nyakunkon egy ilyen ciklusnak a vége. Azt képtelenek vagyunk pontosan megbecsülni, konkrétan mennyi van még hátra addig, bár amint közeleg az idő, erre vonatkozó jóslataink egyre tisztábbak lesznek. Fel kell készülnünk a legrosszabbra.
– A hercegnő természetesen a birodalom túlélését nem bízza a véletlenre, mint azt sejted, ugyanúgy, ahogy nem tétlenkedett ezer évvel ezelőtt sem, és ahogy nem fog ezer év múlva. Ugyanakkor a mostani ciklussal több probléma is adódott, egyfelől ellenségeink megnövekvő erejében és számában, másfelől pedig az eddig bevált védelmi eljárásokban. A hercegnő mindent bevet, hogy életre kelthesse még időben a Harmónia Elemeit, de ugyanakkor tisztában van azzal is, szükség van egy „B” tervre. A legégetőbb probléma, amivel meg kell küzdenünk, az, hogy mi, pónik, egy békés, növényevő faj vagyunk, tipikus zsákmányállatok, zsákmányállat aggyal felruházva, míg ellenségeink ragadozó gondolkozásmódúak, ha nem is szó szerint ragadozók. Ezzel a hátránnyal hosszú távon gyakorlatilag genetikailag vereségre vagyunk ítélve.
– Kell valaki, aki ezt ellensúlyozni tudja, olyasvalaki, aki ragadozó észjárású, de a pónik barátja, sőt, még jobb, ha ő maga is póni. Ez a valaki rengeteg zsákutca, hiábavaló próbálkozás és félsiker után nemrég meg is született, és első lépéseit teszi az új világban. Ő a tizedik gyerek, aki a Decimus névre hallgat.
Mama rövid szünetet tartott, a két fogadott lánya arckifejezését vizslatta, mennyire bírták követni eddig az elhangzottakat.
– De mi szükség van ránk? – kérdezte a csendet kihasználva Jun. – Mi csak melléktermékek vagyunk?
– Nem – érkezett a határozott válasz. – Látnotok kell, milyen veszélyes játék az, amit űzünk. Egyetlen félresikerült mozdulat, és önmagunk leghatalmasabb ellenségét teremtjük meg éppen. Ezért a kísérletet már a legelejétől fogva két szálon folytattuk.
– Ezért van első és második félév?
– Így van. Az első félév feladata alapvetően eltér a másodikétól. A te küldetésed Decimus megállítása, amint rossz útra lépne.
– És gondolod, ha ezt hamarabb megtudom, nem vállalom el a feladatot?
– Juniper, itt egyáltalán nincs szó arról, vállalod-e vagy sem. A siker szempontjából létfontosságú, hogy legalább az első félév szülöttei gondolkodásmódjukban annyira pónik legyenek, amennyire csak az lehetséges. Ez a garancia a feladat elvégzésére, hiszen a veszély mindannyiunkat fenyeget. Ha egynek érzitek magatokat közülünk, a ti érdeketek is a megállítása. Sajnos, mint azt te magad is megtapasztalhattad, a póni léttel nagyon nehezen egyeztethető össze elég sok minden, ami a laboratóriumban folyik. Úgy terveztük, ideális esetben ezekről ti nem szereztek tudomást, viszont nem számoltunk azzal a mérhetetlen kíváncsisággal, ami a te sajátod. Ezzel persze folyamatosan kockára teszed az elméd épségét, mikor a valóság összefeszül benned azzal, aminek lenned kéne, bár egyelőre úgy tűnik, a körülményekhez képest jól kezeled a helyzetet. Bízom benne, a továbbiakban is így lesz, mert fogytán az időnk. A te helyedet csak Maya lenne képes átvenni.
– Még mindig úgy érzem, hiba volt ennyire bíznotok bennem. Miért nem Maya kapja eleve a feladatot, hiszen ő sokkal erősebb! Én vagyok mindőnk közül a leggyengébb, miként állíthatnám meg a leghatalmasabb ellenséget?
– Az adottságaid megvannak hozzá, hiszen ti ketten csak mentálisan különböztök. Amikor egyszerűen nem lesz más választásod, meg fogod őt állítani. Nyisd ki a szemed, nézz körül! Ez a mi világunk, Equestria, a pónik országa. Nem mese, nem hazugság, tele éppen olyan élő, érző, békességre vágyó teremtményekkel, mint akikkel nemrég találkozhattatok. Vigyáznod kell rá, meg kell védened.
Jun egy percre a patáiba temette az arcát. Be kellett látnia, a mamájának sajnos igaza volt. Szörnyen fájt neki, hogy mindeddig hazugságban kellett élnie, és egyáltalán nem az, akinek gondolta magát, de mindez tökéletesen másodlagos fontosságúvá vált a számára. Amint elgyötört tekintettel körülnézett, kizárólag végtelen szépséget látott az utolsó fűszálban is, és tudta, egyszerűen képtelen lenne eltűrni, hogy bárki is bántsa ezt a világot. Most, mikor végre az utolsó lyukat is befedte hiányos tudásán, már csak attól félt, vajon elég ereje lesz-e a feladatra.
– És ha elbukok? – kérdezte végül csendesen.
– Ne így gondolj most erre. Decimus a „B” terv az ellenségeink ellen, ha a Harmónia Elemei nem készülnének fel időben. Ha minden jól megy, ránk nem lesz szükség, és az ütközetek végén mindannyian, együtt alapozhatunk meg egy sokkal békésebb évezredet. Csak, ha minden tervünk kudarcba fullad, akkor számítunk rád utolsó védelmi vonalként. De a mi népünk már ősidők óta létezik, és ha nehézségek árán is, végül mindenképpen győzedelmeskedni fogunk. És van még egy utolsó biztosíték is, amit felhasználhatsz.
– Mi az?
– A mi saját Elemünk, amit a Harmónia Elemei mintájára készítettünk. – Mama most különösen halkra fogta a hangját, mintha attól félne, valaki kihallgathatja. – Csak te férhetsz hozzá, és gondoskodni fog róla, akkor is kapj egy második esélyt, amikor már mindenki elbukott volna. Létfontosságú, hogy Decimus ne tudjon róla, és ne szerezhesse meg, ezért, kérlek, még a létezéséről is feledkezz el addig, míg valóban szükség nem lesz rá.
– Hogyan találom meg?
– Biztonságosan el van zárva az irodámban. Csak annyit mondhatok, a neve „Element Zero”, vagyis a Nulladik Elem. Ez alapján meg fogod találni.
Csend borult a kis játszótérre, csak a tücskök és a kabócák ciripelése harsogott, és a hinta nyikordult meg egyszer-egyszer, amint az öreg póni előre-hátra ringatta magát. A nap már lebukott a látóhatáron szürkéllő hegyek mögé, közeledett az éjszaka.
– Mama…
– Igen, Juniper?
– Ez azt jelenti, kijöhetünk máskor is?
– Igen. Egy kicsit még várnotok kell, míg a kísérlet eljut abba az állapotába. Csak néhány napról van szó. Utána akkor jövünk ki mindannyian, amikor csak akarunk. Ugye jó lesz?
Ugye jó lesz?
47.
– Láttad a szónikus szivárványt? – kérdezte a csődör.
– Igen – felelte mama. – Valóban nagyon inspiráló volt. Egyszerűen bámulatos, hogy mindezt egy ilyen fiatal csikó vitte véghez.
– Mindegyikük megszerezte a cukijegyét?
– Tudomásom szerint igen.
– Celestia ügynökei jól végzik a dolgukat, mint mindig.
– Kár, hogy ez rólunk nem mondható el!
– Új kört akarsz kezdeni?
– Igen. Most, mikor a dolgok ilyen jól alakulnak, azt hiszem bele fog férni az időnkbe. Kérvényezem a hercegnőtől, és bízom benne, jóvá fogja hagyni.
– Nem sajnálod őket?
– De… egy kicsit. Persze butaság, hiszen ők… azok… csak tárgyak.
48.
Egészen szürreális érzés volt újra szilárd talajon állni a félnapos vonatút végén. Leaf néhány percig barátkozott a helyzettel, addig is meglepve figyelte, milyen sokan szállnak le Ponyville-nél a kocsikból – persze, amennyire tanulmányaiból emlékezett rá, ez az első jelentősebb település Canterlot után, amit el lehetett érni a vonaton éjszakázás nélkül.
Persze rájuk ez nem vonatkozott, hiszen ők eleve éjjel szálltak fel, így Canterlotig simán aludhattak egyet. Talán, ha nem ennyire sietősen határoznak az útjukról, eszükbe jut helyet szerezni maguknak a hálókocsikban, így kevésbé összetörve éreznék magukat. Egészen idáig úgy tartotta magáról, képtelen elaludni bármilyen tömegközlekedési járművön, de úgy tűnik, a tegnapi események erősen próbára tehették az állóképességét, mert most mégis szundított, mint a bunda.
A fővárosba beérve is csak azért riadt fel, mert szokatlanul hosszúra nyúlt a csend, perceken keresztül csak álltak, biztos egy másik szerelvényt kellett bevárniuk, vagy ilyesmi. Álmosan emelte fel a fejét, és nézett körül – meglehetősen sajnálta, nem szállhat le egy kicsit, megnézni a várost, betérni a palotába, felkeresni a hírességeket. Talán majd, amikor visszafelé jönnek, lesz rá alkalma.
A gondolat úgy hatott az álomtól ködös elméjére, mint egy fültövön csapás. Visszafelé? Már ha egyáltalán jönnek valaha is visszafelé. Az elmúlt napok történései alapján nem mert megesküdni rá, hogy újra viszontláthatja majd a nevelőszüleit és Melodyt. Jó kis kalandba keveredett, nem igaz?
Eddig sem tartotta magát különösebben otthonülő típusnak, mégis most aztán aggódhatnak érte rendesen. Ahhoz már túl öreg volt, hogy igazi szüleiként gondoljon Snowhog bácsira és Mirror nénire – még ha úgy is nevezte őket, sohasem tudott velük igazi köteléket kialakítani. Tudta jól, ha elvégzi az iskolát, az egyik első dolga lesz a saját lábára állnia, talán összeköltözik Sanddel egy albérletbe – igaz, barátját a szülei jóval szorosabban fogták, mint őt.
Lényeg a lényeg, szeretett magára, mint fiatal felnőttre gondolni, sokkal inkább mint csikóra, még ha ezt nem is feltétlenül azzal akarta nevelőszülei értésére adni, hogy halálra rémíti őket a hirtelen eltűnésével. Mégis, minél többet gondolkodott rajta, annál inkább belátta, nem volt más választása: míg az utcákat járta, vagy csak magában üldögélve figyelte Manehattanben, éppen eléggé megutálta azt, ahogy az egyszeri pónik átnéznek egymáson. Abban a pillanatban, amikor eldöntötte, segíteni fog Junnak, megírta a saját sorsát jóelőre, még ha elvileg nyílt is lehetősége félúton többször is magára hagynia.
Eleinte csak az hajtotta, hogy a lány annyira elesettnek tűnt, később pedig, amikor az emlékei kezdtek visszatérni, és kiderült róla, képes megvédeni saját magát, Leaf ráébredt, nem annyira logikus okok, mint inkább az érzelmei miatt képtelen sorsára hagyni.
Nem mintha ugyanazt érezné, amit Golden – legalábbis a tolvaj néhány laposabb, elnyújtott pillantásából azt szűrhette le, a csődör belezúgott Junba –, sokkal inkább valahogy maga a történelem szele csapta meg, az orrában érezte a változó idők illatát minden egyes perccel, amit a kancával töltött. Majdnem elhatalmasodott rajta a letargiája, amit akkor érzett, mikor Jun megölte az egyik üldözőjüket, persze nem mintha ő kitalált volna jobb megoldást abban a helyzetben, de mégis, mélyen érintette, mikor kiderült, a lányt az egész szinte nem is érdekli. Ám ami a raktárnál történt, amikor Green bácsi egyszerűen csak elengedte őket, félelemmel vegyes tisztelettel pillantva Junra – hát, akkor kezdte megérteni, milyen hatalmas erők játszmájában is sikerült néhány perces szerepet vállalnia.
Persze akadtak már addig is jelek, amik felpiszkálták a fantáziáját: eleve Jun magassága, furcsa kinézete, idegen beszéde, bujkáló gekkó társa, memóriazavara, néha feltűnő második személyisége mind-mind annyira érdekessé tették, hogy sejtette, akkor is végére fog járni a történetének, ha ez lesz az utolsó dolog, amit az életében tesz. És ez nem csak üres duma, hiszen ami a kastélynál történt, abból végleg rájöhetett, egy hajszálon múlik mindannyiuk testi épsége. Hogy azt a robbanást, ami romba döntötte az egész épületet, és mindenki szőrét leperzselte, miként élhette túl a lány, miért forrnak be a sebei, és nő vissza a sörénye olyan tempóban, mintha gyorsított felvételt nézne, és ráadásul miért csinál úgy Jun, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, el sem képzelhette.
Az események hatására annyira rátört a paranoia, folyamatosan azt képzelte, követik őket, szúró pillantásokat érzett a tarkóján – mégis hiába kémlelt körbe éles szemeivel, sohasem vett észre semmi gyanúsat. A vonaton egyébként sem nagyon mozdultak el az ülőhelyükről, viszont itt, Ponyville-ben majd megpróbálja kideríteni, vajon csak képzeleg, vagy valaki tényleg jár a nyomukban. Ráadásul úgy látta, nincs egyedül furcsa érzéseivel, mert Golden is folyton bujkált mindenki elől, akár egy körözött bűnöző.
A legmókásabb jelenet az volt, amikor a canterloti állomáson látványosan lebukott az ablak mögé, ahányszor csak a palotaőrség fényes páncélban járőröző párjai elhaladtak a vonat mellett, vagy ahogy a tolvaj megugrott, amikor csak új pónik léptek be a kocsijukba. Persze Leaf tudott róla, fiatalabb korában Golden élt néhány évet a fővárosban – vagy talán itt született? Végülis egyszarvú – bár az már elég régen lehetett, hiszen jópár éve kíséri figyelemmel a tevékenységeit Manehattanben is. A palotaőrség pedig valószínűleg nem emlékszik minden pitiáner zsebtolvaj arcára, hacsak nem… De nem, Goldent kellően ügyetlennek ismerte bármilyen nagyobb feladat kivitelezéséhez.
Most is ott áll, vigyorog, mint a tejbetök, mert Junnak segített leszállni a kocsiról – nem mintha a lány segítségre szorulna, inkább valamilyen udvariassági megfontolás lehetett a gavallérság mögött –, és ha már úgyis belelendült, az utánuk leszálló öreg néniknek veszegette el a hatalmas bőröndjeit, és pakolta őket takaros kupacokba, míg az állomáson nem kerítenek maguknak egy hordárt. Annyira el volt varázsolva, még lopni is elfelejtett, legalábbis Leaf nem vette észre, hogy bármi ilyesmivel megpróbálkozott volna, pedig bőven hozzáért a hölgyek retiküljéhez, miközben körülöttük segédkezett. Persze az is lehet, a Manehattanben megszokottnál jóval több egyszarvú jelenléte tartotta vissza, mert a varázserejét sem használta semmi turpisságra.
– Köszönjük szépen, kedves fiatalember – nyekeregte az egyik öreg, és a megszólítás hallatán Leaf majdnem nyerítve felröhögött –, engedje meg, hogy viszonzásul meghívjuk önöket egy szelet tortára a cukrászdában, feltéve, ha nem sietnek.
Eredetileg rutinból utasított vissza bármi ilyesmit, elvégre nem a jutalomért segített soha, viszont most annyira korgott a gyomra, titkon abban reménykedett, Golden elfogadja az ajánlatot.
A tolvaj egy pillantást vetett rá (biztosan nem kerülhették el a figyelmét a könyörgő szemek), majd Junra, aki rövid hezitálás után biccentett – éljen, győzedelmeskedett az üres has, most pedig következzen a süti!
Az állomástól nem túl messzire lévő „Kockacukor Sarokház” nevű helyre ugrottak be, és Leafet annyira elfoglalta a saját nyálelválasztásának megzabolázása, hogy teljesen meg is feledkezett róla, út közben figyelnie kellene, nem követi-e őket valaki. Azért amíg a többiek rendeltek, ő a kirakat üvegén keresztül leste az utca forgatagát, hátha megláthat bármi gyanúsat, de hiába.
– Nagyon szépen köszönjük! – hálálkodott Golden az öregeknek, miközben három tányérkát egyensúlyozott a varázserejével az asztaluk felé, Jun pedig egyesével áthordott három pohár gyümölcsturmixot a pultról. Annyi tapintat azért akadt a két idős póniban, ezek után egy másik sarokba ültek le beszélgetni, hogy ne untassák társaságukkal a fiatalokat tovább.
Kint az utcán messziről ki lehetett szúrni azokat, akik valószínűleg velük együtt érkeztek a vonattal, mert nagyrészük jókora bőröndöket cipelve a hátán tartott az állomással ellenkező irányba, viszont azért elég sokan jártak odakint, akiket Leaf nem tudott ilyen könnyen beazonosítani. Abban biztos lehetett, akit keres, nem húz maga után kocsit, így az úton poroszkálók kiestek, ám még így is bőven talált a forgatagban alkalmas jelölteket. Ahhoz képest, amihez Manehattanben szokott, persze alig jártak pónik odakint, de a rengeteg egyszarvú és gyalogos pegazus látványa így is szokatlan volt a számára. Vajon akit keres, az földpóni? Jó eséllyel igen. Ott is áll egy, a sarkon, beszélget egy pegazussal, de vajon barátok, vagy csak eligazítást kér? Mintha egy pillanatra a cukrászda felé tekintgetett volna, vagy már csak a fantáziája játszik vele?
– Sziasztok, minden rendben? Ha nem szereted ezt a fajtát, hozhatok egy másikat!
A hang olyan hirtelen szólalt meg mellette, hogy összerezdült. Egy rózsaszín földpóni kanca állt az asztaluknál kötényben, kedvesen mosolygott, bár kicsit értetlenül a csikó reakciója miatt.
– Nem, köszönöm, csak elbambultam – felelte erőltetett vigyorral, majd mivel látta, a válasz nem igazán nyugtatta meg a kancát, magába gyűrt egy falat sütit is.
– Ha bármiben segíthetek, csak szóljatok! – A póni hangja olyan édes volt, mint a vattacukor, Leaf gyomra fordult egyet tőle. Nem értette, miért, talán mert éppen földpónik után kutatott odakint is.
– Valami baj van? – hajolt hozzá Golden suttogva, mikor a kanca elugrált.
– Semmi, csak úgy érzem, mintha követnének minket.
– Érzem én is – bólintott egyet Jun csendesen. – Ne aggódjatok, a városon kívül a nyílt terepen úgyis észrevesszük, ha valaki jön utánunk.
49.
Igazából a nyílt terep végül egyáltalán nem úgy nézett ki, mint arra számított. Megbízhatatlan emlékezetéből sikerült előhalásznia egy képet arról a réges-régi napról, ami óta valójában több mint húsz év telt el, holott érzése szerint körülbelül két héttel ezelőtt kellett volna lennie, mikor a lemenő nap sugarai által megfestett játszótéren álltak a nővérével. Próbálta magát betájolni: az alkonyban fürdő hegyek csakis nyugatra lehettek, akkor a város tőlük északnyugatra húzódott, a szántóföldek délnyugatra, és az erdő, ahonnan előbukkantak, délkeletre. Elsétáltak hát a város déli végéig, hogy majd ott elkanyarodva belebotoljanak a kis tisztásba, ám úgy tűnt, a település közben tovább terjeszkedett, és most majdnem egészen az erdőig ért. Végül a nagy, piros pajtát használta irányzéknak, ami felé az a földpóni – hogy is hívták? Talán Applejack? – eltűnt, hiszen a szántóföldeket még a helyükön találta. Onnan csak kicsit kellett kérdezősködniük, mire a térre eljutottak – a játékokat persze időközben lebontották, fájuk régen elkorhadt, helyette a mostani csikók három utcával lejjebb találhatnak maguknak újakat –, most valami emlékmű állt a közepén egy pici szökőkúttal, virágágyások, és néhány pad körülötte, amiken fiatalok ültek, és csendesen beszélgettek. A tér szélén álló fák viszont ugyanazok.
Az idő nehéz sziklaként ült a mellkasán: még sohasem látott fákat megnőni. Ezek viszont a számára eltelt két hétben méterekkel lettek magasabbak, törzsük érzékelhetően megvastagodott.
Arrafelé sétáltak, ahol a lankás rétnek kellett volna lennie, viszont most csinos, új házakból álló utcákon baktathattak végig, míg csak az utolsó, picit távolabb álló épületet el nem érték, melyet díszesen faragott fakerítés választott el az erdő vonalától. Jun csak onnan sejtette, jó helyen jár, hogy nem messze csörgedezett az a patak, amiben idefelé jövet Mayával megfürödtek. Zavartan pillantott körbe: az erdő a helyén áll, a víz halkan zubog a kavicsokon, ha most lehunyja a szemeit, és megfordul, szinte beleütközik a nővérébe, aki patáinak dobogását követve lépdel a nyomában, és mindjárt türelmetlenül megkérdezi, miért álltak meg.
De nem, Maya sehol sincs, pontosabban réges-régen visszatért oda, ahonnan a létezésre hívták, mostani nyomaiban egy csikó és egy csődör sétál, hívatlanul ugyan, mégis jólesően ahhoz a valósághoz szögezve őt, amiből folyton vissza-vissza csúszik a múltba.
– Az erdőbe megyünk? – kérdezte Leaf, egy picit aggódva, hiszen legjobb tudomása szerint a Ponyville környéki, többé-kevésbé összefüggő, fákkal borított terület az Everfree Erdő néven híresült el, és bár manapság nem hallani annyi szörnyűséget róla, mint néhány évvel ezelőttről, azért az óvatlan utazók állítólag így is könnyen megüthették a bokájukat odabent.
– Igen, kell itt lennie egy régi bányának. Már ha megtalálom.
– Bánya? Akkor esetleg lenne értelme beszereznünk néhány lámpát – javasolta a csikó, talán kissé megkönnyebbülve, hogy mégsem kell azonnal a fák közé lépnie.
– Amiatt ne aggódj egy percig se – próbálta megnyugtatni Golden sikertelenül.
Láthatólag büszkén tudományára a tolvaj kihúzta magát, és némi koncentráció után néhány lebegő fényszikrát sikerült a levegőbe varázsolnia. A pici bogárkák körberepkedtek a csodálkozó pónik feje fölött, majd ugyanolyan hirtelen, ahogy jöttek, el is tűntek.
– Meg se merem kérdezni, mikor használhatod ezt a varázslatot… – morogta Leaf.
– Jobb is – vigyorgott Golden. – Maradjunk annyiban, a víztornyom lépcsőháza is elég sötét szokott lenni éjszaka.
Jun már attól tartott, esetleg Leafnek eszébe jut megkérdeznie, az a bizonyos víztorony mióta került át Golden tulajdonába, ám szerencsére a csikó agyát jobban lefoglalta a mostani feladatuk, mint a piszkálódás.
– És, Jun, elárulod, mit keresel egy bányában?
– A mamám hagyott ott nekem valamit.
– A mamád? Az Everfree Erdő közepén egy bányában? De mi a szalmát keresett ő itt, amikor Manehattan mellett áll a családod kastélya?
– Mint említettem, a kastély engem lepett meg a legjobban. Mamával lent laktunk, a bánya alatt. – A beálló csendben lebegő feszültségből érezte, ezzel a válasszal legfeljebb csak újabb kérdésáradatot indított el kísérőiben. – Hihetetlenül hangzik, igaz? Az a legegyszerűbb, ha megmutatom.
Új lendülettel indult meg előre az erdőbe, ezzel pillanatnyilag a torkára forrasztva a szót társainak. Rövid keresgélés után a bokrok között megtalálta annak az ösvénynek az elejét, amin egyszer régen már járt. A kis utacskát szemmel láthatólag nem a pónik lába taposta ki, sokkal inkább erdei állatok csapása lehetett, mindenesetre az eltelt évek során egy patányit nem lett szélesebb, bár szerencsére el sem tűnt teljesen. Egészen addig a pontig, mikor a pici patak elkanyarodott mellőle, biztos volt benne, jó irányba haladnak, viszont onnantól kezdve már különösen vigyáznia kellett, el ne menjen a bánya bejárata mellett.
Vajon a tisztás, az apró erdei virágokkal, ahol először érintette a lába az erdő talaját, még a helyén van? Vagy réges-rég visszavette magának az erdő? Fel fogja ismerni a sziklafalat, ha csak ránéz? Esetleg egy sziklaomlás már ősidőkkel ezelőtt elzárta a bejáratot? Jobb lett volna, ha indulás előtt kérdezősködnek még egy picit a ponyville-i öregek körében, hátha valaki tud nekik útmutatást adni?
Minél tovább sétáltak, annál biztosabban érezte, már elmentek a bánya mellett. A csapás, amin jártak, egyre szűkült, fűcsomók költöztek a közepére, néhol teljesen el is tűnt. Mayával nem gyalogoltak ennyit lefelé, nem igaz? Jobb lenne lassan visszafordulni, és megkeresni, hol téveszthették el az utat. Persze az is igaz, ha tovább mennek, előbb-utóbb kilyukadnak a hegyek lábánál, ahol a fenyők veszik át az uralmat az erdő fölött, és legkésőbb akkor teljesen biztos lehet benne, túlfutottak a céljukon.
És az egész gondolatmenetnek csak akkor van értelme, ha az ösvény nem kanyarodott el az évek során.
Sűrűsödni kezdtek a fenyők, néhol a talaj sziklásra váltott, és már éppen fordult volna vissza, mikor bal oldalt pici, meglehetősen ismerős kiszögellést vett észre. Egy pillanatra tanácstalanul megállt, a memóriáját erőltette.
Igen, éppen itt volt! Innen nézett el a hegyek irányába, felfelé, majd le, ahol alattuk a fák csúcsai terültek el, és akkor döntött úgy, hogy arrafelé veszik az irányt Mayával. Akkor pedig, a barlangnak ott kell lennie…
… Pontosan a háta mögött!
Megfordult, de hiába, a kis tisztásnak már nyomát sem találta. Az erózió minden talajt lemosott a környékről, talán egy nagyobb viharnak köszönhetően, most csak kavicsos-sziklás emelkedő vezetett egészen a csupasz hegyoldalig. Míg a kőfal felé lépdelt, végig azt próbálta kitalálni, vajon hova is van eldugva a bánya bejárata.
– Segítsetek nekem, légy szíves – fordult a többiekhez. – Kell lennie a sziklafalon egy nagyobb repedésnek, talán el is van torlaszolva valamivel. Az a bejárat.
Alig széledtek szét, hogy minden követ megmozgatva megtalálják a bányát, amikor Golden felkiáltott.
– Nézzétek, nem ez az? Van itt egy nagyobb repedés!
Közös erővel nekifeszültek a nyílás két oldalának, mire az egyik fala csikorogva elmozdult, kisebb kavicslavinát indítva el a hegyoldalban.
A földalatti épületet innen már elég gyorsan megtalálták, bár Junnak eltartott egy darabig, mire a lefelé vezető járatra rálelt – legutóbb Maya vezette errefelé teljes sötétségben, visszafelé jövet pedig Mamával a liftet vették igénybe. Most a lift helyén csak a sötét gödör ásított, bár ha véletlenül a fém fülke a helyén áll, akkor sem merik használni. Csak amikor beértek a betonfalak közé, akkor ébredt rá, a komplexumnak ezen a részén sosem járt még vezető nélkül, így a leghalványabb fogalma sincs, merrefelé is járhatnak. Mennyivel egyszerűbb dolga lett volna Mayának, neki a feje tartalmazta a térképet!
Ösztönösen a számokat kereste minden elágazásban a falakon, ám azok jórésze kifakult, vagy teljesen le is pergett, így néha egy-egy számjegyből próbálta meg kikövetkeztetni, merrefelé is járhat. Az ajtók nagy része nyitva állt, viszont szerencsére Golden fénybogarai a folyosókon maradtak, nem repültek el felfedező utakra, így a jótékony sötétség elrejtette előle a termek tartalmát. Valószínűleg ezer éve elszállítottak innen mindent, de mégis, úgy érezte, ha csak egyetlen túlzottan ismerős fémállványt is megpillant, rögtön elszakad az a cérnaszál, mely az őrülettől elválasztotta. Helyenként a padló hideg kövén gyanús, sötét foltokba botlott, minden erejével igyekezett a figyelmét elterelni róluk. A félhomályban úszó falaktól, fel-alá visszhangzó lépteiktől szinte transzba esett, jobbra fordult, majd balra, és megállt egy szörnyen ismerős, nyitott ajtó előtt.
– Ez volt a szobánk… – suttogta saját magának, és belépett.
A két helyiség teljesen üresen kongott, mint a régi fürdőszoba is. Minden felületet finom por lepett be, messziről eltévedt rágcsálók száraz szagát érezte, akik talán a konyhában maradt utolsó morzsákért merészkedtek be, és aztán félúton megdöglöttek valahol a szellőzőrendszerben. Abban a sarokban állt Maya ágya, és… és igen, odabent, a másik ajtó mögött, abban a pici, zsúfolt szobában pedig az övé. Szinte félt benyitni, mintha csak bármikor előléphetne mögüle egy másik Juniper, pont, mint azon az éjszakán, amikor…
50.
… felébredt, mert túl mély volt a csend. Általában csak fordult egyet az ágyában, és aludt tovább, de most Maya halk, megnyugtató szuszogását egyáltalán nem hallotta, és ettől megijedt. Nővére nem szokott elmászkálni az éjszaka közepén, sőt, igen jó alvónak számított, ráadásul kifárasztották magukat az egész napi melóban – valami új felszerelés érkezett, és annyit pakoltak, szinte elkopott a hátukon a bőr.
Talán elment a mosdóba? Akkor onnan kellene valami motozást hallania, nem?
Mindegy, majd visszajön.
A fal felé fordult, fejére húzta a takaróját, és megpróbálta egészen kiüríteni az agyát, ám mihelyt lehunyta a szemeit, jeges rémület mart a szívébe, mintha az érzékein kívül, valahol a háta mögött elterülő semmiben szörnyű gonoszság lopakodott volna el.
Úgy ugrott ki az ágyából, mint a kilőtt nyílvessző, félig megnyugodva, de félig megmagyarázhatatlan félelemmel konstatálta, nem áll mögötte senki, majd átsietett a testvére szobájába.
A bejárati ajtó tárva-nyitva állt, mintha Maya kapkodva hagyta volna el a helyiséget, arra sem vesztegetve az időt, hogy becsukja maga mögött.
Miért nem ébresztettél fel?
Annyira mélyen azért nem aludt, hogy egy rázogatásra ne legyen pillanatokon belül éber. Sőt, általában egy elsuttogott szó is elég volt neki. Miért pattant fel Maya, és tűnt el pillanatokkal később semmivel sem törődve?
Talán őt is ez a megmagyarázhatatlan rémület hajtotta?
Fülét valahonnan messziről, a szellőzőrendszer folyamatos, halk búgása fölött egy magas, elhaló hang csapta meg, és a hátán minden egyes szőrszál az égnek meredt tőle. Nyikorgás lehetett csak? Kiáltás? Vagy sikoly? Lépett egyet előre, majd egy újabbat, és még magához sem tért, már vágtába is kapcsolt. Saját patáinak visszhangzó dobogása térítette csak észhez, visszafogta hát a tempót, és igyekezett halkabban lépdelni. Bármi is legyen az, amit hallott, nem szerette volna, ha meglepi őt.
Befordult a következő sarkon, és rögvest meg is torpant: a folyosó előtte elterülő részén nem égtek a lámpák, vége tökéletes sötétségbe veszett.
Sohasem látott még ilyet, amióta csak idelent élt, mindig egyenletes fényben úsztak a járatok, bár azt sejtette, szakaszonként le lehet kapcsolni a lámpákat, de elképzelni sem tudta, hol. Óvatosan lépdelt tovább, azon merengve, Maya valószínűleg észre sem vette a világításban beállt változást, ugyanazzal a tempóval siethetett itt tovább, mint bármelyik másik folyosón.
Egyik lábát folyamatosan a falon futtatta, hogy követni tudja a kanyarulatokat. Errefelé az épületnek egy általa kevésbé ismert szárnya terült el, ahova pakolni is csak ritkán küldték őket: az egyszarvúak fő munkahelyei, mindenféle laboratóriumok, tele őrökkel és zárt ajtókkal. Most ebből semmit sem látott, csak sötétséget.
Arra, hogy egy fal állja el az útját, csak abból sikerült rájönnie, hogy előtte a feketeséget egy halvány csík hasította ketté. Jó eséllyel egy résnyire nyitott ajtóhoz tartozott, ami mögött újabb sötét folyosó húzódhatott, mert a perifériás látásával tudta csak kivenni – amint szemeit odafordította, rögtön eltűnt.
Óvatosan kinyújtotta mellső lábát. Valami keményet tapintott, és apró lökésének engedelmeskedve az ajtó feltárult előtte.
Az újabb járatot jobbra néhány lámpa pislákoló fénye világította meg, nem messze tőle egy félig nyitott ajtóban véget is ért. Onnan hallotta a motozást is.
Nem tett meg még egy lépést sem, az orrát olyasmi csapta meg, amire nem készült fel. Ősi ösztönei olyan erővel kiáltottak rá, „menekülj!", teljes akaratát be kellett vetnie, hogy ellenálljon a parancsnak. Fémes ízt érzett a nyelvén, és beletelt egy örökkévalóságnak tűnő másodpercbe, mire ráébredt, a folyosót vérszag tölti be. Valami nagyon rossz történt itt, és lehet, éppen Maya az áldozat. Lassan, minden lépésért megküzdve közelebb óvakodott, közben kikerült néhány nedves foltot a padlón, a sötétben feketének tűnő anyaguk mivoltáról sikerrel terelte el a gondolatait.
Szemben, az ajtónyílásban egy apró fehér tárgy hevert, valami zacskónak tűnt messziről. Nem mert ránézni, mégis szörnyű bizonysággal kúszott elő agya egyik rejtekéből a felismerés: egy lábzsák volt, amit a benti steril helyiségek tisztántartása miatt kellett felhúznia az erre járóknak. Szeme sarkából látta, a kis zacskó nem üres. Nyirkos, pépes valami töltötte ki, közepén émelyítő, fehér csillogás.
Az ajtón túli sötét teremben valami megmozdult.
Ugrásra készen feszült meg összes idegszála, adrenalin öntötte el testét, de hiába várt, semmi sem vetette rá magát. Tovább kellett mennie.
Odabent, a beszüremlő halvány fénykörön túl néhány alaktalan halmot pillantott meg a földön heverni, az egyik időnként halk rezzenéssel megvonaglott. Ezt látta volna? Egyáltalán mi lehet az? Egyszarvú, vagy földpóni? Lehet, hogy ismeri?
A nyakát nyújtogatva próbált jobb rálátást nyerni, mert közelebb lépni egyszerűen nem mert, amikor a másik Juniper belépett a terembe.
Minden kétséget kizáróan ő volt az, bár a színeit nem bírta pontosan kivenni, viszont a forradást a vállán túlságosan is jól. Ezüst szemei legmélyéről csak a végtelen őrülete sütött felé.
Tépázott idegei felmondták a szolgálatot, bármilyen további terv nélkül megfordult, és esztelenül elrohant volna arra, amerről érkezett, ha nem pillant meg a folyosó átellenes végéről is egy Junipert közelíteni.
Mintha csak rá vadásznának, félelmetesen gyorsan bekerítették. Irtózott tőlük, undorodott hozzájuk érni. „Nem lehettek igaziak!" – ordította a tudata józanabbik fele, miközben az agya egyik sötét sarkába iszkolt el, teret adva az ösztöneinek.
Elhajolt egy csontrepesztő erővel feléje zúgó láb elől, eltérített egy másikat, a sárga bunda szörnyű érintésétől a gyomra felfordult. Megragadott egy ezüst-vörös sörényt, lefelé rántotta, térdével belapított egy orrot.
Egyetlen üvöltésre futotta még az erejéből, mielőtt a sötétség teljesen elnyelte az elméjét.
– Maya, mama, …
51.
– … meneküljetek… – lehelte.
És azután a napfényben állt, azzal a hatalmas, fehér épülettel a háta mögött, amin a sötét festékkel rápingált hármas szám díszelgett.
Most pedig, egy örökkévalósággal, vagyis, ha jobban belegondol, pontosan három nappal később itt találta magát ismét, a mamája laboratóriumában. A kör bezárult, múltja örvénylésbe kezdett, és gyilkos erővel húzta lefelé. Talán soha többet nem tesz egy mozdulatot sem, ha nem érez egy meleg érintést a vállán.
– Minden rendben?
A csődörre pillantott, akinek valódi aggodalom ült az arcán.
Egyetlen mérhetetlenül nehéz lépéssel kiszakította magát az idő fogságából. Ez mind már megtörtént, szembe kell néznie a feladatával. Meg kell állítania Decimust, ehhez pedig legelőször is magához veszi a Nulladik Elemet, amint azt Mama meghagyta.
– Igen – felelte száraz torokkal. – Gyertek, innen már nincs messze, amit keresünk.
A pici irodát gyorsan megtalálta, bár összesen talán egyszer járhatott benne korábban. Most tökéletesen üresnek tűnt, de jól tudta, Mama az egyik fal mögött páncélszekrények egész sorát rejtette el. Egyikben lapulhatott a naplója, másikban feljegyzések a kísérletekről, a harmadikban…
– Segítesz? – kérte Goldent, majd a hátával megtámasztotta a falat, és teljes erejéből tolni kezdte.
A csődör egészen addig értetlenül nézte, miben mesterkedik, míg a szikla megmozdult, és a szélénél egy keskeny, sötét csík tárult fel, ekkor odaugrott ő is segíteni.
A fal mögött jópár tucat mágikusan lezárt, rozsdamentes acél ajtó sorakozott, némelyiken rövid felirattal. Jun bizonytalanul tekintett végig rajtuk.
– Mit keresünk? – kérdezte Leaf, miközben a címkéket böngészte, egészen közel hajolva hozzájuk a halovány megvilágításban.
– A Nulladik Elemet, vagyis Mama azt hiszem „Element Zero” néven hivatkozott rá.
– Nézd csak, nem lehet, hogy ez az?
Az egyik szekrénykén, nagyjából a csikónak szemmagasságban egy rövidítés állt, kimért, fekete betűkkel odafestve:
E. Z.
Jun rápróbált a fogantyújára, ám hiába húzta, zárva volt. Az ajtón egy patanyomnak tűnő horpadást is talált, bátortalanul rányomta a lábát, mire odabentről halk kattanás hangzott.
A következő rántására az egész fiók egyben kicsúszott.
A belsejében vastag falú, nagyjából egy láb hosszú, látszólag tökéletesen üres, lezárt üveghenger feküdt. Kinyitotta a végét, zavartan beleszagolt, majd hirtelen a fejéhez kapott.
– Ó, én barom… – csúszott ki a száján.
Mama, ezt nem fogod elhinni… Julian, az a minden lében kanál Julian, ő tudott róla. Ha nem is a teljes igazságot, de valamennyit mindenképpen. Idehozott téged, igaz, Maya? Abban bízott, a te sugárzásod ugyanúgy nyitja, mint az enyém. Hiszen a testvérem vagy, és közös a feladatunk. Megmutatta neked, hova tedd a patád, viszont fogalmad sem volt, mit is csentetek el! Hogyan is lehetett volna…?
Annyira abszurdnak tűnt a helyzet, hogy magában nevetni kezdett. Feleslegesen jöttek el idáig!
– Leaf, Golden… – kezdett bele a magyarázatba, ám mikor a tolvaj felé fordult, földbe gyökerezett a lába. A csődör szemei kimeredtek, mint aki kísértetet lát, és a szobára sötétség borult. Valahonnan a közelből Leaf elfojtott sikolya hasított a levegőbe.
– Végre utolértelek, Juniper – szólalt meg egy idegen, mégis nagyon ismerős hang.
Amint a szemei lassan hozzászoktak a sötétséghez, betegesen sápadt fényű, zöldes rúnákat pillantott meg néhány lépésre.
– Golden, a fényt – kérte, és pár másodperc múlva visszatértek a ragyogó bogarak.
Velük szemben egy éjfekete szőrű, magas csődör állt, sörénye éppen olyan vörös-ezüst színben csillogott, mintha csak Jun testvére lenne. Egyik patájával Leafet szorította erősen, másikkal egy igen hegyesnek tűnő tőrt fogott a csikó torkához.
– Decimus! – hörögte Jun földöntúli hangon, egy pillanatra úgy tűnt, a csődörre veti magát, de azután győzedelmeskedett józanabbik énje, és megtörten lehajtotta a fejét. – Hát végül találkozunk.
– Technikailag már találkoztunk, bár akkor nem nyílt alkalmam bemutatkozni.
– Nagyon lefoglalt a családom meggyilkolása, ugye? – Jun tett előre egy lépést keserű szavai nyomatékosítása végett, majd megállt.
– Hogy beszélhetsz így, nővérem – vigyorgott rá a csődör. – Tudtommal mind a kettőnk családjáról van szó, a gyilkolást pedig te végezted!
– Te hazug disznó, kiengedted a többi Junipert! Miként vetted rá őket, hogy neked engedelmeskedjenek?
– Amilyen félkész bábok voltak, nem volt nehéz.
– Elárultál minket, éppen úgy, amint mama azt megjósolta!
Meglepetésére Decimus látszólag jól szórakozott ezen a megjegyzésén, fejét hátravetve hahotában tört ki.
– Te tényleg mindenről lemaradtál! – kiáltotta végül, még mindig nevetve. – A drágalátos mamánk árult el minket! Csak azt kapta, amit megérdemelt!
Jun, ha lehet, még inkább megdöbbent.
– Hogy… Hogy érted ezt?
– Mindannyiunkat el akart pusztítani! Ha nem lépek közbe, egyszerűen lekapcsolja a rúnáink erejét, mi pedig szétesünk alkotóelemeinkre, csupán egy koszos kis tócsát hagyva magunk mögött. Nem hiszed? Mindent újra akart kezdeni, a hercegnő parancsa ellenére! És tudod, miért? – A csődör gonoszul összehúzta a szemeit, és felé bökött a tőrrel. – Miattad! Mert képtelen voltál fékezni a kíváncsiságod!
Jun másodpercekig nem tudott szólni. Igaz lenne?
– Ha ez igaz… Akkor biztosan jó oka volt rá, hogy… elpusztítson minket.
– Hallanád magad, anyuci pici lánya, amint vakon bízol benne! – röhögött a csődör. – De nem! Tévedett! Nem lett volna elég ideje egy új ciklusra! Akárhogyan is sikerültünk, velünk kellett volna dolgoznia!
A lány dühösen vicsorgott rá vissza.
– Ez az egész nem számít! Megőrültél, az én feladatom pedig az, hogy elpusztítsalak!
– Még mindig egy szót sem értesz abból, amit mondok, de hát nem is vártam mást. – Decimus nagyot fújtatott az orrával. – Egyszerű zsákmányállat agyaddal fel sem foghatod a tetteim céljait! Engem azért hoztak létre, hogy biztosítsam a póninép győzedelmét bármilyen ellenség fölött, és tessék, éppen ezt teszem! Mit gondolsz, miként vészeltük át az ezeréves ciklust?
– Engem jobban érdekel, milyen áron. Mint azzal tisztában vagy, az események jó részét átaludtam, mégis kíváncsi lennék rá, hányaknak kellett meghalniuk, hogy kiélhesd a hatalomvágyad.
– Hányaknak? Tíznek, száznak, ezernek? Mit számít az ahhoz képest, hányan menekültek meg?
- Nekik számított, te őrült! Átlátok rajtad, mint Julian is.
– Julian csak egy vén bolond volt, hibásan döntött, mikor felébresztett téged. Mindannyian drágán megfizettük az árát. De nem azért jöttem, hogy ideológiai vitába bocsátkozzam veled, akit eleve alsóbbrendűnek terveztek. Add át a Nulladik Elemet!
– Tessék!
Az üres henger lövedékként szelte át a levegőt, mikor Jun dühében a csődör felé hajította. Decimus egy minimális fejmozdulattal elhajolt előle, így a szemközti falon lepattant, és elgurult a sötétbe.
– Meglepett, mikor nem találtad a helyén, igaz? – kérdezte a csődör társalgási stílusban. – A kastélynál bizonyosodtam meg róla végleg, egész idő alatt nálad volt, különben sehogy sem élted volna túl a találkozást Novával. Az is gyorsan kiderült a számomra, fogalmad sincs, mi lapul a sörényedben, amikor errefelé vetted az irányt. Küldd csak ide szépen.
Jun a homlokához tartotta a lábát. Az apró gekkó engedelmesen kimászott a sörényéből, és megtapadt a patáján. Mikor lerakta a kőre maga előtt, Izzy érdektelenül fordult körbe, mint aki mit sem sejt a körülötte kialakult helyzetről.
– Menj, Izzy – parancsolta Jun remegő hangon, a csődör felé mutatva. – Mostantól Decimus az új gazdád.
A pici hüllő bármi ellenkezés nélkül a megszokott sebes tempójában felsurrant Decimus lábán, és eltűnt a sörényében.
A csődör rögvest próbára tette új képességét, a tőre hegyével apró sebet ejtett a Leaf nyakát szorító lábán. Alig csordult ki egyetlen csepp vér, a bőre már össze is forrt. Szemmel láthatólag megnyugtatta ez az eredmény, mert teljesen elvesztette az érdeklődését a csikóban, és hanyagul a társaihoz lökte őt.
Leaf majdnem orra bukott a lendülettől, csak azért nem esett el, mert sikerült megkapaszkodnia Golden lábában. Egyelőre még fel nem foghatta, mit is jelent a Nulladik Elem elvesztése, mint az arcukról leolvasható döbbenet alapján társai sem, de szörnyen érezte magát amiatt, hogy az ő foglyul ejtésével zsarolhatta meg Decimus Junt.
– Mondtam, hogy valaki követ bennünket… – morogta mentegetőzve.
– Nem volt rá szükség – legyintett jókedvűen a csődör. – Pontosan tudtam, hogy ide jöttök, így egyszerűen megvártalak titeket itt.
– Én voltam a nyomotokban, fiam – szólalt meg egy mély, indulattól izzó hang az iroda bejárata felől.
Mind a négyen arrafelé kapták a fejüket.
– Brawny kapitány! – sipította Golden elhalóan, láthatólag sokkal jobban félt a rendőrség vezetőjétől, mint bárki mástól a világon.
Brawny ügyet sem vetett rájuk, a következő mondatát a fekete csődörnek címezte.
– A Tizedik Gyerek személyesen, ha nem tévedek. Kedves uram, ha tudná, milyen régóta keresem már önt!
– Kapitány úr, sajnos attól tartok, többet várt ettől a találkozástól, mint ami valójában történni fog.
– Nem így van, tisztelt uram – vicsorogta Brawny –, mivel ön körözött bűnöző, a törvény előtt fog felelni a tetteiért. Miként az elmúlt pár percben elhangzott beszélgetésükből leszűrtem, sokkal több van a rovásán, mint eddig sejtettem.
– Semmilyen törvény felé nem tartozok felelősséggel! – szólt Decimus, miközben teljes magasságában kihúzta magát. – Az én tetteimet majd a történelem fogja csak megítélni!
– Tévedsz! – kiáltotta Jun síron túli hangon, és a csődörre vetette magát.
Meglepetésszerű támadásával sikerült a földre vinnie, mielőtt még az felocsúdhatott volna, ám nem örülhetett sokáig, rövidesen egy tőrt tartó láb csapott felé. Éppen csak elkerülte, egy ruganyos szaltóval átugrott Decimus háta mögé, és a nyakára vetette magát. Semmilyen épkézláb tervvel nem rendelkezett, józan gondolkodását teljesen elhomályosította a harc köde, mintha ismét a másik személyisége vette volna át az uralmat a teste fölött. A csődör felállva a falhoz csapta, de ő erősen kapaszkodott, és sikerült egy váratlan mozdulattal átkarolnia a tőrt tartó lábát és a nyakát. Teljes erejéből szorította, amivel csak annyit ért el, hogy kikerült Decimus szúrásai hatósugarából, viszont további kárt nem tehetett benne – már csak a Nulladik Elem miatt sem. A csődör tántorogva próbálta lerázni magáról, nekiütve minden falfelületnek, amit csak talált.
– Használja ezt, kisasszony! Tegye a szemére! – hallotta Brawny kiáltását, majd a sápadt fényben valami megcsillant röptében.
Rögtön érte nyúlt, és csak a hihetetlen reflexeinek köszönhette, hogy el sikerült kapnia. Egy érme volt az. Kétségbeesetten megpróbálta rászorítani az erősen kapálózó Decimus szemére. Csak akkor tudatosult benne, időközben elengedte a tőrt tartó lábat, mikor az első szúrást megérezte az oldalában.
– A másik is kell! Hol a másik érméje?
A kiáltás most közelebbről hangzott, mintha a kapitány a segítségére rohant volna, de nem látta rendesen Decimus hátától. Valószínűleg a csődör könnyedén távol tudta tartani, és még arra is jutott ideje, hogy a tőrt újra belevágja az oldalába. Meglepődött rajta, mennyire nem fájt. Inkább csak azt a nem is annyira kellemetlen meleget érezte, amint a vére végigfolyt a testén, le a lábán. Szorítása lazulni kezdett, a szeme előtt fekete foltok táncoltak, bár még kitartott. Hova is tette a másik érmét?
Újabb szúrást kapott, most kicsit feljebb, és a világ elsötétült előtte.
52.
Kellemes fényességre tért magához.
Ilyen lenne meghalni?
Egyáltalán nem tűnt rossz érzésnek, a világ gondjai nem nyomasztották többé. Mama megmondta, ha ő elbukik, majd megállítják Decimust mások előbb-utóbb. Legyen ez az ő problémájuk.
Mindig is kíváncsi volt rá, mi várja a halál után, bár attól azért tartott kicsit, rá nem ugyanaz vonatkozik, mint az igazi pónikra.
Azért, ha egy lehetőség van rá, szeretnék találkozni Mayával. El sem tudtam tőle búcsúzni.
Egy fehér alak lebegett felé, de nem látta rendesen. Micsoda hülyeség, hát legalább halálában ne kelljen már ilyen testi dolgokkal törődnie, mint a szemei fókuszálása!
Hunyorgott, és rájött, egy függönyt lát, amit fellebbentett a szél, friss virágillatot hozva az orrába az ablakon túlról. Egy tiszta, fehér, idegen szobában feküdt, a hátán meleg takaró, mellette egy szekrénykén virágcsokor állt egy vázában.
Megpróbálta megmozdítani az egyik lábát, és legnagyobb meglepetésére sikerült is neki. Könnyedén kikászálódott az ágyból, sebeire csak tompa szúrás, és a testén keresztbe futó kötés emlékeztette.
– Jun! – kiáltotta egy ismerős hang vidáman az ajtó felől, és egy másodperc múlva egy csikó lógott a nyakában.
Kótyagos fejjel ébredt rá, a szobába többen is beléptek, néhány fehér köpenyt viselő egyszarvúról sikerült megállapítania, valószínűleg ápolók voltak. Ó, és igen, az, aki az ajtó mellett vigyorog, csakis Golden lehet, bár legutóbb, amikor látta, nem viselt ennyi kötést. Akkor viszont a lábát rángató csikó nem lehet más, csak Leaf.
– Jól érzi magát, kisasszony? – kérdezte aggódva az egyik egyszarvú. – Pihennie kellene még.
– Semmi bajom, jól vagyok – motyogta, bár a biztonság kedvéért leült az ágy szélére. – Mi történt, hogy kerültem ide? Mi van Decimusszal?
– Golden odaugrott a másik érmével, és ugyan az a szemét alak megvágta, de amint hozzáért, összeesett, mint a vizes cérna! – hadarta a csikó. – Legyőztük, Jun, akarom mondani, legyőztétek!
Talán most örülnie kellett volna, mégsem érzett mást, csak ürességet. Hát akkor legyőzték. Jól sejtette, ez már nem az ő problémája.
– Izzy?
– Abban a pillanatban leesett róla, azt hittük először, el fog pusztulni, de nem. Viszont hiába tettük vissza a sörényedbe, ott sem maradt meg, és a sebeid sem gyógyultak be tőle. Te szent szalma, ne tudd meg, mennyire megijedtem, annyi vért még sohasem láttam! Bocs. Szóval azt mondták, Izzyt csak a tulajdonosa ruházhatja át másra, és most azt hiszem visszatették abba a hengerbe aludni.
– Értem – felelte borzongva.
Csak remélhette, a pici gekkónak nyugodtabbak az álmai, mint neki voltak.
– Utolsó kérdés. Hol vagyok, és miként kerültem ide?
Erre már Golden válaszolt, megelőzve a csikó szétszórt stílusát.
– Brawny bekötözött, amennyire lehet, de tényleg nem néztél ki jól. Ő rohant le veled a városba, ahonnan pegazusok repítettek ide, Canterlotba. Jelenleg mindannyian Celestia hercegnő vendégszeretetét élvezzük.
– Brawny… – szólt elgondolkodva, megpróbált a névhez arcot is társítani. Ő lehetett az a széles, mogorva csődör, aki a kastélynál próbálta őket feltartóztatni. Odalent, a félhomályban szinte csak a hangját hallotta. – Majd megköszönöm neki.
– Vissza kell utaznia Manehattanbe, de ma még elcsípheted. Hivatalosak vagyunk délután egy ünnepségre, ahol maga a hercegnő mond nekünk köszönetet! Sajnáltuk, hogy te nem vehetsz részt rajta, viszont így, hogy felébredtél, ott a helyed, ha elég erősnek érzed magad hozzá!
Végül az ünnepség egyáltalán nem olyan keretek között zajlott, mint azt elképzelte, bár jobb is volt így. Nem szerette a felhajtást, ezért külön örült, hogy a trónteremben csak ők négyen álltak, mikor Celestia hercegnő két testőrével belépett. Persze biztosan nem véletlenül intézték így, hiszen a szervezők tisztában lehettek vele, a beszélgetésük során felmerülhetnek kényes kérdések is, amik talán jobb, ha az egyszerű pónik elől rejtve maradnak.
Ő legalábbis tervezett intézni néhány keresetlen kérdést a hercegnőhöz.
Mind meghajoltak, csak Jun nem.
A két testőr rávicsorgott a sértés láttán, ám Celestia a patájának egyetlen legyintésével nyugalomra intette őket.
– Kérem, álljanak fel – szólt kimért hangon, arcán mégis vidámság bujkált. – Azt hiszem, Jun kisasszony – ugye szólíthatom így? – sem megsérteni szeretne, csak kifejezni azon nézeteit, miszerint nem tartozik az alattvalóim közé, igaz?
– Pontosan, hercegnő. Ön a pónik felett uralkodik, és én nem vagyok póni.
– Legyen akarata szerint, kedves kisasszony, bár úgy érzem, túl sok jelentőséget szentel bizonyos technikai dolgoknak.
– Mint ahogy azt is szeretném megtudni, mi lesz a sorsa Decimusnak.
Társai eddig is úgy néztek rá, mint aki megőrült, de most egyenesen döbbenet ült ki az arcukra.
Brawny megszólítva érezhette magát, mert ő válaszolt a kérdésre.
– Természetesen el fogja nyerni a törvényeinkben megszabott méltó büntetését.
Jun nem fordult felé, továbbra is meredten a hercegnőre szegezte a tekintetét.
– Nem hiszem, hogy a hercegnőnek jogában állna őt megbüntetni. Hiszen az ön teremtménye, nem igaz? Nem büntetheti meg amiatt, mert olyan lett, amilyennek ön megteremtette!
Celestia – az egybegyűltek többi tagjával ellentétben – láthatóan számított valami ilyesmire, mert tökéletesen higgadt maradt, csak a mosolyát sikerült egyre kevésbé elrejtenie.
– Kisasszony, remélem egyet értünk abban, függetlenül attól, ki milyennek született, felelős a tettei következményeiért. A szavamat adom rá, Decimus büntetésének a kiszabásakor minden enyhítő és súlyosbító körülményt figyelembe fogunk venni.
– És mi lesz az én sorsom?
A hercegnő komolyságot erőltetett az arcvonásaira, fenségesen kiterjesztette a szárnyait, majd ünnepélyes hangon így szólt:
- Juniper kisasszony, Brawny Back kapitány, Golden Hooves, Dusk Leaf. Mi, Celestia hercegnő, ezennel a Bátorság Érdemrendjével tüntetjük ki önöket, megköszönve a birodalomért tett szolgálataikat.
Celestia szarva felizzott, és a közelben heverő bársony párnáról egy-egy ékes láncot csatolt mindegyikük nyakára.
Ezzel az ünnepség hivatalos része a végéhez is ért, a hercegnő összecsukta a szárnyait, és úgy tűnt, talán még össze is ment egy kicsit. Mikor megszólalt, a titokzatos mosoly ismét visszaköltözött az arcára.
– Ezen kívül, kedves Jun, hűséges szolgálataiért cserébe a hatalmamban áll egyetlen kívánságát teljesítenem. Döntsön bölcsen, kérem.
Jun zavart csendben pislogott egy rövid ideig. Arcán egy pillanatra remény futott át, majd ismét elkomorult.
– Nagyon köszönöm, hercegnő, a lehetőséget, de nem élek vele. Mindössze két dologra vágyódok, az egyiket ön nem teljesítheti, a másikat pedig egy bizonyos valakivel szemben gonoszság lenne kérnem.
Celestia bólintott.
– Ez utóbbit könnyű kitalálni, és csak méltatni tudom a bölcsességét, kisasszony, amiért nem kéri a nővére életre keltését.
Most Junra esett a meglepődés sora, ugyanakkor kicsit dühös is lett, mert a hercegnő így átlátott rajta.
– Az első kérése pedig, ha nem tévedek, arra vonatkozna, miszerint ön valódi pónivá szeretne válni – folytatta Celestia.
– Igen… – lehelte Jun rövid szünet után, picit elpirulva a gyerekes gondolattól.
– Ez, kisasszony, csakis önön múlik, hiszen egyikőnk sem lesz valódibb póni attól, hogy az erő, ami lelkünket a testünkhöz rögzíti, mágikus, avagy természetes. A póniság mércéje az, hogy pónihoz méltón éljük az életünket, és ebben, azt hiszem, mindannyian csak tanulhatunk öntől.
Nehéz volt megállapítani, vajon a hercegnő biccentett, vagy csak azért tűnt úgy, mert egy pillanatra lehunyta a szemeit.
Jun arcán egy másodpercre remény suhant át, ám rövidesen elkomorult, és lehajtotta a fejét.
– Íme, a kérésem, hercegnő – szólalt meg végül remegve. – Szüntesse meg a rúnáim működését, pihenni szeretnék végre.
– Biztos benne, kisasszony?
– Ne hagyj itt minket, Jun! – kérte Leaf rémülten.
– Félsz valamitől? – kérdezte Golden a lány tekintetét keresve.
– Igenis félek! – tört ki belőle. – Sokkal többet láttam már, mint szerettem volna! Fogalmam sincs, ki vagyok, mi vagyok! A feladatot, amire megszülettem, végre is hajtottam. Mi értelme van még az életemnek?
Celestia halkan kuncogni kezdett.
– De hiszen, kedves Jun, ezek mind olyan kérdések, amikkel egy valódi póninak nap mint nap szembe kell néznie. Éppen önnek ne lenne elég bátorsága hozzá? Egy dologban biztos lehet: bármit is hozzon a jövő, a barátai mindig ön mellett állnak majd, hogy a nehezén átsegítsék.
VÉGE
Mi… Mi ez a furcsa érzés?
Mintha múlhatatlanul viszketne a lapockái között, és nem azért nem vakarhatja meg, mert a lábai nem hajlanak arrafelé, hanem mert odabentről jön…
… Pontosan onnan, ahol az Ő bukása óta csak azt a fájó űrt érezte…
Visszatért volna… a feladat?
Talán mégis jól döntött?
Egy biztos.
Nyitva fogja tartani a szemét.
Eredetileg azt gondoltam, nem szeretnék rendszert csinálni az utószóírásból, mert azon kívül, hogy senkit sem érdekel, nincs is annyi mondanivalóm, hogy még egy oldalt megtöltsek.
Ugyanakkor mégis meg kellett írnom, mert csak így mondhatok méltó módon köszönetet Bittermannek, aki szinte mindig a legelső olvasóként vetette rá magát a fejezetekre, és könyörtelenül felhívta a figyelmem a benne maradt hibákra.
Köszönöm!
És persze hálával tartozok mindazoknak, akik tartották bennem a lelket a pozitív megjegyzéseikkel, és persze neked is, kedves olvasó.
Végül, de nem utolsó sorban elnézésért kell esedeznem mindazoktól, akiket sikerült volna megbántanom, elüldöznöm, leugatnom, vagy simán csak figyelmen kívül hagynom az írásnak köszönhetően.
Pedig megfogadtam, most nem így lesz. Mindig túlzottan magával ragad az írás, de gondoltam, ha nem szabok magamnak határidőket, ha mindig nyugodt maradok, ha a saját tempómban írhatok, akkor nem történhet semmi rossz. Ám sajnos rá kellett ébrednem, ez nem rajtam múlik. Ha egy történet meg akar születni, akkor lépten-nyomon ott motoszkál az agyam hátuljában, dörömböl, hogy engedjem ki, hadd jöjjön a világra végre. Esélytelen visszatartani.
Sajnos ez az érzés teljesen hullámokban érkezik, ezért megbuktam a második fogadalmamon is. Ez az ökörség márpedig az volt, hogy minden nap leülök, és írni fogok tíz percet. Legalább tíz percet. Ennyi időt csak találok minden nap, pár sort meg lehet tán írni.
Nem lehet… Egyáltalán nem sikerült minden napra meglelnem azt a tíz percet, amikor olyan közel juthatnék egy technikai eszközhöz, hogy bepötyögjek néhány sort. És nem is csak ez akadályozott, hanem néha rám tört, képtelen vagyok két jó mondatot megírni. Csak ülök bambán a gép előtt, semmi, inkább olvassunk egy kis indexet, oké, ezeket már láttam, nézzük, mi megy a fórumon, írni kéne, de mit, inkább nézzük, van-e új cikk az indexen, és elment egy nap.
Mától új fogadalmam van: ezentúl nem fogadok meg semmit!
Néhány szó a lángról, és egy kis mentegetőzés, miért lett olyan, amilyen. Mivel a tapasztalatom az írás terén még mindig a nullához közelít, minden történetemben sokat kísérletezek új dolgokkal. A lángban azt szerettem volna elérni, amit az ünnepekkel már elkezdtem, hogy esetleg talán végre valami olyasmit adjak ki a kezem közül, amire hunyorítva rá lehet fogni, „regénynek látszó ojjektum”. Az ünnepek elég hosszú volt hozzá (éppen csak), de bonyolultságát tekintve bőven nem ütötte meg a szintet. Inkább egy novellagyűjteményre hasonlított, amiben véletlenül megegyeznek a szereplők.
A láng ezzel szemben sokkal több történetszálat és kidolgozott szereplőt tartalmaz, éppen csak azt sikerült elrontanom, hogy nem terveztem meg előre eléggé. Ezért aztán olyan szereplőkről és helyszínekről írok tök részletesen, amik amúgy a történet szempontjából teljesen lényegtelenek. Ráadásul az időzítést is eltoltam, mert a fordulatok jó része az utolsó két fejezetre esik, ahelyett, hogy egy kicsit jobban elosztottam volna őket. Így viszont az eleje meg már majdnem unalmas.
Próbáltam belőle tanulni, talán legközelebb majd jobban csinálom (abban nem is reménykedek, netalántán sikerülne valami rövidet írnom eleve).
Azért remélem, szerettétek a szereplőket és a sztorit.
Ha már az érzéseim egy pici töredéke átjön, azt hiszem, igen.
Mindegy, ha nem, akkor úgyse jutottál el idáig az olvasásban.
Nite
2013. 09. 04.